Az állami beavatkozással kapcsolatos viták – a politikacsinálók műhelye­iben s esetenként a szakirodalomban is – a „több" vagy „kevesebb" kor­mányzat, az „erős" vagy „gyenge" állam, a „kicsi" vagy „nagy" állami ap­parátus körül zajlanak. Az összevetés viszonyítási alapjai azonban eleve bizonytalanok, a lehetséges meghatározások intuitívek, és a szóbajöhető meghatározások nagymértékben kultúrához, nemzeti politikai hagyomá­nyokhoz kötöttek.

Az „erős" állam fogalma leggyakrabban az állam autonómiájával kap­csolódik össze. Egyes meghatározásokban az „autonómia" az állam „ere­jével", „hatalmával" lesz egyenértékű. Eszerint az erős állam (az autonóm állam!) működésének tervezésénél képes a társadalomban megfogalma­zódó különböző igények, programok lényegi figyelmen kívül hagyására. Annál „erősebbnek" fog tűnni az (állam)hatalom, minél nagyobbak az e programok mögötti erők és minél hatásosabban tud ezekkel szemben az állam ellenállást tanúsítani (vagyis nem ezek, hanem a saját prioritásait megvalósítani). E kulcsot követve vizsgálják az államot a neomarxista szövegek is. Itt az állam „viszonylag autonóm", ha – adott kérdések kap­csán – le tudja küzdeni a civil társadalmat domináló tőkés csoportok elle­nállását. Vagy, másként fogalmazva: az autonóm állam felülkerekedik bármilyen gazdaságilag vagy társadalmilag meghatározó osztállyal kiala­kuló érdekkonfliktusban (Skocpol, 1985, 4).

A Kádár-korszak értelmezésében és értékelésében meghatározó annak (párt)állami jellege. Le­bontásában is kulcsszerepe volt azoknak a törekvéseknek, amelyek az állam túlsúlyos szere­pében találták meg a negatív hatások, a működési zavarok, a (tovább)fejlődésképtelenség legfőbb okait. De miként bárhol Közép-Kelet-Európában, az államszocializmusok utáni kor­szakban is központi kérdés marad a „mire való az állam" kérdése, hiszen ezen országok gaz­daságét, társadalmi szervezetét még sokáig éppen az állami szerepvállalásnak a nyugatitól el­térő mértéke is jellemzi, mint ahogy meghatározó volt ez abban is, hogy e régióban – a tör­ténelmi előzmények kényszerítő hatása folytán is – államszocializmusok jöttek létre. Így a Kádár-korszak fennállásának, elő- és utóéletének kérdésében is központi fontosságú az állam szerepének vizsgálata, melyhez, úgy véljük, igen jó segítséget nyújthatnak többek között az itt olvasható tanulmány elméleti-fogalmi eszközei is.

Ugyancsak termékenyek lehetnek a szerzőnek azok a gondolatai, amelyek a centrum-pe­rifériaelméleteket, ill. a modernizáció és a függés ezzel kapcsolatos elméleteit próbáljak rend­szerbe foglalni, felvázolva ezzel a Magyarország közelmúltjában és jövőjében egyaránt meg­határozó alternatívák természetét is, s egyúttal közvetve reflektálva is az Eszméiéi korábbi számaiban közölt világrendszer-elméleti tanulmányokra is, elhelyezve azokat a kérdés igen összetett, a világrendszer-működés mind több elemére figyelő irodalom egyre terebélyesedő erdejében. (A szerk.)

Másrészt ugyanakkor semmi okunk azt hinni, hogy azok az államok – amelyekben az államot ellenőrző politikai csoport ugyan saját prioritásait követi, de azok nagyobbrészt egybevágóak a társadalom meghatározott érdekcsoportjainak értékeivel, s ezért a domináns csoportnak nem kell el­lenállást leküzdenie – gyenge, vagy korlátozott autonómiájú államok len­nének. S talán kijelenthetjük azt is, hogy az állam társadalmi támogatá­sának formája és mértéke az autonómiától független alapdimenziónak te­kinthető. Ha a társadalmi támogatottságot és az autonómiát tekintjük a két kiinduló paraméternek, és tudjuk (ez empirikus közhely), hogy ezek adott helyzetekben nem egyszerre és nem egyforma intenzitással fe­jeződnek ki, akkor jelenlétük illetve hiányuk kombinációi tipizálhatóvá te­szik az „erős-gyenge" állam dichotómiát is.

Mindezt, bármennyire leegyszerűsítő is, egy kétdimenziós mátrixszal szemléltethetjük:

A kirajzolódó államtípusok nemcsak elméleti osztályozások, hanem jól kezelhető „public choice"modellekben is megjeleníthetőek.

Jelen dolgozatunkban a hiányos társadalmi támogatottságú és ala­csony autonómiaszintű gyenge állammal nem foglalkozunk (bár sok vo­natkozásban, ambícióitól függetlenül pillanatnyilag a magyar állam ilyen­nek tekinthető). Ilyen paraméterek között egy ambiciózus átalakítási prog­rammal színre lépő állami apparátus tartósan amúgy sem működhet. Kö­vetkezésképpen, ha a változások generálásában a köztisztviselői kar az (egyik) döntő pozíciót tartani akarja, bármilyen átfogó akciósor előfeltéte­lévé lesz, hogy a kormányzatnak e modelltől el kell mozdulnia. A függet­len modellnek léteznek tekintélyuralmibb és demokratikusabb válfajai. A modernizáció különböző időszakaiban ez az államtípus – mindkét válto­zatában – jelentős szerephez juthat. Gyakorlatias megfontolásokból vi­szont a továbbiakban alaposabb vizsgálat alá az aktivista és a reagáló modelleket fogjuk venni.

A bemutatott tipológia azonban számos további kérdést is felvet. Mi­ként változnak a társadalmi támogatottság változó mértékétől függően (a demokratikus államrenden belül) az állami prioritások érvényesítési tech­nikái? Milyen államtípusok milyen szituációkban milyen fontosságot tulaj­donítanak annak, hogy milyen mértékű akcióik társadalmi támogatottsá­ga? A társadalmi támogatás változásai hogyan változtatják meg (egyálta­lán, mikor változtatják, s mikor nem) az állami cselekvési programokat? Az állami és társadalmi csoportokban megfogalmazott preferenciák szét­tartó voltából következően az államnak mekkora a hajlama (játéktere) kü­lönböző kulturális környezetekben az eredeti programok módosítására? Elvben széttartó prioritások esetében milyen állami apparátusok marad­nak autonómak, s melyek cselekvési tere szűkül majd össze? Igaz-e, hogy a tekintélyuralmi rendszerekben a „független" modell a leggyakrab­ban előforduló politika-változat? Lehet-e egy demokratikus állam is olyan „erős" (még ha nyilvánvalóan más eszközökkel él is), mint egy tekintélyu­ralmi rendszer?

E kérdések megválaszolására első közelítésben az államot adaptáci­ós mechanizmusain keresztül vizsgáljuk. Az állam legkülönfélébb akciói ugyanis felfoghatók külső vagy belső kihívásokra születő válaszlépések­ként; s így az állam sikeres voltát is mérhetjük az eredményesen feldolgo­zott kihívások hányadával. Az állam által feldolgozott külső és belső ható­tényezők egyenlegéből következően sajátos adaptációs stratégiák is el­különíthetők.

Ugyanakkor, a külső és belső kihívások szerinti felosztás (és az abból levezethető tipológiák, lásd Rosenau, 1988, 38-43) csak egy lehetőség az állami politikák különböző irányokban történő felbontására. Hiszen, míg itt az államról, annak autonómiájáról egyfajta egészként értekezünk, nem felejthetjük el, hogy a legtöbb esetben (s demokratikus államalakula­tokban majdnem mindig) az állami autonómia frakcionált; erősebben raj­zolódik ki egyes területeken, halványabban másokon. Világosabban megfogalmazott érdekei (és ebből következő szakpolitikái) vannak bizo­nyos szférákban, és engedékenyebb más vonatkozásokban. Egyes relá­ciókban erős, másokban pedig gyenge államként viselkedik. Érdekes, bár többnyire még kevéssé kutatott kérdések bukkannak elő a különböző működési filozófiájú államszegmensek határterületein.¹ Az állam autonó­miája nincs az állam egy meghatározott strukturális alkotórészébe beül­tetve. Sőt, épp a fentiekből következően időben is változik. Egyes helyze­tekben határozottan és erős kontúrokkal érvényesül, másokban elpáro­log. Az autonóm állami cselekvés szerkezeti potenciája – a kormányzati elitek összetételével, azok beállítódásainak áthangolódásával, a szerve­zetek átalakulásával és a nemzetközi rendszeren belüli erőátrendeződés­sel összefüggésben – időben is átalakul. Az osztályozási sémák kínálta autonómia-modellek inkább csak meghatározott környezetben vizsgálan­dó lehetőségek.

Végül is az adaptációs stratégiák mögött az állami autonómiát hordo­zó döntéshozó csoportok szubjektivitásának összetevői rajzolódnak ki (a társadalomban megfogalmazódó problémák felismerési készsége az ál­lamapparátusban, a köztisztviselők önképe a mögöttük felsorakoztatható támogatásról, konfrontációs stratégiák az igazgatásétól eltérő prioritások kezelésénél, az apparátus hitei arról, hogy az általuk befolyásolandó terü­leten adott bemeneti (input) lépéseknek milyen hatékonyságú kimenetei támad(hat)nak.

Mindezekből „puha" politika-jellemzők egy csokra rendezhető össze. E puha változók az állam általános strukturális keretei és az egyes konkrét akciók közötti sávban működnek. Néhány ezek közül – képlékenység; az akciók elszigeteltsége, körülhatároltsága; az állami politika rugalmas­sága és sebezhetősége – alapjellemzői egy általános autonómiakon­cepciónak is. A képlékenység és a sebezhetőség negatívan, az elszige­teltség és a rugalmasság pozitívan kapcsolódik az állam autonómiájának kiteljesedéséhez.

A képlékeny államok preferenciáik megfogalmazásánál érzékenyek a megnyilvánuló társadalmi érdekek kifejeződései iránt, és ezek hatására saját programjaikat is hajlamosak módosítani. Szélsőséges esetekben az apparátus egyszerűen teljes egészében magáévá tesz, sajátjaként fogal­maz meg valamilyen, az igazgatási apparátuson kívül megszületeti prog­ramot. Persze a nem (vagy csak minimálisan) képlékeny állam sem ha­nyagolja el teljesen a társadalmi hatásokat. Amíg azonban a képlékeny állam ezeket az impulzusokat értékkörnyezetükkel együtt hasznosítja, és programelemként emeli át saját cselekvési lehetőségei közé, addig a nem- vagy csak kevéssé képlékeny változat ezeket csak információként használja, adatforrásként, nyersanyagként kezeli és hozzárendeli saját értékeihez.

Az állam képlékenységéhez két strukturális változó kötődik; az állami apparátus összefogottságnak mértéke és az állam belső differenciáltsága (Nordlinger, 1987, 373). A keményen összefogott állam(apparátus)ban a köz(szak)igazgatásban dolgozó szakértők pályájának, karrierjének túl­nyomó része az igazgatási szervezeteken belül épül. Az apparátus felső szintjei is nagyobbrészt belülről töltődnek fel. A szolgálati idő hossza fon­tos jutalmazandó értékké válik.

A lazán összefogott szervezetek (egyik) fontos ismérve ezzel szem­ben, hogy a karrierminták ezekben a szervezetekben nyitottabbak. Az ilyen apparátus tagjai ide-oda vándorolnak az igazgatási szféra és a „álla­min" kívüli szférák között.

A képlékenységre hat az állam differenciáltságának foka is. A differen­ciált állam szakértőkre épít, és éppen szervezeti sokrétűségéből követ­kezően bizonyos értelemben „korpuszkulus", felduzzasztott. Az ilyen ne­hézkes, „testes" állam pedig hajlamos saját preferenciáinak felerősítésé­re. A különböző kérdésekkel kapcsolatos szakpolitikák kidolgozására lét­rejövő bizottságok, irodák, munkacsoportok, kiküldött ideiglenes testüle­tek tömegében kialakuló szervezeti rutinok, kapcsolatok, kiharcolt alkupo­zíciók bizonyos mértékig abszolutizálódnak, maguk is befolyásos politika­alakító elemmé válnak.

Az állam elszigeteltségének fog almán azt értjük, hogy milyen mértékű az állam környezetfüggősége. A teljesen elszigetelt (a társadalomtól el­zárt) állam csak egyfajta társadalmi viselkedési módra: a rendpártéra re­agál. A rosszul körülhatárolt államnak ugyanakkor állandóan valamilyen aktív támogatásra (kampányokra, referendumokra, támogató tüntetések­re) van szüksége. Az elszigeteltség különböző változatai nagyobbrészt egy változóval magyarázhatók, ti. azzal, hogy az állam miképpen helyez­kedik el egyfajta kohéziós-dihéziós tengelyen (Nordlinger, 1987,376). Az elszigeteltség és a kohéziófok között kétfajta összefüggés is szem­betűnik. Egy kohezív államban az apparátus tagjai addig a fokig gazdál­kodnak közösen egymás erőforrásaival, ameddig ezáltal növekszik füg­getlenségük az államon kívüli aktorokétól. A megosztott (dihezív) állam­ban a külső aktorok játéktere az állammal szemben olyannyira kedvező, hogy többnyire sikerül megakadályozniuk a tisztviselői karon belüli lehet­séges szövetségek létrejöttét (vagyis ki tudják játszani az apparátus kü­lönböző részeit egymás ellen).

Az állam rugalmasságán itt a sajátjáétól eltérő (esetenként azzal szembehelyezkedő) nézetek, értékek rendszerbe integrálásának képes­ségét értjük. A nagy rugalmasságú állam a vele szemben megfogalmazó­dó ellenállást jól tudja kezelni. Az ilyen állam köztisztviselői felkészültek a társadalom különböző csoportjaiban születő értékpreferenciák átalakítá­sára, módosítására, sajátjaikhoz illesztésére (vagy legalább is azt hiszik, képesek minderre). A rugalmatlan, vagy kis rugalmasságú állam appará­tusa ezt a szerepet képtelen ellátni.

Az elemzett szerkezeti változók – a differenciáltság és a kohézió – jól magyarázzák az államok eltérő rugalmasságát. Az erősen differenciált állam igazgatási szakértői az ellenvélemények közömbösítésénél vagy integrálásánál egy sajátos semleges érvelésmódot használva gyakran a szaktudás különböző típusaira hivatkozva – jó kiinduló helyzetben van­nak.

A dependens állam mozgástere

Az államok és szakpolitikáik nyilvánvalóan másként működnek, más mandátummal rendelkeznek a gazdaság, a politika, tudomány és a technológia fejlesztés nemzetközi központjaiban és másként a peri­fériákon. Miután a továbbiakban technológiapolitikai forgatókönyveink felrajzolásánál ennek a különbségtételnek kiemelt jelentősége lesz, min­denekelőtt jelezni kell saját olvasatunkat a centrum-periféria kérdésről. Nálunk a fogalom mindenekelőtt Wallerstein és követőinek világrendszer (World system-elméletein keresztül honosodott meg. A centrum-periféria kérdés azonban egyrészt nem teljesen új találmány: a klasszikus gazda­ságföldrajz „centrális helyek" elméletétől kezdve Perroux, Hirschman, Deutsch gazdasági és politológiai nagyelméleteiben az 50-es (vagy később a norvég Rokkan-iskola politikai szociológiájában a 60-as) években már számos vonatkozásban előbukkan. Másrészt gondot okoz ezekben az el­méletekben az is, hogy társadalomfejlődési vagy legfeljebb történelemfi­lozófiai kérdésekből – amikor egyes térségek konkrét besorolására vagy legalább is elhelyezésének konkrét értelmezésére kerülhetne sor – érték­probléma lesz. Sokan úgy vélik, ha működési területük, országuk, kultúr­körük ilyen vagy amolyan osztályozásban perifériának minősül, akkor ez a „lepontozó" jelző őket is minősíti, következésképpen a „perifériának" minősítés ki(és megkerülendő. Jelen szövegünk igyekszik a centrum­periféria, dependencia, „alulfejlettség" szavak minden érzelmi színezetét elkerülni.

A központokat és a perifériát három dimenzió mentén különíthetjük el; eltérő szerkezeti jellemzőik vannak, eltérő javak kerülnek cserére a köz­pontok és a periféria között. Végül, különbözni fognak közöttük az interak­ciós minták is.

Mindezzel együtt, a vonatkozó szakirodalom valamennyi ága a köz­pontokat kedvezményezett, a perifériákat gyengén fejlett, hátrányos hely­zetű régióként írja le. A perifériák gyengén fejlett gazdaságok, alacsony technológiai szintekkel, munkaerőintenziv termékekkel (Wallerstein, 1983. 30), szerkezetük a központokéhoz képest kevéssé diverzifikált (Hechter, 1975. 9), életszínvonaluk és életminőségük alacsonyabb (Rok­kan and Urwin, 1983, 3). A perifériák kulturális importőrök is. Társadalom­szerkezetük széttöredezett, fontos intézményeik hiányoznak, világképük saját miliőjükben reked. A központokban inkább a csúcstechnológiák je­lenléte, a dolgozónkénti nagy fajlagos beruházási hányad, szakképzett munkaerő jelenléte és a politikai és katonai hatalmi jelleg lesz megha­tározó.

A cserekapcsolatok e régiók között – már a felsorolt szerkezeti kü­lönbségekből is következően – egyenlőtlenek. A perifériák alacsony faj­lagos értékű termékek exportőrei, nyersanyag- és félkésztermék-kiszállí­tók és berendezés-importőrök. A perifériák a nemzetközi piacokon általá­ban információ- és tudásvásárlók.

Az interakciós minták a központok és a periféria között megle­hetősen szigorú szabályokat követnek (Galtung, 1971. 89-91). A köz­vetlen kapcsolatok egy központ perifériái között minimálisak. A perifé­ria különböző tartományai egymással is a központon keresztül érint­keznek, más központ perifériáira pedig a központok egész hálózatán keresztül jutnak csak el.

