Bár első pillantásra talán nem látszik: a közgazdaságtan ma éppoly szellemi válságban van, mint bármely más társada­lomtudomány, legfeljebb ezt egyelőre elfedik a nagyhangú és jól kereső szakértők. Ennek egyik jele, hogy ma már nincs uralkodó gazdaságpolitikai irányzat. A monetarizmus egyre ta­gadhatatlanabb bukása (a neokonzervativizmus vége) arra utal, hogy a régi módon nem lehet a gazdaságot irányítani, az új azonban még nem alakult ki. Clinton győzelme egye­lőre csak lehetősége egy újfajta gazdaságpolitikának, de a megvalósulás még várat magára. Talán ez az oka, hogy az ideológiai zavarodottságot pragmatizmussal leplezik a kor­mányzatok. A zavarodottság ellenére azonban néhány gondo­lat erejéig megkísérelhetjük felvázolni, hogy miként újulhat meg e helyzetben a közgazdaságtan elméleti hagyománya, mi lesz a válságból kivezető út?

A nagy válság

Miután célunk a neokonzervativizmus utáni korszakról szólni, ezért az előtte lévő korszakkal kell kezdenünk. A keynesi el­méletről közismert, hogy a nagy válság egyfajta megoldása, de a vélemények már megoszlanak a tekintetben, hogy a szo­cializmus becsempészése-e vagy a liberalizmus előremene­külése, esetleg mindkettő. A keynesiánus közgazdászok és maga Keynes is a liberális elmélet újragondolását tűzte ki cé­lul, de konzervatív kritikusaik a liberalizmus elárulásával vá­dolták őket. Hogyan lehet feloldani ezt az ellentmondást?

Az első és legfontosabb tény, ami manapság egyre inkább kívül esik az elemzők látókörén, a szovjet gazdaság elsöprő sikere. A harmincas években még nem a gulagoktól hangos a világ, hanem a sikeres modernizációtól, a villamosítástól, Magnyitogorszktól és a Sztahanov-mozgalomtól. Ezt a tényt Sztálin is mindig kiemeli beszédeiben: a tőkés gazdaság vál­ságoktól szenved, a munkások rosszul élnek, de a Szovjet­unióban ismeretlen ez a fogalom, töretlen lendülettel harcol­nak a munka frontján. És ez nem pusztán sikerpropaganda. Minden nyugati keletre néz; vagy rettegéssel és elrettentéssel vagy csodálattal és tenni akarással. Az I. világháború óta az foglalkoztatja a nagyhatalmakat, hogy mit tegyenek a szovje­tekkel, ez alá rendelődik minden más kérdés (Trianon is). A dilemma: tárgyalás vagy kirekesztés. Mindkettőnek megvan a racionalitása. Ha tárgyalnak, akkor talán kifogják a szelet a világforradalom vitorlájából, talán integrálni tudják a lázadók tömegbázisát. Ennek persze ára van: részben át kell alakítani a rendszert, meg kell válni néhány régi harcostárstól. A kire­kesztéssel ezt az áldozatot nem kell meghozni, de ott lebeg a forradalom a kapitalizmus felett, amit csak erős hadsereggel és rendőrséggel lehet megakadályozni.

De a két világháború közötti időszak igazi problémája ezen túlmutat: egyszerűen arról van szó, hogy a Nyugat nem képes bebizonyítani, hogy hatékonyabb gazdasága és emberibb tár­sadalma van. Nincs egy olyan fix pontja a nyugati társa­dalmaknak, amelyik alapul szolgálhatna a morális felsőbb­rendűséghez. A hagyományos értékek kiüresedtek, a szabad­ság csak formálisan létezik a gazdasági kiszolgáltatottság mi­att, a közösség erejét elsodorta az I. világháború, eltűnt az egyenlőség mind politikailag, mind gazdaságilag, a nagy szer­vezetek uralkodnak mindenhol. Ebben a helyzetben a nagy válság a korszak gazdasági és politikai liberalizmusának csődje (Hoover és Weimar), pontosabban annak beismerése, hogy a szovjeteket és a munkásmozgalmat csak új módon lehet feltartóztatni.

A fasizmusról

A tárgyalás és kirekesztés dilemmája úgy fogalmazódik át, hogy ahhoz, hogy megmentsék a kapitalizmust, át kell alakí­tani a szerkezetét. Ha a kirekesztés álláspontjára – amelynek megfelelője a fasizmus – helyezkednek, akkor fel kell adni a hagyományos liberális elveket, pontosabban a testvériséget a szabadság és az egyenlőség ellen kell fordítani. A parlamen­táris demokrácia és a szabadversenyes gazdaság 19. szá­zadi formája nem képes összekovácsolni a közösséget, nem képes olyan erőt létrehozni, amelyik hatékony ellenszere lehet a kommunista mételynek, hiszen versenyezteti a gazda­sági szereplőket ott is, ahol az együttműködés hatékonyabb lenne. A kapitalizmus, pontosabban a monopolkapitalizmus, bár a szabad versenyből nő ki, ezen a ponton szükségképpen megtagadja szülőanyját.

Az átcsapáshoz szükséges a piac részleges felváltása, a monopolkapitalizmus továbbfejlődése állammonopolista kapi­talizmussá. De ennek az államnak az a jellegzetessége – és ez az, ami megkülönbözteti a New Dealtől -, hogy az államot a kapitalizmus alá rendeli. Bizonyos területeken megszünteti a piacot, de csak azért, hogy ezáltal a nagyvállalatok még hatékonyabban tudjanak fejlődni, még nagyobb profitra tegye­nek szert. A szovjet gazdaságot a kapitalizmus technológiai fölényével kívánják legyőzni, és nem a liberalizmus ideológi­ájával. Az ilyen típusú fölény pedig legélesebben a hadiipar­ban és magában a hadseregben mutatkozik meg, hiszen ez a legkoncentráltabb formája a gazdasági potenciálnak, a ter­melőerőknek és a termelési viszonyoknak.

Természetesen a verseny továbbra is fennmarad, de csak a hadiiparon belül, azaz ott, ahol nem veszélyezteti a háborús célt. A piac kiiktatása megköveteli néhány tervgazdasági forma átvételét, de ez alárendelt viszony marad a kapita­lizmushoz képest. Emiatt olyan csábító az analógia a szovjet gazdasággal, de Németországban a Neuer Plan, illetve Ma­gyarországon a győri program csak annyit mutat meg, hogy a tervgazdaságra emlékeztető formákat hogyan töltik meg militáns tartalommal. Természetesen az igaz, hogy a háborús felkészülés jegyében a szovjet vezetés eltanulja a fasiszta eszközöket, minthogy a sztálinizmus egyik alapvető célja, hogy technológiailag győzze le a kapitalizmust, nem az em­berek boldogabbá tételével, de ez még messze nem vonat­kozik a húszas évekre, és még kevésbé a hadikommunizmus­ra. Ez utóbbiaknál a tervgazdaság csak formája á kommunista mozgalomnak, a munkamegosztás megszüntetésének. A ha­dikommunizmus bukása éppen azt bizonyítja, hogy a szocia­lista társadalom termelési viszonyai nem koncentrálódhatnak a hadseregre. Ez az egyik alapvető problémája mind a mai napig a szocializmus fejlődésének; mi a hadsereg szerepe a társadalom fejlődésében?

A fasizmus ideológiája, a fajszemlélet pusztán külsődleges elem a gazdasági meghatározottsághoz képest. Nem a zsi­dóság vagy más alsóbbrendű fajok kijelölése érdekes, hanem hogy hol lehet meghúzni piac és nem-piac határát. A piac megszüntetése bizonyos területeken csak úgy mehet végbe, ha helyette egy külső célt állít az állam, ez pedig a piaci te­rület, azaz a hadiipar, a németség győzelme. A tisztafajú árják nem versenyezni akarnak a zsidókkal, hanem elpusztítani, le­igázni őket, életcéljukká tenni, hogy kiszolgálják őket. A mun­ka célja nem a profit, nem a szabadság, hanem az árják élete. Az ő szabadságuk egyben a kiszolgálók szabadsága is. Ez az Arbeit macht frei politikai gazdaságtani értelme.

Ezek alapján a faj győzelme, a németség felsőbbrendűsége két forrásból táplálkozik: a piac felváltásából és a kommuniz­mus eltiprásából, a szláv és az angolszász faj ellen. Azaz a fasizmus – és működésében ez a legfurcsább – egyszerre antiliberális és antikommunista, azaz egyszerre vesz át kapi­talista elemeket a kommunizmus ellen (a nagyvállalati formát, a bankok szerepét) és kommunista elemeket a kapitalizmus ellen (tervgazdaság, a munkaerő irányítása). Ez a szervetlen összeforrasztása az összeforraszthatatlannak okozza a fasiz­mus kétfrontos harcát a hagyományos liberális országok és a kommunista Szovjetunió ellen, de ez adja az értelmét Mün­chennek éppúgy, mint a Ribbentrop-Molotov paktumnak. És ez azt is mutatja, hogy a fasizmus nem magyarázható nemzeti sajátosságokkal, bár természetesen konkrét megvalósulásá­ban van szerepe. A fasizmus éppúgy a két nagyhatalom mű­ve, mint ahogy legyőzése is az. Ebből a szempontból tehát indokoltnak tekinthető Hayek intelme, mellyel az angolokat óv­ja a fasiszta mételytől az Út a szolgasághoz című művében.

A New Deal

A szovjetekkel való tárgyalás megfelelőjét a koalícióban kell keresnünk. Úgy gondolom, hogy politikai gazdaságtanilag ez a New Deal, amelynek néhány aspektusáról ma már talán némileg elfeledkeztünk. Egyrészt a New Deal a szociológusok és politológusok olvasatában szó szerint új szerződést jelent, de maga Roosevelt egy kicsit mást értett ezen. „A kormányzás olyan üzlet, amelyből a résztvevő felek mindegyike olyan mér­tékben húz hasznot, amilyen mértékben betartja kölcsönös kötelezettségeit… Egy szerződésről van szó. A szerződés fe­jében a vezetők megkapták a hatalmat; a nép rájuk bízta, azzal a feltétellel, hogy bizonyos jogait mindig elismerik. A kormányzás művészete magába foglalja azt a képességet, hogy meg tudjuk határozni ezeket a jogokat, valahányszor csak szükség van rá, számot vetve a társadalmi rendnek az új események okozta változásaival." (F. D. Roosevelt: Az új gazdasági rend)

Ha a fasizmus a testvériséget emelte ki az alapelvek közül, akkor a New Deal a szabadságot. Meg kell újítani az Alapító Atyákkal kötött szerződést, mert úgy tűnik, hogy a gazdasági elnyomorodás, a munkanélküliség csorbítja ezt. Ahhoz, hogy mindenki élni tudjon a szabadság lehetőségével, a vezetők­nek, azaz az államnak biztosítania kell a feltételeket. Emiatt iktatja be a kongresszus az alapvető szabadságjogok közé a munkához való jogot (sic!). Az 1946-os törvény szerint a kor­mányzat felelőssége, hogy a munkanélküliség nem lehet na­gyobb 2%-nál.

A kormányzat az állampolgárok érdekében avatkozik be a gazdaság működésébe, s ezt a megújított szabadságot állítja szembe mind a fasizmussal, mind a kommunizmussal. Azaz a hagyományt átértelmezi a történetiség követelményeinek megfelelően. Ennek az elvnek az aprópénzre váltása mutatja meg igazán az antifasiszta koalíció mély összetartozását. Hi­szen a New Deal nem pusztán a közmunkaprogramok, nemcsak a farmerek rábírása a termelés csökkentésére, hanem a spekulánsok visszaszorítása, a bankok hatalmá­nak megtörése, a villamosítás. Ez utóbbinak az a célja, hogy lehetővé tegye a kisvárosok fejlődését, a gyáripar cent­ralizációjával szemben a gazdaság decentralizációját, mert demokrácia és szabadság nem a bűnös New Yorkban, hanem a végtelen prériken születik, mert a gyáron alapuló centrali­záció táptalaja a fasiszta ideológiának. A New Deal arról szól tehát, hogyan lehet a kapitalizmust a demokrácia alá rendelni, hogyan lehet a tulajdon szentségét megőrizni és a munkanél­küliséget felszámolni, azaz a klasszikus gyáripart megszün­tetni a termelékenység fenntartása mellett. Ha valakinek ezek után a villamosítás és szovjethatalom jelszava jutna eszébe, az nem a véletlen műve.

A keynesi hagyomány és a makroökonómia születése

Hogyan viszonyul ehhez a keynesi elmélet? Mennyire helye­sen tükrözi a New Deal gyakorlatát, azaz mennyire közgaz­daságtan és mennyire politikai gazdaságtan? Az első – és talán legfontosabb – vitája Keynesnek a neoklasszikusokkal a gazdaság egyensúlyának meghatározásában van. Marshall felfogása szerint – akit Keynes mindig is tanítójának vallott – az egyensúly akkor alakul ki, ha minden gazdasági szereplő szabadon dönt, azaz a gazdaság célja az egyéni szabad­ságok minél tökéletesebb érvényesítése, amely a forgalomban nyilvánul meg. Eladni vagy venni, munkát vállalni vagy munka nélkül maradni: ez a szabadság lényege. Már láttuk, hogy Roosevelt nem a gazdasági, hanem a politikai szabadságot tekinti elsődlegesnek, és a New Deal keretében a gazdaságit korlátozza a politikai érdekében.

Keynes azonban nem a szabadság értelmezésével foglal­kozik, hiszen nem lehet közgazdaságtant művelni a politikai szabadság elsődlegességéből kiindulva. Ehelyett a piac töké­letlen működését elemzi, azaz cáfolja a Say-dogmát. A piac tökéletlen, persze csak az erőforrások felhasználása szem­pontjából. Ha racionális egyénekből indul ki, akik egymástól függetlenül optimalizálják helyzetüket, akkor szó sem lehet alulfelhasználásról, hiszen mindenki annyit használ, amennyire szüksége van. A munkanélküli, miután a munkással egyenlő mértékű a szabadsága, optimálisan használja ki erő­forrását. Azzal, hogy Keynes az erőforrás felhasználás optima­lizálásáról beszél, becsempészi a társadalmat mint elemzési egységet. (Hogy mennyire nehéz neoklasszikus alapon társa­dalmat elemezni, azt jól mutatják a Pareto-hatékonyság körüli viták.) Sőt, ennél súlyosabb lépés történik, mert ezáltal gaz­dasági szempontból az elsődleges nem az egyén, hanem a közösség lesz. A nemzet problémája a munkanélküliség, és az ő felelőssége a teljes foglalkoztatás is. De ez a közösség már nem gazdasági alapon szerveződik, nem a munka­megosztás tartja össze, mert akkor kivetné magából a mun­kanélkülit, hanem valami más. Ez lehet szerződés is, amit az Alapító Atyákkal kötöttek, de lehet faji összetartozás is. Bármi, de gazdaságon kívüli szempont.

Komoly következmények származnak abból, hogy Keynes a közösség összetartozásával nem volt hajlandó érdem­ben foglalkozni (még ha személy szerint meg volt is győződ­ve az erkölcsi alapon működő közösség szükségességéből). Ezzel ugyanis elvesztette a lehetőségét annak, hogy a közös­ség tagjainak racionális cselekvését megmagyarázza. Ha az erőforrásokat szuboptimálisan használják fel, akkor csak a kö­zösség együttes erőfeszítése teheti optimálissá a felhaszná­lást, hiszen nem lehet olyan részét megjelölni a közösségnek, amelyiknek ez gazdasági érdekévé tehető. Ha megjelölhető lenne, akkor a közösség racionális alapon szerveződne és a munkanélküliség levezetett problémává válna. Azaz csak a közösség együttmozgásai válnak értelmezhetővé és kezelhe­tővé, az egyének racionális döntései értelmezhetetlenek. Emi­att kénytelen Keynes az általa teremtett tudományt különvá­lasztani az eddigi közgazdaságtantól és makroökonómiának nevezni, az egyének döntéseinek elemzését pedig átengedni a hagyományos neoklasszikus közgazdaságtannak, amelyből a mikroökonómia lesz. Az utóbbi számára nincs más, csak egyének, az előbbi számára pedig csak közösség létezik. Mindkettő a másik területét, bár karnyújtásnyira van tőle, terra incognita-nak minősíti.

Teljesen érthető persze Keynes azon döntése, hogy a politikai-gazdaságtani fordulatból csak a közgazdaságtant emeli ki. Hiszen ha komolyan venné a feladatot, akkor olyan gaz­dasági magyarázatot kellene adnia a közösség összetartozá­sára, amely nem piaci alapú. Bizonyítania kellene, hogy a ra­cionális egyének nem feltétlenül lesznek eladók és vevők, tő­kések és bérmunkások, vagyis a kapitalizmust kellene meg­kérdőjeleznie. Ezt nem teheti meg, ami azt is igazolja, hogy Keynes mindig is kapitalista-liberális gondolkodó maradt, amellett, hogy továbbfejlesztette az elméletet és a gyakorlatot.

Racionalitás és irracionalitás a keynesi elméletben

A piac alávetése a közösség akaratának a legfontosabb tétel a keynesi elméletből. Ez nem pusztán az állami beavatkozás elméleti megfelelője, és nem is újdonság. Hiszen már a szá­zadvég közgazdaságtana is a verseny állami szabályozásá­nak szükségességét vezette le, Ricardo könyvének is jelentős része az adókkal foglalkozik, Smith is azt szorgalmazza, hogy az állam terjessze ki a piac határait.

Az állam nélküli gazdaság pusztán legenda, de nagyon mély értelmű. Az a vágy húzódik meg mögötte, hogy a kö­zösség összetartozása megoldható egyenlő gazdasági sze­replőkkel. Ha mindenki racionális módon cselekszik, akkor a közjó fog megvalósulni – állítja Smith. A racionalitás fogalma pedig a közösség érdekeinek megfelelő egyéni cselekvést ta­karja. Annyit és annyiért eladni, ahogyan szükség van rá. Nem az az érdekes, hogy ténylegesen hogyan játszódik le ez a folyamat, hanem, hogy elméletileg létezhet. Lehet, hogy pilla­natnyilag szükség van az államra, de hosszú távon nem kell sem hierarchia, sem olyan személyek, akik önmaguk hordoz­zák a közösség érdekeit.

Ezzel a ricardiánus hagyománnyal szakít Keynes, és azt állítja, hogy állam nélkül, azaz hierarchia nélkül nem kerülhet egyensúlyba a gazdaság. Nemcsak az szükséges, hogy min­denki racionálisan cselekedjen, sőt ez egyensúlytalansághoz vezet, hanem az is, hogy legyenek még racionálisabb sze­replők. Ők látják át az egész gazdaság működését, és ők személyesítik meg a közösség érdekeit. Ez nem példa nélküli a közgazdaságtan történetében, hiszen Malthus hasonló elv alapján vezette le a földbirtokosok létének jogosságát. Az ál­lam ilyetén beillesztése, a piac és az egyén fölé emelése adja a keynesi forradalom igazi jelentőségét.

Itt üt vissza teljes mértékben az elmélet irracionális alapja. Hiszen ha az állam fogalmát nem tisztázza Keynes, akkor megválaszolatlan marad a gazdasági beavatkozás módszere is, a legracionálisabbak kiválasztása. Azzal, hogy pusztán a munkanélküliség a gazdaság rákfenéje, elvész a lehetősége annak, hogy az átfogó értelemben vett termelésből magyaráz­za az állam létét és racionális módon levezesse. Csak axio­matikusán tekintheti ezek után, amivel egyaránt összefogja racionális és irracionális jellegét. Az állam mindig aktuális ma­rad, tehát éppúgy lehet a Kongresszust és a Szenátust ál­lamnak tekinteni, ahogy az állami hivatalnokokat is. A keynesi elmélet önmagában éppúgy szolgálhatja a politikai de­mokráciát, mint a fasizmust. Az ókori Egyiptom gazdagságát a piramisépítésnek köszönhette, mert ezzel az állam többlet­keresletet támasztott – állítja. Mi más ez, mint az állam irra­cionális hatalmának igazolása?

Ezt a problémát Roosevelt a politikai szabadsággal oldotta meg. Mondhatjuk, hogy keynesiánusabb volt Keynesnél. És ezt bizonyítja az amerikai közgazdaságtan további fejlődése. Egyik iránya az elmélet kibontakozásának az ökonometria, amelyik – miután biztos alappal rendelkezik a mit akarunk? kérdésére – hihetetlen fejlődésnek indul, nemcsak a módsze­rek, hanem az adatok gyűjtése tekintetében is. Olyan infor­mációs bázist szed össze, amelyre támaszkodva dönteni lehet, vagyis az áron alapuló döntést felváltja a sokszínűség, a gazdasági aktorok sokoldalú jellemzése. Ez a gyakorlati alap­ja a piac felváltásának.

A másik irány az intézményeket elemzi, éppen azt, ami Key­nesnél homályban marad. Az institucionalista iskola racioná­lisan kívánja levezetni az államot, a vállalatot, a piacot és így tovább. Ez azonban csak törekvés marad, mert a kérdés meg­válaszolása történelemfilozófiát igényel, a szabadság fogal­mának változásait történelmi keretben. Ez reménytelen vállal­kozás a harmincas-negyvenes években, a két világrendszer szembenállása miatt. Hiszen hogyan lehet a kommunista vi­lágot a liberális szabadság változása alapján magyarázni. Ha pedig nem lehet, akkor miért van és miért fejlődik gigantikus energiával? Csak a hatvanas évek nyújtanak választ először erre a kérdésre a konvergencia-elmélet formájában, de ez már az enyhülés következménye.

A keynesi elmélet továbbfejlődésének másik iránya Európá­ban születik. A sajátos nyugat-európai hagyományok miatt nem kérdőjeleződik meg az állam hatalma, fel sem merül ir­racionális jellegének megszüntetése. Ehelyett a beavatkozás kiterjesztésének elméleti meghatározása a cél, a munkanél­küliek után az elesettek, a rászorultak védelme, az állami gon­doskodás mindenről és mindenkiről, tehát a jóléti állam kiépí­tése.

A jóléti állam egy hibrid, mert a gondozottak körének kiter­jesztése, illetve ennek iránya nem a rendszerből határozódik meg. Nem valamiféle elv alapján növekszik az állam, ha­nem mindent az aktuális politikai konstelláció dönt el. A politológusok kedvelt választási elmélete szerint az egyes pár­tok hatalomra kerüléskor mindig saját szavazóbázisuknak kedveznek, és hatalmuk megtartása érdekében nem vesznek el senkitől semmit. Ehhez nyújt közgazdasági-gazdaságpoli­tikai támaszt a keynesi elmélet. A rendszer tényleges mozgá­sát csak a két világhatalom mozgásából érthetjük meg: ha a szovjet hatás erősebb, akkor a munkásosztálynak nyújtott adományok bővülnek, ha az amerikai, akkor a stratégiai ipar­ágakra áldoznak többet. De mindkét hatás ahhoz vezet, hogy az állam hatalma bővül és kiszámíthatatlansága fokozódik.

Ez a folyamat persze nemcsak Nyugat-Európát, hanem az Egyesült Államokat is jellemzi a második világháború után. A hatvanas évek mozgalmai számára az a kérdés, hogy racionálisan magyarázható-e a közösség, lehetséges-e kiszá­mított gazdaságpolitika keynesi alapon. A közösség elé állított célkitűzések endogén vagy exogén változók-e és átlátható le­het-e, hogy kik lesznek a társadalom mérnökei? Ezt a prob­lémát oldja meg a maga módján a neokonzervatív hullám és a neoklasszikus szintézis.

A neoklasszikus hagyomány

Ez a kiindulópontja tehát az új, máig uralkodó elméletnek: hogyan egyeztethető össze az egyéni racionalitás a közösség létezésével? A neoklasszikus szintézis ennek a kettőnek az összekapcsolásán alapszik, ami formailag bizonyos keynesiánus technikák és a neoklasszikus hagyomány vegyítése. Ez mutatkozik meg abban is, hogy az egyik legdinamikusabban fejlődő ága a közgazdaságtannak a közjószág-elmélet, ame­lyik a közösségi döntések racionális, azaz piaci mechanizmu­saival foglalkozik. Két olyan területe van a közgazdaságtan­nak, ahol radikális szakítás történik: a várakozások újszerű felfogása és a pénz szerepe.

A gazdasági szereplők véleményét a gazdaságpolitikáról és főleg annak változásáról már Keynes is elemezte mint a be­ruházási kereslet fontos összetevőjét. A kormányzati befolyá­solás egyik alapvető eszközének tekintette, amelynek a leg­fontosabb terepe a tőzsdei manőverek állami manipulálása. Az elgondolás nem volt véletlen, hiszen a válságot a tőzsde összeomlása robbantotta ki, jelezve a gazdaság túlfűtöttségét. De az elmélet túlment azon, hogy csak tisztességes tőzsde­ügyletek köthetők, azt állította, hogy a kormányzat céljai el­érése érdekében hazudhat a gazdasági szereplőknek, és ez vezet el paradox módon az igazsághoz. A gazdasági növe­kedés feltétele, hogy mindenki elhiggye a növekedés té­nyét, ekkor mindenki részvényt akar venni, a beruházások növekednek, és megvalósult az igazság. A hit csak a kor­mányzati jelentésekből merítheti forrását, hiszen csak a kor­mányzatnak van lehetősége információ gyűjtésére.

A tőzsdemanipuláció persze nem így keletkezett, de ez volt az első eset, hogy szerves részévé vált az elméletnek. Ezáltal egy mélységesen cinikus elem került a gazdaságpolitikai esz­köztárba, bár meg kell jegyezzük, hogy ez nem Keynes hibá­ja, ő csak bevallotta azt, amit elődei eltitkoltak. Alkalmazásá­nak lehetőségét az információs aszimmetria adta: a kor­mányzat szükségképpen többet tud, mint az állampolgárok, így válnak az utóbbiak kiszolgáltatottá.

