A legutóbbi GATT-fordulót mind Észak, mind Dél ortodox („mainstream") közgazdászai abban a reményben támogatták, hogy az egyaránt növeli a jólétet az ipari és a fejlődő orszá­gokban. Feltételezéseik szerint, a nemzeti protekcionista in­tézkedések eltörlésével és a piacok megnyitásával Északon és Délen a felpörgetett világkereskedelem 2002-től évi 213 milliárd dollárral növeli a világ „összjövedelmét". Ez a növe­kedés pedig – állítják a közgazdászok – mindenkinek auto­matikusan javára válik majd.

E feltételezés egyrészt azon a hiedelmen alapszik, mely szerint a források leghatékonyabb és leginkább versenyképes ágazatokba való koncentrálása lehetővé teszi, hogy egy adott ország a szabadkereskedelem során versenyelőnyét maxima­lizálhassa, másrészt azon a meggyőződésen, hogy a növekvő világkereskedelem már önmagában is valami jó dolog.

Természetesen nem minden hiedelemre vár beteljesedés. Először is: a „komparatív költségelőnynek" sokkal több köze van az abszolút árelőnyhöz, mint a közgazdasági tankönyvek által oly gyakran hangoztatott gazdasági környezethez. Akik minimalizálják a béreket, valamint a szociális és környezetvé­delmi ráfordításokat, azok seprik be a legnagyobb profitot és ők szerzik meg a legnagyobb piacokat termékeik számára. Másodszor pedig: nem egyéni vevők és eladók állnak' azon nemzeti és nemzetközi szabályok mögött, amelyek eldöntik, hogy ki profitál a világkereskedelemből. Ezt a szerepet már régen kisajátították maguknak a nagyhatalmú kormányzatok és politikai szövetségeseik, mindenekelőtt a multinacionális vállalatok, amelyek a világkereskedelem 80%-át ellenőrzik, így tehát nem meglepő, hogy az új GATT-határozatok is az ő érdekeiket tükrözik.

A GATT-megállapodás fő haszonélvezői az Észak ipari or­szágai lesznek. A Világbank és az OECD egy közös jelentése alapján a GATT-egyezmények következményeként várható „összjövedelem" növekmény 2/3-a valójában az OECD orszá­goknak jut, ahol a világ összlakosságának mindössze 1/3-a él. Indonéziában, Afrikában és a mediterrán országokban vi­szont a reáljövedelem csökkenése várható – ezen országok összesen évi 7 milliárd dollárt veszítenek majd. Az afrikai or­szágok GDP-növekedési üteme 0,2-0,5%-ra fog csökkenni. Ezek a veszteségek nagyrészt a mezőgazdaság liberalizálá­sára vonatkozó GATT-klauzulákra vezethetők vissza.

A támogatások csökkentése

A GATT azon céljának megvalósításában, hogy a tisztesség­telen protekcionista gyakorlatot kiküszöbölje, két intézkedés­csomagra támaszkodik: a belföldi mezőgazdaság támogatá­sának csökkentésére, valamint az exportszubvenciók lefara­gására. A GATT a fejlődő országoktól a földművesek támoga­tásának 13,3%-os mérséklését várja el az elkövetkező 10 év­ben, az ipari országoktól pedig 20%-os csökkentést követel­nek meg az elkövetkező 6 évre vonatkozólag. Ebben benne foglaltatik a termelői ártámogatás, valamint a takarmányok, a műtrágya és a hitelek szubvenciója. Az ipari országoknak ezenkívül a közvetlen exporttámogatás 36%-os, a fejlődő or­szágoknak pedig 24%-os mérséklését írják elő. Mindettől azt remélik, hogy véget vet majd a szubvencionált élelmiszerek dömpingjének a világpiacon.

Első pillantásra úgy tűnik, hogy mindkét intézkedés a har­madik világ földműveseit támogatja. Ha azonban alaposabban szemügyre vesszük a dolgot, akkor világossá válik, hogy a belföldi mezőgazdaságra vonatkozó szabályok nem érintik a közvetett támogatásokat. Ennek következtében nem érintettek sem az EK agrártámogatásai, sem az USA farmereinek jutta­tott kiegyenlítő kifizetések, amelyek az agrármultik által meg­szabott alacsony árakat hivatottak ellensúlyozni.

Az OECD becslései alapján az EK ilyen jellegű"kifizetései a mezőgazdaság 49%-os támogatását teszik lehetővé (ugyan­ez az arány az USA-ban 30%, Kanadában pedig 41%). A leg­több harmadik világbeli kormány nem tud lépést tartani ezek­kel a megengedett jövedelemszubvenciókkal. Az a tény, hogy e szabályozások nem esnek a GATT-megállapodás alá, telje­sen nevetségessé teszi a GATT azon törekvését, hogy meg­akadályozza a fejlődő országok piacainak elárasztását az ipari országokból származó szubvencionált élelmiszerekkel.

(New Internationalist)

A piacok megnyitása

A támogatások eltörlésén kívül a GATT azt is megköveteli a fejlődő országoktól – a legszegényebbek kivételével -, hogy a hazai élelmiszerfogyasztás legalább 2%-áig nyissák meg piacaikat, és ennek az aránynak 10 éven belül 3,3%-ra kell emelkednie. Ugyanez az elvárás az ipari országok esetében is, de 3-, illetve 5%-os értékekkel.

Első pillantásra ebben az esetben is úgy tűnik, hogy ez az intézkedés is a fejlődő országoknak kedvez, akik számára – tisztán az arányokat tekintve – nagyobb fokú protekcionizmus „engedélyezett" piacaik védelmében. A számok azonban csal­nak. Egyrészről, az alapvető élelmiszerek piaca a fejlődő or­szágokban sokkal nagyobb arányú a piac egészéhez képest, mint Északon. Az összfogyasztás 2%-a a fejlődő országokban tehát relatíve nagyobb piacot jelent, mint az ipari országokban a 3%. Tanzániában a mezőgazdaság a GDP 18%-át teszi ki, az USA-ban mindössze 0,5%-át, tehát a 2%-os importrészesedés Tanzánia agrárpiacán sokkal nagyobb érvágás az or­szág gazdaságának, mint a 3%-os részesedés az USA agrár­piacán. Másrészről, az Észak által exportált élelmiszerek nagy része alapvető élelmiszer – főleg gabonafélék -, így közvet­lenül konkurenciát jelentenek a fejlődő országokban előállított élelmiszereknek; a Dél által exportált agrártermékek viszont általában luxuscikkek, és összességében semmi hatásuk nincs az ipari országok mezőgazdasági áraira.

Ráadásul az ipari országok exportja – még a számos me­zőgazdasági termék esetében várható áremelkedés mellett is – árelőnyt élvez a már említett rejtett exportszubvenciók miatt. Az exportárak így továbbra is alatta maradnak majd a Délen termelt alapvető élelmiszerek árainak, s ez parasztok milliói­nak megélhetését fogja veszélyeztetni, akiket még inkább sújt majd a szegénység, az éhezés és az alultápláltság. Az élel­miszerimporttól való függőség a városi lakosság számára is „komoly kockázatot jelent az ellátásbiztonságban, mivel kiteszi őket a kiszámíthatatlan világpiacnak".¹

Ezen túlmenően, a megnövekedett élelmiszerimport csak növelheti a fizetési mérlegre nehezedő nyomást, amit a har­madik világ országai közül már amúgy is sokan tapasztalnak. Az indonéziai mezőgazdasági minisztérium egy képviselője így kommentálja: „A hazai rizspiac 3%-os megnyitása évi 1,5 millió tonna importot jelent. Olyan időkben, amikor az adós­ságszolgálat exportbevételeinknek már 34%-át felemészti, a rizsimporthoz szükséges deviza előteremtése komoly hatással lenne fizetési mérlegünkre."²

Sokan az amerikai külpolitika kezét látják amögött, hogy a GATT ennyire ragaszkodik a belső élelmiszerpiacok megnyi­tásához. Attól tartanak, hogy az USA arra használja fel az Uruguay-fordulót, hogy „erősítse az élelmiszerimporttól való függőséget".³ Amerikai politikusok a 60-as évektől fogva gyak­ran hangsúlyozzák, hogy a táplálék politikai fegyver. Bár a beszéd mára már változott, a lényeg ugyanaz maradt. John Block egykori mezőgazdasági miniszter így fogalmazott az Uruguay-forduló kezdetén: „Letűnt idők anakronizmusa már az az elképzelés, hogy a fejlődő országok saját erőből el tudnák látni magukat élelmiszerrel. Sokkal jobban tudnák biztosítani élelmiszerellátásukat, ha az USA agrártermékeit preferálnák, amelyek általában alacsonyabb áron hozzáférhetők."⁴

Olyan feltörekvő országok politikusai, mint Dél-Korea – amely egy ideje már gazdasági fenyegetést jelent az USA számára -, átkozni fogják a napot, amikor az „ellátásbiztonság kereskedelem útján" jelszó mellett döntöttek. Koreában az im­port oly mértékben gyengítette a saját termelést, hogy az önel­látás aránya gabonából az 1967-es 27%-ról 1983-ra 6%-ra esett vissza, míg a szójabab esetében 100%-ról 25,7%-ra süllyedt. Korea időközben az USA harmadik legnagyobb mezőgazdasági termék importőrévé vált, s ezáltal nagyon is se­bezhető kereskedelmi pozíciót „vívott ki magának".

Az export mítosza

Korábbi példáinkhoz hasonlóan az az állítás sem támasztható alá, miszerint a liberalizálási politika és a megnövekedett vi­lágkereskedelem inkább a harmadik világ szegényeinek hasz­nál majd, mint a jómódúaknak. Hogy egy ország a kereske­delem során mennyit nyer, az nem annyira a kereskedelem volumenétől függ, hanem sokkal inkább attól, hogy milyen fel­tételek között tud kereskedelmet folytatni. Ezek a feltételek pedig a fejlődő országok esetében inkább csak romlanak.

A Világbank és az OECD egy 1990-ben megjelentetett kö­zös kiadványa számba vette India exportorientált alkalmazko­dási politikájának hatásait, és azt jósolta, hogy 2000-re 26,2%-kal csökken a lakosság által fogyasztott mezőgazda­sági termékek mennyisége. Az éhezők száma viszont 5,6%-kal lesz magasabb, mint a liberalizálási politika nélkül. Ennek ellenére M. S. Gill, India mezőgazdasági minisztere a GATT-megállapodások eredményeként „süteményt és kaviárt" ígért népének…

[Blätter des IZ 3W, Nr. 196.]

(Fordította: Nagy Zsuzsa)

Jegyzetek

1 K. Watkins: Fixing the Rules: North-South Issues in International Trade and the GATT Uruguay Round, London 1992.

2 R. Watson: The GATT Negotiations on Agriculture: What are the Implications for Developing Countries? Norwich 1993.

3 Watkins i. m. 70.

4 L. ugyanott

A zapatista felkelés Mexikóban

A mexikói újzapatisták fegyveres felkelése többfajta értékelés­re adott alkalmat. Pedig az EZLN-nek nincs sok köze a ha­gyományos latin-amerikai gerillához, s a népi önrendelkezési jog barátai sem lelhetnek kincsesbányára benne.