A központ-periféria rendszerek vizsgálatában jól megkülönböztethető egy neoklasszikus és egy neomarxista vonulat. A neoklasszikus felfogás dolgozatai a szakirodalomban a neomarxista szövegekhez (például Wallerstein, Burawoy, Massey, Amin, Frank írásaihoz) képest kisebbségben vannak. A társadalom, gazdaság, politika elkülönülését, sőt, egyes ese­tekben autonómiáját tételező neoklasszikus víziókkal szemben² a neo­marxista vizsgálatok a három szféra kölcsönös függőségét, s azon belül egyfajta gazdasági meghatározottságát hangsúlyozzák. Piacképük nem természetesen kiegyensúlyozott, hanem nagymérvű fluktuációval és je­lentős egyenlőtlenségekkel terhelt. Míg a neoklasszikus modellek a köz­pontok jólétét a nemzetközi munka- és piacmegosztásból vezetik le, és az ott felhalmozott profitot a vállalkozók természetes nyereségének isme­rik el, addig a neomarxista írások a központok eredményeiben a perifériá­ról elvont értéktöbbletet mutatják fel. A piacelvű világgazdaság mintáinak globális diffúziójából következően a munkaerő ellenőrzési mechanizmu­sai a központokban és a perifériákon eltérnek egymástól (Wellhofer, 1988, 291). A központ és a perifériák közötti munkaerő-működési (mun­kaerőpiaci) különbségek, a „termelés politikája", ahogy ezt Burawoy (1985, 123-28) nevezi, kiemelkedően fontosak. Ebben a szerkezetben a területi munkamegosztást elsősorban a tőke stratégiai menedzseri meg­fontolásai, s kevésbé a természeti környezet, vagy az esetleges szállítási költségek fogják meghatározni. Ha régebben „a földrajz strukturálta a tőkét", most fordítva működik ez a viszonyrendszer „a tőke struktu­rálja a földrajzot" (Smith, 1984. 116).

A periféria államának szerepkörét, fejlesztési és ezen belül technológi­ával kapcsolatos lehetőségeit, az alulfejlettség (fejletlenség?) felszámolá­sában adódó feladatait két nagy gondolati modell; a modernizáció és a dependencia megközelítési módjai rajzolják ki. A magyar szakirodalom-gyakorlatilag már jó évtizede – lényegében minden belső kritika nélkül, szinte egyöntetűen a modernizációs felfogást használja.

Sajátos tudásszociológiai anomáliának is tarthatjuk a modernizációs elmélet ezen magyarországi (és bár kisebb mértékben, de általánosabb kelet-európai) térfoglalását. A szociológia nemzetközi hálózataiban – legalábbis a hatvanas évek vége óta – két megfontolásból szokták hasz­nálni ezt az elméletet. Egyfelől a modernizációs paradigmát általában sa­ját civilizációjuk alapértékeire, gazdaságuk tőkeerejére utalva használják a központok szakértői. Másfelől azok is ezt a paradigmát követték, akik saját, eddig megtett fejlődési pályájuk utólagos lineáris értelmezésére építettek. Mindezek a szerzők általában centrista, vagy konzervatív irány­zatokhoz tartoznak. A perifériákról nem igen ismerünk számottevő szociológiai iskolát, rangos mestert, aki azt állította volna, hogy ré­giója számára valóban szabadon választható és valószínűsíthető megoldást jelentene a központok fejlődési modelljeinek ismétlő kö­vetelése.

A nyolcvanas évek magyarországi modernizációs irodalma ebben az értelemben a nemzetközi mintához mérve két vonatkozásban is anomá­lia. Először is, sajátos módon mesterségesen homogenizálja a társadalmi teret – elismeri ugyan a helyi sajátosságokat, de rögtön azt is posztulálja, hogy az univerzális fejlődési modelleknek elvben ebben a specifikus tér­ben is hatniuk kell. Sőt, még azt is állítja, hogy a felszámolandó helyi „különút" legfőbb alapproblémája éppen az, hogy ezeket a mintákat nem hagyja érvényesülni. Másodszor, ezt a felfogást – némi habozás után – az államszocialista rend politikai elitje is a magáénak ismerte el (vagy legalább is tolerálta), mert az egyrészt keretet kínált saját tör­ténelmi szerepének egyfajta értelmezéséhez, másrészt a kívánatos változások fokozatos, evolúciós útjának felrajzolásával olyan jövőt sejtetett, amely ezen, aktuálisan pozíciókat birtokló korporatív elitek (tanulóképes része) számára is helyet ígért.

Annak, hogy a globális rendszer e furcsán izotrop, a központok és a perifériák szabadsági fokát összemosó víziója oly szembetűnő nép­szerűségre tett szert, valószínűleg két további oka is volt. 1. A nyolcvanas évek Kelet-Európájában, a világgazdaságtól elszigetelt, stagnáló szovjet rendszer perifériáján a szakértők is idealizálták a globális rendszert. Mi­után átélték kirekesztettségüket, s közvetlen információjuk sem volt a vi­lágrendszer belső folyamatairól, az elemzésekhez többnyire a tennivalók, a normatív elméletrészek felől jutottak el, mindez elég logikusan vezetett a vizsgált rendszerek mesterségesen homogenizált felfogásához. 2. Másrészt Közép-Kelet-Európa önképében nem volt ott igazán a tartós periférikus létre „kárhoztatottság"perspektívája sem. Ha a régió hosszabb időszakon át lényegében változatlan kulturális, gazdasági perem­jellegét a modern történettudományi irányzatok elismerték is, a normatív társadalompolitikai közgondolkodás a Duna medence lehetőségeit az utolsó másfél évtizedben potenciálisan „központképesnek" látta. Ennek a képességnek a kifejtése útjában – az uralkodó hitek szerint – csak a konzerválódott államszocialista rend és a szovjet függőség állott. Ennek felszámolásával a térség – e modell szerint – rövidebb-hosszabb átmeneti, adaptációs periódus után elfoglalhatja természetes helyét az európai magban; a Központ részévé válhat.

E gondolati séma tulajdonképpen kizárja, vagy legalább is nem gon­dolja végig azokat a fejlődési változatokat, amelyek a régiót az új feltéte­lek között is, a „kapukon belül", a nemzetközi munkamegosztás szerves részeként is tartósan perifériaként kezelik. Kissé leegyszerűsítve, a mod­ernizációs modell ily módon megfogalmazott előfeltevései szerint az államszocialista, Szovjetunióhoz kötött világ felszámolásával meg­szűnik az a specifikum is, amely eddig a Központ játékszabályainak e térségbeli érvényesülését gátolta.

A modernizáció mű-univerzalizmusa

A társadalmi modernizáció eredeti elméletei végül is a korábbi társadal­mi-gazdasági fejlődéselméletből eredtek, és a „nyugati" társadalom­fejlődés tapasztalatait kísérelték meg teoretikus keretekbe rendezni.

Az elmélet teoretikus elődeitől örökölte meg a „modem"és a „hagyo­mányos" fogalompárját. A modernizációs elméletek a társadalmat „szer­ves egészként" fogják fel, amelynek növekedési fázisai vannak: születés, érés, bomlás. E dichotóm társadalomkép őse Tönnies Gemeinschaft-Gesellschaft felfogása (amelyből a premodern társadalmak az első, a mo­dernek a második formációval lesznek azonosak).³ E felfogás azonban a modernizációt olyan értelemben is univerzálisnak tekintette, hogy úgy vélte, a Nyugat-Európában és Észak-Amerikában a XVII. és XIX. szá­zad között kialakult, majd mintaként más térségekbe Is szétsugárzó társadalomszervezési modell az egyetlen lehetséges és kikerülhe­tetlenül követendő változat valamennyi régió és kulturális közeg számára.

Történetileg ez a fejlődő országoknak ajánlott társadalompolitikai ví­zió, amely magát a fejlődést a demokratizálódás és racionalizáció egyfaj­ta keverékeként fogta fel, arra a hitre épült, hogy a nyugati társadalmak „sikertörténetének" alapja a „liberális" társadalmi, politikai és gazdasági alapértékek egyfajta konszenzusa volt. E paradigma – szinte vetélytárs nélküli – uralma azonban valamikor a hatvanas évek közepén véget ér (Leonard, 1990, 103). (A háború utáni két évtized tapasztalatai, ezt azért ismerjük el, szállítottak igazoló anyagot a modernizáció szakírói számára. A nyugat-európai rekonstrukció a központban és a latin-amerikai „Prebisch-boyok"⁴ – most már tudjuk, hogy ideiglenes – sikere a periférián va­lószínűsíthették a modellt). A hatvanas évektől kezdődően a perifériák fejlődő társadalmai növekvő konfliktusok övezetébe kerültek; de tár­sadalmak mozgósítottsága és pillanatnyi gazdasági teljesítőképes­sége jól láthatóan széttartott, s a helyi elitek (és talán központbeli protektoraik is) a megoldást – egy időre – éppenhogy nem a liberális alapértékeknek megfelelő stratégiákban, hanem az állam represszív jellegének felerősítésében, egyfajta autoritárius erőösszpontosítás­ban kezdték látni. A modernizációs elméletből kisugárzó optimizmus el­lentmondásba került a periféria államainak e korszakbeli romló teljesítmé­nyével.

A rendpárti politikai kultúra felerősödésével, az állam sajátságos re­konstrukciójával újraértelmeztetett a fejlődés társadalmi miliője is. A modernizációs elméletek második hulláma végül is ezeket a politikai hangsúlyáthelyeződéseket tükrözi. A gazdasági teljesítőképesség foko­zásának programjaiból kikerül a demokrácia mint előfeltétel. A modern­izáció csak hosszú távon megtérülő áldozatok soraként, kényszerpálya­ként – amelybe ha kell, a társadalmat be kell kényszeríteni – bukkan elő.⁵ Ezek az elméletek a modernizációt a demokratizálódást megelőző fázis­ként, s nem egymásba hatoló, szinkrón folyamatként értelmezik. Ahogy ennek a rendpárti modernizációs elméletnek egyik klasszikusa, Huntington írja: „a Nyugat tapasztalatai inkább azt sugallják, hogy az állami intéz­mények modernizációja és a politikai részvétel kiterjedése között fordított az arányosság". (1968, 94).

Mindezeken a problémákon túl, a modernizáció vizsgált felfogásai nem lépnek túl a nemzetállam határain. Metodikai szempontból, a helyi elitek működési filozófiájaként mindez érthető, de a kölcsönösen függő nemzetállamok jelenlegi rendszerében, a technológiai diffúzió folya­matának globalizálódásának időszakában ez a megközelítés aligha lehet majd kielégítő.

Függő fejlődés

Míg az ortodox fejlődés-elméletek tulajdonképpen minden alapvető kritika ellenére sem mozdultak el a replikációs modelltől, vagyis a fejlett világ ál­tal befutott röppálya megismételhetőségének hitén alapultak, az egyes országok gyakorlata mást mutatott. Azok a társadalmak, amelyek sike­resek voltak, nem másolták a központokba kerülés eddig bevált sé­máit. (A lemaradottak többsége pedig, amelyeknek felzárkózási próbál­kozásai – ugyan különböző okokból – de kudarcot vallottak, szintén felis­merhette ugyanezt.) S meglehetősen nyilvánvalóvá vált az is, hogy a kü­lönböző társadalmak, vagy államaik – sikeres, vagy kudarcot vallott – kísérletei végül is a kölcsönös függőség különböző formái között zajlanak. Függőségen, dependencián azt a helyzetet értjük, amelyben egy nemzetgazdaság (egy ország) fejlődését egy másik ország (vagy azoknak csoportja) úgy befolyásolja, hogy az előbbi az utóbbinak aláren­delődik. Következésképpen, „a modernizációs kudarcokért" nem-(csak) az egyes társadalmak hagyományos intézményei vagy ural­kodó kollektív hitei, hanem magának a fejlődési kísérletnek a köz­pontok által uralt közege is felelős. „Mind a fejlettség, mind az alul­fejlettség ugyanannak a jelenségnek különböző oldalai, funkcionáli­san összekapcsolódnak egymással. Következésképpen, egymást kölcsönösen feltételezik és befolyásolják." (Sunkel és Paz, 1970, 6.)

A szakmai viták során e pozíció képviselőit mint a dependenciaelmélet követőit idézik. Ugyanakkor nyilvánvaló, nincs egységes depend­enciaelmélet. Léteznek viszont eltérő fogalmi apparátust használó külön­böző politikai gazdaságtani, politikai szociológiai elméletek, amelyek en­nek a bonyolult függőségi rendszernek valamilyen szempontból átfogó magyarázatát kívánják adni. Egy sikeres osztályozási kísérlet (Pálma, 1981. 42-42) a dependencia-irodalomban három nagy vonulatot lát.⁶

Az első „az alulfejlettség elmélete". Ennek megalapozói – A.G. Frank és egy chilei társadalomkutató csoport (Santos, Caputo, Pizarro, Marini és mások) – szerint az alulfejlettség meghatározó oka e területek függősége a központ gazdaságaitól, és az, hogy a globális rendszer jelenlegi strukturáltsága aligha ad valódi lehetőséget a periféria fel­zárkózásához. Egy másik irányzat, amely némileg a hagyományos latin­amerikai elitek progresszív szárnya, az ECLA eredeti gondolatmenetét követi (ismertebb képviselői Furtado és Sunkel) szintén elemzi (és na­gyobbrészt korlátként éli meg) a periféria strukturális meghatározottsága­it, de nem mond le a periféria megújulási, fejlődési potenciáljáról, és nem hisz egyfajta általános alulfejlettség-elmélet létrehozásának lehetőségé­ben (vagy szükségességében) sem. S létezik a munkáknak egy olyan harmadik nyalábja is, amelyek egyfelől a dependencia helyzetfüggősé­gét, különböző eseteinek eltéréseit hangsúlyozza. Másfelől igyekszik alá­húzni a dependencia mint külső függőség érvényesülésének belső meg­határozottságát, vagyis az adott társadalom belső hatalommegoszlásá­nak, az egyes aktorok erőterének szerepét is a dependencia létrejöttében és működésében (Cardoso, Faietto, Pálma).

Bár a dependenciadolgozatok elméleti írások, amelyek ha egyáltalán tartalmaznak empíriát, akkor az inkább részleges gazdaság- vagy társa­dalomtörténeti, mintsem komparatív jellegű, mégis számos próbálkozás próbált alájuk összefüggő konkrét bizonyító anyagot építeni (az empirikus tesztkísérletek összefoglalását lásd Hirsch, 1986-ban). Bár, elsősorban a mintavételből következően, a különböző empirikus próbálkozások értéke eltér, nagyobbrészt meggyőzően igazolják a dependencia jelenlétét kü­lönböző régiókban, gazdasági és társadalmi mechanizmusokban. A vizs­gálatok első sora a hetvenes évek elején is már elég megbízható bizonyí­tó anyagot hozott össze. Például P. Stevenson (1972) a külső függőségi indikátoroknak minősülő közvetlen külföldi beruházások, a külföldi segély és a tőkekiáramlás valamint a gazdasági növekedés kapcsolatait vizsgál­va hét latin-amerikai országban, hét egymás után következő évre talál ne­gatív kapcsolatot. Ch. Chase-Dunn módszertanilag azóta is sokszor to­vábbvitt munkájában (1975) – 58 gyengén fejlett ország gazdaságát vizsgálva – negatív kapcsolatot talál az 1950-es beruházások és az 1960-as és 1970-es fejlődési eredmények között. Vengroff (1977) függőségi és fejlődési indikátorok egész sorát egymáshoz illesztve mutat­ja ki, hogy ugyan a gazdagabb fejlődő társadalmaknak a legszegényebb országokénál jobb esélyeik vannak arra, hogy a globális rendszerbe in­tegrálódjanak, de a beilleszkedés után működésbe lépnek olyan függősé­gi kapcsolatok, amelyek az addigi fejlődési sémát ezeknél is eltorzítják.

R. Robinson eredményei konzisztensek a legutóbb említett függőségi elméletekkel – egyfelől a nagyobb belső erőt mutató, másfelől a jobb nemzetközi teljesítményeket elérő társadalmak szerkezete a többiekéhez képest kiegyenlítettebb, ugyanakkor a külső beruházási és kereskedel­mi függőség nagyobb belső, társadalmi egyenlőtlenséggel együtt jelentkezik. A Bornschier projekt, amely eddig ezen a területen a legjobb adatsorokat produkálta, a multinacionális vállalatokban látja a perifériák, a periféria-helyzet konzerválásának legfőbb ágensét (a vizsgálatok konk­rét leírásai Hirsch, 1986. 118-119).

