Folyóirat kategória bejegyzései

Folyóirat cikkek

Néhány tézis a „kádárizmusról” avagy: a „kádárizmus” és a jövő

A tanulmány a Kádár-rendszert az államszocializmus alfajaként értelme­zi. Az államszocializmus rövid jellemzése után azokat a világrendszerbeli viszonyokat elemzi, amelyek a Kádár-rendszer szerepét is kijelölték. Érin­ti a Kádár-rendszer bázisának kérdését. A Kádár-korszak utóéletéről szól­ván pedig azokhoz az álláspontokhoz csatlakozik, amelyek a jelen politi­kai jelenségeinek nagy részét a Kádár-korszak sajátosságaiban gyöke­reztetik.

1. Milyen szocializmus része a „kádárizmus"?

A „kádárizmus" néven ismert sajátos magyar államszocializmus megér­téséhez természetesen a kelet-európai államszocializmusok közös vo­násaiból kell kiindulni (amelyekkel egyébként már az Eszmélet is több ízben foglalkozott).

Ezen államszocializmusok egyik sajátossága a 20. századi mun­kásmozgalmak azon közös hajlamán nyugszik, hogy a társadalom­hoz való viszonyban túldimenzionálják a) a politika, b) a gazdaság szerepét. Ez nem a munkásmozgalmak specifikuma, de kétségtelen, hogy a marxi gondolatrendszerből mint a társadalmi gondolkodás új pa­radigmájából e mozgalmak elsősorban ezt a két elemet, a társadalmi fo­lyamatok gazdasági meghatározottságának ós a politikai hatalom – for­radalmi1 – megragadásának elemét tudatosították, s tették gyakorlatuk mozgatójává. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy elhanyagolták – helyeseb­ben e gazdasági és politikai determinizmus követelményeihez torzí­tották – a marxi társadalomszemlélet olyan fontos hozadékait, mint a társadalmi viszonyok, és a szubjektum-objektum viszony új felfo­gása. Ezek híján azonban az új társadalom megteremtésének kísérlete kudarcra volt ítélve, hiszen a hatalom puszta megragadása, s a csupán egyes gazdasági követelményekhez való igazodás nem hoz létre új tár­sadalmat, ha a társadalmi viszonyok (mint például a termelői alapvi­szony) lényegében a régiek maradnak, s a társadalom cselekvő szubjektuma(i) sem az új társadalmi paradigma logikája szerint működnek.

Az elmúlt évtizedekben sokszor szóba kerültek ezek a hiányok mint az „öröklött feudális vagy polgári struktúrák", vagy mint az „öröklött feu­dális, polgári beidegződések", „tudati, erkölcsi stb. elmaradottság"; s az ezek elleni harc, az ezek visszaszorításáért folytatott küzdelem mindig napirenden szerepelt. Mindez azonban végül is azon a felfogáson ala­pult, hogy a gazdaság (ós a politika) holmi alap, amelyben ha változások mennek végbe, e változások „felépítményeként" majd a társadalmi, ill. tudati viszonyok is megváltoztathatók. E felfogásnak semmi köze nincs Marx „marxizmusához," szemléletileg éppen hogy ellentétes vele. Lenin még felvetette azt a problémát, hogy a „nevelőket is nevelni kell", ami nem jelent egyebet, mint hogy nem szocialista társadalmi viszonyok kö­zött, nem szocialista tudatformák jegyében cselekvő emberek semmi­képpen sem hozhatnak létre szocialista társadalmat: de ennek ellenére – s ez a leninizmus tragikus vétsége – megpróbálkoztak ezzel, feltéte­lezve, hogy az új politikai és gazdasági viszonyok majd mégiscsak létre­hozzák valahogy az új, „magasabb rendű" társadalmi viszonyokat és az új embert. Sztálin ezt csak azzal a hazugsággal fejlesztette tovább, hogy „már létre is hoztak". Amit pedig valójában létrehoztak, az nem volt egyéb, mint a valóság tükre: egy, a kapitalizmus világrendszerén ós gaz­dasági törvényein végső soron belül maradó (prekapitalista társadalmi viszonyokat is tovább értető) társadalom, polgári vágyakkal és prekapitalista indulatokkal, s – korántsem „alapként", hanem mindehhez képest csak akcidentálisan – egy, a kapitalizmus hatásait kiiktatni törekvő politi­kai hatalom és gazdaságirányítási kísérlet. Minthogy pedig a társadalmi viszonyok, ill. tudatformák éppoly meghatározók, mint a gazdaság vagy a politika, sőt, azoktól elválaszthatatlanok: kölcsönösen részei egymás­nak; így természetesen ez a politikai hatalom és ez a gazdaság sem tu­dott „új" lenni. Az, hogy a Sztálin által felszámolt bolsevik gárda egyes tagjai emberileg tisztességesebbek, vagy netán tudatilag „szocialistáb­bak" lettek volna Sztálinnál, egyáltalán nem lényeges: ezeknek a feltéte­leknek a sztálini út az adekvát kifejeződése. (Akik azzal érvelnek, hogy a történelem mindig többválasztásos helyzeteket állít elő, azoknak iga­zuk van: a sztálinizmusra nem voltak predesztinálva a szocialista moz­galmak: de ahhoz, hogy valóságos alternatíva álljon elő, ahhoz a társa­dalmi viszonyok, ill. a tudati formák forradalmasításának kellett volna „először is" bekövetkeznie. Akik – mint mi is – sokáig hittek a „szocializ­mus" megreformálhatóságában, azok azzal áltatták magukat, hogy ez egy speciális társadalomfejlődési modell, amelynek az eddigi tapasztala­toktól eltérően éppen politikai természete a sajátossága,2 hogy először a politikai szférában alapozódik meg, s az „új" – a „politika" segítségével – onnan fog szétterjedni.3 Ezen illúziókkal szemben ma már úgy látszik, hogy az új társadalomnak új termelési, szociális, együttélési viszo­nyokként, új tudatformákként, és ezekhez kapcsolódó új gazdaság­modellként való kiformálódása (mint egyidejű, iIl. előfeltétel) nélkül egy (valóban, paradigmatikusan) új politikai rendszer sem gyöke­rezhet meg, mint ahogy ez eddig is mindig így volt a történelemben. Az államszocializmus4 „új világ"-ideológiája végül maga ellen fordult, amennyiben az emberek vagy azt a következtetést vonták le, hogy nincs benne semmi lényegileg új, s ezért hazugság az egész; vagy – s ezzel nem ellentmondásban – az ellenkezőjét: ti. azt, hogy ami viszont új ben­ne, az rosszabb, mint a régi. Mindazonáltal bizonyos pontokon – a szo­ciális ellátottság minimuma, a képzés demokráciájának némi növekedé­se, nyíltan antihumánus ideológiák legális terjesztésének korlátozása – sikerült gyökeret eresztenie az „újnak", s – legalábbis egy ideig, s leg­alább egyes rétegek körében – elfogadtatnia, hogy egy, a polgárihoz ké­pest minőségileg valóban új (s legalábbis potenciálisan jobb) világ „épí­tése" folyik. Mikor folytathatatlanná lett a „jelen feláldozása a jövő érde­kében", s szükségessé vált azon legembertelenebb mechanizmusok ki­iktatása, amelyek egyre nyilvánvalóbban abszurddá tették azt az állítást, hogy „a legrosszabb szocializmus is jobb, mint a legjobb kapitalizmus"; akkor az ideológiának a „vissza Leninhez" fordulattal – átmenetileg – si­került ezt a „jobb, új világ" képzetet még egyszer felhasználnia. A „kádá­rizmusban" megvalósuló hruscsovi fordulat eredményei5 ráépültek erre a képzetre: „ha a szocializmus elvben jobb, mint a kapitalizmus", a megre­formált (kádári) szocializmus pedig jobb, mint az összes többi szocializ­musok, akkor a (Magyarországon megvalósult) „gulyáskommunizmus" a létező világok legjobbika. Ezt persze így sohasem gondolta vagy hirdette senki, mégis a Kádár-Magyarország relatív stabilitásának egyik titka ép­pen ez a kádári ideológia által mindig sugallt képlet: azt mindenki tudta, hogy a jólét elmarad a nyugati mögött, de a fentiek következtében sokan azt érezhették, hogy olyan országban élhetnek, ami valamilyen módon „élvonalban" van, s ez elég ahhoz, hogy a nemzeti közérzetet tűrhető szinten tartsa. (Ezért is olyan sokkoló – s a nacionalizmus által mellesleg jól kiaknázható – a rendszerváltásnak az a következménye, hogy Ma­gyarország lakosságának szembe kell néznie a ténnyel: semmiféle élvo­nalban nincsen, a kapitalista világban csak a másod-, de inkább a harmadvonalban helyezheti el magát.)

2. A „kádárizmus" viszonya a sztálinizmushoz

A „kádárizmus" fontos vonása ugyanakkor, hogy (elméleti szempontból) semmi eredeti (semmi történetfilozófiailag új jelenség)6 nincs ben­ne, a sztálinizmusra adott egyfajta válaszreakció csupán.7 A sztálini államszocialista modell válságára adott reakció: olyan stabilizálási törek­vés, amely – minthogy a rendszer alapvető ellentmondásait feloldani nem képes – tulajdonképpen ós végső következményeiben a rendszer lebontásának folyamata.

A sztálinizmus az ideológiát saját adminisztratív-politikai (ti. a politikai hatalommegragadás és -megtartás logikája által meghatározott) jellegé­nek rendelte alá. Ennek következtében az ideológia a szó pejoratív értel­mében „ideologikus" lett ós összefonódott a politikával, ami viszont azzal is járt, hogy az ideológia pedig mindinkább meghatározta a politikai (s így a gazdaságpolitikai) lépéseket is. A kádári irányzat, amelynek 1956-ban a kornstadti felkelés óta legnagyobb, s annak mértékét és jelentősé­gét persze messze meghaladó rendszerválsággal kellett szembenéznie, a rendszer természetének megfelelően elsődlegesen adminisztratív-po­litikai (hatalompolitikai) választ igyekezett adni erre a válságra. Abszolút meghatározó célja a hatalom stabilizálása, a politika (általa legfon­tosabbnak ítélt) elemeinek konzerválása volt Ennek érdekében felál­dozta az ideológia és politika összefonódását,8 fő eszközéül pedig a gazdaságpolitika lassú reformját választotta. (Látható tehát, hogy ezzel egyébként egyáltalán nem lépett ki az adminisztratív-ökonomista deter­minizmus szemléletének keretei közül, sőt, éppen annak megfelelően cselekedett).9 Bizonyos értelemben már az ideológia fokozatos feláldo­zása10 a vereség beismerése, hátráló tendencia volt;11 a biztos végső bukást viszont az alapcél hordozta magában: a konzerváló törekvés.12 A „kádárizmust" csak az igazolhatta volna, ha végbeviszi azt, amin alapult: a „szocializmus" megújítását, ami nem jelenthetett volna mást, mint az adminisztratív-ökonomista szocializmussal való szakítást, a társadalmi viszonyok forradalmasítását, egy új termelési mód lehetőségeinek kifej­lesztését.13 Kádárt azonban az a követelmény juttatta történelmi szerep­hez, amelyhez aztán rendszere mindvégig tartotta is magát: a politikai hatalom stabilizálása.14

3. A kádárizmus a világrendszerben

A kádári hatalom létrejöttét egyesek a szovjet érdekekkel (illetve azok jó kiszolgálásával), mások a szovjet-jugoszláv kiegyezéssel, ismét mások azzal a speciális szintetizáló lehetőséggel magyarázzák, amely a rákosista belügyminiszter, s egyszersmind a Rákosi megtestesítette sztáliniz­mus majdnem mártírja, a háború alatti Békepárt vezetője, s Nagy Imre 56-os szövetségese, Kádár János személyében voltak adva. Ez utóbbi felfogás a szovjetek hű kiszolgálójának képét árnyalva – Kádárt inkább a magyar politikai hagyomány „Kállai-kettősének" reprezentánsaként be­mutatva – úgy interpretálja politikáját, hogy az egyszerre akarta bizonyí­tani a dogmatikus kommunistáknak és az 56-osoknak,15 hogy ő ügyük legjobb folytatója,16 hiszen az ő céljaikat valósítja meg – a reálpolitika többletével. (Kádár ezen bizonyítási törekvése, noha sem a kemény sztálinistákat, sem a kemény 56-osokat nem tudta sohasem maga mellé állítani, a Kádár-korszak felívelő szakaszában általában sikeres volt:17 igen sokan – abban az időben e sokaság valószínűleg a többséget je­lentette – hittek abban, hogy Kádár valóban az ő – egymástól persze igencsak különböző – törekvéseiket valósítja meg,18 tehetséggel forgat­va a politikai taktikázás eszközeit.)19

A kádári hatalom és a kádári stílus létrejöttének ezek kétségtelenül lényeges összetevői, érdemes azonban a kérdést még tágabb összefüg­gésekbe helyezni: mi tette lehetővé a „kádárizmus" létrejöttét a világ­rendszer viszonyaiban (melynek a szovjet hatalmi érdekek, s a velük szembeni nemzeti ellenállások csak egyik alrendszerét képezték), s mi­lyen szerepet tölthetett be Kádár-Magyarország ebben a világrendszer­ben?

Ma, a kelet-európai államszocializmusok összeomlása után már egy­re nyilvánvalóbb, hogy ez az összeomlás az egész világrend, a Pax Americana megrendülésének jele.20 Hogy a kelet-európai államszocia­lizmusok rendszere – mint például Wallerstein az Eszmélet 8. számában is kifejtette – az USA vezette tőkés világrendszer alrendszere (s a Szov­jetunió szubdomináns nagyhatalom) volt csupán. Ez a világrend a két „szuperhatalom" szembenállásán ós patthelyzetén nyugodott. Koránt­sem volt csupán szimulált szembenállás: mindkét fél meglehetős aktívan igyekezett pozíciókat nyerni a másik térfelén, de igazán lerombolni egyik fél sem akarta a másikat: az államszocializmusnak szüksége volt a tőkés centrumok időnkénti segítségére, a tőkés centrumoknak pedig ar­ra, hogy azok a nagyon labilis félperifériák, amelyeken az államszocializ­mus létrejött, erős kezű ellenőrzés alatt álljanak, és önként (értsd: saját vezetésük által kikényszerítve) igyekezzenek a maximumot előpréselni magukból.21 Mindkét félnek szüksége volt a másikra mint mumusra, sa­ját rendszerük status quójának biztosítására: s az enyhülési szakaszok­ban mint tárgyalópartnerre, hogy a másik rendszerrel szimpatizáló töme­geiket a konvergencia reményével szerelhessék le. A két rendszer együttélésében (nemzetközi síkra kivetítve és a két pólus giganti­kus megszemélyesítésével) a 20. századi tőkés társadalom tőke-munka osztálykompromisszuma képeződött le: a szociáldemokrácia 20. századi sikerei éppen ezt a kiegyensúlyozott viszonyrendszert szim­bolizálják (ti. az e századi szociáldemokrácia önmagában testesíti meg ezt az osztálykompromisszumot, s amit el tudott érni, az mindig a világ­rendszerbeli pólusok közti állóháború apró erőeltolódásainak következ­ménye volt). Az egyensúly akkor és azáltal borult fel, hogy – nem utolsósorban a munkásság, ill. nemzetközi megszemélyesítői (így pl. az úgynevezett „szocialista'' világ és a szociáldemokrácia) által elért eredmények következtében – a tőke (mindinkább a relatív ér­téktöbblet kiaknázásából remélve hasznát) technológiai forradal­mat hajtott végre, s ennek az volt a következménye, hogy a klasszikus tőkés-munkás viszony jelentősége a centrumországok tár­sadalmain belül elkezdett visszaszorulni. Ez kikezdte (ez kezdte ki) a bipoláris világrend létjogosultságát is. A sztálinista „második világ" – mint a „munkásosztály szimbolikus képviselője" válaszolhatott volna úgy e kihívásra, hogy maga is elmozdul a tudományos forradalom felé, ám (kisebb jelentőségű, ós általában a hadiipar keretei közt maradó in­novációkon kívül) nem ezt az utat, hanem a korábbi bipoláris világrend fenntartását szorgalmazta. (Ez persze nemcsak azért következett be, mert a sztálini vezető garnitúra képtelen volt a helyes irány felismerésé­re, hanem azért is volt erre képtelen, mert ehhez vagy már jelen kelleti volna lenni Kelet-Európában az új, kapitalizmuson túli társadalmi viszo­nyoknak is, amelyek – tudjuk – nem voltak jelen; vagy ezek létrehozásá­ra kellett volna mozgósítani a társadalmat, ami viszont éppen az e társa­dalmakban uralkodó adminisztratív-ökonomista szemléleten nyugvó ha­talmi formát kezdte volna ki – ez történt 56-ban és 68-ban, s talán Kíná­ban is a Tienanmen téren – s a rendszervédelem logikája nem engedett teret az efféle „eretnekségeknek".) Mivel a kelet-európai államszocializ­musok megmaradtak a „régi" frontvonalak mentén, túllépett rajtuk a fejlődés, s ezzel azt a lehetőséget is elvesztették, hogy szimbolikus an­tikapitalista funkciójukat oly módon módosítsák, hogy (az általuk szimbo­lizált) tőke-munka ellentétbe integrálódjék a tőke-szellemi munka ellen­tót, s így a szellemi munka világszinten megjelenő új erői nem tudtak az antikapitalizmus erői közé integrálódni – saját társadalmaikban sem.22

A második világháború utáni tőkés fejlődés ugyanakkor nem­csak a szellemi termelés felé történt eltolódással, hanem – többek között éppen ennek segítségével – az ún. Harmadik Világ fokozódó alávetésével Is jellemezhető. Ennek következtében egy olyan le­hetőség is nyílt, hogy a tőke-munka ellentét centrum-periféria ellentétté fogalmazódjék át. Mao Ce-tung Kínája éppen ezt kezdte el képviselni.23 A hruscsovi Szovjetunió számára azonban világos volt, hogy ezen ellen­tét kiélezésének logikája olyan fellángoló konfrontációhoz vezet, amelyet az egyenlőtlen gazdasági viszonyok mellett „megnyerni" nem lehet,24 így a katonailag is alátámasztott patthelyzet (a centrumban = szociáldemok­rata kompromisszum) tartósítása mellett döntöttek (amelynek kifejeződé­se volt az ötvenes évek végének-hatvanas évek elejének kis konfrontációs húzásokkal építgetett első enyhülési korszaka).

A Kádár-Magyarország, mint egy konfrontáció megoldásának modellje, annak szimbólumává várt, hogy mit jelenthet ez a komp­romisszum a világ „szocialista" fele számára. A „világ szocialista fele" nemcsak a munka-tőke ellentót „munka" oldalát szimbolizálja. A szovjet modell kezdettől fogva egy olyan megoldást kínál, amely a kapi­talizmus kezelhetetlen ós a félperiférián különösen veszélyessé váló ki­egyensúlyozatlanságát „hivatalnoki" módon, az állam fokozott beavatko­zásával igyekszik kezelni. (Lényegében összhangban azzal, ahogy a stabilizáló korrekciót a centrumokban a keynesi modell megvalósítja – nem véletlen Keynes és a Szovjetunió egymás iránti kölcsönős ér­deklődése.) A szovjet modell úgy alakul ki, hogy a töke ellen lázadó, an­nak társadalomszervezésével elégedetlen értelmiség és a munkásság egy része önként hivatalnokká teszi magát, hogy a társadalmat hivatal­noki eszközökkel hozza egyensúlyba.25 Ez viszont azzal jár, hogy a „munkásállam", amelynek szimbolikus funkciója valóban a tőke-munka ellentétpár „munka" oldalának képviselete,26 valójában hivatalnokállam­má válik, s ezért nagyon hamar kialakul a már Orwell által felismert ter­mészete, hogy szükség esetén minden nehézség nélkül alakul át egé­szen más jellegű hivatalnokállammá (amire az 1989/90-es rendszervál­tás könnyűsége eléggé nyilvánvaló bizonyíték).

1956-ban nemcsak Sztálint temette el az SZKP 20. kongresszusa. Megrendült a poláris világrend, de felborításában még egyik fél sem volt érdekeit: az USA igyekezett megnyugtatni a Szovjetuniót, hogy bár olyan döntő változások kezdődtek a társadalomban, amelyek előbb-utóbb megszüntetik a kétpólusú világrendet, ehhez még nem érzik elég erősnek magukat, a Szovjetunió pedig megnyugtatta az Egyesült Álla­mokat, hogy bár érzi, hogy a régi módon nem győzhet, mégsem fog el­keseredett kísérletet tenni a világot elpusztító összecsapásra (Termé­szetesen sem ekkor, sem a későbbiekben nem adtak ehhez egymásnak biztos garanciákat, ezért a bizonytalanság mozzanatai mindig fennma­radtak, lényegében azonban mindketten szentesítették a patthelyzetet). Paradox módon az az ideológiai offenzíva, amellyel Hruscsov a centru­mok fejlődésbeli lekörözését tűzte ki célul, ugyanezt jelzi: a – persze nyilván magukban a szovjet vezetőkben sem tudatosult – lényeg itt nem az irreális „elhagyás" mint cél kitűzése, hanem az, hogy a Szovjetunió elfogadja a versenyt azon a terepen ós azok között a feltételek között, amelyeket az USA kínál fel (éppen a tudományos-technológiai forrada­lom terepén). A Szovjetunió ezt a versenyt nem nyerhette meg, hiszen arra egy pillanatig sem volt hajlandó – és képes sem -, hogy az ennek érdekében kialakítandó társadalmi változásokat végigvigye, így hát a „békés verseny" meghirdetése tulajdonképpen a kapituláció kezdete (amely, mint a fentiekből következik, nem a „szocialista" elit árulása, ha­nem a világrend átalakulása által megkívánt fejlemény volt). Ezt a – centrum érdekei szerint is lassú – kapitulációt, (vagy talán helyesebb úgy fogalmazni, hogy a világrendben a „munka" oldalát képviselő hiva­talnokrendszerek különállásának lassú feloldását) egyértelművé tette az, hogy az értékek centrumába az „életszínvonal emelése" került. (Az ebből következő folyamatokat a visszarendeződések lassították, de ettől fogva lényegében visszafordíthatatlanok voltak.) Az életszínvonal eleve annyival magasabb volt a tőkés centrumokban, hogy ennek középpont­ba helyezése egyértelműen azt jelentette, hogy a világ szovjet fele de facto elismeri a centrum hegemóniáját. E tekintetben nagyjából ugyanaz történt, mint a centrumban a jóléti állam kialakulásával. A klasszikus tőke-munka ellentót jelentősége a szellemi termelés előretörésével csök­kent,27 s ez azzal is járt, hogy a tőke a klasszikus munkásosztály egy részét középosztályosította. Az a bonyolult dialektikus fejlődés játszódott tehát le a 20. században, hogy a tőke-munka ellentét múlt századi, e század eleji kiéleződése közel hozta a tőkés társadalom megdönté­sének lehetőségét, erre a tőke első lépésben a frontvonalak stabili­zálásával, második lépésben – a relatív értéktöbblet felé fordulásá­val – a klasszikus tőke-munka viszony visszaszorításával vála­szolt, ennek következtében elkezdtek feloldódni az osztályhatárok, s ez – ellenfele részleges eltüntetésével – ismét megerősítette a tőkét. E folyamat először a centrumokon belül, a jóléti állam kifejlődésé­vel, majd az ötvenes évek közepétől kezdődően a „második világban" is végbement, a század végére jószerint centrum-periféria viszonnyá de­formálva a hajdani tőke-munka ellentétet.28

A hruscsovi fordulat mintaországa Magyarország lett. 56-ban a külön­böző erők mindegyike érezte, ha nem látta is át (mint ahogy akkor a vi­lágban senki sem láthatta még tudatosan át) a fent vázolt változásokat, (azok sem, akik a szükséges lépéseket politikailag megtették). Akik a polgári restauráció lehetőségét érezték, ezért munkálkodtak, a Nagy Im­re köré gyűlt reformkommunisták pedig a sztálini modell végét le­hetőségnek érezték arra, hogy a szocializmuson belüli demokratizációt (értsd = a szellemi termelési mód, a korszerű fejlődés irányában tett tár­sadalomátalakítási lépeseket) végrehajtsák. Ez az út azonban (mint később ez e célt még egyértelműbben képviselő Prágai Tavasz sorsa is bebizonyította) az adminisztratív-ökonomista szocializmus hatalmi rend­szere számára elfogadhatatlan volt, s az volt a tőkés centrumok számá­ra is (amelynek megfelelt a régi értelemben vett – nagyüzemi termelésre alapozott – munkát képviselő, így mind korszerűtlenebbé váló s ezért előbb-utóbb felszámolásra ítélt szovjetrendszer, viszont a szellemi ter­melés irányában fordulatot végrehajtó szocializmus kiszámíthatatlan kö­vetkezményeket hordott volna magában: netán létrejött volna egy, a ka­pitalizmussal valóban alteráló termelési mód, amelyben a tőkés centru­mok szellemi termelői vonzó és működő társadalmi modellt találtak vol­na maguknak29 stb.).30 56-ban Kádár ebben a tekintetben az ekkor Hruscsov által vezetett adminisztratív-ökonomista szocializmus képvi­selőjeként támogatta a felkelést, míg az a régi modell folytathatatlanságát jelezte (s 56 után is mindig világosan elhatárolódott a „régi rendörtől"):de szembefordult az adminisztratív-ökonomista „szovjet"-szocializmus korlátainak megkérdőjelezésével (s ezzel mégiscsak elnyerte a „régi gárda" nemszeretem támogatását is). 56 után a Kádár-rendszer – a hruscsovi megoldással összhangban, de akár saját felismerésből is – az életszínvonalpolitikára helyezte a hangsúlyt, úgy ítélte meg, hogy az 56-os elégedetlenség lényege (a terrorisztikus hatalomgyakorlási módszerek keltette létbizonytalanság és a nemzeti elnyomás elleni lázadáson kívül) az életszínvonallal való elégedetlenség, s a továb­biakban döntően ezt kell korrigálni. Ezzel azonban, mint már utaltunk rá, közvetve elismerte a fejlett Nyugat fölényét ós effektíve megkezdte a tár­sadalom ráhangolását e centrum követésére. A „kádárizmus" tehát a hivatalnokállam öntudatlan kapitulációs stratégiája: mintája a szo­ciáldemokrácia kompromisszuma által megtestesített Jóléti modell; s azon a hiten alapszik, hogy miként a szociáldemokrácia a hatalmi rendszer részévé vált, ő Is úgy tudja végrehajtani ezt a konvergen­ciát, a „munkásosztály középosztályosodását", hogy közben kiví­vott hatalmi pozícióit megtarthatja. A .piaci szocializmus", a „szocia­lista demokrácia" stb. jelszavai ezt az elképzelést jelképezik.31 A kádári Magyarország ugyanakkor a világrendszer frontvonalán jó sakkterep a tőkés centrumok és a Szovjetunió számára: a Szovjetunió számára, amely nem volt képes a változásokat olyan ütemben végrehajtani, mint Magyarország, a magyar példa mindig kiszámíthatatlan veszélyeket rej­tett magában, ugyanakkor emelkedő életszínvonala révén mintegy a rendszer „tudat alatti én"-jének szerepét is betöltötte; a tőke viszont ép­pen az 56-ban előreszaladó, s ezzel a mozgékonyság előjogát magának biztosító Magyarország változásain keresztül tudta megüzenni Kelet-Eu­rópának a lehetséges menetrendet. (Természetesen mindez nem volt automatikus. A „kádárizmus" kétségtelen érdeme, hogy a mozgékony­ság lehetőségét – ha nem is mindig a lehetséges mértékben – kihasz­nálta; a nagyhatalmak pedig – akárcsak más kelet-európai és harmadik világbeli országokat – arra is használták Magyarországot, hogy a teljesen soha nem determinált32 játszmában itt-ott előrenyomulhassanak.)33