A mexikói Chispas tartományban 1994 elejétől zajló fegy­veres felkelést a nemzetközi viták egy sorba állítják az utóbbi négy évtized gerillamozgalmaival. Ez az értelmezés teljesség­gel eltekint azoktól a létező különbségektől, amelyek a het­venes években a mexikóiakat is magukkal ragadó, eddigi la­tin-amerikai gerillaharcokat jellemezték, és figyelmen kívül hagyja, hogy az Ejército Zapatista de Liberación Nációnál (Zapatista Nemzeti Felszabadító Hadsereg) számtalanszor elha­tárolódott tőlük. A megmozdulás indiánfelkelésként való felfo­gása azt a gyanút keltette, mintha egy népi szervezkedéssel lenne dolgunk, ami megint csak tarthatatlan értelmezés, mert nem veszi számba, hogy a felkelés sem elméletben, sem gya­korlatban nem rasszista. Az EZLN ereje többek között épp abban áll, hogy a regionális konfliktusokat összeköti az egész köztársaságra kiterjedőkkel, s ezáltal Mexikóban az egész baloldali ellenzék reményévé és vonatkozási pontjává vált.

Hagyományos gerillák?

Az EZLN rendszeresen elhatárolódik a hetvenes és nyolc­vanas évek klasszikus gerillamozgalmaitól. Marcos parancs­nok, a legismertebb újzapatista, San Cristóbal de las Casas főterén adott egyik interjújában már a fegyveres felkelés első napján kijelentette, hogy az EZLN „nem klasszikus gerillahad­sereg, amely fosztogat, rabol vagy látványos rajtaütéseket hajt végre, hogy így ragadja meg a tömegeket". Az EZLN-nek csak annyi köze van elődeihez, hogy tanul a hibáikból: a sandinis­táktól, hogy nem szabad kritikátlanul megbízni a választá­sokban, s kizárólag tőlük várni a társadalom demokrati­zálódását, a salvadori FMLN-től pedig, hogy nem lehet be­szolgáltatni a fegyvereket addig, amíg nincsenek garanciák a társadalmi változásokra.

Az EZLN politikailag abban különbözik nagyon erősen a ha­gyományos latin-amerikai gerilláktól, hogy a társadalmi szer­vezetnek azokat az elveit, melyeket a mexikói alkotmány rög­zít, nem akarja megváltoztatni, csupán igazságos alkalmazá­sukat követeli. Jóllehet az EZLN híveinek megnyilatkozásai­ban sok minden antikapitalista kicsengést kap, dokumentuma­iban a szervezet újra meg újra elutasítja „a kommunizmust vagy a szocializmust". Ez az elutasítás ugyan elsősorban a létező szocializmusra vonatkozik, egészében véve azonban megállapítható, hogy „a marxi elméletnek és más szocialista eszmekincsnek nincs helye a közleményekben".

A mexikói alkotmányt, „a mi alkotmányunk"-at, ahogy az újzapatista alapító okirat, a Declaración de la Selva Lacandona nevezi, 1917 elején fogalmazták meg az 1910-ben kezdődő forradalom szereplőinek osztálykompromisszumaként. A maga idejében az egyik leghaladóbb alkotmány volt, amely a pa­rasztok számos érdekét figyelembe vette, s emiatt a forrada­lom révén hatalomra jutott államfő, a polgárságot képviselő Venustiano Carranza meg is tagadta az aláírását. A forradalmi parasztok és őslakosok erre újra fegyvert ragadtak, és 1917. február 5-én kikényszerítették a Carta Magna kikiáltását. Ez az alkotmány van érvényben néhány változtatással a mai na­pig, s rá hivatkoznak oly nagy hévvel az újzapatisták. A fel­kelés tehát abból a szempontból reformista, hogy pusztán a régóta érvényes alkotmány megvalósítását, valamint az 1992-ben eltörölt 27. cikkely visszaállítását tűzte zászlajára. (Az em­lített cikkely védte a kollektív és az ejido-földtulajdont, ezt a középkori közlegelőhöz hasonlítható intézményt, mivel lehe­tetlenné tette az eladását.) Egyúttal azonban a felkelés forra­dalmi is, amennyiben az alkotmány 1917 óta mindig is csupán komédia maradt, s utólag inkább egy beteljesületlen fegyver­szüneti egyezménynek kell tekinteni.

A „fegyveres reformizmus" címet politikájának még egy to­vábbi aspektusával is kiérdemelte az EZLN. Egyáltalán nem kérdőjelezi meg ugyanis a termelési eszközök magántulajdo­nát, csak azt követeli, hogy érvénytelenítsék azokat a földki­sajátításokat, amelyeknek sok paraszt esett áldozatául. A ki­sajátítások részben illegálisan történnek, a nagybirtokosok fe­hér csendőreinek segítségével végrehajtott rablással vagy a többnyire írástudatlanságban tartott parasztok becsapásával. Az alkotmány fent nevezett 27. cikkelyének reformja óta le­gálisan is folyik a „kisajátítás", úgy, hogy egyszerűen szabad utat engednek a tőkés termelési módnak. Ami a technológiai fejlettséget és a tőkefelhalmozás fokát illeti, a Mexikón belüli, valamint a Mexikó és az USA közötti szélsőséges különbsé­geket tekintve a NAFTA életbelépése óta már csak idő kér­dése, hogy az érintett földek gazdát cseréljenek. A parasztok­nak akkor aztán nem lesz eladni való mezőgazdasági termé­kük, kizárólag csupán munkaerejüket kínálhatják még föl áru­ként. Ezt azonban egyre nehezebb eladni, úgyhogy az utóbbi évben egyedül Chiapas tartományban tizenötezer ember halt meg éhség vagy könnyen gyógyítható betegségek következ­tében.

Az, hogy az EZLN megkérdőjelezi a törvényes „kisajátítást", s követeli, hogy a földtulajdon bizonyos formáiban megint el­adhatatlan legyen, nem forradalmi gondolat, mégis az ellen a tőkés alapelv ellen irányul, mely szerint minden és min­denki áruvá tehető. Az első világba, azaz az észak-amerikai szabadkereskedelmi övezetbe (NAFTA) való belépés előkészületeként Mexikó kénytelen volt feloldani azokat a törvényi szabályozásokat, amelyek fékezték a tőke szabad áramlását, hogy kedvére tegyen a Bush- és Clinton-kormány szabadke­reskedelmi házalóinak. Jóllehet az USA és a mexikói mező­gazdasági minisztérium egyhangúlag azt állítja, hogy a zapatista felkelésnek semmi köze sincs a 27. cikkely eltörléséhez, Marcos parancsnok kijelentette, hogy az EZLN, mely a nagy­birtokosok fehér csendőrei ellenében pusztán önvédelmi csa­patként jött létre, csak a 27. cikkely reformja és az 1988-as választási csalások óta radikalizálódott.

A latin-amerikai hagyományos gerillamozgalmakhoz képest további politikai különbség, hogy az EZLN sem a hatalmat nem akarja megragadni, sem jelölteket nem kíván indítani az általa követelt szabad, egyenlő és titkos választáson. Az újzapatisták ez utóbbi lehetővé tételében látják egyik szerepü­ket. Csakhogy a kormány által augusztus 21-ére kiírt válasz­tás nyilvánvalóan már most manipuláció tárgya. A baloldali ellenzéki párt, a PRD (a Demokratikus Forradalom Pártja) a szúrópróbák során úgynevezett feltupírozott választási listákra lelt, amelyeken elhunyt vagy más helységekben is regisztrált személyeket tüntettek föl. Másrészt az EZLN olyan tényező­nek látja magát, amely a választás után képes garantálni, hogy az új kormány ne „felejtse el" választási ígéreteit, s ne is dönthessék meg a társadalom reakciós erői, amint az Sal­vador Allendével történt Chilében.

Az EZLN-t az is megkülönbözteti latin-amerikai előfutáraitól, hogy kifejezetten nem politikai élcsapatként tekint magára. A felkelés mellett nem egy kis csapat döntött abban a remény­ben, hogy példája majd iskolát csinál. Az EZLN saját állítása szerint számtalan helyi gyűlésen megkérdezte az érintett te­rületek minden lakosát, nőket, férfiakat, sőt gyerekeket is, s ezt követően döntött a harcok megkezdéséről. Marcos pa­rancsnok, aki a műveleteknek ezt a részét irányította, arról számolt be, hogy ő maga hosszabb előkészületi időt javasolt (ez mostanáig tíz év volt), bajtársai azonban választás elé állították azzal, hogy vagy visszatérnek a városba, vagy en­gednek a többség akaratának.

Katonai szempontból az EZLN – a térség eddigi gerillacsa­pataitól eltérően – hadseregként szervezte meg magát. Szem­tanúk legalább négyezer egyenruhás férfi és (harmadrészben) női harcost láttak mint az állandó hadsereg tagjait, pedig va­lószínűtlen, hogy a kiterjedt és nehezen megközelíthető „fel­szabadított vidéken" minden csapategységgel találkoztak vol­na. Ennél sokkal több a milicista, aki csak riasztás esetén fog fegyvert. Azok a tudósítók, akik már végigkísértek Közép-Ame­rikában gerillaharcokat, s most ellátogattak a zapatisták által ellenőrzött területre, egybehangzóan állítják, hogy soha nem tapasztalták még egy felkelésben a (klasszikus) katonai szer­vezettség és a csapaterősség ahhoz fogható szintjét, mint amelyet Chiapasban láttak. Arra a kérdésre, hogy honnan sze­rezték stratégiai ismereteiket, Marcos parancsnok elmondta: „Pancho Villától azt, ami a reguláris hadsereget illeti, és Emiliano Zapatától azt, ami a parasztnak gerillává és a gerillának paraszttá történő átalakulását illeti. A többit a mexikói hadse­reg egyik kézikönyvéből, amely valahogy hozzánk került, a Pentagon egyik kézikönyvéből, meg egy francia tábornok né-hány szövegéből, akinek a nevére már nem emlékszem."

Összefoglalóan tehát meg kell állapítani, hogy az EZLN az önmagáról alkotott képet és gyakorlatát tekintve is igen távol esik Latin-Amerika hagyományos gerillamozgalmaitól. S akár tetszik, akár nem, az a széles támogatottság, melyet a mexi­kói lakosság körében élvez, nem utolsósorban erre vezethető vissza. Mexikó túl közel fekszik Közép-Amerikához, semhogy a mexikói baloldal még meg tudná szépíteni a régi gerillamoz­galmat. Az, hogy az EZLN követelései reformista kicsengésűek, tovább erősíti ezt a folyamatot. Mexikóban elevenen él még az 1910-1919-es forradalom áldozatainak emléke (szá­zadunknak ebben az első nagy forradalmában az összlakos­ság tíz százaléka halt meg). A történelem majd megmutatja, hogy az EZLN „fegyveres reformizmusa" jobban szolgálja-e a társadalmi viszonyok radikális átalakulását, mint holmi önjelölt forradalmi mozgalmak.

Indiánfelkelés?

Január első napjaiban a német sajtó beszámolói igazán meg­feleltek a Kari May-olvasók ízlésének: „Indiánfelkelés Mexikó déli részén." Egyikük-másikuk talán az EZLN „Zapata él!" jel­szavát is ösztönösen megváltoztatott formában súgta maga elé: „Winnetou él!" A gyengéd tekintetű rézbőrű hollófekete lovával és vértestvérével, Old Shatterhanddel, a német, tehát a jó Cortesszel, változatlanul a garanciát jelentő ember sok millió olvasó számára, aki semmit sem gyűlöl jobban, mint azokat a szörnyűségeket, melyeket a gonosz gyarmatosítók, az angolok, spanyolok és franciák követtek el a derék indiá­nok ellen. A harmadik világ „népei" máig nagyra értékelik ezt a „humanitárius" indíttatást, s egyik-másik mexikói el is mo­solyodik, amikor meghallja, honnét jött e cikk egyik szerzője: „Németországból!" Nem ott volt az a Hitler is, aki jól megadta az imperialista gringóknak? (Bár csaknem mindig azt is hoz­záteszik, hogy „az az ember" az európai zsidók megsemmi­sítésében „túl messzire ment".)