A latin-amerikai perspektívájú feldolgozásokat követő világgazdász újklasszikusok: Amin, Emmanuel és talán Wallerstein is a perifériát a ke­reskedelmen keresztül vélik integrálhatónak. A (nemzetközi) kereskede­lem ugyanakkor az egyenlőtlen cserén át a periféria kizsákmányolásának forrása is. Az értéktöbbletnek a perifériáról a központokba irányuló transzferje magyarázza ezek szerint az elemzések szerint a „végek" fej­letlenségét (és ugyanakkor a legtöbb számbavehető szerző számára – ki­sebb-nagyobb mértékben – a központ sikereit is). E felfogások nem na­gyon látják azt a lehetőséget, hogy az egyenlőtlen csere felszámolását a szélekről kezdeményezzék. A kelet-ázsiai iparosítási sikersztorikban elsősorban a nemzetközi munkamegosztásban a központból kezdemé­nyezett, s a tőkehatékonysági megfontolásokkal összefüggő átren­deződést látnak, amelyben az érintett országok a „fent" kiosztott szere­pekre mindössze ügyesen ráhangolódtak (például Frank, 1984, 217). Ezekkel szemben a függőség belső politikai struktúrákon keresztül érvé­nyesülő hatásmechanizmusait vizsgáló munkák ugyan elismerik az egyenlőtlen csere létét, de erre különösen nem figyelnek, s ami még lé­nyegesebb, automatikusan semmiképpen sem kapcsolják össze a dependencia tényét az alulfejlettséggel. E függőségi alku-dolgozatok is többfelé ágazódó gondolati sémákat kínálnak: az „asszociált függő fejlődés" strukturalista koncepcióit, vagy a „kiegyensúlyozatlan periféri­ák" elméletét.⁷ A strukturalista felfogások legfontosabb, a továbbiakban jelen elemzésünkben is hasznosított felismerése, hogy az iparosítás a periférián szükségszerűen heterogenizálja a társadalomszerkezetet. Ez a szerkezeti heterogenitás nem azonos az elmaradt társadalmak sok­szor és sokfele leírt „duális" társadalomszerkezetével. A duális modell „modern" és „hagyományos" szektorai egymástól elszigeteltek, az álta­lunk felhasznált Pinto-Furtado-Sunkel féle felfogás pedig ugyanazon tár­sadalom különböző gazdasági rezsimek befolyása alatt működő részeit közös környezetükben kezeli. Az e szektorok közötti kölcsönhatások a belső függőségi rendszerek különböző típusaiként írhatók le (belső csere­arányromlásként, marginalizálásként, stb.). Míg a központok társadalmi rétegződés-szempontból sok vonatkozásban viszonylag homogeni­zálódnak, a periféria ellenkezőleg, heterogenizálódik. S miután egy­részt az egymástól számos dimenzióban széjjeltartó rétegek érintkezési felületein növekszik a súrlódás, másrészt kialakul egy jelentős tömeg, amelynek módja sincs átigazolni a „felsőbb osztályokba", rögtön fel­vetődik a kérdés: milyen a lemaradó rétegek hatása a fejlődésre? Hogyan jelentkezik (ha van egyáltalán) „rémületkeltő" effektusa? A reménytelen lesüllyedés veszélye egyfelől növeli-e a munkaerő teljesítménymotivált­ságát, másrészt lefojtja-e a konfliktusokat a munkavállalók „fegyelmezé­sével"? Az empirikus evidencia itt egyébként egyáltalán nem támasztja alá mechanikusan a menedzsment-tanácsadók mindkét kérdésre adott .pozitív" válaszát. Másfelől, ezekből a „latin-amerikai" elméletekből nem derül ki, hogy a strukturális heterogenitás – negatív össztársadalmi hatá­sán túl – végülis kedvező-e a modern szektor növekedésére, vagy azt hátrányosan befolyásolja?⁸

A periféria-lét a nemzetközi rendszerben azonban nem jelent au­tomatikusan gazdasági elmaradottságot. Léteznek (léteztek) „ki­egyensúlyozott" és „nem-kiegyensúlyozott" perifériák (Hinkelammart, 172, 41-42). Az előbbiek éppúgy fejlődőképesek, mint a központ. Az utóbbiak lemaradása pedig bizonyos, főleg belsőleg meghatározott fejlődési tényezők hiányára vezethető vissza. Végül is, a XIX. század első felében az angol gazdasági fejlődés (a megerősödő angol kapitalizmus) a többi országot megkísérelte perifériájává: nyersanyagszállítójává és késztermékvásárlójává tenni. Ebbe a szerkezetbe Franciaország, majd Németország nem integrálódott, hanem (kezdetben védővámokkal körül­véve- gondoljunk csak Fridrich List kampányaira Poroszországban) al­ternatív ipari potenciált fejlesztett ki. Más országok nemzeti polgárságá­nak vagy nem voltak lehetőségei az ellenállásra, vagy tudatosan nem kí­vántak kimaradni a brit központú nemzetközi gazdasági rendszer előnye­iből. Ezek az országok ugyan perifériának voltak minősíthetők, de gazda­ságilag korántsem maradlak le. Dánia, Hollandia, vagy a volt brit domíniumok: Ausztrália, Új-Zéland, Kanada, – a „kiegyensúlyozott perifériák" nyersanyagszállítóként és agrártermelőként is lényegében a központ fog­lalkoztatottsági szintjeit és jövedelemskáláját tudták társadalmaik számá­ra biztosítani.

A „kiegyensúlyozatlan perifériák" (jellemzőik: az alulfoglalkoztatott munkaerő, a modern technológiák működtetéséhez szükséges készsé­gek hiánya, elmaradt műszaki rendszerek) minderre már nem voltak ké­pesek. Míg azonban a XIX. század nemzetközi gazdasági rendszeré­ben még kínálkozott valamilyen tér a központokkal szembeni nyílt ellenállásra (például saját ipari kapacitások védővámokkal való ide­iglenes elkerítésére, megnövesztésére – s Németország és Japán élt is ezekkel a lehetőségekkel), addig a XX. század technológiai rend­szerei és világgazdasági szerkezete a perifériákon erre már nem kí­nálnak sikeresélyes lehetőségeket (bár a központon belüli átren­deződésnél, ahogy ezt például a nyolcvanas évek japán-amerikai félve­zető-kereskedelmi háborúja is mutatta, még ezeknek is van tere). A szov­jet (és kelet-európai) modernizációs ugráskísérlet kudarcának is egyik fő oka a nemzetközi technológiai fejlesztés központjaitól való elszigeteltsé­ge volt. A Szovjetunió, bármilyen jelentós erőforrásokat összpontosított is a technológiákban, nem volt képes (végül már sikerágazatában, a katonai K+F-ben sem) egy autarch modellben kiváltani a nemzetközi rendszer technológiai fejlesztési kapacitásait. Mindezzel együtt is az újabb fejlődé­sirodalomban is vannak (egyébként jószándékú) kísérletek, amelyek fel­tételezik, hogy a mai perifériák számára is nyitva áll – a láthatóan egyér­telműen előtérbe helyezett „ricardoiánus" forgatókönyvekkel szemben (vagy azok mellett) – egy list-i, protekcionista változat is. Például, Senghaas, 1982 „autocentrikus"fejlődésmodelljei, a „disszociatív" ipari straté­giák bemutatása a gazdaságtörténetben valami hasonlót sugall.

A latin-amerikai periférián a múlt század első felében az uralkodó elit­nek megfelelt a periféria bedolgozójának szerepe, mert nyersanyag- és élelmiszerexportőrként is megtalálta a számítását. Egy védővámos ipar­politika kontúrjai még ilyen feltételek között is látszottak Brazíliában, Chi­lében és Paraguayban.⁹ Amikor azonban a XX. század elején a latin-amerikai export-orientált gazdasági modell válságba került, és a részben újrakonstituálódó nemzeti politikai elitek megkísérelték, hogy a „kiegyen­súlyozatlan" periférikus helyzetből kimozdulva (újra)indítsák az iparosítás folyamatait, kiderült, hogy a környezet radikálisan megváltozott. A „lema­radás", „megkésettség" (tehát egy idődimenzióban, vagyis mennyiségi skálán kifejezett egyenlőtlenség) helyén „alulfejlettség" (underdevelopment, strukturálisan meghatározott egyenlőtlenség) alakult ki.

Az új környezetnek részét képezi a nemzetközi rendszer központjai­nak parciálisan átalakuló szerkezete, és az abból következően idősza­konként megnyíló, vagy becsukódó piacok kínálta lehetőségek kihaszná­lása is. Leglényegesebb alkotóelemét azonban az ipar technológiai bázi­sának átalakulása fogja jelenteni. Nyilvánvalóan nem egyszerűen techno­lógiai változásra, hanem az egész termelési mód átalakulására gondol­nánk. Míg a XIX. században – akár még annak második felében is – az egymás mellett létező tradicionális és modern termelési módok között lé­tezett, sőt elvben viszonylag könnyen kivitelezhető volt valamilyen átme­net, addig a századfordulón ebben a vonatkozásban megváltozott a hely­zet. Ekkorra, a modern vegyipar és az elektrotechnika megszületésével, létrejönnek a tudomány, a kutatás termelési-láncba-szervesülésének első nagyipari változatai.¹⁰ S ebben az időszakban alakul ki a tömegter­melés „fordista" filozófiája is. A modern és a hagyományos ipari rezsimek között szakadás áll be. Az egyikben felhalmozódó potenciák (akár makro­szinten a gazdaság szervezettségében, akár egyéni szinteken – a ter­melési tapasztalat, munkakészség szintjén) már nem konvertálható át a másikba. A modern technológiát egyre inkább csak modern techno­lógia „szülheti". Saját erejére támaszkodva egy nem iparosodott tár­sadalom nem kerülhet át a technológiai küszöbön. Valószínűleg Ja­pán volt az utolsó társadalom, amely a múlt század végén még a régi fel­tételek között szakadhatott le a perifériáról. S itt nem elégséges a techni­kai tudás importja. Azzal együtt kell járnia berendezések, majd később azok üzemeltetéséhez szükséges alkatrészek, meghatározott minőségű és összetételű nyers- és segédanyagok áramának is. Mindezekhez hoz­zájutni pedig csak a nemzetközi rendszerben uralkodó hatalmi viszonyok valamilyen szintű elfogadásával lesz lehetséges. Ennek az új iparosítási rezsimnek nyilvánvalóan az importkapacitás lesz a korlátja (akár szűkeb­ben vett gazdasági, akár szélesebb, tudásszerkezeti értelemben). Bizo­nyos értelemben éppen e téren vallanak nagyobbrészt kudarcot az im­porthelyettesítő iparfejlesztési stratégiák is Latin-Amerikában és Dél-Ázsi­ában, és, ha részben más körülmények között, de Kelet-Európában is. A termelési javak kielégítő importjához szükséges erőforrások nem állnak rendelkezésre, ami végül (a fogyasztási javak importjára irányuló nyo­mással együtt) kikerülhetetlenül eladósodáshoz és a nemzetközi fi­zetőképesség megroppanásához vezet. Az ipar ugyan esetleg tovább nő, de semmilyen hatással nincs az illető térség bekapcsolódására a globális rendszerbe. Végül a hazai ipar olyan enklávévá – a közvetlen környezet megoldandó problémáitól egyre inkább elszigetelődő szférává – válik, amely még a szomszédos szektorokban jelentkező technológiai igények kielégítésére is alkalmatlanná lesz.¹¹ Ami ebből következik, azt Hinkelammert (1972. 88-9) találó kifejezésével „dinamikus stagnációnak" nevez­hetnénk.

A Szovjetunió, ezeket a körülményeket – részben az elszigeteltség kényszeréből, részben azonban tudatos „disszociatív"döntésekből követ­kezően – végül is felismervén, tudatos szervezeti, intézményépítési erőfeszítések egész sorával (s kelet-európai befolyási övezeteit is bekap­csolva) kísérletet tett egy, a nemzetközi rendszerhez képest alternatív technológiai rendszer kiépítésére. Az 1980-as évekre ez nyilvánvalóan drámai zsákutcába vezetett. A kérdés azonban itt mégiscsak az, hogy ez az első pillanattól kezdve kudarcra ítélt stratégia volt-e, avagy katasztró­fa-politikává (most minden egyéb faktortól függetlenül) csak később, az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején, az eredeti stratégia szüle­téséhez képest alapvető, újabb technológiai rezsimváltás után válik? S ha feltételezzük, hogy inkább az előbbi mondat második felében megfogal­mazott állítás valószínűsíthető, akkor azonnal előttünk a következő prob­léma. Ha az adott rend belső merevsége, problémaérzékelési pontjainak immanens hiánya miatt volt képtelen ehhez az új rezsimhez alkalmazkod­ni, akkor vajon egy rugalmasabb, dinamikusabb, „intelligensebb", az ural­kodó centrum-periféria szerkezethez képest alternatív rendszert ezek a változások nem ítéltek volna automatikusan halálra? Igaz-e, hogy az új csúcstechnológiai környezet felerősítette a központ diktátumának le­hetőségét a periféria – egyébként akár igen adaptív – kitörési lehetősége­inek szankcionálására is? Vagyis, a kitörés – elvben, a termelési eszkö­zök jelenlegi szerkezetéből következően – csak a Központ (vagy legalább annak egy része) jóváhagyásával lehetséges, avagy akár annak ellenére is végbemehet?

Ezek a belső gazdasági erők nem képesek önállóan a tőkeakkumulá­cióra; a tőkejavakat termelő szektorok sem pénzügyileg, sem technoló­giailag, sem pedig szervezetileg nem elég erősek ehhez. Következéskép­pen, a perifériák tőke-akkumulációs körének bezárása helyileg nem le­hetséges. Egy ilyen cél eléréséhez, úgy tűnik, nehezen elkerülhető a köz­pontok technológiai és beruházási beavatkozása.¹²

Az itt érintett problémák a perifériáknak a nemzetközi rendszeren be­lüli pozíciójavítása szempontjából két központi kérdés felvetéséhez vezet­nek. Az első a kitörési, vagy felzárkózási kísérletek időbeli játékterére, a második pedig arra vonatkozik, hogy a perifériára-szorítottság társadalmi­lag tartós és ideiglenes károsító hatásai szétválaszthatók-e? A kilencve­nes évek elejének kelet-európai vitáiban mind a két kérdéskör előkerül. A megfogalmazódó vélemények – egyelőre még minden rendszeres vizs­gálat nélkül – érzelmi töltésűek és polarizáltak.

A napi gazdaságpolitikai gondolkodásból és az ezzel párhuzamosan futó értelmiségi vitákból a kívánatos modernizációs minták és stratégiai példák választásánál (például a „finn út" követési lehetőségeinek mérle­gelésénél, de bármilyen más: ír, koreai vagy egyéb modell részleges má­solására irányuló ambíciók esetében is) sajátos módon hiányzik a nem­zetközi rendszer időtengelye.

A kezdetlegesebb programok gyakorlatilag nem teszne1, különbséget reakció (vagyis egy adott helyzet megoldási kísérlete) és akció (tehát önállóan kezdeményezett, időzített, formájában meghatározott lépések sorozata) között. Az érett változatok persze felismerik, hogy alapjában adaptációs változatok összeméréséről van szó. Azonban többnyire itt is elsikkad, hogy a felzárkózási kísérletek sikere vagy kudarca milyen mér­tékben függött össze azzal, hogy az adott történelmi pillanatban a köz­pontokban hogyan vélekedtek az adott periférián megfogalmazódó prog­ramoknak a központ számára kívánatos voltáról, illetve esetleges struktu­rálisigényeikről. Nyilvánvalóan nem tudok és nem is érdemes az innová­ciós politikai beavatkozások kimerítő deduktív osztályozására vállalkozni – e dolgozatban amúgy is túl sok tipológiát zsúfoltam össze. Az is nyilván­való, hogy a dolgozat jellegéből következően – bár erre elvben mód kí­nálkoznék – nem kívánom a technológiai fejlődés konkrét problémaköre kapcsán az állammal kapcsolatos legfontosabb politológiai alapkérdése­ket itt most tisztázni ( = az állam mint társadalmi kapcsolatrendszer, va­gyis társadalmi erők komplex viszonyrendszere; az állam-gazdaság kap­csolat természete; az államapparátus-koncepciók; vagy az államhatalom elmélete).

A beavatkozás sávjait és lehetőségeit elvi szinten mindenkor azok a gazdasági koncepciók fogják meghatározni, amelyek a gazdasági fejlődés kívánatos irányáról és lehetséges üteméről kialakultak – és kö­zös hitté váltak. Az ötvenes és hatvanas évek az államnak elsősorban a piaci kudarcok kezelésében osztottak gazdaságpolitikai szerepeket. Az ipari országokban a Nagy Világválság és a latin államok „dirigizmusa"¹³ táplálta ezt a megközelítést.

Az elmaradottság felszámolásának programjában az államnak általá­ban az ipari társadalmakban szokásosnál nagyobb szerepet szántak (de általában részletesen indokolták, hogy milyen gazdasági körülmények – pl. kis belső piacok, korlátolt szaktudás, kis létszámú menedzseri elit – kényszerítik ezt ki). A félperiféria országaival foglalkozva a piaci kudarc mellé felzárkózott az állami kudarc fogalma is, és megjelentek azok a szakértők is, akik ez utóbbit minden kormány, vagy igazgatás sajátossá­gának fogták fel.

Bár a „későn jövők" államainak teljesítményét a gazdaságtörténet nemcsak a periférián, hanem a globális rendszer központjaiban is magas­ra értékelte (pl. Bismarck Németországáét a múlt század technológiai for­radalmaiban); más szerzők mégis valamilyen sajátos, s a fejlett régiókban érdeklődésre számot aligha tartó atavizmust láttak csupán a (fél)periféria rossz hatékonyságú államainak aktivitásában. Az egyik fontos szerző szerint például „sok fejlődő ország hivatalainak működését tekintve köze­lebb van a XVII. és XVIII. század rossz hatékonyságú európai nemzetál­lamaihoz, amelyeket inkább uralkodók önkénye, mint az alattvalók jólété­nek növelése irányított." (Lal, 1983, 108.)

Az intervencionalista/nem-intervencionalista dichotómiára építő meg­közelítések leegyszerűsítenek: a bemutatott strukturális és hálózati elem­zési módok állam és gazdaság egymásba hatását sokkal pontosabban mutatják. A konkrét akciók szintjén kiindulópontként mégiscsak kezdhe­tünk valamit ezzel a dichotómiával.

A két állammodell szembenállását azonban mi végül is nem eltérő szerkezeti meghatározottságokkal, hanem mindenekelőtt a kulturális kü­lönbségekből levezetve próbáljuk értelmezni. Ily módon feltételezzük, hogy az adott társadalomban, politikai kultúrában és a nyilvánosság konkrét szerkezetében határoztatik meg az állami politika stílusának mi­lyensége és szabadságfoka is. Arról van tehát szó, hogy az adott társa­dalmakban meghatározott ipari kultúrák alakultak ki. Ezek a közintézmé­nyek működési hagyományaival és az iparosítás történelmi mintáival együtt nagymértékben meghatározzák, hogy milyen formában jelentkez­nek az egymásbaolvadó politikai és gazdasági részérdekek. Ezek az ipari kultúrák magyarázzák meg igazán azt a tényt, hogy egymáshoz igen ha­sonló vagy azonos érdekstruktúrák és ipari technológiák nagyon eltérő módon fejeződnek ki az ipari országok többségében.¹⁴

A beavatkozási stratégiák két nagy osztályát az alábbi táblázatban foglalhatjuk össze:

A kulturális meghatározottság az állam gazdasági játékterének beméré­sénél akkor is hat, amikor a racionalitás legkézenfekvőbb modelljei mást sugallnának. Például a hatvanas évek elején, amikor a szakértők először ébrednek rá Nagy-Britannia ipari lecsúszására, a lehetséges cselekvések körének kijelölését nagymértékben meghatározta az állam hagyomá­nyos, nem-intervencionalista brit felfogása. Ugyan az adott pillanatban minden iparpolitikai szakértő az állam nagyobb mérvű mozgósítását kí­vánta a gazdasági krízis legalább részleges feloldására, ez olyannyira idegen volt a brit hagyományoktól, hogy végül is ilyen típusú összefogott akciókra csak sok évvel később kerülhetett nagyobb tömegben sor. S ér­dekes ellenpélda a mostani kelet-európai állammodellek többsége, ame­lyek esetében az erős állam koncepciója nem a fejlesztéscentrikus állam-modellből származik, viszont a modernizáció egy korábbi szakaszában kialakult állammodell felelevenítésével olyankor is erősíti az államot, ami­kor az adott hivatalos gazdaságfilozófia ezzel éppenséggel ellentétes lé­péseket diktálna.¹⁵

Jegyzetek

1 E kérdéssel az ipari társadalmak államtípusaihoz képest „gyengébb" amerikai államot vizsgáló szerzők különösen alaposan foglalkoznak, amikor meg akarják ta­lálni azokat a különleges problémákat, vagy részterületeket, amelyek kezelésénél speciális gazdasági, vagy kulturális okokból következően az állam mégis „erős". Krasner, 1978 a külföldön elérhető nyersanyagokkal kapcsolatos amerikai külpoliti­káiban vél ilyen „politikaszigeteket" felfedezni. Skocpol és Finegolt (1982) pedig az I. Világháború előtti amerikai agrár kormánypolitikát látja „az állami erő szigetének a gyengeség óceánjában". Hasonlóképpen fogható tel a New Deal agrárpolitikája, amely a tartós agrárkrízis megoldásait keresi a farmerek javát (is) szem előtt tartva (de nem egyszerűen a farmer érdekcsoportok forgatókönyveinek engedve), s ennek következtében sok vonatkozásban hasonlít az európai szociálisan érzékeny és be­avatkozni is kész államra (például az 1900 és 1920 közötti svéd vagy brit állam működési módjára). (Skocpol, 1985.11-22.)