Ezt támadják a neoklasszikus közgazdászok egyrészt er­kölcsileg, másrészt a hatékonyság szempontjából. Erkölcsileg azért, mert a gazdaságpolitika vargabetűit, a rövid távú szem­léletet (választástól választásig) nem fogadják el, mondván, hogy egy tradicionális demokrácia nem tűrheti a kormányzati erkölcstelenséget. Hatékonyság szempontjából pedig az a probléma, hogy tönkreteszi a gazdaság teljesítményének egyetlen valóban eredményes indikátorát, a tőzsdei árfolyam­mozgásokat. A szüntelen kormányzati beavatkozás az egész­séges ügymenetbe azzal jár, hogy a gazdasági szereplők in­kább erre figyelnek, mint a valóságra. De romlik a hatékony­sága a kormányzati beavatkozásnak is, hiszen a gazdasági szereplők – közülük is a legfontosabbak, a tőzsdeügynökök – megtanulják a gazdaságpolitika logikáját, és ezáltal meg­szűnik a hazugság lehetősége.

Az adaptív várakozások elmélete azt a tanulási folyamatot írja le, ahogyan mindenki legalább ugyanolyan okos lesz, mint az állam. Az ezt felváltó racionális várakozások elmélete sze­rint pedig eleve mindenki ugyanolyan racionális, mint az ál­lam, megszűnik a gazdaságpolitika keynesiánus értelemben. Az állam nem a közösséget, hanem csak az egyéneket szol­gálhatja.

A várakozásokkal kapcsolatos forradalmi változások azon­ban magukban rejtenek egy előfeltevést is. Nevezetesen a piac hatékonyságát az állami beavatkozással szemben. Ezt Keynes cáfolta, ahogy már láttuk, és tőzsdeelméletét is ez motiválta. A neoklasszikusoknak tehát helyre kell állítani a pi­ac megtépázott becsületét, csak így lehet a tőzsdét mint a gazdaság kvintesszenciáját elfogadni. A keynesi kritika szerint a piac tökéletlensége abból fakad, hogy az egyes vállalkozó nem látja be, ha bért emel, akkor végső soron ennek profit­növelő hatása lehet. A hatékony működés gátja az informá­cióáramlás korlátozottsága, erre megfelelő csatorna az állam.

De miért ne lehetne az ár ilyen információsűrítő eszköz a bürokrácia helyett? – kérdezik a neoklasszikusok. Miért tudja jobban az állam, hogy mit kell tenni, amikor ő is csak a piacon dolgozik, elsősorban ő is az árakat látja, legfeljebb kicsit mö­géjük tud nézni az apparátusával. De van-e ennek értelme, ha ezt úgyis elvégzi a termelő és az eladó. Hiszen az árnak az a lényege, hogy információt közvetítsen, méghozzá nem­csak az eladó és a vevő között, hanem a piac többi szereplője számára is. Ez az a kapocs, amin keresztül mindenki megis­meri a másikat, és amitől a piac működőképes tehet. Ha el­torzítják az árakat – akár a monopóliumok, akár az állam -, ezáltal az információáramlást hiúsítják meg, és így valóban nem lehet hatékony az erőforrások elosztása.

Az árakat persze pénzben fejezik ki, és az állam feladata arra szorítkozhat csak, hogy a pénzre mint az információ­áramlás csatornájára felügyel. Emiatt súlyos probléma az inf­láció, mert becsapja a gazdasági szereplőket, és ezért kell a bankszférát törvényességi ellenőrzés alatt tartani. A nagy vál­ság kirobbanásának oka éppen az volt, állítja Friedman, hogy a FED rosszul látta el feladatát, egymásnak ellentmondó jel­zéseket adott a gazdaság szereplői számára, bővítette a pénzmennyiséget akkor, amikor szűkítenie kellett volna.

Persze tetten érhető itt az első ellentmondás az elméleten belül, hiszen ha a racionális egyének közössége a piac, ak­kor miért kell a legfontosabb elemet, a pénzt egy irracionális közösségre bízni? Erre nem tud választ adni Friedman sem, csak részlegesen. Mégpedig úgy, hogy a pénzteremtés folya­matában kiemelt szerepet juttat a kereskedelmi banknak, szemben a jegybankkal. Ennek szélsőséges formája a szabad bankrendszer elmélete, de Friedman megelégszik azzal, hogy a bankárt nevezi ki az információáramlás őrének – platóni értelemben. Bár ő is csak a piaci árak alapján dönt, mégis funkciója kiemeli őt a többi gazdasági szereplő közül, első lesz az egyenlők között, ő dönt arról, hogy ki lesz része a pénzközösségnek és ki nem. A bankár válik a polgárság uralkodó osztályává, amivel még egyet is lehet érteni.

Ez a felfogás azonban ellentmond a neoklasszikus szintézis alapvető célkitűzésének, állam és az állampolgárok hierarchi­ája megszüntetésének. Ez világosan kiderül Hayek írásaiból, ő lesz az, aki kimondja: csak a piac adhat szabadságot, min­den más gazdasági rendszer szolgaság. A piacon lehet csak egyenrangú felek társulásáról beszélni, amennyiben a vétel és az eladás is társulás. A szabadság ismét csak a forgalom­ban értelmezhető, de annyival több, mint a Keynes előtti ál­lapot, hogy az információhoz jutás és a döntés szabadságát is magában foglalja. Nemcsak azért jó a piac, mert eldönthetem, hogy veszek vagy eladok, hanem mert megismerhetem az árakat és ezen keresztül az egész gazdaságot.

Ennek a filozófiai állapotnak megtestesítője a vállalkozó, aki leginkább piaci szereplő (szemben a bankárral, aki egy kicsit a piac felett lebeg), aki éppen ezért kifejezi az elérhető leg­tökéletesebb állapotot. Ha mindenki vállalkozóvá válik, aljkor megvalósul az elérhető legteljesebb szabadság. Nincs szük­ség bérmunkásokra sem, államra sem, csak vállalkozókra. Ez merőben új vállalkozói felfogás, pontosabban a schumpeteri hagyomány következetes végigvitele, hiszen a munkás-állapot megszüntetését célozza, de a piacon belül. Végeredményben ez nem más, mint a smithi kisárutermeléses modell modern köntösben.

Az irracionális hagyomány

Lehetséges-e ez? – ez az új, Reagan utáni korszak kérdése. Véleményem szerint nem, mégpedig azért nem, mert a neo­klasszikus szintézis másról szól, mint amit hirdet. Az ár, a piac új elmélete azért kellett, hogy megtörjék az állam in­formációs monopóliumát, de ténylegesen ezt a média tör­te meg és nem a piac. A televízió, rádió, a számítástechnika és a telefon az, amelyik lehetővé tette mindenki számára, hogy hozzáférjen az információhoz, és ezek alapján szabadon döntsön. A piac ennek csak egy özönvíz előtti formája, amelyik ráadásul leszűkíti mindezt egyetlen médiára – a pénzre.

Akkor viszont miért a piacot választották a közgazdászok? Úgy vélem, egy mítosz miatt. A piac az egyetlen közösségi forma, amelyik egy nagyobb közösséget egyben tud tartani – állítja Hayek a Végzetes önhittség című könyvében. Amiatt tévedett a szocializmus, mert azt hitte: egy közösség gazda­sági összefogását a gazdasági szereplők meg tudják érteni. Ez nem igaz, mindenki racionálisan tud dönteni, de arra senki sem képes, hogy mindenkinek a döntését racionálisan meg­értse. Amit meg tudunk ismerni, az saját magunk, a másikat nem tudjuk megismerni. A másik önmagára vonatkozó meg­ismerését csak az ár közvetíti felénk, ennyiben van közösség.

Az ár objektív, abban az értelemben, hogy saját megisme­résünk csak ettől függetlenül alakulhat ki. Azaz a keynesi problémára az a neoklasszikus válasz, hogy racionális egyé­nekből felépülhet a közösség, de az szükségképpen irracio­nális lesz. Ezt a tételt azzal bizonyítja Hayek, hogy idézi Arisz­totelészt: egy közösség addig tarthat, ameddig a hírnök szava elér. Az információ csak ezen a határon belül torzulásmentes, csak eddig lehet hatékonyan helyettesíteni a piacot. Ezután a bővített rend megköveteli a piacot.

Ez a logika azon alapszik, amin az ősi hit: a tudás fájáról nem lehet leszakítani az almát, mert az pusztuláshoz vezet. A szabadság, egyenlőség, testvériség addig tart, amíg nem próbáljuk megérteni lényegét, hiszen Isten és ember között áthidalhatatlan a szakadék, és ő adta számunkra ezt a három értéket – mondja a Biblia. De Arisztotelész a racionális kö­zösség magyarázatát kereste, és kiáltás és közösség kapcso­latát nem kudarcként fogta fel. Létezik egy másik hagyomány is, nemcsak a bibliai. A görög filozófia, Platón és Arisztotelész, és követőik, Hegel, Marx, Lenin stb. ezt mutatják meg szá­munkra: az emberi racionalitás határtalanságát. Tamás Gás­pár Miklós Búcsú a baloldaltól című cikkét azzal fejezi be: az előttünk álló feladat a Biblia hellenizálása. Ha e megfogalma­zásból indulunk ki, a közgazdász számára ez azt jelenti, hogy a közgazdaságtant kell hellenizálni. Azt kell megértenünk – és ez a következő elméleti szakasz kérdése -, hogyan lehet a kiáltás határát kiterjesztenünk.

(A cikk a Szabó Kálmán vezette OTKA-kutatás keretében készült. Az esszé létrejöttében nagy segítségemre volt Gervai Pál, amiért köszönettel tartozom.)

Kornai János cikke Péter Györgyről,¹ a reformközgazdáról, al­kalom volt arra, hogy elmondja véleményét arról a gazdasági reformról, amelynek Péter György egyik szellemi atyja.

A cikkben szereplő néhány nagyon fontos tézissel egyetér­tek. Közülük ezt emelem ki. Foglalkoznunk kell a reform tör­ténetével. Ha másért nem, hát gazdaságtörténeti érdekessége miatt. Az emberiség ismeretanyaga, a tudomány számára ez borzasztóan fontos. Bármi is legyen a kutató véleménye az elmúlt negyven esztendőről (ezen belül az utolsó harminc év­ről), az nem vitatható, hogy Magyarország gazdaságtörténe­tének, sőt általában történetének nem lényegtelen szakaszá­ról van szó. Nemzeti kötelesség és felelősség e kornak alapos elemzése, valósághű ábrázolása. Nagy a mai kutató felelős­sége a kései kollégákkal szemben. Hogy ti. a néhány évtized múlva a mai kort elemző számára olyan hagyaték maradjon, amely képessé teszi az ebben a világban való eligazodásra, hogy ne vezessük félre a valós eseményeket illetően. Mert a hiteles dokumentumok szétszórtan és hiányosan léteznek; akik pedig a reform-munkában közvetlen közreműködők vol­tak, már nagyon sokáig nem fognak tanúskodni.² De legalább azt láthassa a kutató utód, hogy nem egyfajta vélemény lé­tezett a tények megítélésében, sőt még a tények interpretá­lása sem egységes. Fel is szólít Kornai: „Erről beszélnünk kell, mégpedig most, ameddig az a nemzedék, amely ebben részt vett, életben van és tanúskodni képes."³ Jelentkezem tanúnak.

Ha történelmet, akár gazdaságtörténetet írunk, kínosan kell ügyelnünk arra, hogy a tényekhez makacsul ragaszkodjunk. Ide sorolom azt is, hogy az események a tényleges súlyuknak megfelelően szerepeljenek a leírásunkban és elemzésünkben. E követelmény egyaránt vonatkozik a múlt és a jelen össze­függéseinek és folyamatainak elemzésére.⁴

Az alapvető kérdésnek azt tartom, hogy magyarcentrikus, magyar mechanizmus centrikus nézőpontból tárgyalható-e a szocializmus kudarca? Hogy ti. szabad-e a szocializmus ma­gyarországi sorsát a többi országétól izoláltan tárgyalni. A ma­gyarcentrikus gondolatmenetben a szillogizmus a következő: Premisszák: a) a szocializmus összeomlott Magyarországon; b) reformot vezettek be Magyarországon 1968-ban. Konklúzió: a szocializmus kudarca Magyarországon az 1968-as reform kudarca. Ez a logika akkor érvényes, ha a dolgok magyaror­szági menetének nem sok köze volt a többi szocialista or­szágban – a Szovjetunióban! – végbement folyamatokhoz. Ez­zel a gondolatsorral elég gyakran lehet találkozni; még balol­dali nézeteket vallók körében is. Komái most kanonizálja eze­ket a gondolatokat.

Vagy megfordítva: azt kell állítanom, hogy a reform nem izolált magyar jelenség volt, hanem a többi szocialista ország­ban is bevezették. Ebben a gondolatmenetben a hangsúly nem Magyarországon van, hanem a reformon. Akkor már ál­talánosíthatom a mondanivalómat: a szocializmus kudarca a reform kudarca. „A szocialista országokban bevezetett 'piaci szocializmus' valóságos szociológiai környezetét a követke­zők jellemzik…"⁵ Ezt a mondatot azonban nem tudom értel­mezni. Ui. (Jugoszlávia kivételével) Magyarország volt az egyetlen szocialista ország, amelyben megkezdték és a lé­nyeget tekintve hamar abbahagyták a piaci szocializmus meg­valósítását.

Komolyan hiszi-e Kornai, hogy a szocializmus Magyarorszá­gon bukott meg? Hogy a szocializmus bukása a magyar re­form bukása. És nem fordítva van-e? Hogy ti. a szocializmus a Szovjetunióban bukott meg. (Nem Kádár tárgyalt Bushsal Máltán, hanem Gorbacsov.) Márpedig azért bukott meg, mert sem gazdasági (gazdasági mechanizmusbeli és gazdaságpo­litikai), sem politikai reformot nem hajtottak végre a Szovjet­unióban. S hogy már a hetvenes évek elején a nálunk bekö­vetkezett ellenreformációnak is a Szovjetunió megmerevedé­se, a mindenfajta reformmal való szembeszegülése volt az oka. Mert a szovjet vezetés ellenében csak nagyon korlátozott gazdasági és még csekélyebb politikai reformot lehetett meg­valósítani.

Kornai azonban tagadja az 1972-es ellenreformáció jelen­tőségét, sőt mintha tagadná a tényét is: „…ez az állítás élesen eltér sok reforrnközgazdász álláspontjától, akik menet közben, a 70-es és 80-as években azt hangoztatták és utólag is azt vallják: a reform elgondolása alapjában véve helyes volt, csak a megvalósításba csúsztak bele torzulások, elsősorban a re­form ellenfeleinek ellenállása következtében."^{6 ,7 ,8}

Csak a fenti kérdés tisztázása után lehet érdemben azzal foglalkozni, mit is mond Kornai a magyar reformról: …..a re­form azért hozott kevesebb sikert, mert a tervrajz lényegében realizálódott – csakhogy maga a tervrajz eleve súlyos belső ellentmondásokat tartalmazott."⁹

Aki a gazdasági mechanizmus reformjának közelében volt, netán tevőleges résztvevője – akár mellette, akár ellene -, pontosan tudta (és ha még életben van: tudja),¹⁰ hogy az 1972-es év negatív fordulat volt a reform történetében. Nem a „megvalósításba csúsztak bele torzulások" (ez az ötvenes évek pártzsargonja), hanem a Brezsnyev-féle vezetésre tá­maszkodó konzervatív politikai erők hajtottak végre sikeres ál­talános támadást a reform ellen. A nagyközönség számára ez nem volt megrázó esemény, mert hivatalosan soha nem ítélték el a 68-as reformot, és továbbra is megtartották a reform ter­minológiáját, sőt számos intézményét. Csak éppen a torkát vágták el.

Tehát nem a reform „ellenfeleinek ellenállásáról" volt szó, csak úgy általában. Brezsnyev és az akkori Szovjetunió ve­zetősége fordult a magyar reform ellen. Reájuk támaszkodva szerezték meg a hatalmat a reformellenes honi erők. E hata­lom birtokában hajtottak végre személyi változtatásokat (ép­pen a Mozgó Világ szóban forgó 9. száma tartalmazza Bossányi Katalinnak a Nyers Rezsővel készült interjúját is ).¹¹ Ami pedig a dolog lényege (ezért a személyi változások is): sorra hozták azokat az intézkedéseket, amelyek együttese az ellenreformáció. Most talán elegendő példa gyanánt annyit megemlíteni, hogy a reform hatóköréből kivonták a nagyvállalatokat. Ezzel a reform meg is halt. Ám az intézke­dések egész sora szolgálta az ellenreformációt.

Mégsem gazdasági síkon vérzett el a reform, nem a „belső ellentmondásai" miatt, hanem a politikai arénában, mert a po­litikai mechanizmus reformja meg sem kezdődött;"mert kilátás sem volt – a gazdasági reforméhoz hasonló mélységű, átfogó – politikai reformra.

Annak megfelelően, hogy a reform továbbfejlesztését hatá­rozták el a hetvenes évek elejére, előkészítettek egy nagy­szabású mechanizmus-vizsgálatot, amely majd alapul szolgál a további lépésekre. Erre a vizsgálatra 1972-ben került sor.^{12 ,13} Csakhogy ez már az ellenreformáció időszaka. A munka végterméke – ezt már akkor jól lehetett látni – a reform nekrológja volt, illetve a támadók a reform elleni vádiratnak szánták. A felülvizsgáló munkát vezető reformerek kétféle tak­tikát követtek. Az első naiv volt: „tegyünk úgy, mintha mi sem történt volta; írjuk le egymás mellé, súlyozás nélkül a reform kisebb és jelentősebb fogyatékosságait". A másik taktika: „te­gyük a jelentést a reform védőiratává; váljék egy későbbi re­form-szakasz kiindulópontjává". Az első taktikai variáns érvé­nyesült. (Nem túlzóm el e tény negatív hatását.)

Megvallom, a cikk első olvasásakor nem volt világos, hogy tulajdonképpen miért tagadja Kornai az 1972-es ellenreformá­ció – történelmileg nyilvánvaló – tényét? Más magyarázatot nem tudtam találni, csak azt, hogy a valóság figyelembevé­tele zavarná Kornai prekoncepcióját. Ti. azt a prekoncep­ciót, miszerint a magyar reform – belső ellentmondásai miatt – eleve bukásra volt ítélve. Az is közismert volt a reform részt­vevői előtt, hogy maga a hatvannyolcas reform nem a „végső harcnak" volt szánva, hanem óvatos, átmeneti reformcsomag volt, valóban tele ellentmondásokkal.¹⁴ A hatvannyolcas re­formnak alapvető elve volt a fokozatosság.¹⁵ Nehogy a hirte­len változás inflációt vagy/és munkanélküliséget okozzon. Meg egyáltalán: a politikai rezon a fokozatosságot indokolta. Az életbeléptetett mechanizmus tele volt rakva (ahogyan ak­kor neveztük) „fékekkel" és „riglikkel", amiket majd később tá­volítanak el. Ez szükségszerűen ellentmondások tömegét okozta. Ennek megfelelően előirányozták, hogy 1971-ben újabb reformcsomagot léptetnek életbe. Csak azután nem osztogatták, hanem fosztogatták. Olyan tényekről van szó, amelyekről aligha lehet hallgatni egy reformtörténeti munká­ban.

Ha ezeket a tényeket figyelembe vesszük, akkor megala­pozottan már azt sem állíthatjuk, hogy az 1966-os Központi Bizottsági határozat a „hivatalos vázlat", a „végleges vázlat" volt. Gondoljuk csak meg: milyen körülmények között és mi­lyen céllal készült ez a pártdokumentum. El kellett fogadtatni a Központi Bizottsággal, hogy ezentúl a vállalatok nem kap­nak tervutasítást, hogy a döntéseket azon a szinten hozzák meg, ahol az adott kérdésben legnagyobb az áttekintés, hogy a nyereség lesz a vállalatok legfőbb mozgatója; hogy nem az egész nyereséget fogja elvonni az állami költségvetés, ha­nem a nyereség jelentős részével maga a vállalat fog rendel­kezni; hogy a vállalatok beruházásaik nagy részét a saját nye­reségből és bankhitelekből fogják finanszírozni; hogy az árak meglehetősen nagy részét nem fogják központilag előírni, ha­nem a piaci kereslet és kínálat fogja szabályozni stb., stb. Mindez szögesen ellentmondott az addig vallottaknak, s ezeket az „eretnekségeket" kellett elfogadtatni. Következéskép­pen a határozat-tervezetbe csak annyi, csak akkora csomag kerülhetett bele, amennyi elégséges volt a reform elindításá­hoz, de nem riasztotta a döntéshozókat. A vezetők jelentős része, mondhatjuk, többsége, ideológiai, hatalomféltési stb. okokból ódzkodott a reformtól. De a lakosság is félt a válto­zásoktól.¹⁶ Vagyis az új építménynek nem a tervrajzáról, ha­nem legfeljebb a prospektusáról volt szó.¹⁷

Tehát ismétlem: szó sincs arról, hogy az 1966. évi hatá­rozat a gazdasági mechanizmus reformjának végső terv­rajza lett volna.

Valóban voltak lényeges kérdések, amelyekben a reformot előkészítő bizottságok (pl. az ár-bizottság) megegyeztek, de nem lett volna opportunus, hogy a határozat-tervezetbe be­kerüljenek. Pl. a reform előkészítői számára evidens volt, hogy az ágazati minisztériumokat meg kell szüntetni, s helyettük egy gazdasági minisztériumot kell létesíteni. (A történelem fin­tora, hogy az ágazati minisztériumokhoz görcsösen ragasz­kodnak a restauráció során is.) Továbbá a későbbiek során lett volna mód kiküszöbölni a reformnak bizonyos bajait (pl. a rövid távú nyereség-érdekeltséget hosszú távú érdekeltség­gel felváltani). Mód lett volna nyitva maradt kérdéseket lezárni. (Pl. ilyen nyitott kérdés maradt a tőkeáramlás problematikája, a részvénytársaságok lehetősége és szükségessége.)¹⁸

Ám fogadjuk el, hogy a KB határozat a tervrajz volt, vagyis hogy a reform minden lényeges stratégiai elemét tartalmazta. „Péter György két fontos gondolata sikkadt el a hivatalos re­formtervrajzban. Az egyik: Péter György úgynevezett 'piactisz­tító' árakat javasolt, azaz olyan árakat, amelyek egyensúlyt teremtenek a kereslet és a kínálat között. A hivatalos reform­tervrajz alapelvei között ez nem szerepel. A másik elsikkadt gondolat: …..váljék a gazdaság működésének mozgató erejé­vé a verseny, pontosabban: az eladók versenye a vevőkért."¹⁹

Egy fent idézett szövegemből (14. lábjegyzet) is kitűnik: a reform eleve a kereslet és kínálat hatására alakuló szabad árak formájába sorolta az árak igen jelentős részét, távlatilag pedig a legjelentősebb árkategóriának szánta. Kitűnik mindez a határozatból? „Az új gazdasági mechanizmusban az árrend­szernek rugalmasnak kell lennie. A hatósági árrendszernek szabadabb árrendszerrel való felcserélése azonban csak fo­kozatosan irányozható elő." „Mindig szem előtt kell tartani azt az alapkövetelményt, hogy az állam közvetlen árszabályozása a szükséges minimumra korlátozódjék, nehogy az árstabilitás­ra irányuló célkitűzés a hatósági árrendszer bürokratikus for­máinak fenntartására, illetőleg visszaállítására vezessen… Eb­ben az időszakban tehát viszonylag széles körben kell alkal­mazni a részleges hatósági árszabályozást."²⁰ „…az új árrend­szerben lehetővé kell tenni, hogy az árak széles körben az eladók és a vevők megegyezése alapján alakulhassanak."²¹ Ez, gondolom, elég világos beszéd. Nem azt támasztja alá, mintha a 66-os határozat fenn akarta volna tartani az alapjá­ban véve központilag előírt árak rendszerét. Ellenkezőleg: a „hivatalos reformtervrajz" a kereslet és kínálat között egyen­súlyt teremtő árak dominanciáját irányozta elő.

Mi a helyzet a másik „elsikkadt gondolattal": „…váljék a gaz­daság működésének mozgató erejévé a verseny, pontosab­ban: az eladók versenye a vevőkért." Enyhén szólva, nem a reformtól függetlenül gyökeresedett meg akkor közgazdáink között a fogalompár: eladók piaca vs. vevők piaca. Vagyis, hogy áruhiány esetén a verseny a vevők között éleződik ki, s az eladók ülnek karba tett kézzel. Míg túlkínálat esetén az eladók között éleződik ki a verseny, a piac a vevőké. A részt­vevők számára evidens volt, hogy a reformnak a vevők piacát kell létrehoznia az addigi – ideológiailag is megindokolt – el­adók piaca helyett.²²

Mit mond a Határozat? Teljesen egyértelműen „a keresletet némileg meghaladó" kínálatról beszél.²³ Nem kell nagyon ala­pos szövegelemzés ahhoz, hogy kitűnjék: a Határozat – min­den óvatosságával együtt – egyértelműen valóságos piac, a piaci kategóriák szabályos működését irányozta elő. Termé­szetesen mindezt – a tervutasítás nélküli – tervgazdaság ke­retei között……a szocialista gazdaság összmechanizmusában tág teret biztosítunk a piaci mechanizmus működésének, va­gyis a kereslet-kínálat árak közvetlenül érvényesülő kölcsön­hatásának, tehát az eladók és vevők közötti valóságos áru­kapcsolatoknak."²⁴

„Még mindig a versenynél maradva: nincsen valóságos ver­seny nyertesek és vesztesek nélkül. Az igazi verseny 'nem babra megy'; a résztvevőket a győzteseknek járó nagy jutalom és a vesztesekre váró pusztulás, kilépési kényszer serken­ti."²⁵ Eddig igaza van Komáinak. De folytatja: „Erről azonban szó sincsen a reformszocialista gazdaságban. A nyertesektől elveszik a 'túlzott' nyereséget, és odaadják a veszteseknek, hogy azok is életben maradjanak. A vesztes vállalat számíthat arra, hogy az állam újra és újra kihúzza a csávából."²⁶ Kornainak ezt az állítását nem tudom a Határozatból vett idézettel cáfolni. Mégis állíthatom, hogy a reformkoncepció implikálta a versenynek a vállalatokat differenciáló hatását. A me­chanizmusreformot – más bizottságokkal együtt – előkészítő árbizottságban a következő álláspont alakult ki. A vállalatok­nak nyújtott költségvetési támogatást – a társadalompoli­tikaiig vagy gazdaságpolitikailag nagyon indokolt esetektől eltekintve – meg kell szüntetni. A támogatást azonban nem lehet az egyik évről a másikra elvonni, mert ez társadalmi és gazdasági zavarokat okozna. Meg kell jelölni a vállalatok szá­mára egy időtartamot (pl. öt évet), amelyen belül évről évre (lineárisan vagy nem-lineárisan) fokozatosan csökken, és amelynek a végére megszűnik a támogatás. Ha a vállalat ez idő alatt nem képes nyereségessé válni, akkor tönkremegy, megszűnik. Ez teljes mértékben megfelelt a reform gazdaság­politikai koncepciójának: nem kell minden tevékenységnek és nem kell minden szervezetnek, vállalatnak fennmaradnia és növekednie. Más szavakkal ezt úgy fejeztük ki, hogy át kell térni az extenzív fejlődésről az intenzív fejlődésre. Mert a re­form az intenzív gazdasági fejlődés koncepciójára alapozó­dott, ezért állíthatom, hogy a vállalati differenciálódás gondo­latát implikálta a reform.