Marcos parancsnok állítása szerint az EZLN-ben rajta kívül csak két olyan mexikói harcol, akiknek az ősei két kontinens­ről származnak – ennyiben ez nagyon is helyi mozgalom. En­nek ellenére a zapatisták nyilatkozataiban és gyakorlatában nincs semmi, ami arra engedne következtetni, hogy népi moz­galomnak tekintik magukat, bármennyire is ezt sugallják bizo­nyos nyugati publikációk. Harcuknak nincs köze „a népek ön­rendelkezési jogához", aminek jelenleg Európában „etnikai tisztogatás" az egyik megnevezése. Az újzapatisták nem tá­madják meg sem a turisták ezreit, akik Chiapas természeti szépségeit keresik föl és folklorisztikai látványosságként cso­dálják meg az őslakosokat, sem a sok ezer guatemalai me­nekültet.

Az EZLN rasszizmusellenes mozgalom, hiszen többek között az a célja, hogy véget érjen az őslakosok egyén­ként és közösségként való rasszista elnyomása. Ez a kö­vetélés azonban egyetlenegyszer sem csapott át a „fordított rasszizmus" elvébe, s nem nyilvánították „jobb emberekké" az őslakosokat. Az EZLN felhívásai mindig valamennyi mexikói­hoz szólnak, akik igazságosabb társadalmat akarnak, sőt né­mely megfogalmazás szerint a „föld mindig igaz lakójához". A legmélyebb őserdőben elrejtett falvakból és településekről, azokról a területekről, melyeket részben csak több napi gya­loglással lehet elérni, az ország technológiailag legfejletle­nebb vidékeiről, a legnyersebb partikularitásból érkeznek olyan hangok, s indulnak ki olyan akciók, amelyek egyfajta, a föld igazgatási központjaiban már elfeledettnek hitt univerzalizmust hirdetnek.

Miközben az EZLN családi és falusi struktúrákra épül föl, s abból húz előnyt, hogy tagjai az elfoglalt terület minden szög­letét ismerik, célja messze túlmegy e terület határán. Az újzapatisták számos hivatalos közleményéből patetikus, de nem nacionalista pátoszú hang érződik ki. A CCRI második nyilat­kozatában, amelyet a San Cristóbal de las Casas-i katedrá-lisban lezajlott béketárgyalások alkalmából adtak ki, ez áll: „Mi, az EZLN, ugyanazzal a reménnyel jöttünk most is, mint ez év január elsején: nem a hatalom reményével, nem a né­hány kevesek számára való előnyszerzés reményével, hanem egy olyan béke reményével, amely igazságossággal, méltó­sággal, demokráciával és szabadsággal teljes. Azért lettünk katonák, hogy egy napon ne legyen többé szükség katonákra. Egy olyan mesterség öngyilkos útját választottuk, amelynek az a célja, hogy eltűnjön: a katonák azért lettek katonák, hogy egy napon senkinek se kelljen többé katonának lennie".

Az EZLN univerzalizmusa annál is inkább figyelemre méltó, minthogy más őslakos körzetekben épp a „modernizmus" legrepresszívebb elemei keverednek a hagyományos ideológiák és szervezeti formák ugyancsak legrepresszívebb elemeivel. Hírhedt példája ennek San Juan Chamula körzet, amelynek központja tizenöt kilométerre van San Cristóbaltól. Itt az ős­lakosok a harmincas években kiharcolták az önkormányzatot, amely egy sajátos formájú „bennszülött katolicizmus" segítsé­gével rendkívül represszív közösséget hozott létre.

A mexikói őslakosok egyébként nem ápolnak olyan kultúrá­kat, amelyek közvetlenül kapcsolódnának a spanyolok előtti hagyományokhoz. Ezekből a kultúrákból piramisromokon és szórványos írásbeli dokumentumokon kívül gyakorlatilag sem­mi sem maradt fenn. Amit ma „ősi bennszülött kultúraként" tartanak számon, az a XVII. században jött létre, már akkor egyfajta rekonstrukciós kísérletként. A latin-amerikai őslakosok színes ruhái például – melyeket a turisták különösen „auten­tikus" jelenségként csodálnak meg – pusztán a gyarmatosítók szigorúan ellenőrzött öltözködési előírásainak termékei. A szí­nek és minták könnyítették meg számukra a származási hely szerinti megkülönböztetést.

Merre tovább?

Chiapasban, mintegy az EZLN szélárnyékában, parasztok ez­rei foglaltak el részben vagy egészen csaknem háromszáz nagybirtokot. Időközben a hagyományos vagy 1994. január elsejétől újonnan megalakult parasztszervezetek a tartomány összes polgármesterének egyharmadát mondatták le akcióik révén.

A parasztok és őslakosok szervezeteinek tevékenysége a köztársaság egész területén megélénkült. A kisparasztok szer­vezete, El Barzon, mely elsősorban Mexikó északi részén, például Chihuahuában van jelen, arra inti a bankokat, hogy töröljék el adósságait, különben „valami történni fog". Az ilyes­fajta fenyegetéseket január elseje előtt még kinevették volna, ma viszont izgatott tanácskozásokat és számos esetben ko­moly engedményeket váltanak ki. így akarják megakadályozni azt, amit Marcos egy május 6-i interjúban helyezett kilátásba, ha az 1994. augusztus 21-i választásokon újabb csalás tör­ténne: az általános polgárháborút, amely az EZLN közremű­ködése nélkül is elkezdődhet. Ebben az esetben, hangsúlyoz­ta Marcos, nem katonailag szervezett erőkről lenne szó, ami szinte kizárná a béketárgyalások lehetőségét.

A mexikói baloldal részéről senki nem óhajt egy ilyen ko­rántsem valószínűtlen polgárháborút, amely bizonyosan sok szenvedéssel járna együtt, ugyanakkor kétséges, hogy akár a legcsekélyebb pozitív, emancipációs eredményt is elérhet­né-e. Az idő nyilvánvalóan nem érett egy ilyen forradalomra Mexikóban. Azt pedig, hogy az EZLN óvatossága és vissza­fogottsága, amely ma reformizmusnak tűnik, valóban különö­sen messze tekintő, hosszú időre tervezett forradalmi straté­gia-e, a jövő fogja megmutatni.

[Konkrét, 1994. 6. sz.]

(Fordította: Glavina Zsuzsa)

1793 a francia forradalom leghevesebb radikalizálódását hoz­za magával. A történelem egyik leghatalmasabb forradalmi mozgalma ez, amely öt éven át legyőzhetetlenül, a gazdasági, szociális és politikai korlátok egymás utáni áttörésével a pol­gári forradalmat a csúcspontjára juttatja, és erőfeszítéseiben előrevetíti egy még el nem érkezett jövő körvonalait is. Erről az epizódról – még inkább, mint a Bastille elfoglalásáról – bízvást mondható, hogy jelentősen többet kell látnunk benne, mint pusztán akadémiai viták és tudományos kutatások mes­terkélt, mondvacsinált témáját. A francia forradalom általános megünneplése 1989-ben hajlamosnak mutatkozott eltüntetni ezt a második évet¹ a megemlékezésekből és beszámolókból, és glorifikálni 89 eredményeit és az emberi jogok első Dek­larációját; hogy aztán a jakobinus „félresiklást" egybemoshas­sa minden totalitarianizmussal általában.

Miután Franciaország 1815 óta az egyik legreakciósabb képviselőházat tudhatja magáénak, 1993 igazán nem lehet számunkra szégyellnivaló bicentenárium. Nem mintha külö­nösképpen kedvelnénk az ünnepségeket, hanem mert az em­lékezés tétje igen nagy. 1793, a kizsákmányolás és elnyomás elleni hosszú, sok évszázados ós befejezetlen harc egy lapja, olyan forradalmi esemény, amely gazdag tanulság a ma szá­mára, és amelynek elemzése nem lehet közömbös számunk­ra. E periódus tétjeinek és ellentmondásainak megértése azért is fontos, mert a benne rejlő tendenciák máig sem vesztették érvényüket.

A nagy forradalmi nyomás

1793 elején, úgy tűnik, a girondisták szilárdan kézben tartják a hatalom gyeplőjét. Egy forradalom kedvezményezett, győ­zedelmes burzsoáziáját képviselik, amely nekik adta a hatal­mat, a nemzeti javak eladásával megnövelt pénzügyi alappal és az egy évvel korábban deklarált háború profitperspektívá­ival. Semmit sem áll szándékukban elveszíteni a megszerzett helyzeti előnyből, meg akarják védeni a forradalom által életre keltett művet, és pontosan itt meg is állítani a folyamatot.

A háború azonban, amelyet a kontinens koronás fői meg Anglia, a nagy kereskedelmi rivális ellen indítottak, hamarosan megingatja és megsemmisíti törékeny egyensúlyukat. Az északi fronton Dumouriez tábornok többszörösen kudarcot vall az osztrákok elleni hollandiai offenzívájával. Dumouriez ekkor utolsó kártyáját kijátszva átáll az ellenséghez, s megkísérli Párizsban a Konvent feloszlatását és az 1791-es monarchikus alkotmány visszaállítását. A koalíciónak abban a pillanatban sikerül kiterjesztenie a háborút francia területre, amikor a me­gyékben a Vendée fellázad háromszázezer férfi besorozása ellen. Ez a polgárháború, melynek a nemesek és monarchis-ták gyorsan megértik a tétjét, meggyorsítja a girondisták bu­kását, akiket felelősnek látnak a vereségért. Párizsban új élet­re kel a népesség hazafias mozgolódása, és összekeveredik a szociális elégedetlenséggel.

A Gironde előzetesen úgy kalkulált, hogy a háború költsé­geit a meghódított országok fogják megfizetni. A vereségek tehát új társadalmi problémát vetnek fel: ki viselje a háborús erőfeszítés terheit? Az asszignáta-pénz növekvő kibocsátása hozzájárul a fogyasztói árak emelkedéséhez, és bátorítja a gabonakereskedők és -termelők spekulációját. így aztán a vá­rosi dolgozó népesség többségét alkotó kézművesek, bér­munkások, kiskereskedők fizetik a girondista liberalizmus költ­ségeit, a kereskedelem terén elért „legteljesebb szabadságot".

A tél támogató hatására, amikor csoportosulások keletkez­nek a pékségek előtt, a Veszettek a létfenntartási eszközök adóztatását, a gabona rekvirálását és a pékségek szabályo­zását követelik, nemkülönben segélyeket az önkéntesek csa­ládtagjainak és a nyomorgóknak. 1793. február 17-én negy­vennyolc párizsi sans-culotte szekció a Konvent bírósága előtt kinyilvánítja, hogy „ahol nincs kenyér, ott nincs többé szabad­ság, nincs többé törvény és nincs többé Köztársaság sem", és bejelentik, hogy szembenállnak a gabonakereskedelem ab­szolút szabadságával. Ekként fokozatosan kialakulnak és po­litikai tartalmat nyernek a népi szociális követelések.

