Első számunkban az Eszmélet sajátos szellemiségét meghatározó célként vetettük fel az „ökumenikus baloldaliság" Adam Schafftól kölcsönzött gondolatát. Az Eszmélet kialakult olvasóközönsége a „baloldal" határain túlnyúlik: olvasóink a politikai paletta legkülönfélébb árnyalatait képviselik. Szembe kell nézni azonban azzal is, hogy a célnak tekintett „ökumenikus baloldaliság" gondolata viszont sok szempontból illuzórikusnak bizonyult, s a „baloldal" fogalma körüli elméleti tisztázatlanság számos olyan gyakorlati következményt rejt magában, ami az ember önazonosság-tudata számára vállalhatatlan helyzeteket teremt. Ha az a baloldali, aki annak tekinti magát, akkor elvileg olyan sokféle „baloldaliság" vegyül az „ökumené"-ben, amelyek között nem is igen lehet közös nevezőt találni. Én például nem tudok igazán rokonságot érezni a dogmatikus szellemű és anakronisztikus forradalmi romantikát átörökítő baloldalisággal: számomra a „forradalmi" szónak nem politikai értelmében, hanem kizárólag a társadalmi paradigmaváltás folyamatának jelzőjeként van pozitív tartalma. (L. „Nem tölthetsz ő hordóba új bort…") A legkisebb rokonságot sem érzem azzal a baloldalisággal, amely esetleges címke a bürokratikus apparátusok egyik fajtáján, amely most éppen nincs hatalomban, de lényege szerint – tapasztalhattuk évtizedekig – semmiben sem különbözik bármely pragmatikus, lélektelen, olykor cinikus hatalomgyakorló apparátustól. Nem érzek rokonságot azzal a szűklátókörű „baloldalisággal", amely a történelmi vereség egy pillanatát kivetítve lemond a társadalmi alternatíva kereséséről és feladatát a „kín finomítására" redukálja, sőt, esetenként maga válik a baloldalinak cseppet sem nevezhető tőke szószólójává. Tisztelem azokat, akik számára a szocialista eszmék mindig tiszta erkölcsi célokat, igazságosság-értékeket jelentettek; osztozom abban a keserűségben, amit e baloldaliaknak az elmúlt évtizedek okoztak (először egy emberellenes gyakorlatban felhasználva és bepiszkítva az ő hiteiket, aztán e hiteket s őket magukat is félredobva, végül pedig céltáblául állítva őket olyan bűnök – sokszor jogos – számonkérői elé, amelyekért nem ők felelősek); de nem érzek azonosságot ezzel a keserű mentalitással sem. A történelmet nem lehet perelni, visszaperelni még kevésbé. Lélektanilag megértem, de nem tudok rokonságot érezni a nosztalgiával sem. Lót visszafelé meredő felesége szoborrá élettelenedik, az Euridikéjére visszanéző Orfeusz végképp elveszti szerelme tárgyát. Nem születtek még meg azok az elemzések, amelyek pontosan feltárták volna, hogy miért is olyan ma a „baloldaliság" amilyen; mindenesetre én nem tudom otthon érezni magam az olyan „baloldaliak" között, akik gyakran egy NBI-ből kiesett futballcsapat szurkolótáborára emlékeztetnek; olyan szurkolókra, akik csapatuk visszakerüléséről álmodozva azzal próbálják frusztrációjukat kompenzálni, hogy a rivális csapatok szurkolótáborát szidalmazzák (s mivel ezt együtt tehetik, ez valamiféle lélektani megerősítést nyújt számukra). 1. A nosztalgiára a konzervativizmusok építenek, azaz a szó eredeti értelmében: a re-akció. 