Amikor azt mondtam, hogy a nagyvállalatokat kivonták a reform hatásköréből, akkor azt is állítottam, hogy éppen az imént vázolt célt nem engedték érvényesülni: a jól működő vállalatoktól továbbra is elvonták a nyereséget, és szubven­cionálták a veszteségest. Ez azonban nem a reform, hanem az ellenreform. A hetvenes évek végén nagyszabású munka indult az „árrendszer tökéletesítésére". A javaslatot kidolgozó bizottság (vezetője Nyers Rezső) koncepciójában ismét jelen­tős szerepet kapott a vállalati támogatások néhány éven belüli felszámolására irányuló – fent vázolt – koncepció. Csakhogy először is e bizottság javaslatait lesöpörte az asztalról a – hamvába holt, ám akkor a Nyugaton is nagy tetszést aratott – ún. kompetitív árrendszer ideája.²⁷ Másodszor (és ez a leg­lényegesebb), az akkori vezetésnek esze ágában sem volt hozzányúlni a nagyvállalatokhoz a nyolcvanas években.

Voltaképpen már az eddigiekből is kitűnik, hogy Kornai alapkifogása a reformmal szemben: nem a tőkés viszo­nyok visszaállítását tűzte zászlajára. Megállapítja (puszta tényt szögez le, elismeri, rosszallja, kritizálja?), hogy mind Pé­ter György, mind maga a reform a szocializmust, a szocialista tulajdonviszonyokat, a tervgazdaságot kívánja átalakítani, kor­szerűsíteni, ezzel erősíteni. (Ettől reform a reform.):²⁸ …..egyik sem foglalja magában a tervezés végleges megszünteté­sét."²⁹ „Péter György írásaiban nem merült fel …az állami tu­lajdon privatizálásának gondolata."³⁰ „Axiomatikusán elfogad­ta a fennálló tulajdonviszonyokat."³¹ Én inkább a csodálkozást érzem.

A Ludas Matyiban volt egy állandó rovat az első években. Valamely aktuális politikai kérdést egy viccel válaszoltak meg. Egy alkalommal a kérdés ez volt: Hogyan van az: egyesek most csodálkoznak azon, hogy a kommunisták szocializmust akarnak. A válasz: A hároméves Éviké benyit a fürdőszobába, ahol a papa zuhanyozik. Utána rémülten rohan a mamához, hogy újságolja: Anyu, az apa fiú!

Kornai alapállítása – összhangban a ma uralkodó ideológi­ával -, hogy csak a magántulajdonosi gazdaság működhet hatékonyan, az állami tulajdon pedig nem. Igaz: a mai gaz­daság sem tisztán magántulajdonon, s különösen nem a ti­zenkilencedik századi magántulajdonon nyugszik. A nyugati gazdaság vegyes gazdaság, amelyben a magántulajdon do­minanciája érvényesül. Ami tulajdonképpen bizonyításra szo­rulna. Milyen hatékonyság tételezhető fel egy olyan vegyes gazdaságról, amely – lényegében egy kiteljesedett – 1968-as reform állami tulajdonának dominanciáján alapul? Ugyancsak feltéve erről a gazdaságról, hogy nem telepszik rá a politi­kára, hanem nagyfokú autonómiája van (tehát egy, a szovje­tétől alapjaiban különböző politikai mechanizmust feltételez­ve).

Vagyis Komáinak azt kellene bizonyítania, hogy egy ilyen gazdaság sem tud hatékonyan működni. Persze aki Kornait cáfolni akarja, annak pedig az ellenkezőjét kell bizonyítania. És az előny Kornai oldalán van: ezt a bizonyítékot voltakép­pen senki sem igényli tőle. Mert a tények látszólag önmagu­kért beszélnek. Ha azonban tüzetesen vesszük figyelembe a tényeket (erre törekedtem a fentiekben), akkor legfeljebb ezt mondhatjuk: Nem bizonyítható az 1968-as reform életképes­sége, mert nem volt módja, hogy életképességét bebizonyítsa. Ám igaz ennek az állításnak az ellenkezője is: ugyanezen ok miatt a reform életképtelensége sem bizonyítható.

Budapest, 1993. január.

Jegyzetek

1 Kornai (1992) 43-49. oldal

2 Figyelemre méltó, hogy Kornai cikkének (1992) jegyzeteiben (48­49. oldal) jószerével egyetlen olyan cikk, tanulmány nem szerepel, amely a reformmunkában közvetlenül résztvevők tollából származnék. Eszem ágában sincs megsérteni a Kornai által idézett kiváló kollé­gákat, de hát ők mégis csak ott voltak, ahol mesélték a reform törté­netét.

3 Kornai (1992) 46.

4 Ami ez utóbbit illeti, a kelet-európai folyamatokat alapjában véve kétféle módon lehet vizsgálni. Meg lehet közelíteni egy meghatározott prekoncepció alapján. (Ez ma a szokásos vizsgálati szemlélet.) Azaz: ebben a térségben a Nyugaton létező viszonyoknak kell kialakulniuk és ilyenek fognak kialakulni. Az ettől az úttól tapasztalt eltérések heves bírálat tárgyai. Az elemző közgazda helyébe a tanácsadó lép. A másik lehetséges analízis (és én ezt tekintem igazából tudományosnak): el­fogulatlan tanulmányozása annak, hogy ténylegesen milyen tulajdon­viszonyok alakulnak ki a volt szocialista országokban.

5 Kornai (1992) 45.

6 Kornai (1992) 45.

7 „A profilgazda intézményének újbóli esetleges bevezetése és a pár­huzamos termelés megszüntetése a mi körülményeink között a rugal­masságot, az alkalmazkodó képességet nagymértékben korlátozza, amint ez a múltban már elég világosan kiderült. De akkor ez legalább összhangban volt a tervutasításos rendszerrel." Hoch (1976).

8 „A kiteljesedés helyett az új mechanizmus átmeneti jellege állan­dósult, sőt – mint erre már utaltam – a változások sok tekintetben a mechanizmus-koncepcióval ellentétes irányúak voltak." Hoch (1979) 20.

9 Kornai (1992) 45.

10 Aki nem volt profi mechanizmus ügyekben, egyáltalán nem szük­ségszerűen vette észre az ellenreformációt. Valamikor a nyolcvanas évek elején előadást tartottam a reformról egy számítástechnikai inté­zetben, és természetesen beszéltem az ellenreformációról is. AJiall-gatóság soraiban jelenvolt egyik kiváló matematikus az előadás után kijelentette, hogy számára ez a közlés nóvum, de lehet benne valami.

11 Bossányi (1992) 3-16.

12 A vizsgálat összefoglalója „Gazdasági Mechanizmusunk" (1972) címen készült el.

13 Magam „Termelői és fogyasztói árak kapcsolata" c. albizottságot vezettem.

14 Jól megnyilvánul ez az óvatosság pl. a (mind termelői, mind fo­gyasztói) áraknak az ún. árformákba való besorolásában. A részleges hatósági szabályozás formájába sorolták be az árak igen nagy részét 1968-ban. „Nyilvánvaló lett azonban, hogy semmiféle árforma nem tün­tetheti el a hatósági árszabályozásra és a nagyfokú árképzési rugal­másságra való törekvés ellentmondását. E probléma megoldását vi­lágszerte keresik, de valójában sehol nem találták meg." Hoch (1972) 125. „Az elmondottakból nem következik, hogy a részleges árszabá­lyozás nem alkalmazandó forma… Hangsúlyozni kell azonban, hogy a részleges árszabályozás – bármily szükséges is – az ellentmondá­sokat nem szünteti meg, sőt egy idő után kiéleződésüket sem akadá­lyozhatja meg. Mindebből az következik, hogy távlatilag emez árforma körének szűkítésére és nem bővítésére kell törekedni. Egyfelől a fix vagy a maximált árak körébe kell sorolni majd azokat az árakat, ame­lyeket hosszabb távon sem tudunk szabaddá tenni, másfelől fel kell szabadítani azokat az árakat, amelyeknél a feltételek megérettek… Mindennek nem mond ellent, hogy átmenetileg indokoltak lehetnek fordított irányú változások is"; uo. 127-128.

15 …..az új mechanizmus összefüggő rendszer, elemei kölcsönösen feltételezik egymást, kedvező gazdasági hatásukat csak együttműkö­désükben fejtik ki, s ezért nem lehet az egyes elemeket időben egy­más után bevezetni. Az új gazdasági mechanizmus alapvető elemeit… 1968. január 1-én kell életbe léptetni" …..az ezt követő mintegy két év… az új mechanizmus kibontakozásának időszaka." A Magyar Szo­cialista Munkáspárt (1966) 11.

16 „A Központi Bizottság 1966-os határozatát követően üzemekben, hivatalokban pártnapokat tartottunk. Ecseteltük a beruházások, a kül­kereskedelem, a termelői árak stb. új rendszerének előnyeit. A felszó­lalásokból azonban rendszerint kiderült, hogy az embereket alapjában véve két kérdés foglalkoztatja: lesz-e munkanélküliség és lesz-e inf­láció? Jogos volt tehát politikailag is, de gazdaságilag is az óvatosság. Az új irányítási rendszer teljes szélességében életbe lépett 1968. ja­nuár 1-én, de úgy, hogy a régi irányítási rendszer számos elemét meghagytuk azzal az elgondolással, hogy fokozatosan iktatjuk ki őket a reform megszilárdulása alapján, annak haladásával párhuzamosan. Pl. azonnal életbe léptettük a reform szellemének megfelelő árrend­szert, de úgy, hogy az elvigyázatosság kedvéért időlegesen fix formá­ba soroltunk olyan termékeket és szolgáltatásokat, amelyeket elvileg rugalmasabb árformába kellett volna sorolnunk." Hoch (1979) 20.

17 Mint reform-munkás még távolabbról szemléltem a Központi Bi­zottsági határozat előkészítésének, benyújtásának és elfogadásának procedúráját. Ám már testközelből láthattam az 1984. évi (a reform továbbfolytatásáról szóló) KB-határozat előkészítését, sőt részt is vet­tem benne. Az 1966. évi határozat után csaknem húsz évvel, egy sokkal kisebb jelentőségű határozat elkészítésekor minden mondatot, minden szót megrágtak az előterjesztők, nehogy olyan fogalmazás ke­rüljön a tervezetbe, ami miatt a Központi Bizottság nem fogadja el a dokumentumot. A lehetséges félreértések elkerülése végett. Az akkori gazdaságpolitikai titkár a reform – igaz, nagyon óvatos – híve volt. Éppen ezért a nagy elővigyázatosság a 84-es határozat előkészítésé­ben.

18 Nagy (1970) 675-690.

19 Kornai (1992) 44.

20 A Magyar Szocialista Munkáspárt (1966) 26.

21 A Magyar Szocialista Munkáspárt (1966) 24-25.

22 „A fent vázolt alapelveken nyugvó gazdasági mechanizmustól azt várjuk, hogy elősegíti erőforrásaink jobb, gazdaságosabb felhasználá­sát, a gazdaság gyorsabb és kiegyensúlyozottabb növekedését. Konk­rétabban: olyan gazdaságirányítási és vállalatgazdálkodási rendszert akarunk létrehozni, amelyben az eladók és a vevők, az ipar és a kereskedelem, a kereskedelem és a fogyasztók kapcsolatai közvet­lenebbé válnak; ti. abban az értelemben, hogy a piaci kapcsolatok és az anyagi érdekeltség megváltoztatott rendszere arra ösztönözze az eladókat, hogy a vevők érdekeihez igazodjanak, de a vevők is érde­keltek legyenek abban, hogy keresletük kialakításában figyelembe ve­gyék a tényleges kínálati lehetőségeket, adottságokat. Mindennek fel­tétele, de várhatóan eredménye is, hogy a piac az egyensúlyi állapot­hoz közeledjék, hogy fokozatosan a vevők piacává váljék, vagyis a konkurrencia ne a vevők között éleződjék ki, hanem az eladók között. Olyan helyzet felé kell közeledni, amelyben nem a vevő szalad az áru után, hanem az eladó a vevő pénze után." Hoch (1966) 65.

23 A Magyar Szocialista Munkáspárt (1966) 16.

24 A Magyar Szocialista Munkáspárt (1966) 15.

25 Kornai (1992) 45.

26 Kornai (1992) 45.

27 Hoch (1980).

28 Hoch (1990) 8.

29 l. h.

30 Kornai (1992) 44.

31 Kornai (1992) 44.

Irodalom

A gazdasági mechanizmus reformja. A Magyar Szocialista Munkás­párt Központi Bizottsága 1966. május 25-27-i ülésének anyaga. Kiadja a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága Agitációs és Propaganda Osztálya, 1966.

Bossányi Katalin: A piaccsináló antikapitalista. Mozgó Világ, 1992. 9. sz. 3-16.

Hoch Róbert: A fogyasztói ármechanizmus reformjáról. Kereskedel­mi Szemle, 1966. 2. sz.

Hoch Róbert: Fogyasztás és ár. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Budapest 1972. 125. o.

Hoch Róbert: Profilgazda? (Figyelő, 1976. 11. sz. 3. o.)

Hoch Róbert: Szabályozó módosítás – mechanizmus továbbfejlesz­tés (Gazdaság, 1979. 2. sz. 20. o.)

Hoch Róbert: A világpiaci árak és az árcentrum. Közgazdasági Szemle, 1980. 10. sz. 1153-1158. o. Hoch Róbert: Mindenki reformer. Élet és Irodalom, 34. 1990. 3. 8. Hoch Róbert: Formációváltozás és privatizálás. Társadalmi Szemle, 1991. 7. sz. 19-30. o.

Gazdasági Mechanizmusunk Működésének Elemzése és Továbbfej­lesztésének Munkahipotézisei. (A mechanizmus-bizottságok összefog­lalói alapján.) Bizalmas. Budapest. 1972. június 7. 1-69. o.

Kornai János: Az eretnekség történelmi hivatása. Mozgó Világ, 1992. 9. sz. 43-49. o.

Nagy Tamás: Az eszközök átcsoportosításának célszerű formáiról népgazdaságunkban. Közgazdasági Szemle, 1970. 675-690. o.

1. Módszer és fogalomhasználat

A jeles, nemzetközileg elismert közgazdász-teoretikus, a libe­rális közgazdaságtan magyarországi korifeusa, Komái János új összefoglaló szocializmus-kritikával jelentkezett a nemzetközi és hazai tudományos nyilvánosság előtt. Műve, „A szocialista rendszer" nem hagyományos szakközgazdasági munka, s mint ilyen általánosabb figyelmet érdemel. A szerző nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy – a magyar kiadás alcíme szerint – „kri­tikai politikai gazdaságtant" írjon, amely úgymond „a tudo­mányos tárgyilagosság eszményének" jegyében fogant. Az ér­deklődést tovább növeli a szerző alapvető célja: arra a kérdésre keresi a választ, hogy „mi is volt az a társadalmi képződmény, amelyben oly sokáig éltünk?".

Kornai munkája azzal az igénnyel készült, hogy tankönyv le­gyen a közgazdasági egyetemisták számára itthon és külföl­dön. Mivel a tankönyv a szocializmusnak nevezett jelenség­együttes (mozgalom, eszme, termelési struktúra stb.) történel­mének számos alapproblémáját érinti, jogosult, ha egy inter­diszciplináris munkát a történetírás újabb eredményeinek szempontjából is szemügyre veszünk. A könyv számos fejezete vagy részlete úgyis inkább történeti, mint szigorúan közgaz­dasági jellegű. Végül is a rendszerváltó közgazdaságtan első általános összefoglalását olvashatjuk.

Természetesen Kornai grandiózus kísérletét nem egy szak­történeti munka igényeivel vetjük össze, hanem pusztán azt vizsgáljuk, hogy elméleti konklúziói mennyiben férnek össze a történettudomány konszenzusosnak tekinthető eredményei­vel,¹ illetve mennyire mondanak azoknak ellent. Tisztán ideo­lógiai kérdésekkel nem kívánok foglalkozni, mivel a mű ideo­lógiai funkcióját maga Kornai a magyar kiadás előszavában már előrebocsátotta: „a szerző a történelem zsákutcájának tartja a szocialista rendszert² ", és művében mindvégig ezt az alap­tézist kívánja bizonyítani. Egy 1993. májusi interjújában Kornai úgy vélekedett, hogy tulajdonképpen a szocializmus azért bu­kott meg, mert meg akarta haladni a kapitalizmust: „A tény­legesen létrejött szocializmus azért torzult el és végső soron azért omlott össze, mert ki akart küszöbölni három fundamen­tális társadalmi intézményt: a pluralista demokráciát, a magán­tulajdont és a piacot".³ Ezt a vállalt ideológiai célt az olvasónak természetesen tiszteletben kell tartania, s nem szabad belőle tudományos problémát faragni, névértékén kell kezelni.

Mindjárt a magyar előszóban kiderül, hogy a szerző pusztán „gondolati modelleket ad elő", s az egyes országok tapasz­talatai csak „szemléltetésül szolgálnak⁴ ". Ezek a „modellek" azonban – mint látni fogjuk – az újabb kutatások fényében nem tűnnek meggyőzőeknek. A konkrét történeti alapoktól meg­fosztott steril „modellek" olyan gondolati konstrukciók, ame­lyek többnyire „kipróbált" közhelyeket gyűjtenek össze, igen különböző elméleti és módszertani forrásokból interpretálva azokat.⁵

Kornai János a maga elméleti módszerét az angol kiadás elő­szavában az eklekticizmusban határozza meg, amennyiben olyan radikálisan eltérő tudományos és szemléleti irányzatokat kép­viselő teoretikusok „szintézisével" kísérletezik, mint Marx, Schumpeter, Keynes és Hayek. Ami a történeti metodológiát illeti, ott bizony nincsenek ilyen meghatározó „forrásai" a szer­zőnek. A felhasznált történeti munkákból való idézgetés, amely a tulajdonképpeni történeti megközelítést hivatott pótolni, gyakran önkényes, véletlenszerű.

Történeti szempontból nézve azonban Kornai munkájának legalapvetőbb módszertani fogyatékossága nem technikai jel­legű, hanem az, hogy a világgazdaságot nem mint strukturált egységes egészet szemléli, amelyben történetileg kialakult szer­kezeti meghatározottságok uralkodnak (mint például a cent­rum, a félperiféria és a periféria országainak egymáshoz fűző­dő kapcsolatrendszere, a munkamegosztás szerkezete, a kirekesztettségi és kizsákmányolási viszonyok, az egyenlőtlen cse­re és az egyenlőtlen politikai-uralmi viszonyok stb. Ennek kö­vetkezményeként eltűnnek a világfejlődést „színesítő" történel­mi régiók, a történelmi fejlődés mindenütt mint valami színte­len és alternatívátlan folyamat ábrázolódik.⁶ A nagy ideológiák alászállnak az Eszmék magasából, hogy a földön inkarnálódjanak. A „jó" és a „rossz" birodalma úgy jelenik meg a műben, mint két alapelv harca a világban: egyfelől a gazdasági racio­nalitás, a tiszta piaci logika, másfelől az irracionális állami ki­zsákmányolás. A történelem ismét teleologikus folyamattá transzformálódott. A világszocializmus „megvalósulása" he­lyére bekerül az elérendő kapitalista paradicsom mítosza, a „demokratikus piacgazdaság", amelynek megvalósulása útjá­ban a szocializmus kiküszöbölése után szinte már nincsenek is akadályok.

A tankönyvek általános sajátossága, hogy olyan fogalmakat használnak, amelyek a hivatkozott tudományos iskolák egyi­kében vagy másikában általánosan elfogadottak. Kornai „tan­könyve" ezen a téren elméleti kifinomultságról tesz tanúságot több szempontból is. Maga a könyv a központi kategóriát, a SZOCIALIZMUS fogalmát legalább megpróbálja elmélettörté­neti kontextusba helyezni, amivel a mai elméletellenes világ­ban, a „mikroökonómia" világában egyenesen „premodern" je­lenségnek tűnik. Ebben az értelemben igazán nem „divatos" munka. Más kérdés, hogy a mű lényegét határozza meg, hogy a szocializmus-fogalom strukturálatlan és differenciálatlan ma­rad, puszta „ideológia". Az értékelméleti összefüggések és a fogalom változásainak konkrét történeti szövete ennek megfe­lelően feltáratlan maradt. A fogalom említett dimenziói úgy­szólván eltűntek, egyetlen sík maradt fenn, mégpedig a sztáli­nista hatalmi apparátus propaganda-tézise: a szocializmus az, ami a Szovjetunióban Sztálin alatt létrejött a párt, illetve a párt­apparátus vezetése alatt.

Az elmúlt évek tükrében nem meglepő, hogy egy liberális gon­dolkodó elfogadja a sztálini logikát – persze világnézetileg a visszájára fordítva -, de az meglepő, ahogyan magát a „sztálini szocializmust" egyenesen a „klasszikus szocializmusnak" ne­vezi. Hogy a „klasszikus kapitalizmus" marxi fogalmának ana­lógiája ihlette meg a szerzőt, abban bizonyosak lehetünk, hi­szen magának a SZOCIALIZMUSnak a felbomlását is a visszájára fordított marxi tétel jegyében értelmezi. Marxot és Le­nint parafrazeálva írja a szocializmus történelmi pályájának be-végeztéről: „előbb-utóbb sor kerül valóban forradalmi jellegű változásokra, amelyek felszámolják a szocialista rendszert, és átvezetik a kapitalista piacgazdaságba".⁷ Úgy tenni 199PBen vagy 1993-ban, mintha ez a világ legtermészetesebb következ­tetése lenne, enyhén szólva magának Komáinak a korábbi munkáival sem egyeztethető össze. S bármennyire is kedvelje Kornai a maga képmására átrajzolt Marxot, nem lehet megspó­rolni a történeti elemzést, nem lehet analógiás úton leírni a kapitalizmus kelet-európai restaurációját a nyugati kapitaliz­mus fogalom- és formavilága alapján. Már csak azért sem, mert a mű megszületéséig mindössze kétéves tapasztalati anyag hal­mozódott fel. (A mű első, angol nyelvű kiadásának előszava 1991 áprilisában készült, s a helyzet azóta nem lett kedve­zőbb…) A kelet-európai régióban, amely nem a „demokratikus piacgazdaság" kiterjedésének tényeit hozta felszínre, hanem a félperiferiális sajátosságokat, az elszegényedést, a gazdasági hanyatlást, a munkaerőpiac olyan átstrukturálódását, amely példátlan munkanélküliséget, társadalmi marginalizálódást eredményezett, alapzatán pedig mindenütt a nemzeti populiz­mus, az etnikai háborúk már elfeledettnek hitt jelenségei éled­tek újra.

Kornai analógiás módszere azonban másutt is fogalmi csúsz­tatásokba megy át, amennyiben a szocializmus „tiszta" formá­ban való működését csakis a maga sztálinista, rákosista stb. formáiban értelmezi, és mindenféle reformot a „demokratikus kapitalizmus" előfutáraként, részeként tart számon: megint csak eltűnik az elmélet és a gyakorlat közötti összes közvetítés, mintha csak valóban újra az 50-es években volnánk.⁸ Persze lényeges eltérés, hogy Kornai most abból a tézisből indult ki, hogy a (fejlett) kapitalizmus fölénye az államszocializmussal szemben vitathatatlanul bebizonyosodott. Abszurd „felfede­zés" ez, hiszen ezt a „fölényt" sem Lenin, sem Sztálin, de még Hruscsov sem vonta kétségbe, különben nem hirdették volna meg az „utolérés" – egyébként teljesen utópisztikus és valóban realizálhatatlan – elméletét. Sőt, a rendelkezésünkre álló ta­pasztalati adatok alapján azt kell mondanunk, hogy az elmúlt négy évben semmilyen lényeges gazdasági és szociális mutató tekintetében nem sikerült megközelíteni az 1988-as utolsó „bé­keévet" sem. Ezt az összevetést Kornai nem végzi el, pedig mégiscsak furcsa, hogy a legfejlettebb országokkal – legalábbis egy ökonomista szinten – elvégzi az összevetést, de saját múlt­jukhoz nem viszonyítja az államszocialista országokat. Pedig ha rászánná magát erre a feladatra, kiderülne, hogy sem a 18­19. században, sem a legutóbbi századfordulón nem volt esély a felzárkózásra.⁹

Valami elmozdulás éppen az 50-es-70-es években történt, az­után megint lelepleződött az utópia. De hogy éppen ebben az összefüggésben a szocializmus lenne vétkes, ez tökéletesen bi-zonyítatlan maradt. Mindez természetesen nem szolgálhat érv­ként az államszocialista ideológusok számára a régi rendszer védelmében, mert az összeomlott, s belőle (és persze a világ­rendszer adott állapotából) sarjadt ki a kapitalizmus ezen új, félperiferikus formája, amelynek jövőjéről ma nehéz optimista módon nyilatkozni, ha az oroszországi, az ukrajnai, vagy akár a magyar fejleményekre gondolunk. Úgy tűnik, a kelet-európai formameghatározottság fennmarad. Ezért a szocializmus fo­galmának, illetve a történetileg kifejlődött államszocialista rendszer létviszonyainak összehasonlító történeti elemzése feltételezné a centrum és periféria összevetésének konkré­tabb, történetibb módját.

