2012-ben Lengyelország és Ukrajna rendezheti a labdarúgó Európa-bajnokság döntőjét. A háttérben komoly politikai és gazdasági csaták zajlanak. Egy félperifériás Európa-bajnokságot láthatunk, ahol a geopolitikai és az üzleti érdekek előrébb valóak a játéknál, ahol a Nyugat sztereotípiái teljes mértékben megmutatkoznak a Kelettel szemben, ahol a fizetőképes felső-középosztály számít s nem a szurkolók, s ahol a hazai politikai elit az eseményt saját legitimációja érdekében és ellenfelei elhallgattatására használja fel.

Számunkra örökre emlékezetes maradt az öt évvel ezelőtti eredmény­hirdetés, amikor Michael Platini az UEFA elnöke felfedte a rendezők kilétét, hiszen mint tudjuk, Magyarország is pályázott a rendező ország jogára. Végül senki nem szavazott ránk; e tény mindenféle összees­küvés-elméleteket generált a társadalomban. Anélkül, hogy ezeket itt ismertetném, csupán néhány lehetséges okra hívnám fel a figyelmet, amely közrejátszhatott abban, hogy Varsóban induljon útjára a labda és Kijevben emeljék fel végül a trófeát.

Soha ekkora területen nem rendeztek még európai bajnokságot, a két ország területe több mint 900.000 négyzetkilométer, közel háromszor akkora, mint Németországé. E területen több mint 86 millió lakos él, amely majdnem kilencszer annyi, mint Magyarországé. Világos, hogy üzletileg összevetni sem érdemes e lehetőséget a viszonylag telített piaccal bíró magyarországi lehetőségekkel. A másik fajsúlyos tényező politikai és geopolitikai jellegű. Az UEFA és a nyugat-európai államok nem titkolták sem akkor, sem mostanában, hogy a rendezés odaítélése Ukrajnának ilyen célok érdekében is történt: Ukrajna az EB-rendezés odaítélésével az Európai Unió lekötelezettje lesz, cserébe bizonyos feltételek elfogadásáért. 2007-ben, amikor az UEFA meghozta dönté­sét, Ukrajna a narancsos forradalom utáni időszak egyik legnagyobb belpolitikai válságát élte. Hosszas politikai vita és alkudozás után jú­niusban előrehozott választásokat tartottak az országban. A rendkívül szoros versenyben az akkor még oroszbarát Viktor Janukovics pártja nyerte meg a választásokat, de mégis az egykori narancsos vezér, Julia Timosenko ülhetett be a miniszterelnöki székbe. Az Európa-bajnokság odaítélése természetesen nem függ közvetlenül össze az ukrán belpoli­tikai válsággal, de a nyugati véleményformálók egyértelműen valamiféle pozitív változást reméltek tőle. Lengyelország pedig a rendszerváltás óta közvetítő szerepet játszik keleti szomszédja és a Nyugat között, illetve történelmi és gazdasági okokból arra törekszik, hogy Ukrajnát magához közelítse. Így ideális párosnak tekinthető a lengyel-ukrán mind politikai, mint gazdasági szempontból.

A sport szempontjából nem sok érdekesség látszik elsőre. Az egyik talán éppen az, hogy Lengyelország válogatottja, amely hosszú ideje nem jutott ki Európa Bajnokságra, most házigazdaként selejtező nélkül is ott lehet. A másik érdekesség, hogy a két rendezőn kívül a kelet-európai országok meglehetősen kis számban (csupán Oroszország, Csehország és Horvátország) vehetnek részt a tornán. A résztvevők között talán egye­dül Írország jelenléte lehet meglepetés, hiszen utoljára 1988-ban léptek pályára EB-n. Így nem lenne meglepő, ha valamelyik nyugat-európai futballhatalom vihetné haza a kupát.