4. A „kádárizmus" társadalmi háttere

A „kádárizmus", ebben több elemzője egyetért, egyfajta „keleti" közép­osztályosodással (felemás „polgárosodással", korlátozott modernizációval, „negatív individualizációval" stb.) járt együtt. A társadalom közepén elhe­lyezkedő rétegek minden „realista" hatalmat támogatnak: a „realista" po­litika ugyanis a szélsőséges megoldások kerülésével egyúttal mindig azt is kifejezésre juttatja, hogy nem – a valamilyen szempontból – a társa­dalmi struktúra szélén elhelyezkedő csoportok – ergo: a középnek a pártján áll. A „realizmus" persze nagyon relatív fogalom: mindig a szélsőségek közötti egyensúlyozást jelent, sokszor azon a módon, hogy maga teremt olyan szélsőségeket, amelyek között aztán középre húz­hat. Az ilyen politika valóban mindig reális a szélsőségek felvállalóinak politikájához képest, hiszen a különböző erők ütközési ós egyensúly-rendszerén nyugvó társadalom eleve nem képes (és nem is akar) tartó­san valamelyik szélének igényei, diktátuma, szájaíze szerint működni. A realista politika dinamikus bázisát azok a csoportok alkotják, amelyek a középre kerüléssel emelkedést élnek át,34 ill. amelyeknek a „realista" po­litika azt jelzi vissza, hogy középhelyzetük révén ők a társadalom leg­meghatározóbb elemei. Kádár esetében több feltétel is adva volt, hogy ezt a középre rendeződést a legkülönfélébb rétegek tagjai átélhessék. A munkáselit számára személye azt jelezte, hogy egy „igazi munkás" a ve­zető, akinek mentalitása garancia arra, hogy odafigyel a munkásérde­kekre (s a realista politika ezt igazolta is, amennyiben a legkisebb mun­kástiltakozást is azonnal elsimító intézkedések követték).35 A parasztság számára a keserves téeszesítés idején megteremtették a ,jó király" míto­szát, akihez a „túlkapások" ellen eredményesen lehet fordulni; ám ez a mítosz nem gyökerezett volna meg anélkül, amit a „realista politika" a falun jelentett: a korábbi szegényparaszt eredetű helyi vezetők középpa­raszt (sőt, olykor gazdagparaszt) származásúakkal való felváltása – vagyis a meglévő társadalmi mikrohierarchiához való „realista" igazo­dás -, vagy a háztáji legalizálása – vagyis a mikrogazdaság realitásai­hoz való igazodás – nélkül. Az értelmiség számára a „kádárizmus" a szerepvállalás lehetőségét nyújtotta, méghozzá eléggé differenciált for­mában: a „három T" – természetesen a „tiltás"-ban megnyilvánuló korlá­tozottság zsarnoki ténye mellett – egyúttal azt is jelentette, hogy az ér­telmiség választhatott, hogy ebben a mozgástérben melyik szerepet vál­lalja fel: e szerepek között az aktív rendszertámogatótól a kritikus párto­lón vagy a semleges, apolitikus szakértőn át többféle (a korábbiaknál kétségkívül több féle) szerep kínálkozott, egészen az ellenzékiség külön­böző fokozataiig. Tulajdonképpen a („hősies") ellenzékiség is a vállalha­tó szerepek közé került, s csak szélső esetekben ós kiélezettebb idősza­kokban járt azzal, hogy a hatalom e szerepet elutasította.36 (Ilyenkor a „tiltotton" túl megjelent egy negyedik „T": a „tűrhetetlen".) Természetesen a rendszer bázisához tartoztak az átalakuló hivatalnok-csoportok.37 E csoportok kettős értelemben is átalakultak. Egyrészt a régi, „rákosista" kádereket lassan leváltotta egy új hivatalnoki középréteg, amelynél az eszmei hűség követelményei már csak formalizáltan maradtak meg (és egyre másodlagos abban a gördülékeny végrehajtás alapkövetelményé­hez képest).38 Másrészt maguk az egyes emberek is átformálódtak: a munkásmozgalom pártfegyelme által engedelmes hivatalnok-alapanyag­gá gyúrt káderek 45 után egy, az osztályharcot hatalmi helyzetből folyta­tó igazgatási struktúra részei lettek, a kádári apparátusban a harci ele­mek fokozatosan csökkentek, s a .hivatalnokok" fő feladatait mindinkább a békeidők mindennapi eladminisztrálgatása jelentette.39 A középre hú­zó politika növelte ós erősítette a középrétegeket ós egyszerűen nem volt hajlandó tudomást venni a szélsőségekről (ezzel is megtámogatva egyébként a középrétegek öntudatát: „mi vagyunk a reális nép").

Mindez egy olyan sajátos tulajdonszerkezetre támaszkodott, amely­nek modellje a magyar mezőgazdaságban kialakított téesz-háztáji szim­biózissal szimbolizálható. A gazdaság alapját az állami, ill. állami jellegű tulajdon határozta meg, ezt az állami tulajdont azonban igen nagy szá­zalékban „kiadták" (vagy ha nem adták is ki, de mindenesetre felhasz­nálták) személyi haszonszerzésre. A rendszer hanyatlása idején egyre élesebben kárhoztatott etatista paternalizmus számos területen tette le­hetővé az egyéni vállalkozást: az olcsó bérű lakások albérletbe vagy fi­zetővendég szolgálatba adásának lehetőségétől az árszínvonal-különb­ségeket kihasználó turistakereskedelmen ós a munkások által „fusira" használt állami tulajdonú gépeken át addig a vagyonosodási lehetősé­gig, amelyet az állami tulajdonú üzemek menedzserei különböző mani­pulációkkal biztosíthattak maguknak.40 Mindezeknek a közös lényege ugyanis az volt, hogy – bár az állam a jogrendszer gyeplőjével állandóan féken tarthatta e teljesen sosem legalizált, „fekete" lehetőségeket41 – a társadalom viszonylag széles csoportjai e lehetőségek által gazdasági­lag megerősödhettek. Az állami tulajdon biztos garancia volt a „vállalko­zó" egyén teljes tönkremenése ellen (a „szabad" egyéni vállalkozás ilyen garanciákat sósom nyújt), másfelől be is határolta a gyarapodás le­hetőségeit. Ez kettős tudatot alakított ki a középrétegekben: elégedet­lenséget a rendszerrel szemben, amely nem hagyja őt igazán meggaz­dagodni (a rendszerváltás követelése, mint már említettük, leginkább ép­pen ezen a közérzeti elemen alapult), ezt az elégedetlenséget azonban – míg fennállt – kompenzálta (s a rendszerhez fűződő utólagos nosztal­giákat is megalapozta) a relatív biztonság tudata.

E „középosztályosodás" másik sajátossága az volt, hogy – mint fen­tebb említettük – a „hivatalnoki" jelleg határozta meg, nemcsak annyi­ban, hogy széles hivatalnokrétegre támaszkodott, hanem abban is, hogy a társadalmi lét szinte minden szereplőjében „hivatalnoki" mentalitást fel­tételezett (s részben ilyen mentalitást is alakított ki). A mobilitásnak a modern társadalmakban három tő útja van: a tőkés, a szellemi és a hivatalnoki mobilitás.42 A tőkés mobilitás elé a rendszer korlátokat állí­tott, a szellemit szintén korlátok között engedte csak érvényesülni: az ál­lam iránti lojalitás követelményei ugyanakkor a társadalom minden szint­jén utat nyitottak a hivatalnoki mentalitás útján való felemelkedésnek.43 Nemcsak annyiban, hogy hivatalnokká, káderré a társadalom minden ré­tegéből „fel" lehetett emelkedni, de annyiban is, hogy e mobilitási út ki­tüntetett út volt. Bár a hivatalnoki karrier lehetőségét sokan elutasították, igazi hatalmi pozíciót ez nyújtott, s ily módon a szellemi – s olykor a gaz­dasági – karriert tovább lehetett fokozni a hivatalnoki emelkedés csator­náiba való „átzsilipelődéssel".

A hivatalnoki mentalitás hegemóniája jegyében meghatározott kö­zéposztályosodással szorosan összefügg a „realizmus" ideológiája. A „realitás" (a szélsőségek kerülése, a jelenorientáltság, az aktív változta­tásokkal, a folyamatokkal szemben a tényekre, adottságokra helyezett hangsúly) többek között éppen a világot „jól elkormányzó" adminisztráció eszménye. Ám a „realista" politika nem feltétlenül racionális is egyben. A lehetőségekkel számolás eredményezhet ésszerű lépéseket, de nem szükségképpen vezet el azokhoz. Az ésszerűség van amikor radikális változtatásokat kíván. A „realista" viszont alapvetően konzervatív. Ezzel függ össze, hogy a Kádár-politika tulajdonképpen egyetlen nagy társa­dalmi csoporttal nem tudott igazán mit kezdeni: a mindenkori ifjúsággal.

56 után a politika mindinkább jelenre orientálttá vált. Egyes mind üre­sebb jelszavak hangoztatásán kívül lényegében feladta az ideologikus jövő-centrizmust, de a múlttal sem volt békében. Látszólag ugyan szíve­sen nyúlt az őt igazoló múlt korszakokhoz (kiegyezéskor, Gründerzeit, NEP-korszak stb.), de miként saját közvetlen előzményeit sem tudta vál­lalni, így nem tudta magát igazán beágyazni a történelem egészébe sem. Igyekezett folytatni azt a magyar politikai hagyományt, melyben legerősebb vonulat a „fontolva haladás", és az ezzel együtt járó említett Kállay-kettős vagy csárdáspolitika. Ez a hagyomány azonban nem „a" nemzet hagyománya, hanem a hivatalnoki középrétegé, amelynek meg­erősödése mindig a további fejlődés visszavételével, a társadalom meg­csontosodásával jár együtt.44 A múltba fordulás adhat egy társadalom­nak többletenergiákat, amennyiben lappangó tartalékok felelevenedését eredményezi, ilyen értelemben azonban a Kádár-korszak sosem volt múltba forduló:45 jelenorientációja végső soron a jövő ós a múlt egyidejű háttérbe szorítását jelentette. Az ifjúsággal is ezért nem tudott mit kez­deni: egy igazából jövő-motiváció nélküli társadalomnak, pontosabban az ilyen szemléletű hatalomnak egyszerűen nincs igazán szüksége a jövőt megtestesítő ifjúságra, és ezt több egymás utáni nemzedék a bőrén tapasztatta meg. Mindig az ifjúság számított a társadalom leggya­núsabb, legmegbízhatatlanabb rétegének, amelyet a hatalom mindig megosztandó, és pl. a lakáshiánnyal, az indulási lehetőségek alacsony szintjével lefegyverezendő, depolitizálandó potenciális ellenfelének te­kintett (így volt ez a késő 50-es évek ,"rock"-egzisztencialista-jampec, a 60-as évek „beat"-hippie-huligán, a 70-es évek „disco"-konzum és vé­gül a 80-as évek „punk-csöves"-fideszes nemzedékével egyaránt). Hol attól féltették a társadalmat, hogy a fiatalok jövőorientáltsága a kapitaliz­must hozza be (gyorsabban a kelleténél ós anélkül, hogy a hatalom, amelynek átmentésében a fiatalok nem érdekeitek,46 konvertálódhat­nék); hol attól, hogy az ideológiával túlságosan azonosuló ifjúsági avant­gárd „balossága" voluntarista, kalandor megoldások örvényébe taszítja a társadalmat, és ideológiai piedesztálja elragadásával kihúzza a talajt a hatalom alól.

Az ifjúság és általában az ellenzékiség kezelésére kidolgoztak egy olyan technikát, amely az ellenzékiség „különcségként" való legalizálá­sával tulajdonképpen rendszererősítővé változtatta a kritikát is (kivéve ha az a rendszer alapjait vagy tabuit kérdőjelezte meg, de – joggal – feltételezte, hogy ezt a végletesen radikális szembenállást kevesen vál­lalják fel. Hiszen – mint már többen beszámoltak róla – a hirdetetten megnövelt mozgástér növelte az öncenzúrát is: ha nagyjából, ha korlá­tozottan is, de elmondhatjuk, amit akarunk, akkor kevésbé vállalunk fel egy nyílt kenyértörést).

A leszerelt ellenfél azonban ellenfél marad, sőt, a múlt és a jelen egyidejű elnyomásával a korszak apránként még szaporította is ellenfe­leit: kik a múlt, kik a jövő elsorvasztását írták a számlájára.

Kádár „nemzeti egység" korszakát két kvázimegosztottság határolja, (s ha túltekintünk a korszak szűk értelemben vett határain, akkor két kvázi nemzeti egységet választ el egymástól). A két kvázimegosztottság Kádár 56 végi hatalommegragadása ós temetése. Mindkét esetben megoszlik a közvélemény. 56 végén emlékezetes a falfeliratok csatája (pl.: „Éljen Kádár! Féljen Kádár! Ne féljen Kádár! Miért ne féljen Kádár? Semmiért ne féljen Kádár!47 ). A Kádár-temetés pedig a Nagy Imre-te­metésre adott válasz is. Látszólag mindkét esetben polgárháborúsán megosztott az ország. Kádár-hívek itt, ellenfelei a túloldalon. Ez azon­ban csak kvázi-megosztottság: az első esetben Kádár még nem, a te­metéskor magától értetődően már nem jelent alternatívát: a realista, kö­zéprétegekre támaszkodó, s ekként „nemzeti egységet" teremtő Kádár 56-ban még egy szélsőség zászlója, a rendszerváltás idején pedig már csak egy stabilitás emléke. (De persze kvázi-egység a Kádár korszakot megelőző 56 és az e kort követő rendszerváltás akarásában megnyilvá­nuló össznépi egyetértés is: 56-ban is, 89-ben is a „változás" szinte egyöntetű akarása rendkívül sokféle, egymással gyakran éppen ellenté­tes törekvést takar.) Ebből a szempontból Kádárnak azért sikerült a köz­tes időszak első harmadának végén viszonylagos társadalmi békét te­remtenie, mert .realista" konzervativizmusával arra törekedett, hogy – a téeszesítés új nekilendülésétől ós az ezt követő rohamos urbanizáció korántsem mellékes fejleményétől eltekintve, és ennek végrehajtása után – lényegében változatlanul hagyja, konzerválja a társadalom társadalomszerkezeti elemeit.48 („Realista" középre igazodása abban is meg­nyilvánult, hogy egyszerre tudta meggyőzően elfogadtatni a jövőorientál­takkal, hogy halad, és a múltorientáltakkal, hogy visszanyúl a múlt hasz­nosítható elemeiért, miközben lényegi törekvései valójában egyikre sem irányultak.)

A „realista" politikának van egy nagy hátulütője. Amint ugyanis hatal­ma meggyengül, ezzel legitimitása lényegét veszti el: a hatalmát gyako­rolni már nem igazán képes realista már nem realista.

A Kádár-korszak sokak által elemzett taktikája volt a társadalom atomizálása, az egyének kisvilágukba zárása. Ez az individualizáció termé­szetszerűen megint csak elősegítette a társadalom kapitalizmus felé for­dulását, hiszen a létező kapitalizmus nemcsak az életszínvonal terén, de az individualitás kifejlődésének feltételeiben, mozgásterében is többet tud egyelőre nyújtani, mint a – mégoly szofisztikáit – (adminisztratív-öko­nomista) szocializmus; az egyén „lelkében" zajló küzdelemben egyelőre még a kapitalizmus győz. Maga Kádár ós közvetlen követői nyilván nem gondolkoztak a kapitalizmus restaurációjában, nem tekinthető azonban véletlennek, hogy az egyébként Kádárt támogató közgazdász-szocioló­gus elit – és ennek nyomán a mindinkább „felvilágosulttá váló" appará­tus – ítéletei, döntései de facto (s tulajdonképpen szinte kezdettől fogva) ehhez közelítettek.

Végül tehát az a politika, amelynek legfőbb célja az adott rendszer stabilizációja, önmaga destabilizációjának alapjait termeli ki: Magyaror­szágon szervesen jutottak végkifejletük közelébe azok a folyamatok, amelyek a keleti tömb többi országában nagyobbrészt a világrendszer jellegének változása következtében mentek csak végbe. A „kádárizmus" jelentős mértékben maga hozta létre ellenfeleit és lerombolóit is.

5. A „kádárizmus" és örökösei

Jelenorientáltsága szembefordította vele a nemzeti konzervativizmus képviselőit éppúgy, mint a dinamikus haladás elkötelezettjeit, és lénye­gében az ifjúság egészét. Túlzott „realizmusa"49 a romantikusokat, működésének számos irracionális eleme50 a józan ésszerűséget kívánó többséget. S mikor ez a „realizmus" (az egész „második világot" felmor­zsoló válság következtében) már csak a stagnálás (majd a fékezett ha­nyatlás) fenntartására volt alkalmas, szúk két évtized alatt felélte tartalé­kait, elvesztette igazoló alapját: eredményességét, s ezzel támogatottsá­gát is. A középrétegeknek új „realistákra" volt szükségük, akiktől azt re­mélhették, hogy – megint csak szélsőségektől mentesen – helyreállítják a lassú gyarapodás stabilitását.

Bekövetkezett hát a rendszerváltás.51 A rendszerváltást végrehajtó erők azonban nem a semmiből keletkeztek: mint pejoratív éllel egymás szemébe szokták vágni: (csaknem) valamennyien a „kádárizmus" gyer­mekei, teremtményei, vagy legalábbis alakítottjai.52 Nemcsak annyiban, hogy – mint a kormány stílusáról oly sokan elmondták már – sok tekin­tetben követik a „realista" Kádár-korszak bevált patentjeit, de abban is, hogy politikájuk, értékeik mélyén kimutathatók a negyvenéves adminisztratív-ökonomista szocializmus nyomai. A liberálisok ezért sokszor „szociálliberálisok", a nemzetiek egy része ezért (és ennyiben) „nemzeti szo­cialista". Minthogy az adminisztratív-ökonomista szocializmus egyik legfőbb sajátossága a maga állami-hivatali természete, így örökösei is lényegesen nagyobb súllyal használják az államot és hivatalait, ill. lénye­gesen nagyobb súllyal foglalkoznak az állammal és hivatalaival, mint e pártok nyugati megfelelői. Ugyanakkor a rendszerváltók abban is követik – nemcsak a „kádárizmust", hanem – az egész adminisztratív-ökonomis­ta szocializmust, hogy túldimenzionálják a politika, s ennek részben esz­köze, részben céljaként a gazdaság szerepét, s megint csak nem veszik figyelembe a társadalmi viszonyokét. Nem veszik figyelembe a társadal­mi viszonyok azon hic et nunc-ját, amit a maguk konzerválásra törekvő módján, de többek között éppen a „kádárizmus" évtizedei alakították ki.53 (A rétegszerkezet, az egyes társadalmi csoportok értékei, törekvé­sei stb.)

A „kádárizmus" örökösei persze – másképpen – azok is, akik valami­lyen módon továbbviszik annak deklarált értékeit. Az adminisztratív-öko­nomista szocializmust lebontó reformkommunistáknak még annyira sem volt saját ideológiájuk, mint (az életszínvonal-politikát meghirdető) „kádá­rizmusnak", a sztálinizmus tagadásaként Az antikádárista reformkom­munistáknak már csak a tagadás jutott: ez folytathatatlan. De felépíteni semmit sem tudtak helyette. Az általuk (is) megindított lebontó folyama­tok a „szocializmus" híveit (akik között keverednek – olykor egy ember tudatán belül is – az „eszményi" szocializmus hitvallói, az „osztályhar­cos" sztálini szocializmus katonái, és a jóléti" paternalista „kádárizmus" hű aktivistái,54 egyfelől felszabadították (egy bürokratikus rend végső so­ron senkinek sem kellemes szolgálata alól), másfelől marginalizálták (ki­húzták alóluk „saját" társadalmi rendjüket).55 Mindazonáltal a „kádáriz­mus" liberálisabb hatalomgyakorlási jellegének az is következménye, hogy a volt „szocialista" országok közül talán éppen Magyarországon rombolódtak le viszonylag legkevésbé a szocializmus eszmei bázisai, a (korai és késői) ötvenes évek terrorja után itt volt a legkevesebb olyan cselekmény, amely széles körben meggyűlöltette volna ezeket a han­goztatott eszményeket – szemben mondjuk Brezsnyev vagy Ceausescu, vagy akár Husák, Honecker, Zsivkov rendszerével. (A „kádárizmusban" ezek az eszmények inkább megunattak és elhiteltelenedtek.)

6. … és a jövő

Milyen jövője lehet a „kádárizmusnak" Közvetlen értelemben termé­szetesen semmilyen. Az a társadalmi forma, amely e kategóriával jelöl­hető, nemcsak Kádár halála miatt zárult le végérvényesen. De két érte­lemben még feltámadhat. Egyrészt születhetnek iránta nosztalgiák; másrészt, ha a szocializmus valamilyen más formája valaha visszatér, ez megint „át fogja értékelni" a történelmet, s ebben a Kádár-korszak szerepét ós jelentőségét is. Mit jelenthet mindez?

A nosztalgia minden múltkorszakot elér. Egy-egy társadalmi-politikai forma negatívumainak halmozódásával felértékelődik minden alternatí­va, s ezek között, mint már ismertek, felértékelődnek a múlt megoldásai is. Az idősebbek a múltból amúgy is hajlamosak saját ifjúságuk kellemes emlékeit kiemelni, s a legfiatalabbak, akiknek már személyes emlékeik nincsenek a régebbi korszakról, szintén hajlamosak a mindenkori jelen negatívumaival szemben inkább a jelen által kárhoztatott múltat hitele­sebbnek, vonzóbbnak elfogadni.56 Mindez azonban nem elég ahhoz, hogy egy korszak iránti nosztalgia hathatós tendenciává erősödjék. Nem minden múltkorszak alkalmas erre. Egyes munkásrétegek a kor mun­kásmitológiája miatt például már évek óta bizonyos nosztalgiát táplálnak a Rákosi-korszak iránt. A kor totális tagadása valamelyik fiatal nemze­dékben a lázadás formájává teheti e kor jelképeihez való visszatérést is. A Kádár-korszaknak azonban jóval nagyobb esélye van arra, hogy nosztalgiákat vonjon magához – éppen mert a középrétegekre ala­pozott, mert a korszak elejétől és végétől eltekintve lényegében konszolidált időszak, „békeidő" volt, s mert jelenlegi tagadása szá­mos ponton olyan történelemhamisítással (a szerves történelem-építkezés újbóli megtörésével) tudja csak pozitív elemelt, hozadé­kát anullálni, ami szükségképpen visszaüt az egyoldalú kritikusok­ra. (A Horthy-korszak átértékeléseiben ugyanezeket a törvényszerűsé­geket nagyon jól meg lehetett figyelni az elmúlt évek során.) A kapitaliz­mus terhei pedig az egész államszocialista korszak, a „szocializmus" iránti nosztalgiát felerősíthetik.

De: minden nosztalgia visszafelé-cselekvő = reakciós. Nemcsak az időbeli irány miatt: a történelmi nosztalgiák ahhoz hasonlíthatók, amikor valaki gyermekkorába regrediál. Ez mindig menekülés a je­len terheitől, s mert nem a jelen viszonyaiból igyekszik kinöveszte­ni a megoldást, így végső soron passzivizál, nem mozgósítja az új megoldásokat táplálni képes energiákat Ha ilyen nosztalgiák fel fogják értékelni a baloldalt, a kapitalizmus felelős kritikusainak nem szabad ezeket meglovagolniuk. Mert nem felejthető el az sem, hogy a „kádárizmus" nemcsak eredményei nyomát hagyta a történelemben, konstruktív elemei szétválaszthatatlanul összekeveredtek az erőszakkal, az etatizmussal, a szocializmus politikai-gazdasági redukciójából szár­mazó konzervativizmussal stb.57 (Arról már nem is beszélve, hogy óha­tatlanul nosztalgiát éreznek a Kádár-korszak iránt azok is, akik csak el­vesztett hatalmukat kívánják vissza s a társadalmi igazságosság hívei­nek ilyenekkel nem lehet közös törekvésük.)

A „kádárizmus" mérlegét nyilván minden korszak újra meg fogja von­ni, s ezen értékelések különbözni fognak egymástól. Alig vitathatatlan azonban e korszak alapvető konzervativizmusa,58 (konzerváló alaptö­rekvése, ennek minden demoralizáló következményével együtt),59 mint ahogy az sem vitatható, hogy – mint egyébként a konzervatív rendsze­rek igen nagy része – prosperáló szakaszában haladást, viszonylag szé­les rétegek számára bizonyos felemelkedést tett lehetővé.60 A történe­lemben játszott szerepe szempontjából azonban olyan korszakként kell viselnie a felelősséget, amely egy új társadalmi forma ígéretét hordta magában61 (ideológiájában – egyre hiteltelenebbül – ennek „tiszta vizét" prédikálta), de egyben olyan korszakként is, amely en­nek az ígéretnek sosem tudott – és nem is igazán akart – eleget tenni62 .

Jegyzetek

1 A szociáldemokrácia esetében persze parlamentáris hatalommeg­ragadásról van szó.

2 Ez valóban a sajátossága volt a rendszernek, de korántsem eré­nye: az „új ember és új világ" formálása a gyakorlatban az ember „homo politicussá"redukálását jelentette -az elidegenedés új formáját az el­idegenedés megszüntetése, a marxizmus eredeti alapcélja helyett. Ez a redukció azután a további lépéseket is meghatározta: maga az októberi forradalom, a leninizmus meghatározó tette is ennek a következménye. A forradalom kirobbantásának racionalitása mellett érvelő Lenin csak a politikai racionalitás érveit tudta felvonultatni döntése mellett: minden egyéb racionalitás (gazdasági, társadalmi, etikai stb.) legalábbis kérdé­sessé tette e döntés helyességét, a helyzetet éretlennek mutatván a va­lóban forradalmi változások keresztülvitelére. A „politikai" szempontok uralma alá redukált társadalom további fejlődését is a (mindinkább totalizált s így despotikus igazgatássá egyszerűsödő) politika határozta meg, s ebből a rendszer fennállásának utolsó pillanatáig nem lehetett kilépni.

3 Ehhez alapot az olyan – elsősorban politikai alapon létrejött – tár­sadalmi változások adtak, mint a paraszti életforma roppant áldozatok árán, de mégiscsak látványosan előrehaladt modernizációja, a nyomor szélsőségeinek visszaszorítása, a számos ellentmondással terhes, de mégiscsak fejlődóst jelentő szociális vívmányok (alanyi jogú foglalkozta­tás, egészségi ellátás, alapoktatás, kultúra) stb.

4 Amelyet tehát talán pontosabb az ezen „állami" szocializmus ter­mészetét is meghatározó szemlélet jegyében „adminisztratív-ökonomis­ta" szocializmusnak nevezni…: az állami jelleg nem e rendszer specifiku­ma, s csak következménye uralkodóan adminisztratív-politikai és ökono­mista – azaz a politikai szférában hozott intézkedéseket ós a gazdaság, a termelés bizonyos vonatkozásait egyoldalúan túlhangsúlyozó – termé­szetének.