Kornai teljes mértékben figyelmen kívül hagyta azt a komoly nemzetközi irodalmat – nemcsak a marxista, de a liberális és konzervatív polgári megközelítéseket is -, amelyek a szocializ­mus fogalmának valamelyest is differenciáltabb megközelítését nyújtják. S bár tankönyvről van szó, s az ember hajlik a leegy­szerűsítések elfogadására, egy ponton túl azonban magának a Kornai-féle gondolatnak tudományos hitelességét ássa alá ez a felületes sematizálás. Ezt nem mentesíti az a körülmény, hogy a régebbi tankönyvek is éppen ebben az összefüggésben tar­talmaztak megbocsáthatatlan leegyszerűsítéseket és felületessé­geket. Azok is úgy közelítették meg a szocializmus fogalmát, hogy a mindenkori gyakorlatot a szocializmus teoretikus álta­lánosságának fényével világították meg. E könyvek is azt bi­zonygatták, hogy a praxis lényegében megfelel az elméletnek. Ennyiben tehát Kornai sem tudott szakítani a régi tankönyvek fogalomvilágával és módszerével.

Itt azonban nem arról van szó, hogy Kornai valamiféle „hi­bát" követett volna el. Ennél rosszabb a helyzet: nem rendel­kezik a történeti kutatásokban felhalmozódott elméleti és em­pirikus anyaggal, amely pedig előfeltételül szolgálhatna a szo­cializmus valóban átfogó analíziséhez.

2. Az empirizmus az elmélet ellen

Maga Kornai – igen helyesen – a szocialista eszmekört széles és sokrétű jelenségnek tartja, de „módszeres tárgyalásától"¹⁰ eltekint. Ennek következtében mindazok az elméletek, amelyek nem alkalmasak arra, hogy a „sztálinizmust" a szocializmus, mint termelési mód fogalmába szuszakolják bele, olyan szerep­körbe kerülnek, mintha nem is léteznének. Kornai az „igazi" szocializmust teoretikus absztrakcióként, utópiaként vonja össze egy kalap alá. Pl. az „új baloldal" szocializmus-felfogá­sát, amelyet néhány összefüggésben Kornai megemlít mint jó-szándékú utópista elméleteket, egyetlen komolyan vehető hi­vatkozással sem illusztrálja, nem találunk e szerzőkre még csak utalást sem. Nem derül ki még az sem, hogy kik azok a gon­dolkodók, akik ebbe a kategóriába tartoznak, s mi a valóságos tudományos jelentőségük. Érvelésüket és kapitalizmus-kritiká­jukat nemhogy nem elemzi, de még csak nem is említi. Abszurd helyzet áll elő: a szocializmus autentikus teoretikusai úgyszólván tel­jesen hiányoznak a feldolgozott irodalomból. Sem Gramsci, sem Mandel, sem Wallerstein, sem Arrighi, sem Andre Gunder Frank, sem a New Left Review, sem a Telos szerzői nem létez­nek e mű számára, Lukács is csak egy mellékes összefüggésben bukkan fel, holott harmadrendű magyar politológusokra és közgazdászokra mint komoly tekintélyekre történik hivatko­zás. Kornai úgy hárítja el magától e feladatot, hogy őt a rend­szer, nem pedig az ideológia, az elmélet érdekli;¹¹ miközben az ideológiai komponenseknek döntő történelmi jelentőséget tulajdonít, magát a Rendszert ideológiai és szervezeti tények­ből vezeti le.

Ha egyszer a Rendszer néhány ideológusa szocialistának deklarálta a maga országát, akkor az Kornai számára szocia­lista országként jön számításba. E kritérium alapján kerül ki a kapitalista világgazdasági rendszerből a „szocialista táborba" minden, „alkalmi" ideológusok által „szocialista orientációjú országnak" nevezett állam. S bár magam is úgy vélem, hogy a „minek nevezzük" kérdése önmagában nem perdöntő, de puszta „szemantikai kérdésként" kezelni, ahogyan Kornai te­szi, aligha felel meg a tudományosság kritériumának.¹² E meg­közelítés a politikai empíriát közvetlenül az elméleti igazság rangjára emeli. Mintha ezek az országok a maguk akaratából „szakadtak" volna ki a világrendszerből, mintha a harmadik világban megtapasztalt „szocializmus" nem következmény, ha­nem ok lenne…

Felmerül azonban egy logikailag is alapvető probléma, ami­kor Kornai megpróbálja „összegyűjteni" azokat a kritériumo­kat, amelyek alapján a szocialista országokat „kinevezi". Az említett ideológiai kritérium mellett egyetlen tényezőt tud fel­hozni, mégpedig a kommunista pártok irányító szerepét: „eb­ben a könyvben a szocialista rendszer kifejezés kizárólag kom­munista pártok által irányított országok rendszerét jelöli".¹³ így kerül Magyarország és Bénin, Jugoszlávia és Afganisztán együttesen a szocialista országok „táborába". De hát ezek után aligha csodálkozunk, hogy Kornai Nicaragua sandinistáit is kommunistáknak kiáltja ki. Kornai e tisztán politikai jellegű csoportosítása ellenére is meglepi az olvasót azzal a szinte hi­hetetlen eljárással, hogy a „szocialista országok" kijelölése so­rán semmiféle gazdasági kritériummal nem szolgál. Nem szá­mít sem a gazdasági struktúra, nem számítanak a tulajdonvi­szonyok. Ezek után már nem lepődünk meg semmin: Kornai szerint Beninben is és Magyarországon is a kommunista párt volt hatalmon… Persze ha minden egypárti hatalmat szocialis­tának minősítünk, s minden gazdasági társadalomalakulatot aszerint írunk le, hogy egyetlen párt van hatalmon, amely vagy Kínát vagy a Szovjetuniót tekinti – évenként változóan – mo­dellnek, akkor Zimbabwe, Dél-Jemen és az NDK valóban egy országcsoportba sorolható. De ha Kornai kritériumát komolyan vennénk, akkor is súlyos bajok állnának elő, miután Zimbabwéban és Dél-Jemenben sem kommunista pártok voltak hatal­mon, legalábbis a vezetése és tagsága nem deklarálta annak. Úgy tűnik, elegendő kritérium, ha maga Kornai János tekinti kommunistáknak őket.

3. A szocializmus „keletkezése" és szakaszolása

Tehát a világrendszer „működésének" specifikumai, a gazda­sági struktúrák és a tulajdoni szerkezetek is mind harmadren­dű kérdések. Sőt, Kornai tulajdonképpen még tovább ment: a kommunista párt maga a deus ex machina és az Első Mozgató egyidejűleg. Kornai értelmezésében a párt megragadta a szo­cialista ideológiát (vagy inkább az ideológia a pártot), amely kezdettől az állami tulajdon és az egypártrendszer alapjaira épült, és a párt e két ideológiai alapvetés szervezeti kereteként létezett és ragadta meg a politikai hatalmat, és került csaknem világuralmi pozícióba.¹⁴ Magából az ideológiából következik az állami tulajdon alapvető jelentősége és az egypártrendszer is, a „proletárdiktatúra" is. Ez a történelemmagyarázat egy po­litikai gazdasági tankönyv számára is képtelenség. Ezzel a ba­jok azonban nem érnek véget.

Két, nézetem szerint alapvető körülmény hiányzik Kornai vizsgálatából, amelyek pedig a tankönyv legalapvetőbb kon­cepcionális részéhez tartoznak. Az egyik annak a történelmi hagyománynak legalább jelzésszerű bemutatása, magyarázata, amely az állami tulajdont a 20. században az „államszocializ­mus" alapvető jelenségévé avatta. Az állami tulajdon nemcsak azért nem vezethető le a szocialista-kommunista ideológiából, mert maga az ideológia anyagi-gazdasági és szociális előfeltételezettségű, de azért sem, mert Marx elméletében a szocializ­mus eredendően éppen nem állami jellegű rendszer, hanem „szabad termelők, szabad társulása".¹⁵ Itt jegyzem meg: Kornai művében gyakran előfordul, hogy nem ott idézi a lényeges gondolatot, ahol az tematikusán felmerül, hanem egészen más összefüggésben. így jár el a marxi elmélet „államellenességé-vel" is. Amikor arra van szüksége, hogy a szocializmust az állami tulajdon doktrínájából vezesse le, akkor egyáltalán nem tesz különbséget, vagy relativizálja a különbséget az állami és közösségi tulajdon között.¹⁶ Ebből következik, vagy legalábbis összefügg ezzel, hogy Kornai a sztálini rendszert tulajdonkép­pen Sztálin nyomán tekinti szocializmusnak. Ezért érthető, hogy a „totalitarianizmus-elmélet" segítségével egyenes vonalú fejlődést tételez fel 1917-től Gorbacsovig, mert csak így tudja kiiktatni a szovjet történelem olyan szakaszait vagy jelenségeit, olyan struktúráit, amelyek nem illeszkednek sémájába.¹⁷

Kornainak arra sincsen válasza, hogy a NEP miért előzte meg az általa „klasszikus szocializmusnak" nevezett szakaszt. A NEP a maga piacgazdasági jellegzetességeivel – Kornai lo­gikája szerint – a „felbomlás" vagy a „reformok" szakasza, az „átmenet". Ismét, ha valami nem illeszkedik a sémába, akkor Kornai János – feledve a történeti valóság elemzését – kreál a jelenségből egy „átmenetet", így lesz ez valahogyan majd a Hruscsov-korszakkal is. Ám a történeti irodalom már régebben meggyőzően kimutatta, hogy a NEP nem egyszerűen Sztálin­nak és körének esett áldozatul, a NEP bukásának történelmi feltételei jóval korábban jöttek létre. (Az sem véletlen, hogy a piacgazdaság igazán korlátozott sztolipini reformját sem kí­sérte szerencse.) A NEP felszámolása már akkor megkezdődött, amikor Sztálin annak még legharciasabb híve volt,¹⁸ akkor tájt, amikor az 1923-as ipari-agrár-olló felszámolását a NEP védel­mében állami árintézkedésekkel próbálták megoldani. Ez tulaj­donképpen már az állami beavatkozás kora. Nem szabad elfe­ledkezni arról sem, hogy nem létezett sem modern bankrend­szer, sem a piacgazdaságra, azaz a kapitalizmusra „dresszírozott" paraszti populáció. Még a szibériai paraszt burzsoá éthoszát sem szabad eltúlozni, nemhogy az európai Oroszorszá­gét.¹⁹

Tehát a „forradalmi rendszer", a „klasszikus rendszer", majd a „reformrendszer", mint a Kornai-féle szakaszolás eredménye, talán megfelel egy utólagos logikai játéknak, de nem feleltethető meg a valóságos történelmi folyamatnak, még kronológiailag sem követik egymást. A Kornai által hivatkozott híres amerikai történész-szovjetológus, Robert C. Tucker két évtizeddel ezelőtt részletesen kifejtette, hogy a forradalom és az 1929-es fordulat között mind gazdasági-strukturális, mind politikai-ideológiai szempontból éles törésvonalak találhatók.²⁰

Teljesen feledésbe merül az a jelentős kérdés, hogy a 20-as évek baloldali ellenzéke és a „demokratikus centralisták" ép­pen az állami tulajdon és a szocializmus azonosítása ellenében fogalmazták meg elméleti és politikai pozícióikat a sztálini ve­zetéssel szemben. 1928-as, már emigrációban lefolyt vitájuk Trockijjal és híveivel jól tükrözi, hogy a sztálinizmussal mint politikai-ideológiai irányzattal szemben, ha esélytelenül is, de reálisan létezett ellenzéki mozgalom, amely megújuló formában a későbbi évtizedekben is alternatív szocialista koncepciókat képviselt – míg a hagyományos „sztálinista" gondolkodásban és praxisban az állami tulajdon mint valóban állami-bürokra­tikus tulajdon szerepelt, jóllehet az alternatív szocialista elkép­zelésekben és rövid életű gyakorlati kísérletekben az állami tu­lajdon a társadalmi tulajdon puszta előfeltétele volt. Az OKP fórumain a 20-as években lezajlott viták a párt különböző cso­portosulásai és irányzatai között igazán hitelesen tükrözik ezt a problémát. Ezek a viták – igaz, a politikai harcokkal szoros összefüggésben – a tulajdon-problematikát már akkoriban összekapcsolták a társadalmi formák elméletével, mindenekelőtt az ázsiai termelési mód kérdésével.²¹ A 20-as évek végéig az OKP-ban a közösségi tulajdon antietatista értelmezése volt a „hivatalos" (bár az ellenzék egyes köreiben, mint például a zinovjevi csoportosulásban, az állami tulajdon egyenesen állam­kapitalista formaként definiálódott). Mindezen szellemi-politi­kai előfeltételek nélkül sem az 56-os magyar munkástanácsok, sem a lengyel Szolidaritás 1980-81-ben nem tudta volna felvet­ni azokat a jelszavakat, amelyek ma már dokumentumokban testet öltve őrzik a történelmi fejlődés alternativitásának bizo­nyítékait. Enélkül nem létezett volna sem Hruscsov, sem a „pi­acszocializmus", melyről maga Kornai János is oly hosszan ér­tekezik.²²

Míg Kornai egy statikus szocializmus-fogalommal dolgozik Lenintől Gorbacsovig, addig a konkrét történelmi valóság egé­szen másképpen fest. Tény az, hogy 1917 és 1923 között ma­gának Leninnek is legalább háromszor jelentősen módosult a szocializmus-felfogása.²³ De itt egyáltalán nemcsak Leninről van szó. A Kornai által alapvető jelentőségűnek tételezett kom­munista párton belül a hét évtized alatt igen jelentékeny, hogy ne mondjam, alapvető átalakulás ment végbe a szocializmusról kialakított képzetekben, ideológiákban, elméletekben és persze a praxis síkján is. Az 1919-es pártprogram, amely az önkor­mányzati társadalom megvalósítását, a munkásönigazgatást tűzte ki célul, teljes egészében lekerül a napirendről a 20-as évek végétől, s a sztálini államszocializmus lesz a determináns ideológia. Az agrárkérdés területén talán még világosabban megnyilvánul ez az alapkülönbség. A mezőgazdasági artyelek és kommunák, amelyek a bolsevik agrárprogram igazi megtes­tesülésének tűntek a 20-as években, 1929 után a pusztulás sor­sára jutottak, s a „sztálini megoldás", azaz a kollektivizálás vet­te át helyüket. Ám a kollektivizálás sohasem szerepelt ebben az állam-bürokratikus formában a bolsevik koncepciók között, amiről Kornai teljes egészében megfeledkezik…, vagy nincs a dologról tudomása.

Miután Kornai a szocializmus keletkezését ideológiai és ha­talmi-politikai tényekből vezeti le, kénytelen megkerülni vagy háttérbe szorítani a történelemben a társadalmi érdekharcok szerepét, az „osztályharc" egész problematikáját, a történelmi alternatívák mögött meghúzódó társadalmi konfliktusokat. Elemzése számos alapvető kérdésben nem megy túl a formá­lis-szervezeti analógiákon. Az NDK-tól Zimbabwéig talál olyan általános fejlődési jegyeket, történelmi okokat, amelyek a társadalom alsó rétegeinek a „kommunista" pártok mögé ál­lását, a gazdagok vagyonának kisajátítását implikálják, de ezeknek a tényeknek az ideológiai motívumokhoz képest alá­rendelt szerepet tulajdonít. Bármily hihetetlen, de Kornai nem vesz tudomást arról a tényről, hogy 1917 februárjában Orosz­országban alig egy falunyi bolsevik párttag létezett. Nem érti, vagy nem akarja megérteni annak a ténynek a jelentőségét, hogy nem a kommunisták vagy a forradalmárok „csinálják" a forradalmat, hanem a forradalom csinálja a forradalmáro­kat, a kommunistákat, az anarchistákat, eszereket stb. így volt ez Oroszországban is. Miként az is súlyos vétek a történetiség ellen, ha azt képzelnénk, hogy a bolsevikok maguk választot­ták az izolálódás perspektíváját.

A „sztálinista ideológiai örökség" maga azonban jórészt ép­pen az izolálódás nemzetközi történelmi feltételeinek terméke. Nem véletlen, hogy az izolálódás enyhülésének periódusában válik kétségessé ez az ideológia. Éppen Hruscsov idején követ­kezik ez be, amikor az 1961-es XXII. kongresszuson visszatérés történik a szocializmus önigazgatói felfogásához. A hruscsovi reformok bukása után, a Brezsnyev-korszakban ismét az állam­szocializmus ideologikuma uralkodik a pártban és a Szovjet­unióban (egyre kevésbé az emberek fejében), majd Gorbacsov első éveiben ismét reneszánszát éli az önigazgatói szocialista hagyomány mindaddig, amíg 1988-89 fordulóján ad acta nem teszik az állami tulajdon fölötti társadalmi ellenőrzés kísérle­teit, s megtérnek a privatizáció néven ismert „katasztrojka" (A. Zinovjev) -politikához, amelynek szellemi alapzatán azután a szocializmus minden irányzatát utópiának vagy történelmi zsákutcának nevezik.²⁴ Kornai logikájában egyebek között azért sem fontosak ezek a változások, mert – mint általában a liberális gondolkodásban – a demokrácia fogalmát nem képes értelmezni a termelési folyamatban, a gazdasági döntések te­rén. A „piac vagy állam" dichotómiát ebben az összefüggésben sem adja fel.

Az ideológia túldimenzionált felfogásából ered, hogy Kornai észre sem veszi: az SZKP programja és valamely harmadik vi­lágbeli „szocialista orientációjú" ország programja közötti el­térések vagy azonosságok teljesen jelentéktelenek azokhoz a különbségekhez képest, amelyek az általános gazdasági fejlett­ség, a társadalmi szerkezet, a munkaerő iskolázottsága, az élet­mód stb. eltérő fejlődésében mutatkoztak meg. Mivel Kornai nem világrendszerben gondolkodik, fel sem merül számára az a probléma, hogy vajon miért tekintendő „zsákutcának" – mondjuk – a kelet-európai államszocializmus, s miért nem dek­laráltatik annak, mondjuk, a brit stílusú demokratikus intéz­ményeket és a piacgazdaságot meghonosító India fejlődése. Kornai számára egy politikai-hatalmi rendszer bukása egy ter­melési mód bukásával azonos. Mintha a „szocializmus" Beninben az ideológiai és intézményi tényezők, nem pedig a törté­nelmi feltételek inadekvát volta miatt bukott volna meg. Mint­ha csak Bénin vagy Afganisztán valóban a kapitalizmus vagy szocializmus alternatívája előtt állt volna… (Hiábavaló minden­fajta ideológia exportja olyan országokba, ahol „történelem el­őtti állapotok" uralkodnak, ahol a „természetadta" törzsi-kö­zösségi viszonyok határozzák meg a mindennapi élet szerke­zetét. Ami legalább ilyen fontos, hogy ezek az országok – el­lentétben mondjuk az 1917-es év Oroszországával – nem ren­delkeztek olyan belső erőforrásokkal, amelyek lehetővé tették volna számukra, hogy a világrendszeren belül önálló „világ­rendszerré" válhassanak; a tőke számára „érdektelen országok­nak" számítottak és számítanak ma is.)

A különböző létszférák közötti közvetítések ilyen mérvű ki­kapcsolása még egy tankönyv esetében sem engedhető meg. Mivel a szerző nem volt hajlandó figyelembe venni a maga konzekvenciáival egyetemben ezeknek a rendszereknek a vi­lágrendszerbeli beágyazódását, azokat a leszűkült alternatívá­kat, amelyek között „választhattak", kritikája nem talál célba. Ugyanis a történelem egyetlen harmadikvilág-beli, szocialis­tának deklarált országban sem kínálta fel a polgári demok­ratikus piacgazdaság megvalósításának lehetőségét, amely le­hetőségből a szerző kiindul. Kornai János sajnálatos módon pártpolitikai és ideológiai jellegű „megoldásokat" tálal fel ott, ahol gazdaságtörténeti és társadalomtörténeti problémákról van szó.

A neves szerző munkájában a történetiség mellőzése azon­ban leginkább akkor nyilvánul meg, amikor kísérletet tesz arra, hogy a szocialista rendszerek fejlődését szakaszolja, és a sza­kaszokat történelmi-gazdasági tartalommal töltse meg. Nem derül ki, hogy miért is válthatják egymást ezek a szakaszok anélkül, hogy átcsapnának a kapitalizmusba. Ezek az „átcsapások" a „gondolati modellekkel" nem magyarázhatók meg, mert ebben az összefüggésben is be kellene kapcsolni a ma­gyarázatokba a világrendszer működését, amelynek a vizsgált országok minden izolálódásuk ellenére is részei maradtak. Kornai, ki nem mondva, azon az állásponton van, hogy a vi­lágrendszeren belül az egyes nemzetek számára úgyszólván szabad átjárás létezik a „demokratikus országok" közé. A cent­rumnak a szegényebb régiókkal szembeni kirekesztő „műkö­déséről" a hosszú-hosszú műben komoly formában nem esik szó, pedig ez elsősorban gazdasági és egyáltalán nem ideoló­giai kérdés.²⁵

De nem járunk jobban a „forradalmi korszak" vizsgálatával sem. Miután Kornai főképpen a 70-es évek történeti irodalmá­ból idézgetett a szovjet (és a kínai) fejlődésre vonatkozóan, fi­gyelmen kívül hagyva Rabinovits vagy S. Cohen, egyáltalán a szovjetológia társadalomtörténeti iskolájának munkáit, így e periódusról is sajnálatosan szokványos, sematikus kép, tulaj­donképpen torzkép keletkezik. E periódus lényégét a forra­dalmi terrorban és a gazdagok kifosztásában látni súlyos egyol­dalúság, amelyet a modern történelmi irodalom gondos archív kutatásokra támaszkodva évekkel ezelőtt megcáfolt²⁶ A szerző állításával²⁷ szemben a forradalmi átmeneti időszakot nem me­ríti ki a hadikommunista „redisztribúció". Ez a katonai redisztribúció nem pusztán a forradalmi periódus autentikus követ­kezménye, hanem a világháború „államkapitalista újításának" és az „orosz tradíciónak" a terméke. Itt léteznek olyan forra­dalmi tényezők, amelyek az új termelési mód lényegét érintik: új termelési struktúrák jöttek létre, a társadalmi önszerveződés korábban nem ismert vagy alig ismert formái, amelyekben az akkor még antietatista kommunisták az új, a szocialista terme­lési mód első szigeteit látták.

A korábban említett tudományos művek óriási történelmi anyagot halmoztak fel arra vonatkozóan, hogy miképpen szer­vezték meg a közvetlen termelők tőkések nélkül, vagy a tőké­seket ellenőrizve a termelési folyamatot. Magam úgy vélem, és korábban volt módomban meg is indokolni, hogy ezek a ha­gyományos munkamegosztás szerkezetét átalakító forradal­mi kísérletek megfelelő történelmi feltételek hiányában ve­téltek el, vagy maga a sztálini fordulat tiporta el őket; de úgy tenni, mintha ezek nem is léteztek volna, ezt semmilyen di­daktikai szemponttal és „gondolati modellel" indokolni nem (lenne) szabad.

Ha Kornai valóban megvizsgálta volna a forradalmi perió­dus legalább magyar nyelven hozzáférhető dokumentumait, nyilvánvaló lenne számára, hogy annak a korszaknak a foga­lomvilágában az alapkategóriák ezek voltak: munkástanács, termelési önigazgatás, szövetkezeti társulások, kommunák és artyelek, öntevékenység és közösség, termelési demokrácia és szakszervzetek stb. A Sztálin nevével összekapcsolt „szocializ­mus egy országban"-praxis viszont a maga természete szerint valami egészen másról szólt: állam, tervgazdaság, egyenlőtlen csere, erőltetett iparosítás, kollektivizálás, utolérés stb., mely kategóriák a 20-as évek második felében sem ugyanazt jelen­tették, mint a 30-as években. Immánuel Wallerstein találó meg­fogalmazása szerint ennek a praxisnak a lényegéhez tartozott az „utolérés merkantilista stratégiája", amellyel a hatalomra jutott szocialista vagy kommunista pártok a burzsoázia történelmi feladatait vállalták föl, mint a feudális maradványok elsöpré­sét, az eredeti tőkefelhalmozást, a termelő üzemek totális áru­termelővé való átalakítását. Végül is „a XX. század történelmi ténye, hogy a hatalmon lévő kommunista pártok a szocialista államokban legalább annyit tettek az értéktörvény uralmának kiterjesztése érdekében, mint a transznacionális korporáci­ók"²⁸

Bárhogyan viszonyuljunk is egy ilyen megközelítéshez, ma­gukat a kérdéseket nem hallgathatjuk el, nem kerülhetjük meg. Kornai azonban a problematikát sem tette magáévá, hanem csupán egy teljesen más összefüggésben, mellékesen megemlíti például, hogy létezett valóságos szövetkezeti tulajdon is,²⁹ ezt azonban csak „pozitivista" módon regisztrálja, anélkül hogy valóságos jelentőségét elemezné, vagy beleillesztené a szocia­lizmus elméleti hagyományába és gyakorlati történetébe.

4. A „klasszikus rendszer"

A „klasszikus rendszer" keletkezésének problematikája – mint már fentebb is utaltunk rá – nem igazán érintette meg Komáit. Pedig éppen ez a kérdések kérdése. Kornai gyakorlatilag sem­mi konkrétumot nem tud mondani arról az egyetemes tervről, amely szerinte a „klasszikus szocializmus" bevezetéséről ren­delkezett. Ezen azonban nincs mit csodálkoznunk, ugyanis ilyen terv nem létezett. Nem véletlen tehát, hogy Kornai erre vonatkozóan semmiféle olyan dokumentumot nem tudott idéz­ni, amely a „sztálini rendszer" létrehozását tűzte volna ki célul. Nem kevés kutató töltött el éveket azzal, hogy valamilyen el­méletnek vagy hivatalos doktrínának a nyomára bukkanjon, amely alapján a sztálini szisztémát bevezették volna. A doku­mentumok, még a Sztálin által szignált dokumentumok is, 1927-ig mind a NEP védelméből indultak ki. Ma már evidencia a történeti irodalomban, hogy Trockij sem kívánta a NEP-et felszámolni…³⁰ Tudomásul kellene hát venni, hogy a sztáliniz­musnak nem volt elmélete.³¹ Ha nincs elmélete, hát nincs, Kornai János – vélhetnénk – majd megalkotja.