Ez idő tájt a mobilizáció még képtelen beindítani az irányított gazdaság ezen programját, amelytől militáns hívei a válság vé­gét várják. Marat és Robespierre e követelések ellen nyilatkoz­nak: a népnek fontosabb dolga is van, mint hogy hitvány porté­kákért felkeljen, „fel kell kelnie, de nem azért, hogy begyűjtse a cukrot, hanem azért, hogy térdre kényszerítse a brigantikat".

1793 májusában a girondista politika csődje nyilvánvalóvá válik. Ez a politika, mivel háborús hódításokból és profitokból akart forrásokhoz jutni, képtelennek bizonyult olyan hatásos intézkedések megtételére, amelyek a nép mozgósítására ala­pozva biztosítják a győzelmet. Bár örököse volt a forradalom első éveinek, a girondista politika megtagadta a forradalom további elmélyítését. A vívmányok életben tartása nem ért meg annyit számára, hogy gazdasági liberalizmusát és profitjainak egy részét feláldozza a sans-culotte-okkal való szövetség ol­tárán. Az igazi ellentét a hegypártiak és a girondisták között feszül a veszélyben levő forradalom sorsa körüli politikai vi­tában, melyben a burzsoázia két frakciója áll szemben egy­mással. A hegypártiak ugyanis tudatában voltak annak, hogy az ellenforradalom leküzdéséhez a határoknál és az országon belül legalábbis részleges engedményeket kell tenniük a sans-culotte-oknak.

A Konventben tehát előtérbe került a szociális vita, ami óha­tatlanul a tulajdon kérdése körül polarizálódott. Hogy megkí­séreljék befolyásuk megmentését, a girondista szónokok harc­ra buzdították a tulajdonosokat: „Tulajdonotokat fenyegetik, ti pedig becsukjátok szemeteket a veszély előtt. Háborúságot szítanak azok között, akiknek van valamijük s akiknek sem­mijük sincs, és ti semmit sem tesztek, hogy ezt megakadá­lyozzátok… Párizsiak, lépjetek ki végre letargiátokból, és szo­rítsátok vissza ezeket a gonosz darazsakat a fészkeikbe!"

Ugyanekkor Robespierre a Hegypárt mozgalmának döntő jelentőségű előrelépését vázolja fel, amikor a tulajdont aláren­deli a társadalmi hasznosságnak: „Hosszasan felsoroltátok mindazokat a cikkelyeket, melyek a tulajdon gyakorlásának mind nagyobb szabadságát hivatottak biztosítani, ám egyetlen szóval sem határoztátok meg annak törvényes kereteit; így ez nem az emberi jogok nyilatkozata, hanem a gazdagoké, a harácsolóké, a spekulánsoké meg a zsarnokoké." S Robespierre ekkor új meghatározást javasol a tulajdonjog számára: „A tulajdon az a jog, amelynek birtokában minden állampolgár élvezheti a javak azon részét, és rendelkezhetik is vele, me­lyet a törvény biztosít számára."² A tulajdon, amely az 1789-es jogi Deklarációban még „szent és sérthetetlen" természetjog, így válik társadalmi intézménnyé az 1793-as Deklarációban.

Elkerülhetetlen, hogy ez a két szociális koncepció – és a forradalmi burzsoázia bennük rejlő kétféle politikai stratégiája – konfliktusba ne kerüljön egymással, s e konfliktus kimene­telét a népi mozgalomhoz fordulás fogja meghatározni. Mégis a Gironde kezdeményezi a párizsi községtanács, a hegypár­tiak fellegvára elleni harcot, mégpedig május 24-én, a Veszet­tek szóvivője, a Pere Duchesne újságírója, Hébert bebörtön­zésével. A politikai egyensúlynak vége, a hatalom bizonytala­nul oszlik meg a forradalommal szemben ellenséges erők tá­borában. Számos megyében a girondisták a monarchistákkal szövetkeznek. Marseille-ben a kiküldött képviselőt elűzik, és elfojtják a sans-culotte mozgalmat. A helyi burzsoázia minde­nütt megkísérli megállítani a forradalmi lendületet. Magában Párizsban a Konvent elnöke így kiált fel: „Ha ezek a folyto­nosan újjászülető felkelések odáig fajulnak, hogy kihatnak a nemzeti képviseletre, akkor – egész Franciaország nevében mondhatom: – Párizs megsemmisül, és hamarosan azt kutat­ják a Szajna-parton, hogy egyáltalán létezett-e valaha is."

Május 25-én a jakobinusoknál Robespierre felkelésre hív: „Amikor a népet elnyomják, amikor önmagán kívül nem marad más számára, akkor gyáva lenne, aki nem tanácsolna neki felkelést." A május 31-i és június 2-i felkelések megdöntik a Gironde-ot, képviselőit letartóztatják, és a Hegypárt a sans-culotte-okra támaszkodva hatalomra kerül. Ő tudta felfogni és kanalizálni a népi elégedetlenséget. Ezeket a forradalmi na­pokat gondosan előkészítették és keretek közé szorították a jakobinusok, nem volt itt semmiféle spontán népi kitörés Pá­rizs utcáin, mint 1789 júliusában. Ám a jakobinusok, éppen azáltal, hogy kezükbe ragadták a kezdeményezést, megmen­tették a parlamenti legalitást: annak ellenére, hogy népi nyo­másra cselekedtek, a Konvent szuverén maradt. A Hegypár­tiak a Nemzetgyűlésben kisebbségben voltak ugyan, de arra készültek, hogy kihasználják a radikális társadalmi mozgal­mak és a konzervatívabb jellegű parlamenti többség közötti ellentétet. Miközben a legitimitásnak mindkét forrására tá­maszkodtak, igyekeztek ezeket kölcsönösen semlegesíteni, hogy saját erőiket a döntőbíró helyzetébe hozzák

A mérsékelt Hegypárt

A Hegypárt válaszúthoz ért; ez magyarázza kezdetben nagyon is mérsékelt politikáját. A Konvent két erő harapófogójában mű­ködik: az egyik a párizsi sans-culotte-ok mozgalma, a másik az a „föderalista" lázadás, amelyet egyes girondista képviselők szí­tottak a megyékben, miután megmenekültek a letartóztatástól. A Hegypárt megkísérli megnyerni ezt az ex-girondista vidéki burzsoáziát, amely egészen idáig támogatta a forradalmat, ki­elégítve a feudális jogok eltörlésére irányuló paraszti követelé­seket. A hatalom tehát megkísérli a népi mozgalom lefékezését, anélkül, hogy a Gironde-nak kedvezne. Ezt az ingatag egyen­súlyt végül is a júliusi válság rombolja le.

A mérsékelt politika nem valósítja meg a sans-culotte prog­ramot, mindazonáltal a terjedő ellenforradalmat sem tartóztat­ja fel. Lyon és Bordeaux fellázad, Bretagne-ban, Normandiá­ban, Dél-Nyugaton, Délen és a Franche-Comté-ban a helyi hatóságok elszakadnak, a jakobinusokat üldözik. Június vé­gére 55 megye vonja ki magát a Konvent fennhatósága alól. Ám ez a mozgalom megosztott, nevezetesen a királypártiak, – akik az ancienne régime (a Vendée) visszaállításában ér­dekeltek -, illetve a girondisták között, akik viszont 1789-1791-ben elért hódításaik elkötelezettjei. A koalíciós hadsere­gek előnyomulása kiélezi az ellentéteket egy olyan burzsoá­zián belül, amely végül is nem akarhatott elmenni a Köztár­saság lerombolásáig.

így a Konvent könnyen győzött. Júliusban a Köztársaság még a szakadék szélén állt. Augusztus végére a válság meg­oldódott. Ehhez elégségesnek bizonyult a föderalista vezetők visszaszorítása (kivéve Lyont és Toulont). A vidéki nemesség csatlakozott a Konventhez, amely garantálta számára a nem­zeti javak sérthetetlenségét.

Sans-culotte-ok és Veszettek

Bár a hegypárti halogatás meghozta gyümölcseit az előkelő­ségekkel szemben, másfelől növelte a szociális elégedetlen­séget. A létfenntartási és élelmezési válság egyáltalán nem oldódott meg, és elsőszámú mozgatórugója maradt a városi, népi mozgalomnak. Az asszignáták elértéktelenedése felerő­sítette az ínség hatását, és gyorsította az inflációt.

Ebben a kontextusban a „Veszettek" militánsai érthető módon új visszhangra lelnek a párizsi nép körében. Maguk is e népből vagy hozzá közeli rétegekből származván, mint például a plébá­nos J. Roux, olyan kulturális poggyásszal rendelkeznek, amely gyakorta hiányzik a sans-culotte militánsainál, és amely lehető­vé teszi számukra, hogy a népi vágyakat kifejezzék és formába öntsék. Ők még inkább, mint Hébert vagy a jakobinusok, a pá­rizsi sans-culotte-izmus igazi rezonanciatartományában vannak, mivel alapvetően osztoznak annak életfeltételeiben.

A hegypártiak félnek a befolyásuktól és esetleges áttöré­süktől. Ha meg vannak is győződve arról, hogy a Köztársaság csak a népi erőkre támaszkodva győzhet – amihez tehát szük­ség van ezek igényeinek kielégítésére, a városok élelemmel való ellátására -, elsősorban mégis az arisztokráciával szem­beni elégedetlenség kanalizálására törekednek. A Konvent visszautasítja a terrort, a népfelkelést és az irányított gazda­ságot. A halogatás taktikája egész augusztusban tart.

Így aztán, bár megszavaztatja a harácsolok elleni törvényt, Robespierre megtámadja a Veszetteket. Nem habozik J. Roux-t „külföldi ügynökként" jellemezni. 1793 végén a vörös plébánost letartóztatják. Megtörten és legyőzötten néhány hó­nappal később az öngyilkosságot választja, hogy megmene­küljön a forradalmi törvényszék elől. „A jellemes embereket mindenhol felhasználták a forradalom érdekében – írja kese­rűen. Amikor nincs többé szükség rájuk, úgy törik össze őket, ahogy egy üvegpoharat."

Mégis, a sans-culotte nép a Hegypárt előtt jár, és maga után vonja. Szeptember elején semmi sincs elintézve, azon­ban egy eszme utat tör magának a párizsi körzetekben: új fordulat szükséges a népi program elfogadtatásához.

1793. szeptember: kétértelmű győzelem

Szeptember 4-én munkásgyülekezet követel kenyeret a pári­zsi Községtanács előtt, ilyen kiáltásokkal: „háborút a zsarno­kok, az arisztokraták és a harácsolok ellen!" Másnap hatalmas felvonulás megy a Konventhez, körülzárja azt, s a Hegypárt végül enged. A Konvent végül dekrétumot hoz a forradalmi hadsereg felállításáról, a forradalmi bizottságok megtisztításá­ról, a gyanús elemek letartóztatásáról. Ez a terror napirendre kerülését jelenti. A Nemzetgyűlés Danton javaslatára hason­lóképpen megszavazza, hogy ülésenként 40 sou napidíjat fi­zessenek azoknak a polgároknak, akik részt vesznek a heti kettőre csökkentett szekciógyűléseken.

Szeptember 4-e és 5-e fontos népi győzelmet hoz, a sans-culotte-ok újfent meghátrálásra kényszerítik a Konventet. Mindazonáltal ez befejezetlen győzelem. A gazdasági és szo­ciális intézkedések csak később és még mindig csak nyomás­ra születnek: a gabona és a búza árának maximálását szep­tember 11-én, az élelmiszerárak és a bérek maximálását 29-én csikarták ki.