Lengyelország

Egy ilyen nagyszabású rendezvény természetesen minden országban politikai és gazdasági jelentőséggel bír. Donald Tusk lengyel minisz­terelnök 2011-ben azt hirdette választási kampányában, hogy az or­szágban – a világméretű gazdasági válság ellenére is – jól mennek a dolgok. Lengyelország gazdasági mutatói alapján valóban jól teljesített. A választások előtt közzétett adatok szerint 2010-ben a bruttó hazai termékhez (GDP) mért államadósság aránya bőven az uniós átlag alatt (53 százalék) volt. Ráadásul 2011 második negyedévében a GDP – a várakozásokat felülmúlva – 4,3 százalékkal nőtt az előző év hasonló időszakához viszonyítva, elsősorban a belső fogyasztásnak és a futball EB-re történő beruházásoknak köszönhetően. Különösen az infrastruktú­ra modernizációja terén történt előrelépés az elmúlt években. A 2012-es foci EB-vel szoros összefüggésben 71 városban újították fel a vasúti pályaudvarokat, közel 1000 km vasúti sínt modernizáltak, ugyanakkor az autópálya-építés terén óriási a lemaradás: a 2011. őszi választásokig a Tusk­-kormány négy éve alatt mindössze 195 km-t adtak át a forgalom­nak. Ráadásul jelentős időveszteséget okozott az is, hogy a kivitelezéssel megbízott kínai cégek nem fizettek lengyel alvállalkozóiknak, így azok fel­bontották a szerződéseket, az építkezések pedig hónapokra leálltak, sőt, ezt követően a kínai vállalkozók is nyomtalanul eltűntek. E cikk írásának időpontjában szakértők úgy becsülik, hogy az EURO 2012-re tervezett autópályák kb. 50%-a, a gyorsforgalmi utak kevesebb mint 20%-a készül el. Valójában nem lesz két rendezői helyszín, amelyek között közvetlen autópálya-összeköttetés lenne.

Hasonló a helyzet a varsói kettes metró megépítésével kapcsolatban, ami szintén éveket csúszott, így most az EB-re látogató szurkolók nem az új metróvonalat, hanem csupán az építkezéseket „csodálhatják” meg az utcákon. Mindennek ellenére megállapítható, hogy a sportrendez­vényre való felkészülés jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a lengyel GDP még a világméretű recesszió legsúlyosabb éveiben is növekedni tudott. (Mitrovits 2011a) Becslések szerint az EURO 2012 önmagában 2,1 százalékos növekedést jelent a bruttó hazai termékben. Azt is meg kell említeni, hogy Lengyelország – szemben Ukrajnával – a beruházá­sok jelentős részét uniós forrásokból tudta fedezni, így kevésbé terhelte saját költségvetését.

Ugyanakkor az is megfigyelhető, hogy Lengyelország kizárólag a fejlett régióiban rendez mérkőzéseket. Varsó mellett a három legprosperálóbb nagyvárosban (Gdansk, Poznan és Wrocław) ad otthont az EB-nek. A keleti, délkeleti részek, beleértve Krakkót, nem jutottak szerephez. Ennek bizonyára elsősorban infrastrukturális okai vannak, de nem lehet nem észrevenni, hogy elsősorban a lengyel polgári középosztály erős bástyái kapták meg a lehetőséget. Igaz, hogy a 2012-es EB nem is az egyszerű futballszurkolók eseménye lesz. Jegyhez jutni szinte a lehetetlennel ha­táros tett volt az elmúlt hónapokban. Az értékesítés kizárólag interneten keresztül történt, és a 31 mérkőzésre több mint 12 millió jegyigénylés érkezett. A belépőket sorsolás útján osztották azok között, akik saját bankszámlával rendelkeznek, s annak ellenére, hogy az UEFA hivata­losan 30 és 600 euró közötti jegyárakat szabott meg (Ticket prices…), egyes internetes eladóhelyeken akár 800-900 eurót is elkérhetnek egy belépőért. Az EB hatalmas üzletté vált, az egyszerű emberek gyakorlati­lag kiszorultak a stadionokból, a tereken felállított hatalmas kivetítők előtt szurkolhatnak a győzelemért. Eközben a felső-középosztály a több száz eurós belépőkkel a legmodernebb stadionokban, magas szintű szolgál­tatást élvez majd. (A jelenségről lásd: Krausz 2008, 11-28.)