Kornai János éppen ennek jegyében a „klasszikus rendszer anatómiáját" is azzal a megállapítással kénytelen kezdeni, hogy „A SZOCIALISTA RENDSZER megértésének kulcsa a hatalmi struktúra vizsgálata". Valamilyen ma­gyarázatra végül is szükség van, s ezt érzi maga a tankönyv­szerző is.³² De sajnálatosan nem a „nagy ugrás" feltételeinek legalább rekapitulálásába fogott a szerző, amely megértethetné a diákokkal az 1927-1929-es sztálini rendszerváltás lényegét. Igaz, ez Kornai számára nem a megfelelő eredményeket hozta volna. Hiszen ez a fordulat helyezte pályára 'a „klasszikus rendszert", nem pedig az októberi forradalom…

Ha a történelem mint tudomány mozgósítása nem jár ered­ménnyel, marad a politológia a maga statikus sémáival és ka­tegóriáival, visszaköszön a régi tud.-szoc.-os „rendszeralko­tás": annál rosszabb a tényeknek. Ha a hatalmi szerkezetből akarjuk levezetni, megérteni a „klasszikus szocializmust", meggondolandó, vajon éppen ilyen módon nem vonatkoztat­hatnánk-e ugyanezt a kapitalista rendszerekre? Hiszen a kapi­talizmus hatalmi intézményének módosulása talán érintetlenül hagyta a gazdasági rendszert? Vagy a helyi-nemzeti kapitaliz­musok létrejöttében az angol és francia politikai forradalmak nem játszottak-e lényegbe vágó szerepet? Valójában Kornai a történelmi fejlődésnek csak a felszíni politikai rétegét hántja le, s miközben azt jól látja, hogy például a kollektivizálás maga valóban, lényegét tekintve, politikai-hatalmi okokból megy végbe, „nem látja" az alternatíva mögött a mélyebben fekvő történelmi okokat és folyamatokat, mert akkor a sztálinizmus versus szocializmus probléma nem hullott volna ki az elemzés rostáján, mint élő történeti problematika.³³

Kornai János elemzéseiben az imént jelzett módszertani zűr­zavar a „szocialista rendszerek" értékelésében különösképpen megnyilatkozik. Hol az immanens értékelést részesíti előnyben, hol pedig a rendszert a kapitalizmus fejlett centrumának érték­rendje alapján minősíti. Nem veszi észre, hogy a szocializmus lényegi előnyei, amelyeket maga is megnevez (létbiztonság, tel­jes foglalkoztatottság, ingyenes oktatás, a társadalom szegé­nyebb rétegei, mindenekelőtt a munkásság számára az oktatás és kultúra eredményeinek elsajátítása során nyújtott előnyök stb.), nem tarthatók fenn a magántulajdon uralmának vissza­állítása után.

Nem a véletlen műve tehát, hogy Kornai nem tudja megma­gyarázni a „klasszikus szocializmus" létrejöttének okát. Mivel e problémakörrel nem birkózik meg, kénytelen újra meg újra az „ideológia és szervezet" létéből levezetni a Szisztémát. A Párt mint valami DNS hordozza magában a „klasszikus szo­cializmust". Még akkor is ragaszkodik Kornai e tételhez, amikor a Párt nyilvánvalóan éppen ennek az ellenkezőjét hordozza.

Kornai a későbbi fejezetekben természetesen szól a lényeges és alapvető problémákról is, de már elszigetelve, kimetszve a reális történelmi kontextusból. így tárgyalja majd a rendszer születésétől elkülönítve a tulajdon problémáját (elhallgatva, hogy a (magán)tulajdon lényegéhez tartozik, hogy idegen munka elsajátításáról van szó). A 99. oldalon azután előkerül végre az érdek fogalma is, persze megint már a rendszer ki­fejlett formájának működési magyarázata során. A tulajdonfor­mák elemzése során Kornai például eljut odáig, hogy a rész­vényesek, vagyis a tulajdonosok tanácsát úgy írja le, mint akik­től függnek a menedzserek. De azt a kérdést már nem teszi fel, amit Marxtól Leninig minden szocialista számára szinte kö­telező volt feltenni éppen az „államszocializmus" elkerülése ér­dekében: ha egyszer a menedzsment függhet a hozzá-nem-értő rész­vényesek tanácsától, akkor miért ne függhetne a vállalati dolgozók, az üzemi munkások, a termelők stb. tanácsaitól? Ez a problematika átvezet a bürokrácia elkülönült hatalmához, vagyis az államszocializ­musban játszott szerepéhez.

Az eredeti válasszal adós marad Kornai, pedig a bürokrácia fogalmának elemzése során igazán felvethetné a munkástulaj­don és munkásellenőrzés kérdését, de ez nem áll érdekében, mert ez egész koncepciójának megkérdőjelezésével fenyegetne. Kornai bürokrácia felfogása igen közel áll Max Weberéhez és Lev Trockijéhoz, amennyiben a bürokráciát a „szocializmusban egységes társadalmi alakulatként" írja le.³⁴ így a bürokráciáról valamelyest is differenciáltabb, tagoltabb kép nem jön létre. A tankönyv koncepciója szerint a Rendszert a bürokrácia önér­dekei mozgatják. A bürokrácia olyannyira önálló érdekekkel rendelkezik, hogy a társadalomban minden más érdek gyakor­latilag artikulálatlan marad. A bürokrácia fogalmát Kornai csak politológiai síkon bontja szét (párt-, szakszervezeti, katonai, rendőri stb. bürokrácia). Ezért sincs válasza arra, hogy ilyen fokú irracionalitás ellenére miképpen lett a Szovjetunió szuper­hatalom, sőt még összeomlott formájában (FÁK) is alapvető tényező, mégpedig nemcsak Európában.

5. A reformszocializmus és a magántulajdon

A történetiség kilúgozódása az elemzésben a társadalmiság, a gazdaság és társadalom, a gazdaság és a politikai rendszer összefüggéseinek eliminálását vagy szervetlen összekapcsolását idézi elő. Ugyanis a statikus szemlélet, miközben – didaktikai szempontból – elválasztja egymástól a problémákat, nem képes azokat a fogalmi elemzés síkján újra összekapcsolni. Példaként említhető a magántulajdon elemzése. Kornai abból a bizonyítatlan tételből indul ki, mely szerint a magántulajdon ab ovo hatékonyabb gazdálkodást tesz lehetővé, mint az állami tulaj­don. Mivel a tétel bizonyítatlan, ezért a szerző állandóan kény­telen újra és újra visszatérni a magántulajdon áldásos szerepé­hez. Pozitív példái természetesen mindig csak a legfejlettebb centrumországokra vonatkoznak, sohasem a világgazdaság más régióira, ahol ugyancsak kapitalista viszonyok uralkodnak. (E. J. Hobsbawm gyakran idézett megállapítása szerint a kapitalista világrendszer ma jóval nagyobb arányban „termeli meg" a lét­minimum alatt élőket, mint a századfordulón. Ma évente kb. 50 millió ember hal éhen a földön, de ezen embertömegnek vi­szonylag elenyésző része él(t) a fejlett centrumokban.)

A szocializmus magántulajdon fölötti győzelmét Kornai azzal a motívummal magyarázza tankönyvében, hogy a magántulaj­don felszámolása eredendően a kommunista párt uralmához és a bürokratikus állami kollektivizmushoz van kötve. És ismét visszajutottunk ugyanazokhoz a módszertani és elmélettörté­neti problémákhoz, amelyeken Kornai egész koncepciója meg­bukik. Pedig az elméleti irodalomban már régóta evidenciának számít, hogy sem Marxnál, sem Leninnél semmiféle pártok és elkülönült bürokratikus elnyomó apparátusok nem szere­pelnek a szocializmusban mint kifejlett termelési módban,³⁵ Kornai mégis fenntartja, hogy ez volna a szocializmus alfája és ómegája.³⁶

Ezt ismerjük. így például láttuk, ahogyan Kornai a magán­tulajdont tisztán gazdasági kategóriaként elemzi, eltekint attól, hogy benne mindig meghatározott egyetemes, regionális és nemzeti szintű uralmi viszonyok rejtőznek. Miként a tőke fo­galma magában rejti a világpiac fogalmát, a tőkés magántulaj­don fogalma magában rejti az egyetemes uralmi viszonyokat. E viszonyok első, gyakorlati bírálata, az államszocializmus kí­sérlete elbukott. Ennek magyarázatához azonban nincs feltét­lenül szükség arra, hogy a magántulajdon valóságos termé­szetét „szublimáljuk". Ennek érdekében Kornai még azt az el­járást is alkalmazza, hogy az államszocializmus egyenlőtlensé­geit – egyébként helyesen és korrekten – megbírálja, azután viszont a kapitalizmus sokkal kiáltóbb és egyetemesebb egyen­lőtlenségeit az államszocializmus egyenlőtlenségeivel szemben végső soron igazolja³⁷ De ha a magántulajdon „szublimálása", „megnemesítése" mellett vagyunk, akkor persze az „államszo­cializmus" minden antietatista és antikapitalista bírálatát vagy elkerülhetetlenül utópiának kell tekinteni, vagy arra az állás­pontra kell jutni, hogy bármilyen gyakorlati bírálat elkerülhe­tetlenül a kapitalizmusba vezet, azt erősíti, s végül is igazolja a kapitalista rendszert.³⁸ Kornai e gondolatok bizonyításának egész fejezeteket szentel, ami az egész mű alapvető funkciójá­nak talán leglényegesebb mozzanata.

Szerzőnk nem teszi fel azt a kérdést, vajon a kapitalizmus miért nem működött úgy Kelet-Európában az államszocializ­must megelőző évtizedekben, ahogyan azt Nyugaton tette. S nem vizsgálja meg komoly formában azt sem: miképpen tör­ténhetett, hogy míg 1913-ban a cári Oroszország az USA ipari termelésének alig 6 százalékát produkálta, addig 1938-ra a Szovjetunió meghaladta az amerikai termelés 45 százalékát. Ez olyan történeti kérdés is, amelyet semmilyen gazdaságelméleti és ideológiai érvekkel nem lehet tudományosan kiiktatni. Leg­főképpen azzal nem, hogy a szisztéma egy átalakult verziója fél évszázaddal később megbukott. Éppen így a rendszer bu­kását sem lehet elválasztani attól, hogy többé nem tudott olyan szükségleteket kielégíteni, amelyeket legitimációs ideológiájá­ban évtizedeken át hirdetett. Ezt Kornai többször is aláhúzza, de nem veszi komolyan vagy fel sem veti a kérdést, vajon mi az oka annak, hogy a legitimációs ideológiát csak a rendszer ledöntése árán lehet a legális politikai nyilvánosságból kiszo­rítani, ám a lakosság milliói mégsem hajlandók azt elfelejteni. Ha ezt a kérdést felvetné, akkor a „klasszikus rendszer" meg­reformálásának kísérleteit nemcsak abból a szempontból vizs­gálná, hogy mely reformok és mennyiben segítették elő a ka­pitalizmus visszaállítását, hanem azt is, hogy az államszocia­lizmus összeomlásában mekkora szerepet játszottak azon tár­sadalmi erők érdekei és tevékenysége, amelyek a nemzetközi pénzügyi szervezetekkel, politikai elitekkel és nagy multinaci­onális társaságokkal működtek együtt.

S kik voltak azok a társadalmi erők, akik nemzeti keretek között végrehajtották ezt az átalakulást? Miután kapitalizmust követelő népmozgalmak sehol nem játszottak szerepet az át­alakulásban, mégiscsak fel kell vetni azt a problémát, hogy a Kornai által leginkább bírált társadalmi csoport, a BÜROKRÁ­CIA játszotta az alapvető szerepet. Egyszer csak elfelejtette a kommunista ideológiát, és áttért a kapitalizmusra? Nyilván másról van szó, amiről Kornai nem beszél. Az általa oly gyak­ran elmarasztalt privilegizált rétegek (részben értelmiségiek, részben bürokraták a régi és új elitek köreiből) privilégiumaikat megőrizni vagy újakat szerezni kívántak, amihez a nemzetközi gazdasági és politikai háttér a 70-es évek közepétől (adósság­válság stb.) egyre kedvezőbb volt, viszont a rendszer számára egyre kedvezőtlenebb, s már azok is megvonták a rendszertől támogatásukat, akik egyébként nem hittek a magántulajdon visszaállításának kedvező hatásaiban. A régi privilegizált réte­gek nem voltak érdekeltek abban, hogy saját létfeltételeiket a társadalom ellenőrzésének rendeljék alá. A dolgozó emberek milliói, akik valami jobb lehetőségben hittek, nem is nagyon látták át, hogy pl. a privatizáció nem az elitek és privilegizált csoportok kiebrudalásának eszköze, hanem éppenséggel egy ellenőrizetlen, vadkapitalista restauráció új formájú hatalmi-politikai intézményrendszerrel való „elősegítése", végigvitele. Ez a restauráció persze jelentős mértékben a régi rendszer mé­hében született, de ez a folyamat nem ment volna végig a „ked­vező" nemzetközi beágyazottság nélkül. Mire a lakosság nagy tömegei ennek tudatára ébredtek, már nem fordulhattak vissza vagy előre az „államtalan szocializmus" felé.

Persze 1989 perspektívájából az összeomlásnak már nem volt szocialista alternatívája, de sem a jugoszláv önigazgatás buká­sa, sem 1956, sem 1968, sem 1980-81 szempontjából nem állít­ható, hogy kizárólag a kapitalista restauráció útja létezett, mert ezzel 1917 februárjának nézőpontjából is elkerülhetetlennek, s mint ilyen, igazolhatónak látszik a sztálinista fordulat is a ma­ga ismert konzekvenciáival. Visszamenőleg kiküszöbölni az al­ternatívákat a történelemből nem „ártalmatlan gondolati mo­dellek előadása", hanem a történelmi folyamat meghatározott alternatíváinak elzárása, ugyanakkor mások erősítése. Ez a tör­ténelem szomorú tapasztalata, amit azonban Kornai János már nem véletlenül nem idéz Lukács Györgytől, azon kevés gon­dolkodók egyikétől, akiket idéz, csak éppen azt mulasztotta el megjegyezni, hogy a történelem alternativitásának problémáját a marxizmuson belül éppen ő vetette fel. Egyidejűleg Lukács volt az, aki „1968" egy meghatározott alternatívájaként előre látta egy polgári restauráció lehetőségét is… (ami 1989 után be­következett).³⁹ Van abban valami szimbolikus, hogy Lukács e műve már csak akkor jelenhetett meg, amikor az általa még megmenthetőnek tartott szocializmus kapitalista elkorcsosulása a végső stádiumba ért. De ez a tény aligha teszi ad acta Lukács György elméleti hagyatékát, a tertium datur gondola­tát, amely ellen Kornai János csaknem 700 oldalon oly szenve­délyesen érvel…

A rendszerváltás a legkitűnőbb bizonyítéka annak, hogy a szocializmus nem reformálható tovább polgári-piaci irányba, mert kapitalizmus lesz belőle. Most már nem marad más el­méleti perspektíva, mint vagy új utakat keresni az önkormány­zás és a szabad szövetkezés szocializmusa felé, vagy a fennálló világrendszer, a kapitalizmus apológiája…

Jegyzetek

1 A szovjet fejlődés historiográfiájáról pl. igen jó áttekintést nyújt egy Japánban kiadott kötet: Facing Up to the Past. Soviet Historiography under Perestroika. Sapporo, 1989., de egy külön tanulmányt szentel­hetnénk csak azoknak a historiográfiai vizsgálódásoknak, amelyek 1989 után jelentek meg a Szovjetunióban, illetve utódállamaiban.

2 Kornai János (1993) A szocialista rendszer… 20. o.

3 HVG, 1993. május 22. 39. o.

4 Kornai (1993) 20. o.

5 Más kérdés természetesen a könyv szakközgazdaságilag kimunkált része, amelynek méltatásával a közgazdász szakembernek kell foglal­koznia. E feladatnak egy későbbi számunkban tesz eleget Wiener György. (A szerk.)

6 Ez a beállítódás a 60-as éveket megelőző állapotba visz vissza ben­nünket, hiszen a magyar történetírásban a világrendszer-szemlélet már a 60-as évek végétől jelen van. Elegendő, ha Pach Zsigmond Pál, Berend T. Iván és Ránki György munkásságára utalok e helyen.

7 Kornai (1993) 29. o.

8 Pedig még a rendszerváltás előtt egy speciális tanulmánykötet jelent meg több mint egy tucat szerző tollából a szocializmus fogalmának, Marx és Lenin „szakaszolási" elméletének tárgyában: „Válaszúton. Lé­tező szocializmus – Politikai átmeneti időszak? szocializmus? kapita­lizmus?" ELTE ÁJTK, Bp., 1988. Pol.tud. füzetek 7. (Szerk: Krausz T.~ Tütő L.)

9 Ennek már régóta komoly történeti irodalma van, amely egyébként tükröződik a magyar történetírásban, mindenekelőtt Niederhauser E., Berend T.I. és Ránki Gy., Katus L. és mások munkásságára utalhatunk, eredetileg 1. erről pl: Paul Bairoch: Europe's gross national product, 1800-1975. In: The Journal of European Economic History, 1976, Vol.5. No. 2. Az „utolérés", „elmaradottság" elmélettörténeti hátteréről l. Krausz T.: Pártviták és történettudomány. Viták az „oroszországi történelmi fejlődés sajátosságairól" a 20-as években. Bp., Akadémiai Kiadó, Érte­kezések a történettudomány köréből, 113. 1990. és vö: Niederhauser Emil Kelet-Európa-koncepciójáról. In: Krausz T.: Megélt rend­szerváltás. Cégér kiadó, 1994. 177-199. o.

10 L. Kornai (1993) 41. o.

11 Vö. uo. 42. o.

12 Vö. uo. 42. o.

13 Vö. uo. 43. o.

14 Vö. uo. 72-73. o. skk.

15 Magyar nyelven is rendelkezésre áll e témakörben Tütő László re­konstrukciója, amely a marxi szocializmus-koncepció antietatista ka­rakteréről tanúskodik. A „kommunista társadalom első szakasza" Marx elméletében. In: Egy remény változatai. I. Elmélet és realizáció. Mag­vető, Bp., 1990. 56-99. o. Szerk.:Kapitány Á.-Kapitány &

16 L. például Kornai i. m. 59. o.

17 A politológiai irodalomban is számos munka kimutatta már, hogy a szovjet intézményrendszer a 20-as és 30-as években igen radikális változásokat szenvedett el; a fejlődési szakaszok jól elkülöníthetők pél­dául a 20-as és a 30-as évek között. L. olyan kitűnő liberális szerző munkáját, mint Graeme Gill: The Origins of the Stalinist political System. Soviet and East-European Studies: 71. Cambridge University Press, 1990.

18 Érdemes ebből a szempontból áttekinteni Sztálinnak Molotovhoz írt magánleveleit. L. ezeket J. V. Sztálin levelei V. M. Molotovhoz, Iz­vesztyija CK KPSZSZ 1990. 9. sz. 184. skk.

19 L. erről a megfelelő történeti konkrétsággal James Hughes: Stalin, Siberia and the crisis of the New Economic Policy. Cambridge Univ. Press, Soviet and East-European Studies: 81. 1991.

20 L. R. Tucker: Stalin as a revolutionary 1879-1929. A Study in His-tory and Personality. W. W. Norton and Co. N. Y„ 1973., 330-395. o., oroszul javított kiadásban 1990-ben jelent meg Moszkvában; e problé­makör irodalmi vitájához fűztünk néhány megjegyzést a korábbi évek­ben, 1. Krausz T.: Szocializmus egy országban, Megjegyzések egy tör­ténelmi vitához, Medvetánc, 1981. 2-3.sz. 55-78. o., uő: A szovjet 20-as évek történelmi elhelyezéséről. Világtörténet, 1983. 3. sz. 56-75. o. és nő: Adalékok egy rendszerváltás anatómiájához. Kritika, 1989. 11. sz. 2-6.0. De az említett politológusi munka (Gill) is ezen a vonalon épít­kezett.

21 L. erről részletesebben Krausz X: Pártviták és történettudomány c. könyvünket, Akadémiai Kiadó, Bp., 1991.

22 Már magyar nyelven is olvasható erről a kérdéskörről Alec Nove igencsak jelentős munkája, amelyet Kornai annak ellenére nem vizsgál, hogy magát a szerzőt megemlíti. L. Alec Nove: A megvalósítható szo­cializmus, KJK.

23 L. erről: Tütő László-Krausz Tamás: Lenin a szocializmusba való politikai átmenet időszakáról. Társadalmi Szemle, 1984. 7-8. sz., 109­116. o., de érinti ezt a kérdést a Kornai által idézett Szamuely László is, ám Kornai ebből a szempontból nem említi a munkát: Az első szo­cialista gazdasági mechanizmusok. Bp., 1971. és Marcel Liebman: Leninism under Lenin. Jonathan Cape, London, 1975.

24 Részletesen megvizsgáltuk ezt a problémakört történeti szempont­ból. L.: K. X: Történeti adalékok a szocializmus politikai és elméleti értelmezéséhez. Politika-tudomány, 1987.3. sz. 3-28.0. és A jelCINIZ­MUS c. írást, in: Poszt-Szovjet Füzetek, XI. Bp., Magyar Ruszisztikai Intézet, 67-92. o.

25 Ennek a problémának egyik legfrissebb és igen alapos kifejtését 1. G. Arrighi: A fejlődés illúziója. A félperiféria koncepciójának megújí­tása. Eszmélet, 15-16. sz. 145-180. o.

26 ,Vö.: pl. R. Daniels: Red October: The Bolshevik Revolution of 1917. New York, 1967., A. Smith: Red Petrograd – Revolution in the factories 1917-1918. Cambridge Univ. Press, 1985. stb.

27 Vö. Kornai i. m. 58-61. o.

28 Vö.: Immanuel Wallerstein: The Politics of the World-Economy. New York, Cambridge Univ. Press, 1984. 93. o.

29 Vö. Kornai í. m. 109. o.

30 L. erről Judith Shapiro tanulmányát: Trockij o NEP-e. Előadás az 1989-es moszkvai nemzetközi szovjetológiai konferencián.Gépirat.

31 Ez a tény – hihetnénk – olyannyira evidens, hogy Hermann István Lukács György nyomán már 1970-ben hangsúlyozta A szocialista kul­túra problémái c. művében.

32 Vö. Kornai i. m. 65. o.

33 Ez a csúsztatás az előfeltétele alaptézisének: sztálinizmus EGYEN­LŐ szocializmussal. Az a körülmény, hogy a „klasszikus szocializmus" Marx és Lenin felfogása alapján egyáltalán nem ábrázolható a „szocia­lista termelési mód" alapelvei szerint csak legfeljebb „államszocializ­musnak" vagy „politikai szocializmusnak" (1. erről az idézett munká­kon kívül Szabó A. Gy.: Marx és az államszocializmus. Eszmélet, 4. sz. 103-114. o. és Szigeti R: A szociáldemokráciáról. Eszmélet 20-21. sz.), nem zavarja Komáit abban, hogy a sztálini szakaszt a „klasszicitás fo­kára" emelje.

34 L. Kornai i. m. 107. o.

35 L. erről a Kornai által nem idézett Kis János Bence Györggyel írt kitűnő munkáját, amit még Rakovsky néven magyarul publikáltak Pá­rizsban: A szovjet típusú társadalom marxista szemmel. Magyar Füze­tek könyvei 5. Párizs, 1983.

36 Vö. pl. Kornai i. m. 120-121. o.

37 Vö. pl. Kornai i. m. 583-584. o.

38 Hruscsov és Gorbacsov periódusainak reformjait megítélni mint tisztán gondolati konstrukciókat (elszakítva a konkrét történelmi alter­natíváktól) tudományos szempontból igen kétséges vállalkozás.

39 Vö.: Lukács György: A demokratizálódás jelene és jövője. Magvető, 1988. (Ford. Heller Ágnes.)

A legutóbbi számunkban előrejelzett tematikán – anyagtorlódás miatt – némileg változtatnunk kellett. A szociálpolitika kérdésével foglalkozó cikkek (újabbakkal gyarapodva) átkerültek a következő számunkba; annál nagyobb teret szentelhetünk most jelenlegi fő témánknak, a szociáldemokrácia kérdésének. Írásaink zöme ezt a jelentős eszmeáramlatot és történeti jelenséget elemzi a múlt, a jelen és a lehetséges jövő vonatkozásában. Ezenkívül egy hosszabb tanulmány folytatja a Kádár-korszak múlt számunkban kezdett mérlegelését, és sor kerül egyéb történelmi, önigazgatási és gazdasági témák elemzésére is.

Tartalomjegyzék

1. Krausz Tamás : Jön vagy megy a szociáldemokrácia? – Néhány előzetes megjegyzés e számunkhoz
2. Erényi Tibor : Szociáldemokrata sikerek és viszontagságok történelmi nézőpontból
3. Varga Lajos : A szociáldemokraták és Magyarország modernizációja
4. Olga Velikanova : Lenin alakja a húszas évek tömegkultúrájában
5. Maróthy János : Önkéntelen szocializmus? – Kulturális politika a kapitalizmusban
6. Kádár Zsuzsa : Adalék Marosán György koncepciós peréhez
7. Gunnar Myrdal : Tervezés és demokrácia
8. Aleksandr Buzgalin : Hazai gazdaságelméletünk: a válságtól az új paradigma felé?
9. Szigeti Péter : Szociáldemokrácia: honnan hová? – Erények és gyengeségek
10. Viktor G. Arszlanov : Három forradalom
11. Agárdi Péter : Közelítések a Kádár-korszak művelődéspolitikájához
12. Szabó László : Tézisek a dolgozói tulajdon kiterjesztéséről Magyarországon
13. Eva Samaranch Gallén, Ramón Franquesca Artés : Önigazgatás Spanyolországban
14. Tütő László : Egy radikális szociáldemokrata. Adalékok Justus Pál gondolkodói portréjához
15. Tőkei Ferenc : Üzenetek a XIX. századból. Marx a szociáldemokráciáról

Az állami beavatkozással kapcsolatos viták – a politikacsinálók műhelye­iben s esetenként a szakirodalomban is – a „több" vagy „kevesebb" kor­mányzat, az „erős" vagy „gyenge" állam, a „kicsi" vagy „nagy" állami ap­parátus körül zajlanak. Az összevetés viszonyítási alapjai azonban eleve bizonytalanok, a lehetséges meghatározások intuitívek, és a szóbajöhető meghatározások nagymértékben kultúrához, nemzeti politikai hagyomá­nyokhoz kötöttek.