Miközben a Hegypárt eleget és időben engedett ahhoz, hogy megőrizze a nép támogatását, megmentette a számára leglényegesebbet: a sans-culotte-ok elfogadták a Konvent ha­talmát, s nem vonták kétségbe a parlamenti legalitást. A tör­vényes hatalom paradox módon felkelések által nyeri el legi­timitását, a legális terror győzedelmeskedhet a spontán akci­ókon, s az állami erőszak a társadalmi mobilizálás helyébe léphet. A szeptemberi napok kétségkívül a Francia Forradalom és a tömegmozgalmak radikalizálódásának csúcspontját jel­zik. A Forradalom gazdasági és szociális tétje ekkor mutatko­zik meg legkiteljesedettebb formájában.

A második év tétje

A legradikálisabb párizsi népesség ekkor érte meg a közvetlen demokrácia egyik ritka történelmi pillanatát. A népi mozgalom a permanens önszerveződés struktúráiban bontakozik ki: a „szekciók" (körzetek) gazdag és intenzív politikai élet színterei. A legharcosabbak ott találkoznak minden este, hogy kifejtsék a Forradalom általános vagy lokális problémáit, és megvitas­sák a követendő lépéseket, megszerkesszék beadványaikat a Konventhez vagy pedig más párizsi szekciókkal levelezze­nek stb. Ott, a szekciókban nevelődtek ki az igazi sans-culotte militánsok, ott vitatkoztak a Veszettek javaslatairól. 1793 nya­rán és őszén a mobilizáció csúcspontján, a közvetlen demok­ráciának ez az aktivitása egészen a felkeléshez való jog kö­veteléséig és gyakorlásáig jutott el, amelyet a nép kormány­zókkal szembeni önvédelmi jogaként fogtak fel, mi több, a sans-culotte-ok nyomására azt is elérték, hogy ezt becikkelyezzék az Alkotmányba!

Ebből a szempontból tehát a nemzeti Konvent kénytelen volt alávetni magát egy szigorú népi kontrollnak, hiszen a kép­viselők „a nép megbízottai", akiknek a nemzetgyűlés szekció­iban rendszeresen emlékezetébe vésik feladataikat.

Ami a hegypártiakat illeti, ők az ellentmondásos követelmé­nyek között manővereznek, a forradalom megvédésének szükségessége és az ettől radikálisan eltérő államkoncepció­juk között. A közvetlen demokráciával a Köztársaság egységét és oszthatatlanságát állítják szembe, amelyet a hosszú hóna­pokkal korábban megválasztott Nemzetgyűlés testesít meg, és ahol a hallgatag többség, a mocsár, a parlamenti élet ma­nővereinek bázisául szolgál és igazolja a félmegoldásokat. Sok képviselő számára a sans-culotte-utasítások tolerálhatatlanok. A népi mozgósítás áradatának a parlamenti legalitás medrébe kellett igazodnia. „A társadalom építményét lándzsá­val lehet megdönteni, felemelni és konszolidálni viszont a zse­ni és az ész iránytűjével lehet" – írta Danton.

Mindazonáltal a sans-culotte-ok sohasem vitték végig logi­kájukat: a Konvent autoritását mindig elismerték. A népi moz­galomnak a szeptemberi napokban még sem szándéka, sem eszköze nem volt a Nemzetgyűlés megdöntésére. Az így meg­őrzött állam hamarosan kicsúszik a kezük közül.

Gazdasági program vagy szociális vágyak?

A „meztelen karúak" gazdasági és szociális követelései olyan társadalmi ideált vázolnak fel, amely radikális szakítást jelent a forradalmi burzsoázia liberalizmusával.

A maximálási követelések először a létfenntartási cikkek árára vonatkoznak, aztán kiterjednek előbb minden árura, majd a bérekre, és végül a tulajdonra. „Ugyanazon egyén csak egy maximum erejéig birtokolhat" – hangsúlyozza a kis-tulajdonra való általános törekvés jellegzetes szellemében a sans-culotte-izmus. E kistulajdonosi rendszerben a bérmun­kások nem rendelkeznének olyan meghatározó szereppel, amely lehetővé tenné számukra saját nézőpontjuk elfogadta­tását. Robespierre-nek magának is el kellett ismernie, hogy a tulajdonjog alárendelődik a Köztársaság által garantált meg­élhetési jognak (ami számára a legitimitás forrása), ám éppen a „mindenki tulajdonos" elve tűnik a legjobb eszköznek a bő­ség megvalósítására. Ugyanígy a sans-culotte-ok nem érzé­kelik az ellentmondást abban, hogy az élelmiszerárak maxi­mumának megszabását éppúgy követelik, mint a bérek beha­tárolását.

A csapda később lép működésbe, Thermidor előestéjén, amikor a Robespierre-isták ki akarják kényszeríteni a bérek maximálását, miközben szabad folyást engednének az árak alakulásának. Valójában a gazdasági liberalizmus, a „laissez-faire, laissez-passer", ami 1789 óta minden kormányt vezetett, számukra meghaladhatatlan horizontnak bizonyul. Számukra a gazdasági dirigizmus, a maximálások, a rekvirálások rész­ben háborús követelmények, részben a népi nyomás által ki-kényszerített kényszermegoldások. Egyébként a szeptember­ben megszavazott ármaximumokat a valóságban végül is se­hol sem alkalmazták, lévén, hogy a hatóságok ez idő tájt in­kább elnézték a tulajdonosok, a termelők, a birtokosok túl­adóztatását. Amint a háborús veszély elmúlt, a liberalizmus ismét előtérbe került.

Ki az a sans-culotte?

Törekvéseik és gyakorlatuk felvázolása után fokozatosan elénk tűnik a sans-culotte-izmus ellentmondásos képe. Vajon a munkásmozgalom őséről vagy a történelem kerekei alá ke­rült kisburzsoázia utolsó fellángolásáról van-e szó?

A sans-culotte-izmusnak több arca van, s a definíciója politikai-szociális. Nem osztály, nem politikai platform, hanem a népi mozgalom maga, előretörésben a maga dinamizmusával, sokféleségével, de ellentmondásaival és korlátaival együtt. Szociális összetételében átfogja a kézműveseket, a kereske­dőket, a bérmunkásokat, de azok alkalmazóit, a kistulajdono­sokat is. A bérmunkások csak később, a harmadik évben vál­nak jelentőssé, amikor a Köztársaságnak egyetlen ütőkártya­ként már csak a csapatok állnak rendelkezésére. A sans-cu­lotte törvényességnek tehát mélyek a gyökerei. A gazdasági­lag és kulturálisan önállótlan, szociálisan változatos és hete­rogén sans-culotte-izmus nem munkálhat ki olyan autonóm és saját nézőpontú politikát, amely független a forradalmi bur­zsoáziáétól, melynek rettegett, de végső fokon legyőzött szö­vetségese marad. A Veszettek is csak maroknyian vannak, és távol maradnak a hatalomtól.

A népi mozgalom valójában az idő elhúzódása folytán merül ki. A drága megélhetés, az ínség, a gazdasági nehézségek kötik le erőit. A sans-culotte-izmus legjobb harcosait a fron­tokra való mozgósítás szívja fel, így a forradalmi bizottságok­ban kifejtett aktivitás gyorsan átkerül a Közjóléti Bizottság el­lenőrzése alá. A heti kétszerire csökkentett szekciógyűléseken résztvevő aktivistáknak szeptemberben javasolt segéllyel Danton telibe talál. A szekciók szüntelen működése azt koc­káztatja, hogy a népi aktivisták kimerülnek, hiszen keményen kell dolgozniuk a megélhetésért. Mindazonáltal a szekciómoz­galom ettől elgyengül, és ereje nem tér vissza. Csak a legel­szántabb aktivisták maradnak meg a népi egyesületekben, amelyek később felvirágoznak, egészen az 1794-es tavaszi feloszlatásukig, amely kormányzati nyomásra következik be.

Stabilizálódás és apály

A gazdasági és politikai téren kivívott nyilvánvaló győzelem hatására a forradalmi aktivitás újraéled és más területekre te­vődik át. Ez 1793 őszének nagy dekrisztianizációs fellángo­lása. Túl egyik vagy másik jakobinus szereplésén, ilyen vagy olyan képviselőjük feladatán, az egész népi avante-garde részt vesz benne.

A dekrisztianizáció

1791 és a klérus civil Alkotmánya után, amely az állam és az egyház elválasztásának kezdetét jelentette, a klérus jó része ellenséges a forradalommal szemben. 1793-ban az alkotmá­nyos papság többsége már Hegypárt-ellenes. A Hegypárt em­berei a maguk részéről nem gondolnak a kultusz, s különösen nem a vallás elnyomására. De azért az állam, az ünnepek, a népi áhítat formái és hamarosan a naptár is laicizálódnak.

1793 őszén a dekrisztianizáció hulláma, amely eredetileg vidékről indul, úrrá lesz a Nemzetgyűlésen is. November 6-án egy vallásellenes álarcos menet betör a Konvent-bíróság elé.

Azok a papok, akik maguktól nem lépnek ki a rendből, hogy megházasodjanak, szinte mindenütt arra kényszerülnek, hogy lemondjanak társadalmi rangjukról; a templomokat be­zárják, a vallási szertartás tilos, a harangokat leszerelik és beolvasztják, hogy ágyút öntsenek belőlük, a „fanatizmusnak, babonának és hűbériségnek" minden jelét megszüntetik, a kö­zösséget újrakeresztelik.

Ez a szándék azonban, nevezetesen, hogy radikális tabula rasa-i teremtsenek a meggyalázott múlt helyén, kisebbséginek bizonyult. A népesség még erősen kötődik a hagyományos valláshoz. A dekrisztianizáció azt kockáztatja, hogy leválasztja az avante-garde-ot a népesség többi részéről. így érvel Robespierre is, amikor megálljt mond: a vallásgyakorlás eltörlése az ő szemében politikai hibának tűnik. így a Konvent decem­ber 6-án dekrétumot ad ki a vallásszabadságról. Bár a temp­lomok ismételt megnyitása lassan haladt, a Közjóléti Bizott­ságnak mégis sikerült megerősítenie tekintélyét a mobilizáci­óval szemben, amely teljesen kikerült az ellenőrzése alól. Első sikereiktől felbátorodva a jakobinusok fokozatosan távolodni kezdenek a sans-culotte-októl.

Robespierre és a folyamat megakadása

A jakobinusok, minthogy nem tudnak meglenni a tömegmoz­galmak nélkül, megkísérlik ellenőrizni, kanalizálni őket, s ugyanakkor támadják legelőrehaladottabb törekvéseiket. A vallásszabadság megerősítése is ebbe a kontextusba tartozik. Robespierre ugyancsak csapásokat mér a Veszettekre és a forradalmi feministákra. Ezek a tömegmozgalmak élén ide-oda fluktuáló csoportok gyakran elszigetelt, könnyű támadási felü­letet nyújtanak. A Közjóléti Bizottság megerősödése ezek fel­számolásán keresztül történt. „A népi mozgalmak csak akkor jogosak, amikor azokat a zsarnokság szükségessé teszi" írja szeptember 19-én a Journal de la Montagne. Miután J. Roux-t és Leclerc-t letartóztatják, marad a Claire Lacombe-féle Forradalmár Republikánus Asszonyok Társasága, amit azután október 20-án oszlatnak fel, amikor is betiltják a női klubokat. 1793-ra a Forradalom két ékét, az örökké elsőként mozgósított Veszetteket és a Forradalmi Feministákat leverik. Az állam logikája felülkerekedett a tömegmozgósítás logiká­ján.