A gazdasági „sikertörténet” még nem jelenti azt, hogy a társadalom és a hetente meccsre járó szurkoló is sikerként fogja megélni az EB-t. Egyelőre nem tudni, mire képes a válogatott, tétmeccset régen játszott a nemzeti tizenegy. Ugyanakkor már most érezhető, hogy a lengyelek rendkívül várják a megmérettetést. A nemzeti büszkeség minden hasonló nagy esemény velejárója. Amikor egy ország megkapja a lehetőséget, hogy megmutassa magát a világnak, akkor ez természetes (nagyjából 1 millió szurkolóra számítanak a szervezők, akiknek 80%-a először jár majd az országban). Talán erre épít a lengyel kormány is, amikor az EURO 2012 nyitánya előtt három héttel fogadtatja el az elmúlt évtizedek egyik legjelentősebb változást tartalmazó törvényét a nyugdíjkorhatár 67 évre emeléséről (férfiakra és nőkre egyaránt vonatkozóan 2013 és 2040 között fokozatosan bevezetve), illetve a rendőrség és hadse­reg alkalmazottai nyugdíjkedvezményeinek radikális csökkentéséről. (Rzeczkowski: Sejm…) A lengyel jobbközép kormány újabb neoliberális gazdaságpolitikai döntése az EB kezdetének a hetében fog életbe lépni, vagyis kevésbé kell tüntetésekre számítani. Tusknak egyébként is szük­sége lesz az Európa Bajnokságra népszerűsége növelése céljából. Az áprilisi közvélemény-kutatások (CBOS) alapján, fél évvel a választási győzelem után a lakosságnak csupán 36%-a bízik a miniszterelnökben, ezzel az ötödik helyet foglalja el a rangsorban, holtversenyben a baloldal újra megválasztott vezérével Leszek Millerrel. (Rzeczkowski: Ekspert CBOS…) A szakszervezetek pedig sztrájkkal fenyegetőznek.

A lengyel kormánynak azonban nem csak az ellenzékkel és a szak­szervezetekkel kell megvívnia a csatát az EB alatt. Meg akar felelni a nemzetközi elvárásoknak is, ezért fel akarja számolni az agresszív lengyel szurkolói csoportok tevékenységét legalább az EB idejére. A szurkolói kultúra átalakulásáról, a rasszizmus térhódításáról számos cikk és tanulmány szólt az elmúlt évtizedekben. Nincs ez másképp Kelet-Eu­rópában sem. Ezzel együtt Lengyelországban, a régióban számban és látványban is a legjelentősebb a szurkolói aktivitás, ami a klubok szá­mára nem kis bevételt jelent. Az új stadionok és az új biztonságpolitika eredményeképpen a meccsek alatt ugyan szinte teljesen megszűntek a balhék, de hasonlóan a brit gyakorlathoz, az utcákon továbbra is gyakori­ak a különböző szurkológárdák közötti összecsapások. Ennek fényében meglehetősen furcsa, hogy éppen a brit média folytat negatív kampányt a lengyelekkel kapcsolatosan: a BBC külpolitikai panoráma műsora fél órában mutatta be a lengyel és az ukrán stadionok világát. A cél az volt, hogy kimutassák: a rendező országok lelátóin tombol a rasszizmus. (A teljes adás megtekinthető a You Tube-on) A lejárató műsor üzenete az volt, hogy a brit szurkolók ne utazzanak Lengyelországba és Ukrajnába. Az idegengyűlölet természetesen jelen van Európa keleti felében is a futballszurkolók körében, de – mint szó volt róla – az EB mérkőzéseire egyáltalán nem a hetente meccsre járó közönség fog kilátogatni. Ez annál inkább így lesz, miután Lengyelországban 10 nappal az EB kezdete előtt a hatóságok több mint 40 varsói ultrát vettek őrizetbe. Nem nehéz meg­látni, miszerint a lengyel kormány szeretné elkerülni, hogy a huligánok az utcán balhét kezdeményezzenek. E céltól függetlenül az eljárás felvet bizonyos jogsérelmeket is. Egyébként a lengyel ultrák már az EB előtt hónapokkal megkezdték kampányukat a szurkolói berkekben népszerű „Against Modern Futball”¹ jelszóval. A bajnokság utolsó fordulóiban szinte minden stadionban kifüggesztettek hasonló drapériákat. (A felvételek megtekinthetőek: http://ultrasliberi.hu/?p=12605)

Ukrajna

Sokkal súlyosabb problémák érintik a társrendező Ukrajnát. 2011. október 11-én hét év börtönbüntetésre ítélte az ukrán bíróság Julia Timosenko volt miniszterelnököt. Az indoklás szerint „a Gazprom és a Naftogaz közötti, a korábbi megállapodásokkal ellentétes szerződés Timosenko jogtalan magánakcióinak következménye”. A döntésre az Európai Unió több tagállama és Oroszország is azonnal reagált, s abban egyetértés mutatkozik, hogy ennek a pernek és az ítéletnek semmi köze a gázszer­ződéshez, hanem kizárólag politikai leszámolás áll a háttérben. Németor­szág részéről az ítélet után azonnal elhangzott olyan kijelentés is, amely arra utalt, hogy Ukrajna Németországhoz és általában véve az EU-hoz fűződő kapcsolata meg fogja érezni ennek a döntésnek a következmé­nyeit. Az azóta eltelt hét hónapban valóban „lehűltek” a kapcsolatok, de az Unió vezetői mintha nem tudták volna, mihez kezdjenek ezzel a posztszovjet állammal. Szemet nem hunyhat a „demokratikus világ” a nyilvánvalóan koncepciós per felett, de túlságosan nem is sértheti meg a regnáló hatalmat, hiszen azzal éppen azt érné el, amit megakadályoz­ni szeretne: Ukrajna távolodik Európától. (Timosenko elítéléséről lásd: Mitrovits 2011b; Sz. Bíró 2011.)