Az „erős" állam fogalma leggyakrabban az állam autonómiájával kap­csolódik össze. Egyes meghatározásokban az „autonómia" az állam „ere­jével", „hatalmával" lesz egyenértékű. Eszerint az erős állam (az autonóm állam!) működésének tervezésénél képes a társadalomban megfogalma­zódó különböző igények, programok lényegi figyelmen kívül hagyására. Annál „erősebbnek" fog tűnni az (állam)hatalom, minél nagyobbak az e programok mögötti erők és minél hatásosabban tud ezekkel szemben az állam ellenállást tanúsítani (vagyis nem ezek, hanem a saját prioritásait megvalósítani). E kulcsot követve vizsgálják az államot a neomarxista szövegek is. Itt az állam „viszonylag autonóm", ha – adott kérdések kap­csán – le tudja küzdeni a civil társadalmat domináló tőkés csoportok elle­nállását. Vagy, másként fogalmazva: az autonóm állam felülkerekedik bármilyen gazdaságilag vagy társadalmilag meghatározó osztállyal kiala­kuló érdekkonfliktusban (Skocpol, 1985, 4).

A Kádár-korszak értelmezésében és értékelésében meghatározó annak (párt)állami jellege. Le­bontásában is kulcsszerepe volt azoknak a törekvéseknek, amelyek az állam túlsúlyos szere­pében találták meg a negatív hatások, a működési zavarok, a (tovább)fejlődésképtelenség legfőbb okait. De miként bárhol Közép-Kelet-Európában, az államszocializmusok utáni kor­szakban is központi kérdés marad a „mire való az állam" kérdése, hiszen ezen országok gaz­daságét, társadalmi szervezetét még sokáig éppen az állami szerepvállalásnak a nyugatitól el­térő mértéke is jellemzi, mint ahogy meghatározó volt ez abban is, hogy e régióban – a tör­ténelmi előzmények kényszerítő hatása folytán is – államszocializmusok jöttek létre. Így a Kádár-korszak fennállásának, elő- és utóéletének kérdésében is központi fontosságú az állam szerepének vizsgálata, melyhez, úgy véljük, igen jó segítséget nyújthatnak többek között az itt olvasható tanulmány elméleti-fogalmi eszközei is.

Ugyancsak termékenyek lehetnek a szerzőnek azok a gondolatai, amelyek a centrum-pe­rifériaelméleteket, ill. a modernizáció és a függés ezzel kapcsolatos elméleteit próbáljak rend­szerbe foglalni, felvázolva ezzel a Magyarország közelmúltjában és jövőjében egyaránt meg­határozó alternatívák természetét is, s egyúttal közvetve reflektálva is az Eszméiéi korábbi számaiban közölt világrendszer-elméleti tanulmányokra is, elhelyezve azokat a kérdés igen összetett, a világrendszer-működés mind több elemére figyelő irodalom egyre terebélyesedő erdejében. (A szerk.)

Másrészt ugyanakkor semmi okunk azt hinni, hogy azok az államok – amelyekben az államot ellenőrző politikai csoport ugyan saját prioritásait követi, de azok nagyobbrészt egybevágóak a társadalom meghatározott érdekcsoportjainak értékeivel, s ezért a domináns csoportnak nem kell el­lenállást leküzdenie – gyenge, vagy korlátozott autonómiájú államok len­nének. S talán kijelenthetjük azt is, hogy az állam társadalmi támogatá­sának formája és mértéke az autonómiától független alapdimenziónak te­kinthető. Ha a társadalmi támogatottságot és az autonómiát tekintjük a két kiinduló paraméternek, és tudjuk (ez empirikus közhely), hogy ezek adott helyzetekben nem egyszerre és nem egyforma intenzitással fe­jeződnek ki, akkor jelenlétük illetve hiányuk kombinációi tipizálhatóvá te­szik az „erős-gyenge" állam dichotómiát is.

Mindezt, bármennyire leegyszerűsítő is, egy kétdimenziós mátrixszal szemléltethetjük:

A kirajzolódó államtípusok nemcsak elméleti osztályozások, hanem jól kezelhető „public choice"modellekben is megjeleníthetőek.

Jelen dolgozatunkban a hiányos társadalmi támogatottságú és ala­csony autonómiaszintű gyenge állammal nem foglalkozunk (bár sok vo­natkozásban, ambícióitól függetlenül pillanatnyilag a magyar állam ilyen­nek tekinthető). Ilyen paraméterek között egy ambiciózus átalakítási prog­rammal színre lépő állami apparátus tartósan amúgy sem működhet. Kö­vetkezésképpen, ha a változások generálásában a köztisztviselői kar az (egyik) döntő pozíciót tartani akarja, bármilyen átfogó akciósor előfeltéte­lévé lesz, hogy a kormányzatnak e modelltől el kell mozdulnia. A függet­len modellnek léteznek tekintélyuralmibb és demokratikusabb válfajai. A modernizáció különböző időszakaiban ez az államtípus – mindkét válto­zatában – jelentős szerephez juthat. Gyakorlatias megfontolásokból vi­szont a továbbiakban alaposabb vizsgálat alá az aktivista és a reagáló modelleket fogjuk venni.

A bemutatott tipológia azonban számos további kérdést is felvet. Mi­ként változnak a társadalmi támogatottság változó mértékétől függően (a demokratikus államrenden belül) az állami prioritások érvényesítési tech­nikái? Milyen államtípusok milyen szituációkban milyen fontosságot tulaj­donítanak annak, hogy milyen mértékű akcióik társadalmi támogatottsá­ga? A társadalmi támogatás változásai hogyan változtatják meg (egyálta­lán, mikor változtatják, s mikor nem) az állami cselekvési programokat? Az állami és társadalmi csoportokban megfogalmazott preferenciák szét­tartó voltából következően az államnak mekkora a hajlama (játéktere) kü­lönböző kulturális környezetekben az eredeti programok módosítására? Elvben széttartó prioritások esetében milyen állami apparátusok marad­nak autonómak, s melyek cselekvési tere szűkül majd össze? Igaz-e, hogy a tekintélyuralmi rendszerekben a „független" modell a leggyakrab­ban előforduló politika-változat? Lehet-e egy demokratikus állam is olyan „erős" (még ha nyilvánvalóan más eszközökkel él is), mint egy tekintélyu­ralmi rendszer?

E kérdések megválaszolására első közelítésben az államot adaptáci­ós mechanizmusain keresztül vizsgáljuk. Az állam legkülönfélébb akciói ugyanis felfoghatók külső vagy belső kihívásokra születő válaszlépések­ként; s így az állam sikeres voltát is mérhetjük az eredményesen feldolgo­zott kihívások hányadával. Az állam által feldolgozott külső és belső ható­tényezők egyenlegéből következően sajátos adaptációs stratégiák is el­különíthetők.

Ugyanakkor, a külső és belső kihívások szerinti felosztás (és az abból levezethető tipológiák, lásd Rosenau, 1988, 38-43) csak egy lehetőség az állami politikák különböző irányokban történő felbontására. Hiszen, míg itt az államról, annak autonómiájáról egyfajta egészként értekezünk, nem felejthetjük el, hogy a legtöbb esetben (s demokratikus államalakula­tokban majdnem mindig) az állami autonómia frakcionált; erősebben raj­zolódik ki egyes területeken, halványabban másokon. Világosabban megfogalmazott érdekei (és ebből következő szakpolitikái) vannak bizo­nyos szférákban, és engedékenyebb más vonatkozásokban. Egyes relá­ciókban erős, másokban pedig gyenge államként viselkedik. Érdekes, bár többnyire még kevéssé kutatott kérdések bukkannak elő a különböző működési filozófiájú államszegmensek határterületein.¹ Az állam autonó­miája nincs az állam egy meghatározott strukturális alkotórészébe beül­tetve. Sőt, épp a fentiekből következően időben is változik. Egyes helyze­tekben határozottan és erős kontúrokkal érvényesül, másokban elpáro­log. Az autonóm állami cselekvés szerkezeti potenciája – a kormányzati elitek összetételével, azok beállítódásainak áthangolódásával, a szerve­zetek átalakulásával és a nemzetközi rendszeren belüli erőátrendeződés­sel összefüggésben – időben is átalakul. Az osztályozási sémák kínálta autonómia-modellek inkább csak meghatározott környezetben vizsgálan­dó lehetőségek.

Végül is az adaptációs stratégiák mögött az állami autonómiát hordo­zó döntéshozó csoportok szubjektivitásának összetevői rajzolódnak ki (a társadalomban megfogalmazódó problémák felismerési készsége az ál­lamapparátusban, a köztisztviselők önképe a mögöttük felsorakoztatható támogatásról, konfrontációs stratégiák az igazgatásétól eltérő prioritások kezelésénél, az apparátus hitei arról, hogy az általuk befolyásolandó terü­leten adott bemeneti (input) lépéseknek milyen hatékonyságú kimenetei támad(hat)nak.

Mindezekből „puha" politika-jellemzők egy csokra rendezhető össze. E puha változók az állam általános strukturális keretei és az egyes konkrét akciók közötti sávban működnek. Néhány ezek közül – képlékenység; az akciók elszigeteltsége, körülhatároltsága; az állami politika rugalmas­sága és sebezhetősége – alapjellemzői egy általános autonómiakon­cepciónak is. A képlékenység és a sebezhetőség negatívan, az elszige­teltség és a rugalmasság pozitívan kapcsolódik az állam autonómiájának kiteljesedéséhez.

A képlékeny államok preferenciáik megfogalmazásánál érzékenyek a megnyilvánuló társadalmi érdekek kifejeződései iránt, és ezek hatására saját programjaikat is hajlamosak módosítani. Szélsőséges esetekben az apparátus egyszerűen teljes egészében magáévá tesz, sajátjaként fogal­maz meg valamilyen, az igazgatási apparátuson kívül megszületeti prog­ramot. Persze a nem (vagy csak minimálisan) képlékeny állam sem ha­nyagolja el teljesen a társadalmi hatásokat. Amíg azonban a képlékeny állam ezeket az impulzusokat értékkörnyezetükkel együtt hasznosítja, és programelemként emeli át saját cselekvési lehetőségei közé, addig a nem- vagy csak kevéssé képlékeny változat ezeket csak információként használja, adatforrásként, nyersanyagként kezeli és hozzárendeli saját értékeihez.

Az állam képlékenységéhez két strukturális változó kötődik; az állami apparátus összefogottságnak mértéke és az állam belső differenciáltsága (Nordlinger, 1987, 373). A keményen összefogott állam(apparátus)ban a köz(szak)igazgatásban dolgozó szakértők pályájának, karrierjének túl­nyomó része az igazgatási szervezeteken belül épül. Az apparátus felső szintjei is nagyobbrészt belülről töltődnek fel. A szolgálati idő hossza fon­tos jutalmazandó értékké válik.

A lazán összefogott szervezetek (egyik) fontos ismérve ezzel szem­ben, hogy a karrierminták ezekben a szervezetekben nyitottabbak. Az ilyen apparátus tagjai ide-oda vándorolnak az igazgatási szféra és a „álla­min" kívüli szférák között.

A képlékenységre hat az állam differenciáltságának foka is. A differen­ciált állam szakértőkre épít, és éppen szervezeti sokrétűségéből követ­kezően bizonyos értelemben „korpuszkulus", felduzzasztott. Az ilyen ne­hézkes, „testes" állam pedig hajlamos saját preferenciáinak felerősítésé­re. A különböző kérdésekkel kapcsolatos szakpolitikák kidolgozására lét­rejövő bizottságok, irodák, munkacsoportok, kiküldött ideiglenes testüle­tek tömegében kialakuló szervezeti rutinok, kapcsolatok, kiharcolt alkupo­zíciók bizonyos mértékig abszolutizálódnak, maguk is befolyásos politika­alakító elemmé válnak.

Az állam elszigeteltségének fog almán azt értjük, hogy milyen mértékű az állam környezetfüggősége. A teljesen elszigetelt (a társadalomtól el­zárt) állam csak egyfajta társadalmi viselkedési módra: a rendpártéra re­agál. A rosszul körülhatárolt államnak ugyanakkor állandóan valamilyen aktív támogatásra (kampányokra, referendumokra, támogató tüntetések­re) van szüksége. Az elszigeteltség különböző változatai nagyobbrészt egy változóval magyarázhatók, ti. azzal, hogy az állam miképpen helyez­kedik el egyfajta kohéziós-dihéziós tengelyen (Nordlinger, 1987,376). Az elszigeteltség és a kohéziófok között kétfajta összefüggés is szem­betűnik. Egy kohezív államban az apparátus tagjai addig a fokig gazdál­kodnak közösen egymás erőforrásaival, ameddig ezáltal növekszik füg­getlenségük az államon kívüli aktorokétól. A megosztott (dihezív) állam­ban a külső aktorok játéktere az állammal szemben olyannyira kedvező, hogy többnyire sikerül megakadályozniuk a tisztviselői karon belüli lehet­séges szövetségek létrejöttét (vagyis ki tudják játszani az apparátus kü­lönböző részeit egymás ellen).

Az állam rugalmasságán itt a sajátjáétól eltérő (esetenként azzal szembehelyezkedő) nézetek, értékek rendszerbe integrálásának képes­ségét értjük. A nagy rugalmasságú állam a vele szemben megfogalmazó­dó ellenállást jól tudja kezelni. Az ilyen állam köztisztviselői felkészültek a társadalom különböző csoportjaiban születő értékpreferenciák átalakítá­sára, módosítására, sajátjaikhoz illesztésére (vagy legalább is azt hiszik, képesek minderre). A rugalmatlan, vagy kis rugalmasságú állam appará­tusa ezt a szerepet képtelen ellátni.

Az elemzett szerkezeti változók – a differenciáltság és a kohézió – jól magyarázzák az államok eltérő rugalmasságát. Az erősen differenciált állam igazgatási szakértői az ellenvélemények közömbösítésénél vagy integrálásánál egy sajátos semleges érvelésmódot használva gyakran a szaktudás különböző típusaira hivatkozva – jó kiinduló helyzetben van­nak.

A dependens állam mozgástere

Az államok és szakpolitikáik nyilvánvalóan másként működnek, más mandátummal rendelkeznek a gazdaság, a politika, tudomány és a technológia fejlesztés nemzetközi központjaiban és másként a peri­fériákon. Miután a továbbiakban technológiapolitikai forgatókönyveink felrajzolásánál ennek a különbségtételnek kiemelt jelentősége lesz, min­denekelőtt jelezni kell saját olvasatunkat a centrum-periféria kérdésről. Nálunk a fogalom mindenekelőtt Wallerstein és követőinek világrendszer (World system-elméletein keresztül honosodott meg. A centrum-periféria kérdés azonban egyrészt nem teljesen új találmány: a klasszikus gazda­ságföldrajz „centrális helyek" elméletétől kezdve Perroux, Hirschman, Deutsch gazdasági és politológiai nagyelméleteiben az 50-es (vagy később a norvég Rokkan-iskola politikai szociológiájában a 60-as) években már számos vonatkozásban előbukkan. Másrészt gondot okoz ezekben az el­méletekben az is, hogy társadalomfejlődési vagy legfeljebb történelemfi­lozófiai kérdésekből – amikor egyes térségek konkrét besorolására vagy legalább is elhelyezésének konkrét értelmezésére kerülhetne sor – érték­probléma lesz. Sokan úgy vélik, ha működési területük, országuk, kultúr­körük ilyen vagy amolyan osztályozásban perifériának minősül, akkor ez a „lepontozó" jelző őket is minősíti, következésképpen a „perifériának" minősítés ki(és megkerülendő. Jelen szövegünk igyekszik a centrum­periféria, dependencia, „alulfejlettség" szavak minden érzelmi színezetét elkerülni.

A központokat és a perifériát három dimenzió mentén különíthetjük el; eltérő szerkezeti jellemzőik vannak, eltérő javak kerülnek cserére a köz­pontok és a periféria között. Végül, különbözni fognak közöttük az interak­ciós minták is.

Mindezzel együtt, a vonatkozó szakirodalom valamennyi ága a köz­pontokat kedvezményezett, a perifériákat gyengén fejlett, hátrányos hely­zetű régióként írja le. A perifériák gyengén fejlett gazdaságok, alacsony technológiai szintekkel, munkaerőintenziv termékekkel (Wallerstein, 1983. 30), szerkezetük a központokéhoz képest kevéssé diverzifikált (Hechter, 1975. 9), életszínvonaluk és életminőségük alacsonyabb (Rok­kan and Urwin, 1983, 3). A perifériák kulturális importőrök is. Társadalom­szerkezetük széttöredezett, fontos intézményeik hiányoznak, világképük saját miliőjükben reked. A központokban inkább a csúcstechnológiák je­lenléte, a dolgozónkénti nagy fajlagos beruházási hányad, szakképzett munkaerő jelenléte és a politikai és katonai hatalmi jelleg lesz megha­tározó.

A cserekapcsolatok e régiók között – már a felsorolt szerkezeti kü­lönbségekből is következően – egyenlőtlenek. A perifériák alacsony faj­lagos értékű termékek exportőrei, nyersanyag- és félkésztermék-kiszállí­tók és berendezés-importőrök. A perifériák a nemzetközi piacokon általá­ban információ- és tudásvásárlók.

Az interakciós minták a központok és a periféria között megle­hetősen szigorú szabályokat követnek (Galtung, 1971. 89-91). A köz­vetlen kapcsolatok egy központ perifériái között minimálisak. A perifé­ria különböző tartományai egymással is a központon keresztül érint­keznek, más központ perifériáira pedig a központok egész hálózatán keresztül jutnak csak el.

A központ-periféria rendszerek vizsgálatában jól megkülönböztethető egy neoklasszikus és egy neomarxista vonulat. A neoklasszikus felfogás dolgozatai a szakirodalomban a neomarxista szövegekhez (például Wallerstein, Burawoy, Massey, Amin, Frank írásaihoz) képest kisebbségben vannak. A társadalom, gazdaság, politika elkülönülését, sőt, egyes ese­tekben autonómiáját tételező neoklasszikus víziókkal szemben² a neo­marxista vizsgálatok a három szféra kölcsönös függőségét, s azon belül egyfajta gazdasági meghatározottságát hangsúlyozzák. Piacképük nem természetesen kiegyensúlyozott, hanem nagymérvű fluktuációval és je­lentős egyenlőtlenségekkel terhelt. Míg a neoklasszikus modellek a köz­pontok jólétét a nemzetközi munka- és piacmegosztásból vezetik le, és az ott felhalmozott profitot a vállalkozók természetes nyereségének isme­rik el, addig a neomarxista írások a központok eredményeiben a perifériá­ról elvont értéktöbbletet mutatják fel. A piacelvű világgazdaság mintáinak globális diffúziójából következően a munkaerő ellenőrzési mechanizmu­sai a központokban és a perifériákon eltérnek egymástól (Wellhofer, 1988, 291). A központ és a perifériák közötti munkaerő-működési (mun­kaerőpiaci) különbségek, a „termelés politikája", ahogy ezt Burawoy (1985, 123-28) nevezi, kiemelkedően fontosak. Ebben a szerkezetben a területi munkamegosztást elsősorban a tőke stratégiai menedzseri meg­fontolásai, s kevésbé a természeti környezet, vagy az esetleges szállítási költségek fogják meghatározni. Ha régebben „a földrajz strukturálta a tőkét", most fordítva működik ez a viszonyrendszer „a tőke struktu­rálja a földrajzot" (Smith, 1984. 116).

A periféria államának szerepkörét, fejlesztési és ezen belül technológi­ával kapcsolatos lehetőségeit, az alulfejlettség (fejletlenség?) felszámolá­sában adódó feladatait két nagy gondolati modell; a modernizáció és a dependencia megközelítési módjai rajzolják ki. A magyar szakirodalom-gyakorlatilag már jó évtizede – lényegében minden belső kritika nélkül, szinte egyöntetűen a modernizációs felfogást használja.

Sajátos tudásszociológiai anomáliának is tarthatjuk a modernizációs elmélet ezen magyarországi (és bár kisebb mértékben, de általánosabb kelet-európai) térfoglalását. A szociológia nemzetközi hálózataiban – legalábbis a hatvanas évek vége óta – két megfontolásból szokták hasz­nálni ezt az elméletet. Egyfelől a modernizációs paradigmát általában sa­ját civilizációjuk alapértékeire, gazdaságuk tőkeerejére utalva használják a központok szakértői. Másfelől azok is ezt a paradigmát követték, akik saját, eddig megtett fejlődési pályájuk utólagos lineáris értelmezésére építettek. Mindezek a szerzők általában centrista, vagy konzervatív irány­zatokhoz tartoznak. A perifériákról nem igen ismerünk számottevő szociológiai iskolát, rangos mestert, aki azt állította volna, hogy ré­giója számára valóban szabadon választható és valószínűsíthető megoldást jelentene a központok fejlődési modelljeinek ismétlő kö­vetelése.

A nyolcvanas évek magyarországi modernizációs irodalma ebben az értelemben a nemzetközi mintához mérve két vonatkozásban is anomá­lia. Először is, sajátos módon mesterségesen homogenizálja a társadalmi teret – elismeri ugyan a helyi sajátosságokat, de rögtön azt is posztulálja, hogy az univerzális fejlődési modelleknek elvben ebben a specifikus tér­ben is hatniuk kell. Sőt, még azt is állítja, hogy a felszámolandó helyi „különút" legfőbb alapproblémája éppen az, hogy ezeket a mintákat nem hagyja érvényesülni. Másodszor, ezt a felfogást – némi habozás után – az államszocialista rend politikai elitje is a magáénak ismerte el (vagy legalább is tolerálta), mert az egyrészt keretet kínált saját tör­ténelmi szerepének egyfajta értelmezéséhez, másrészt a kívánatos változások fokozatos, evolúciós útjának felrajzolásával olyan jövőt sejtetett, amely ezen, aktuálisan pozíciókat birtokló korporatív elitek (tanulóképes része) számára is helyet ígért.

Annak, hogy a globális rendszer e furcsán izotrop, a központok és a perifériák szabadsági fokát összemosó víziója oly szembetűnő nép­szerűségre tett szert, valószínűleg két további oka is volt. 1. A nyolcvanas évek Kelet-Európájában, a világgazdaságtól elszigetelt, stagnáló szovjet rendszer perifériáján a szakértők is idealizálták a globális rendszert. Mi­után átélték kirekesztettségüket, s közvetlen információjuk sem volt a vi­lágrendszer belső folyamatairól, az elemzésekhez többnyire a tennivalók, a normatív elméletrészek felől jutottak el, mindez elég logikusan vezetett a vizsgált rendszerek mesterségesen homogenizált felfogásához. 2. Másrészt Közép-Kelet-Európa önképében nem volt ott igazán a tartós periférikus létre „kárhoztatottság"perspektívája sem. Ha a régió hosszabb időszakon át lényegében változatlan kulturális, gazdasági perem­jellegét a modern történettudományi irányzatok elismerték is, a normatív társadalompolitikai közgondolkodás a Duna medence lehetőségeit az utolsó másfél évtizedben potenciálisan „központképesnek" látta. Ennek a képességnek a kifejtése útjában – az uralkodó hitek szerint – csak a konzerválódott államszocialista rend és a szovjet függőség állott. Ennek felszámolásával a térség – e modell szerint – rövidebb-hosszabb átmeneti, adaptációs periódus után elfoglalhatja természetes helyét az európai magban; a Központ részévé válhat.

E gondolati séma tulajdonképpen kizárja, vagy legalább is nem gon­dolja végig azokat a fejlődési változatokat, amelyek a régiót az új feltéte­lek között is, a „kapukon belül", a nemzetközi munkamegosztás szerves részeként is tartósan perifériaként kezelik. Kissé leegyszerűsítve, a mod­ernizációs modell ily módon megfogalmazott előfeltevései szerint az államszocialista, Szovjetunióhoz kötött világ felszámolásával meg­szűnik az a specifikum is, amely eddig a Központ játékszabályainak e térségbeli érvényesülését gátolta.

A modernizáció mű-univerzalizmusa

A társadalmi modernizáció eredeti elméletei végül is a korábbi társadal­mi-gazdasági fejlődéselméletből eredtek, és a „nyugati" társadalom­fejlődés tapasztalatait kísérelték meg teoretikus keretekbe rendezni.

Az elmélet teoretikus elődeitől örökölte meg a „modem"és a „hagyo­mányos" fogalompárját. A modernizációs elméletek a társadalmat „szer­ves egészként" fogják fel, amelynek növekedési fázisai vannak: születés, érés, bomlás. E dichotóm társadalomkép őse Tönnies Gemeinschaft-Gesellschaft felfogása (amelyből a premodern társadalmak az első, a mo­dernek a második formációval lesznek azonosak).³ E felfogás azonban a modernizációt olyan értelemben is univerzálisnak tekintette, hogy úgy vélte, a Nyugat-Európában és Észak-Amerikában a XVII. és XIX. szá­zad között kialakult, majd mintaként más térségekbe Is szétsugárzó társadalomszervezési modell az egyetlen lehetséges és kikerülhe­tetlenül követendő változat valamennyi régió és kulturális közeg számára.

Történetileg ez a fejlődő országoknak ajánlott társadalompolitikai ví­zió, amely magát a fejlődést a demokratizálódás és racionalizáció egyfaj­ta keverékeként fogta fel, arra a hitre épült, hogy a nyugati társadalmak „sikertörténetének" alapja a „liberális" társadalmi, politikai és gazdasági alapértékek egyfajta konszenzusa volt. E paradigma – szinte vetélytárs nélküli – uralma azonban valamikor a hatvanas évek közepén véget ér (Leonard, 1990, 103). (A háború utáni két évtized tapasztalatai, ezt azért ismerjük el, szállítottak igazoló anyagot a modernizáció szakírói számára. A nyugat-európai rekonstrukció a központban és a latin-amerikai „Prebisch-boyok"⁴ – most már tudjuk, hogy ideiglenes – sikere a periférián va­lószínűsíthették a modellt). A hatvanas évektől kezdődően a perifériák fejlődő társadalmai növekvő konfliktusok övezetébe kerültek; de tár­sadalmak mozgósítottsága és pillanatnyi gazdasági teljesítőképes­sége jól láthatóan széttartott, s a helyi elitek (és talán központbeli protektoraik is) a megoldást – egy időre – éppenhogy nem a liberális alapértékeknek megfelelő stratégiákban, hanem az állam represszív jellegének felerősítésében, egyfajta autoritárius erőösszpontosítás­ban kezdték látni. A modernizációs elméletből kisugárzó optimizmus el­lentmondásba került a periféria államainak e korszakbeli romló teljesítmé­nyével.