5 Mindvégig „kádárizmusról" beszélünk, mert ugyan a „kádárizmus" jellegét nagymértékben a hruscsovi politika határozta meg, a hruscsovi politikát végül is csak Magyarországon (vagy legkövetkezetesebben Ma­gyarországon) sikerült végigfuttatni (a rövid dubceki kísérlettől eltekint­ve), s még az is megkockáztatható, hogy éppen a magyar út sajátossá­gai – különösen az 56-os felkelés tanulságai – nagymértékben hatottak minden kelet-európai reformkísérletre (az oroszt is beleértve) – túlmenve Hruscsov eredeti törekvésein is -, s így a magyar kísérlet vált a „reform-kommunista" modell „klasszikus útjává"; akkor is, ha elméleti alternatí­vát, s ilyen értelemben bármiféle „izmust" a Kádár-korszak semmikép­pen sem képviselt.

6 Akkor is így van ez, ha sokan éppen azért váltak annak idején a „kádárizmus" híveié, mert úgy érezték, hogy az – az 56 utáni megtorlá­sok lezárulásától kezdve – valami érzékelhetően újat hozott: a sztáliniz­mushoz képest a „szocializmus" nyitottabb, türelmesebb, a polgári világ erényeit integrálni képesebb, eredményesebb, „emberléptékűbb" válto­zatát. (Ezt a rendszer maga is terjesztette magáról, miközben – taktikai okokból – azt is folyvást hangsúlyozták, hogy „nincs magyar út".) A Rá­kosi-, ós Kádár-rendszer stílus- (ill. a stílust, s a mentalitást is meghatá­rozó szerkezeti) különbségei vitathatatlanok. Kétségtelen tehát, hogy a „szocializmusnak" (pontosabban az adminisztratív-ökonomista szocializ­musnak) egy új változata jelent meg. Míg azonban a tőkés társadalom egyes szakaszai, az adminisztratív-ökonomista társadalmat kialakító sztálinizmus vagy egy potenciális valódi szocializmus történetfilozófiai szempontból különváló, eltérő elméleti alapokkal jellemezhető entitások; a „kádárizmus" sajátosságai nem támaszkodtak ilyen körülírható elméleti alapokra, hanem csak reflektáltak a sztálinizmusra: e sajátosságok egy­részt a sztálinizmus bizonyos jellemzőinek egyszerű tagadásával, más­részt a polgári társadalmak bizonyos vonásainak beemelésével jöttek létre.

7 Ez megint Hruscsovról is elmondható.

8 Ez az összefonódás ekkor már mindinkább üresnek, mesterkélt­nek, s ezért fölösleges ballasztnak látszott. Az ideológia kiüresedése azonban csak kifejeződése volt annak a folytonosan növekvő szakadék­nak, ami a társadalom deklarált eszményei és a reális lehetőségek kö­zött voltak. (Ha a feltételek elégtelenek, akkor az idő maga is e szakadé­kot növelő tényező, hiszen a „kipróbálás" előtt eldönthetetlenek egy esz­mény realizálási esélyei.)

9 Amikor Lukács az ÚGM kritikájaként felvetette, hogy semmit sem fog érni az egész a munkásdemokrácia megvalósítása nélkül, ezzel lé­nyegében arra figyelmeztetett, hogy ha a társadalmi viszonyokban (a kapitalizmushoz képesti) forradalmi változások nem mennek végbe, ak­kor illúzió szocializmusban gondolkozni. Csakhogy itt nem a belátás hiá­nyáról volt szó: az adminisztratív-ökonomista szocializmus – a paraszt­ság földtől való megfosztásával végrehajtott eredeti felhalmozás valóban nagy társadalmi változásokat eredményező hatásaitól eltekintve – követ­kezetesen elzárkózott a társadalmi viszonyok forradalmi átalakítására tett minden próbálkozástól. Hogy miért, erre később visszatérünk.

10 Ez nemcsak szándékos – s nem is csak a külső kényszerek kö­vetkeztében végrehajtott kényszerlépés volt. Magyarországon pl. a „marxista nemzedék", aki a 45 utáni „új társadalomépítés" törzsgárdájául szegődött, valójában csak egy nemzedéktöredék volt. Minden nemze­dék gondolkodását több egymással konkurens ideológia határozza meg: ezek viszont hatnak egymásra, ós a társadalom valóságos tudata­lakulása a különböző irányzatok eredőjében megy végbe. Az 50-es évek (beleértve 56-ot is!) ifjú nemzedéke a friss „marxizmus" mellett legalább annyira az egzisztencializmus befolyása alatt is állt. A „kádárizmus" ki­alakulásában nem elhanyagolható tény, hogy az ideológiai hatásokban ezek az elemek szintetizálódtak. Az 56 utáni Magyarország a szellemi hangadó réteg szemléletalakulásának következtében végül is egy állam­szocialista keretek között megvalósuló vulgarizált egzisztencializmus or­szágának is tekinthető. (A pl. Hankiss Elemér vizsgálataiban leírt „nega­tív individualizáció" ennek a szellemiségnek a megnyilvánulása. Az ilyen, kora jellemző szellemiséget persze nem tudatos, szándékos befolyások alakítják ki, hanem az egyes emberek döntéseinek – a hatalom lépései­nek, a szellemi elit problémafelvetéseinek, az egyének tömeges létfenn­tartó válaszreakcióinak – eredőjeként jön létre, a így jött létre ez a fajta sajátos „vulgáregzisztencializmus" is.) Ennek a sajátos közszemléletnek, szellemének a jellegéből viszont megint csak az következik, hogy egy kollektivistának hirdetett rendszer itt és ekkor eleve elhalásra volt ítélve.

11 A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy a „rendszer emberei" a (hi­tük jegyében innovációkra is képes) „hívők" helyett mindinkább a (több­nyire mindenféle hit nélküli) végrehajtók lettek; a rendszer mindinkább feladta a moralitás igényét, gyakorlatilag amorális lett, ami tökéletes el­lentmondásban van a szocializmus deklaráltan teleologikus (következés­képpen morális megalapozottságú, hisz enélkül a jövőre mozgósítani képtelen) természetével.

12 A kompromisszumok azután lassan a rendszer irányítóinak szemléletét is átformálták, s ezek előbb a hitvesztés által „tudat alatt", később mind tudatosabban is elfogadták a (saját maguktól is mind távo­libb rendszer) vereségét: lélekben jó előre végbement az 1989-90-ben bekövetkezett kapituláció.

13 Például a szellemi termelésnek – a tudomány, oktatás, kultúra fejlesztésének – adott prioritással, a közvetlen demokrácia intézményei­nek kifejlesztésével stb.

14 Kádár így a „politika embere" volt, a politika dominanciájával meghatározható szemlélet reprezentánsa, mint oly sokan mások a törté­nelemben, Robespierre-tól Deák Ferencen át mondjuk Churchillig (hogy a dominánsan politikai meghatározottság egymástól a politika tartalmá­ban egyébként különböző képviselőit említsük). Mert vannak olyan közé­leti (politikai) szereplők is, akiket nem a (szűkebb értelemben vett) politi­ka, hanem a gazdaság szükségletei tolnak előtérbe (mint a Kádár-kor­szakban Csikós Nagy Béla, Fehér Lajos vagy Fock Jenő, vagy másutt Helmut Schmidt, Margaret Thatcher, Alekszej Koszigin); vagy éppen az átformálásra megérett társadalmi viszonyok szükségletei, mint pl. Lin­coln, vagy Mahatma Gandhi esetében; esetleg a tudat átalakulásának szimbólumaként Pierre Abelard, Luther, Rousseau, XXIII. János… És hát természetesen van, s mindig volt is számos olyan politikus, aki több­féle (politikai, társadalmi, tudati, vagy gazdasági) változás szükségletét egyszerre képes megtestesíteni, mint Széchenyi, Petőfi, Lorenzo Medici vagy F. D. Roosevelt stb.

15 Miközben persze mindkettőjüket ellenfelének, olykor ellenségé­nek tekintette, de (s éppen ezért is) politikai tőkéjüket magához, ill. az általa megteremtett rendszerhez kívánta kapcsolni.

16 Hasonlóképp: a szovjeteknek és a velük szembeni nemzeti elle­nállásnak is egyszerre igyekezett bizonyítani, hogy ó ügyük legeredmé­nyesebb előretolt bástyája.

17 Itt kell megjegyezni azt, hogy Kádár – mint a politikusok nagyobb része – valószínűleg lépései többségét abban a meggyőződésben tette, hogy ezzel használja a legtöbbet nemzetének (és/vagy pártjának, ami azonban feltehetőleg szintén elválaszthatatlanul összefonódott a szem­léletében). A politikusok ezen törekvéset népük eredményeiken méri le, s avatja őket a nemzet atyjává, vagy nemzetvesztővé annak függvényé­ben, hogy politikájuk milyen viszonyokhoz vezetett. A hatvanas években, ill. még talán a hetvenes évek első felében is az emelkedő életszínvonal igen sokakat arra késztetett, hogy Kádár vezetői képességeit elismerjék, s mivel saját helyzetük vagy környezetük helyzete javult, ezt úgy értel­mezzék, hogy Kádár az ó céljaik szempontjából (is) hasznos tevékeny­séget végzett.

18 Hiba volna ebben Kádár részéről pusztán politikai sakkozást lát­ni: ót valószínűleg éppen az tette alkalmassá erre a szerepre, hogy sze­mélyiségében, meggyőződéseiben is keveredtek a különböző szempon­tok, s közülük hol ez, hol az került nagyobb hangsúllyal előtérbe: az biz­tos, hogy domináns mozzanatként az államszocializmus (az adminiszt­ratív-ökonomista szocializmus) hatalmi stabilitásának védelmével.

19 A sikeres személyi hatalomösszpontosítás titka nem is annyira a hatalmi szervezetek centralizárt kézbentartása (persze ez sem elhanya­golható eszköz az egyeduralkodók kezében), hanem éppen az a taktikai képesség, amellyel egy-egy egyeduralomra törő személy el tudja hitetni a legkülönfélébb irányzatokkal, hogy ő – és csakis ő – képes céljaik leg­eredményesebb megvalósítására. Kádár esetében ez is tovább árnyal­ható: noha a hatalom – mint minden profi politikusnál – nyilván nála is meghatározó szempont volt, a különböző elemzések ós emlékezések ál­talában egyetértenek azzal, hogy Kádár esetében ez nem jelentett hatal­mi mániát, ó személyes ambícióit mindig összeötvözte az „ügy" vagy a „párt" puritán szolgálatéval, ami persze egyébként tovább növeli a sze­mélyi hatalom stabilitását. („Jó király" effektus.)

20 Hogy például a feltörekvő hajdani tengelyhatalmak ezen össze­omlásnak vajon potenciális haszonélvezői csupán, vagy részben okozói is, ez további kérdés. Az biztos, hogy a folyamatokat nemcsak a két „szuperhatalom" versenye – s ebben Amerika végső győzelme – hatá­rozta meg, hanem legalább annyira a tőkés centrumok önmozgása és lehetőségeinek változása is (s a szovjet összeomlás sem csak a rend­szer belső szétmállásának, de legalább annyira a centrumokban zajló mozgásoknak volt a következménye, így ha érteni akarjuk a „második világ" összeomlását, figyelmünket a jövőben mindinkább a centrumtár­sadalmakban végbement és végbemenő folyamatokra kell fordítanunk).

21 Már csak azért is, mert az e félperifériákon végzett munkából származó értéktöbblet egy része az egyenlőtlen fejlődés következtében úgyis a fejlett centrumokban csapódik le.

22 Mivel az egyes társadalmakon belüli viszonyokban ugyanúgy a világméretű nemzetközi viszonyok képeződnek le, miként a nemzetközi viszonyokban pedig a centrumokon belüli osztályviszonyok nyernek vi­lágrendszerbeli kifejeződést.

23 A szellemi munka előretörésének ideológiai képviselete, amely megszületésétől kezdve keresni kezdte a maga helyét a világrendben, miután tapasztalta, hogy a szovjet alrendszer nem nyit igazán a szellemi termelés felé, új orientációs pontot igényelve ekkor Kínába próbált ka­paszkodni. A 68-as nyugati mozgalmak maoizmusának életidegensége ós terméketlensége azonban egyértelműen jelezte, hogy itt rövidre zárásról van szó: a szellemi termelés-tőke ellentót nem szorítható be az egészen más természetű periféria-centrumtőke ellentétbe. (Ez körülbe­lül olyan kísérlet lenne, mint mondjuk a korai munkásmozgalmak és a tökével szintén szembekerülő prekapitalista struktúrák romantikus anti­kapitalizmusának végső soron retrográd és groteszk szövetsége. Pl. a géprombolás, amelynek a párizsi, amerikai 68-cal való analógiái eléggé szembetűnőek, s amelynek negativitása aztán legszélsőségesebb for­májában, az értelmiségi Pol Potok totális őrjöngésében veszti el vég­képp a hitelét). Ezután a kitérő után a szellemi termelők képviselete to­vább keresi a maga helyét, s ehhez a szovjet és a kínai modellektől való elfordulás után a Zöld-mozgalmak adtak a számára fogódzókat.

24 A maoi stratégiát szinte egyedül komolyan vevő (a gyakorlatba átültetni igyekvő) Guevara látványos veresége ezt világossá is tette.

25 Innen az egyes hasonlóságok a harmadik kezelésmóddal, a fa­sizmussal is.

26 Hogy persze a szovjethatalom a világrendszerben sosem volt a munka-oldal egészének képviselete, ezzel kapcsolatban hadd utaljunk Arrighinak az Eszmélet 17. számában közölt, erre is kitérő ragyogó elemzésére.

27 Persze megszűnni mindmáig nem szűnt meg, időnként éleződik is (hiszen na módja van rá, a tőke nem habozik a relatív értéktöbblet mellett az abszolútat is kiaknázni): s mint említettük, sok vonatkozásban pedig a centrum-periféria viszonyba tevődött át.

28 Ez a centrum-periféria viszony nem írható le a klasszikus tőke­munka viszony megfelelőjeként – noha annak a nemzetközi viszonyok­ba való áttételeződése is megnöveli a centrum-periféria viszonyok sze­repét – s ezért is volt illuzórikus Mao elvárása, hogy a tőke-munka ellen­tét munka-oldalát megtestesítő szovjet rendszer a Harmadik Világ élére áll. A Harmadik Világ – legalábbis az eddigi felállás szerint – inkább a pauperizálódás, és – antik értelemben vett – proletarizálódás megteste­sítője ós szimbóluma, amit az is jelez, hogy a centrum-periféria viszo­nyok a centrumországokon belül is létrejönnek, (és ott is a pauperizálódás, és az antik értelmű proletarizálódás – munkanélküliség, leérté­kelődés – formájában). Ez a tendencia persze a tőke számára új veszé­lyeket rejt magában: a pauperizált belső és külső Harmadik Világ nem a klasszikus osztályharc, hanem a Róma limesét szétromboló megállíthatatlan barbár áradás – és az ezt elősegítő belső lezüllés-formájában söpörheti el a centrumok mohó kapitalizmusát

29 A 68-as nyugati értelmiségnek a 68-as Prága felé orientálódása egyértelmű jelzés ebben a tekintetben.

30 A tőke reakciója ez volt támogatni a .prágai tavaszban" azt, hogy az gyengíti a Szovjetuniót, de nem megvédeni a Szovjetunióval szemben. Ha pedig valami csoda folytán Dubcekék próbálkozása tartó­sabban fennmaradna, azonnal kísérleteket kell tenni a tőke világába va­ló betagozására, nehogy életképes alternatívává, „harmadik úttá" fejlődjék. A főszereplő nagyhatalmak számára egyértelmű volt a további­ak „vagy-vagy"-a: nem tekinthető véletlennek, hogy a „testvéri segítség­nyújtásra" akkor és éppen akkor került sor, amikor az újságok rövidhír­ben adták tudtul a Csehszlovákia és a Világbank közti tárgyalásokat. A 89/90-es kelet-európai átalakulások forgatókönyve már jóval korábban meg volt írva.

31 A kádárizmus – mint ahogy az általa legnyíltabb-legfejlettebb for­májában képviselt „második világ" – hasonló szerepet próbált betölteni a világrendszer-egyensúlyban, mint a fejlett centrum országain belül a szociáldemokrácia. (Nyilván nem voltak véletlenek a lehetőségekhez ké­pest fokozatosan egyre jobb kapcsolatai a szociáldemokráciával.) Ugyanakkor – főként egyes diktatórikus elemeiben – mindig különbözött is a szociáldemokráciától, de e különbségek elsősorban helyzetiek, az általa irányított hivatalnokállam természetéből ós előzményeiből következőek voltak.

32 Az atommonopólium megtörése, és a Szovjetunió előretörése az űrben némiképp jogosnak látszó – ós a propaganda által persze felnö­velt- reményeket kelthetett a verseny megnyerésére. Ezek a remények azonban csak illuzórikusak lehettek, hiszen a tudományos forradalom radikális véghezvitele, a termelési mód átalakítása, a társadalom kifejlett demokratizmusa nélkül az időleges technológiai előnyöket sem lehetett kiaknázni, valóban társadalomformáló és -stabilizáló erővé tenni.

33 A világrendszer itt érintett átalakulása persze csak makroszinten határozza meg a folyamatokat. Természetesen ugyanezek a változások leírhatók a gazdasági ciklusok szintjén, a gazdaságirányítási modellek önfejlődéseként, politikai lépések logikájában, vagy éppen a szellemi-tu­dati mozgások folyamatában. A világrend-egész alakulása mindezen te­rületek önmozgásain keresztül megy végbe, ós sohasem az utólagos elemzés sugallta módon determinált: éppen azért, mert az egyes terüle­teknek (gazdaságnak, politikának, társadalmi rétegződésnek, tudati vi­szonyoknak) megvan a maguk önmozgása, ezért ezek eredője sohasem előre kiszámítható. Különösképpen így van ez a katonai szinten, amely­nek szintén megvolt a maga – nagyon is meghatározó – önmozgása: sok elemző a keleti blokk egész bukását a fegyverkezési verseny el­vesztéséből (ill. az ehhez kellő anyagi bázis gyengébb voltából vezeti le). Ez nincs azonban ellentmondásban a fentiekkel, ha hangsúlyozottan figyelembe vesszük, hogy itt különböző szintekről (s egyúttal a tudatos­ság különböző szintjeiről is) van szó: a fegyverkezési verseny termé­szetesen abban a tudatban folyt, hogy a másik fél megtámadna/ ben­nünket, s a versenyt komolyan kell venni, a versenyben „győzni" kell. Ez azonban nem mond ellent annak, hogy mindeközben a szembenálló két fél egy magasabb, és talán kevésbé tudatos szinten egyetlen többé-ke­vésbé kiegyensúlyozott rendszert alkotott, annak két oldalát képezte, s (a verseny végén) a „győzelem", vagyis e kétpólusú rendszer össze­omlása akkor következett be, amikor arra mint egészre nem volt többé szükség.

34 Hiszen ezek az emelkedők úgy érezhették, hogy helyzetük javu­lását ettől a rendszertől, és magától a (nemcsak a „munkás", hanem a „kisember" szimbólumának tekintett) Kádártól kapták. S mikor a rend­szer szétmállásakor elfordultak Kádártól is, a rendszertől is, ezt éppen azért tették, mert tovább akartak fejlődni, folytatni egy megindult emel­kedő pályát. Ezt várták a rendszerváltástól (egy stagnálásba ragadt rendszer leváltásától), s ezért is volt olyan frusztráló, amikor a rendszer­váltás után éppen ellenkezőleg, visszaesés következett be. (A „feleme­lés" egyébként nagyon is kétélű fegyver: kétségkívül bázist teremt egy rendszer számára, de ha egy ponton túl nem tudja kielégíteni az emel­kedés igényeit, akkor ezáltal egyszersmind a rendszer ellenzékét is ki­termeli. Az igények emelkedését pedig nem lehet megállítani egy olyan társadalom viszonyai között, amely a világrendszernek nem a centrumá­ban helyezkedik el, így mindig látja maga előtt a magasabb szint példáit.)

35 Más kérdés, hogy a „középosztályosodás" legkevésbé éppen a munkásságot érte el. Ha a rendszerváltás után elmondható, hogy a ke­let-európai „szocializmusok" országai közül relatíve Magyarországon le­gerősebbek a polgárosodás pozíciói, – s hogy a magyar történelemben sosem sikerült még ilyen széles tömegeket (kis)polgáriasítani -, a mun­kásságnak ez csak egyes elitcsoportjaira érvényes, a többséget éppen ellenkezőleg, rohamos proletarizáció fenyegeti. Ezt sokan annak tulajdo­nítják, hogy a „szocializmus" túlduzzasztotta a munkásságot. Ha ez igaz, akkor viszont egyúttal azt is el kell fogadnunk, hogy a rendszer valami­lyen mértékben mégiscsak nyújtott kedvezményeket a munkásságnak is, ha másban nem, abban, hogy egy hasonló szinten lévő tőkés társa­dalomhoz képest nagyobb mértékben biztosította a munkához (mint ál­lami alkalmazáshoz) való jogot és az ezzel járó szociális juttatásokat. (Hiszen a kapitalizmusra való áttérés azonnal e jogok elvesztését jelenti a munkásság nagy része számára.)

36 Ilyenkor következett csak letartóztatás, vagy egyre inkább: emig­rációba késztetés. Az egyéb retorziók: elbocsátás, szilencium stb. in­kább csak megerősítették e szerep vállalóit szerepükben.

37 A „hivatalnok" egy ilyen adminisztratív felépítésű rendszerben a szűk értelemben vett hivatalnoknál jóval tágabb kategória. A centralisztikus függésrendszer szinte minden munkahelyen, minden szervezetben kitermeli – és relatív előnyökkel lekenyerezi – azokat a „hivatalnokokat", akik azon kívül, hogy tanárok, művezetők, tsz-alkalmazottak, színészek, kézilabdaedzők vagy villanyóraleolvasók, egyúttal a rendszer fenntartá­sának és működtetésének hivatalnokai is (akár politikai funkciójuk, akár belügyi megbízatásaik, akár igazgatási-bürokratikus többletteendőik ré­vén). A bürokratikus értékrendszer pedig – a mindennapok bürokratikus működésének tapasztalataitól megerősítve – még szélesebb körben, a társadalom minden szeletében hat.

38 E sorok íróinak egy magas rangú pártfunkcionárius a hetvenes évek elején fejtette ki, hogy a „kádárizmus" alapvető felismerése volt, hogy „tiszta emberekkel" nem lehet a szocializmust építeni: egyrészt ke­vesen vannak, másrészt nem fogadja el őket a társadalom. Mint hang­súlyozta, neki magának is nehéz volt belátni ezt a szükségszerűséget, a korrumpálható, nem hívő, de hatékony káderekre építés politikáját (ami egyúttal a középrétegekkel – középparasztsággal, kispolgársággal – va­ló kiegyezést is jelentette), de végül elismerte, hogy „Kádárnak igaza van".

39 Az adminisztratív-ökonomista szocializmus egésze hivatalnoki rendszerként jellemezhető. Ennek természete azonban különböző a tiszta sztálinizmusban és a „kádárizmusban". (Amelyek között számos köztes változat is megjelent.) A „klasszikus" sztálinizmusban a meghatá­rozó a belügyi apparátus, és a hivatali rendszer ennek alárendelten működik: a „kádárizmusban" a belügyi megtorló apparátus (ós tevékeny­sége) simul be az egész társadalmat átfogó hivatalnoki rendszerbe. Ez­zel függ össze az ideológia szerepének változása is: a Kádár-korszak­ban az ideológia egyre kevésbé militáns, egyre inkább „ünnepi-dekora­tív": a békés viszonyok igazgatásának nincs szüksége összecsapásokra, sőt, ezek inkább zavarják működését: a sztálini korszakban ezzel szem­ben az ideológia militáns jellege az elhárítás által uralt hivatalnokrend­szer természetét fejezi ki, támasztja alá – s ennek érdekében nagymér­tékben támaszkodik az ideológiailag elkötelezett „hívökre" (akiknek nagy része egyáltalában nincs tisztában azzal, hogy mire használják föl, s nem is nagyon lehet, mivel igen nehéz meghatározni azt a határvonalat, amelyen az ideológia eszméinek szolgálata – ami – mint a „forradalom védelme"- eredetileg a belügyi-elhárító szervek kialakításában is szere­pet játszott -, átlép a cinikus hatalmi szempontok érvényesítésébe). (Az eszmék elhagyásának, kiüresedésének-kiüresítésének és a rájuk hivat­kozó gyakorlat általi meggyaláztatásuknak együttes következménye, hogy a rendszer összeomlása viszonylag simán megy végbe: nemigen maradnak, akik lelkesen kitartanak mellette.) A hit, az ideológiai elköte­lezettség persze egy rendszernek sem kialakulásában, sem pusztulásá­ban nem döntő szempont, de az is kétségtelen, hogy bármely korszakot csak ideológia, hatalom, csoport- (osztály-, réteg-,) érdek és egyéni tu­dat olyan egymásrahatásaként jogosult vizsgálni, amelyben e tényezők mindegyike kiindulópont, ós mindegyiküknek mint meghatározó té­nyezőnek logikája elindítja valamerre a többi tényezőt.

40 Voltaképpen még a kapun belüli munkanélküliség is idetartozik, hiszen az állami tulajdonból el nem végzett munkát fizettek ki: a nem dolgozó dolgozók ily módon az állami tulajdon bázisán jövedelemhez ju­tottak. (Ez a jövedelem persze abban a nagyon lényeges mozzanatban különbözik a fent említett jövedelemformáktól, hogy amazok tőkebővü­lést eredményeznek: csak ez a bővülés sajátosan megy végbe: az álla­mi tőke alapján, de a magánszemélyek kezén. Ez azonban mégsem iga­zán nagy különbség, hiszen a munkásnak is megvolt az a sokak által elemzett lehetősége, hogy a főmunkaidőben visszatartott munkaerejét a „szabadidőben" használja fel, s így a megfizetett semmittevés által ö is kapott némi lehetőséget a tőkefelhalmozásra.) Az más kérdés, hogy az olyannyira kárhoztatott kapun belüli munkanélküliség vajon több pénzt szívott-e el az államtól, mint – a munkavállaló szempontjából egyér­telműen előnytelenebb és embertelenebb – munkanélküli-segély.

41 Az „ázsiai" társadalmak analógiája éppen ebben a vonatkozás­ban jogosult: a magyar történelemből is ismert szpáhibirtok – ebből a szempontból – részben hasonló lehetőségeket nyújtott a személyes bol­dogulásra: az államé volt, de a használó kiharácsolhatta belőle a magá­ét – ameddig, ill. amennyiben nem kapott szultáni selyemzsinórt.

42 Amikor a szociológusok megállapítják, hogy a Kádár-korszakban több, egyenrangú mobilitási csatorna működött egymás mellett, ez lé­nyegében a Kádár-rendszerben fokozatosan kialakult társadalmi hibridet mutatja be, amelyben egyszerre voltak jelen az adminisztratív-ökonomista szocializmus, a potenciális szellemi termelési mód és a kapitaliz­mus működési mozzanatai: de az kétségtelen, hogy ezek közül domi­nánsak az adminisztratív-ökonomista (hivatalnoki) szocializmus vonásai voltak.