2 Amelyek szerint a politika és a gazdaság elkülönüli, de az erőforrásokért vetél­kedő valamennyi csoport számára egyenlően nyitott rendszerek. E felfogásban a centrum-periféria viszonyrendszerben résztvevő társadalmak-minimális beavatko­zások esetében-új egyensúlyokhoz jutnak: a központ-periféria cserekapcsolat, leg­alább is hosszú távon, mindkét fél számára előnyös.

3 Ez a dichotómia tűnik fel a későbbi irodalom más hagyomány-újdonság párjai­ban is: így Róbert Redfield népi-urbánus kontinuumában, Howard Becker szekuláris és szent társadalmaiban, Fred Riggs agrár-ipari tengelyénél, Sámuel P. Huntington rend-bomlásszekvenciáiban.

4 Raul Prebisch irányításával 1948-ban jön létre az ENSZ szervezésében a fejlődő világ „felzárkóztatásának" talán első jelentősebb, a Központokon kívüli elmé­leti és polícy-mühelye, az ECLA (Economic Commission for Latin America). 1949-ben megjelent Manifesztumukból (a kiadott ENSZ dokumentumok között lásd E/CN.12/89/Rev. 1.) kirajzolódó filozófiájuk alapvonalai: a világkereskedelem „term of trade"-je nem kedvez a primertermékek előállítóinak; a központ és a periféria kö­zött az import vonatkozásában jövedelem-elaszticitási különbségek, tartós aszim­metria áll fenn; a nemzeti ipar védelme eszköz az agrárszektorban keletkező munka­nélküliség kezelésére; az importkorlátozás hatása eltérő a központban és a periféri­án. A kibontakozás lehetőségeit az ECLA a korlátozott erőforrások racionális fel­használása, az importhelyettesítés és az export diverzifikálása érdekében a gazda­sági tervezés egyfajta indikatív típusának bevezetésében, gyorsított iparosításban és az államapparátus megreformálásában látta. Ugyan az ECLA konkrét gazdaságfej­lesztési programjai nem voltak nagyon sikeresek, de Prebisch és körének intellektu­ális hatása a fejlődéselméletekre évtizedekig meghatározó maradt.

5 Ez az 1987-90-es hipotézis újraéledt a kelet-európai átalakulásokkal kapcsola­tos vitákban, méghozzá három formában. Az első a késői államszocializmus refor­mereinek filozófiája. Eszerint, ha sikerül a gazdasági döntéshozatalt „depolitizálni", kivonni a párt fennhatósága alól, akkor beindulhat az a gazdasági fejlődés, amely vé­gül is legitimmé teheti az egész társadalmi rendet (autoriárius politikai szerkezeteivel együtt is). Ebben a felfogásban tehát a piacosítás tulajdonképpen a fennálló politikai intézmények rendszerét stabilizálja. A második felfogás, amely leginkább az egy­pártrendszer elolvadása után, a változásokkal rokonszenvezve, de a színre lépő tár­sadalmi dezintegrációs tendenciáktól ijedten jelentkezik – mind az érintett országo­kon belül, mind a külső politikai megfigyelők között-, a törékeny új demokráciák köré szeretne védőabroncsokat helyezni. Ezt tekinti a legfontosabbnak, mert félő, úgy­mond, hogy a felébredt új társadalmi erők hamarabb szétvetik a félperifériának eze­ket a társadalmait, mintsem hogy az átalakulás (középtávú) gyümölcsei beérhetné­nek. A harmadik irányzat, amelynek talán leginkább az akkori Szovjetunióban voltak hívei (és megvalósulási esélyeit nagyon is komolyan vevő ellenségei), úgy véli, hogy „a totalitárius társadalmakból a pluralista világokba" az átmenetnek szükségszerűen többfokozatúbbnak és időben is pontosan szabályozottnak kell lennie. S ugyan ide­iglenesen, de az autoritárius rendszereknek e felfogás szerint éppen itt nagyon nagy szerepük lehet (ez az ún. Kljamkin-Migranjan hipotézis).

6 A dependencia-elméletek nagyobbrészt Latin-Amerikában születtek s a de-pendentista mozgalom első lázisában nagyobbrészt vizsgálati tárgyuk választásá­ban és talán kérdésfeltevéseikben is a dél-amerikai társadalmak értelmiségi miliőjé­ben született problémákat tükrözték. Viszonylag hamar kiderült azonban, hogy ez azért volt így, mert itta perifériák általános problémái hamarabb és élesebben jelent­keztek mint másutt. Az európai periféria önmagáról általánosabb modellekben nem igen teoretizált. A kelet-európai államszocialista kísérletben érintettek – értékválasz­tásaiknak megfelelően – magukat negatív, vagy pozitív anomáliának tekintették. Mi­után akár szörnyülködtek, akár lelkesedlek, abban bizonyosak lehettek, hogy régió­juk kikerült a (tőkés) világgazdaság társadalmi és politikai kötöttségeinek rendsze­réből, nem is foglalkoztak saját problémájukként sem annak centrumával, sem peri­fériájával (tulajdonképpen csak a legutolsó időkben, s elsősorban nem szociológus-politológus, hanem közgazdász csoportok ismerték lel, hogy a szovjet dominancia a térségben nem szüntette meg, csak áttételessé, sajátságos szúró mechanizmuso­kon keresztül közvetítetté, s persze torzította tette a világrendszer azért itt is érvénye­sülő hatásait). Az afrikai, ázsiai értelmiséget pedig hosszabb ideig egyes területek vagy az egész gazdaság és az akadémiai infrastruktúra alulfejlettsége akadályozta az általános következtetések levonásában, – máshol pedig, ahol ilyen közeg mégis rendelkezésre állt, mint Indiában vagy az arab országokban, a saját kultúra saját­szerűségébe, kizárólagosságába vetett hit irányította az elméleti szakembereket más gondolati pályákra.

Ezek a különben többnyire politikai radikalizmussal is összefonódó áramlatok vi­szonylag korán kezdenek már az állammal is foglalkozni. A dependencia-megköze­lítések egyik előfutára, a perui Haya de Torre a húszas években így teoretizál: „a je­len gazdasági viszonyok egyes tőkeáramokat szükségesnek és jónak, másokat fel­eslegeseknek és veszélyeseknek minősítenek, és így csak egy antiimperialista állam tudná (tudja) a tőkeberuházásokat szigorúan ellenőrizni… A mi országainkban következésképpen a kapitalista fázisnak egy antiimperialista állam vezetésével kell működnie." (Idézi Bauzon és Abel, 1986. 51.)

7 A kérdés összefoglaló irodalmát lásd például Kitching, 1982-ben, Mouzelis, 1986-ban, Hunt, 1989-ben és Larrain, 1989-ben. Fontosabb reprezentatív szövegek-nek-többek között – itt Pinto, 1962; Furtado, 1966; Hinkelammert, 1972; Cardoso és Faletto, 1979; Sunkel, 1979 minősíthető.

8 Elvben egyik hipotézis sem zárható ki. Egyfelől a „belső kizsákmányolás" öve­zetének megléte javíthatja a nemzetközi rendszerrel érintkező periférikus elitek tár­gyalási pozícióit Másrészt a társadalom egyre növekvő leszakadó részeiről – vala­milyen minimális belső béke fenntartásának érdekében – ha bármilyen alacsony szinten is, de végül is valamilyen mértékig a modern gazdaságot képviselő enklávék­nak kell majd gondoskodniuk. Ráadásul a leszakadás spirálfolyamat, amelyben a le­maradók apátiája növekszik. S ismét kérdés, hogy a modern szektorok véleményirányítói ezekben a lemaradó társadalmi csoportokban mekkora (és milyen típusú) mozgósítottságot fognak mégis csak kívánatosnak tartani? Az apátia: passzivitás, ami – akármilyen minimális mértékű is a gondoskodás – ha jelentős tömegekről van szó, komoly terheket jelenthet a húzóképes ágazatokra és környezetükre. Másrészt, a modern társadalomból kiszorult rétegek fokozottabb mozgósítottsága delegitimizálhatja akár a modern enklávék létét is.

9 Ezeket a kohászatot „nemzeti iparként" dédelgető politikákat Paraguayban egy háború, Brazíliában és Chilében az export-gazdaság kifejlődésében érdekelt belső erőcsoportoknak a XIX. század második felében végbement megerősödése – a ter­mészetesen ellenérdekelt brit gazdaságpolitika mellett – végül is eloszlatta. Bőveb­ben lásd Larrain, 1989,156. és következő oldalak.

10 Tulajdonképpen mindenekelőtt ez a termelőeszközgeneráció-váltás tette le­hetővé Németország számára a kiugrást, hiszen ezek a modern technikai területek és a hozzájuk kapcsolódó tudomány-, és iparszervezési minták döntő mértékben először ott jelentkeztek – bizonyos értelemben nem várt „mellékhatásaként" a száza­delőn születő német kutatóegyetemi modellnek és a műszaki felsőoktatás (akkor pél­da nélküli) expanziójának az 1880-as éveket követően. A központok átrendeződésé­nek akkori két fő haszonélvezője, az USA és Japán tudományszervezésében egyér­telműen jól kimutatható a német minta. A termelési kultúraváltás másik fő forrása az amerikai nagyvállalat: a csereszabatosalkatrész-koncepció megjelenése, a futósza­lag, a „tudományos munkaszervezés" itt jelentkezik először. A húszas évek tudo­mányszervezési és ipari rezsimjeinek kiépítésénél többnyire tudatosan építenek a német és amerikai mintákra.

11 Példákért nem kell messzire mennünk. A világpiactól elszigetelt szovjet piacra szakosodott magyar vagy csehszlovák gépipar összeomlása a szemünk előtt megy végbe az azokat mesterségesen életben tartó politökonómiai feltételek megváltozá­sával. A magyar híradástechnikai iparnak a nyolcvanas évekre akuttá váló szintcsök­kenése pedig nagyrészt kizárta azt is, hogy ez az iparág meghatározó módon részt vehessen az ország kommunikációs hálózatának felújításában.

12 Ami azonban egyes fontos szerzők, így Cardoso és Faletto, 1979 szerint – legalábbis Latin-Amerika legnagyobb ipari központjaiban, így például Brazíliában – ezen a módon kialakul, azt „asszociált függő fejlődésnek" nevezhetjük. A külföldi be­ruházások itt hazai tőkével fonódnak egybe. Az ECLA korai strukturalistái a gazda­sági fejlődéstől a társadalom nagy struktúráinak homogenizálódását (nem a társa­dalmi egyenlőséget!) és a nemzeti elitek által ellenőrizhető ipari szerkezetet vártak. Két évtizeddel később, a brazil teoretikusok már tudják, hogy ipari fejlődés a periféri­án is lehetséges, ez azonban önmagában nem vezet sem az egyik, sem a másik előfeltevéshez.

A latin-amerikai társadalmi szerkezet alakulása egyébként nagyobbrészt a peri­féria dinamikájából következik. A gyarmati periódus a régió gazdaságát és kereske­delmét Európához kapcsolja, és a nemzetközi piacokon profitot termelő kereskedők, ültetvényesek, bányatulajdonosok egész csoportját hozza létre. A XVIII. században ezek számára már kezd zavaróvá válni Spanyolország kötelező közvetítő szerepe közöttük és az európai (mindenekelőtt angol) piacok között. Ez a probléma (kiegé­szítve a helyi születésű kreolok kizárásával az adminisztratív elitből) központi kér­déssé válik a függetlenségi háborúkban. A politikai függetlenség elnyerésével újra­definiálódtak az új központ: Anglia és a helyi elitek (mindenekelőtt az ültetvényesek) közötti kapcsolatok. Az új államok születése, pozíciók kiépítése évtizedeket vett igénybe, de már a XIX. század közepén az egész kontinensen stabilizálódnak, söt felfutó ágba kerülnek az exportgazdaságok. Az új nemzetközi szükséglet az orszá­gokon belül az indián földek gyorsuló kisajátításához, és a parasztságra rótt újabb terhek megjelenéséhez vezet. A két export-enklávét, és a bányákat az ültetvényeket ellenőrző csoportok esélyei azonban a nemzetközi partnerekkel szemben nem egyenlőek. Először a hazai bányatulajdonosok veszítenek tért a külföldi tőkével szemben (a múlt század végén Chile és Peru veszti el az ellenőrzést a nitrát és a gu­anó felett). Azután a közép-amerikai ültetvények is erre a sorra jutnak. A középosz­tály a régióban erre az exportgazdaságra települve jön létre. Argentínában a közép­osztály alárendelődött az exportból részesülő elitnek. Brazíliában, ellenkezőleg, módja volt új politikai szövetségek megkötésére. Más országokban, mint Kolumbia, a társadalmi differenciálódás kezdetlegessége a térség többi államánál hosszabb időre stabilizálta az exportelitek oligarchikus szövetségét. Bővebben lásd Larrain, 1989. 5. fejezet.

13 „Dirigisme"- francia fogalom az állam irányító, befolyásoló szándékának jel­lemzésére.

14 A hagyományosan erős államú Franciaországban és Németországban az ál­lam integritását abszolutista uralkodók védték. Ezen országok politikai története álla­maik és társadalmaik hiányos védettségével és az azt kiegyensúlyozó akciók sorá­val jellemezhető. A nemzeti érdekek primátusa, a biztos határok, a nemzeti szolida­ritást erősítő jogi és adminisztratív hagyományok e társadalmak politikai szer­veződésének kezdettói alapelemei voltak. A brit és amerikai társadalmak folyama­tos, nagyobbrészt vértelen átalakulásai ezzel szemben az állam szerepét termé­szetesen fogták vissza. Az itt születő politikai filozófiák állama inkább reaktív mint ak­tív.

15 A lehetséges okokat itt meggyőzően csak egy nagyobb kutatás tudná tisztázni. Két óvatos hipotézis az 1990-91. év magyarországi átalakulásáról: 1. A magyar ál­lam a hagyományos történeti középosztály legfőbb kenyéradója volt az államszocia­lista kísérlet előtti valamennyi korszakban. A negyvenes évek végétől kezdve a törté­neti középosztály felmorzsolására irányuló tudatos akciósorozattal szorították ki e ré­teg képviselőit a hazai államapparátusból. A Kádár-rendszer egyik politikai innováci­ója épp ennek a trendnek a lassú megfordítása volt. Ugyan számottevő hatalom nél­kül, először csak szakértői pozíciókban, de a hatvanas évektől megindul a történeti középosztály (ill. e réteg intellektuális/morális utódjainak) visszavándorlása az állami pozíciókba. A politikai rendszerváltás ezt a folyamatot szélesíti és bővíti új minőségűvé; a meghirdetett rekonstrukciós-restaurációs politikának szerves része a régi középosztályinak megfelelő rétegzettségű és szellemiségű csoportok) vissza­helyezése a politikai osztály szívébe. Ehhez természetesen állások kellenek, s itt az államigazgatási pozíciók száma nem elégséges – a jelentkező igények kielégítésé­hez az ipari felső management-pozíciók egy részét is igénybe kell venni. 2. A késői államszocializmus működésmódja olyan erős állami szerepvállalással járt, hogy még e rend ellenfelei, megtagadói is csak nagyon erős intervencionalista mintákban tud­ják saját szerepűket, mint új állami vezetőkét, elgondolni.

Irodalom

Adamski W. (ed.), Interesy i kontlikt. Wroclaw, Ossolineum, 1990. Aglietta M., Capitalism in the 80's. New Left Review, No. 138. November 1982. Amin Samir, Accumulation on a World Scale. New York, Monthy Re-view Press, vol. 1-2. 1975.

Amsden Alice, Asias next giant: South Korea and late industrialization. Oxford, Oxford UP., 1989. p. 379.

Arndt H., Market failure and underdevelopment. World Development 1988. 2. 219-229.

Arrighi G. (ed), Semipheripheral Development: The Politics of Southern Europe in the XX. Century. Sage, Beverly Hills, 1985.

Bairoch Paul, Commerce exterieur et développement économique de l'Europe au XIX. siécle. Paris, 1976.

Balassa B., Development Strategies in Semi-industrial Economy. Baltimore, The Johns Hopkins UP, 1982.

Baloyra E. (ed.), Comparing New Democracies. Boulder, Ewstview, 1987.

Boschi R., On Social Movements and Democratization: Theoretical Issues. Stanford – Berkeley Occasional Papers in Latin American Studies 1984. No. 9.

Bradford C. I.- Branson W. A. (eds.), Trade and Structural Change in Pacific Asia, Chicago, University of Chicago Press, 1987.

Cardoso Fernando Henrique, The Conception of Dependency Theory in the Uni­ted States. Latin-American Research Review, 1977. 3. 1-13.

Cardoso F.-Faletto F., Dependency and Development in Latin America. Ber­keley, University of California Press, 1979.

Chilcote R. H., Theories of Development and Underdevelopment. Boulder, Westview, 1984.

Chilcote R. H., Dependency: A Critical Synthesis of Literature. Latin American Perspectives, Spring 1974.1-16.

Connor W. D. – Ploszajkski (eds.), Escape from Socialism. The Polish Route. Warszawa, IFIS PAN, 1992.

Cumings B., The Abortive Abertura: South Korea in the Light of Latin American Experience. New Left Review, 1989. No. 173.