A rendpárti politikai kultúra felerősödésével, az állam sajátságos re­konstrukciójával újraértelmeztetett a fejlődés társadalmi miliője is. A modernizációs elméletek második hulláma végül is ezeket a politikai hangsúlyáthelyeződéseket tükrözi. A gazdasági teljesítőképesség foko­zásának programjaiból kikerül a demokrácia mint előfeltétel. A modern­izáció csak hosszú távon megtérülő áldozatok soraként, kényszerpálya­ként – amelybe ha kell, a társadalmat be kell kényszeríteni – bukkan elő.⁵ Ezek az elméletek a modernizációt a demokratizálódást megelőző fázis­ként, s nem egymásba hatoló, szinkrón folyamatként értelmezik. Ahogy ennek a rendpárti modernizációs elméletnek egyik klasszikusa, Huntington írja: „a Nyugat tapasztalatai inkább azt sugallják, hogy az állami intéz­mények modernizációja és a politikai részvétel kiterjedése között fordított az arányosság". (1968, 94).

Mindezeken a problémákon túl, a modernizáció vizsgált felfogásai nem lépnek túl a nemzetállam határain. Metodikai szempontból, a helyi elitek működési filozófiájaként mindez érthető, de a kölcsönösen függő nemzetállamok jelenlegi rendszerében, a technológiai diffúzió folya­matának globalizálódásának időszakában ez a megközelítés aligha lehet majd kielégítő.

Függő fejlődés

Míg az ortodox fejlődés-elméletek tulajdonképpen minden alapvető kritika ellenére sem mozdultak el a replikációs modelltől, vagyis a fejlett világ ál­tal befutott röppálya megismételhetőségének hitén alapultak, az egyes országok gyakorlata mást mutatott. Azok a társadalmak, amelyek sike­resek voltak, nem másolták a központokba kerülés eddig bevált sé­máit. (A lemaradottak többsége pedig, amelyeknek felzárkózási próbál­kozásai – ugyan különböző okokból – de kudarcot vallottak, szintén felis­merhette ugyanezt.) S meglehetősen nyilvánvalóvá vált az is, hogy a kü­lönböző társadalmak, vagy államaik – sikeres, vagy kudarcot vallott – kísérletei végül is a kölcsönös függőség különböző formái között zajlanak. Függőségen, dependencián azt a helyzetet értjük, amelyben egy nemzetgazdaság (egy ország) fejlődését egy másik ország (vagy azoknak csoportja) úgy befolyásolja, hogy az előbbi az utóbbinak aláren­delődik. Következésképpen, „a modernizációs kudarcokért" nem-(csak) az egyes társadalmak hagyományos intézményei vagy ural­kodó kollektív hitei, hanem magának a fejlődési kísérletnek a köz­pontok által uralt közege is felelős. „Mind a fejlettség, mind az alul­fejlettség ugyanannak a jelenségnek különböző oldalai, funkcionáli­san összekapcsolódnak egymással. Következésképpen, egymást kölcsönösen feltételezik és befolyásolják." (Sunkel és Paz, 1970, 6.)

A szakmai viták során e pozíció képviselőit mint a dependenciaelmélet követőit idézik. Ugyanakkor nyilvánvaló, nincs egységes depend­enciaelmélet. Léteznek viszont eltérő fogalmi apparátust használó külön­böző politikai gazdaságtani, politikai szociológiai elméletek, amelyek en­nek a bonyolult függőségi rendszernek valamilyen szempontból átfogó magyarázatát kívánják adni. Egy sikeres osztályozási kísérlet (Pálma, 1981. 42-42) a dependencia-irodalomban három nagy vonulatot lát.⁶

Az első „az alulfejlettség elmélete". Ennek megalapozói – A.G. Frank és egy chilei társadalomkutató csoport (Santos, Caputo, Pizarro, Marini és mások) – szerint az alulfejlettség meghatározó oka e területek függősége a központ gazdaságaitól, és az, hogy a globális rendszer jelenlegi strukturáltsága aligha ad valódi lehetőséget a periféria fel­zárkózásához. Egy másik irányzat, amely némileg a hagyományos latin­amerikai elitek progresszív szárnya, az ECLA eredeti gondolatmenetét követi (ismertebb képviselői Furtado és Sunkel) szintén elemzi (és na­gyobbrészt korlátként éli meg) a periféria strukturális meghatározottsága­it, de nem mond le a periféria megújulási, fejlődési potenciáljáról, és nem hisz egyfajta általános alulfejlettség-elmélet létrehozásának lehetőségé­ben (vagy szükségességében) sem. S létezik a munkáknak egy olyan harmadik nyalábja is, amelyek egyfelől a dependencia helyzetfüggősé­gét, különböző eseteinek eltéréseit hangsúlyozza. Másfelől igyekszik alá­húzni a dependencia mint külső függőség érvényesülésének belső meg­határozottságát, vagyis az adott társadalom belső hatalommegoszlásá­nak, az egyes aktorok erőterének szerepét is a dependencia létrejöttében és működésében (Cardoso, Faietto, Pálma).

Bár a dependenciadolgozatok elméleti írások, amelyek ha egyáltalán tartalmaznak empíriát, akkor az inkább részleges gazdaság- vagy társa­dalomtörténeti, mintsem komparatív jellegű, mégis számos próbálkozás próbált alájuk összefüggő konkrét bizonyító anyagot építeni (az empirikus tesztkísérletek összefoglalását lásd Hirsch, 1986-ban). Bár, elsősorban a mintavételből következően, a különböző empirikus próbálkozások értéke eltér, nagyobbrészt meggyőzően igazolják a dependencia jelenlétét kü­lönböző régiókban, gazdasági és társadalmi mechanizmusokban. A vizs­gálatok első sora a hetvenes évek elején is már elég megbízható bizonyí­tó anyagot hozott össze. Például P. Stevenson (1972) a külső függőségi indikátoroknak minősülő közvetlen külföldi beruházások, a külföldi segély és a tőkekiáramlás valamint a gazdasági növekedés kapcsolatait vizsgál­va hét latin-amerikai országban, hét egymás után következő évre talál ne­gatív kapcsolatot. Ch. Chase-Dunn módszertanilag azóta is sokszor to­vábbvitt munkájában (1975) – 58 gyengén fejlett ország gazdaságát vizsgálva – negatív kapcsolatot talál az 1950-es beruházások és az 1960-as és 1970-es fejlődési eredmények között. Vengroff (1977) függőségi és fejlődési indikátorok egész sorát egymáshoz illesztve mutat­ja ki, hogy ugyan a gazdagabb fejlődő társadalmaknak a legszegényebb országokénál jobb esélyeik vannak arra, hogy a globális rendszerbe in­tegrálódjanak, de a beilleszkedés után működésbe lépnek olyan függősé­gi kapcsolatok, amelyek az addigi fejlődési sémát ezeknél is eltorzítják.

R. Robinson eredményei konzisztensek a legutóbb említett függőségi elméletekkel – egyfelől a nagyobb belső erőt mutató, másfelől a jobb nemzetközi teljesítményeket elérő társadalmak szerkezete a többiekéhez képest kiegyenlítettebb, ugyanakkor a külső beruházási és kereskedel­mi függőség nagyobb belső, társadalmi egyenlőtlenséggel együtt jelentkezik. A Bornschier projekt, amely eddig ezen a területen a legjobb adatsorokat produkálta, a multinacionális vállalatokban látja a perifériák, a periféria-helyzet konzerválásának legfőbb ágensét (a vizsgálatok konk­rét leírásai Hirsch, 1986. 118-119).

A latin-amerikai perspektívájú feldolgozásokat követő világgazdász újklasszikusok: Amin, Emmanuel és talán Wallerstein is a perifériát a ke­reskedelmen keresztül vélik integrálhatónak. A (nemzetközi) kereskede­lem ugyanakkor az egyenlőtlen cserén át a periféria kizsákmányolásának forrása is. Az értéktöbbletnek a perifériáról a központokba irányuló transzferje magyarázza ezek szerint az elemzések szerint a „végek" fej­letlenségét (és ugyanakkor a legtöbb számbavehető szerző számára – ki­sebb-nagyobb mértékben – a központ sikereit is). E felfogások nem na­gyon látják azt a lehetőséget, hogy az egyenlőtlen csere felszámolását a szélekről kezdeményezzék. A kelet-ázsiai iparosítási sikersztorikban elsősorban a nemzetközi munkamegosztásban a központból kezdemé­nyezett, s a tőkehatékonysági megfontolásokkal összefüggő átren­deződést látnak, amelyben az érintett országok a „fent" kiosztott szere­pekre mindössze ügyesen ráhangolódtak (például Frank, 1984, 217). Ezekkel szemben a függőség belső politikai struktúrákon keresztül érvé­nyesülő hatásmechanizmusait vizsgáló munkák ugyan elismerik az egyenlőtlen csere létét, de erre különösen nem figyelnek, s ami még lé­nyegesebb, automatikusan semmiképpen sem kapcsolják össze a dependencia tényét az alulfejlettséggel. E függőségi alku-dolgozatok is többfelé ágazódó gondolati sémákat kínálnak: az „asszociált függő fejlődés" strukturalista koncepcióit, vagy a „kiegyensúlyozatlan periféri­ák" elméletét.⁷ A strukturalista felfogások legfontosabb, a továbbiakban jelen elemzésünkben is hasznosított felismerése, hogy az iparosítás a periférián szükségszerűen heterogenizálja a társadalomszerkezetet. Ez a szerkezeti heterogenitás nem azonos az elmaradt társadalmak sok­szor és sokfele leírt „duális" társadalomszerkezetével. A duális modell „modern" és „hagyományos" szektorai egymástól elszigeteltek, az álta­lunk felhasznált Pinto-Furtado-Sunkel féle felfogás pedig ugyanazon tár­sadalom különböző gazdasági rezsimek befolyása alatt működő részeit közös környezetükben kezeli. Az e szektorok közötti kölcsönhatások a belső függőségi rendszerek különböző típusaiként írhatók le (belső csere­arányromlásként, marginalizálásként, stb.). Míg a központok társadalmi rétegződés-szempontból sok vonatkozásban viszonylag homogeni­zálódnak, a periféria ellenkezőleg, heterogenizálódik. S miután egy­részt az egymástól számos dimenzióban széjjeltartó rétegek érintkezési felületein növekszik a súrlódás, másrészt kialakul egy jelentős tömeg, amelynek módja sincs átigazolni a „felsőbb osztályokba", rögtön fel­vetődik a kérdés: milyen a lemaradó rétegek hatása a fejlődésre? Hogyan jelentkezik (ha van egyáltalán) „rémületkeltő" effektusa? A reménytelen lesüllyedés veszélye egyfelől növeli-e a munkaerő teljesítménymotivált­ságát, másrészt lefojtja-e a konfliktusokat a munkavállalók „fegyelmezé­sével"? Az empirikus evidencia itt egyébként egyáltalán nem támasztja alá mechanikusan a menedzsment-tanácsadók mindkét kérdésre adott .pozitív" válaszát. Másfelől, ezekből a „latin-amerikai" elméletekből nem derül ki, hogy a strukturális heterogenitás – negatív össztársadalmi hatá­sán túl – végülis kedvező-e a modern szektor növekedésére, vagy azt hátrányosan befolyásolja?⁸

A periféria-lét a nemzetközi rendszerben azonban nem jelent au­tomatikusan gazdasági elmaradottságot. Léteznek (léteztek) „ki­egyensúlyozott" és „nem-kiegyensúlyozott" perifériák (Hinkelammart, 172, 41-42). Az előbbiek éppúgy fejlődőképesek, mint a központ. Az utóbbiak lemaradása pedig bizonyos, főleg belsőleg meghatározott fejlődési tényezők hiányára vezethető vissza. Végül is, a XIX. század első felében az angol gazdasági fejlődés (a megerősödő angol kapitalizmus) a többi országot megkísérelte perifériájává: nyersanyagszállítójává és késztermékvásárlójává tenni. Ebbe a szerkezetbe Franciaország, majd Németország nem integrálódott, hanem (kezdetben védővámokkal körül­véve- gondoljunk csak Fridrich List kampányaira Poroszországban) al­ternatív ipari potenciált fejlesztett ki. Más országok nemzeti polgárságá­nak vagy nem voltak lehetőségei az ellenállásra, vagy tudatosan nem kí­vántak kimaradni a brit központú nemzetközi gazdasági rendszer előnye­iből. Ezek az országok ugyan perifériának voltak minősíthetők, de gazda­ságilag korántsem maradlak le. Dánia, Hollandia, vagy a volt brit domíniumok: Ausztrália, Új-Zéland, Kanada, – a „kiegyensúlyozott perifériák" nyersanyagszállítóként és agrártermelőként is lényegében a központ fog­lalkoztatottsági szintjeit és jövedelemskáláját tudták társadalmaik számá­ra biztosítani.

A „kiegyensúlyozatlan perifériák" (jellemzőik: az alulfoglalkoztatott munkaerő, a modern technológiák működtetéséhez szükséges készsé­gek hiánya, elmaradt műszaki rendszerek) minderre már nem voltak ké­pesek. Míg azonban a XIX. század nemzetközi gazdasági rendszeré­ben még kínálkozott valamilyen tér a központokkal szembeni nyílt ellenállásra (például saját ipari kapacitások védővámokkal való ide­iglenes elkerítésére, megnövesztésére – s Németország és Japán élt is ezekkel a lehetőségekkel), addig a XX. század technológiai rend­szerei és világgazdasági szerkezete a perifériákon erre már nem kí­nálnak sikeresélyes lehetőségeket (bár a központon belüli átren­deződésnél, ahogy ezt például a nyolcvanas évek japán-amerikai félve­zető-kereskedelmi háborúja is mutatta, még ezeknek is van tere). A szov­jet (és kelet-európai) modernizációs ugráskísérlet kudarcának is egyik fő oka a nemzetközi technológiai fejlesztés központjaitól való elszigeteltsé­ge volt. A Szovjetunió, bármilyen jelentós erőforrásokat összpontosított is a technológiákban, nem volt képes (végül már sikerágazatában, a katonai K+F-ben sem) egy autarch modellben kiváltani a nemzetközi rendszer technológiai fejlesztési kapacitásait. Mindezzel együtt is az újabb fejlődé­sirodalomban is vannak (egyébként jószándékú) kísérletek, amelyek fel­tételezik, hogy a mai perifériák számára is nyitva áll – a láthatóan egyér­telműen előtérbe helyezett „ricardoiánus" forgatókönyvekkel szemben (vagy azok mellett) – egy list-i, protekcionista változat is. Például, Senghaas, 1982 „autocentrikus"fejlődésmodelljei, a „disszociatív" ipari straté­giák bemutatása a gazdaságtörténetben valami hasonlót sugall.

A latin-amerikai periférián a múlt század első felében az uralkodó elit­nek megfelelt a periféria bedolgozójának szerepe, mert nyersanyag- és élelmiszerexportőrként is megtalálta a számítását. Egy védővámos ipar­politika kontúrjai még ilyen feltételek között is látszottak Brazíliában, Chi­lében és Paraguayban.⁹ Amikor azonban a XX. század elején a latin-amerikai export-orientált gazdasági modell válságba került, és a részben újrakonstituálódó nemzeti politikai elitek megkísérelték, hogy a „kiegyen­súlyozatlan" periférikus helyzetből kimozdulva (újra)indítsák az iparosítás folyamatait, kiderült, hogy a környezet radikálisan megváltozott. A „lema­radás", „megkésettség" (tehát egy idődimenzióban, vagyis mennyiségi skálán kifejezett egyenlőtlenség) helyén „alulfejlettség" (underdevelopment, strukturálisan meghatározott egyenlőtlenség) alakult ki.

Az új környezetnek részét képezi a nemzetközi rendszer központjai­nak parciálisan átalakuló szerkezete, és az abból következően idősza­konként megnyíló, vagy becsukódó piacok kínálta lehetőségek kihaszná­lása is. Leglényegesebb alkotóelemét azonban az ipar technológiai bázi­sának átalakulása fogja jelenteni. Nyilvánvalóan nem egyszerűen techno­lógiai változásra, hanem az egész termelési mód átalakulására gondol­nánk. Míg a XIX. században – akár még annak második felében is – az egymás mellett létező tradicionális és modern termelési módok között lé­tezett, sőt elvben viszonylag könnyen kivitelezhető volt valamilyen átme­net, addig a századfordulón ebben a vonatkozásban megváltozott a hely­zet. Ekkorra, a modern vegyipar és az elektrotechnika megszületésével, létrejönnek a tudomány, a kutatás termelési-láncba-szervesülésének első nagyipari változatai.¹⁰ S ebben az időszakban alakul ki a tömegter­melés „fordista" filozófiája is. A modern és a hagyományos ipari rezsimek között szakadás áll be. Az egyikben felhalmozódó potenciák (akár makro­szinten a gazdaság szervezettségében, akár egyéni szinteken – a ter­melési tapasztalat, munkakészség szintjén) már nem konvertálható át a másikba. A modern technológiát egyre inkább csak modern techno­lógia „szülheti". Saját erejére támaszkodva egy nem iparosodott tár­sadalom nem kerülhet át a technológiai küszöbön. Valószínűleg Ja­pán volt az utolsó társadalom, amely a múlt század végén még a régi fel­tételek között szakadhatott le a perifériáról. S itt nem elégséges a techni­kai tudás importja. Azzal együtt kell járnia berendezések, majd később azok üzemeltetéséhez szükséges alkatrészek, meghatározott minőségű és összetételű nyers- és segédanyagok áramának is. Mindezekhez hoz­zájutni pedig csak a nemzetközi rendszerben uralkodó hatalmi viszonyok valamilyen szintű elfogadásával lesz lehetséges. Ennek az új iparosítási rezsimnek nyilvánvalóan az importkapacitás lesz a korlátja (akár szűkeb­ben vett gazdasági, akár szélesebb, tudásszerkezeti értelemben). Bizo­nyos értelemben éppen e téren vallanak nagyobbrészt kudarcot az im­porthelyettesítő iparfejlesztési stratégiák is Latin-Amerikában és Dél-Ázsi­ában, és, ha részben más körülmények között, de Kelet-Európában is. A termelési javak kielégítő importjához szükséges erőforrások nem állnak rendelkezésre, ami végül (a fogyasztási javak importjára irányuló nyo­mással együtt) kikerülhetetlenül eladósodáshoz és a nemzetközi fi­zetőképesség megroppanásához vezet. Az ipar ugyan esetleg tovább nő, de semmilyen hatással nincs az illető térség bekapcsolódására a globális rendszerbe. Végül a hazai ipar olyan enklávévá – a közvetlen környezet megoldandó problémáitól egyre inkább elszigetelődő szférává – válik, amely még a szomszédos szektorokban jelentkező technológiai igények kielégítésére is alkalmatlanná lesz.¹¹ Ami ebből következik, azt Hinkelammert (1972. 88-9) találó kifejezésével „dinamikus stagnációnak" nevez­hetnénk.

A Szovjetunió, ezeket a körülményeket – részben az elszigeteltség kényszeréből, részben azonban tudatos „disszociatív"döntésekből követ­kezően – végül is felismervén, tudatos szervezeti, intézményépítési erőfeszítések egész sorával (s kelet-európai befolyási övezeteit is bekap­csolva) kísérletet tett egy, a nemzetközi rendszerhez képest alternatív technológiai rendszer kiépítésére. Az 1980-as évekre ez nyilvánvalóan drámai zsákutcába vezetett. A kérdés azonban itt mégiscsak az, hogy ez az első pillanattól kezdve kudarcra ítélt stratégia volt-e, avagy katasztró­fa-politikává (most minden egyéb faktortól függetlenül) csak később, az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején, az eredeti stratégia szüle­téséhez képest alapvető, újabb technológiai rezsimváltás után válik? S ha feltételezzük, hogy inkább az előbbi mondat második felében megfogal­mazott állítás valószínűsíthető, akkor azonnal előttünk a következő prob­léma. Ha az adott rend belső merevsége, problémaérzékelési pontjainak immanens hiánya miatt volt képtelen ehhez az új rezsimhez alkalmazkod­ni, akkor vajon egy rugalmasabb, dinamikusabb, „intelligensebb", az ural­kodó centrum-periféria szerkezethez képest alternatív rendszert ezek a változások nem ítéltek volna automatikusan halálra? Igaz-e, hogy az új csúcstechnológiai környezet felerősítette a központ diktátumának le­hetőségét a periféria – egyébként akár igen adaptív – kitörési lehetősége­inek szankcionálására is? Vagyis, a kitörés – elvben, a termelési eszkö­zök jelenlegi szerkezetéből következően – csak a Központ (vagy legalább annak egy része) jóváhagyásával lehetséges, avagy akár annak ellenére is végbemehet?

Ezek a belső gazdasági erők nem képesek önállóan a tőkeakkumulá­cióra; a tőkejavakat termelő szektorok sem pénzügyileg, sem technoló­giailag, sem pedig szervezetileg nem elég erősek ehhez. Következéskép­pen, a perifériák tőke-akkumulációs körének bezárása helyileg nem le­hetséges. Egy ilyen cél eléréséhez, úgy tűnik, nehezen elkerülhető a köz­pontok technológiai és beruházási beavatkozása.¹²

Az itt érintett problémák a perifériáknak a nemzetközi rendszeren be­lüli pozíciójavítása szempontjából két központi kérdés felvetéséhez vezet­nek. Az első a kitörési, vagy felzárkózási kísérletek időbeli játékterére, a második pedig arra vonatkozik, hogy a perifériára-szorítottság társadalmi­lag tartós és ideiglenes károsító hatásai szétválaszthatók-e? A kilencve­nes évek elejének kelet-európai vitáiban mind a két kérdéskör előkerül. A megfogalmazódó vélemények – egyelőre még minden rendszeres vizs­gálat nélkül – érzelmi töltésűek és polarizáltak.

A napi gazdaságpolitikai gondolkodásból és az ezzel párhuzamosan futó értelmiségi vitákból a kívánatos modernizációs minták és stratégiai példák választásánál (például a „finn út" követési lehetőségeinek mérle­gelésénél, de bármilyen más: ír, koreai vagy egyéb modell részleges má­solására irányuló ambíciók esetében is) sajátos módon hiányzik a nem­zetközi rendszer időtengelye.

A kezdetlegesebb programok gyakorlatilag nem teszne1, különbséget reakció (vagyis egy adott helyzet megoldási kísérlete) és akció (tehát önállóan kezdeményezett, időzített, formájában meghatározott lépések sorozata) között. Az érett változatok persze felismerik, hogy alapjában adaptációs változatok összeméréséről van szó. Azonban többnyire itt is elsikkad, hogy a felzárkózási kísérletek sikere vagy kudarca milyen mér­tékben függött össze azzal, hogy az adott történelmi pillanatban a köz­pontokban hogyan vélekedtek az adott periférián megfogalmazódó prog­ramoknak a központ számára kívánatos voltáról, illetve esetleges struktu­rálisigényeikről. Nyilvánvalóan nem tudok és nem is érdemes az innová­ciós politikai beavatkozások kimerítő deduktív osztályozására vállalkozni – e dolgozatban amúgy is túl sok tipológiát zsúfoltam össze. Az is nyilván­való, hogy a dolgozat jellegéből következően – bár erre elvben mód kí­nálkoznék – nem kívánom a technológiai fejlődés konkrét problémaköre kapcsán az állammal kapcsolatos legfontosabb politológiai alapkérdése­ket itt most tisztázni ( = az állam mint társadalmi kapcsolatrendszer, va­gyis társadalmi erők komplex viszonyrendszere; az állam-gazdaság kap­csolat természete; az államapparátus-koncepciók; vagy az államhatalom elmélete).

A beavatkozás sávjait és lehetőségeit elvi szinten mindenkor azok a gazdasági koncepciók fogják meghatározni, amelyek a gazdasági fejlődés kívánatos irányáról és lehetséges üteméről kialakultak – és kö­zös hitté váltak. Az ötvenes és hatvanas évek az államnak elsősorban a piaci kudarcok kezelésében osztottak gazdaságpolitikai szerepeket. Az ipari országokban a Nagy Világválság és a latin államok „dirigizmusa"¹³ táplálta ezt a megközelítést.

Az elmaradottság felszámolásának programjában az államnak általá­ban az ipari társadalmakban szokásosnál nagyobb szerepet szántak (de általában részletesen indokolták, hogy milyen gazdasági körülmények – pl. kis belső piacok, korlátolt szaktudás, kis létszámú menedzseri elit – kényszerítik ezt ki). A félperiféria országaival foglalkozva a piaci kudarc mellé felzárkózott az állami kudarc fogalma is, és megjelentek azok a szakértők is, akik ez utóbbit minden kormány, vagy igazgatás sajátossá­gának fogták fel.

Bár a „későn jövők" államainak teljesítményét a gazdaságtörténet nemcsak a periférián, hanem a globális rendszer központjaiban is magas­ra értékelte (pl. Bismarck Németországáét a múlt század technológiai for­radalmaiban); más szerzők mégis valamilyen sajátos, s a fejlett régiókban érdeklődésre számot aligha tartó atavizmust láttak csupán a (fél)periféria rossz hatékonyságú államainak aktivitásában. Az egyik fontos szerző szerint például „sok fejlődő ország hivatalainak működését tekintve köze­lebb van a XVII. és XVIII. század rossz hatékonyságú európai nemzetál­lamaihoz, amelyeket inkább uralkodók önkénye, mint az alattvalók jólété­nek növelése irányított." (Lal, 1983, 108.)

Az intervencionalista/nem-intervencionalista dichotómiára építő meg­közelítések leegyszerűsítenek: a bemutatott strukturális és hálózati elem­zési módok állam és gazdaság egymásba hatását sokkal pontosabban mutatják. A konkrét akciók szintjén kiindulópontként mégiscsak kezdhe­tünk valamit ezzel a dichotómiával.