43 Már nem sokkal az orosz forradalom után egyértelművé vált, hogy a .szovjet típusú" szocializmust az adminisztratív társadalomszer­vezés, s így a hivatalnoki mobilitás fogja uralni. A tőkés mobilitás hege­móniája volt az, amit a forradalom elutasított, maradtak tehát a szellemi és a hivatalnoki mobilitás alternatívái. A rendszer mindkettőt előtérbe he­lyezte (lásd a „tanulni, tanulni, tanulni" jelentőségét Lenintől Castróig), a kérdés csak az volt, melyiké lesz a hegemónia, melyik társadalomszer­vező elv lesz az integráló erő. Ez a kérdés azonban már a bolsevik – sőt, meglehet, már a szociáldemokrata – párt létrejöttekor eldőlt: a rend­szer kialakulását meghatározó értelmiség eleve alávetette magát (és a szellemi mobilizáció szempontjait) az adminisztratív-hivatalnoki szemlé­letnek. Ezt akkor persze úgy érezték, hogy a „realitásnak" vetik alá ma­gukat: az elmaradott, paraszti gyökerű munkásságnak és proletarizált parasztságnak mint a társadalom túlnyomó többségének. Minthogy azonban teleologikus szemléletük jegyében ezt vélelmük szerint e több­ség „felemelése" érdekében tették, valójában választaniuk kellett a „fel­emelés" technikái között. S mivel „saját" értelmiségi szempontjaikat nem tartották hegemóniára alkalmasnak, az adminisztratív út mellé álltak.

44 A „valóságos" társadalmi rétegeknek szerves kapcsolatuk van a múlttal: Magyarország nemesi, paraszti, polgári, értelmiségi múltja (vagy múltjai) az egyes rétegekben átörökítődik. A hivatalnoknak azonban csak elődje van, múltat nem örökít, éppen azért, mert időtlenül ugyanazt csinálja amit – a legkülönfélébb rétegekből eredő, s a hivatalban csak elszemélytelenedő – elődei és utódai: de tevékenysége egyáltalán nem épül rá amazok tevékenységére, hiszen feladatai jelenre orientáltak: a mindenkori hic et nunc-ra épülő igazgatási feladatok.

45 A Kádár-korszak „nemzetietlenné" minősítése annyiban teljesen igazságtalan, hogy objektív megítéléssel nehéz lenne elvitatni, hogy a Kádár-korszak vezető rétege az ország fejlődését, boldogulását megha­tározó célnak tekintette. Ez a vád csak azon alapulhat, hogy 1. a Kádár­politika – bár a Rákosi-korszakhoz képest nagyobb hangsúlyt adott a nemzeti érdekek képviseletének – valóban nem mindig ment el a szovjet követelményekkel szemben e nemzeti érdekek érvényesítésének lehet­séges határaiig (még a szovjet erőfölény megszabta korlátokat figyelem­be véve sem); 2. éppen a múlthoz való viszonyban nem tudta megte­remteni a nemzeti-kulturális önazonossághoz rendkívül fontos folyto­nosságot, a maga szerves összekapcsolódását ezzel a múlttal. (Bár erre is törekedett, mind szélesebb csatornákat nyitva a történelemtudomány és a hagyománykeresés számára. A „nemzeti" öntudat ápolása egyéb­ként még a Rákosi-korszakban is vitathatatlan, még ha akkor ezt az ideológia jegyében leszűkítették is a forradalmi hagyományokra) Az a bornírt vélekedés, miszerint Magyarországon tudatos „népirtás" folyt (s itt ismeretesek a bűnlajstomok, amelyek az alkoholizmustól a munkamo­rál csökkenésén át az abortusztörvény liberalizálásáig mindent egy olyan tudatos – egy feltételezett pánszláv összeesküvés jegyében folyta­tott, ill. azt kiszolgáló – politika részeként jellemeznek, amelynek célja a magyarság elfogyasztása, elpusztítása), természetesen nemcsak meg­alapozatlan, hanem felesleges is: sokkal egyszerűbb a magyarázat. A .kádárizmus" kialakulásának szervetlensége, rendszerének morális elsekélyesedése – s utolsó szakaszában a hanyatlás megannyi tünete – s a mindennek következtében uralkodó perspektívátlanság éppen elegendő magyarázat arra, hogy a magyarság – a történelmi statisztikák szerint – hagyományosan is eléggé erős önpusztító tendenciái felerősödjenek.

46 Az már a circulus vitiosus-ból következik, hogy mivel nem jövőori­entált a hatalom, tehát az eleve eszébe sem jut, hogy a fiatalokat való­ban bevonja, érdekeltté tegye a hatalom védelmében, (leszámítva az apparátusokon keresztül szocializált szűk hatalmi utánpótlást, akiket vi­szont sosem tekint – maga a hatalom sem – .tipikus fiatalnak").

47 Kiemelve a falfelirat naponkénti szaporulatai.

48 Ebből a szempontból rokonabb a Horthy-korszakká), mint a jelen időszak.

49 A Kádár-korszak kétségkívül korrumpálta a társadalom igen szé­les rétegeit. Megfontolandó azonban, hogy ellenzéke szemével nézve minden társadalmi hatalom korrumpál, amennyiben azért juttat előnyö­ket különböző csoportoknak, hogy önmagát konzerválja Ebből persze nem a korrupció igazolása következik, hanem egyrészt a bármiféle tár­sadalmi hatalom erkölcsi jogosultságának megkérdőjelezése, másrészt az értékek mindenkori relativitásának tudomásulvétele. Maguk a társa­dalmak általában abban a mértékben fogadnak el egy hatalmat, amilyen szélesre sikerül nyitni e „korrupció" határait.

50 Ezek közé sorolható a sokat kárhoztatott „szocialista iparosítás". Ez gazdasági eredményeiben sok esetben valóban irracionális volt, ám némileg bonyolultabb a kép, ha ezen iparosítás néhány más, a rendszer fenntartása szempontjából meghatározó funkcióját is figyelembe vesszük. 1. Kétségtelen, hogy a társadalomátalakítás szempontjából meg­határozó volt ez az iparosítás: amit a hagyományos társadalom szétrombolásaként szoktak kárhoztatni, a .szocialista eredeti felhalmozás" nem­csak az értékeket, hanem a félfeudális társadalmi struktúra tradicionális gazdasági alapjait is szétroncsolta, s ebben a tekintetben az iparosítás következményeként lezajlott urbanizáció, majd az erre, és a falun ma­radtak háztájival támogatott gyarapodására épült „középrétegesedés" a társadalmi struktúra átformálásának az elmúlt másfél száz óv alatt har­madszori kísérleteként a polgárosodás egyben legeredményesebb (leg­szélesebb körre kiterjedő) kísérletének is bizonyult. 2. Nem felejthetjük el, hogy a kádárista hatalom egyfajta kvázi-szociáldemokrata hatalom­ként az állami-hivatalnoki társadalomirányítás második fázisában (a pa­rancsuralmi szakasz utáni konszolidációban) egyfajta sajátos „jóléti állam"-ként lép fel. Az említett nagyüzemek fenntartását voltaképpen – mint már utaltunk erre – a munkanélküli-segély egy igen kacifántos for­májának is felfoghatjuk, s ha ezt tesszük, akkor az ezekbe a gyárakba ölt milliárdok egyszerűen szociálpolitikai milliárdoknak is felfoghatók. (El­ismerve hogy a szociálpolitikának ez se nem a leghatékonyabb, se nem igazán termékeny formája).

51 Tulajdonképpen meglepő, hogy a magyar fejlemények sok tekin­tetben ugyanoda vezettek, mint a németek, a csehek, az oroszok vagy a románok. Hiszen például Romániában, amely megrekedt az ötvenes évek Magyarországának szintjén, még nem próbálták ki a „megújuló szocializmus" hruscsovi-kádári receptjét, de Oroszország sem jutott el soha a kádári szinthez. Itt látszik azonban az, hogy az egyes nemzeti fejlődések fölött milyen erővel ívelnek át a világrendszerbeli mozgások. A Prágai Tavasz bukása nemcsak a cseh reformkommunistákat temette maga alá, hanem a potenciális román, orosz, lengyel reformereket is a teljes rendszerváltás követelői közé vitte át. Egy-egy kísérlet története tapasztalat azok számára is, akik közvetlenül nem élik át, s többek kö­zött éppen az a logika is, amellyel a magyar „kádárizmus" közeledett a tőkés restauráció felé, szerepet játszott abban, hogy Kelet-Európa értel­misége 1989-ben azonnal a rendszerváltással kezdje. Másfelől Magyar­ország még nagyon sokáig nem fordult volna át „tiszta kapitalizmusba", ha a világrendszer egészének egyensúlyában nem következik be a for­dulat, a gorbacsovi kapituláció.

52 Még akkor is, ha az idősebb generációkhoz tartozó „rendszervál­tók" politikai kultúrájuk és/vagy értékeik szerint egyértelműen a Horthy-korszak és/vagy a rákosizmus szocializáltjaiként mutatkoznak meg.

53 Azt mondtuk: a kádárizmus alapvetően konzervatív volt, s azt is mondtuk: az adminisztratív-ökonomista szocializmus egésze nem haj­totta végre a társadalmi viszonyok forradalmi változtatását, s ilyen átala­kulásokra mint feltételekre sem támaszkodhatott – többek között éppen ezért is volt bukásra ítélve. Ám mindez nem jelenti azt, hogy ne hozott volna létre nagyon is jelentós – ha nem is mindig a maga deklarált céljai felé mutató – társadalmi változásokat. Az említett középosztályosodás is ilyen változás. S ha Rákosiék voluntarizmusa annak idején nem kívánt tekintettel lenni a korabeli magyar társadalom valós jellegére, e hibába bizony a mai irányítás is gyakorta beleesik. A Kádár-korszak szüntette meg teljesen talán visszahozhatatlanul annak a félfeudális Magyaror­szágnak a társadalmi alapjait, a kiszolgáltatott paraszttöbbséget, s az ennek helyzetéből következő, onnan szétsugárzó cselédmentalitást, amely nélkül a Horthy-korszak felé ácsingózó nosztalgiák szerencsére – a szimbolikus szférán túl – nem nagyon realizálhatók. A kisvállalkozói mentalitással megfertőzött milliók, a discóban nevelt nemzedékek egyál­talán nem idealizálható, de kétségtelen öntudatát nem könnyű „vissza­fejleszteni".

54 A kezdeti „hívó" útja eleve több irányba kanyarodhatott: elragad­hatta a hatalommámor, kiábrándulhatott, kritikus reformkövetelő lehetett belőle. A „hívők" sokszor egyáltalán nem fogadták el a „realizmust", véd­ték az elvek, az eszmények „tisztaságát", s így szembekerültek a „kádá­rizmussal" is, bár sosem vállalták fel, hogy közös platformra kerüljenek az egész szocializmus ellenségeivel. Mások az ideologikusabb rákosiz­mus „osztályharcos" – olykor egyszerűen osztályirigységen, máskor aszketizmuson alapuló – egalitarianizmusának híveiként kárhoztatták min­dig is a „kádárizmust". (E két csoport hol egy platformra került a „kispolgár" kádárizmus bírálatában, hol egymással is élesen ütközött, amennyiben az „eszményi" szocializmus hívei sosem tudtak megbékélni a rákosisták által szükségszerűnek tekintett diktatórikus eszközökkel.) A rendszerváltás mindezen Kádárt bíráló csoportokat a kádáristákkal együtt hozta a társadalmi többség által támadott helyzetbe, s ezt a ve­zető beosztásban voltak csoportjain kívül szinte mindenki méltánytalan­ságként fogadta, hiszen az eszme hívei, vagy – a kirívóan emberellenes cselekményektől eltekintve – egy rendszer működésének fenntartói való­ban igen kevéssé viselhetnek felelősséget az olyan döntésekért, ame­lyek éppen az általuk követett eszmének is nagymértékben ellentmon­danak.

55 Igaz, ezek az emberek már régen nem érezték ezt a szocializ­must a maguk rendjének, de amikor a rendszer összeomlott, úgy élték meg, hogy ezzel az eszmények közelítésének lehetősége megy ve­szendőbe, s így a rendszerváltást mégiscsak saját rendszerük veresége­ként asszisztálták végig.

56 Ez az effektus (a „fordított Mózes-hatás") igen lényeges volt a szovjet típusú szocializmusok bukásában is. Az összeomláshoz szinte mindenütt az is kellett, hogy felnőjenek a már ebben a rendszerben szü­letett generációk, akik már semmit sem érzékelnek a korábbi korszakok negatívumaiból, így a rendszer relatív előnyeit, hozadékait sem értékelik: természetesnek veszik azokat. Ugyanakkor őket – mint a rendszer szü­lötteit – a rendszer ígéretei szocializálták, s ezek beváltatlansága épp­úgy kritikusakká teszi őket, mint a rendszer nyilvánvaló negatívumai, hi­ányosságai – a közvetlenül nem ismert – másik rendszerrel szemben, így mérlegük egyértelműen elutasító lesz: a rendszerváltást velük tehát nemcsak azért könnyű végrehajtani, mert – mint utaltunk rá – a rendszer sosem épített rájuk igazán, hanem éppen azért is, mert a rendszer gyer­mekei. (Fordított Mózes-hatásnak azért nevezhető ez az effektus, mert egy új társadalmi rend kiépítésében érvényes az az összefüggés is, hogy igazán újat nem lehet a régi viszonyai között felnövekedett, annak szelleme által befolyásolt nemzedékkel kialakítani – .új bort nem töltenek ó tömlőkbe" -, s e törvény szimbóluma, hogy Mózes addig nem vezette be a Kánaánba népét, amíg ki nem halt az utolsó is az Egyiptomban – a régi rendben – születettek közül; de érvényes az is, amit az imént jelle­meztünk, tudniillik hogy az új nemzedék tagjait pedig könnyen elveszít­heti az őket felnevelő rendszer. Ezen ellentmondást a szerves fejlődés oldja fel: ha az adminisztratív-ökonomista szocializmus nemcsak ideoló­giai és adminisztratív megalapozottságú, hanem kifejlett, erős termelési, társadalmi alapokon nyugvó rendszer lett volna akkor semmiféle nem­zedékváltás nem rendítette volna meg.

57 Ez az összemosódás a társadalmi igazságosságért fellépő irány­zatok szinte minden korábban használt önazonosító kategóriáját (kom­munizmus, szocializmus, baloldaliság) elgyengítette: mindegyik megfertőződött a terror, az etatizmus, a bürokratizmus, az üres és hipokrata dogmatizmus, a paternalizmusból következő korrupció, az irracionális ós emberherdáló működések stb. sarával.

58 E konzervativizmus minden „alulról jövő" társadalomváltoztató mozgás leszerelőjeként abban a felelős – s ez talán egyik legkárosabb következménye -, hogy a társadalom tagjainak szociális önvédelmi ké­pessége elsorvadt, az egyes döntésekkel járó következmények átlátásá­nak képessége nem fejlődött ki, s így a rendszerváltás után igen széles tömegek bénultan, passzívan vagy későn, ill. nem megfelelő eszközök­kel reagáltak-reagálnak olyan változásokra amelyek rendkívül hátrányo­san érintik őket.

59 Nem beszélve olyan negatívumairól, mint az általa végrehajtott megtorlások, az ellenvélemények rendszeres elfojtása, a gazdasági gyakorlatát jellemző irracionális pazarlás ós a személyi politikáját átható kontraszelekció, a hatalommal való visszaélés megannyi esete stb.

60 Nagy eredményt jelentett az egyéni szükségletek létjogosultsá­gának elismerése (ami – legalább ezen a ponton – visszatérés is volt az eredeti marxi szemlélet egyik leglényegesebb eleméhez); s annak a „szocialista"-„kommunista" mozgalmakban általános jellemző szemléleti vonásnak életben tartása is, miszerint törekedni kell a társadalmi igazsá­gosságra – legalább a hirdetett ideológiában. (Ez pedig sosem csak „ideológia"; ha érvényesül is a „vizet prédikálnak, bort isznak" hipokrízise, az ideológia mindig „anyagi erővé is válik"; egyrészt az ideológia se­gítségével olykor nehézségeket lehet támasztani teljes megcsúfolásuk­kal szemben, másrészt egyre több emberben ültetődnek el ezek az ideálok.) A Kádár-korszak végképpen akkor múlt ki, amikor már ezek az előnyei – a középosztályosodás, a szükségletek elismerése, az igazsá­gossági minimum érvényesülése stb. – sem tudtak már működni tovább.

61 Az ígéretet paradox módon szintén konzerválni tudta. Ez elsősor­ban annak volt köszönhető, hogy a sztálinista Rákosi-korszak totalizált öndicsőítésével szemben magát egy fejlődési folyamat részeként hatá­rozta meg: egy olyan szakaszként, amely meghaladta elődjét, s ebből az is következik, hogy ő is meghaladható: átmenet egy jobb, az ő hátránya­itól mentes világhoz. Ezzel a relativizált önképpel taszította el magától a fanatikus hitek szomjúhozóit, de ugyanezért lehetett egy a kádárizmu­son túllépő „szocialista" jövőben is szinte a rendszer utolsó percéig hinni azoknak, akik nem mondtak le arról, hogy „tertium"-ot keressenek a ka­pitalizmussal és az államszocializmussal szemben.

62 A korszak apologetái felvethetik persze, hogy volt-e a „kádáriz­musnak" (jobb) alternatívája. Ez minden korszak esetében feltehető, de nem igazán értelmes kérdés. Mint a sztálinizmus kapcsán már kifejtet­tük, véleményünk szerint mindig van alternatíva (mindig többféle is), bár kétségtelen, a különböző alternatíváknak különböző fokú az esélyük a megvalósulásra. Van, amelyiknek létrejöttéhez sokkal több erőfeszítés­re, sokkal több körülmény egybeesésére van szükség. Amire oly gyak­ran hivatkoznak, az előfeltételek, valóban nagy súllyal esnek latba. Minél tovább haladnak a fejlemények egy választott irányban, annál nagyobb a megvalósult valóságverzió nyomása, annál nehezebb másfelé kanya­rodni. Mindez igaz, de e nyomás sosem predetermináció. Eleve tagadná a társadalmi aktivitás lehetőségét az, aki egy-egy megoldásmód, egy-egy rendszer-forma kialakulásának „egyértelmű szükségszerűségében" gondolkoznék, s ez a Kádár-rendszerre is érvényes. 56 után, a „kádáriz­mus" születésekor nyilván adva volt egy Husák-féle (rosszabb) változat lehetősége is, de ugyanígy jelen lehettek – még ha gyöngébb feltételek­kel, nehezebben realizálható módon is – egy sokkal progresszívebb és sikeresebb fejlődés mozzanatai is.

Korábbi számok

A szocialista ellenzékiség történetéből – Az 1971-es Kemény-per

A Kádár-korszak egy kevésbé ismert politikai perét, a „baloldali" Kemény Csaba elleni pert mutatja be Tütő László írása Krausz Tamás bevezetőjé­ben kitágítja az ügy horizontját: a „Heller"-üggyel összekapcsolva a Ká­dár-rendszernek a .baloldali" ellenzékiséghez való viszonyát próbálja meghatározni.

„A bürokratikus szocializmus elvesztette eszmei hátországát. Min­den elkövetett szörnyűség ellenére a sztálinista apparátus (leg­alábbis a népi demokráciákban) sokkal szorosabban fűződett a rendszer eszméihez, mint a jelenlegi apparátusok. Úgy tűnhet, hogy e cinikus szervezet, melynek tagjai a szocializmus eredmé­nyeit saját kiválóságaikon és karrierjükön mérik, nagyobb hatás­fokkal dolgozik, mivel mentes a fékező tendenciáktól, nincs kitéve eszmei megrázkódtatásoknak, villámgyors, önkényes változtatá­sokra képes, és jobban manipulálható. Ez azonban még csak nem is féligazság. Az ilyen apparátus megbízhatatlan a válságos pilla­natokban, nem képes kiállni egyetlen lényeges próbát sem, s nem­csak hajlamosabb a klikkező önbomlasztásra, hanem egészében véve a rendszer történelmi bomlásának a terméke. Egy rendszer, amelyet senki sem véd meg érdek nélkül, halálra van ítélve." Ez a Kolakowski-idézet szolgál mottóul „A Kádár-vezetés 25 éve" című tanulmányhoz, amelyet Kemény Csaba 1981. november 4-én, a Kádár-korszak létrejöttének évfordulóján ír. Miközben országosan folyik a Kádár-rendszer hivatalos ünneplése, Kemény egészen más hangot üt meg. A tanulmány elemzése szerint a Kádár-éra leglátványosabb sikerei egyúttal fő negatívumai is. Gondolatainak lényege a következő tézisekben foglalható össze.

1. A rendszer politikailag toleránsabb lett, mint 1956 előtt volt. A Kádár-vezetés a első időszak nyílt diktatúrája után amnesztiát gyakorolt, és az ellenzéki politikai megnyilvánulásokkal szemben viszonylagosan liberális lett, a tűréshatárokat szélesebbé tette. Az egyes esetekben alkalmazott megtorlás is viszonylag enyhe for­mában történt és történik.

E tolerancia ára: politikai eklektika és relativizmus. Az ország gazdasági-társadalmi-politikai életében nem tapasztalható sem­milyen koncepció. A felső politikai-hatalmi szférában egy kisszá­mú pártelit önkényes és személyes döntése érvényesül. A gazda­ságban és a társadalomban, az intézményeknél és vállalatoknál viszont a helyi tekintély, illetve gazdasági vezető szava a döntő. „Magyarországon egy szűk politikai vezetőcsoport meglehetősen perspektíva nélküli, napi reálpolitikai (hogy mennyire „reál" – azt majd a jövő fogja megmutatni) elképzelései és manipulációi jel­lemzik a politikai élet vezetését, amelynek politikai apparátusbeli végrehajtói minden szinten szürke, közepes képességű, önálló eszmei-etikai bázis és különösebb politikai ambíció nélküli hiva­talnok-funkcionáriusok." Érthető, hogy ezt érzékelve az MSZMP indokolatlanul felduzzasztott tagságában sem a párt, sem a rend­szer egészének szocialista-kommunista jellegét illetően nem él semmiféle illúzió. Az MSZMP, politikai ütőképességét tekintve, semmivel sem erősebb, mint az MDP volt 1956 októbere előtt. Sőt, ez a mai párt a napi módszereiben, stílusában, politikai arculatá­ban lényegesen közelebb áll egy klasszikus szociáldemokrata párthoz.

2. A viszonylagos türelem az ideológiai szférában is tapasztal­ható. ,Az ideológiai, a kulturális és művészeti élet majd minden te­rületén szóhoz jutottak a nem marxista irányzatok képviselői is. Egyetlen követelmény: a Kádár-vezetés (és nem elsősorban a szocialista rendszer!) iránti kimondott vagy kimondatlan lojalitás. (Kádár személye lassan-lassan olyan szerepet kap, mint az angol királynőé: a szellemi élet magyar Hyde-parkjában is többé-kevés­bé mindent és mindenkit lehet szidni – kivéve Kádár Jánost. Őt nem illik…)" Következmény: bármiféle ideológiai orientáció elvesz­tése. Teljessé vált egyfajta ideológiai relativizmus, és ezen belül a marxista elmélet és ideológia „szaktudományos" elzárkózása a valóság elől, a marxizmus defenzív helyzete. Népszerűsítése „tel­jesen formális, színvonaltalan és súlytalan".

3. A tartalmában is legnagyobb mértékű liberalizálást a Kádár­vezetés a gazdasági élet területén hajtotta végre. Számos egyén számára lehetővé vált, hogy hivatalos alapkeresetén kívül jelentős plusz-jövedelemhez jusson. Ez a szűken gazdasági értelemben vett életszínvonal bizonyos emelkedését hozta, továbbá a piac megélénkülésének következtében viszonylagos árubőséget ered­ményezett. Mindezek hatására szokatlan méretű gazdagodási fo­lyamat tapasztalható egyes társadalmi csoportok körében.

Annak ellenére, hogy a Kádár-vezetés erre a legbüszkébb – Kemény megállapítása szerint -, a magyar gazdaságot valójában csupán látszatsikerek jellemzik. „A gazdasági életben egyre na­gyobb a pangás. A beruházások- kényszerből – lelassultak. E té­ren lassan-lassan ma már valóban ott tartunk, amitől Rákosiék óv­ták az országot: ma megesszük a holnap ha nem is aranytojást, de legalább valamilyen tojást tojó tyúkot, mondjuk grillcsirke for­májában… A nyugatról vásárolt licencek, berendezések a tőkés világ politikai érdekei miatt eleve nem is lehetnek a legkor­szerűbbek. Tehát már ezek vásárlásakor eleve determinálva van a perspektivikus lemaradásunk a nyugati tőkés gazdasággal szemben, ráadásul a mesterségesen kialakult munkaerőhiány mi­att még meglévő kapacitásukat sem tudjuk gépeinknek kihasznál­ni az iparban. Aggasztó az is, hogy a reális teljesítőképességünket meghaladó eladósodás kezdi jellemezni gazdasági életünket tőkés relációban. Ez a jövőt illetően beláthatatlanul súlyos követ­kezményekkel járhat… Egyáltalán, a mai magyar gazdasági élet fő jellemzője (a titkos csodaszer) az ún. másodlagos gazdaság nél­kül sem az árukínálat, sem az árukereslet nem lenne olyan relatíve élénk, mint amilyen. Ugyanakkora másodlagos gazdaságban való részvétele a dolgozóknak munkaerejük tragikus önkizsákmányo­lását jelenti a saját fizikai és pszichikai állapotuk és családi életük rovására. (És a kétkezi dolgozók még (gy sem tudják azonos ütemben kiegyensúlyozni az egyre szélesebb körű áremelke­déseket.) Mindezek eredményeként egyrészt kialakult egy min­tegy százezres nagyságrendű szocialista pénzarisztokrácia, egy magát szocialistának nevező társadalomban tragikomikus újgazdag és dzsentroid allűrökkel, másrészt egy milliomos nagyságrendű, létminimum alatt nyomorgó, kifejezetten sze­gény rétege a dolgozóknak, illetve elsősorban a kispénzű nyug­díjasoknak, járadékosoknak."

A politikai, ideológiai és gazdasági koncepciótlanság, relativiz­mus általános negatív következménye a társadalom életében el­hatalmasodó immoralitás. „A társadalom egészét, a mélyét és fel­színét egyaránt mindenhol átható és jelenlévő, széleskörűen értel­mezett erkölcstelenség, felelőtlenség és korrupció jellemzi…"Nem túl sok büszkélkedni való van – hangsúlyozza Kemény – a Kádár­korszak huszonöt évének e vázlatos mérlegével.

A kádárizmus 1981-es kritikája és elutasítása Keménynél nem előzmények nélküli. Kritikája gyakorlatilag egyidejűleg irányult mind a sztálinista-rákosista örökség, mind a kapitalista restauratív tendenciák ellen. Sem a trockizmus, sem az akkoriban divatos ma-óizmus nem nyilatkozik meg Kemény érvelésében. Termé­szetesen az elméleti tudatosság alacsonyabb fokán, de lényegé­ben Lukács György tertium datur-jának vonalán gondolkodik. így a vele szemben alkalmazott ismételt retorziók sem meglepőek. 1959-ben szót emel az ifjúsági mozgalom elvtelen felhígítása el­len, ezért eltanácsolják oktatói állásából a Budapesti Műszaki Egyetemről. 1971-es perének vádirata szerint a hatvanas évek elejétől azt hangoztatja, hogy Magyarország alárendelt viszony­ban van a Szovjetunióval szemben. Többször kifejti, hogy a ma­gyar kormány és pártvezetés tevékenysége ellentétes a szocializ­mussal. A pártnak „az az irányvonala, hogy nincs irányvonala". A vezetők mást mondanak és mást cselekszenek: hirdetett elveik­kel, ideológiájukkal ellentétes gyakorlatot folytatnak, vagyis ko­rántsem a munkásság érdekeit képviselik. Ez a magyarázata a bérmunkások rovására kialakult (társadalmilag igazságtalan) aránytalanságoknak a bérezésben.