Az állam építménye

A Közjóléti Bizottság kormánya – mely „a béke eléréséig forra­dalminak" nyilvánítja magát – arra törekszik, hogy a terror gya­korlásán keresztül a győzelmet legális keretek között vívja ki, a népi mozgalom kordában tartásával. A háború meggyorsította a Gironde bukását, olvasztótégely ott, ahol kikovácsolódik és megerősödik a forradalmi hatalom, amely az állami mobilizáció logikáját írja elő a társadalom szereplőinek. A tömegfelkelés, a rekvirálások, az ármaximálások bevezetése, a háborús üzemek nacionalizálása, a tábornoki kar megrendszabályozása mobili­zálja a népesség és az állam minden energiáját. Egészen az aggastyánokig ki kellett vinni az embereket a közterekre, hogy „bátorítsák a harcosokat, hirdessék a Köztársaság egységét és a királyok gyűlöletét!". A burzsoázia szemében a gazdasági dirigizmus éppen ebben találta meg igazi és átmeneti létalapját.

1793 őszén a megszilárduló győzelem módosítja a politikai erőviszonyokat. Az egybeesés frappáns: a külső fenyegetés elmúltával a kormány rögvest a Veszettekre támad. Az állam által monopolizált háború, a győzelem a sans-culotte-ok ellen fordul. 1793 decemberében (második év, Frimaire) a kormány tovább növelheti előnyét. A helyi hatóságokat és a forradalmi szervezeteket alávetik a Közjóléti Bizottságoknak. Az állam­apparátusban a kinevezések győzedelmeskednek a választá­sok fölött, az adminisztratív stabilizáció és centralizáció fel­számolja a tömegmozgalmak autonómiáját.

Robespierre bukása

Tél végén az újjáéledő élelmezési válság alkalmat adott a kormánynak arra, hogy szakítson saját népi bázisával. 1794 februárjában a Cordelier Klub, a hébertisták bástyája, agitációba kezd a terror felgyorsításáért és az irányított gazdaság megerősítéséért.

A cordelier-k és a jakobinusok szembenállása törékennyé tette a Közjóléti Bizottságot. Március elején az újságíró Hébert leleplezi a „szunyókálókat", és egy új „Párizs napjával" fenye­geti meg Robespierre-t; – anélkül azonban, hogy előkészítené ezt, vagy kialakítaná a politikai szakítás feltételeit. A hatalom ekkor offenzívába mehetett át. Március 14-én a cordelier-k ve­zetőit letartóztatják, majd kivégzik. Hogy a kormányzati poli­tikai egyensúlyt megkísérelje fenntartani, Robespierre ezután felszámoltatja a Danton megszemélyesítette Engedékenyek lázadását. Az elnyomás a csüggedt harcosok ellen fordul, fé­lelem és bénultság lesz úrrá a szekciók életén. „A forradalom megfagyott" – írja Saint-Just.

Azután, hogy a népi bázissal való kapcsolatot megszakítják, s a Konventben szájkosarat kényszerítenek a mocsárra, a Közjóléti Bizottság még néhány hónapig fenn tudja tartani ma­gát, megél az űr fölött, a fellendülő terror „együttesen ható erényére és erejére" támaszkodva. Míg 1793 márciusától jú­niusáig naponta 3-4 elítélt volt, a Robespierre bukását meg­előző hónapban a kivégzések átlagosan mintegy napi 40 főre emelkedtek. Egy időre a guillotine helyettesíti a politikai har­cot. De Robespierre semmit sem tehet a sans-culotte-izmus elhidegülésével és a burzsoázia növekvő ellenállásával szem­ben. Az első külső győzelmek, miközben egyszersmind iga­zolják módszerei eredményességét, elveszik tőle legitimitásá­nak maradékát is. Miért kellene fenntartani a terrort, ha a ka­tonai fenyegetettség távolodik? A végkifejlet ezután már csak idő és kezdeményezés kérdése.

A Konventben a mocsár ismét összeszedi magát. Kihasz­nálva a Közjóléti Bizottság és a Közbiztonsági Bizottság né­zeteltérését, a Konvent Thermidor 9-én letartóztatja Robespierre-t. Parlamenti legalizmusuk nem tette lehetővé a jakobi­nusok számára, hogy a Nemzetgyűléssel szemben szervez­zék meg szimpatizánsaikat. Másnap, a vérpad felé vivő úton, Robespierre hallhatja a párizsi munkások tiltakozását az öt nappal korábban bevezetett munkabér-maximálások ellen.

A hegypárti kormány bukásával a Forradalom új lapja kez­dődött. Néhány kísérlet ellenére a népi mozgalom többé már nem ért el olyan kedvező erőviszonyokat, mint amilyenek e második évben voltak, és 1795-ben drága árat fizetett az Első Köztársaság burzsoá stabilizációjának kísérletéért.

[Critique Communiste, 130-131., 1993. május]

(Fordította: Szigeti Péter)

Jegyzetek

1 A Gilbert Romme által készített köztársasági naptár időszámítása szerinti II. évről van szó (1793-94). A naptárt a Konvent 1793. október 5-én fogadta el. (A ford.)

2 Vö. Maximilien Robespierre: Elveim kifejtése. Budapest, 1988. 337.

A legutóbbi számunkban előrejelzett tematikán – anyagtorlódás miatt – némileg változtatnunk kellett. A szociálpolitika kérdésével foglalkozó cikkek (újabbakkal gyarapodva) átkerültek a következő számunkba; annál nagyobb teret szentelhetünk most jelenlegi fő témánknak, a szociáldemokrácia kérdésének. Írásaink zöme ezt a jelentős eszmeáramlatot és történeti jelenséget elemzi a múlt, a jelen és a lehetséges jövő vonatkozásában. Ezenkívül egy hosszabb tanulmány folytatja a Kádár-korszak múlt számunkban kezdett mérlegelését, és sor kerül egyéb történelmi, önigazgatási és gazdasági témák elemzésére is.

Tartalomjegyzék

1. Krausz Tamás : Jön vagy megy a szociáldemokrácia? – Néhány előzetes megjegyzés e számunkhoz
2. Erényi Tibor : Szociáldemokrata sikerek és viszontagságok történelmi nézőpontból
3. Varga Lajos : A szociáldemokraták és Magyarország modernizációja
4. Olga Velikanova : Lenin alakja a húszas évek tömegkultúrájában
5. Maróthy János : Önkéntelen szocializmus? – Kulturális politika a kapitalizmusban
6. Kádár Zsuzsa : Adalék Marosán György koncepciós peréhez
7. Gunnar Myrdal : Tervezés és demokrácia
8. Aleksandr Buzgalin : Hazai gazdaságelméletünk: a válságtól az új paradigma felé?
9. Szigeti Péter : Szociáldemokrácia: honnan hová? – Erények és gyengeségek
10. Viktor G. Arszlanov : Három forradalom
11. Agárdi Péter : Közelítések a Kádár-korszak művelődéspolitikájához
12. Szabó László : Tézisek a dolgozói tulajdon kiterjesztéséről Magyarországon
13. Eva Samaranch Gallén, Ramón Franquesca Artés : Önigazgatás Spanyolországban
14. Tütő László : Egy radikális szociáldemokrata. Adalékok Justus Pál gondolkodói portréjához
15. Tőkei Ferenc : Üzenetek a XIX. századból. Marx a szociáldemokráciáról

A címben jelzett témát négy különböző oldalról fogom megközelíteni:

Megközelítésem alapvetően világgazdasági jellegű, vagyis feltételezem a kapitalista világrendszer létezését, amelyet a tőkefelhalmozás kényszere hajt előre. Az állam szocialista rendszerek Is ennek a rendszernek a korlátain, a világpiacon belül működtek. A kapitalista világrendszert a centrumrégiók – az egymással a hegemóniáért ver­sengő vezető gazdasági hatalmak – és a perifériák – a saját gazdasági és társadalmi struktúráiknak a kapitalista világrendszerbe való integráló­dás során végbement lerombolása vagy eltorzulása miatt a centrumoktól függő régiók – egymás mellett létezése jellemzi. Mindazonáltal a perifé­riák termelnek értékeket, ezeket elsajátítják a hegemóniát birtokló hatalmak, melyeket egyedül ez tesz képessé arra, hogy a világgaz­daságon belüli centrumpozíciót megszerezzék. Ezt az elméleti meg­közelítést széles körben alkalmasnak tartják a Harmadik Világ Nyugattól való függőségének az elemzésére; azonban hosszú ideig általában fi­gyelmen kívül hagyták, hogy Kelet-Európa legtöbb része is a perifé­ria szerepét Játssza a kapitalista világrendszeren belül. Amikor a problémát a perifériák oldaláról – a jelen esetben az adós nézőpontjából – elemzem, Magyarországot fogom példaesetnek választani.

A hitelezők

Az 1929-es világgazdasági válság eredményeként a nemzetközi pénz­ügyi rendszer összeomlott, a tőke elértéktelenedett. A vezető ipari or­szágok nagy hitelintézményei gazdasági tevékenységeiket a centrumré­giókra koncentrálták, többé vagy kevésbé elhanyagolva a perifériákat, amelyek lényeges szerepet játszottak a krízist megelőzően a nemzetközi munkamegosztásban. Így 1929 egy új korszak kezdetének tekinthető a centrumok és a perifériák viszonyában: egyfajta „lélegzetvételi szünet" kezdetét jelentette a perifériák számára, különösen a déli féltekén; egyes latin-amerikai országok az 1930-as években megpróbálkoztak egy importhelyettesítő ipari fejlődés elindításával.

A kelet-európai perifériák számára ez a lélegzetvételi időszak csak a második világháború után kezdődött el. Kelet-Európa a szovjet befolyási övezet része lett. Így ezt a zónát a háború utáni hegemón nagyhatalom, az USA bojkottálta, és ezt a bojkottot rákényszerítette minden olyan or­szágra, amely az Európai Újjáépítési Program (a Marshall-terv) kereté­ben támogatást és hitelt kapott az USA-tól.

Kelet-Európa, bizonyos kivételeket (mint az iparosított Cseh- és Mor­vaország) leszámítva, ebben az időben nem volt érdekes a Nyugat, és különösen nem az USA számára. A háború utáni humanitárius és újjá­építési segélyeket éppen ezért Európa iparosodott nyugati felére kon­centrálták, amelynek, mint a világgazdaság egyik, ez időben az USA el­lenőrzése alatt álló centrumrégiójának, segíteni kellett az újjáépítésben. Eltekintve attól, hogy szocialista volt, Kelet-Európa egy döntően agrár­jellegű perifériának számított, amelynek az ekkor saját újjáépítési és növekedési erőfeszítéseivel elfoglalt Ipari Nyugat számára nem volt semmilyen érdekessége.

Ez volt a gazdasági háttere annak, hogy Kelet-Európában meg­kezdődött egy „szocializmusnak" nevezett sajátos importhelyettesítő ipa­rosítás.

A 60-as, 70-es évek fordulójára a fejlett ipari Nyugaton megválto­zott a helyzet. A gazdasági újjáépítésen már túl voltak, a verseny éle­sebbé vált. Nyugat-Európa és Japán erős ipari hatalmakká váltak, amelyek kezdték megkérdőjelezni az Egyesült Államok hegemóniáját. A háború utáni gazdasági sikerek a centrumországokban a töme­gek részéről megnyilvánuló hatalmas keresleten és a munkások együttműködési hajlandóságán alapultak, ami magas bérköltségek­kel Járt, ez pedig egy további olyan tényezőt Jelentett, amely a kény­szerű versengés szituációjában korlátozta a tőkések profitját.