Dasgupta Parthe-Stoeman Paul, Economic policy and technological performance. Cambridge, CUP, 1987. 243. p.

Dervis K.-Petri P. A., The Macroeconomics of Succesful Development: What are the Lessons? In: Fischer S. (ed.), NBER Macroeconomic Annual 1987. Cambridge, MA. MIT Press, 1987:211-254.

Diamond L-Ling J. L.-Lipset S. M. (eds.), Democracy in Developing Countries: Latin-America. Boulder, Lynne Rienner, 1989.

DickW., Authoritarian versus Non-authohtarian Approaches to Economic Deve­lopment. Journal of Political Economy, 1974.4.817-827.

Dore R., Flexible Rigidities: Industrial Policy and Structural Adjustment in the Ja-panese Economy; 1970-1980s. Stanford, Stanford UP. 1988.

Dzysman J., Governments, Markets and Growth: Financial Systems and the Pol-itics of Industrial Change. Ithaca, Cornell UP, 1983.

ECLA, Development Problems in Latin America. Austin, University of Texas Press, 1970.

Enos J.L.-Park W. H., The adoption and diffusion of imported technology: The case of Korea. London, Croom Helm, 1988.

Fehér F.-Heller A.-Márkus Gy., Diktatúra a szükségletek felett. Budapest, Cse­répfalvi, 1991.

Frank A. G., Critique and Anti-Critique. London, Macmillan, 1984.

Frank A. G., Quand les solutions apparentes deviennent de réels problémes. fievue Tiers Monde, No. 99. juillet 1984.

Furtado C„ Subdesarollo y estancimento en America Latina, Buenos Aires, ENDEBA, 1966.

GoldT., State and Society in the Taiwan Miracle. Armonk, M. E, Shape, 1986.

Haggard S. Pathways from the Periphery, the Politics ot Growth in the Newly Industrializing Countries. Ithaca, Cornell University Press, 1990.

Heinkelammert F., Dialectica del Desarollo Desigual. Valparaiso, Ediciones UniversitariasdeValparaiso, 1972.

Herrera A., The Advantages of Being a Late-cower to what? Social Science Infor­mation, 28 (4) 1989. 823-40.

Hunt D., Economic Theories ot Development – an Analsysis of Competing Paradigms. Savaqe, M. D. Barnesand Noble, 1989.

Huntington S., Political Order in Changing Societies. New Haven, Yale UP, 1968.

Hwang B. D., Nachholende Industrialisierung und autoritarer Staat: das Beispiel Süd-Korea. Berlin, SIGMA, 1989.

Jessop B., State Theory. University Park, PA, The Pennsylvania State UP, 1991.

Krasner S., Detending the National Interest: Raw Materials Investment and US Foreign Policy. Princeton, PUP, 1978.

Landau D., Government and Economic Growth in the less Developed Countries: an Empirical Study tor 1960-1990. Economic Development and Cultural Change, 35 (11)35-75..

Lal D., The Poverty of Development Economics. London, IEA, 1983. Jarrain J., Theories of Development. Cambridge, Polity Press, 1989. Lemke Ch.-Marks G. (eds), The Crisis of Socialism in Europe. Durham, Duke UP, 1992.

Leys Colin, Underdevelopment and Dependency: Critical Notes. Journal of Con-temporary Asia, 1977. 1. 72-93.

Lipietz Alain, Mirages et miracles: Problémes de l'industrialisation dans le tiers monde. Paris, Découverte, 1985.

Malloy J.,-Selligson M. (eds.), Authoritarians and Democrats. Pittsburgh, PA, University of Pittsburgh Press, 1987.

Menzel U., Auswege aus Abhängigkeit. Die entwicklungspolitische Aktualität Europas. Frankfurt, Suhrkamp, 1985.

Migdal J.S., Strong Societies and Weak States. Princeton UP, 1988.

Mouzelis N. P., Politics in the semiperiphery. London, Macmillan, 1986.

Müller A. (ed.), U zrodel polskiego kryzysu. Warszawa, PWN, 1985.

NEP. Vzgljad szo sztoroni. Moszkva, Moszkovszkij Rabocsij, 1991,

Notkina T. A. (ed.), Pogruzsenyije v trjaszinu (Anatomija zasztoja). Moszkva, Progressz, 1991.

O'Donell G.-Schmitter P.-Whirehead L. (eds.), Transitions from Authoritarian Rule. Baltimore, John HopkinsUP. 1986.

OlsonM., Nemzetek felemelkedése és hanyatlása. Budapest, KJK. 1987.

Pinto A., Chile, un caso de desarollo trustrado. Santiago, Editorial Universitaria, 1962.

Poulantzas N., La crise des dictatures. Paris. Maspero 1975.

Preobrazsenszkij J. A.-Bucharin N. I. Putyi razvitija: disszkusszii 20-h godov. Le­ningrád, Lenizdat, 1990.

Rasler K.-Thompson W. R., Relatíve Decline and the Overconsumption-Unde-rinvestment Hypothesis. InternationalStudiesQuarterly, 1991. 3. 273-294.

Salama P.-Tissier P., L'industrialisation dans le sous-développement. Paris, Maspero, 1982.

Senghaas D., Von Európa lernen. Entwicklungsgeschichtliche Betrachtungen. Frankfurt, Suhrkamp, 1982.

Sik Ota, Járni Probuzeni-lluse a Skutecnost. Zürich, Poligon, 1989.

Sorensen G, Democracy, Dictatorship and Development. New York, St. Martin's Press, 1990.

Spindler Zane, Liberty and development: A further empirical perspective. Public Choice. 1991.197-210.

Takeshi H., The Japanese Experience in Technology: From Transfer to Self-Reliance. Tokyo, UN University, 1990.

Visnyevszkij A. G. (ed.), V cselovecseszkom izmerenyii. Moszkva, Progressz, 1989.

Wade R., Governing the Markét: Economic Theory and the Role of Government in East Asian Industrialization. Princeton, PUP, 1990.

Wallerstein I., The Modern World System. New York, Academy Press, 1974-80.

Warren B., Imperialism, pioneer of capitalism. London, New Left Books, 1980.

Wolf Ch., Markets or Governments – Choosing Between Imperfect Alternative. Cambridge, MA MIT Press 88.

Még Marx viszonylag jó ismerőinek fejében is meggyö­keresedett az a vélekedés, hogy Marx (és Engels) a szo­cialista forradalom kitörését Angliában vagy esetleg égy másik fejlett tőkés országban „várta" volna. Ez a hi­edelem a legmakacsabb tévedések közé tartozik, noha Marx és Engels felfogásának vulgáris leegyszerűsítésén alapszik. Nem lehet eleget írni és elég autentikus szö­veget idézni arról, hogy Marx a szocialista forradalmat hosszú és szakaszos folyamatnak gondolta, valamint hogy az új forradalmi folyamat kezdetét éppenséggel a (mai szóval) perifériáktól remélte.

Ráadásul, figyelve a világgazdasági és politikai fejle­ményeket, reményét mindig a változó körülményekhez alkalmazkodva fogalmazta meg. Most azonban – félre­tolva az ezzel kapcsolatos kérdések sorát – olvassunk el egy 1850-ben írott fejtegetést, melyet ugyancsak nem lehet eleget idézni a marxi gondolkodás dialektikájá­nak megvilágítására.

„Miként a válság periódusa – írja Marx – később kö­vetkezik be a kontinensen, mint Angliában, ugyanúgy a virágzásé is. Az elsődleges folyamat mindig Angliá­ban megy végbe; Anglia a polgári világegyetem demiurgosza. Annak a ciklusnak különböző fázisai, melyen a polgári társadalom újra meg újra átmegy, a kontinen­sen másodlagos és harmadlagos formában következnek be. Először is a kontinens aránytalanul többet vitt ki Angliába, mint bármely más országba. Ez az Angliába irányuló kivitel azonban ismét Anglia helyzetétől függ, különösen a tengerentúli piachoz való viszonyától. To­vábbá Anglia a tengerentúli országokba aránytalanul többet visz ki, mint az egész kontinens együtt, úgyhogy a tengerentúli országokba irányuló kontinentális kivi­tel mennyisége mindig Anglia mindenkori tengerentúli kivitelétől függ. Ezért ha a válságok először a kontinen­sen hoznak is létre forradalmakat, azok alapja mégis mindig Angliában van. Erőszakos kitöréseknek termé­szetesen előbb kell sorra kerülniük a polgári test végtag­jaiban, mint szívében, mivel a kiegyenlítődés lehetősége itt nagyobb, mint amott. Másrészt a kontinentális forra­dalmak Angliára való visszahatásának foka egyszer­smind a hőmérő foka, amely megmutatja, hogy ezek a forradalmak mennyiben teszik valóban kérdésessé a polgári életviszonyokat, vagy mennyiben érintik csupán politikai alakzataikat." (Karl Marx, Osztályharcok Franciaországban: Marx-Engels Művei 7, Budapest 1962. p. 93.)

*

A csendes-óceáni térségről – 1850-ben

A „Neue Rheinische Zeitung. Politisch-ökonomische Revue" 2., 4. és 5-6. füzetében olyan „Szemle" sorozat jelent meg aláírás nélkül, amelyről megállapítható volt, hogy Marx és Engels közösen írta. Az 1850. februári (2.) számban megjelent első közleményben, annak is „Lon­don, 1850. január 31-én datált részében többek közt egy különlegesen érdekes fejtegetés olvasható Ameri­káról és a világkereskedelem központi területeinek vár­ható áthelyeződéséről. Ez a belátás csaknem páratlan a múlt században, az érvelés pedig egyedülállóan széles látókörről tanúskodik. így kezdődik:

„Most áttérünk Amerikára. Az itteni események kö­zül a legfontosabb, még a februári forradalomnál is na­gyobb fontosságú tény a kaliforniai aranybányák felfe­dezése. Már most is, alig tizennyolc hónap elteltével, előre látható, hogy ennek a felfedezésnek még Amerika felfedezésénél is sokkal nagyobb szabású eredményei lesznek. Háromszázharminc esztendeig az Európából a Csendes-óceán felé irányuló egész kereskedelem a leg-meghatóbb türelemmel a Jóreménység fokának vagy a Horn-foknak a megkerülésével folyt A Panama-föld­szoros áttörésére vonatkozó valamennyi javaslat meghi­úsult a kereskedő népek korlátolt féltékenységén. Ti­zennyolc hónapja fedezték fel a kaliforniai aranybá­nyákat, s a jenkik máris hozzáfogtak egy vasútvonal, egy nagy országút, s a Mexikói-öbölből kiinduló csator­na építéséhez, máris rendszeresen közlekednek gőzha­jók New Yorktól Chagresig, Panamától San Francisco-ig, máris Panamában összpontosul a csendes-óceániai ke­reskedelem, s a Horn-fokot megkerülő útvonal elavult. Egy 30 szélességi fok hosszúságú tengerpart, a világ egyik legszebb és legtermékenyebb tengerpartja, mely eddig jóformán lakatlan volt, most szemlátomást átvál­tozik gazdag, civilizált országgá, amelynek sűrű népes­sége a legkülönbözőbb törzsekbeli emberekből kerül ki, a jenkitől a kínaiig, a négertől az indiánig és malá­jig, a kreoltól és mesztic tői az európaiig. A kaliforniai arany patakokban zúdul Amerikára és a Csendes-óceán ázsiai partvidékére, s a legdacosabb barbár népeket is belesodorja a világkereskedelembe, a civilizációba."

S most megjelenik előttünk a világtörténelem jelleg­zetesen marxi képe, mely az ókortól kezdve a XIX. szá­zadig, sőt a mi jelenünkig hatóan nyújt biztos fogódzó­pontokat a történelem értelmes felfogásához. A szöveg közvetlen folytatása ez:

„Másodszor kap a világkereskedelem új irányt. Ami az ókorban Türosz, Karthágó és Alexandria, a közép­korban Genova és Velence, ami eddig London és Liver­pool volt, a világkereskedelem központja, az lesz most New York és San Francisco, San Juan de Nicaragua [San Jüan del Norte (Greytown)] és León, Chagres és Panama. A világforgalom súlypontja, amely a közép­korban Olaszország, az újabb korban Anglia volt, most az észak-amerikai félsziget déli fele. A vén Európa ipa­rának és kereskedelmének hatalmas erőfeszítéseket kell tennie, hogy ne induljon ugyanolyan hanyatlásnak, mint Olaszország ipara és kereskedelme a XVL század óla; hogy Anglia és Franciaország ne jusson ugyanoda, ahol Velence, Genova és Hollandia ma áll. Néhány év múlva gőzhajókkal rendszeres postajárat lesz Angliából Chagresig, Chagresból és San Francisco-ból Sydney-be, Kan­tonba és Singapore-ba. Hála a kaliforniai aranynak és a jenkik fáradhatatlan energiájának, a Csendes-óceán mindkét partja nemsokára ugyanolyan népes, a kereske­delem szántára ugyanolyan nyitott, iparilag ugyanolyan fejlett lesz, mint most a Bostontól New Orleansig húzó­dó tengerpart. Akkor a Csendes-óceán ugyanolyan szere­pet játszik majd, mint most az Atlanti-óceán, az ókor­ban és a középkorban pedig a Földközi-tenger. Az egyet­len esély arra, hogy az európai civilizált országok akkor nem kerülnek ugyanolyan ipari, kereskedelmi és poli­tikai függésbe, amilyenben most Olaszország, Spanyol­ország és Portugália van, egy társadalmi forradalomban rejlik, amely – ameddig még van reá idő – átalakítja a termelési és érintkezési módot magának a termelésnek a modern termelőerőkből fakadó szükségletei szerint, és ezzel lehetővé teszi olyan új termelőerők létrehozá­sát, amelyek biztosítják az európai ipar fölényét, és így kiegyenlítik a földrajzi helyzet hátrányait." (Karl Marx és Friedrich Engels, Szemle: Marx-Engels Művei, Budapest 1962. pp. 214-215.)

A világtörténelmi „szemle" nem szorul magyarázat­ra, sem pedig részleteinek korrekciójára. A felvázolt fo­lyamat hatalmas méretekben zajlik ma is a szemünk előtt.

Első számunkban az Eszmélet sajátos szellemiségét meghatáro­zó célként vetettük fel az „ökumenikus baloldaliság" Adam Schafftól kölcsönzött gondolatát. Az Eszmélet kialakult olvasókö­zönsége a „baloldal" határain túlnyúlik: olvasóink a politikai paletta legkülönfélébb árnyalatait képviselik. Szembe kell nézni azonban azzal is, hogy a célnak tekintett „ökumenikus balol­daliság" gondolata viszont sok szempontból illuzórikusnak bizo­nyult, s a „baloldal" fogalma körüli elméleti tisztázatlanság szá­mos olyan gyakorlati következményt rejt magában, ami az ember önazonosság-tudata számára vállalhatatlan helyzeteket teremt. Ha az a baloldali, aki annak tekinti magát, akkor elvileg olyan sokféle „baloldaliság" vegyül az „ökumené"-ben, amelyek között nem is igen lehet közös nevezőt találni. Én például nem tudok igazán rokonságot érezni a dogmatikus szellemű és anakroniszti­kus forradalmi romantikát átörökítő baloldalisággal: számomra a „forradalmi" szónak nem politikai értelmében, hanem kizárólag a társadalmi paradigmaváltás folyamatának jelzőjeként van pozi­tív tartalma. (L. „Nem tölthetsz ő hordóba új bort…") A legkisebb rokonságot sem érzem azzal a baloldalisággal, amely esetleges címke a bürokratikus apparátusok egyik fajtáján, amely most éppen nincs hatalomban, de lényege szerint – tapasztalhattuk évti­zedekig – semmiben sem különbözik bármely pragmatikus, lé­lektelen, olykor cinikus hatalomgyakorló apparátustól. Nem ér­zek rokonságot azzal a szűklátókörű „baloldalisággal", amely a történelmi vereség egy pillanatát kivetítve lemond a társadalmi alternatíva kereséséről és feladatát a „kín finomítására" redukál­ja, sőt, esetenként maga válik a baloldalinak cseppet sem nevez­hető tőke szószólójává. Tisztelem azokat, akik számára a szocia­lista eszmék mindig tiszta erkölcsi célokat, igazságosság-értéke­ket jelentettek; osztozom abban a keserűségben, amit e balol­daliaknak az elmúlt évtizedek okoztak (először egy emberellenes gyakorlatban felhasználva és bepiszkítva az ő hiteiket, aztán e hi­teket s őket magukat is félredobva, végül pedig céltáblául állítva őket olyan bűnök – sokszor jogos – számonkérői elé, amelyekért nem ők felelősek); de nem érzek azonosságot ezzel a keserű men­talitással sem. A történelmet nem lehet perelni, visszaperelni még kevésbé. Lélektanilag megértem, de nem tudok rokonságot érez­ni a nosztalgiával sem. Lót visszafelé meredő felesége szoborrá élettelenedik, az Euridikéjére visszanéző Orfeusz végképp el­veszti szerelme tárgyát. Nem születtek még meg azok az elemzé­sek, amelyek pontosan feltárták volna, hogy miért is olyan ma a „baloldaliság" amilyen; mindenesetre én nem tudom otthon érez­ni magam az olyan „baloldaliak" között, akik gyakran egy NBI-ből kiesett futballcsapat szurkolótáborára emlékeztetnek; olyan szurkolókra, akik csapatuk visszakerüléséről álmodozva azzal próbálják frusztrációjukat kompenzálni, hogy a rivális csapatok szurkolótáborát szidalmazzák (s mivel ezt együtt tehetik, ez vala­miféle lélektani megerősítést nyújt számukra). 1. A nosztalgiára a konzervativizmusok építenek, azaz a szó eredeti értelmében: a re-akció. 2. Ez a baloldaliság egyértelműen politikai szembenállá­son alapszik, én pedig, mint többször utaltam már erre, meg va­gyok győződve arról is, hogy az antikapitalista mozgalmak egyik pusztulásba döntője éppen túlságos (egyszálú) politikai meghatározottságuk volt, a „politikai harc" abszolutizálása. Sze­rintem ma (és holnap) elsősorban a) egy gazdasági-társadalmi al­ternatíva fejlesztésére; b) erkölcsi-szellemi építkezésre; és c) ezektől elválaszthatatlanul: a humanitás, az emberi jogok legszé­lesebb értelemben vett (tehát pl. a kizsákmányolás jogát is taga­dó) védelmére van szükség. Ezek képviselete is „politizálás", de nem annak szűkebb – a saját csapat és az ellenséges csapat közti kölcsönös gyűlöletre épült, a „harci" retorikával nagymértékben összefüggő – értelmében. Rossz társadalmi berendezkedést, ár­talmas hazug morált, bűnös viszonyokat és embertelen intézmé­nyeket igen, de embereket nem vagyok hajlandó gyűlölni, gán­csolni azért, mert ők egy másik társadalmi csoportban, a „másik oldalon" vannak. Emberileg meg tudom érteni, hogy a gyűlölet­ben élenjáró jobboldalnak nehéz – és eredménytelen szép-lelkűségnek is tűnik – „odatartani a másik arcunkat", meg va­gyok győződve azonban arról is, hogy a gyűlöletben és az erőszakban a szélsőjobboldal van inkább otthon, s ha a „balol­daliak" elfogadják ezeket a játékszabályokat, akkor vagy alulma­radnak, vagy bizonyos értelemben maguk is „jobboldaliakká" torzulnak; ez sajnos ma már számos közismert történelmi tapasz­talat birtokában állítható. Tulajdonképpen maga ez az „oldal"-azás is természetellenes: ha az ember igazán megérti a különböző emberi törekvéseket, akkor sohasem fogja magát teljesen a másik oldalon érezni, senkihez képest. Mindannyian emberek vagyunk – és ez ugyanaz az oldal. A társadalom embertelenségei, emberel­lenes intézményei ellen éppen azért lép fel a „baloldali", mert azok embertelenek, idegenné váltak az embertől: ezek vannak a másik oldalon (a természet pusztító erőivel együtt).