Kemény elemzése szerint Magyarországon növekvő mérték­ben érvényesülnek államkapitalista tendenciák. A nyugati tőke be­áramlása, a kisipar és a kiskereskedelem kiszélesítése, illetve ezek együttes hatásai (nyerészkedés, a polgári értékrend és élet­forma terjedése stb.) a társadalmi tulajdont veszélyeztetik. Az ér­tékrendbeli, ideológiai elbizonytalanodás, valamint az erkölcsi tar­tás hiánya miatt a párt tagságának összetétele is rendkívül hete­rogénné vált. Megtalálhatók közöttük a meggyőződéses, igazi kommunisták, akik a szocialista célokkal érzelmileg azonosulnak, és megvalósításukért aktívan tevékenykednek, de a párttagok többsége már csupán passzív szimpatizáns vagy pusztán karrie­rista.

Kemény két különböző módszert, a taktika két formáját tartja le­hetségesnek a kritikai politikai cselekvés, a bírált folyamatok ered­ményes befolyásolása számára 1. A párt legális csatornáinak fel­használásával reformjavaslatok terjesztését. 2. A párton belül önálló baloldali szervezkedés létrehozását. Kemény úgy gondolja, hogy a pártbürokráciával szembeni gyakorlati kritikát tömegerőre, az„erkölcsileg tiszta kommunisták" mozgalmára, tömegaktivitásra kell építeni. Elképzelése szerint létre kell hozni a baloldali gondolkodású személyek összefogását, és ennek segítségével elérni egyrészt az országos politika befolyásolását, másrészt a párt ve­zető testületeinek megtisztítását az erkölcstelen, hatalmi pozícióra alkalmatlan egyénektől.

Kemény véleménye szerint az egyszerű, hatalom nélküli kom­munista is erkölcsileg és politikailag felelős mindenért, ami az or­szágban történik. Ezért feladata és eszköze a hibák, negatív jelen­ségek feltárása a munkahelyen és a pártfórumokon, hogy minél többen felismerjék a jelenlegi helyzetet és a teendőket. Az erkölcsi példamutatás – állapítja meg – másokat is aktivitásra késztet.

1968-ban Kemény főiskolai hallgatóival szociológiai felmérés céljából kérdőívet készít, amelyben – úgymond – „provokatív poli­tikai kérdések szerepeltek". Ezért a Művelődési Minisztérium elbo­csátja állásából, és megvonja tőle az oktatási jogot. Pártbüntetés­ként szigorú megrovásban részesítik.

1968-tól Kemény ismételt beszélgetéseket folytat későbbi vád­lott-társaival politikai témákról. Elítélik a csehszlovákiai bevonu­lást, agressziónak, más ország belügyeibe való beavatkozásnak minősítve azt. Szervezkedésbe kezdenek annak érdekében, hogy megtalálják és aktivizálják a céljaikkal egyetértőket; elsősorban ahhoz fűznek reményeket, hogy a párton belül sikerül a politikát meghatározó pozíciókat szerezniük. De (mert – sokakhoz hason­lóan – ekkor még Kemény sem adja fel teljesen a „fentről jön az áldás" illúzióját) megkísérli a legális lehetőségeket is kihasználni. Egy 1970-ben keletkezett – a párt hivatalos kereteit és szabályait nem áthágó – írásában arra próbálja felhívni a figyelmet, hogy sza­kadék alakult ki a nyilvános fórumokon elhangzó optimista meg­állapítások és az általános társadalmi közérzet, közhangulat kö­zött. A társadalmi elégedetlenség egyik fő oka a meghirdetett el­vek és a létező gyakorlat közötti fesztültség. Kemény felsorol néhány – a közvéleményt nyugtalanító – feszültségforrást a gazda­ság, a politika és az ideológia területéről.

1. Gazdaság. Súlyos feszültséget idéznek elő a kereseti arány­talanságok. A bérmunkások és nyugdíjasok átlagjövedelme lénye­gesen alacsonyabb egyes értelmiségiekénél és az állami valamint pártfunkcionárusokénál. Érzelmileg negatívan hat a munkásságra a mindennapi tapasztalat: a gombamódra szaporodó luxusvillák, kertjükben a nyugati márkájú autókkal, az ő keresetükhöz képest csillagászati árak a Váci utcában, a Rotschild Szalonban stb. „Fel­háborítja a munkásközvéleményt az értelmiségiek és a vezetők egy részének életmódja, életvitele és életfelfogása: az éjszakai mulatókban tapasztaltak, a nyugati utak hajkurászása, a vadászgatások stb. Nem a keresetek differenciáltságát kifogásolják a kommunista munkások és értelmiségiek, hanem azt, hogy túlsá­gosan nagy az alacsony életszínvonalon élő dolgozók száma a kifejezetten luxuséletmódot folytatók elszaporodásához képest. (Sok­szor megdöbbentően tragikus az öreg, egyedülálló nyugdíjas kis­emberek anyagi helyzete.) Tehát az igény az lenne, hogy először az alacsony keresetűek életszínvonalát emeljük fel megfelelő színvonalra, és csak azután húzzuk szét felfelé a kereseteket – ésszerű határokig."

Kemény véleménye szerint a nyugati fogyasztási színvonal és életforma gyors meghonosításának – hivatalos dokumentumok­ban is megfogalmazott-célkitűzése immorális eszközök keresé­séhez, erkölcstelen közélethez, rossz közhangulathoz és általá­nos politikai elégedetlenséghez vezet. „Mi nem tudjuk a pénzbeli jövedelmek növelésében felvenni a versenyt a fejlett tőkés orszá­gokkal belátható időn belül… Ha a személyes rendelkezésű jöve­delmek arányának növelését erőltetjük (ahelyett, hogy pl. a lehető legrövidebb idő alatt megoldjuk a lakáskérdést, fejlesszük az egészségügyi és közoktatási rendszerünket, szociális intézmé­nyeinket stb.) – olyan területre futunk önszántunkból, ahol eleve vereségre vagyunk ítélve a kapitalizmussal folytatott versenyünk­ben – legalábbis hosszú ideig. Ez pedig kihatásában nemcsak gazdasági, hanem ideológiai és politikai csatavesztés is lenne."

2. Politika. Miközben a pártvezetés állandóan munkáshatalom­ról beszél, a gyakorlatban a munkásság hátrányos megkülönböz­tetése történik. ,A bér- és árpolitikában, a lakáselosztásnál, nye­reségrészesedésnél, az egyes kérdések eldöntésénél vagy előké­szítésénél, a fiatalok továbbtanulásánál stb." egyáltalán nem azt érzik a munkások, hogy övék a vezető szerep ebben az ország­ban.

Az őszintétlenség következménye – állapítja meg Kemény – több területen is súlyosan (.jövőnk terhére!") jelentkezik.

a. A párttagságban növekszik a passzivitás. Rendszeresen azt tapasztalják, hogy a pártfórumokon elhangzott kritikáknak a párton belül nem volt semmi hatása. „De 'állami vonalon' – ahogy mond­ják -, magyarul: anyagiakban már éreztette „hatását" a mun­kahelyi problémák vagy vezetők bírálata. A hibák, visszaélések el­len szót emelő vagy a meghirdetett erkölcsi elvekre hivatkozó sze­mélyeket általában különböző retorziókkal illetve anyagi bünteté­sekkel (hivatali előmenetel, béremelés, jutalom elmaradásával stb.) sújtja a vállalatvezetés. „Rendszerint ezt a visszaütést nem akarja kockáztatni a párttagok jelentős része azzal, hogy nyíltan megmondja az objektív igazságot, a tényeket. Visszatartja őket az is, hogy gyakran szalmacséplésnek tűnik, ha kifogásolunk valamit, mert hiába vetjük fel akár többször is: semmi sem változik… Akkor meg nem látják értelmét a párttagok, hogy felvessék, elmondják a problémákat, esetleg azzal szembekerülve az adott állami veze­téssel, hiszen ilyen helyen a pártszervezetnek nincs ereje a gya­korlatban megvédelmezni a párttagokat igazságtalan intézkedé­sekkel szemben."

b. Az ifjúság jelentős részében kialakul a közömbösség, ciniz­mus, elvtelenség, sőt ellenséges magatartás.

3. Ideológia. Elbizonytalanodást, relativizmust eredményez az emberek gondolkodásában a hirdetett elvekkel, eszmékkel ellen­tétes gazdasági és társadalmi gyakorlat. Egyre inkább eluralkodik a kultúra termékeit is árunak tekintő ökonomista szemlélet. A kul­túraterületén negatívan hat a világos orientáció hiánya, „a marxiz­mus eszméinek védekező pozíciója".

Kemény véleménye szerint ki kell alakítani a pártbürokrata és technokrata törekvések demokratikus kontrollját. A pártbürokrácia kontrolljára az alábbiakat javasolja.

a. Szükséges a népi ellenőrzési rendszer olyan irányú megvál­toztatása, amely lehetővé teszi minden vállalat és intézmény va­lóságos társadalmi, népi ellenőrzését.

b. A talpnyalók körének kialakulása ellen szükséges, hogy „vá­lasztott pártfunkciót – alapszervezettől a központi vezető szerve­kig – ugyanaz a személy csak maximum két választási perióduson keresztül tölthessen be".

c. Szükséges a józan mértékű puritánság érvényre juttatása. „Pl. a legszigorúbban meg kellene tiltani minden kommunistának és párt- vagy állami funkcióban lévő vezetőnek, hogy a hivatali be­osztásával járó bármiféle előnyt (pl. autóhasználat, reprezentáció) kiterjessze családja tagjaira. Stb., stb."

A technokrácia kontrolljával kapcsolatban Kemény a követ­kezőképpen gondolkodik. A technokrácia vezető szerepének lét­rejötte öngyilkos szövetségi politika következménye. Gátat kell vetni annak a célkitűzésnek, hogy „hazánk gazdasági struktúráját a tőkés társadalomban kialakult 'fogyasztói társadalom' képére formálják. Konkréten gondolok olyan intézkedésre, mely a túlzott anyagiasság elburjánzását megakadályozná. A szocialista terme­lési viszonyrendszer előnyeit kihasználva ne a személyes jövedel­mek minden eszközzel való és kizárólagos növekedését, a 'borí­tékba a pénzt' elvet kövessük, hanem – természetesen az egyéni keresetek normális ütemű és arányú növelése mellett – elsősor­ban a társadalmi juttatások területén, a szociális politikánk fejlesz­tésével lépjünk előre a szocializmus építésében."

Keményt valamint társait 1971-ben izgatás vádjával letartóztat­ják, és összeesküvésre irányuló előkészület miatt perbe fogják. A vádirat szerint „a politikai hatalom birtokában levő munkásosztály vezető erejét, a pártot kívánták a 'forradalmi bázis' kialakításával gyengíteni, egységét megbontani.., s ezen keresztül a gazdasági rendszeren is változtatni". Keményt a Budapesti Fővárosi Bíróság két évi, szigorított börtönben letöltendő szabadságvesztésre ítéli. Az ítéletet a Legfelsőbb Bíróság hathónapos börtönbüntetésre vál­toztatja. Az indoklás felhívja a figyelmet „a Párton belüli baloldali nézetek terjesztésének veszélyességére".

Az 1971-es Kemény-per és előzményei lehetővé teszik néhány fontosabb tanulság megállapítását.

1. A Kádár-rendszer fénykorában is létezett szocialista ellenzé­kiség.

2. A baloldali demokratizmus hívei lényegesen korábban kezd­tek el szervezkedni Magyarországon, mint a liberális ellenzék.

3. A Kádár-rendszer jóval radikálisabb eszközökkel lépett fel szocialista ellenzékével, mint liberális ellenzékével szemben, mert míg a liberalizmust szövetségesként, a részleges liberalizálást ha­talmi eszközként ismerte fel, addig a szocialisztikus demokratizá­lásban észrevette a politika bürokráciára egyedül veszélyes ellen­séget.

4. Ezért is bizonyult illúziónak azon – a korban általános – el­képzelés, hogy az MSZMP keretein belül, illetve a párt segítségé­vel lehet szocialisztikus mozgásokat elindítani. Jellemző hogy a pártbürokrácia természetének felismerése sem akadályozta meg ama képzet fennmaradását, miszerint a párton belüli aktivitás tár­sadalomformáló szerepet tölt be.

5. Már a hatvanas évek végén észre lehetett venni az állam és a párt szétválását. Sőt, látni lehetett a hatalmi hierarchia megfor­dulását: az állami és a gazdasági bürokrácia győzelmét a hagyo­mányos pártbürokrácia felett.

6. A nemzetet féltők már a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején – amikor még lehetőség lett volna a folyamat megál­lítására – figyelmeztettek a külföldi eladósodás veszélyeire.

Felhasznált irodalom (kéziratok, dokumentumok):

Kemény Csaba Feljegyzés és javaslatok. 1970. Kemény-per (1971):

– Vádirat (Fővárosi Bíróság),

– Ítélet (Fővárosi Bíróság),

– Utolsó szó jogán (Fővárosi Bíróság),

– Végzés szabadlábon védekezés elutasításáról,

– Ítélet (Legfelsőbb Bíróság).,

– Utolsó szó jogán (Legfelsőbb Bíróság).

Kemény Csaba: Tanulságok Jakus István és Kassai Pál bírósági kihallga­tásából. 1971.

Kemény Csaba: Jegyzetek a vádirathoz. 1971. Kemény Csaba: A Kádár-vezetés 25 éve. 1981.

Korábbi számok

Magyarország adósságciklusai és a világgazdaság 1945 után

Az osztrák szerző ezúttal a második világháború utáni adósságrendszer kialakulásának természetét elemzi. Bemutatja, hogyan formálódtak az adósságfüggés kezdetei a tőkés centrumok érdekei szerint, s mikor csa­pott át adósságcsapdába, amint ezek az érdekek úgy kívánták. A cikk közvetve megkérdőjelezi azt a divatos állítást, amely a Kádár-rendszerben kialakult eladósodást a ”kommunista rendszer nemzetellenes bűneként".

A címben jelzett témát négy különböző oldalról fogom megközelíteni:

  1. A hitelezők oldaláról: mik az érdekeik? Mikor lehet náluk hitelhez jutni?
  2. A hitelt kérők oldaláról: miért van szükségük rá? Mikor van rá szüksé­gük?
  3. Mi történik olyankor, amikor hitelekre lenne szükség, de nem lehet őket megszerezni?
  4. Hogyan fizetik vissza a hiteleket, illetve mi történik, ha nem lehet visszafizetni őket?

Megközelítésem alapvetően világgazdasági jellegű, vagyis feltételezem a kapitalista világrendszer létezését, amelyet a tőkefelhalmozás kényszere hajt előre. Az állam szocialista rendszerek Is ennek a rendszernek a korlátain, a világpiacon belül működtek. A kapitalista világrendszert a centrumrégiók – az egymással a hegemóniáért ver­sengő vezető gazdasági hatalmak – és a perifériák – a saját gazdasági és társadalmi struktúráiknak a kapitalista világrendszerbe való integráló­dás során végbement lerombolása vagy eltorzulása miatt a centrumoktól függő régiók – egymás mellett létezése jellemzi. Mindazonáltal a perifé­riák termelnek értékeket, ezeket elsajátítják a hegemóniát birtokló hatalmak, melyeket egyedül ez tesz képessé arra, hogy a világgaz­daságon belüli centrumpozíciót megszerezzék. Ezt az elméleti meg­közelítést széles körben alkalmasnak tartják a Harmadik Világ Nyugattól való függőségének az elemzésére; azonban hosszú ideig általában fi­gyelmen kívül hagyták, hogy Kelet-Európa legtöbb része is a perifé­ria szerepét Játssza a kapitalista világrendszeren belül. Amikor a problémát a perifériák oldaláról – a jelen esetben az adós nézőpontjából – elemzem, Magyarországot fogom példaesetnek választani.

A hitelezők

Az 1929-es világgazdasági válság eredményeként a nemzetközi pénz­ügyi rendszer összeomlott, a tőke elértéktelenedett. A vezető ipari or­szágok nagy hitelintézményei gazdasági tevékenységeiket a centrumré­giókra koncentrálták, többé vagy kevésbé elhanyagolva a perifériákat, amelyek lényeges szerepet játszottak a krízist megelőzően a nemzetközi munkamegosztásban. Így 1929 egy új korszak kezdetének tekinthető a centrumok és a perifériák viszonyában: egyfajta „lélegzetvételi szünet" kezdetét jelentette a perifériák számára, különösen a déli féltekén; egyes latin-amerikai országok az 1930-as években megpróbálkoztak egy importhelyettesítő ipari fejlődés elindításával.

A kelet-európai perifériák számára ez a lélegzetvételi időszak csak a második világháború után kezdődött el. Kelet-Európa a szovjet befolyási övezet része lett. Így ezt a zónát a háború utáni hegemón nagyhatalom, az USA bojkottálta, és ezt a bojkottot rákényszerítette minden olyan or­szágra, amely az Európai Újjáépítési Program (a Marshall-terv) kereté­ben támogatást és hitelt kapott az USA-tól.

Kelet-Európa, bizonyos kivételeket (mint az iparosított Cseh- és Mor­vaország) leszámítva, ebben az időben nem volt érdekes a Nyugat, és különösen nem az USA számára. A háború utáni humanitárius és újjá­építési segélyeket éppen ezért Európa iparosodott nyugati felére kon­centrálták, amelynek, mint a világgazdaság egyik, ez időben az USA el­lenőrzése alatt álló centrumrégiójának, segíteni kellett az újjáépítésben. Eltekintve attól, hogy szocialista volt, Kelet-Európa egy döntően agrár­jellegű perifériának számított, amelynek az ekkor saját újjáépítési és növekedési erőfeszítéseivel elfoglalt Ipari Nyugat számára nem volt semmilyen érdekessége.

Ez volt a gazdasági háttere annak, hogy Kelet-Európában meg­kezdődött egy „szocializmusnak" nevezett sajátos importhelyettesítő ipa­rosítás.

A 60-as, 70-es évek fordulójára a fejlett ipari Nyugaton megválto­zott a helyzet. A gazdasági újjáépítésen már túl voltak, a verseny éle­sebbé vált. Nyugat-Európa és Japán erős ipari hatalmakká váltak, amelyek kezdték megkérdőjelezni az Egyesült Államok hegemóniáját. A háború utáni gazdasági sikerek a centrumországokban a töme­gek részéről megnyilvánuló hatalmas keresleten és a munkások együttműködési hajlandóságán alapultak, ami magas bérköltségek­kel Járt, ez pedig egy további olyan tényezőt Jelentett, amely a kény­szerű versengés szituációjában korlátozta a tőkések profitját.

A tőketulajdonosok számára, akik le akarták küzdeni ezt a problémát, kétféle következtetés adódott ebből a szituációból. Egyfelől a csökkenő profitok miatt a beruházások Iránti érdeklődés szintén csökkent. Ez az oka annak, hogy ebben az időszakban olcsón lehetett hitelekhez jutni; a hitelek kockázatmentes kamatmegtérülési lehetőséget kí­náltak a tőketulajdonosoknak. Másik stratégiájuk abban állt, hogy igyekeztek csökkenteni a termelési költségeket. Megnövekedett az érdeklődés Kelet-Európa és a Harmadik Világ iránt; alkalmas elhe­lyezési tereppé váltak a világméretekben újjászervezett ipari terme­lés számára. A nagy munkaerő-ráfordítással járó termelést Kelet-Euró­pában és a Harmadik Világban koncentrálták. Az ezekben a régiókban található olcsó munkaerőt a költségek csökkentésére és arra használták fel, hogy növeljék azoknak a multinacionális cégeknek a versenyképes­ségét, amelyek hozzájutottak az olcsó munkaerő piacaihoz éppúgy, mint bizonyos új fogyasztókhoz. A fentebb említett „lélegzetvételi szünet" vé­get ért – a centrum újból és erőszakosan érdeklődni kezdett a peri­fériák iránt, hogy bevonja őket egy „új nemzetközi munkamegosz­tásba". A Harmadik Világba és Kelet-Európába irányuló tőkeexpanzió és beruházás jelentős tényezőkké váltak az ipari Nyugat gazdasági vál­ságának leküzdésében.

Az 1980-as évek elején a helyzet újból megváltozott. Az Egyesült Államok növelte a kamatlábakat, hogy saját állami deficitjének az ellen­súlyozására külföldi tőkét vonzzon az országba. Az adós országok szá­mára, amelyeknek hiteleiket USA-dollárokban kellett kifizetniük, ez azt jelentette, hogy megnőttek a hitelekkel és a kamatok visszafize­tésével járó költségeik, ami viszont ahhoz vezetett, hogy a tőke kezdett a korábbival ellentétes irányba áramlani. Azóta a tiszta tőké­nek Délről (és Keletről) Északra való transzferálása megy végbe, egy­idejűleg pedig az érintett országok egyre jobban függenek a bankok­tól és hitelintézményektől, melyek befolyást gyakorolnak belső gazda­ságpolitikájukra. Ez a világgazdasági kontextus az, amelyen belül a ke­let-európai „rendszerváltást" tárgyalnunk kell. A hitelezők szempontjából ebben az időszakban a legjelentősebb kérdést a kamatok realizálása, a Délről Északra irányuló folyamatos tőkeáramlás jelentette. Új hitelek nyújtása nem volt napirenden.

Az adósok

Magyarországnak – éppen úgy, mint a legtöbb más kelet-európai or­szágnak – 1945-ben igen nagy szüksége volt hitelekre az újjáépítéshez, és a döntően mezőgazdasági jellegű gazdaság iparivá fejlesztéséhez. De Magyarország, amelyet ekkor a Kisgazdapárt, a Kommunista Párt, a Szociáldemokrata Párt, és a Nemzeti Parasztpárt kormányoztak, csak a háború utáni amerikai segélyek nagyon kis részét, és nagyon kevés hi­telt kapott

1947 után, amikor világossá vált, hogy az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti háború alatti szövetség átalakult hidegháborúvá, tekintve hogy ennek a hidegháborúnak a gazdasági alapját az Európai Újjáépítési Program jelentette, a Kelet-Európának nyújtott pénzügyi tá­mogatás teljesen megszűnt. Ettől kezdve a Kelet-Európa felé irányuló gazdasági stratégia a bojkott volt, párosulva a szigorú COCOM-rendszabályokkal, amelyek megszabták, melyek azok az áruk, amelyeket nem szabad eladni a Szovjetuniónak, és csatlós országainak.

A szocialista országok vezérel ekkor azt állították, hogy országa­ik kiváltak a kapitalista világpiac rendszeréből, és meghirdették egy szocialista világrendszer felépítését De a valóságban nem kiváltak a rendszerből, hanem a Nyugat választotta le őket arról. Nem volt más választásuk, mint hogy saját erőforrásaikra támaszkodjanak – ezt a stratégiát hajtották végre a „szocializmus" nevében.

A szocialista iparosítás, mely valójában a kelet-európai perifériáknak a Nyugathoz való egyfajta felzárkózási kísérlete volt, viszonylagos elszi­geteltségben ment végbe. Az elszigeteltség egyszerre volt köszönhető annak, hogy a Nyugatnak nem voltak gazdasági érdekeltségei ebben a – szegény – világgazdasági régióban, és annak, hogy egyidejűleg aktív bojkottstratégiát folytatott. Jóllehet kívül volt a közvetlen tőkeérdekeltsé­gek szféráján és megpróbálta a politika ellenőrzését kiterjeszteni a gaz­dasági folyamatok fölé, Kelet-Európa még a viszonylagos elszigeteltség ideje alatt is a kapitalista világrendszer része maradt.

Kelet-Európa-szerte mindenütt az ötvenes évek egyfajta, a párt és az állam által irányított „fejlesztési diktatúraként" jellemezhetőek. A gyors iparosításra törekedve, mely a kelet-európai országok által a kommunis­ta hatalomátvétel után átvett szovjet szocializmusmodell fő célkitűzése volt, a tőkeberuházásokat a nehéziparba irányították. A gazdasági fej­lesztést a kormányhivatalok szigorúan, a részletekig megtervezték. A nyersanyagok és a termeléshez szükséges cikkek árát éppúgy, mint a késztermékekét, politikai úton úgy rögzítették, hogy egyrészt elősegítsék a gyors növekedést, másrészt a tömegek olcsón hozzájussanak a leg­fontosabb alapvető közszükségleti cikkekhez. A külkereskedelem állami monopólium volt. A mezőgazdaságot kollektivizálták, és az ipar növeke­désének szolgálatába állították. A könnyűipar és a fogyasztás fejleszté­sét későbbre halasztották, az embereknek egyre keményebben és ke­ményebben kellett dolgozniuk, hogy teljesítsék az ambiciózus tervcélo­kat, miközben a béreket és az általános életszínvonalat nagyon ala­csony szinten tartották. Magyarországon a rossz életkörülmények a po­litikai elnyomással párosulva az 1956-os felkeléshez vezettek.

A 60-as években a fogyasztás nagyobb jelentőséget kapott Magyar­országon. Ez a felkelés következménye volt, de szerepet játszott benne az a tény is, hogy ekkorra a nehézipar kiépítése többé-kevésbé befe­jeződött, az energiaellátást biztosították, és a beruházásokat olyan szek-

Sorokba irányították, amelyek a tömegfogyasztási igényeket elégítették ki. Ezt az új, gyakran „gulyáskommunizmusnak" nevezett korszakot egy, az államhatalom és a népesség közötti sajátos kiegyezés jellemezte: a növekvő életszínvonalért cserébe a magyar nép kész volt elfogadni a szocialista párturalmat

Amit most leírtam, már része az általam felvetett harmadik kérdés­nek: mi történik, ha nem tehet hitelekhez jutni? A, Szovjetunióban és Ke­let-Európában a hitelek hiányának a következménye a 40-es évek vé­gén és az 50-es években egy sajátos importhelyettesítő iparosítási stratégia lett, amelyet az állami irányítás, és egy, általánosan „szo­cializmusnak" nevezett sajátos, alacsony szintű egalitárius jövede­lemelosztási modell jellemzett. A gazdaság adott fejlettségi állapota (szerény ipari háttér, az infrastruktúra hiánya, tőkehiány) párosulva az ellenséges környezettel (az iparosodott Nyugatról jövő importokhoz való hozzájutás nehézségei, hidegháború) rossz előfeltételeket jelentettek bármilyen nemzetgazdasági konszolidációhoz. Ebben a szituációban úgy tűnt, hogy a szocializmus programot kínál a nemzetgazdaságok fej­lesztéséhez. A Marx és más teoretikusok által a múlt században kifejtett szocialista eszmékhez ennek a kísérletnek persze nem volt sok köze; ahelyett, hogy olyan társadalmat épített volna fel, amelyben többé nem a tőkefelhalmozás a (gazdasági) élet hajtóereje, a létező kelet-európai szocializmus úgy indult, mint a Kelet- és Nyugat-Európát elválasztó szakadék áthidalásának kísérlete, melynek az volt a célja, hogy lemásolja (vagy akár túlhaladja) az iparosított Nyugat gazdasági eredményeit, melyek mindvégig megmaradtak a fő vonatkoztatási pont­nak e gazdaságok számára.