Az EURO 2012 alatt természetesen a világ szeme Kijevre is irányul. Nem kétséges, hogy amikor az UEFA kijelölte Ukrajnát mint EB-helyszínt, a döntésben fontos szerepet játszott az a geopolitikai irányzat, amely Ukrajnát le szeretné választani Oroszországról és az Unióhoz közelítené. Az Unióban eddig is sokan gondolták úgy, hogy a keleti nyitás, illetve a gazdasági liberalizáció receptje segítheti Ukrajnában a felzárkózást, valamint a demokrácia felépítését. Az Uniónak gazdaságilag és politi­kailag is fontos Ukrajna. Évekig azt hangoztatta minden érintett, hogy a demokráciát a piacon keresztül lehet megvalósítani, ennek a csúcspontja lett volna a 2012-es labdarúgó Európa Bajnokság megrendezése. E kon­cepció totális csődje már akkor világossá vált, amikor az új kijevi stadion megnyitó ünnepsége után pár nappal kimondták Timosenkóra az ítéle­tet. Hallani lehetett olyan EP-képviselők nyilatkozatait is, akik szerint a Timosenko­-ügyet nem szabad felhozni az ukrán-EU szabadkereskedelmi övezet létrehozásáról szóló megállapodás tárgyalásain.

De más jelek is arra utalnak, hogy az UEFA és az Unió az EB ürügyén „elnézi” a hatalom önkényeskedéseit. Denis Olejnikov kijevi vállalkozó esete váltotta ki a legnagyobb visszhangot. Olejnikov az Európa Baj­nokság hivatalos logójával ellátott pólókra a „Donbassz lakói, köszön­jük!” feliratot nyomtatta, utalva arra, hogy Janukovics fő szavazóbázisa éppen a Don-medence. A vállalkozót azonnal felkereste az adóhivatal és lefoglalták termékeit, majd bezáratták üzletét. Ezzel egy időben a kormány terrorizmusra hivatkozva szigorította a büntetőtörvénykönyvet, egyszerűsítette az eljárási ügymenetet is. (Radynski: Euro 2012…) Úgy tűnik, hogy a csaknem 46 milliós piac meghódítása érdekében az EU és az UEFA asszisztálni fog mindehhez, noha Bronislaw Komorowski lengyel államfőnek, a társrendezőnek, valamint Michel Platini UEFA-elnöknek rendkívül kínos hallgatni Janukovics megnyilatkozásait a demokráciáról és Európához való közeledésről. Utóbbi ki is jelentette, hogy az UEFA nem politizál, nem avatkozhat bele egy ország belügyei­be, még akkor sem, ha ez az ország az EB rendezője. Ukrajnára nézve rendkívül szerencsétlen módon éppen Kínát és az olimpiai játékokat hozta fel példaként. (Platini: Verhältnisse…) Rendkívül jellemző, hogy nem az ukrajnai koncepciós eljárások, a korrupció, vagy éppen az állatok tömeges kínzása (amely ellen többen felemelték szavukat) verte ki a biztosítékot az UEFA nagyhatalmú vezérénél, hanem az ukrán szállo­datulajdonosok (banditáknak és csalóknak nevezte őket) azon döntése, hogy felemelték az árakat a rendezvény idejére, ezzel jelentősen meg­drágították többek között a francia szurkolók ukrajnai kalandját. (http:// www.vg.hu/kozelet… )

A harkivi börtönben ülő Timosenko azonban ráérzett arra, miszerint az EB jó alkalom, hogy az EU és az UEFA akarata ellenére a politika napirendre kerüljön, s figyelemfelhívás céljával éhségsztrájkba kezdett. Hogy valóban megverték-e a volt miniszterelnöknőt a börtönben, nem tudjuk, de a célját részben elérte. A hír hallatán Németország volt az első, aki felvetette a bojkott lehetőségét. (Merlkel) Merkel kancellár és Gauck államfő bojkott-felhívását több ország is követte, sőt, Merkel azt is felvetette, hogy csak akkor hajlandó Ukrajnába utazni, ha közben meglátogathatja Timosenkót a börtönben (Németország június 13-án éppen Harkivban játszik Hollandiával csoportmérkőzést). E fejlemények következtében elmaradt a Jaltába tervezett kelet-európai államok csúcs­találkozója is. (Ukrajna elhalasztotta.)