A tőketulajdonosok számára, akik le akarták küzdeni ezt a problémát, kétféle következtetés adódott ebből a szituációból. Egyfelől a csökkenő profitok miatt a beruházások Iránti érdeklődés szintén csökkent. Ez az oka annak, hogy ebben az időszakban olcsón lehetett hitelekhez jutni; a hitelek kockázatmentes kamatmegtérülési lehetőséget kí­náltak a tőketulajdonosoknak. Másik stratégiájuk abban állt, hogy igyekeztek csökkenteni a termelési költségeket. Megnövekedett az érdeklődés Kelet-Európa és a Harmadik Világ iránt; alkalmas elhe­lyezési tereppé váltak a világméretekben újjászervezett ipari terme­lés számára. A nagy munkaerő-ráfordítással járó termelést Kelet-Euró­pában és a Harmadik Világban koncentrálták. Az ezekben a régiókban található olcsó munkaerőt a költségek csökkentésére és arra használták fel, hogy növeljék azoknak a multinacionális cégeknek a versenyképes­ségét, amelyek hozzájutottak az olcsó munkaerő piacaihoz éppúgy, mint bizonyos új fogyasztókhoz. A fentebb említett „lélegzetvételi szünet" vé­get ért – a centrum újból és erőszakosan érdeklődni kezdett a peri­fériák iránt, hogy bevonja őket egy „új nemzetközi munkamegosz­tásba". A Harmadik Világba és Kelet-Európába irányuló tőkeexpanzió és beruházás jelentős tényezőkké váltak az ipari Nyugat gazdasági vál­ságának leküzdésében.

Az 1980-as évek elején a helyzet újból megváltozott. Az Egyesült Államok növelte a kamatlábakat, hogy saját állami deficitjének az ellen­súlyozására külföldi tőkét vonzzon az országba. Az adós országok szá­mára, amelyeknek hiteleiket USA-dollárokban kellett kifizetniük, ez azt jelentette, hogy megnőttek a hitelekkel és a kamatok visszafize­tésével járó költségeik, ami viszont ahhoz vezetett, hogy a tőke kezdett a korábbival ellentétes irányba áramlani. Azóta a tiszta tőké­nek Délről (és Keletről) Északra való transzferálása megy végbe, egy­idejűleg pedig az érintett országok egyre jobban függenek a bankok­tól és hitelintézményektől, melyek befolyást gyakorolnak belső gazda­ságpolitikájukra. Ez a világgazdasági kontextus az, amelyen belül a ke­let-európai „rendszerváltást" tárgyalnunk kell. A hitelezők szempontjából ebben az időszakban a legjelentősebb kérdést a kamatok realizálása, a Délről Északra irányuló folyamatos tőkeáramlás jelentette. Új hitelek nyújtása nem volt napirenden.

Az adósok

Magyarországnak – éppen úgy, mint a legtöbb más kelet-európai or­szágnak – 1945-ben igen nagy szüksége volt hitelekre az újjáépítéshez, és a döntően mezőgazdasági jellegű gazdaság iparivá fejlesztéséhez. De Magyarország, amelyet ekkor a Kisgazdapárt, a Kommunista Párt, a Szociáldemokrata Párt, és a Nemzeti Parasztpárt kormányoztak, csak a háború utáni amerikai segélyek nagyon kis részét, és nagyon kevés hi­telt kapott

1947 után, amikor világossá vált, hogy az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti háború alatti szövetség átalakult hidegháborúvá, tekintve hogy ennek a hidegháborúnak a gazdasági alapját az Európai Újjáépítési Program jelentette, a Kelet-Európának nyújtott pénzügyi tá­mogatás teljesen megszűnt. Ettől kezdve a Kelet-Európa felé irányuló gazdasági stratégia a bojkott volt, párosulva a szigorú COCOM-rendszabályokkal, amelyek megszabták, melyek azok az áruk, amelyeket nem szabad eladni a Szovjetuniónak, és csatlós országainak.

A szocialista országok vezérel ekkor azt állították, hogy országa­ik kiváltak a kapitalista világpiac rendszeréből, és meghirdették egy szocialista világrendszer felépítését De a valóságban nem kiváltak a rendszerből, hanem a Nyugat választotta le őket arról. Nem volt más választásuk, mint hogy saját erőforrásaikra támaszkodjanak – ezt a stratégiát hajtották végre a „szocializmus" nevében.

A szocialista iparosítás, mely valójában a kelet-európai perifériáknak a Nyugathoz való egyfajta felzárkózási kísérlete volt, viszonylagos elszi­geteltségben ment végbe. Az elszigeteltség egyszerre volt köszönhető annak, hogy a Nyugatnak nem voltak gazdasági érdekeltségei ebben a – szegény – világgazdasági régióban, és annak, hogy egyidejűleg aktív bojkottstratégiát folytatott. Jóllehet kívül volt a közvetlen tőkeérdekeltsé­gek szféráján és megpróbálta a politika ellenőrzését kiterjeszteni a gaz­dasági folyamatok fölé, Kelet-Európa még a viszonylagos elszigeteltség ideje alatt is a kapitalista világrendszer része maradt.

Kelet-Európa-szerte mindenütt az ötvenes évek egyfajta, a párt és az állam által irányított „fejlesztési diktatúraként" jellemezhetőek. A gyors iparosításra törekedve, mely a kelet-európai országok által a kommunis­ta hatalomátvétel után átvett szovjet szocializmusmodell fő célkitűzése volt, a tőkeberuházásokat a nehéziparba irányították. A gazdasági fej­lesztést a kormányhivatalok szigorúan, a részletekig megtervezték. A nyersanyagok és a termeléshez szükséges cikkek árát éppúgy, mint a késztermékekét, politikai úton úgy rögzítették, hogy egyrészt elősegítsék a gyors növekedést, másrészt a tömegek olcsón hozzájussanak a leg­fontosabb alapvető közszükségleti cikkekhez. A külkereskedelem állami monopólium volt. A mezőgazdaságot kollektivizálták, és az ipar növeke­désének szolgálatába állították. A könnyűipar és a fogyasztás fejleszté­sét későbbre halasztották, az embereknek egyre keményebben és ke­ményebben kellett dolgozniuk, hogy teljesítsék az ambiciózus tervcélo­kat, miközben a béreket és az általános életszínvonalat nagyon ala­csony szinten tartották. Magyarországon a rossz életkörülmények a po­litikai elnyomással párosulva az 1956-os felkeléshez vezettek.

A 60-as években a fogyasztás nagyobb jelentőséget kapott Magyar­országon. Ez a felkelés következménye volt, de szerepet játszott benne az a tény is, hogy ekkorra a nehézipar kiépítése többé-kevésbé befe­jeződött, az energiaellátást biztosították, és a beruházásokat olyan szek-

Sorokba irányították, amelyek a tömegfogyasztási igényeket elégítették ki. Ezt az új, gyakran „gulyáskommunizmusnak" nevezett korszakot egy, az államhatalom és a népesség közötti sajátos kiegyezés jellemezte: a növekvő életszínvonalért cserébe a magyar nép kész volt elfogadni a szocialista párturalmat

Amit most leírtam, már része az általam felvetett harmadik kérdés­nek: mi történik, ha nem tehet hitelekhez jutni? A, Szovjetunióban és Ke­let-Európában a hitelek hiányának a következménye a 40-es évek vé­gén és az 50-es években egy sajátos importhelyettesítő iparosítási stratégia lett, amelyet az állami irányítás, és egy, általánosan „szo­cializmusnak" nevezett sajátos, alacsony szintű egalitárius jövede­lemelosztási modell jellemzett. A gazdaság adott fejlettségi állapota (szerény ipari háttér, az infrastruktúra hiánya, tőkehiány) párosulva az ellenséges környezettel (az iparosodott Nyugatról jövő importokhoz való hozzájutás nehézségei, hidegháború) rossz előfeltételeket jelentettek bármilyen nemzetgazdasági konszolidációhoz. Ebben a szituációban úgy tűnt, hogy a szocializmus programot kínál a nemzetgazdaságok fej­lesztéséhez. A Marx és más teoretikusok által a múlt században kifejtett szocialista eszmékhez ennek a kísérletnek persze nem volt sok köze; ahelyett, hogy olyan társadalmat épített volna fel, amelyben többé nem a tőkefelhalmozás a (gazdasági) élet hajtóereje, a létező kelet-európai szocializmus úgy indult, mint a Kelet- és Nyugat-Európát elválasztó szakadék áthidalásának kísérlete, melynek az volt a célja, hogy lemásolja (vagy akár túlhaladja) az iparosított Nyugat gazdasági eredményeit, melyek mindvégig megmaradtak a fő vonatkoztatási pont­nak e gazdaságok számára.

Különösen az 50-es években a szocialista importhelyettesítés sok nélkülözést okozott a népességnek, de ugyanakkor voltak gazdasági si­kerek is, amelyeket nem szabad tagadni. A 60-as években a Magyaror­szág és a Nyugat közötti szakadék csökkent. Magyarország ipari or­szággá vált, viszonylag magas életszínvonallal ás szociális biztonsággal.

Az 1960-as évek vége felé az importhelyettesítés segítségével való felzárkózás stratégiája kimerítette lehetőségeit. Számos különböző té­nyező, amelyek mindenekfelett a mennyiségiről a minőségi növekedésre való áttérés nehézségeiben gyökereztek, mely elkerülhetetlenné vált, ha a felzárkózási stratégiát folytatni akarták, lehetetlenné tette a további nö­vekedést külföldi segítség nélkül. Ez visszavezet második kérdésünk­höz: mikor van szükség hitelekre?

A tervezés növekedése nem segítette elő a termelékenységnek a Nyugat utoléréséhez nélkülözhetetlen növekedését. Akadályozta a gaz­daság hatékony működését és az innovációt. De miközben Kelet-Euró­pa megpróbálta ezeket a problémákat az importok növelésével és nyugati hitelfelvétellel kezelni, maga a Nyugat megváltoztatta pro­fitszerzési módszereit az új technológiák kifejlesztésével és a nem­zetközi munkamegosztás struktúráinak az átalakításával. Így a Ke­let és a Nyugat gazdaságainak termelékenysége közötti rés újból szélesedni kezdett.

Az 1960-as évek végére az államilag tervezett importhelyettesítés a végét járta, új modernizációs stratégiákat kellett keresni.¹ Egy erőteljes államilag tervezett újjáépítés és iparosítás nélkül Magyarország nem ju­tott volna el arra a pontra, ahol felmerült a kérdés: hogyan növekedjen tovább a gazdaság, hogyan növeljék termelékenységét? Ehelyett az or­szág megmaradt volna a mezőgazdasági áruk szállítójának Nyugat-Eu­rópa peremén, tehát megmaradt volna abban a szerepben, amelyet töb­bé-kevésbé betöltött az Osztrák-Magyar Monarchiában, és amelyet nem sikerült meghaladnia a két világháború közötti években sem.