Egyes „baloldaliak" továbbá ma hajlamosak arra is, hogy úgy viselkedjenek mint az az özvegy, aki azt hiszi, akkor hű halott fér­jéhez, ha haláláig gyászba öltözik, s gyászának élvén nem törődik a körülötte levő élettel, lehetséges teendőivel. E „baloldaliak" előszeretettel festik a legsötétebb képet önmaguk, az ország, és a világ jövőjéről, természetesen ezt is a fenti vereségérzet kompen­zációjaképpen. Pedig az ember nem akkor hű szeretettjéhez, ha siratja, hanem akkor, ha úgy él tovább, hogy átveszi annak átve­hető funkcióit. S ki itt az elvesztett hozzátartozó? Kit vesztett el a „baloldal"? A hatalmat? Ehhez a kegyetlen halott férjhez nem hi­szem, hogy hűségesnek kellene lenni. A történelem alakításának esélyét? Ez miért veszett volna el? „O" ugyanis nem halandó… Az antikapitalizmus százesztendős programja, a bejáratott, megszo­kott célkitűzések, ideálok, jelszavak, taktikák – igen, azt hiszem ez a program a „baloldal" igazi halottja, s az életbenmaradóknak, azoknak, akik hűségesek akarnak maradni, e helyett kell maguk­nak kiszenvedniük magukból az antikapitalizmus új, az eleven élet, a jelen, a jövő testére szabott programját, ideáljait.

Egy ilyen korszerű baloldaliság lehet „ökumenikus" abban az értelemben, hogy sokféle szempont, sokféle kapitalizmus-, í 11. tár­sadalomkritika, igen különböző ügyekért indított mozgalmak egymásmellettiségét teszi lehetővé; de az a „baloldal"-fogalom, amely olyan egymással összeegyeztethetetlen irányzatokat foglal egybe, mint a „forradalmi radikalizmus" és a pacifizmus, az etatizmus és az anarchizmus, a múlt tagadása és a múltbaforduló nosztalgia – üres és értelmetlen. Saját eszményeinkkel ellentétes erőkkel taktikai megfontolásokból sem lehet egy kategóriába so­rolni magunkat.

1. Politikai pólusok

Az elmúlt években politikai vitafórumokon egyre többször gon­dolkodtattak el magukat baloldaliaknak valló politikusokat, hogy mitől érzik magukat baloldalinak. Hisz minden állítólagos balol­dali célra produkált már a történelem ugyanolyan jobboldali pél­dát is.

Szociális érzékenység? Nem baloldali jegy, hiszen számos országban jobboldali pártok védik meg széles tömegek létfelté­teleit. Magyarországon is akad erre példa, gondoljunk csak arra, hogy a harmincas évek végén a nagycsaládosok számára ked­vező hitel fejében épített házak (ONCSA-házak) ma is kapósak; hogy akkoriban az ország legtöbb iskolájában kaphattak ingyen tejet a tanulók; hogy az eladósodottak hajlékát, élelmet termő kertjét védték az adósvédő törvények. Az akkori szociális vívmá­nyok egyikével sem dicsekedhettünk a nyolcvanas évek balol­dali kormányzata alatt – és ma sem.

Ateizmus? Nem baloldali jegy, hisz több jobboldali ateista diktátor pusztító gépezete nem kímélte az egyházakat sem. Ez­rekben mérik a Hitler által elpusztított papok, apácák lélekszá­mát, de gondolhatunk Romero san-salvadori érsek vágyba salva­dori apácák junta-párti gyilkosaira is.

Internacionalizmus?Nem baloldali jegy, hisz épp a multinaci­onális óriás-vállalatok hirdetik a tőke internacionalizmusát és épp a legkonzervatívabb arisztokrata családok kozmopoliták: in­kább házasodnak rangjukbéli idegen nemzetbelivel, semmint rang nélküli hazaival.

Az államhatalom korlátozása? Nem baloldali jegy, hisz épp az állam révén akarják korlátozni a vagyonosok befolyását a bal­oldali pártok, nem egyszer elcsúszva a totális államhatalom ki­építéséig.

Nem baloldali jegyek tehát azok, amelyekről általában ezt ál­lítják. Ha nem a fentebbi tényezők, akkor melyek azok a végle­tek – vezérlő csillagok – amelyek a politikusok számára az Északi Sarkcsillagot vagy a Dél Keresztjét jelentik?

Deák Ferenc óta ezt a két pólust – a két vezérlő csillagot – senki nem fogalmazta meg lényegretörőbben.

Van-e arra bizonyíték, hogy a politikában csak ez a két pólus van? Több politológus négy-, hat- vagy nyolcpólusú politikai rend­szerekben hisz, amelyekben a szélső értékek: szociális érzé­kenység kontra tulajdonosi érdek, internacionalizmus kontra na­cionalizmus, etatizmus kontra individualizmus.

Véleményem szerint időlegesen létezhetnek az egyes politi­kai rendszerekben a fentebb felsorolt tényezők, de hosszabb tá­von előbb-utóbb kiderül, hogy a szociális elkötelezettséget vagy tulajdonosi érdekeket szolgálnak-e inkább a nemzeti, vallási vagy emberi jogi köntösbe bújtatott politikai célok. A kambodzsai totális etatizmus milliónyi kistulajdonost gyilkolt le; az iráni teokrácia földbirtokos, gyártulajdonos és menedzser áldozatait tízez­rekben számolják, az internacionalista tőkének a kistulajdonosok ellenében utat nyitó Brazíliában vagy Peruban a külföldi tulaj­donba került erdők, földek „indiántalanítását" vagy „gaucho-talanítását" szintén megöltek tízezreiben mérik. A felsorolt kormány­zatok akár a közérdek, akár a vallás, akár a külföldre történő nyi­tás ürügyén tették amit tettek, ezt a hazai tulajdonos osztályok ellenében tették, azaz „baloldali" jellegűek voltak. Általában is el­mondható, hogy az állami beavatkozás, a vallások intelmei, a nemzetközi tőke technológiai és munkahely-teremtő hatásai in­kább mérséklik a jövedelmi-vagyoni különbségeket, mintsem nö­velnék azokat. Van persze ellenpélda is: Pinochet vagy Duvalier etatizmusa elképesztő arányú jövedelmi aránytalanságokhoz ve­zetett Chilében ill. Haitiben; az ulsteri protestáns vezetés tudato­san szegényíti és kényszeríti kivándorlásra a katolikus vallású íreket.

Sokat gondolkodhatott Deák, amíg arra a következtetésre ju­tott, hogy a „szabadság és tulajdon" két olyan varázserő, két olyan axióma, amely rendezőelv-párnál jobban már nem egy­szerűsíthető le történelemszemléletünk. E szemlélet jegyében a baloldali póluson a szabadság, a jobboldalin a tulajdon áll.

2. Európa, a tulajdon őshazája

Furcsa kontinens Európa – geológiailag valójában nem is külön­álló kontinens, mivel hegységek és folyók több ezer kilométer hosszan szervesen összekapcsolják Ázsiával. Európa inkább szociológiai fogalom. Mi tette azzá? Többek között a magánsza­badságot biztosító, a személyi kiszolgáltatottságot csökkentő tu­lajdon, mint intézmény kialakulása. Ezáltal vált az ember függet­len gondolkodó lénnyé, individuummá. Történészek szerint ez a kialakulás a Krisztus születése előtti 1100 év körűire tehető.

A jelzett időpont előtti századokban Európa legjelentősebb királysága a mükénéi akháj királyság tulajdonjogilag mit sem kü­lönbözött a vele egykorú birodalmak, a kínai Sang dinasztia, a már erősen centralizált Asszíria és Urartu, a lazábban központo­sított hettita és mitanni királyságok, a nagy Ramszeszek korát élő Egyiptom, a kasszita vezetőréteg alatti Babilónia tulajdonfel­fogásától. A birodalom egységét megtestesítő királyi család tu­lajdona birodalma határain belül szinte korlátlan volt, és előkelő alattvalói sem élvezhették az élet- és vagyonbiztonság előnyeit, minél távolabb éltek az udvari intrikus élettől, annál kevésbé. Politizálniuk kellett, szolgálniuk kellett, ha életben akartak ma­radni. Nem a felhalmozott vagyonuk szolgálta létbiztonságukat, hanem az uralkodóhoz fűződő személyes viszonyuk.

A Kr. e. XIII. században Pannónia és a Balkán térsége világ­történelmi jelentőségű szerepet töltött be. A térségből kiinduló néphullámok elsöpörték a hettita és a mitanni királyságot, a fegyveres jövevényekhez csatlakozó, alávetett sorban élő helyi lakosok kereskedővárosok tucatjait rabolták ki és rombolták le. A nyugatról keletre irányuló vándorlás szárazföldön is folyt (így ke­rültek balkáni rokonaik mellől az örmények egészen a Kaukázu­sig) és tengeren is zajlott. Egyiptom épphogy ki tudta védeni a „tengeri népek" támadását; az addig szerves tartozékát képező Kánaánt elvesztette, részben a tenger felől érkező filiszteusok, részben a megroggyant Egyiptomból kiköltöző, egyistenhívő zsi­dók javára. Egy szűk, mindössze kétszáz évnyi periódusban ala­kult ki a két világtörténelmi jelentőségű tényező, az egyistenhit és a magántulajdon.

A pannon-balkán térségből e korszakban kiinduló utolsó népmozgás földönfutóvá tette a dórok elől menekülő mükénéi arisztokráciát. Hol nyerhettek volna létbiztonságot egy olyan vi­lágban, ahol a messziről jött vagyonos idegenek a kor szokásai szerint nem juthattak be uralkodók vérrokonokból álló udvari kö­rébe? A dórok ellen szintén védekező attikai ión királyság – an­nak érdekében is talán, hogy alattvalói közé csalogassa a fegy­veres kísérettel, kincsekkel rendelkező akháj arisztokráciát – ha­talmasat lépett előre a tulajdonjog terén. Lemondott az alattvalók élete és vagyona feletti királyi tulajdonlás szokásáról, és ezt la­zább kötelékké – szuverenitássá, fennhatósággá – változtatta. Kialakult a királyi udvartól független arisztokrácia élet- és va­gyonbiztonságát szolgáló magántulajdon.

A tulajdon tehát már keletkezése csírájában is a szabadsá­got, az uralkodótól való függetlenséget szolgálta. És a szabad­ság is csak ellentétpárja, a tulajdon létrejötte révén tudott elter­jedni először Európában, majd a világon.

A történelmi képlet ellenkezője is igaz: akik a szabadság ne­vében bármikor a történelemben célba vették a tulajdont, azok előbb-utóbb az alapvető szabadságjogokat is veszélyeztették. Akik viszont a tulajdonosok érdekeit a végletekig, a legelemibb szabadságjogok megsértésével akarták képviselni, azok a tulaj­donbiztonságot ásták alá.

Megelőlegezhető a végkövetkeztetésem: mesterséges és erőszakolt a tulajdon és szabadság alternatívájának felvetése, és ennek alapján a történelmi „jobb" és történelmi „bal" irányza­tok bármelyike melletti következetes kiállás.

3. Tulajdonpártiság

Legkorábbi jogtörténeti emlékeink egyszerre voltak tulajdon- és szabadságpártiak. Az Aranybulla kikényszerítésének történelmi körülményeiben döntő tényező volt az, hogy az oligarcha-réteg nem tartotta tiszteletben a köznemesek, királyi jobbágyok tulaj­donjogait. A tulajdonbiztonság kikényszerítése egyben a lakos­ság széles rétegei számára a szabadságjogok kiterjesztése is volt.

A XIV-XVIII. században fokozatosan kristályosodott ki a mai polgári tulajdon. Az uralkodói előjogok és a nemzetségi hagyo­mányok ellenében egyre inkább örökölhetők lettek a birtokok, a vagyonok adásvételét egyre kevésbé gátolták elővásárlási privi­légiumok, ősiségi megkötések, a királyi és vármegyei hatalom egyre általánosabban csak a vagyonok hozadékát adóztatta meg, és nem magát a tulajdont.

A tulajdont egyre inkább nem a rivális tulajdonostársakkal, vagy az államhatalommal szemben kellett megvédeni, hanem egyre inkább a tulajdont tagadó, őskommunisztikus elveket valló szektákkal, később a kispolgári utópiákkal, majd a marxizmussal szemben. Fokozatosan kialakultak a tulajdont, tulajdonlást harci­asan védelmező eszmék és pártok. A tulajdont védő eszme­rendszerek típusai Európában:

Érdekkülönbségek taktikai célokban lehetnek e felsorolt poli­tikai nézetek között, de közös érdekük a tulajdonbiztonság megőrzése. Leginkább képviselik a tulajdonosi érdekeket a kis­polgári, kisparaszti rétegek – hiszen gazdasági krízis, összeom­lás esetén ők válhatnak legnagyobb eséllyel tulajdonnélkülivé. Harciasan védekeznek tehát a nagytulajdonos latifundisták és a monopóliumok ellen, a külföldi tulajdonosok hazai tulajdonlást gátló befolyása, versenye ellen – továbbá a tulajdonosi jogokat korlátozni akaró baloldali nézetekkel szemben.

A mai liberális kritikusoknál még mindig gúny – vagy éles kri­tika – tárgya a 60 évvel ezelőtti Magyarország kedvezményekre jogosító szociális (szegénységi) bizonyítványa vagy az eladóso­dott kisparasztok portáit oltalmazó adósvédelmi törvény, meg a baloldal által is sokszor szidott Nagyatádi féle földosztás. Ezek a tények azonban azt is jelezték, hogy a vallási hagyományokkal átszőtt arisztokrata konzervativizmus gátat szabott annak, hogy egyáltalán ne törődjenek a tulajdonnélküliek megélhetési problé­máival.

A nemzetközi liberális burzsoázia – a gyarmati háborúk és a tagadhatatlanul kolonialista restaurációs kísérletek (1954: Gua­temala, 1956: Egyiptom, 1962: Algéria) kudarca után taktikát váltott. Nem a szilárd, „örök időkre" szóló tulajdon megőrzésére törekedett, hanem – a munkaerő és a tőke szabad áramlásának biztosításával – a gyors mobilizálhatóságra. A profit-repatriálás szabadsága, felülértékelt megrendelések, érték alatti kiszállítá­sok, áruhitelek nyújtása révén a tőke-tulajdon tekintélyes hánya­da rövid idő alatt képes láthatatlan helyváltoztatásra. Rugalmas­sága miatt nem kényszerül konfrontálódni a baloldallal oly mér­tékben, mint a helyhez, országhoz kötött földbirtokosok vagy kis­tulajdonosok.

4. Szabadságpártiság

A jelen keservei elől a múltba menekülő történészek, filozófusok, költők – már az antik időkben is – gyakran felsóhajtottak: a tulaj­don előtti időszak maga volt a történelmi aranykor, a más tulaj­dona után nem irigykedő emberek békés világa, maga a Paradi­csom. Nagy tévedés volt ez a vélemény, nagy történelmi ábrán­dok – és társadalmi csapdák – melegágya.

„A mongolok titkos története" filmszerűen tárja elénk a XI-XII. századi nomád világ nagyon szoros függőségi viszonyait. Családja, nagycsaládja, nemzetsége, törzse és fejedelme ren­delkezhetett egy „szabadnak" mondott harcos életével, vagyoná­val és családjával is. Sem családi esemény, sem betegség, sem jószággal való törődés nem lehetett hivatkozási alap az utasítá­sok, parancsok megtagadására.

Múlt századi utazók, etnológusok tárták fel a „szabadnak" hitt bantu, vagy pápua törzsek belső kiszolgáltatottsági viszonyait. Az egyszerű tagokat főnökeik szeszélye bármely pillanatban ér­telmetlen háborúba, túlságosan kockázatos vadászatba kényszeríthette, a varázslók is bármely nap vallási áldozás, rituális célú párbaj áldozataivá tették őket. Feleségeik, leányaik bármi­kor ágyasokká kényszerülhettek.

Bármennyire is barbár, sötét kor volt a magántulajdon előtti kor, békességében, harmóniájában évezredeken át hittek. Hitték Spartacus felkelői, hitték a római uralom ellen katonai közössé­gekben élő zelóták, hitték a köztulajdonban élő bagauda őske­resztények, a franciaországi albigensek és katharok, a balkáni bogumilok, Savonarola firenzei hívei és Münzer Tamás iparosai, a taiping császárság hivatalnokai és Paraguay misszionáriusai.

Marx nyomdokain a hatalomra került baloldal is tudatos tulaj­don-ellenes politikával vélte elérni az aranykort. Ma gyakran fel­vetődik, hogy a sztálinizmus kora, a kádári éra nem „igazi" balol­dali korszak volt. De ha a baloldaliságot azzal a szabadsághittel azonosítom, amelyik a tulajdontól való függetlenséget kívánta el­érni, akkor a Szovjetunióban az elmúlt 70 év, Magyarországon az elmúlt 40 év valójában a baloldal teljhatalmi korszaka volt. Sztálin tudatosan verte szét nemcsak a magántulajdont, hanem a kisközösségi-szövetkezeti, egyesületi, részvénytársasági, ön­kormányzati tulajdonformákat is. Magyarországon a hatvanas években fosztották meg maradék tulajdonától a parasztságot, a hetvenes években pedig már a lakosság lakás- és üdülőtulajdo­nát – tehát nemcsak a termelő vagyont – korlátozó törvények is megjelentek.