A bojkott azonban meglehetősen álszent megoldás az európai államok részéről. Úgy viselkedik most a „demokratikus világ” Ukrajnával szemben, mint aki nem tudott levizsgázni a liberális demokrácia gyakorlatából. Ugyanakkor senki nem kérdezte meg öt évvel ezelőtt az ukrán lakos­ságot, hogy szeretné-e, ha 80 milliárd hrivnyát (1 hrivnya = 27 Ft) az EB-re költene az ország a költségvetésből, vagyis az ukrán adófizetők pénzéből. A nyugati befektetők nem érkeztek meg az országba, ahogy uniós támogatás sem. Közkeletű vélekedés, hogy a stadion- és szállo­daépítkezések az ukrán oligarchák bizniszei voltak. Az ukrán vezetés a gazdasági válság csúcsán rendezi meg az EB-t, jelentős külső források hiányában a neoliberális receptet alkalmazva: a munkatörvényköny­vet úgy módosították, hogy jelentős munkavállalói jogokat töröltek, az adórendszer átalakítása a kis- és középvállalkozásokat még nehezebb helyzetbe hozta, s a lengyel példához hasonlóan Ukrajnában is felemel­ték a nyugdíjkorhatárt. Eközben az ellenzék számos vezetőjét börtönbe vetették. A Nyugat nem tiltakozik az európai életszínvonalnál amúgy is jóval alacsonyabb szinten élő ukránokat megszorító gazdasági döntések ellen. A Timosenko kiszabadítására való felhívás és bojkott éppen úgy a „szelektív igazságosság” logikáján alapul, amellyel egyébként az ukrán kormányt vádolják Nyugaton. De a volt miniszterelnök esetleges kisza­badítása semmit nem fog változtatni az ukrán gazdaságon, a korrupción, az oligarchák hatalmán; ahhoz ennél jóval több kellene. Az EB bojkottá­lása a radikális változást biztosan nem fogja elérni. (Parfan – Radynski: Cynizm…) Feltételezhetjük, hogy ha véget ér a futballünnep, a Nyugatot is kevésbé fogja érdekelni az ukrán valóság. A legtöbb, ami elérhető és morálisan el is várható, hogy az UEFA nem legitimálja Janukovicsot, nem ad neki szereplési lehetőséget, minden tőle telhetőt megtesz annak érdekében, hogy a kormányfő ne tudja felhasználni választási kampá­nyában az EURO 2012-t. Más kérdés, hogy rendkívül veszélyes játék ez, hiszen a teljes kirekesztéssel a visszájára is fordulhat a dolog: az ukrán népet nem sértheti meg senki, mert az jelentősen felerősítené az Európa-ellenes hangulatot.

Összességében világos, hogy az EU-nak nincs valódi válasza az ukrán belpolitikai és gazdasági kihívásokra. Ezért az Európa Bajnokság bojkottálása valójában csupán látszatintézkedés. A stadionok bojkottja teljes mértékben másodrendű, szemben azzal a geopolitikai misszió­val, amelyet az EU szeretne megvalósítani. 2012-ben egy félperifériás Európa-bajnokságot láthatunk, ahol a geopolitikai és az üzleti érdekek előrébbvalók a játéknál, ahol a Nyugat sztereotípiái teljes mértékben megmutatkoznak a Kelettel szemben, ahol nem a szurkolók az elsődle­gesek, hanem a fizetőképes felső-középosztály, ahol a hazai politikai elit teljes mértékben felhasználja az eseményt a saját legitimációja érdeké­ben, ellenfelei elhallgattatására.

Jegyzet

¹ „Contro il calcio moderno”, „Gegen den modernen Fussball”, „A modern futballal szemben”. A világfutballt irányító üzleti érdekcsoportok elleni szurkolói tiltakozás Európa-szerte elterjedt jelmondata. Egyik durvább változata: „Football is for you and me, not for fuckin' industry!” [A futball a tiéd meg az enyém, nem pedig a kibaszott iparé.] (A szerk.)