Különösen az 50-es években a szocialista importhelyettesítés sok nélkülözést okozott a népességnek, de ugyanakkor voltak gazdasági si­kerek is, amelyeket nem szabad tagadni. A 60-as években a Magyaror­szág és a Nyugat közötti szakadék csökkent. Magyarország ipari or­szággá vált, viszonylag magas életszínvonallal ás szociális biztonsággal.

Az 1960-as évek vége felé az importhelyettesítés segítségével való felzárkózás stratégiája kimerítette lehetőségeit. Számos különböző té­nyező, amelyek mindenekfelett a mennyiségiről a minőségi növekedésre való áttérés nehézségeiben gyökereztek, mely elkerülhetetlenné vált, ha a felzárkózási stratégiát folytatni akarták, lehetetlenné tette a további nö­vekedést külföldi segítség nélkül. Ez visszavezet második kérdésünk­höz: mikor van szükség hitelekre?

A tervezés növekedése nem segítette elő a termelékenységnek a Nyugat utoléréséhez nélkülözhetetlen növekedését. Akadályozta a gaz­daság hatékony működését és az innovációt. De miközben Kelet-Euró­pa megpróbálta ezeket a problémákat az importok növelésével és nyugati hitelfelvétellel kezelni, maga a Nyugat megváltoztatta pro­fitszerzési módszereit az új technológiák kifejlesztésével és a nem­zetközi munkamegosztás struktúráinak az átalakításával. Így a Ke­let és a Nyugat gazdaságainak termelékenysége közötti rés újból szélesedni kezdett.

Az 1960-as évek végére az államilag tervezett importhelyettesítés a végét járta, új modernizációs stratégiákat kellett keresni.1 Egy erőteljes államilag tervezett újjáépítés és iparosítás nélkül Magyarország nem ju­tott volna el arra a pontra, ahol felmerült a kérdés: hogyan növekedjen tovább a gazdaság, hogyan növeljék termelékenységét? Ehelyett az or­szág megmaradt volna a mezőgazdasági áruk szállítójának Nyugat-Eu­rópa peremén, tehát megmaradt volna abban a szerepben, amelyet töb­bé-kevésbé betöltött az Osztrák-Magyar Monarchiában, és amelyet nem sikerült meghaladnia a két világháború közötti években sem.

A voltaképpen az importhelyettesítő stratégia szerepét betöltő szocia­lizmus segítségével Magyarország ipari országgá vált, amely most az előtt a kérdés előtt állt, hogy hogyan növelje a termelékenységet. A 60-as évek végén erre adott válasz a magyar „gazdasági reform" volt, mely két alappilléren nyugodott. Az egyik az ország megnyitása volt a Nyugat felé: hiteleket vettek fel, hogy ezekből fejlett technológiákat, gépeket, és más, az országon vagy a KGST-n belül nem elérhető termékeket impor­táljanak. Az országon belül fellazították a tervezés mechanizmusát, a vállalatok nagyobb autonómiát kaptak, az árakat lassan a világpiaci szin­tekhez alkalmazták és így tovább.

Ebben az időszakban a nyugati hitelek olcsón és könnyen voltak elérhetőek, minthogy a kényszerű verseny és a csökkenő profitráták időszakában a tőke egyre kevésbé volt érdekelt a termelő beruházá­sokban. Ettől az időszaktól kezdve kezdtek halmozódni Magyarország külföldi adósságai.

Hogyan lehet visszafizetni a hiteleket?

A nyugati hitelek segítségével Magyarország technológiákat szándéko­zott importálni, hogy modernizálja a gazdaságot és javítsa pozícióját a világgazdasági versenyben. A Nyugatra irányuló export növekedésével tehát a hitelek visszafizetésének meg kellett volna hogy teremtődjenek az előfeltételei. A reformot a gazdasági hatékonyságnövelés eszközé­nek tekintették, amelynek így hozzá kellett volna járulnia az importált technológia hatékony felhasználásához.

Egy sor különböző okból az import vezérelte növekedés stratégiája, amely valójában nagyon hasonlított számos harmadik világbeli ország­nak az export vezérelte növekedésre tett kísérleteire, nem érte el a ma­ga céljait. A siker elmaradásának egyik oka az volt, hogy a nyugati or­szágok továbbra is alkalmazták a fejlett technológia Kelet-Európába való bejutását akadályozó COCOM-rendszabályokat.2 Ennek következtében Magyarországnak sok pénzt kellett költenie az új technológiák saját erőből történő kutatására és fejlesztésére. A jelentős erőfeszítések elle­nére az ország mindig elmaradt a Nyugat mögött, miközben a Nyugat teljes erővel tolta előtérbe az új technológiákat.

Magyarország ebben az időszakban nagy várakozásokkal tekintett a nyugati vállalatokkal való együttműködésre, amelytől azt remélte, hogy technológiai és szervezési know-how-t hozva az országnak gazdasági­lag előnyös lesz. A nyugati cégek számára, melyek termelésük egy ré­szét magyar állami vállalatokra bízták, Magyarország az olcsó munkaerő miatt vált ígéretes területté. A vállalatközi együttműködés azonban nem emelte a magyar iparszerkezet színvonalát.

Az első időszakban a kölcsönökre alapozott gazdaságfejlesztési stra­tégia strukturális gyengeségei még nem voltak láthatóak. Ellenkezőleg, a kölcsönök segítségével Magyarország képes volt fenntartani egy olyan fogyasztási szintet, amely elszakadt a hazai gazdasági lehetőségektől. A hetvenes években a Nyugatot sújtó világgazdasági krízis hatásai elérték Magyarországot is.

Az olajárak emelkedésének (amelyhez rövid késéssel a Szovjetunió is alkalmazkodott) és az inflációnak negatív következményei voltak a magyar gazdaságra, tápot adva a gazdasági reformmal szembeni kriti­káknak. Nyugat-Európa újból megerősítette a kereskedelmi korlátozáso­kat. Ugyanebben az időszakban a magyar exportcikkek ára csökkent, és növekvő verseny jelentkezett a délkelet-ázsiai „kis tigrisek" részéről, akik a nyugati piacokon kiszorították a kelet-európai termékeket.

így a várt exportbevételeket nem lehetett realizálni, és tovább folyt a hitelfelvétel. A hiteleket nemcsak beruházásokra használták fel, hanem arra is, hogy a növekvő gazdasági nehézségek ellenére fenntartsák az életszínvonalat. A történelem iróniája, hogy miközben az első' időszak­ban az eladósodottság hozzájárult a nemzetközi gazdasági válság tüneteinek távoltartásához, ugyanakkor előkészítette a talajt egy, a világgazdasági erőktől való még nagyobb fokú függőség számára.

Az 1970-es évek második felében a helyzet Magyarországon gyor­san romlott. A politikusok ezért megpróbálták bátorítani és kierőszakolni a Nyugat felé irányuló exportot. A gazdasági reform mechanizmusait, amelyeket korábban egy időre, nem utolsósorban a növekvő társadalmi egyenlőtlenségek miatt, lelassítottak, újból előtérbe tolták, hogy növeljék a világgazdasági versenyképességet. Azonban a magyar ipari termelés nem szabadult meg a rá jellemző alacsony minőségtől.

A gazdasági vezetés fő elképzelése az volt, hogy csökkenti az im­portokat, és kereskedelmi többletet ér el a Nyugattal való kapcsolatok­ban. Ha megnézzük a kereskedelem számadatait, látjuk, hogy Magyar­ország a 80-as évek elején valóban csökkentette a nyugati importot, ennek ellenére az importok értéke egész idő alatt meghaladta az expor­tokét, úgyhogy a Nyugattal való kereskedelmi kapcsolatok folyamatosan deficitesek voltak az ország számára.3

Az 1980-as évek elején a kamatlábak a magasba szöktek. Az adós­ság csapdává vált. Új hitelekhez csak úgy lehetett hozzájutni, ha Ma­gyarország elfogadja a Nemzetközi Valutaalap szabályait. Ennek követ­keztében az állam és a párt elvesztették kontrolijukat a gazdasági folya­matok felett Az IMF által a Harmadik Világ országainak előírt adaptációs programokéihoz hasonló takarékossági intézkedéseket kellett életbe lép­tetniük.

Egyidejűleg bevezették a piacgazdaság mechanizmusait és intézmé­nyeit. Persze nemcsak azért vállalták ezeket az intézkedéseket, mert az IMF előírta őket. Azért is tették ezt, hogy hatalmon maradjanak – bár azzal, hogy piaci reformokat vezettek be, a társadalom ama területein, amelyek korábban az 6 politikai irányításuknak voltak alávetve, felszá­molták ezt az állami kontrollt. Ez az ellentmondás elkerülhetetlenül a „rendszerváltáshoz" kellett hogy vezessen.

Időközben a tőkeáramlás iránya megváltozott. Jelenleg a tiszta tőke Magyarországról a nyugati hitelezők országaiba áramlik.

Konklúziók

Elemzésemet a következő konklúziókkal zárnám le:

1. Az, hogy egy ország hozzá tud-e jutni hitelekhez, vagy sem, a világgaz­daság adott szituációjától függ, amely meghatározza, hogy a tőkét a tőke­tulajdonosok beruházzák, vagy inkább kölcsönök formájában fektetik be. A fejlődő országok hitelszükségletének nincs jelentősége a tőkéhez jutás szempontjából.

2. A hitelekhez való hozzájutás önmagában nem teszi lehetővé, hogy meg­ítéljük egy-egy fejlődő ország a fejlett gazdaságokhoz való felzárkózási kí­sérletének a kilátásait és eredményeit. Ha nem lehet hitelekhez jutni, ez nem szükségszerűen vezet az illető gazdaság hanyatlásához. A hitel­hez jutás önmagában nem garancia a felemelkedésre. Ellenkezőleg: a periféria gazdaságai esetében a hitelek hozzájárulnak ezeknek az orszá­goknak a függőségéhez, csökkentve ezzel az ország gazdaságpolitikájá­nak lehetőségeit és eredményeit.

3. Az 1960-as évek végén valamennyi, az iparosodott Nyugathoz felzár­kózni próbáló fejlődő ország rákényszerült arra, hogy a világgazdasági ver­senyen belüli pozíciója javítása érdekében külföldi hiteleket vegyen fel. A történelem iróniája, hogy legtöbbjük esetében, politikai rendszerüktől füg­getlenül az őket a vezető ipari országoktól elválasztó szakadék csak szé­lesedett, ahelyett hogy csökkent volna. Valami baj kell hogy legyen a nyugati típusú ipari fejlődés modelljével, és az ennek a fejlődésnek felzárkózó iparosítás révén való lemásolását célzó fejlesztési kon­cepcióval.

Minden arra irányuló remény ellenére, hogy az országnak sikerül majd valahogyan csatlakoznia az Európai Közösséghez, a szocializmu­son való túllépés nem tette Magyarországot sem a centrumrégiók részé­vé. Minden jel egy Harmadik Világ típusú társadalom kialakulása irányá­ba mutat. A szocialista import helyettesítés sikerei átmenetiek voltak. Ez a stratégia Magyarországot ipari országgá tette, viszonylag jó hazai gaz­dasági és társadalmi teljesítményekkel.

A világpiacon azonban Magyarország nem bizonyult versenyképes­nek. A felzárkózási folyamat elérte a maga határait; a Nyugattól elvá­lasztó szakadék leküzdésére irányuló kísérletek újbóli periferizálódáshoz vezettek. Visszatekintve a kísérlet egészére a reálisan létező szocializ­mus kerülőútjának nem volt sok hatása Magyarországnak a világgazda­ság hierarchiáján belül elfoglalt perifériális helyzetére.

Jegyzetek

Andrea Komlosy gazdaság- és társadalomtörténetet ad elő a bácsi és linzi egyetemen (Ausztria). Társszerzője a nemrég megjelent „Ungarn im Umbruch" c. könyvnek (Wien, 1992). A jelen szöveg egy, a Budapesten 1992. márc 22-25. között a Prognózis 2000 Alapítvány, a Társadalomtudományi Kutatóintézet és a MTA Jövőkutatási Bizottsága szervezésében megtartott nemzetközi adósságválság-kon­ferencián tartort előadás szövege. (A szerk.)

1 Ez a mellett az előfeltevés mellett igaz, hogy a kelet-európai társadalmak célja a nyugati fogyasztási modell leutánzása volt. A kormányok éppúgy, mintáz ellenzéki erők egyetértettek ebben a célkitűzésben, egyikük sem vette figyelembe azt a tényt, hogy a nyugati felhalmozási modell sikere azon múlt, hogy kizárólag bizonyos centrumrégiókra korlátozódott, amelyek hozzájuthattak a világgazdaság perifé­riájának olcsó munkaerejéhez és nyersanyagaihoz.

2 A COCOM kereskedelmi megszorításokat Magyarországra vonatkozóan csak 1992 februárjában törölték el, Magyarország volt egyébként az első a korábbi KGST-országok közül, amelyet felszabadítottak ez alól az ellenőrzés alól.

3 Ebben a vonatkozásban Magyarország különbözött a többi kelet-európai or­szágoktól, amelyek a hetvenes évek kereskedelmi deficitjéről képesek voltak egy, a Nyugattal szembeni aktív kereskedelmi mérlegre átváltani az 1980-as évek elején. Csehszlovákia és a Német Demokratikus Köztársaság ezt úgy érték el, hogy gyor­sabb ütemben növelték a Nyugatra irányuló exportot, mint a Nyugatról jövő, szintén növekvő importjukat – ami viszonylag jó gazdasági teljesítményüket jelzi. Lengyelor­szág és Románia aktív kereskedelmi mórlege ezzel szemben az import terén végre­hajtott jelentós csökkentéseknek volt köszönhető, miközben minden erőfeszítést megtettek azért, hogy növeljék a nyugatra irányuló exportot. Lengyelországban ezt a politikát a 80-as évek közepéig követték, míg Ceausescu megtartotta egészen uralma végéig.

Korábbi számok

A csúcs felé – Megjegyzések egy először publikált Kádár-beszédhez

A történész röviden jellemzi a Kádár-rendszer azon évének kül- és bel­politikai helyzetét, amelyben a dokumentumként közölt Kádár-beszéd el­hangzott. Az először most, lapunkban publikált beszéd a szerkesztőség véleménye szerint hozzájárulhat a "főszereplőnek" s ezen keresztül az egész Kádár-korszak működésének jobb megértéséhez.

Kádár János politikai pályafutásának egyik legszebb nyara két­ségtelenül az 1963-as volt. A kemény és kíméletlen esztendők után lendületbe jött a gazdaság, a parasztok – már akik falun maradtak – aláírták a belépési nyilatkozatot a termelőszövetke­zetekbe, beindult a lakásépítési program, mind többen kezdtek hinni az életszínvonal emelkedésének perspektívájában. Egy éve sem volt, hogy a személyi kultusz bűneinek napirendre tüze­sével Kádár elszámolhatott fogvatartóival. Rákosi, Gerő és né­hány társa kizáratott a pártból, Kiss Károly eltűnt a sül­lyesztőben. Egy-két hónap múlva egy másik riválisnak, a „Kína-barát" Marosánnak is „fel kellett állnia". Hamarosan új emberek tűntek fel a kormányban. A régiek, Csergő János, Czottner Sán­dor és mások érdemeik elismerése mellett távoztak, a miniszter­tanács elnökhelyettese Fehér Lajos, a pénzügyminiszter Tímár Mátyás lett. A szociáldemokrata múltú új ember, Nyers Rezső a gazdaságpolitikai titkári funkció mellé megkapta az Államgazda­sági Bizottság elnöki tisztét is.

Az 1962. novemberi pártkongresszus ünnepi körülmények között zajlott le. A küldöttek szerint „új időszámítás kezdődött az ország életében". Az alapok elkészültek, a határozat szerint a kapitalizmus visszaállításának társadalmi és gazdasági feltételei megszűntek, megindulhatott a szocializmus felépítésének gran­diózus vállalkozása. Először csak a pártoktatásban, később a történeti munkákban is szakaszhatárként emlegették az 1962-es esztendőt Magyarország történetében.

1963. április 2-án megszűnt az egyetemi felvételinél a szár­mazás szerinti megkülönböztetés, és április 4-e alkalmából Ká­dár és vezetőtársai megkegyelmeztek az 1956 utáni megtorlás szinte minden élő elítéltjének – a sztálinistáknak is. Ezzel meg­nyílt a lehetőség a nyugati országokkal és az Egyesült Államok­kal való viszony rendezésére, amire a magyar vezetés 1960-tól koncepciózusán, bár sikertelenül törekedett. Ennek egyik lé­péseként került sor U Thant 1961 végi magyarországi meghívá­sára, amit az akkor még ügyvezető főtitkár el is fogadott. A kongresszus után Kádár János 1963 januárjában legfelső szintű találkozót javasolt a szovjeteknek. Február 18-án kedvező vá­lasz érkezett, ami egyben azt jelentette, hogy a magyarok nem­zetközi nyitásra irányuló politikája egybeesett a hruscsovi veze­tés szándékaival. Szabad utat kapott az amnesztia ügye és U Thant ígéretének beváltása.

Ezzel 1963 júliusához érkeztünk. Július 8-án magyar párt- és kormányküldöttség utazik Moszkvába, miután néhány nappal előtte eredményes látogatás után elégedetten búcsúztathatta Kádár János a Ferihegyi Repülőtéren az ENSZ főtitkárát. Hrus­csov szinte a tenyerén hordja a magyarokat. Parádé pará­dét követ, végigutaztatja őket a fél országon, aztán nem kevés diplomáciai ravaszsággal többször látványosan összehozza a magyar delegációt a Moszkvában tartózkodó amerikai és angol vezető diplomatákkal. Hogy milyen körülmények között? Erről érdemes Kádár János beszámolóját elolvasni.

Az MSZMP első titkára egyébként húsz napot töltött a Szov­jetunióban. A többiek- Todor Zsivkov, Gomulka, Gheorghiu-Dej, Ulbricht, Novotny és Cedenbal – csak három napra, a július 25-27-ei KGST-csúcs idejére csatlakoztak Hruscsov és Kádár tár­saságához. 1957 márciusa óta a magyar vezetés nem részesült ilyen rendkívüli figyelemben az SZKP részéről. Nem túlzás azt állítani, hogy Hruscsov személyes ügyének tekintette, hogy a Kádár-adminisztráció nyugati elfogadása felgyorsuljon. A ma­gyarázatot természetesen nem kettejük személyes viszonyában kell keresni, de azért attól mégsem választható el teljes mértékben. Kádárt első embernek ugyan nem Hruscsov találta ki, de ő tartotta meg. Támogatta a Nagy Imrével, híveivel és politikájával szembeni fellépésben és megvédte Rákosi Mátyás és társai visszatérési kísérleteivel szemben. Természetesen kemény el­várásai voltak, 1958-ban mégis felajánlotta a szovjet csapatok kivonását Magyarországról. Anyagi tekintetben sem volt szűkmarkú. A gyors talpraállást 1957-ben nem utolsósorban az a több mint 1 milliárd rubel hitel biztosította, amelynek visszafize­tését 1961-től tíz év alatt 2%-os kamattal kellett teljesíteni. A ma­gyar politika esetleges kudarcai mindig lehetőséget adtak Moszkvában Hruscsov politikájának bírálatára, másfelől Kádár minden sikere Hruscsov sikerévé válhatott. A Kínával való szakí­tás után különösen fontossá vált a „magyar kérdésben" rejlő kockázati tényező megszüntetése és a nyugattal szembeni konfliktusmező beszűkítése, illetve ezen belül a magyar kérdés vég­leges rendezése a nemzetközi diplomácia színterén. Kádárt te­hát szalonképessé kellett tenni…

Az atomcsendegyezmény aláírásának időszaka meghozta ezt az eredményt. A diplomáciai elismerés folyamatát ezután nem lehetett megállítani. A hatvanas évek közepére az előző évtizedhez képest megkétszereződött azoknak az országoknak a száma, amelyekkel Magyarország diplomáciai kapcsolatba lé­pett.

Kádár és Hruscsov személyes kapcsolata tovább erősödött, politikai világlátásuk tovább közeledett egymáshoz. Hogy Kádár volt-e hruscsovista vagy Hruscsov kádárista – ekkorra már értel­metlen kérdéssé vált. Persze a Kádárt ért benyomások voltak mélyebbek. Ha a bratszki vízi erőműnél szerzett élményeiről szóló beszámolót olvassuk, alig kétséges, hogy ha a kommuniz­mus belátható időn belül való felépítésében nem is, a szovjet csodában valóban hitt.

Az átélt sikerek hangulata hatja át az alább olvasható – a Központi Bizottság előtt 1963. augusztus 2-án elmondott, publi­kálásra először most kerülő – Kádár-beszédet is. A szerző ele­mében van: magabiztos, szinte sugárzik belőle a lelkesedés; könnyed, árasztja magából a jókedvet. Nehéz eldönteni, mi az, ami személyiségének, és mi az, amit a történelmi pillanat hatá­sának tulajdonítsunk. Talán humora tipikus, amelyet sokat emle­gettek évtizedekig; mert a fölényesség közel sem volt sajátja. Sokkal inkább az ellenfelei iránti kezelhetetlenség, ami ezúttal, 1963 nyarán, politikájának balos bírálói tekintetében mutatkozott meg.

A jellemrajz, az emberi tulajdonságok sora még folytatható lenne, de nem tesszük. Elvégre egyetlen felszólalásról van szó, egy több mint fél évszázados politikai pályafutás apró epizódjá­ról. A következtetéseket ezért az olvasóra bízzuk.

Néhány megjegyzést azonban mégis tennénk, hiszen a korábban publi­kálatlan szöveg azért ráirányítja Kádár néhány olyan vonására is a fi­gyelmet, amelyek az elmúlt évtizedekben kialakított Kádár-imázsban egyáltalán nem kaptak hangsúlyt.

Figyeljünk a stílusra, a szóhasználatra. Minden politikai sikernél vagy kudarcnál mélyebben jellemezhet egy történelmi szereplőt, hogy mi tetszik neki és mi nem; mit tart fontosnak, mit értékel és mivel szemben nyilvánítja ki fölényét. A nyilvános beszédekben hatásosan adagolt humor a diplomácia bemutatott közegében bárdolatlannak hat, ugyanakkor a vele kapcsolatban sokszor felhánytorgatott műveletlenséget enyhíti, ha valaki Kádár módján önironikusan rájátszik erre.

Mai szemmel furcsán hat, amikor a nép nagy többségének a rend­szerrel való elégedettségéről beszél (bár egyes történelmi pillanatokban ez valamilyen mértékben igaz is volt), de amikor erről úgy szól, hogy az emberek kritikáját Ítéli a rendszer melletti szavazásnak, az két irány­ban minősíthető: egyfelől a megszépítő propaganda, a mindent maga alá szelídíteni próbáló hatalom mechanizmusa fejeződik ki benne, más­felől azonban az sem feledhető, hogy a kommunista párt néphez való viszonyában ez milyen elmozdulást jelentett a „9 millió fasiszta" kép­zetéhez képest.

Árulkodó a művészet, az irodalom „mennyiségi" kezelése: e né­hány mondat sok mindent megértet rendszerének a kultúrához való egész viszonyából, a kultúra szerepe iránti értetlenségéből. Ugyancsak megdöbbentő, hogy egy ország vezetőjének szemléletében a valóságos társadalmi viszonyokat miként fedheti el a propaganda átértelmezése, miként festheti át a rózsaszín szemüveg (lásd a turkesztáni tapasztala­tokról tett megjegyzéseit). A legkülönösebb benyomás azonban talán az, hogy a professzionalistának feltételezett nagypolitika mennyire esetleges mozzanatokon nyugszik: mennyire ki van szolgáltatva egy-egy ember képességeinek és képességhiányainak, fanatizmusának vagy józanságának, koncepciózusságának vagy szűklátókörűségének, egyé­nisége történelmi partikularitásának. Hogy Kádár élete személyes tra­gédiába torkollott s hogy ő maga milyen drámai vétségekkel volt oko­zója bukásának (vagy milyen pozitív részeredményekkel hagyta ott nyomát a történelemben), jóval kevésbé aktuális tanulság, mint az a mindenkor érvényes – és a szereplők képzettségétől, tehetségétől is független – tény, hogy mindannyiunk életének alakulását, egy-egy nemzet sorsát a tudatosság milyen szintjén, a tudatosság mennyire eset­leges jelenléte mellett hozott döntések befolyásolják. (A szerk.)

Korábbi számok

Előadás az MSZMP KB ülésén, 1963. augusztus 2. (részletek)

Tisztelt Központi Bizottság! Kedves Elvtársak!1

A Politikai Bizottság megbízott azzal, hogy számoljak be a Szov­jetunióban tett utunkról2 és a végzett munkáról. Beszámolóm azonban a kül- és belpolitikai kérdések egy szélesebb csoportját érinti, mert hi­szen az események torlódtak és a kérdések összefüggnek egymással.

A tárgyalandó kérdések között van természetesen egy-két kénye­sebb természetű kérdés is. A Politikai Bizottság arra ösztönzött, hogy a mi Központi Bizottságunk gyakorlatának megfelelően itt a legteljesebb nyíltsággal és pontossággal számoljunk be mindenről annak a tapaszta­latnak és gyakorlatnak az ismeretében, hogy az ülésen a jelenlevő elv­társak meg tudják pontosan ítélni, hogy mi az, ami arra szól, hogy itt a teremben tudjunk róla és mi az, amit tovább fogunk vinni…

A második lépés,3 amiről beszélnem kell: az Egyesült Nemzetek Szervezete főtitkárának budapesti látogatása és tárgyalásai.4 Ennek is megvan a maga jelentősége. Ennek a meghívásnak története van. Az ENSZ-ben az USA kormányának erőszakolására 6 éven keresztül min­den ülésszakon napirendre tűzték a „magyar kérdést", s azzal kapcso­latban támadták a Magyar Népköztársaságot, támadták, még sokkal in­kább, a Szovjetuniót. Döntően azért a segítségért, amit az ellenforrada­lommal harcoló magyar népnek 1956 őszén a Szovjetunió nyújtott. Ez a kérdés a hidegháborúban nagy szerepet játszó kérdés volt a szocialis­ta világ ellen. A mi pártunk, kormányunk álláspontja mindvégig elvi volt. Mi említettük, hogy e kérdésnek semmiféle jogalapját nem ismer­tük el, mint ahogy az ENSZ alapszabályai szerint nem is volt tényleges jogalapja, és vívtuk a politikai harcot e kérdésben is, természetesen az­zal a törekvéssel, hogy ezt felszámoljuk, hogy a hidegháborús kérdése­ket redukáljuk. Közben persze ez azt jelentette, hogy manőverezni is kellett. Ennek a manővernek része volt az, hogy mi annak idején az ENSZ előző főtitkárát, Hammarskjöldöt, meghívtuk Magyarországra. De miután, a meghívásunkat követően neki a Közgyűléstől megbízatá­sa volt, hogy Magyarországon vizsgálatot folytasson, ezért mi a meghí­vásunkat visszavontuk és nem engedtük be, mondván, hogy az ENSZ főtitkárát Magyarországon szívesen látjuk, de azt a főtitkárt, akinek megbízása van egy jogalap nélküli döntés alapján valamit vizsgálni Magyarországon, azt mi nem engedhetjük be Magyarországra.5

Amikor a főtitkár személyében változás történt, ami egyébként az ismert körülmények közt úgy ment végbe, hogy a gyarmatosító impe­rialisták megölték hűséges cselédjüket, Hammarskjöldöt – mert tényle­gesen ez történt Kongóban6 -, ezt a főtitkárt, U Thantot mint ENSZ-küldöttet a mi embereink már régebbről ismerték mint lojális, pozitív semlegességi állásponton levő embert, ezért mi megújítottuk a meghí­vást, hogy jöjjön el Magyarországra.7 Azt gondoltuk, hogy az az egy­szerű tény, hogy Magyarországon látogatást tesz, elő fogja segíteni en­nek az úgynevezett „magyar kérdés"-nek a felszámolásit. Így került ő ide hozzánk.