Ha nem a tulajdon lett volna az elmúlt évtizedek politikájának a céltáblája, akkor ma nem lenne szinte egységes közgazdász­álláspont abban a kérdésben, hogy a legfontosabb politikai te­endő a tulajdonreform, a felelős és érdekelt tulajdonos-réteg ki­alakítása.

A korszak azt is bebizonyította, hogy pusztán a tulajdon elle­nében nem lehet a szabadságjogokért küzdeni. A magántulajdonból nyerhető jövedelem legfontosabb szociológiai funkciója éppen az – talán a mondabeli athéni király, Kekropsz szuvereni­tás-reformja óta -, hogy az egyén államhatalomtól való szellemi és egzisztenciális függetlenségét szolgálja. Sztálin, Pol Pot, Mao diktatúrája épp azért nyirbálta meg minden korábbi zsarnoksá­got felülmúló mértékben az emberi szabadságjogokat, mert tulaj­don nélkül kiszolgáltatottakká, szolgarendűvé süllyesztette le ko­rábban szabad emberek százmillióit.

Még a korábban tulajdonnélküli bérmunkás és napszámos rétegek is elvesztették emberi jogaik szinte valamennyi elemét-szükségszerűen ők sem voltak nyertesei a tulajdon felett aratott győzelemnek.

Tanult-e az emberiség a társadalmi csapdákból? Tanult-e abból, hogy a latifundisták, monopolisták tulajdonosi érdekeinek végletes kiszolgálása a szabadságjogokra nézve éppen annyira kárhozatos következményekkel jár, mint a tulajdont gyűlölő őskeresztények, anarchisták, bolsevikiek forradalmai? Nem hi­szem, hogy tanult volna, hisz minden nemzedéknek elölről kell kezdenie a politika tanulási folyamatát. Minden nemzedékben épp úgy vannak tulajdont, vagyont sok tisztességtelenség árán felhalmozó, azt tűzzel-vassal védő egyedek, mint saját politikai céljaikat tulajdonellenes demagóg jelszavakkal elérni kívánó erők. Nincs semmilyen biztosíték arra nézve, hogy valamely tör­ténelmi szituációban ne visszhangozzák az utcák a tulajdonnélküliek követeléseit. Ahogyan a költő mondja:

A baloldali eszmeáramlatok között a leggyakoribbak:

• a tulajdonszerzést, tulajdon révén történő „kizsákmányo­lást" elítélő, tiltani szándékozó eszmerendszerek;
• a termelői tulajdont tiltó, személyi tulajdont engedni szán­dékozó kispolgári utópiák;
• a tulajdont mint az egyéniség megőrzését garantáló esz­közt (és nem célt) tekintő keresztényszocialista irányzatok – mi­szerint a fölös jövedelmet a keresztényi szeretet jegyében kívá­natos eladományozni a rászorulóknak;
• a tulajdont és hozadékát adóalanynak tekintő, a „nem megérdemelt" jövedelmet és vagyoni hányadot államhatalmi úton szociális célokra átcsoportosító szociáldemokrata, szocia­lista eszmerendszerek.

5. Gazdatudatiság – függetlenség érzete

A szabad döntés és a tulajdon egy személyben, a kisárutermelőben egyesül. Az önálló gazdák, kisiparosok és kiskeres­kedők saját termelő-vagyona garantálja szellemiségük függet­lenségét, egyéniségük megőrzését. Sem a legszegényebbek ki­szolgáltatottsága, sem a leggazdagabbak munkátlansága nem csorbítja valóságérzékelésüket.

Míg a múlt században a kistulajdonosok tették ki a magukat független gondolkodásúnak tekintők többségét, a mai középosz­tály munkavállalása mellett tulajdonol üzletrészeket, részvénye­ket, kötvényeket. Tapasztalat szerint, ha a munkavállalásból származó évi jövedelem mintegy felének megfelelő osztalékhoz, kamathoz jut egy család, akkor ez a jövedelemhányad már nagyfokú függetlenséget, szabad gondolkodást is megalapoz, küszöbérték ahhoz, hogy ez a család – Czuczor szavaival élve – „urat ne ismerjen".

Mint ismeretes, Csehszlovákiában – hozzánk viszonyítva – alig örökölt nemzetközi eladósodottságot az új rendszer. (2,5 milliárd dollárt a mi 22,5 milliárd dollárunkkal szemben.) Meglép­hették tehát a gyors-privatizációt, vagyonjegy formájában vala­mennyi állampolgárt tulajdonhoz juttatták. Lesz-e ezáltal széles, független középosztályuk?

A független középosztály létezésének feltétele jelentősebb arányú, tulajdonhasznosításból származó jövedelem. Ha a sok elaprózott tulajdonos nem tudja hatékonyabb gazdálkodásra – érzékelhető osztalékfizetésre – kényszeríteni a vállalati me­nedzsmentet, ha nem nyújt számára fejlesztési stratégiát (ezt nyilván nem tudja megtenni) – akkor a tulajdona holt vagyon, pa­piros, egzisztenciális függetlenséget nem alapoz meg.

6. Szabadság és tulajdon együttese, avagy szociálliberalizmus

A felsorolt történelmi példák igazolják, hogy hosszabb távon a fejlődést csak a tulajdonosi és a munkavállalói érdekek együttes szem előtt tartása garantálja. Bármennyire is feszítőek például a mai szociális problémák, a terheknek a vállalkozókra való áthárí­tása sok kisvállalatot tönkretehet, és tovább növekedne a szo­ciális gondok száma. Más oldalról a vállalkozói lobby-érdekek kritikátlan képviselete olyan erőteljes ellenérzéseket válthat ki a társadalomból, hogy a lakossági véleményekre szükségszerűen támaszkodó politikusok még a szükséges vállalkozástámogató intézkedésekkel is késlekedhetnek.

Sok politológus, újságíró szemében képmutatók a „gyűjtőpár­tok", hol emez, hol amaz oldalukat, mindig az adott kérdés meg­ítélése szempontjából a legkedvezőbbet mutatják a lakosság felé. A jobbról és balról érkező követeléseket egyaránt elfogadó politikusi magatartást gyakran bélyegzik „populizmusnak", olyan szavazatvadász magatartásnak, amely mindenkinek mindent megígér – csakhogy hatalomra jusson. „Nem lehet egy szájból hideget is, meleget is fújni" – mondják azok a politológusok, akik talán soha életükben nem láttak belülről egy demokratikusan működő pártot.

Egy pártvezér akkor populista, ha mindent össze-vissza megígér, és párton belül vasszigorral nyomja el az ígéreteket számonkérőket, a más véleményen állókat. A pártvélemény az ő számára teljesen közömbös, hiszen elsősorban a párton kívüli lakosság szavazataira számíthat. Kísérletet sem tesz arra, hogy összeegyeztesse a párton belül a különböző ígéretek hatására belépő különböző érdekű tagcsoportokat.

Egy „gyűjtőpárt" – ha elférnek benne különböző érdekű plat­formok – létezésében önmagában bizonyíték arra, hogy toleráns és demokratikus jellegű.

A pars (partis) latin szó részecskét jelent, ebből alakult ki a részérdekeket felvállaló politikai párt intézménye – mondják egyes politológusok. A Parlamentnek – a benne helyet foglaló részérdekek eredőjeként – az ország érdekeit kell képviselnie, fölösleges és populista a „népben, nemzetben" való gondolko­dás pártszinten történő gyakorlata. De miért kelljen jobbra vagy balra állni azoknak – kérdezik sokan, közöttük én is – akik mes­terségesnek, erőltetettnek érzik a jobb és bal merev szembeállí­tását?

(A saját énemben, gondolkodásomban is gyakran előfordul, hogy hol a jobboldal, hol a baloldal érveit fogadom el, és döntök ennek megfelelően.)

7. A póluspártiság előnyei és hátrányai

A politikai pólusokon jelen lévő jobb- és baloldali pártok céljaik­ban kompromisszumok nélkül érvényesítik a tulajdonosi vagy a tulajdonnélküli (ami nem azonos a munkavállalóival) érdekek szolgálatát. Mivel a centrumpártok – természetükből fakadóan – kerülik a jobboldali vagy baloldali értékek egyoldalú követelését, a póluspártok töltik be azt az irányzékot pontosító szerepet, amelynek alapján például a kormányzás súlypontja ma szükség­szerűen jobbközép.

Fordított előjelű történelmi példákat is lehetne felsorolni. Pl. az 1929-30. évi gazdasági világválság egyértelművé tette a tu­lajdoncentrikus felfogások kudarcát. Nem véletlenül növekedett meg ezután az állam szerepe a gazdasági életben Keynes hatá­sára, nem véletlenül a „New Deal" révén talált kiutat Amerika a jobboldali szellemiségű politika társadalmi csapdájából. A hiva­talos centrumpolitika Magyarországon is kereste a kapcsolatot mind a szociáldemokratákkal, mind a nagybirtokok szorítását la­zítani szándékozó népi írókkal.

Szükséges tehát a póluspártok jelenléte a politikai életben. A történelemben gyakran előfordulnak olyan időszakok, amikor a történelmi centrum – bár jelenléte a kiegyensúlyozottság miatt kívánatos – belső patthelyzete miatt nem tudja meglépni a „jobb­ratartás" vagy „balratartás" szükségszerű irányváltoztatását; ka­talizátorként szüksége van valamely póluspárt hathatós támoga­tására.

Társadalmi csapda kialakulásának veszélye akkor fenyeget, ha valamely póluspárt tartósan megszerzi a hatalmat, és egyol­dalúan vagy csak a szabadság vagy csak a tulajdon érdekeit szolgálja ki.

8. A centrumstratégia előnyei és veszélyei

„Vivere superis deorum gratus et imis…"

„Ecce aurea mediocritas."

(Idézetek Horatiustól.)

A „fenti" és „lenti" isteneknek egyaránt kedvében járni, „arany kö­zépszerűségben" élni – ez volt élete második felében Horatius arc poeticája. Kerülni kell a radikális változásokat; mind a merev szembenállásokat, mind a lelkes csatlakozásokat.

Horatius megfogalmazása óta az „arany középút" politikai hitvallása – mint pragmatikus életfilozófia – fennmaradt, de kö­vetése kiélezett történelmi helyzetekben, sorsfordulók idején nem vezetett semmilyen eredményre.

Kiegyensúlyozott politikai körülmények között a hatalom megszerzésének és megtartásának legbiztosabb módja a jobb-és baloldali értékek együttes szem előtt tartása, az „arany kö­zépszerűség" centrum-stratégiája. A mérsékelt, széles tömegek politikai hitvallását közös nevezőre hozni szándékozó politikai célok a szavazatok relatív többségének megszerzését ígérik, emellett a politikusoktól is kevesebb munkát követelnek meg, mint radikális változás ígérete esetén.

Veszélye a centrum-stratégiának, hogy a jobb- és baloldali értékek mérlegeléséből adódó mérsékelt program gyakran alig különbözik a semmitmondó programoktól, azoktól, amelyek lét­rejöttét semmilyen értékek mérlegelése nem előzte meg. Mérle­gelés híján ezek a politikusok hatalmuk megtartása érdekében különösebb megfontolás nélkül szövetkeznek valamely pólus­párttal, persze korántsem a történelmi szükségszerűség követel­ményének megfelelően. Semmitmondó jellegük, arcnélküliségük miatt a centrumpártok határozott célokat követő póluspártok ki­szolgálóivá is válhatnak – elveszítve kiegyensúlyozó szerepüket.

Míg a póluspártok nyíltan megfogalmazott céljaik, határozott irányvonaluk miatt – az ellenérdekeltek ellenszavazatai követ­keztében – szinte szükségszerűen csak egy kis hányadát szer­zik meg a szavazatoknak, addig a centrumpártok általában biz­tos befutók. Határozott politikai céljaik miatt a póluspártokban gyakrabban felbukkannak akarnok, kompromisszumokra alig ké­pes politikusok, de az is valószínű, hogy befutói esélyeket latol­gató karrieristák gyűjtőhelye nem a póluspárt, hanem a centrum. Az ilyen politikusok helyzetét egyenesen megkönnyíti, hogy nem határozottan valamiért vagy valami ellen kell állást foglalniuk, és sumákoló semmit-mondásukat általában nem lehet megkülön­böztetni felelős centrum-politikusok hosszas vajúdás, a szabad­ság és tulajdon érdekeinek összeegyeztetése után felelősen el­hangzó alig-mondásától.

9. Mit hoz a jövő?

Történelmi tanulság, hogy a jobboldal és baloldal legszélsősége­sebb képviselői, póluspártjai az első szabad magyarországi vá­lasztásokon nem jutottak országgyűlési mandátumokhoz. Az is történelmi tanulság, hogy a társadalmi-gazdasági fejlődést szol­gáló ötletek tára, a politikai életben lappangó „bölcsek köve" nincs tartósan sem a centrumban, sem a jobboldali vagy a balol­dali póluson. Gyakorta csak utólag deríti fel a történelemtudo­mány, hogy munkásságukkal kik szolgálták legjobban a társa­dalmi fejlődést, kik érzékelték legjobban, hogy adott történelmi pillanatban jobbfelé vagy balfelé kell-e tartani. Történelmileg rit­ka esély az a bizonyosság, amit ma a közgazdászok, társada­lomfilozófusok jelentős része oszt: a „bölcsek kövének" ma a tu­lajdon térfelén, jobbközépen kell lennie – egy ideig – pusztán négy évtized tulajdonellenes politikájának következményeként, a tulajdon szükségszerű rehabilitációja érdekében.

Mit hoz a jövő? Az ország alapvető érdeke még több éven át a tulajdonreform folyamatának politikai segítése; társadalmi helyzetétől függetlenül mindenkinek érdeke, hogy az új tulajdo­nosi rétegek megszilárdítsák pozícióikat. Optimális esetben 6-8 év eltelte után vetődhet fel, hogy indokolja-e a történelmi szük­ségszerűség továbbra is a jobbközép irány tartását.

Nem szerencsés esetben pártkoalíciók, ligák szövetségi rendszerei kövesednek meg, csökkentve ezáltal is a politikailag szükséges finom irányváltás lehetőségeit. Vagy túl nagy válto­zást hoz a politikai változógazdálkodás, vagy túlságosan lebetonozódik egy koalíciós irányzat. Változó összetételű koalíciók esetleg jobban igazodnának a társadalmi-gazdasági élet köve­telményeihez.

Szerencsétlen esetben két év múlva a szociális feszültségek olyan politikai pálfordulást idéznének elő, amelyik leblokkolná a tulajdonreformot, megvalósíthatatlan szociális ígéretek beváltá­sának kísérlete miatt elviselhetetlen terheket róna a termelő szektorra, és a vállalkozások visszaesése tovább súlyosbítaná a szociális és foglalkoztatottsági problémákat.

***

Szerkesztőségünk a szerző egyébként feltétlenül korrektnek ítélhető fejtegetéseihez ezúttal szükségesnek lát néhány megjegyzést fűzni.

1. Véleményünk szerint ebben az elemzésben túlságosan egymásba csúszik a tulajdon és a magántulajdon kategóriája, ez pedig a következ­tetéseket is nagymértékben befolyásolja. Abban az értelemben ugyanis, amelynek alapján a tulajdon „örök emberi" kategóriaként elemezhető, ez a tulajdon semmiképpen sem azonosítható a magántulajdonnal. Márpedig a szabadsággal közös gyökerűnek ábrázolt s azzal ellentétpó­lust képviselő tulajdon éppenséggel a magántulajdon.¹ A magántulaj­don védelme a jobboldaliságggal bízvást összekapcsolható² (ez érvényes az állami magántulajdonra is³ ). Ha azonban nem csupán magántu­lajdonban – hanem például az egyes egyéneknek valóságos tulajdonlási jogokat biztosító (de mások kizsákmányolását kizáró) közösségi tulaj­donban⁴ – gondolkodunk, akkor már korántsem szükséges-a tulajdon­nak (az egyesek tulajdonának) és a szabadságnak (mindenki szabadsá­gának) ellentétbe kerülnie.

2. Ezzel is összefügg, hogy elemzéseiben a szerző lényegében mellőzi a tulajdonnélküliek szabadságának, a tulajdon és szabadság számukra adott viszonyának kérdését, illetve csak a (magán)tulajdon túltengésének és karitativitásának tárgyaként (valamint a demagógia bázisaként) mutatja be őket, mintha a tulajdonnélküliek csak a szabad­sággal és tulajdonnal egyaránt rendelkezők társadalmának sajnálatos melléktermékeiként volnának jelen, nem egyenértékű társadalmi ala­nyokként. Mi van az ő szabadságukkal, és mi van az ő tulajdonukkal? A szerző elismeri, hogy a szabadságeszmény az ő oldalukon áll (a tu­lajdonnélküliek szabadságnélküliek is), de mivel volna indokolható, hogy ki vannak zárva a tulajdonból? Hogy ez a tulajdon természetéből következik? A magántulajdonéból igen.

3. A „baloldaliság" felsorolt kritériumairól a szerző jogosan mutatja be, hogy azok nem baloldali specifikumok. De ebből még nem követ­kezik az, hogy a „baloldaliság" fogalmának ne lehetne (relatív) törté­nelmi érvényessége – a „szabadság"-eszményen (vagy az abba itt bele­értődő egyenlőség-testvériség-eszményeken) kívül is. Ha például az általa felsorolt kritériumok együttjárását tekintjük a „baloldaliság" kri­tériumának, feltétlenül hozzávéve a (szintén nem specifikus) haladás-eszményi, a humanizmus ideálját s az államisággal nem azonos köztu­lajdon eszményét, akkor nemigen fogunk olyan jobboldali mozgalmat találni, amelyre mindez jellemző lesz. (Az más kérdés, s ebben is egyetérthetünk a szerzővel, hogy sok ún. „baloldalira" sem).

4. Semmiképpen sem tartható azonban a szerzőnek – saját későbbi elemzésével is ellentmondásba kerülő – azon állítása, miszerint az „in­ternacionalista" tőke baloldali (!) volna. E tőke (magán-)tulajdonvédő jobboldaliságán mit sem enyhít az a tény, hogy érdekei képviseletében szembekerül egy másik, szintén magántulajdonos és nem kevésbé jobboldali csoporttal, a nemzeti tőke képviseletével.