A voltaképpen az importhelyettesítő stratégia szerepét betöltő szocia­lizmus segítségével Magyarország ipari országgá vált, amely most az előtt a kérdés előtt állt, hogy hogyan növelje a termelékenységet. A 60-as évek végén erre adott válasz a magyar „gazdasági reform" volt, mely két alappilléren nyugodott. Az egyik az ország megnyitása volt a Nyugat felé: hiteleket vettek fel, hogy ezekből fejlett technológiákat, gépeket, és más, az országon vagy a KGST-n belül nem elérhető termékeket impor­táljanak. Az országon belül fellazították a tervezés mechanizmusát, a vállalatok nagyobb autonómiát kaptak, az árakat lassan a világpiaci szin­tekhez alkalmazták és így tovább.

Ebben az időszakban a nyugati hitelek olcsón és könnyen voltak elérhetőek, minthogy a kényszerű verseny és a csökkenő profitráták időszakában a tőke egyre kevésbé volt érdekelt a termelő beruházá­sokban. Ettől az időszaktól kezdve kezdtek halmozódni Magyarország külföldi adósságai.

Hogyan lehet visszafizetni a hiteleket?

A nyugati hitelek segítségével Magyarország technológiákat szándéko­zott importálni, hogy modernizálja a gazdaságot és javítsa pozícióját a világgazdasági versenyben. A Nyugatra irányuló export növekedésével tehát a hitelek visszafizetésének meg kellett volna hogy teremtődjenek az előfeltételei. A reformot a gazdasági hatékonyságnövelés eszközé­nek tekintették, amelynek így hozzá kellett volna járulnia az importált technológia hatékony felhasználásához.

Egy sor különböző okból az import vezérelte növekedés stratégiája, amely valójában nagyon hasonlított számos harmadik világbeli ország­nak az export vezérelte növekedésre tett kísérleteire, nem érte el a ma­ga céljait. A siker elmaradásának egyik oka az volt, hogy a nyugati or­szágok továbbra is alkalmazták a fejlett technológia Kelet-Európába való bejutását akadályozó COCOM-rendszabályokat.² Ennek következtében Magyarországnak sok pénzt kellett költenie az új technológiák saját erőből történő kutatására és fejlesztésére. A jelentős erőfeszítések elle­nére az ország mindig elmaradt a Nyugat mögött, miközben a Nyugat teljes erővel tolta előtérbe az új technológiákat.

Magyarország ebben az időszakban nagy várakozásokkal tekintett a nyugati vállalatokkal való együttműködésre, amelytől azt remélte, hogy technológiai és szervezési know-how-t hozva az országnak gazdasági­lag előnyös lesz. A nyugati cégek számára, melyek termelésük egy ré­szét magyar állami vállalatokra bízták, Magyarország az olcsó munkaerő miatt vált ígéretes területté. A vállalatközi együttműködés azonban nem emelte a magyar iparszerkezet színvonalát.

Az első időszakban a kölcsönökre alapozott gazdaságfejlesztési stra­tégia strukturális gyengeségei még nem voltak láthatóak. Ellenkezőleg, a kölcsönök segítségével Magyarország képes volt fenntartani egy olyan fogyasztási szintet, amely elszakadt a hazai gazdasági lehetőségektől. A hetvenes években a Nyugatot sújtó világgazdasági krízis hatásai elérték Magyarországot is.

Az olajárak emelkedésének (amelyhez rövid késéssel a Szovjetunió is alkalmazkodott) és az inflációnak negatív következményei voltak a magyar gazdaságra, tápot adva a gazdasági reformmal szembeni kriti­káknak. Nyugat-Európa újból megerősítette a kereskedelmi korlátozáso­kat. Ugyanebben az időszakban a magyar exportcikkek ára csökkent, és növekvő verseny jelentkezett a délkelet-ázsiai „kis tigrisek" részéről, akik a nyugati piacokon kiszorították a kelet-európai termékeket.

így a várt exportbevételeket nem lehetett realizálni, és tovább folyt a hitelfelvétel. A hiteleket nemcsak beruházásokra használták fel, hanem arra is, hogy a növekvő gazdasági nehézségek ellenére fenntartsák az életszínvonalat. A történelem iróniája, hogy miközben az első' időszak­ban az eladósodottság hozzájárult a nemzetközi gazdasági válság tüneteinek távoltartásához, ugyanakkor előkészítette a talajt egy, a világgazdasági erőktől való még nagyobb fokú függőség számára.

Az 1970-es évek második felében a helyzet Magyarországon gyor­san romlott. A politikusok ezért megpróbálták bátorítani és kierőszakolni a Nyugat felé irányuló exportot. A gazdasági reform mechanizmusait, amelyeket korábban egy időre, nem utolsósorban a növekvő társadalmi egyenlőtlenségek miatt, lelassítottak, újból előtérbe tolták, hogy növeljék a világgazdasági versenyképességet. Azonban a magyar ipari termelés nem szabadult meg a rá jellemző alacsony minőségtől.

A gazdasági vezetés fő elképzelése az volt, hogy csökkenti az im­portokat, és kereskedelmi többletet ér el a Nyugattal való kapcsolatok­ban. Ha megnézzük a kereskedelem számadatait, látjuk, hogy Magyar­ország a 80-as évek elején valóban csökkentette a nyugati importot, ennek ellenére az importok értéke egész idő alatt meghaladta az expor­tokét, úgyhogy a Nyugattal való kereskedelmi kapcsolatok folyamatosan deficitesek voltak az ország számára.³

Az 1980-as évek elején a kamatlábak a magasba szöktek. Az adós­ság csapdává vált. Új hitelekhez csak úgy lehetett hozzájutni, ha Ma­gyarország elfogadja a Nemzetközi Valutaalap szabályait. Ennek követ­keztében az állam és a párt elvesztették kontrolijukat a gazdasági folya­matok felett Az IMF által a Harmadik Világ országainak előírt adaptációs programokéihoz hasonló takarékossági intézkedéseket kellett életbe lép­tetniük.

Egyidejűleg bevezették a piacgazdaság mechanizmusait és intézmé­nyeit. Persze nemcsak azért vállalták ezeket az intézkedéseket, mert az IMF előírta őket. Azért is tették ezt, hogy hatalmon maradjanak – bár azzal, hogy piaci reformokat vezettek be, a társadalom ama területein, amelyek korábban az 6 politikai irányításuknak voltak alávetve, felszá­molták ezt az állami kontrollt. Ez az ellentmondás elkerülhetetlenül a „rendszerváltáshoz" kellett hogy vezessen.

Időközben a tőkeáramlás iránya megváltozott. Jelenleg a tiszta tőke Magyarországról a nyugati hitelezők országaiba áramlik.

Konklúziók

Elemzésemet a következő konklúziókkal zárnám le:

1. Az, hogy egy ország hozzá tud-e jutni hitelekhez, vagy sem, a világgaz­daság adott szituációjától függ, amely meghatározza, hogy a tőkét a tőke­tulajdonosok beruházzák, vagy inkább kölcsönök formájában fektetik be. A fejlődő országok hitelszükségletének nincs jelentősége a tőkéhez jutás szempontjából.

2. A hitelekhez való hozzájutás önmagában nem teszi lehetővé, hogy meg­ítéljük egy-egy fejlődő ország a fejlett gazdaságokhoz való felzárkózási kí­sérletének a kilátásait és eredményeit. Ha nem lehet hitelekhez jutni, ez nem szükségszerűen vezet az illető gazdaság hanyatlásához. A hitel­hez jutás önmagában nem garancia a felemelkedésre. Ellenkezőleg: a periféria gazdaságai esetében a hitelek hozzájárulnak ezeknek az orszá­goknak a függőségéhez, csökkentve ezzel az ország gazdaságpolitikájá­nak lehetőségeit és eredményeit.

3. Az 1960-as évek végén valamennyi, az iparosodott Nyugathoz felzár­kózni próbáló fejlődő ország rákényszerült arra, hogy a világgazdasági ver­senyen belüli pozíciója javítása érdekében külföldi hiteleket vegyen fel. A történelem iróniája, hogy legtöbbjük esetében, politikai rendszerüktől füg­getlenül az őket a vezető ipari országoktól elválasztó szakadék csak szé­lesedett, ahelyett hogy csökkent volna. Valami baj kell hogy legyen a nyugati típusú ipari fejlődés modelljével, és az ennek a fejlődésnek felzárkózó iparosítás révén való lemásolását célzó fejlesztési kon­cepcióval.

Minden arra irányuló remény ellenére, hogy az országnak sikerül majd valahogyan csatlakoznia az Európai Közösséghez, a szocializmu­son való túllépés nem tette Magyarországot sem a centrumrégiók részé­vé. Minden jel egy Harmadik Világ típusú társadalom kialakulása irányá­ba mutat. A szocialista import helyettesítés sikerei átmenetiek voltak. Ez a stratégia Magyarországot ipari országgá tette, viszonylag jó hazai gaz­dasági és társadalmi teljesítményekkel.

A világpiacon azonban Magyarország nem bizonyult versenyképes­nek. A felzárkózási folyamat elérte a maga határait; a Nyugattól elvá­lasztó szakadék leküzdésére irányuló kísérletek újbóli periferizálódáshoz vezettek. Visszatekintve a kísérlet egészére a reálisan létező szocializ­mus kerülőútjának nem volt sok hatása Magyarországnak a világgazda­ság hierarchiáján belül elfoglalt perifériális helyzetére.

Jegyzetek

Andrea Komlosy gazdaság- és társadalomtörténetet ad elő a bácsi és linzi egyetemen (Ausztria). Társszerzője a nemrég megjelent „Ungarn im Umbruch" c. könyvnek (Wien, 1992). A jelen szöveg egy, a Budapesten 1992. márc 22-25. között a Prognózis 2000 Alapítvány, a Társadalomtudományi Kutatóintézet és a MTA Jövőkutatási Bizottsága szervezésében megtartott nemzetközi adósságválság-kon­ferencián tartort előadás szövege. (A szerk.)

1 Ez a mellett az előfeltevés mellett igaz, hogy a kelet-európai társadalmak célja a nyugati fogyasztási modell leutánzása volt. A kormányok éppúgy, mintáz ellenzéki erők egyetértettek ebben a célkitűzésben, egyikük sem vette figyelembe azt a tényt, hogy a nyugati felhalmozási modell sikere azon múlt, hogy kizárólag bizonyos centrumrégiókra korlátozódott, amelyek hozzájuthattak a világgazdaság perifé­riájának olcsó munkaerejéhez és nyersanyagaihoz.

2 A COCOM kereskedelmi megszorításokat Magyarországra vonatkozóan csak 1992 februárjában törölték el, Magyarország volt egyébként az első a korábbi KGST-országok közül, amelyet felszabadítottak ez alól az ellenőrzés alól.

3 Ebben a vonatkozásban Magyarország különbözött a többi kelet-európai or­szágoktól, amelyek a hetvenes évek kereskedelmi deficitjéről képesek voltak egy, a Nyugattal szembeni aktív kereskedelmi mérlegre átváltani az 1980-as évek elején. Csehszlovákia és a Német Demokratikus Köztársaság ezt úgy érték el, hogy gyor­sabb ütemben növelték a Nyugatra irányuló exportot, mint a Nyugatról jövő, szintén növekvő importjukat – ami viszonylag jó gazdasági teljesítményüket jelzi. Lengyelor­szág és Románia aktív kereskedelmi mórlege ezzel szemben az import terén végre­hajtott jelentós csökkentéseknek volt köszönhető, miközben minden erőfeszítést megtettek azért, hogy növeljék a nyugatra irányuló exportot. Lengyelországban ezt a politikát a 80-as évek közepéig követték, míg Ceausescu megtartotta egészen uralma végéig.