Nekünk az volt az elképzelésünk, hogy ezt az egyébként jóindula­túnak ismert embert, ennek a látogatásnak a kapcsán, megpróbáljuk egy kicsit a saját pozíciónkhoz közelebb hozni. Ez volt a mi célkitűzé­sünk az ő itteni látogatásával kapcsolatban. Megbeszéltük a Politikai Bizottságban és a kormányban is, hogy a taktikánk pedig vele kapcso­latban a nyíltság és az őszinteség lesz. Tehát elhatároztuk, hogy min­den lehetséges kérdésre, ami az ő részéről felmerülhet, előre válaszo­lunk, anélkül hogy ő kérdezne bármit Ezt végre is hajtottuk. Az ő itte­ni látogatásának tulajdonképpen két része volt: az ilyen belső tárgyalá­sok, és az, ami nyilvánosan történt…8

Most hát miután itt volt, meg fölvilágosítást kapott, meg benyomá­sokat szerzett, neki sokkal könnyebb a helyzete. Itt mellesleg megjegy­zem, hogy nekünk van olyan információnk, most a napokban létező tényről, hogy az Egyesült Államok Külügyminisztériuma most is készítgeti elő a kérdést az ENSZ Közgyűlésére, úgy mint más években. Persze ezt fel lehet fogni diplomáciai rutinmunkának is, és fel lehet fogni úgy is, ahogy ők nevezik, hogy azért foglalkoznak még mindig vele, mert megpróbálnak még további nyomást gyakorolni a magyar kormányra. Ez jelenleg a helyzet. Nekünk az a meggyőződésünk, hogy a főtitkár látogatása hasznos volt, és a továbbiakban, amennyiben nem marad semleges, hanem valakinek az oldalára áll, akkor ő a mi oldalun­kon fog fellépni ebben a kérdésben. És ez azért nem utolsó előny ebben a helyzetben. Aztán majd meglátjuk.

Ha szabad itt megjegyezni, nekem személyileg az a meggyőződé­sem, ha az USA kormánya még egyszer próbálkozik – ami persze nincs teljesen kizárva-, akkor tovább rontja a saját pozícióját a szövetségesei előtt és mások előtt, és valószínűleg egyszerűen nevetséges helyzetbe kerül, mert mi tudjuk, hogy a múlt évi Közgyűlésen az Egyesült Álla­mok azzal gyűjtötte össze a szükséges szavazatokat a legközelebbi szö­vetségeseitől, még az angoloktól is, hogy kijelentette nekik, most utol­jára kéri. Ha még egyszer próbálkozik, hát csinálja. Itt már semmi ba­bér nem fog teremni az USA-nak ebben a kérdésben.9

Ami az USA álláspontját illeti, ha megengedik, itt mindjárt kiegé­szítem ezt a kérdést, az ENSZ-kérdést, egy moszkvai epizóddal, ami konkrétan ide kapcsolódik. Az történt, hogy a küldöttség moszkvai tar­tózkodása idején volt egy olyan időpont, amikor tulajdonképpen két külföldi tárgyaló küldöttség működött, az egyik a mi párt- és kormány­küldöttségünk volt, a másik pedig ez az amerikai-angol társaság, az, aki a részleges atomcsend ügyében10 ügyködött ott, amit az a minisz­terhelyettes, Harriman vezetett amerikai részről, és nem tudom, hogy hívják angol részről.11 Ez azt jelentette, hogy volt három olyan aktus – 2 hivatalos, 1 nemhivatalos, egymásutáni napokon, a mi moszkvai tar­tózkodásunk második idején -, ahol mi ezekkel összetalálkoztunk, mégpedig úgy, hogy a magyar nagykövet által adott fogadáson ott volt az amerikai nagykövet, egyébként az egész diplomáciai testület ott volt. Ott valamilyen érintkezésfelvétel már megtörtént, mert én ezzel az amerikai nagykövettel beszélgettem. A másik napon, amikor a Szovjet­unió adott fogadást a mi küldöttségünk tiszteletére, oda meg már eljöt­tek ezek az atomügyben tárgyaló küldöttségek is. A harmadik találko­zás pedig a szovjet-amerikai atlétikai mérkőzés volt, ahol összekerül­tünk. Ennek igen érdekes mozzanatai vannak, talán érdekes az önök számára is, nem sajnálom ezt a pár percet tőle, meg pihentetésképpen is jó lesz.

A mi fogadásunkon az amerikai követ, egyébként ismert és eleven képviselője az amerikai imperialistáknak, elég rátermett ember is, mi­után előbb normálisan beszélgettünk, elkezdett kicsit szemtelenedni, és arra kellett neki válaszolni. Tudniillik a következő történt láttam, hogy jön Brezsnyev elvtárs, ekkor és ezzel a nagykövettel, Kollerrel beszél­gettem, és hát akartam egy kicsit viccelődni is, mondom, most látni fogja, hogy a Magyar Népköztársaság hogy támogatja a Szovjetuniót Tudniillik, tudom, hogy Brezsnyev szereti a mi vacak erős cigarettáin­kat, és tudtam, hogy azért jön hozzám. Adtam Brezsnyevnek egy ciga­rettát, az megköszönte és elment Mondom, látja, így támogatja a Ma­gyar Népköztársaság. Erre ő azt mondja nekem – de egész komolyan -, hogy a Szovjetunió rá is van utalva a Magyar Népköztársaság támoga­tására azóta, amióta nem az USA-val van a fő baja, hanem egy harma­dik féllel. Nem nevezte meg a harmadik felet Akkor én megkérdeztem tőle: van önnek humorérzéke? Erre ő azt felelte: remélem. Mondom, tudniillik arról van szó, hogy amikor az önök külügyminisztere a nyár elején Washingtonban a mi emberünknek azt mondta, hogy normalizál­ni akarják velünk a viszonyt12 , akkor én azt gondoltam, de nagy bajban lehet az az USA-kormány, ha már a Magyar Népköztársasággal is nor­malizálni akarja a viszonyt.

Hát ez volt az. érintkezés felvétele az amerikaiakkal. A második nap az úgy folytatódott – valami szállodában, a másik a Kreml nagytermé­ben, a György teremben volt -, hogy az amerikaiak – úgy látszik, tervszerűleg -, az atomos amerikai, meg az angol kicsit késtek, valahány percet. De ez nem jól sikerült, mert a gyülekező helyről akkor indul­tunk meg a György terembe Hruscsov elvtárssal. Úgy, hogy a foga­dás13 megnyitásakor Hruscsov elvtárs meg én mentünk elöl. Akkor fel­bukkant ez a Harriman, és a György terembe így vonultunk be: közé­pen Hruscsov, jobbról Harriman, balról meg én. Ez persze nagy ér­deklődést váltott ki a sajtó embereiben és a többiekben. Elmentünk oda, ahol a fogadásnak a centruma, vagy az asztalfője van, és ott Hrus­csov elvtárs tartott pohárköszöntőt az imperialisták ellen, a kommuniz­musra, a magyar-szovjet barátságra, s koccintani kellett mindenkinek. Mi ott álltunk egy kupacban. Ezek ott vagy egy fél percig merengtek, hogy most mi a teendő, és nem volt nekik mit csinálni, el kellett menni Hruscsovhoz, meg hozzám is, koccintani a kommunizmusra, meg a magyar-szovjet barátságra. Ez volt a második aktus.

A harmadik az atlétikai meccs volt. Ahol az történt, hogy egy bizo­nyos szombati napon, úgy a végére kicsit kiszaladtunk, hogy lássuk, mi ez. Mellesleg megjegyezve nagyon érdekes és szép verseny volt, a sportbarátság jegyében zajlott le. Különösen a zárókép volt szép, ami­kor az összes sportoló felvonult szovjet és amerikai zászló alatt, egy­más kezét fogva két sorban. Nagyon hasznos dolog volt ez a sportba­rátság, de nemcsak a sportbarátság szempontjából, hanem nagyszerű verseny volt Világrekordot is láttunk.14

Még vasárnap az történt, hogy a küldöttségünknek volt egy prog­rampontja, olyan pihenőnapféle, hogy hajóútra megyünk, de csak mi. Szombat este Hruscsov elvtárs megkérdezte, hogy fölengednénk-e őket is a hajóra, hogyha kijönnének vasárnap. Mondtuk, legyen szeren­csénk. És akkor együtt voltunk vasárnap. S akkor kiderült, hogy mind a ketten este ki akarunk menni a versenyre; mi sportérdeklődésből, ő pedig azt mondta, hogy neki az amerikaiakkal van randevúja, mert hogy a záróünnepélyen ott lennének, mert így helyesnek tartaná. S azt mondja, hogy akkor menjünk együtt És akkor elmentünk oda együtt a kormánypáholyba, és hát megint az történt, hogy szovjet, amerikai és magyar képviselet ült ott együtt a kormánypáholyban. Utána ők meg­egyeztek abban, hogy együtt vacsoráznak, ott a stadionban van egy ilyen büfészerű helyiség, és ott együtt fogunk vacsorázni. Én mentem Hruscsovval elöl, elmegyünk innen – gondoltam -, mindig zavarjuk csak a nagyhatalmakat, örülünk, hogy élünk. Nem, csak maradjanak itt, marasztaltak. Jól van. Aztán együtt vacsoráztunk. Persze más volt ott a helyzet, egy kicsit közvetlenebb, intimebb és feszültebb volt, egy olyan göröngyös vacsorának indult, ülök én, Hruscsov elvtárs, és a másik ol­dalon Harriman. Aztán feltaláltak magukat, mert az amerikaiak java­solták, hogy a Brumelre kellene inni. Akkor volt friss ez a világrekord, és tényleg ez olyan dolog, hogy még a politikát is elfelejti az ember, olyan izgalmas volt Önmagával versenyzett végül a szovjet versenyző, mert az amerikai ellenfele 215 centi után kiesett a versenyből. Nahát arra ittunk, ez rendben van. És akkor elkezdődött az ilyenkor szokásos beszéd, hogy erre igyunk, arra igyunk, mire igyunk, mire ne igyunk. Szóba került Nixon, és nem nyilatkoztak az amerikaiak, azt mondták, hogy ők állami tisztviselők, ilyen dologban nem nyilatkoznak, hogy mi a véleményük Nixonról. Aztán Hruscsov javasolta, hogy Kennedy egészségére igyunk, mert előbb Hruscsov elvtárs egészségre már ittak. És nem itták ki ezek a betyár amerikaiak a poharukat Kennedyre. És akármit csináltunk, valamit ittak, de nem itták ki. Aztán jött a legnehe­zebb műfaj, az én egészségemre kellett volna inni. Hát aztán az is sike­rült a végén. És ott aztán beszélgetésféle alakult ki, már láttam, hogy ez így tovább nem mehet, mondtam az amerikaiaknak, nézzék kérem, vagy a magyaroknak van pechjük, dehát világos, hogy külön-külön jöt­tünk Moszkvába, más járatban vagyunk, és most már harmadnapja együtt élünk, most már tegyük túl magunkat rajta, úgy látszik, mégis van valami abban a békés egymás mellett élésben, hogy hát most is egy asztalhoz kerültünk, akármit csinálunk. És ez valahogy egy kicsit felol­dotta a helyzetet. Harriman mindjárt felhasználta, egy régi tapasztalt diplomata. Mondja a Hruscsov, hogy voltunk valamilyen folyóban úsz­ni. Erre az amerikai azt mondta nekem, hogy ön bizonyára nem először volt ott. Hát mondom, bizony nem először, de annyiszor nem, mint ön, mert én csak 48-ban voltam először a Szovjetunióban, és ön mikor? Azt mondja, hát ő 25-ben. Nahát, mondom, látja. És akkor azt mondja, hogy ha szabad érdeklődnie, a mi küldöttségünk milyen eredménnyel dolgozik itt Moszkvában. Szabad érdeklődnie – mondom -, kitűnő eredménnyel, nagyszerű eredménnyel, amit mi gondoltunk, mindent el­értünk. Azt mondja, azért kérdezi, mert ők még nem jutottak előbbre, ők még ezt nem mondhatják el. Panaszkodtak Hruscsovnak. Hát azért ott vita volt közöttük. Ez volt. Ezután a népek barátsága került szóba, és akkor Harriman azt mondta, hogy most ő szeretne valamit komolyan mondani. Hruscsovhoz fordult, és Hruscsovnak mondta, hogy ők a Ma­gyar Népköztársasággal normalizálni akarják a viszonyukat, de vannak bizonyos problémák, tulajdonképpen a Mindszenty-ügy, és kéri Hrus­csov elvtársat, hogy a befolyását vesse latba annak érdekében, hogy normalizálni lehessen a magyar-amerikai viszonyt. Ezt mondta, de tényleg komolyan. Hát ahogy kimondta Mindszentyt, én mindjárt bele­kapcsolódtam, és azt mondtam, hogy nem olyan nagy kérdés ez a Mindszenty-kérdés, mert nekünk 1956-tól összesen két kérdésünk ma­radt nyitva, és megoldatlan, kis egyéni problémák és nem nagy elvi kérdések: az egyik a Mindszenty, a másik Rákosi. De hát, mondom, nézzék, a magyarok ravasz emberek, és csalafinta módon oldották meg ezeket is, az egyiket odaadták az amerikaiaknak, a másikat a szovjetek­nek, és ők vígan élnek. Na, erre megrökönyödött Hruscsov is, mert ez a két kérdés nem ugyanaz, csakhát így a ziccer kedvéért mondom. Né­zett egymásra ez a két ember, de Hruscsov előbb lendületbe jött, és azt mondta neki, hát cseréljünk. Szóval lehet mondani, hogy egész barátsá­gos, normális légkör alakult ki. Egyet a népek barátságára, egyet az egyetértésre, aztán a három jelenlevő országainak normális viszonyára koccintottunk, és teljesen tűrhető módon zárult le ez a találkozás is. Hát Mindszenty révén így kapcsolódik ide ez, úgy, hogy most már az ame­rikaiak törik a fejüket, a pápának fel van adva a lecke és nekünk. Hogy mi lesz, azt nem tudjuk. A tapasztalat szerint nekünk megijedni nem szabad, mert mihelyt mi teszünk egy kezdeményező lépést, mindjárt azt hiszik, hogy nekünk sürgős. Ezért mindig meg kell magyaráznunk, hogy nekünk a legkevésbé sürgős, és majd valahogy megoldást talá­lunk.

Most visszatérek U Thantra. Amikor innen elköszönt, amikor én utoljára vele beszéltem, a következőt mondotta: minden jót kívánok önnek, önöknek, azt kívánom, hogy az önök tervei az önök felfogása és elképzelése szerint valósuljanak meg. Ennél többet az ENSZ főtitkárá­tól mi nem várhatunk, mert ez a politikában elég otthonosan mozgó ember, az ő szóhasználata az az, hogy vannak kommunista országok és vannak kapitalista országok, és vannak semleges országok, hát a nem kommunista diplomaták közül nagyon kevés használja azt a kifejezést, hogy kapitalista ország – ezt úgy értette, hogy a mi szocialista tervein­ket kívánja, hogy valósuljanak meg. Nagyon megelégedetten ment el ez az ember. És reméljük, hogy ennek megfelelően fog fellépni, mert az eddigi tapasztalatok szerint korrekt ember. Ö érdemileg tulajdonkép­pen a magyar ügyben két dolgot csinált: az egyik, januárban megszün­tette az ENSZ-rádió magyar nyelvű adását15, azt az uszító adást, és ezért eléggé támadták őt az amerikaiak; a másik pedig ez az utazás volt. A legteljesebb korrektséget tanúsította mindig. A folytatást majd meglátjuk.

Most áttérek a párt- és kormányküldöttségünk szovjetunióbeli láto­gatására. Az első és a legfontosabb természetesen az a szívélyesség és valóban testvéri szeretet, amilyen fogadtatásban a küldöttségünket ré­szesítették a legfelsőbb vezetés és a tömegek, az egyszerű dolgozók ré­széről. Tényleg nagy programunk volt, sokfelé jártunk, sokféle szovjet emberrel találkoztunk, munkásokkal, parasztokkal, tudósokkal…16

Jártunk Üzbegisztánban. Eredeti ország Üzbegisztán. Nagyon tré­fás dolog volt, amikor megérkeztünk, akkor azt mondják, hogy arány­lag hűvös a nyaruk, 38 fok volt árnyékban, de ezt később kiegészítet­ték, hogy árnyék nincs. Aztán volt ott 50 fok is, mire befejeztük a kül­döttségünk útját Nagyon érdekes munka folyik itt Például a kultúrájuk nagyon érdekes. Döntő termékük a gyapot. Én például ezt nem tudtam. A gyapot olyan növény, hogy nem szabad, hogy eső legyen. Hogyha a gyapot egyszer a vegetáció ideje alatt megázik, akármelyik szakaszá­ban, akkor már romlik a termés eredménye. Ugyanakkor sok vizet kí­ván. Nos, most az öntözés. Hát az ország éghajlata a gyapotnak ked­vező, amit azt jelenti, hogy hónapszám nem esik az eső az ország leg­nagyobb részén. Viszont, egy olyan félkör alakban körülvett hatalmas medence az ország, mert ott vannak már a Szovjetunió határát képező óriási, 3-4-5 ezer méter magas hegyek. Pakisztán, India, Kína határa. Azokban a hegyekben mindig hó van, és onnan bővizű és sebes sodrá­sú folyók jönnek le az üzbég síkságra, de úgy megy a víz, hogyha emelni akarják a vizet, akkor – magyarázták – 16 métert kellett emelni a medertől, hogy egy területet öntözhessenek. Kérdeztük, hogy mivel, szivattyúval? Nem, mondják, oldalt csinálunk egy csatornát, és a víz saját sodra akkora, hogy 16 méter emelkedést leküzd. Egy olyan nagy kánikulai melegben, ilyen viszonyok mellett dolgoznak. Persze más kultúrák is vannak. Mi egyetlenegy kolhozba jutottunk el, egy 4500 hektáros kolhozba, ahol azonban úgy gazdálkodnak, hogy minden föld öntözött kultúra, minden föld kivétel nélkül, és minimum két termést kell nekik betakarítani, különböző kultúrákból, amihez egyébként az éghajlat is kedvező. – Ezt csak úgy akarom mondani, azt mondják, hogy a híradóban felbukkantunk üzbég köntösben. Persze vannak ilyen dolgok is természetesen. Fellépett ott egy társulat, annak volt egy be­mondónője, aztán a külügyminisztérium emberei beszéltek vele, sze­gény panaszkodott, hogy nem tud férjhez menni, mert az anyja nagyon sokat kér érte. Persze mi ámuldoztunk rajta, de ezek külsőségek és ma­radványok, a valódi belső tartalma az a kommunista építés. Mert amit csak ebben az egy kolhozban is láttunk!…

És aztán jártunk egy nagy tudományos központban, egy fizikai ku­tatóintézetben, ami emlékeztet a mienkre, de jóval nagyobb, és ott mu­tatták, hogy hogyan épül, mi lesz még az idén befejezve és mi lesz jövőre, elsorolták, hogy 22 tudományos kutatóintézet működik az Aka­démia irányítása alatt, a rokon területen – és akkor az ember elképzeli magának azt, hogy ugyanitt 24-ben született meg a szovjet hatalom és abban az időpontban a lakosság kettő százaléka tudott csak írni és ol­vasni. Tessék elképzelni azt a fejlődést, ami ott végbement. Aztán vol­tunk Bratszkban. Egy hatalmas erőmű, én meg se tudnám mondani pontosan, mert mindig összetévesztem a milliárdokat, de hajói tudom, két és félmilliárd kW a kapacitása. Valóban egy óriási építmény, ha a tövibe áll és felnéz az ember, akkor egy 130 méteres gátat lát, amely­nek a különböző szintjein rakodógépek mozognak, meg emelődaruk, aztán még feljebb országút megy autókkal, magán a gáton, legtetején meg vasút száguldozik. A gát által felfogott víz hatalmas tenger, akko­ra vízgyűjtő, hogy öt esztendő kell, amíg megtelik. Másfél év kell még, hogy teljesen megteljék, hallatlan energia gyülemlik fel és vesznek le róla. Mondom ott, az igazgatónak, hogy én ezt nem ismerem, de hát láttam a volgai erőművet. A volgai – mondja ő – az csak a fele ennek. De aztán nem mondta azt, hogy ott, ahol átszálltunk Krasznojárszkban, kétszer akkorát építenek, mint az övék, arról nem szólt egy árva szót sem. Tényleg, amikor az ember ott áll – higgyék el, hogy ez nem frá­zis -, az embernek az első, ami eszébe jut, az a képlet, amit Lenin mon­dott, hogy szovjethatalom plusz elektrifikáció egyenlő kommunizmus. Hát tényleg; ez ott a kommunizmus ereje. Születik, és építik, de óriási lendülettel. így azt, amit a vezetők nekünk mondottak, hogy egység van, munkalendület van, nagy eredmények vannak, azt millió módon lehetett tapasztalni, és úgy, ahogy újságból, könyvből nem lehet megismerni…17

Azzal tudnám összegezni, hogy a párt- és kormányküldöttség mun­káját mi úgy tekintjük, hogy nagyon jó feltételek mellett bonyolódott és jó eredményeket hozott Erős program volt, de megérte a fáradságot. És kérjük, hogy majd hagyják jóvá a munkánkat.

Rátérnék a következő kérdésre, amelyik: nézeteltéréseink a kínai elv­társakkal. Hát maguk a nézeteltérések, meg hogy mi fölött vitatkozunk, azok a Központi Bizottság előtt ismeretesek. Sajnos ez az ügy már jó két és fél éves történetre tekinthet vissza. Nem ismeretlen kérdésekről van szó, és itt én inkább a KKP június 14-i levelével akarok foglalkoz­ni18 , azzal is nagyon röviden. A mi benyomásaink szerint – és a szovjet elvtársakkal persze beszélgettünk, ugyanaz az ő véleményük is – ez a nézeteltérés eljutott arra a pontra, hogy a mi kínai elvtársaink elhatá­rozták magukat a szakításra és a harcra, az álláspontjukat megkísérlik győzelemre vinni. Azt hiszem, ez az új mozzanat ebben a helyzetben. Nem tudom, itthon a közvélemény hogy fogadta ezt az első órákban, az első napokban, ott a Szovjetunióban mi láttuk. Bizony a szovjet kom­munistákat és általában a szovjet népeket úgy érintette, mint ha egy kő a fejére esik valakinek, mert bizony az SZKP sem traktálta a tömegek között a nézeteltéréseket Végtelenül elkeseredettek, és bántotta az em­bereket, megdöbbentette, meglepetésszerűen érte őket, váratlanul bizo­nyos tekintetben, hiszen ez súlyos és nagy kérdés természetesen a szovjet közvélemény számára is. És ott is olyasmi kérdések merül­tek fel – láttam ilyen itthoni jelentéseket, hogy hogy fogadták itt ná­lunk ezt -, hogy egyszerűen nem értik az emberek. Mi ennek az oka, mi történt a kínaiakkal, mit csinálnak, és miért, mit akarnak?! Körülbelül hasonló kérdések merültek fel. Persze erre lehet válaszolni, nem könnyű, de lehet.

A kínai fellépésnek a magyarázata nyilván abban van, hogy a KKP-ban eluralkodott a dogmatizmus, a szektarianizmus és a baloldali kalandorság, a nacionalizmus, a hegemón törekvés és hát én már nem szívesen ragasztom hozzá, de alig lehetne már más fogalmat találni, mint a személyi kultusz. Ezek a részek együttesen nálunk úgy ismere­tesek mint személyi kultusz. Dogmatizmus, betűrágás, szektarianiz­mus, kalandorkodás, nacionalizmus és így tovább. Feltétlenül szerepet játszik az ő fellépésükben, mint ahogy ez így is szokott lenni, hogy a dogmatizmus, szektarianizmus szüli a rossz elgondolásokat, pl. az a kommuna, aminek a fő baja nem az, hogy mezőgazdasági cikkeket ter­melnek abban a kommunában, hanem az, hogy a nadrágtalan kommu­nizmust akarták megvalósítani a világon először egy év alatt. Aztán a Nagy Ugrás, már ez maga ilyen dogmatizmusból, az élettől való elsza­kadásból ered, borzasztó károkat okoz, visszahatást vált ki. A vezetés ezt nem akarja megmondani se a pártnak, se a népnek Kínában, hogy „mi szaladtunk előre", meg hogy „rossz elképzelésünk volt, és ez visszahat oda, hogy még jobban megmakacsolják magukat a dogmati­kus állásfoglalásukban és másokat akarnak felelőssé tenni azért a hibá­ért, amelyet az a vezetés követett el. Nem lehet erre más magyarázatot találni…19

Engedjék meg, hogy tegyek itt egy kiegészítést a magyar-kínai vi­szonyról. Gyakorlatilag pártjaink között elég jelentős idő óta szünetel a kapcsolat. Valamilyen kapcsolat természetesen van diplomáciai vona­lon is, más vonalon is, de a pártjaink közötti kapcsolat azért szünetel, mert mi ismételten fordultunk a KKP Központi Bizottságához levelek­kel, valamilyen állásfoglalással kapcsolatban, közöltük, hogy mi a vé­leményünk az ő állásfoglalásukra, ahogy ez szokás ilyenkor. A múlt év őszén írtuk hozzájuk az utolsó levelünket, erre válaszként átadták egy ugyanarra a kérdésre vonatkozó levél másolatát, amit ők az SZKP-hoz írtak. Egyébként ugyanezt csinálták egy sor testvérpárttal a szocialista országokban. Micsoda egyenjogúság ez? Mi írunk a kínai testvérpárt­nak, s ők válaszként elküldik nekünk annak a levélnek a másolatát, amit az SZKP-nak írtak.20

Minden megjegyzés nélkül. A követük valamit motyogott, hogy ez a válasz. Aztán azóta nem nagyon írogattunk. Volt néha olyan hangu­latunk, hogy írni kellene nekik, állást foglalni. De minek? Hogy a pa­pírkosárba kerüljön? Érdemileg nem lehet velük vitatkozni. Gyakorla­tilag nincs semmiféle üzenetváltás közöttünk a múlt év ősze óta. Ehhez jött aztán az, hogy a Központi Bizottságuk júniusi levelét Magyaror­szágon is meg nem engedhető módon és erőszakosan terjesztették. Azt hiszem, a jelenlevők közül sokan tanúi voltak ennek. Egyébként a Szovjetunióban is ezt csinálták. Ott van ez a közös Transzszibériai vas­út, ott kínai vasúti személyzet is működik, s ők a pályaudvaron oszto­gatták az irataikat, teljesen önkényesen, mintha saját területükön lettek volna, úgy viselkedtek. S nálunk is azt csinálták. Csak itt nem vidéki pályaudvarokon osztogatták a levelet Mi ezt kifogásoltuk. Rendes dip­lomáciai szokásoknak megfelelően behívtuk a kínai képviselőt a Kül­ügyminisztériumba és kifogásoltuk. Erre a válasz az volt, hogy ez Kína belügyeibe való beavatkozás. Ez is eredeti érvelés, mert azt mondják, nekik joguk van a saját Központi Bizottságuk levelét terjeszteni. Egyébként hozzáfűzték: ezt azért csinálják, mert mi titokban tartjuk a nép előtt, s a népek nem tudnak igazságosan dönteni. Tehát az, hogy Magyarországon mit terjesszenek, hogy terjesszenek, ez Kína belügye­ibe való beavatkozás. Van ez a bulletinjük, a követség hivatalos tájé­koztató lapja.21 Egyébként ugyanez volt a magyar követségnek is Pe­kingben. Miután azt tapasztaltuk, hogy Pekingben a mi hivatalos köz­leményünkben a kongresszusi beszámolót nem engedték leadni – ezt úgy oldották meg, hogy visszaküldték azzal a nyomdából, hogy a nyomdászok nem hajlandók kinyomtatni a kongresszusi beszámolón­kat, mert abban helytelen antimarxista dolgok vannak -, mi ekkor arra gondoltunk, szüntessük meg kölcsönösen ezt a bulletint, ha még a kongresszusi beszámolót sem lehet leadni. Ezt közöltük. Mi is megcsi­náltuk, hogy a magyar nyomdászok sem nyomták ki nekik az egyik számot, úgymond: nem tetszett a nyomdászoknak, mert helytelen dol­gok voltak benne. Persze ez nem eljárás, ezért elhatároztuk, hogy be­szüntetjük kölcsönösen, s aztán valamennyi idő múlva újra megjelen­tetjük. Ezt is persze a belügyeikbe való beavatkozásnak nevezik, mert azon a címen, hogy mi sem csináljuk, kötelességszerűen meg akarjuk akadályozni, hogy ők se tájékoztathassák saját pártjuk és kormányuk állásfoglalásáról azokat, akiket szokás. Jelenleg ez a helyzet. Ők egyébként kijelentették, hogy továbbra is meg fogják jelentetni. Ezt én még Moszkvában hallottam, mondtam is, csak jöjjek haza, megnézzük azért, hogy van az, ha a mi kormányunk nem akarja, ők ezt továbbra is kiadják itt Magyarországon. Ez a helyzet.