*

Mindenesetre kétségtelen, hogy a „baloldaliság" fogalma ma a „bal­oldali" mozgalmakkal együtt válságban van. E számunk írásai java­részt a baloldaliság ma lehetséges tartalmát, formáit, problémáit és gyökereit igyekeznek körüljárni. Mindez egyúttal polémiának is tekint­hető a fenti cikknek a „centrumot" favorizáló hangsúlyaival⁵ ill. azzal az állítással, hogy az elmúlt évtizedek alternatíváját ma kizárólag jobb­ratolódás hozhatja létre. Mindebből nyilvánvaló, hogy e tanulmány nem a szerkesztőség álláspontját tükrözi, hanem további gondolatokat indukáló vitacikként közöljük a „baloldaliság" nagy mértékben kiüre­sedett fogalmának tisztázása érdekében.

Jegyzetek

1 A görögök szabadsága például nem a magántulajdonon, hanem a magántulaj­don és a köztulajdon egyensúlyán alapult. A személy állal átélhető tulajdonlás teljes tagadására így valóban érvényes következtetés, hogy szabadságnélküliség­hez vezet (Id. pl. az említett Pol Pot, vagy akár Sztálin „tulajdonellenességét"); de ez az igazság korántsem vihető át a magántulajdon tagadására.

2 Ebből a szempontból a szerző okfejtéséi zavaró példa a kistulajdonosoké. A kistulajdonosok helyzete ugyanis önmagában valóban nem sorolható egyik ol­dalra sem. De ha mozgásában nézzük, akkor nyilvánvaló, hogy a magántulajdo­nos szabad versenyben a kistulajdonos vagy felemelkedik (és nagytulajdonos­ként mások szabadságának korlátozójává – jobboldalivá) válik, vagy lesüllyed, elveszti tulajdonát és szabadságát is: e lehelőség a baloldalhoz sorolhatja. Van harmadik lehetőség is: a kistulajdonosi helyzet konzerválása; ez azonban a ma­gántulajdon által uralt társadalomban nem lehetséges (csak egyes csoportok szá­mára). Ha viszont a kistulajdont úgy rögzítjük, hogy ezzel a magántulajdonos verseny szélsőségesen egyenlőtlenítő uralmát kizárjuk, ezzel nem mondunk mást (mert nem oldható meg másként), mint ami a hagyományos baloldal (egy részének) célja: a termelők – mint szabad társadalmi alanyok – társulásának (szövetkezésének) eszményét. (A kistulajdonosok éppen azért mert – az adott pillanatban még – kistulajdonosok, általában a „tulajdon", sőt, a magántulajdon eszménye mellett voksolnak, jóllehet például a némethlászlói, verespéteri utópia következetesen csak a társulás útján realizálható, ha e társulást nem „kaszárnya-kommunizmusként" fogjuk fel, hanem olyan szövetkezésként, amely nem ve­szélyezteti sem a magánlét szabadságát, sem a személyesen átélhető tulajdon­lást. De a magánlét szabadsága + személyes tulajdon nem egyenlő a magántu­lajdonnal.)

3 Akinek számára ez fából vaskarikának tűnik, azt Marxhoz kell utalnunk: a magántulajdon egy viszonyforma, lényege nem az, hogy egyetlen személy kezé­ben van-e.

4 Ez éppenhogy nem a magántulajdon előtti – Marx állal bornírtnak nevezett – közösségiségben, hanem a magántulajdon által kifejlesztett szabadságok to­vábbfejlesztésével képzelhető el.

5 Természetesen mindeközben egyetértve azzal a tétellel, hogy – különösen válságos időkben – létezhetnek a nemzeti összefogás olyan minimum-követel­ményei, amelyek felülemelhetők a „jobb-" és „baloldaliság" szempontjain.

Kelet-Európában sokfelé, mindenekelőtt Oroszországban a po­pulista szélsőjobboldali és a konzervatív baloldali erők a birodal­mi-nemzeti széthúzással, a káosszal szemben összefogtak a „rend" helyreállítása jegyében, vagy legalábbis ilyen típusú kí­sérleteket tettek. Magyarországon – s ebben is Magyarország bi­zonyos fejlődési sajátossága fejeződik ki – ilyen kísérletre nem került sor.

Mégis, Magyarországon is megjelenhetnek olyan, részben li­berális, részben konzervatív ihletettségű publikációk, amelyek a szélsőjobboldal és a „szélsőbaloldal" „objektív" össze­találkozá­sáról, közös nyelvezetéről, egymással rokon demagóg populiz­musáról elmélkednek. Maga a miniszterelnök is „baloldaliakat" sejtetett saját pártja szélsőjobboldali-populista csoportjai mögött.

Az „összekötő kapocs" ezen „elméletek" szerint az, hogy mind a szélsőjobb, mind a szélsőbal antikapitalista és különösen külföldi tőke-ellenes. Mielőtt bármit is felvetnénk ezen „elméletek­kel" kapcsolatban, meg kell vizsgálni, hogy milyen politikai funkciót töltenek is be a mai politikai közéletben. A baloldali és jobboldali kapitalizmusbírálat és rendszerváltás-kritika össze­mosásának alapvető politikai funkciója az, hogy ezekkel mint „szélsőségekkel" szemben a létrejött új uralmi formák megőrzé­sének, konzerválásának ideológiai alapot nyújtson, mégpedig egy olyan új apologetikus elmélet alátámasztására, amely a kapi­talizmust az elméleti fejlődés végpontjaként, „minden világok legjobbikának" tekinti. A fennálló viszonyok bármely radikális bírálatát, amely a rendszer keretein túltekintő emberi szükségle­tekről értekezik, a „szélsőségek" kategóriájába terelve, minden úton-módon diszkreditálni próbálják – sokszor éppen egykori marxisták vállalják magukra e „feladatol". A diszkreditálás leg­bejáratottabb módszereit már a sztálini iskolában kikísérletezték, mikor is a nem kívánatos elméletei vagy politikai irányzatot for­mállogikai alapon rokonították valamely (megvetésre számot tartó) szélsőséges szellemi-politikai jelenséggel, mindenekelőtt a szélsőjobboldal vagy egyenesen a fasizmus egyik vagy másik formájával. (Ennek klasszikus példái máig a moszkvai perek, amelyekben a fő vádlott mindig a száműzött Trockij volt, aki, úgymond, egyidejűleg volt szélsőbaloldali és Gestapo-ügynök, de legalábbis a fasizmus útitársa.) A mai Magyarországon egy ilyen típusú ideológiai csúsztatás nemcsak a fennálló kormány­hatalomnak áll érdekében; érdekében áll mindazoknak az új ha­talmi csoportosulásoknak is, amelyek közös vonása, hogy a la­kosság többségét távol kívánják tartani a politikától, s ezt elkülö­nült hatalmi apparátusaik létrehozásával és a közvetlen demok­rácia intézményeinek ellehetetlenítésével meg is teszik.

Milyen érveket sorakoztathatnak fel a bal- és a szélsőjobbol­dal összemosása mellett ezen elméletek kiagyalói? Először is azt, hogy mindkét áramlat antikapitalista törekvéseket fejez ki, s ezen az alapon objektíve összetalálkoznak, s mivel „antikapita­listák", tehát „populisták" is (így mozgalmi síkon is megfelelte­tik egymásnak a szélsőségeket). Miközben felidézik Hitler nem­zetiszocialista ideológiáját és a német nagytőke elleni demagógi­áját, tudatosan elfedik azt az unalomig evidens igazságot, hogy maga a fasizmus a kapitalizmus válságterméke, sőt, a kapitaliz­mus egy meghatározott történelmi formájának éppenséggel a megmentője volt. (Nem véletlen, hogy a történeti irodalom a fa­sizmust gyakran „preventív ellenforradalomként" határozza meg.) Az Eszmélet egyébként már nem egyszer foglalkozott a fa­sizmus, a szélsőjobboldal történetével és mai megnyilatkozásai­val, de a fasizmusról szólván egyéb specifikumai mellett sosem felejtette el azt sem hangsúlyozni, hogy a fasizmus autentikus törekvései – az ezzel olykor ellentétesen hangzó ideológiai szóla­mok ellenére – mindig is a kapitalizmus (nemzeti-faji alapon tör­ténő) megőrzésén munkálkodtak. A fasizmus nemhogy a magántu­lajdont nem szüntette meg, de kifejezetten a nagytőkés társasá­gok (Krupp, Thyssen, Messerschmidt stb.) üzleti érdekeit is szol­gálta. A baloldali radikalizmus viszont valóban a kapitalizmus meghaladásán ügyködött a múltban és a jelenben is. De – s ezt mellőzi a „szélsőségellenes" elméletek következő csúsztatása – a módszerek döntőek ebben az összefüggésben is. Mert egy továb­bi rövidre zárással az említett elmélkedők, mikor jobb- és balol­dali szélsőségekről beszélnek, ezzel összemossák nemcsak a (szélső)jobb és baloldalt, de a baloldali antikapitalista kritika egészét is a szélsőbaloldali radikalizmussal.

A szélső baloldal nem fogadja el a demokratikus hatalomgya­korlás semmilyen formáját, a kapitalizmus megdöntését nem a nép által, hanem csak a nép nevében cselekvő – mindenféle tör­vényességet elutasító – forradalmárcsoport által képzeli el. Ettől lényege szerint különbözik viszont az a radikális baloldal, amely a kapitalizmuson túli társadalmi forma megvalósítását kizárólag a társadalom döntő többségének békés tevékenységeként szemléli; olyan elemeket hangsúlyozva, mint a közösségi tulajdonlás, vagyis az állami és magántulajdon fölötti társadalmi ellenőrzés; auto­nóm egyének és csoportok szabad társulása a termelésben és a társadalmi élet más szféráiban.

A szélsőjobboldal jövőképe mindkét fajta baloldalisággal el­lentétben az idegengyűlöleten alapuló, kirekesztő, terrorista dik­tatúra, amely az antikapitalista demagógiát a kapitalizmus, a magántulajdon meghatározott formájának fenntartása érdeké­ben gyakorolja. A liberális kapitalizmustól többek között abban különböznek, hogy ők „faji" alapon válogatnák össze az állami tulajdon szétosztásából részesedők körét, ami ideológiailag csak­is a fasizmus hagyományából vezethető le. Ezt – és egyéb sajá­tosságaikat, pl. dirigizmusukat, alig vagy egyáltalán nem leple­zett militarizmusukat – összekeverni a baloldal bármilyen irány­zatával nem csupán politikai inszinuáció és manipuláció, hanem egész egyszerűen a legdurvább elméleti hamisítás is. A mai Ma­gyarországon a szélsőjobboldal a kialakuló nómenklatúra-kapi­talizmus „nemzeti" formáját képviseli, szemben a nómenklatú­ra-kapitalizmus nem-autark, „européer" formájával. Termé­szetesen, ha a nemzetközi tőke erejének realitásából indulunk ki, végül is mindkét forma elkerülhetetlenül csak egy-egy sajátos komprádor (a tőkének szállást csináló) réteg hatalmára épülhet, s a harc valójában akörül folyik, hogy kikből is álljon ez a komp­rádor réteg. A baloldal ezen a kérdésfelvetésen túllép, amennyi­ben magát az újraosztást teszi kritika tárgyává, mert abból kihagyták a munkavállalók sokmilliós tömegeit.

A felújított „jobbos-balos" teória második alaptézise egyéb­ként éppen a külföldi tőke elutasításának problematikája. Itt me­gint egészen másról van szó, mint azt a liberális teoretikusok ál­lítják. A szélsőjobb számára az ilyen tőke azért ellenszenves, mert azon a nemzeti piacon, amelyen az új vállalkozó réteg és az újgazdagok kívánnak „aratni", ez a kulturálatlanabb és valódi üzleti tapasztalatok hiányától szenvedő „újburzsoázia" nem ké­pes állni a versenyt a külföldi tőkével. Az idegengyűlölet megint jó szolgálatot tesz a szélsőjobbnak, amely természetesen felhasz­nálhatja a baloldali kritika számos elemét, építhet az ezek alapjá­ul szolgáló valóban vérlázító igazságtalanságokra, de mindezt egészen más összefüggések közé helyezi: a kritikát kiforgatja eredeti kontextusából és a maga primitív faji-nemzetiségi-törzsi érvelésének részévé alacsonyítja. Beállítása szerint a külföldi tőke behatolásának negatív hatásai annak köszönhetők, hogy ez a tőke – és a szintén beáramló külföldi munkaerő – külföldi, ami­vel aztán nemcsak háttérbe szorítja, de el is fedi a negatív hatá­sok valódi okát, ti. hogy ez a tőke: tőke. (Amelynek logikája a maga tőkés természete szerint való.) Nem arról van tehát szó, hogy a „két szélsőség" ugyanazt mondja, csak másképp, hanem arról, hogy nem ugyanazt mondják.

A rendszerváltásból kisarjadt szélsőjobboldal a konzervatí­vokkal és a liberálisokkal együtt – miközben a szocializmus el­lenségeként a kapitalizmus visszaállítása mellett kardoskodik ­harsányan hangoztatja azt is, hogy a lesüllyedő „keresztény-nemzeti" középrétegek azért maradnak ki az osztozkodásból, mert a régi nómenklatúra „liberálbolsevista" képviselői a nemzetközi pénzügyi szervezetek támogatásával (amennyiben a nemzetközi szervezetek támogatják a kapitalizmus visszaállítását, termé­szetesen csak azokra az erőkre támaszkodhatnak, amelyek bizo­nyos szakmai és politikai képzettséggel és kapcsolatrendszerrel rendelkeznek) továbbra is – úgymond – hatalmi pozícióban ma­radnak, s e tényből a szélsőjobboldaliak egy nemzetközi összees­küvésre következtetnek – újabban olykor már Hitler avítt stílu­sában.

A valódi baloldal, amely semmivel sem kíséri nagyobb ro­konszenvvel, mint ők, a bürokratikus hatalom tőkehatalommá konvertálását, mégis egészen máshogy viszonyul ehhez is. Azt hangsúlyozza, hogy az állami vagyon, a gazdasági hatalom „szét­osztásának" egész jelenlegi módja a problematikus, nem pedig az – mint említettük -, hogy ki mekkora szeletet kap abból a bizo­nyos tortából.

A nemzeti társadalom (a munkavállalók, a munkanélküliek, a nyugdíjasok stb. és szervezeteik összessége) egy részének a ro­mantikus nemzeti kapitalizmus a maga szélsőjobboldali (popu­lista) ideológiájával nem egyértelműen ellenszenves, mert e szo­ciális demagógia a lesüllyedő milliók élményeire és vágyaira is épít. (Ahogy ezt a szélsőjobboldal korábbi hullámai is tették.) A lesüllyedés okairól, a Kelet-Európába ma bezúduló tőke termé­szetéről éppen azért is kell a baloldalnak beszélnie, hogy az érin­tett milliók ne higgyék el, hogy az ő gondjaikra csak jobboldali megoldások létezhetnek. A külföldi tőke ugyanis oly mértékben „ázsiai" stílusban jön be régiónkba, s Magyarországra is, hogy az valóban a XIX. századi állapotokat idézi fel, s valóban sérti a magyarság többségének érdekeit – mint ahogy bármely nép több­ségének érdekeit sérti. Miután az új hatalom aktív közreműkö­désével szétzúzza a hagyományos iparágakat, anélkül, hogy úja­kat honosítana meg, „szemétlerakódénak" tekinti azokat az or­szágokat, amelyekben pozíciókat foglal. A kényszerhelyzetben lévő országok munkaerejét oly mértékben kizsákmányolja, oly mértékű munkanélküliséget exportál hozzánk a privatizáció se­gítségével, oly mértékben csak a pillanatnyi érdekeket tekinti, hogy a régió egyre inkább a „latinamerikanizálódás" útjára lép. Az olcsó munkaerőnek tekintett ember sorsa a kulturális és er­kölcsi hanyatlás: a tőkebehozatal helyett végbemenő tőkekiszivattyúzás felgyorsítja a korábban így-úgy működő állami-jóléti „védőháló" teljes szétfoszlását, anélkül, hogy bármi a helyébe kerülne. A külföldi vállalkozó a legtöbb helyen még a szakmai önvédelmi szervezetek létrehozásának lehetőségétől is megfoszt­ja a munkavállalókat.

A baloldal ezekről a kérdésekről nem hallgathat csak azért, mert ez­zel – úgymond – érveket szolgáltat a szélsőjobboldal számára! Hogyan hagyhatná figyelmen kívül a külföldi tőke arcátlanul rabló ter­mészetét saját országunkban? Még az elfogulatlan bankszakem­ber, Vígvári András is – egy nemrég megjelent írásában (Népsza­badság, 1993. február 1.) – így összegzi a külföldi tőke áldásos te­vékenységét a „rendszerváltó" Magyarországon: „Az elemzések azt mutatják, hogy a tényleges privatizáció zöme külföldi pénzből történt. Az így megvásárolt vagyon a „hab" a tortán. A külföldi tőke az eszközök két százalékának megvételével meg­szerezte a magyar tiszta jövedelem húsz százalékát. Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy e befektetések nem termelési feltételekre, hanem adózási kedvezményekre, belső monopol­helyzetek megvásárlására alapozódnak. A külföldi tőke „meg­szállta" a belső piac monopolpozícióit és a jövedéki ágazatok egy részét. A lezajlott privatizációk alapján a külföldi tőke tech­nika-technológia-fejlesztő és beruházó hatása nem várható."

Mindazonáltal mindebből természetesen nem az a romanti­kus illúzió következik – számunkra sem -, hogy Magyarország vagy a kelet-európai régió „kiszállhatna" a világrendszerből, hi­szen a világrendszernek nincsen alternatívája. Van azonban al­ternatívája a külföldi tőke mostani garázdálkodásának, s persze átalakulhatnak a világrendszerbelső viszonyai is. Nem felejthet­jük, hogy a történelemben csak járatlan utak vannak. Visszaút nincs – semmilyen értelemben. Hogy a „visszaút" kísérletei ne érvényesülhessenek, ahhoz az egyik feltétel éppen a demokrati­kus szocializmus értékrendjének, vagyis egy olyan mértéknek az elméleti kidolgozása, amely hosszú távon elősegítheti a társada­lomban felhalmozódott kritikai potenciál gyakorlati kibontako­zását. Éppen a szélsőjobboldal kulturális megfékezése érdeké­ben is.