2. Ez a baloldaliság egyértelműen politikai szembenálláson alapszik, én pedig, mint többször utaltam már erre, meg vagyok győződve arról is, hogy az antikapitalista mozgalmak egyik pusztulásba döntője éppen túlságos (egyszálú) politikai meghatározottságuk volt, a „politikai harc" abszolutizálása. Szerintem ma (és holnap) elsősorban a) egy gazdasági-társadalmi alternatíva fejlesztésére; b) erkölcsi-szellemi építkezésre; és c) ezektől elválaszthatatlanul: a humanitás, az emberi jogok legszélesebb értelemben vett (tehát pl. a kizsákmányolás jogát is tagadó) védelmére van szükség. Ezek képviselete is „politizálás", de nem annak szűkebb – a saját csapat és az ellenséges csapat közti kölcsönös gyűlöletre épült, a „harci" retorikával nagymértékben összefüggő – értelmében. Rossz társadalmi berendezkedést, ártalmas hazug morált, bűnös viszonyokat és embertelen intézményeket igen, de embereket nem vagyok hajlandó gyűlölni, gáncsolni azért, mert ők egy másik társadalmi csoportban, a „másik oldalon" vannak. Emberileg meg tudom érteni, hogy a gyűlöletben élenjáró jobboldalnak nehéz – és eredménytelen szép-lelkűségnek is tűnik – „odatartani a másik arcunkat", meg vagyok győződve azonban arról is, hogy a gyűlöletben és az erőszakban a szélsőjobboldal van inkább otthon, s ha a „baloldaliak" elfogadják ezeket a játékszabályokat, akkor vagy alulmaradnak, vagy bizonyos értelemben maguk is „jobboldaliakká" torzulnak; ez sajnos ma már számos közismert történelmi tapasztalat birtokában állítható. Tulajdonképpen maga ez az „oldal"-azás is természetellenes: ha az ember igazán megérti a különböző emberi törekvéseket, akkor sohasem fogja magát teljesen a másik oldalon érezni, senkihez képest. Mindannyian emberek vagyunk – és ez ugyanaz az oldal. A társadalom embertelenségei, emberellenes intézményei ellen éppen azért lép fel a „baloldali", mert azok embertelenek, idegenné váltak az embertől: ezek vannak a másik oldalon (a természet pusztító erőivel együtt).
Egyes „baloldaliak" továbbá ma hajlamosak arra is, hogy úgy viselkedjenek mint az az özvegy, aki azt hiszi, akkor hű halott férjéhez, ha haláláig gyászba öltözik, s gyászának élvén nem törődik a körülötte levő élettel, lehetséges teendőivel. E „baloldaliak" előszeretettel festik a legsötétebb képet önmaguk, az ország, és a világ jövőjéről, természetesen ezt is a fenti vereségérzet kompenzációjaképpen. Pedig az ember nem akkor hű szeretettjéhez, ha siratja, hanem akkor, ha úgy él tovább, hogy átveszi annak átvehető funkcióit. S ki itt az elvesztett hozzátartozó? Kit vesztett el a „baloldal"? A hatalmat? Ehhez a kegyetlen halott férjhez nem hiszem, hogy hűségesnek kellene lenni. A történelem alakításának esélyét? Ez miért veszett volna el? „O" ugyanis nem halandó… Az antikapitalizmus százesztendős programja, a bejáratott, megszokott célkitűzések, ideálok, jelszavak, taktikák – igen, azt hiszem ez a program a „baloldal" igazi halottja, s az életbenmaradóknak, azoknak, akik hűségesek akarnak maradni, e helyett kell maguknak kiszenvedniük magukból az antikapitalizmus új, az eleven élet, a jelen, a jövő testére szabott programját, ideáljait.
Egy ilyen korszerű baloldaliság lehet „ökumenikus" abban az értelemben, hogy sokféle szempont, sokféle kapitalizmus-, í 11. társadalomkritika, igen különböző ügyekért indított mozgalmak egymásmellettiségét teszi lehetővé; de az a „baloldal"-fogalom, amely olyan egymással összeegyeztethetetlen irányzatokat foglal egybe, mint a „forradalmi radikalizmus" és a pacifizmus, az etatizmus és az anarchizmus, a múlt tagadása és a múltbaforduló nosztalgia – üres és értelmetlen. Saját eszményeinkkel ellentétes erőkkel taktikai megfontolásokból sem lehet egy kategóriába sorolni magunkat.