Ezenkívül van még egy dolog a kínaiakkal kapcsolatban, amit csak itt, az elvtársak személyes tájékoztatására mondok el. Rendkívül jel­lemző és kínos ügy, s úgy gondolom, a Központi Bizottságnak tudni kell róla.

Kínában dolgoznak magyar szakértők. Többek között azt hiszem, diesel-mozdonyt vettek tőlünk, s a szerződés szerint kötelesek vagyunk szakértőkről gondoskodni, akik ott betanítják a kínai személyzetet a mozdonyvezetésre. Ez egy jellemző szerződés szerinti kötelezettség, s ennek megfelelően dolgozik ott két szakértő, akik a kínai személyzetet tanították be tolmács segítségével mozdonyokat vezetni. El lehet kép­zelni, hogy ez nem könnyű mesterség. Közben előfordult, hogy a kínai masiniszta, amikor ő vezetett, elütött egy gyereket a vonattal. Szeren­csétlenség történt. A betanítás során megint előadódott egy szituáció, hogy a pályatesten emberek voltak, s a mi szakértőnk mondta a kínai masinisztának – persze tolmács útján -, hogy vegye le a sebességet, mert szerencsétlenség lesz. Nem tudható, hogy a fordító agyában ez mennyi idő alatt fordult meg, a helyzet az, hogy egy újabb szerencsét­lenség előtt voltak, a szakértőnk ráütött a kínai vezető kezére, leütötte a kezét a műszerekről, s megállította a vonatot, hogy ne legyen szeren­csétlenség. Ebben az ügyben január óta folyik a huzavona. A két embe­rünket gyakorlatilag túszként fogva tartják. Ez január óta folyik. Mi ha­za akartuk hívni a két emberünket, mert kifogást emeltek az incidens miatt, a repülőtérről a kínai hatóság nem engedte elutazni a két szak­embert Ez volt januárban. Azóta különböző bizottságok vannak, ülé­seznek, jegyzőkönyveznek, de a kérdés még mindig nincs megoldva.

Mit akarnak itt a kínaiak? Akarnak egy jegyzőkönyvet, amiben annyi van, hogy X. Y. magyar megütötte X. Y. kínait Ezt sajnálja és ezért bocsánatot kér. Egy ilyen jegyzőkönyvet akartak. Azok, akik a mi oldalunkról velük tárgyaltak, azt mondották, hogy ez lehetséges, bár ez a szakember nem megütötte, hanem leütötte a kezét a műszerekről, de akár így is lehet ezt mondani, ha odaírnák mellé, hogy ez milyen körül­mények kőzött történt. Előbb azt mondták, hogy a körülmények mellé­kesek, a tény a fontos és egy ilyen jegyzőkönyv legyen, hogy egy ma­gyar megütött egy kínait.

Nyers Rezső elvtárs:

Sőt, azt hiszem, hogy az „ütlegelte" kifejezést használták.

Kádár János elvtárs:

Igen, ütlegelte. Mi ilyenbe belemenni nem tudunk. Nem tudhatjuk, mi­re akarják ők ezt felhasználni, hogy egy magyar megütött egy kínait, a körülményektől függetlenül. Elég az hozzá, hogy folyik a harc velük. Ezt azért említem meg, mert ez nekünk probléma. Ezek olyan helyen dolgoznak, ahol szintén emberek élnek, s tudják, hogy Kínában vannak az illetők, magyarázgatni kell, hogy mi történt, meg hogy miért nem jöttek még haza. Nagyon komplikált és bonyolult kérdés és nagyon vi­gyáznak is arra, hogy ez ne menjen ki, mert ez olyan ízt ad a kínai-ma­gyar viszonyunknak, hogy azzal még várni kell. Megpróbáltunk diplo­máciai úton, meg egyéb úton-módon zöldágra vergődni, átadtunk két jegyzéket, a másodikban volt valami javaslatunk, s megmondtuk, ha nem oldódik meg ez a probléma, kénytelenek leszünk valamilyen in­tézkedést tenni. Nem tudom, mi is foglyul ejtünk két kínait, vagy mit csinálunk, ezt nem tudom, de borzasztó kényes dolog ez, s azt hiszem, mindenki érzi ezt. Ez egyébként nagyon jellemző az ő módszereikre, hogy hogyan provokálnak, hogyan akarnak ilyen nemzeti sérelmeket szerezni maguknak.

Mi itt nekünk a teendőnk? Nem akarom túlságosan részletezni. Azt hiszem, nekünk a kínaiakkal szemben egy teendőnk van, szilárdan vé­delmezni elvi állásfoglalásunkat. Ez a mi feladatunk. Együtt az egész nemzetközi kommunista mozgalommal természetesen, az SZKP-val. A mi kötelességünk az is természetesen, hogy olyan módon, hogy elvek­ben nem engedve, politikai engedményeket nem téve, az álláspontot szilárdan védelmezni, ugyanakkor nem úgy, hogy mi még súlyosbítsuk és növeljük az ellentétet, hanem amennyire rajtunk múlik, enyhítsünk a helyzeten. Ez a mi feladatunk. Itt ezt kötelességszerűen a Politikai Bi­zottságnak el kellett mondania, hogy pontos legyen a megítélés. Ter­mészetesen ezt a kérdést ki még nem visszük a jelenlegi szituációban. Megmaradunk, mértéktartóan, legalábbis a hangjában elvtársias vitamódszernél, mert a mi sajtónk fellépése az…22

Most a helyzet nálunk olyan, ami arra int bennünket, hogy erősít­sük az ideológiai munkát, a propagandamunkát, a tanfolyamokban, az iskolákban, a folyóiratokban, a napi agitációban. A megítélésekben za­varok jelentkeznek. Itt van ez a kínai fellépés. Magunk között mondva, szimpla frázisokból áll a kínai fellépés. De azért ezek nagyon jól csengő frázisok. Ilyenek vannak ugye, hogy pl. mi a döntő: forradalmi álláspont vagy nem forradalmi, s hasonló frázisok halmaza. Ezek szim­patikusán hangzanak, s akik nem annyira felkészültek elméletileg, azok fennakadhatnak egy-egy ilyen mondaton. Ilyesmi is van, s megvan ne­künk a saját, rendes jobboldali örökségünk is, a kispolgárságból, meg 56-ból, akik nagyon szeretik a békés egymás mellett élést úgy értel­mezni, hogy tiszteljük egymás vallását, meg a burzsoá ideológiát is tűrjük el. Van itt komoly és nagy munka. Aztán persze az eszmékben, meg a politikában fel-felbukkannak és elevenednek olyan ismert és ke­vésbé ismert ellenzéki emberek, akik ellentétben vannak a Központi Bizottság irányvonalával. A közelmúltban történt Gergely Sándor író­val valami, ami a maga nemében érdekes. Prágában jött-ment egy cseh író.23 Széltében-hosszában magyarázta, hogy Magyarországon libera­lizmus van, feladták a forradalmi vonalat, a gazdaságpolitika tiszta csőd és így tovább. Meglepődtünk, hogy ez a cseh írókollega ilyen in­tenzíven elemzi a mi helyzetünket. Kezdtünk érdeklődni, s kiderült, hogy itt vendégeskedett nálunk, pontosabban Gergely Sándornál, s az ismereteit onnan szerezte. Utána behívtuk Gergelyt egy beszélgetésre a KEB-hez, hogy mi történt vele, azt nem tudom, mert időközben elutaz­tam. De ez nem is lényeges. Vannak ilyen esetek. Aztán a kínai fellé­pés, az aztán ösztönzi az ilyen szektás szemléletű embereket, hogy ki­csit kakaskodjanak. Egyébként a levelek közzététele után Veszprém­ben és Pápán primitív gyereknyomdával valami 60 darab röpiratot ter­jesztettek. Olyasmi volt benne, hogy éljen a Kínai Kommunista Párt, éljen a marxizmus-leninizmus. Vesszenek a munkásáruló revizionis­ták. Ezt csak azért mondom, hogy vannak ilyen szimptómák, bár azt gondolom, hogy ezek inkább bizonyítják a párt eszmei egységét, mint cáfolnák. De azért tudni kell róla, hogy ilyen is van. Aztán kiderült, hogy Budapesten van négy olyan ember, aki kilépett a pártból,24 mert van ilyen szabályzati formula, hogy ki lehet lépni. Megmondták, hogy nem értenek egyet a mi vonalunkkal, mert az liberális. Ezek nem gaz­emberek, rendes, becsületes emberek. Nem mind az 512 ezer párttag ítéli meg pontosan ugyanúgy a kérdéseket, mint mi, akik itt vagyunk. Aztán különböző dolgok nagyon kedveznek a nacionalista nézetek új­jáéledésének. Olyan eredetű dolgok vannak, mint pl. ez a román kér­dés.25 A nyugati hírverés gondoskodik róla, hogy itt szétszivárogjon valami, hogy véleményeltérés van a KGST-ben. Különböző feltételezé­seket hoznak világra az emberek fejében, s nagyon zavaros gondolatok merülnek ilyenkor fel. Az egész oda lyukad ki, hogy Erdélyt visszakap­juk vagy Hruscsovék segítségével, vagy másképp. Felszítja a naciona­lista hangulatokat. Nagyon érdekes, hogy vannak Horthy idejéből való katonatisztek, nyilas századosok stb. – ilyenek is léteznek még -, s ezek most elismerőleg beszélnek Albániáról és Kínáról, hogy milyen bátran lépnek fel stb. Ilyen szituáció alakult ki, hogy a volt nyilas most elismerésre méltó fellépésnek veszi Albánia és Kína fellépését. Miért? Mi tudjuk, hogy miért, amennyiben az szovjetellenes, itt van az egyet­értés. Ezeket én azért említettem meg, mert mindenki ismeri ezeket, ha kevés van, ha több valamivel most, mint korábban volt, nagyon komo­lyan kell az egész párttagság ideológiai nevelésével, politikai tájékozta­tásával és politikai mozgósításával foglalkozni. Ezt a kérdést még egy­szer majd szeretném érinteni.

Ami a nagy dolgozó tömegeket, munkásokat, parasztokat, értelmi­ségieket illeti, ott nagyon jó a helyzet Ott is van elégedetlenség, a munkások, értelmiségiek meg a parasztok között is, de ennek döntő ré­sze pozitív elégedetlenség. Azért mérgelődnek, hogy miért nem gyor­sabban valósulnak meg terveink, miért nem jobban, miért nem takaré­kosabban gazdálkodunk és építünk, aztán miért tűrjük a basáskodást, az önkényeskedést. Miért van az, ha egy munkás elront egy munkada­rabot, akkor meg kell térítenie, aztán valahol feljebb meg elrontanak valamilyen dolgot, annak meg soha semmit sem kell fizetnie se erköl­csileg, se politikailag. Ezek pozitív elégedetlenségek. E tekintetben ne­künk ehhez az elégedetlen tömeghez kell pártolnunk és velük együtt kell elégedetleneknek lenni, amikor az építésről meg a munka dolgairól van szó. Itt a helyzet jó.

Meg akartam említeni, mielőtt elutaztam volna, jártam az írószö­vetségben. Ott volt egy kibővített választmányi ülés,26 ahol kb. 80 szá­mottevő magyar író jelent meg, a legismertebbek, a legkülönbözőbb irányzatokhoz tartozók. Meghallgattuk a főtitkár beszámolóját s még néhány ember állásfoglalását, akik különböző korcsoportokba s irány­zatokba tartoztak. Az a benyomásunk, hogy ezek általában mind támo­gatják a Központi Bizottság fő vonalát és mind egyetértenek azzal, hogy a szocialista társadalmat építsük, körülbelül azzal a módszerrel, ami eddig ismeretes volt Ebben egyetértés van. De az ideológiában sokféle van a fejekben. Az alapcélkitűzést illetően mégis van politikai egyetértés. Lehet is, és kell is ezekkel az emberekkel együttdolgozni. Mint kiderült, az 1962-es évben 84 új magyar színdarabot írtak. Ez csak a drámairodalom. S azok általában mind időszerűek, nem azt mondom, hogy mind a 84 világirodalmi remekmű volt, de mégis, egy ilyen kicsi országnak aránylag nem nagy írói gárdája 84 drámát írt! Na­gyobb része használható, s a mi közös ügyünket mozdítja előre. Ezt csak mint érdekességet említem. Ennek a látogatásnak annyiban volt értelme és haszna, hogy ott végig vettük az összes kérdést, 56-tal kezd­ve, és – ahogy ezzel a műszóval mondják -, lerendeztük, ami volt. Ez is segít abban, hogy dolgozzunk együtt és működjünk együtt Kit miért kellett lecsukni, miért engedtük ki, miért volt ez helyes, stb. – ilyen kérdések is voltak. Mondtuk, hogy hála isten, egy platformon vagyunk, nem a Gond és hitvallás27 platformján, hanem a VTH kongresszus plat­formján. Ez egy kis különbség, s ez így jó. S tényleg meggyőződésből vannak a szocializmus építése mellett, holott vannak nekik nagyon sok problémáik, amelyekkel sokat kell majd foglalkozni. Tehát ilyen a po­litikai helyzet…28

(Közreadja: Feitl István és Némethné Vágyi Karola)

Jegyzetek

1 Az ülés határozata megjelent: A Magyar Szocialista Munkáspárt határo­zatai és dokumentumai 1963-1966 című kötetben. (Kossuth Könyvkiadó, 1978. 21-30. o.)

2 A magyar párt- és kormánydelegáció 1963. július 8-24-e között tartóz­kodott a Szovjetunióban. A delegáció tagja Kádár János, Biszku Béla, Fock Jenő, Gáspár Sándor, Benkei András, Péter János és Szipka József moszkvai magyar nagykövet volt Kádár János a KGST-csúcsértekezlet miatt csak július 28-án érkezett vissza Budapestre. Megjegyezzük, hogy az akadémiai kronológi­ából ezt a látogatást egyszerűen kifelejtették! (Magyarország történetének kro­nológiája. IV. 1944-1970. Akadémiai Kiadó, 1982. 1109. o.)

3 Kádár János elsőként a Walter Ulbricht 70. születésnapja alkalmából Berlinben lezajlott ünnepségen való részvételéről számolt be röviden.

4 U Thant ENSZ-főútkár 1963. július 1- 3-a kőzött tartózkodott Magyar­országon.

5 A magyar kormány meghívása 1957. április 12-i keltezésű volt. Ezt megelőzően 1956 decemberében a Kádár-kormány elzárkózott Hammarskjöld budapesti látogatásától. A főtitkár az április 12-ei meghívás elől kitért. Ugyan­így járt el minden későbbi alkalommal is.

6 Dag Hammarskjöld Leopoldville-től 1.700 km-re fekvő észak-rhodesiai Ndolába tartó repülőút végén, a várostól mintegy 50 km-re bekövetkezett repülőszerencsétlenség során vesztette életét 1961. szeptember 18-án. Az ENSZ-közgyűlés állal kiküldött szakértői bizottság a szerencsétlenség pontos okát nem tudta megállapítani.

7 A meghívást Mód Péter állandó magyar ENSZ-megbízott 1961. decem­ber 7-én adta át U Thantnak, aki akkor ügyvezető titkára volt az Egyesült Nem­zetek Szervezetének.

8 A továbbiakban Kádár János beszámolt az ENSZ főtitkárával folytatott tárgyalások részleteiről. Ezen a következő témák kerültek szóba: a szovjet csa­patok magyarországi tartózkodása, az amnesztia, a Nagy Imre-csoport sértetlenségére Jugoszláviának tett 1956. novemberi magyar ígéret, a Mindszenty-kérdés és a magyar kérdés az ENSZ előtt Kádár szerint U Thant megértően, a magyar kérdés iránt nyitottan, összességében jó benyomásokkal távozott Felajánlotta közvetítő szerepét a Mindszenty-ügyben a Vatikán felé. Azon az állásponton volt hogy megérett a helyzet a magyar kérdés levételére az ENSZ napirend­jéről.

9 Az 1963-as ENSZ Közgyűlés napirendjén nem szerepelt a magyar kér­dés. Viszont az ENSZ politikai bizottsága Csatorday Károly nagykövetet Ma­gyarország állandó képviselőjét alelnökévé választotta.

10 A Szovjetunió, az Amerikai Egyesült Államok és Nagy-Britannia kül­ügyminiszterei 1963. augusztus 5-én írták alá Moszkvában a részleges atom­csend- egyezményt, A felek vállalták, hogy a föld alatti robbantáson kívül min­den nukleáris kísérletről lemondanak. A szerződéshez több mint száz állam csat­lakozott Az öt atomhatalom közül keltő – Franciaország és Kína – azonban nem írta alá az egyezményt. (Nemzetkőzi Szerződések 1945-1982. Közgazda­sági és Jogi Könyvkiadó és Gondolat Kiadó, 1985. 384-386. o.

11 Nagy-Britannia küldöttségét Lord Hailsham, a tudományos és technikai ügyek minisztere vezette.

12 A washingtoni magyar követ 1963. május 24-i jelentésében számol be Davis helyettes államtitkárral folytatott beszélgetésére hivatkozva arról, hogy a State Departement Kelet-európai Osztálya ütemtervet dolgozott ki a magyar-amerikai kapcsolatok normalizálására, amely az 1962. októberi „Davis-féle emlékeztető"-n alapul. A terv szerint követcserére a Mindszenty-ügy lezárása és U Thant magyarországi látogatása után kerülne sor. (PIL 288. f. 32/1963/14. ő. e.)

13 A szovjet kormány 1963. július 20-án adott fogadást a Kreml György termében a szovjet-magyar tárgyalások eredménye alkalmából.

14 Valerij Brumel a Szovjetunió-Amerikai Egyesült Államok atlétikai vi­adalon 1963. július 21-én 228 cm-es ugrásával egy centiméterrel megjavította saját korábbi világcsúcsát.

15 1956-tól az ENSZ a „magyar kérdés" napirendre tűzésével egyidejűleg naponként magyar nyelvű rádióadásokat sugárzott Magyarországra; később a napi adásokról heti egy hírösszefoglaló adásra tért át U Thant főtitkár szemé­lyes döntése alapján 1963. január l-jétől a heti adásokat is beszüntették. Ezt kö­vetően állandó ENSZ képviseletünk és az ENSZ Titkársága között tárgyalás kezdődött a magyar nyelvű adások új alapokon történő felújítása ügyében, amit U Thant budapesti látogatása alkalmával is szorgalmazott, (PIL 288. f. 32/1963/1. ő. e.)

16 Az ezt követő részből kiderül, hogy a tárgyalások jórészt kölcsönős tájékoztatásban merültek ki. „…Meg kell mondani az igazat – mondja Kádár János -, hogy vitás politikai kérdések nem voltak, így ebben az értelemben nem volt nagyon miről tárgyalni."

17 Kádár János ezt követően – a tárgyalásokon kapott információ alapján – összefoglalta az SZKP vezetőinek gazdaságpolitikai koncepcióját. Eszerint a Szovjetunió belátható időn belül ellátja kenyérgabonával a keleti tömb országait a gabonatermelés volumenének műtrágyázással való felfuttatása révén. Rátér­nek a legkorszerűbb iparágak – elsősorban a vegyipar – gyorsított fejlesztésére. Bevezetik az ingyenes étkezést az iskolákban és a munkahelyeken. Az ipari fo­gyasztási cikkek termelésének nagysága és minősége túlszárnyalja, ára alulmúl­ja a fejlett tőkés országok színvonalát.

A magyar kérdéscsomag a következő elemeket tartalmazta: a szovjet-ma­gyar árucsere bővítése, hosszú távú együttműködési szerződés a kohászatban és az energiaiparban, illetve a zöldség- és gyümölcsforgalomban, hosszú távú ke­reskedelmi szerződés a réz- és gyapotimportról (a termelésben való magyar részvétellel), segítség a dunai vízierőmű elkészítésében, készenléti hitelkeret Magyarország számára, állandó szovjet-magyar gazdasági vegyesbizottság lét­rehozása. Politikai területen: a Varsói Szerződés Külügyminiszteri Tanácsának megteremtése, ideológiai kérdésekben egyeztetés. Kádár János szerint a szovjet fél a magyar javaslatokat általában pozitívan fogadta.

18 A Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának nyílt levele a pártszervezetekhez, a Szovjetunió valamennyi kommunistájához. A Kínai Kommunista Párt Központi Bizottságának 1963. június 14-i levele az SZKP KB-hoz. Teljes terjedelemben közli: Népszabadság, 1963. július 16.

19 A továbbiakban az előadó a két párt közötti tárgyalás hűvös légköréről beszélt, majd ismertette a nézeteltérések konkrét okait.

20 Az MSZMP Központi Bizottsága 1962. február 7-én küldött levelet a Kínai Kommunista Párt Központi Bizottságának, amelyben nehezményezte, hogy „a kínai képviselők – a testvérpártokkal való előzetes konzultáció minden kísérlete nélkül – a pártonkívüli nemzetközi fórumokon az 1960-as Moszkvai Nyilatkozattal ellentétes nézetekkel és javaslatokkal lépnek fel." Hasonló leve­let küldtek a többi szocialista ország pártjai is. A Kínai Kommunista Párt 1962. április 8-án pár sorban igazolta a levél vételét, de nem válaszolt az abban fog­laltakra, hanem mellékelte az SZKP KB-hoz, valamit a Vietnami Dolgozók Pártja Központi Bizottságához intézett levelét a következő kísérő szöveggel: „Az Önök levelében felvetett kérdésekkel kapcsolatban közöljük, hogy miután azokra az SZKP KB-hoz intézett levelünkben részletesen válaszoltunk, nem kí­vánunk ismétlésekbe bocsátkozni." (PIL 288. f. 9/1962/43. ő. e.)

21 A kiadvány neve: Mai Kína.

22 A beszéd további része a KGST-csúcstalálkozó és a Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testülete ülésének eseményeivel és a tervezett kétoldalú nemzetközi találkozók programjával foglalkozik. Ezután tért rá Kádár János a belpolitikai helyzet értékelésére.

23 Valójában a TIT vendégeként járt Magyarországon Karel Rosenbaum szlovák irodalomkritikus, a Szlovák Írószövetség főtitkára. Az MSZMP KB Tu­dományos és Kulturális Osztálya feljegyzése szerint „találkozott Gergely Sán­dor íróval és társaságával, akik lehangoló képet festettek Magyarországról: a gazdasági helyzet labilis, milliárdos adóssággal tartják fenn a népgazdaság egyensúlyának látszatát; a Kádár-féle vezetés engedményeket tesz a jobbol­dalnak, a magánszektort erősíti, a kultúrában széles teret nyertek a burzsoá ideo­lógiai nézetek, a Kádár-féle vezetés feladta a kultúra pártirányításának elvét, a kommunista művészeket háttérbe szorítják, gáncsolják." A KEB behívta beszél­getésre Gergely Sándort, aki tagadta, hogy beszélt volna a szlovák íróval. Bizo­nyítékok hiányában az ügyet – következmények nélkül – lezárták. (PIL 288. f. 33/1963/40. ő. e.)

24 A Politikai Bizottság 1963. június 25-én zárt ülésen foglalkozott ezzel, s a Párt- és Tömegszervezetek Osztálya 5. számú tájékoztatójában a követ­kezőképpen ismertették: Az utóbbi időben néhány párttag politikai okokból kérte kilépését a pártból, amelyet az illetékes alapszervezeti taggyűlések és párt­szervek jóváhagytak. A kilépések indokolásából kiderül, hogy a kilépettek egyes ideológiai és politikai kérdésekben nem látnak tisztán, elméleti fejlődésük megrekedt, nem tudják megérteni pártunk politikájának új vonásait, elvesztették a szocializmus igazságába vetett hitüket" (PIL 288. f. 12/5. 6. e.)

25 A román fél a KGST 1963. július 24-26-án tartott csúcsértekezletén a kétoldalú kapcsolatok fejlesztésén túl javasolt közös ipari beruházásokban való részvétel és az ezt irányító KGST-intézmények létrehozása elől elzárkózott Az utolsó pillanatban visszaléptek annak a magyar kezdeményezésre szülelett ja­vaslatnak az aláírása elől is, amely a KGST-országok közötti személyi közleke­dés, pénzforgalom és fogyasztásicikk-forgalom megkönnyítésére irányult (L. Közlemény a KGST-országok kommunista és munkáspártjai központi bizottsá­gai első titkárainak és kormányfőinek tanácskozásáról. Népszabadság, 1963. jú­lius 28.)

26 Az írószövetség választmányi ülése 1963. június 21-én volt (Népsza­badság, 1963. június 22.) Kádár János 1963. június 25-én tájékoztatta a PB-t az írószövetség választmányi ülésén szerzett tapasztalatairól. (A jegyzőkönyv nem tartalmazza az elhangzottakat csupán azt rögzíti, hogy a PB tudomásul vette a tájékoztatót) (PIL 288. f. 5/305. ő. e.)

27 1956. december 28-án az írószövetség nyilatkozatot fogadott el, ame­lyet Gond és hitvallás címmel sokszorosított lapon terjesztettek. L. Tóbiás Áron: In memóriám Nagy Imre. Szabad Tér Kiadó, 1989. 338-340. o.

28 Kádár János beszámolója záró részében a gazdaság helyzetéről beszélt majd ismertette az ülés határozati javaslatát illetve tájékoztatta a testületet a párt vezető szerveinek munkastílusát javító elképzeléseiről.