A két állammodell szembenállását azonban mi végül is nem eltérő szerkezeti meghatározottságokkal, hanem mindenekelőtt a kulturális kü­lönbségekből levezetve próbáljuk értelmezni. Ily módon feltételezzük, hogy az adott társadalomban, politikai kultúrában és a nyilvánosság konkrét szerkezetében határoztatik meg az állami politika stílusának mi­lyensége és szabadságfoka is. Arról van tehát szó, hogy az adott társa­dalmakban meghatározott ipari kultúrák alakultak ki. Ezek a közintézmé­nyek működési hagyományaival és az iparosítás történelmi mintáival együtt nagymértékben meghatározzák, hogy milyen formában jelentkez­nek az egymásbaolvadó politikai és gazdasági részérdekek. Ezek az ipari kultúrák magyarázzák meg igazán azt a tényt, hogy egymáshoz igen ha­sonló vagy azonos érdekstruktúrák és ipari technológiák nagyon eltérő módon fejeződnek ki az ipari országok többségében.¹⁴

A beavatkozási stratégiák két nagy osztályát az alábbi táblázatban foglalhatjuk össze:

A kulturális meghatározottság az állam gazdasági játékterének beméré­sénél akkor is hat, amikor a racionalitás legkézenfekvőbb modelljei mást sugallnának. Például a hatvanas évek elején, amikor a szakértők először ébrednek rá Nagy-Britannia ipari lecsúszására, a lehetséges cselekvések körének kijelölését nagymértékben meghatározta az állam hagyomá­nyos, nem-intervencionalista brit felfogása. Ugyan az adott pillanatban minden iparpolitikai szakértő az állam nagyobb mérvű mozgósítását kí­vánta a gazdasági krízis legalább részleges feloldására, ez olyannyira idegen volt a brit hagyományoktól, hogy végül is ilyen típusú összefogott akciókra csak sok évvel később kerülhetett nagyobb tömegben sor. S ér­dekes ellenpélda a mostani kelet-európai állammodellek többsége, ame­lyek esetében az erős állam koncepciója nem a fejlesztéscentrikus állam-modellből származik, viszont a modernizáció egy korábbi szakaszában kialakult állammodell felelevenítésével olyankor is erősíti az államot, ami­kor az adott hivatalos gazdaságfilozófia ezzel éppenséggel ellentétes lé­péseket diktálna.¹⁵

Jegyzetek

1 E kérdéssel az ipari társadalmak államtípusaihoz képest „gyengébb" amerikai államot vizsgáló szerzők különösen alaposan foglalkoznak, amikor meg akarják ta­lálni azokat a különleges problémákat, vagy részterületeket, amelyek kezelésénél speciális gazdasági, vagy kulturális okokból következően az állam mégis „erős". Krasner, 1978 a külföldön elérhető nyersanyagokkal kapcsolatos amerikai külpoliti­káiban vél ilyen „politikaszigeteket" felfedezni. Skocpol és Finegolt (1982) pedig az I. Világháború előtti amerikai agrár kormánypolitikát látja „az állami erő szigetének a gyengeség óceánjában". Hasonlóképpen fogható tel a New Deal agrárpolitikája, amely a tartós agrárkrízis megoldásait keresi a farmerek javát (is) szem előtt tartva (de nem egyszerűen a farmer érdekcsoportok forgatókönyveinek engedve), s ennek következtében sok vonatkozásban hasonlít az európai szociálisan érzékeny és be­avatkozni is kész államra (például az 1900 és 1920 közötti svéd vagy brit állam működési módjára). (Skocpol, 1985.11-22.)

2 Amelyek szerint a politika és a gazdaság elkülönüli, de az erőforrásokért vetél­kedő valamennyi csoport számára egyenlően nyitott rendszerek. E felfogásban a centrum-periféria viszonyrendszerben résztvevő társadalmak-minimális beavatko­zások esetében-új egyensúlyokhoz jutnak: a központ-periféria cserekapcsolat, leg­alább is hosszú távon, mindkét fél számára előnyös.

3 Ez a dichotómia tűnik fel a későbbi irodalom más hagyomány-újdonság párjai­ban is: így Róbert Redfield népi-urbánus kontinuumában, Howard Becker szekuláris és szent társadalmaiban, Fred Riggs agrár-ipari tengelyénél, Sámuel P. Huntington rend-bomlásszekvenciáiban.

4 Raul Prebisch irányításával 1948-ban jön létre az ENSZ szervezésében a fejlődő világ „felzárkóztatásának" talán első jelentősebb, a Központokon kívüli elmé­leti és polícy-mühelye, az ECLA (Economic Commission for Latin America). 1949-ben megjelent Manifesztumukból (a kiadott ENSZ dokumentumok között lásd E/CN.12/89/Rev. 1.) kirajzolódó filozófiájuk alapvonalai: a világkereskedelem „term of trade"-je nem kedvez a primertermékek előállítóinak; a központ és a periféria kö­zött az import vonatkozásában jövedelem-elaszticitási különbségek, tartós aszim­metria áll fenn; a nemzeti ipar védelme eszköz az agrárszektorban keletkező munka­nélküliség kezelésére; az importkorlátozás hatása eltérő a központban és a periféri­án. A kibontakozás lehetőségeit az ECLA a korlátozott erőforrások racionális fel­használása, az importhelyettesítés és az export diverzifikálása érdekében a gazda­sági tervezés egyfajta indikatív típusának bevezetésében, gyorsított iparosításban és az államapparátus megreformálásában látta. Ugyan az ECLA konkrét gazdaságfej­lesztési programjai nem voltak nagyon sikeresek, de Prebisch és körének intellektu­ális hatása a fejlődéselméletekre évtizedekig meghatározó maradt.

5 Ez az 1987-90-es hipotézis újraéledt a kelet-európai átalakulásokkal kapcsola­tos vitákban, méghozzá három formában. Az első a késői államszocializmus refor­mereinek filozófiája. Eszerint, ha sikerül a gazdasági döntéshozatalt „depolitizálni", kivonni a párt fennhatósága alól, akkor beindulhat az a gazdasági fejlődés, amely vé­gül is legitimmé teheti az egész társadalmi rendet (autoriárius politikai szerkezeteivel együtt is). Ebben a felfogásban tehát a piacosítás tulajdonképpen a fennálló politikai intézmények rendszerét stabilizálja. A második felfogás, amely leginkább az egy­pártrendszer elolvadása után, a változásokkal rokonszenvezve, de a színre lépő tár­sadalmi dezintegrációs tendenciáktól ijedten jelentkezik – mind az érintett országo­kon belül, mind a külső politikai megfigyelők között-, a törékeny új demokráciák köré szeretne védőabroncsokat helyezni. Ezt tekinti a legfontosabbnak, mert félő, úgy­mond, hogy a felébredt új társadalmi erők hamarabb szétvetik a félperifériának eze­ket a társadalmait, mintsem hogy az átalakulás (középtávú) gyümölcsei beérhetné­nek. A harmadik irányzat, amelynek talán leginkább az akkori Szovjetunióban voltak hívei (és megvalósulási esélyeit nagyon is komolyan vevő ellenségei), úgy véli, hogy „a totalitárius társadalmakból a pluralista világokba" az átmenetnek szükségszerűen többfokozatúbbnak és időben is pontosan szabályozottnak kell lennie. S ugyan ide­iglenesen, de az autoritárius rendszereknek e felfogás szerint éppen itt nagyon nagy szerepük lehet (ez az ún. Kljamkin-Migranjan hipotézis).

6 A dependencia-elméletek nagyobbrészt Latin-Amerikában születtek s a de-pendentista mozgalom első lázisában nagyobbrészt vizsgálati tárgyuk választásá­ban és talán kérdésfeltevéseikben is a dél-amerikai társadalmak értelmiségi miliőjé­ben született problémákat tükrözték. Viszonylag hamar kiderült azonban, hogy ez azért volt így, mert itta perifériák általános problémái hamarabb és élesebben jelent­keztek mint másutt. Az európai periféria önmagáról általánosabb modellekben nem igen teoretizált. A kelet-európai államszocialista kísérletben érintettek – értékválasz­tásaiknak megfelelően – magukat negatív, vagy pozitív anomáliának tekintették. Mi­után akár szörnyülködtek, akár lelkesedlek, abban bizonyosak lehettek, hogy régió­juk kikerült a (tőkés) világgazdaság társadalmi és politikai kötöttségeinek rendsze­réből, nem is foglalkoztak saját problémájukként sem annak centrumával, sem peri­fériájával (tulajdonképpen csak a legutolsó időkben, s elsősorban nem szociológus-politológus, hanem közgazdász csoportok ismerték lel, hogy a szovjet dominancia a térségben nem szüntette meg, csak áttételessé, sajátságos szúró mechanizmuso­kon keresztül közvetítetté, s persze torzította tette a világrendszer azért itt is érvénye­sülő hatásait). Az afrikai, ázsiai értelmiséget pedig hosszabb ideig egyes területek vagy az egész gazdaság és az akadémiai infrastruktúra alulfejlettsége akadályozta az általános következtetések levonásában, – máshol pedig, ahol ilyen közeg mégis rendelkezésre állt, mint Indiában vagy az arab országokban, a saját kultúra saját­szerűségébe, kizárólagosságába vetett hit irányította az elméleti szakembereket más gondolati pályákra.

Ezek a különben többnyire politikai radikalizmussal is összefonódó áramlatok vi­szonylag korán kezdenek már az állammal is foglalkozni. A dependencia-megköze­lítések egyik előfutára, a perui Haya de Torre a húszas években így teoretizál: „a je­len gazdasági viszonyok egyes tőkeáramokat szükségesnek és jónak, másokat fel­eslegeseknek és veszélyeseknek minősítenek, és így csak egy antiimperialista állam tudná (tudja) a tőkeberuházásokat szigorúan ellenőrizni… A mi országainkban következésképpen a kapitalista fázisnak egy antiimperialista állam vezetésével kell működnie." (Idézi Bauzon és Abel, 1986. 51.)

7 A kérdés összefoglaló irodalmát lásd például Kitching, 1982-ben, Mouzelis, 1986-ban, Hunt, 1989-ben és Larrain, 1989-ben. Fontosabb reprezentatív szövegek-nek-többek között – itt Pinto, 1962; Furtado, 1966; Hinkelammert, 1972; Cardoso és Faletto, 1979; Sunkel, 1979 minősíthető.

8 Elvben egyik hipotézis sem zárható ki. Egyfelől a „belső kizsákmányolás" öve­zetének megléte javíthatja a nemzetközi rendszerrel érintkező periférikus elitek tár­gyalási pozícióit Másrészt a társadalom egyre növekvő leszakadó részeiről – vala­milyen minimális belső béke fenntartásának érdekében – ha bármilyen alacsony szinten is, de végül is valamilyen mértékig a modern gazdaságot képviselő enklávék­nak kell majd gondoskodniuk. Ráadásul a leszakadás spirálfolyamat, amelyben a le­maradók apátiája növekszik. S ismét kérdés, hogy a modern szektorok véleményirányítói ezekben a lemaradó társadalmi csoportokban mekkora (és milyen típusú) mozgósítottságot fognak mégis csak kívánatosnak tartani? Az apátia: passzivitás, ami – akármilyen minimális mértékű is a gondoskodás – ha jelentős tömegekről van szó, komoly terheket jelenthet a húzóképes ágazatokra és környezetükre. Másrészt, a modern társadalomból kiszorult rétegek fokozottabb mozgósítottsága delegitimizálhatja akár a modern enklávék létét is.

9 Ezeket a kohászatot „nemzeti iparként" dédelgető politikákat Paraguayban egy háború, Brazíliában és Chilében az export-gazdaság kifejlődésében érdekelt belső erőcsoportoknak a XIX. század második felében végbement megerősödése – a ter­mészetesen ellenérdekelt brit gazdaságpolitika mellett – végül is eloszlatta. Bőveb­ben lásd Larrain, 1989,156. és következő oldalak.

10 Tulajdonképpen mindenekelőtt ez a termelőeszközgeneráció-váltás tette le­hetővé Németország számára a kiugrást, hiszen ezek a modern technikai területek és a hozzájuk kapcsolódó tudomány-, és iparszervezési minták döntő mértékben először ott jelentkeztek – bizonyos értelemben nem várt „mellékhatásaként" a száza­delőn születő német kutatóegyetemi modellnek és a műszaki felsőoktatás (akkor pél­da nélküli) expanziójának az 1880-as éveket követően. A központok átrendeződésé­nek akkori két fő haszonélvezője, az USA és Japán tudományszervezésében egyér­telműen jól kimutatható a német minta. A termelési kultúraváltás másik fő forrása az amerikai nagyvállalat: a csereszabatosalkatrész-koncepció megjelenése, a futósza­lag, a „tudományos munkaszervezés" itt jelentkezik először. A húszas évek tudo­mányszervezési és ipari rezsimjeinek kiépítésénél többnyire tudatosan építenek a német és amerikai mintákra.

11 Példákért nem kell messzire mennünk. A világpiactól elszigetelt szovjet piacra szakosodott magyar vagy csehszlovák gépipar összeomlása a szemünk előtt megy végbe az azokat mesterségesen életben tartó politökonómiai feltételek megváltozá­sával. A magyar híradástechnikai iparnak a nyolcvanas évekre akuttá váló szintcsök­kenése pedig nagyrészt kizárta azt is, hogy ez az iparág meghatározó módon részt vehessen az ország kommunikációs hálózatának felújításában.

12 Ami azonban egyes fontos szerzők, így Cardoso és Faletto, 1979 szerint – legalábbis Latin-Amerika legnagyobb ipari központjaiban, így például Brazíliában – ezen a módon kialakul, azt „asszociált függő fejlődésnek" nevezhetjük. A külföldi be­ruházások itt hazai tőkével fonódnak egybe. Az ECLA korai strukturalistái a gazda­sági fejlődéstől a társadalom nagy struktúráinak homogenizálódását (nem a társa­dalmi egyenlőséget!) és a nemzeti elitek által ellenőrizhető ipari szerkezetet vártak. Két évtizeddel később, a brazil teoretikusok már tudják, hogy ipari fejlődés a periféri­án is lehetséges, ez azonban önmagában nem vezet sem az egyik, sem a másik előfeltevéshez.

A latin-amerikai társadalmi szerkezet alakulása egyébként nagyobbrészt a peri­féria dinamikájából következik. A gyarmati periódus a régió gazdaságát és kereske­delmét Európához kapcsolja, és a nemzetközi piacokon profitot termelő kereskedők, ültetvényesek, bányatulajdonosok egész csoportját hozza létre. A XVIII. században ezek számára már kezd zavaróvá válni Spanyolország kötelező közvetítő szerepe közöttük és az európai (mindenekelőtt angol) piacok között. Ez a probléma (kiegé­szítve a helyi születésű kreolok kizárásával az adminisztratív elitből) központi kér­déssé válik a függetlenségi háborúkban. A politikai függetlenség elnyerésével újra­definiálódtak az új központ: Anglia és a helyi elitek (mindenekelőtt az ültetvényesek) közötti kapcsolatok. Az új államok születése, pozíciók kiépítése évtizedeket vett igénybe, de már a XIX. század közepén az egész kontinensen stabilizálódnak, söt felfutó ágba kerülnek az exportgazdaságok. Az új nemzetközi szükséglet az orszá­gokon belül az indián földek gyorsuló kisajátításához, és a parasztságra rótt újabb terhek megjelenéséhez vezet. A két export-enklávét, és a bányákat az ültetvényeket ellenőrző csoportok esélyei azonban a nemzetközi partnerekkel szemben nem egyenlőek. Először a hazai bányatulajdonosok veszítenek tért a külföldi tőkével szemben (a múlt század végén Chile és Peru veszti el az ellenőrzést a nitrát és a gu­anó felett). Azután a közép-amerikai ültetvények is erre a sorra jutnak. A középosz­tály a régióban erre az exportgazdaságra települve jön létre. Argentínában a közép­osztály alárendelődött az exportból részesülő elitnek. Brazíliában, ellenkezőleg, módja volt új politikai szövetségek megkötésére. Más országokban, mint Kolumbia, a társadalmi differenciálódás kezdetlegessége a térség többi államánál hosszabb időre stabilizálta az exportelitek oligarchikus szövetségét. Bővebben lásd Larrain, 1989. 5. fejezet.

13 „Dirigisme"- francia fogalom az állam irányító, befolyásoló szándékának jel­lemzésére.

14 A hagyományosan erős államú Franciaországban és Németországban az ál­lam integritását abszolutista uralkodók védték. Ezen országok politikai története álla­maik és társadalmaik hiányos védettségével és az azt kiegyensúlyozó akciók sorá­val jellemezhető. A nemzeti érdekek primátusa, a biztos határok, a nemzeti szolida­ritást erősítő jogi és adminisztratív hagyományok e társadalmak politikai szer­veződésének kezdettói alapelemei voltak. A brit és amerikai társadalmak folyama­tos, nagyobbrészt vértelen átalakulásai ezzel szemben az állam szerepét termé­szetesen fogták vissza. Az itt születő politikai filozófiák állama inkább reaktív mint ak­tív.

15 A lehetséges okokat itt meggyőzően csak egy nagyobb kutatás tudná tisztázni. Két óvatos hipotézis az 1990-91. év magyarországi átalakulásáról: 1. A magyar ál­lam a hagyományos történeti középosztály legfőbb kenyéradója volt az államszocia­lista kísérlet előtti valamennyi korszakban. A negyvenes évek végétől kezdve a törté­neti középosztály felmorzsolására irányuló tudatos akciósorozattal szorították ki e ré­teg képviselőit a hazai államapparátusból. A Kádár-rendszer egyik politikai innováci­ója épp ennek a trendnek a lassú megfordítása volt. Ugyan számottevő hatalom nél­kül, először csak szakértői pozíciókban, de a hatvanas évektől megindul a történeti középosztály (ill. e réteg intellektuális/morális utódjainak) visszavándorlása az állami pozíciókba. A politikai rendszerváltás ezt a folyamatot szélesíti és bővíti új minőségűvé; a meghirdetett rekonstrukciós-restaurációs politikának szerves része a régi középosztályinak megfelelő rétegzettségű és szellemiségű csoportok) vissza­helyezése a politikai osztály szívébe. Ehhez természetesen állások kellenek, s itt az államigazgatási pozíciók száma nem elégséges – a jelentkező igények kielégítésé­hez az ipari felső management-pozíciók egy részét is igénybe kell venni. 2. A késői államszocializmus működésmódja olyan erős állami szerepvállalással járt, hogy még e rend ellenfelei, megtagadói is csak nagyon erős intervencionalista mintákban tud­ják saját szerepűket, mint új állami vezetőkét, elgondolni.

Irodalom

Adamski W. (ed.), Interesy i kontlikt. Wroclaw, Ossolineum, 1990. Aglietta M., Capitalism in the 80's. New Left Review, No. 138. November 1982. Amin Samir, Accumulation on a World Scale. New York, Monthy Re-view Press, vol. 1-2. 1975.

Amsden Alice, Asias next giant: South Korea and late industrialization. Oxford, Oxford UP., 1989. p. 379.

Arndt H., Market failure and underdevelopment. World Development 1988. 2. 219-229.

Arrighi G. (ed), Semipheripheral Development: The Politics of Southern Europe in the XX. Century. Sage, Beverly Hills, 1985.

Bairoch Paul, Commerce exterieur et développement économique de l'Europe au XIX. siécle. Paris, 1976.

Balassa B., Development Strategies in Semi-industrial Economy. Baltimore, The Johns Hopkins UP, 1982.

Baloyra E. (ed.), Comparing New Democracies. Boulder, Ewstview, 1987.

Boschi R., On Social Movements and Democratization: Theoretical Issues. Stanford – Berkeley Occasional Papers in Latin American Studies 1984. No. 9.

Bradford C. I.- Branson W. A. (eds.), Trade and Structural Change in Pacific Asia, Chicago, University of Chicago Press, 1987.

Cardoso Fernando Henrique, The Conception of Dependency Theory in the Uni­ted States. Latin-American Research Review, 1977. 3. 1-13.

Cardoso F.-Faletto F., Dependency and Development in Latin America. Ber­keley, University of California Press, 1979.

Chilcote R. H., Theories of Development and Underdevelopment. Boulder, Westview, 1984.

Chilcote R. H., Dependency: A Critical Synthesis of Literature. Latin American Perspectives, Spring 1974.1-16.

Connor W. D. – Ploszajkski (eds.), Escape from Socialism. The Polish Route. Warszawa, IFIS PAN, 1992.

Cumings B., The Abortive Abertura: South Korea in the Light of Latin American Experience. New Left Review, 1989. No. 173.

Dasgupta Parthe-Stoeman Paul, Economic policy and technological performance. Cambridge, CUP, 1987. 243. p.

Dervis K.-Petri P. A., The Macroeconomics of Succesful Development: What are the Lessons? In: Fischer S. (ed.), NBER Macroeconomic Annual 1987. Cambridge, MA. MIT Press, 1987:211-254.

Diamond L-Ling J. L.-Lipset S. M. (eds.), Democracy in Developing Countries: Latin-America. Boulder, Lynne Rienner, 1989.

DickW., Authoritarian versus Non-authohtarian Approaches to Economic Deve­lopment. Journal of Political Economy, 1974.4.817-827.

Dore R., Flexible Rigidities: Industrial Policy and Structural Adjustment in the Ja-panese Economy; 1970-1980s. Stanford, Stanford UP. 1988.

Dzysman J., Governments, Markets and Growth: Financial Systems and the Pol-itics of Industrial Change. Ithaca, Cornell UP, 1983.

ECLA, Development Problems in Latin America. Austin, University of Texas Press, 1970.

Enos J.L.-Park W. H., The adoption and diffusion of imported technology: The case of Korea. London, Croom Helm, 1988.

Fehér F.-Heller A.-Márkus Gy., Diktatúra a szükségletek felett. Budapest, Cse­répfalvi, 1991.

Frank A. G., Critique and Anti-Critique. London, Macmillan, 1984.

Frank A. G., Quand les solutions apparentes deviennent de réels problémes. fievue Tiers Monde, No. 99. juillet 1984.

Furtado C„ Subdesarollo y estancimento en America Latina, Buenos Aires, ENDEBA, 1966.

GoldT., State and Society in the Taiwan Miracle. Armonk, M. E, Shape, 1986.

Haggard S. Pathways from the Periphery, the Politics ot Growth in the Newly Industrializing Countries. Ithaca, Cornell University Press, 1990.

Heinkelammert F., Dialectica del Desarollo Desigual. Valparaiso, Ediciones UniversitariasdeValparaiso, 1972.

Herrera A., The Advantages of Being a Late-cower to what? Social Science Infor­mation, 28 (4) 1989. 823-40.

Hunt D., Economic Theories ot Development – an Analsysis of Competing Paradigms. Savaqe, M. D. Barnesand Noble, 1989.

Huntington S., Political Order in Changing Societies. New Haven, Yale UP, 1968.

Hwang B. D., Nachholende Industrialisierung und autoritarer Staat: das Beispiel Süd-Korea. Berlin, SIGMA, 1989.

Jessop B., State Theory. University Park, PA, The Pennsylvania State UP, 1991.

Krasner S., Detending the National Interest: Raw Materials Investment and US Foreign Policy. Princeton, PUP, 1978.

Landau D., Government and Economic Growth in the less Developed Countries: an Empirical Study tor 1960-1990. Economic Development and Cultural Change, 35 (11)35-75..

Lal D., The Poverty of Development Economics. London, IEA, 1983. Jarrain J., Theories of Development. Cambridge, Polity Press, 1989. Lemke Ch.-Marks G. (eds), The Crisis of Socialism in Europe. Durham, Duke UP, 1992.

Leys Colin, Underdevelopment and Dependency: Critical Notes. Journal of Con-temporary Asia, 1977. 1. 72-93.

Lipietz Alain, Mirages et miracles: Problémes de l'industrialisation dans le tiers monde. Paris, Découverte, 1985.

Malloy J.,-Selligson M. (eds.), Authoritarians and Democrats. Pittsburgh, PA, University of Pittsburgh Press, 1987.

Menzel U., Auswege aus Abhängigkeit. Die entwicklungspolitische Aktualität Europas. Frankfurt, Suhrkamp, 1985.

Migdal J.S., Strong Societies and Weak States. Princeton UP, 1988.

Mouzelis N. P., Politics in the semiperiphery. London, Macmillan, 1986.

Müller A. (ed.), U zrodel polskiego kryzysu. Warszawa, PWN, 1985.

NEP. Vzgljad szo sztoroni. Moszkva, Moszkovszkij Rabocsij, 1991,

Notkina T. A. (ed.), Pogruzsenyije v trjaszinu (Anatomija zasztoja). Moszkva, Progressz, 1991.

O'Donell G.-Schmitter P.-Whirehead L. (eds.), Transitions from Authoritarian Rule. Baltimore, John HopkinsUP. 1986.

OlsonM., Nemzetek felemelkedése és hanyatlása. Budapest, KJK. 1987.

Pinto A., Chile, un caso de desarollo trustrado. Santiago, Editorial Universitaria, 1962.

Poulantzas N., La crise des dictatures. Paris. Maspero 1975.

Preobrazsenszkij J. A.-Bucharin N. I. Putyi razvitija: disszkusszii 20-h godov. Le­ningrád, Lenizdat, 1990.

Rasler K.-Thompson W. R., Relatíve Decline and the Overconsumption-Unde-rinvestment Hypothesis. InternationalStudiesQuarterly, 1991. 3. 273-294.

Salama P.-Tissier P., L'industrialisation dans le sous-développement. Paris, Maspero, 1982.

Senghaas D., Von Európa lernen. Entwicklungsgeschichtliche Betrachtungen. Frankfurt, Suhrkamp, 1982.

Sik Ota, Járni Probuzeni-lluse a Skutecnost. Zürich, Poligon, 1989.

Sorensen G, Democracy, Dictatorship and Development. New York, St. Martin's Press, 1990.

Spindler Zane, Liberty and development: A further empirical perspective. Public Choice. 1991.197-210.

Takeshi H., The Japanese Experience in Technology: From Transfer to Self-Reliance. Tokyo, UN University, 1990.

Visnyevszkij A. G. (ed.), V cselovecseszkom izmerenyii. Moszkva, Progressz, 1989.

Wade R., Governing the Markét: Economic Theory and the Role of Government in East Asian Industrialization. Princeton, PUP, 1990.

Wallerstein I., The Modern World System. New York, Academy Press, 1974-80.

Warren B., Imperialism, pioneer of capitalism. London, New Left Books, 1980.

Wolf Ch., Markets or Governments – Choosing Between Imperfect Alternative. Cambridge, MA MIT Press 88.