Hivatkozások

Krausz Tamás 2008: Bevezetés: a magyar futball „szétglobalizálása”. In: A játék hatalma: Futball – Pénz – Politika. (Szerk.: Krausz Tamás – Mitrovits Miklós) Budapest, ELTE BTK Kelet-Európa Története Tanszék – L'Harmattan Kiadó

Merkel… Меркель може бойкотувати Євро-2012 в Україні http://www.pravda.com.ua/news/2012/04/27/6963572/ (Letöltés: 2012. 05. 11.)

Mitrovits Miklós 2011a: Stabil jobbközép. In: Szuverén, 2011. szeptember 14. http://www.szuveren.hu/tarsadalom/stabil-jobbkozep

Mitrovits Miklós 2011b: Merre tovább, Ukrajna? In: Élet és Irodalom, LV. évf. 43. sz. 2011. október 28.

Parfan, Nadia – Radynski, Oleksij: Cynizm czy walka o demokrację? http://www. krytykapolityczna.pl/Opinie/ParfanRadynskiCynizmczywalkaodemokracje/menuid-1.html (Letöltés: 2012. 05.11.)

Platini, Michel: Verhältnisse in Ukraine verändert. http://www.spox.com/de/sport/fussball/em/em-2012/1203/News/michel-platini-verhaeltnisse-in-ukraine-haben-sich-seit-em-vergabe-geaendert-uefa-praesident.html (Letöltés: 2012. 05. 11.)

Radynski, Oleksij: Euro 2012 jako narzędzie represji. http://www.krytykapolityczna.pl/OleksijRadynski/Euro2012jakonarzedzierepresji/menuid-1.html (Letöltés: 2012. 05. 11.)

Rzeczkowski, Grzegorz: Ekspert CBOS: Czy premier trwale utracił popularność? Tusk na cenzurowanym. http://www.polityka.pl/kraj/wywiady/1525835,1,ekspert-cbos-czy-premier-trwale-utracil-popularnosc.read?backTo (Letöltés: 2012. 05.11.)

Rzeczkowski, Grzegorz: Sejm głosuje nad emeryturami, Tusk przemawia do Platformy. http://www.polityka.pl/kraj/1526775,1,sejm-glosowal-nad-emeryturami-tusk-przemawia-do-platformy.read (Letöltés: 2012. 05. 11.)

Sz. Bíró Zoltán 2011: A Timosenko-ítélet kockázatai és mellékhatásai. In: Haza és Haladás Blog, 2011. 10. 12. http://hazaeshaladas.blog.hu/2011/10/12/privat_sarok_a_timosenko_itelet_kockazatai_es_mellekhatasai

Ticket prices for UEFA EURO 2012 announced. Tuesday 15 February 2011. http://www.uefa.com/uefa/mediaservices/mediareleases/newsid=1593268.html

Ukrajna elhalasztotta a jaltai csúcsot. http://www.origo.hu/nagyvilag/20120508-ukrajna-elhalasztotta-a-jaltai-csucsot.html (Letöltés: 2012. 05. 11.)

You Tube: http://www.youtube.com/watch?feature=player_embedded&v=z93iQgI3_Iw (Letöltés: 2012. 05. 30.)

http://ultrasliberi.hu/?p=12605 (Letöltés: 2012. 05. 30.)

http://www.vg.hu/kozelet/tarsadalom/platini-banditak-es-csalok-az-ukran-szallodasok-373013 (Letöltés: 2012. 05. 11.)

A fentiekhez kapcsolódik még egy tematika, melyre írásom reflektálni kíván, és ez éppen a közvélemény formálása. Az amerikai szociológiában kiemelt helye van a közvélemény-kutatásnak, hiszen eredményeit a polito­lógia mellett a reklámiparban és a marketingben is széles körűen haszno­sítják. Az államszocialista országok – noha a bolsevik párt kétségtelenül a tömegekre alapozta forradalmi és polgárháborús győzelmét – meglehetős félénkséggel álltak hozzá a közvélemény-kutatáshoz, amelyet „polgári” tudománynak tekintettek. Sztálin alatt is létezett ugyan közvélemény-ku­tatás, ez azonban kimerült az NKVD és más politikai szervek által szor­galmasan gyűjtött hangulatjelentésekben, amelyek egyébként a történeti időszaktól függetlenül lehettek mai szemmel meglepően kritikusak – az eredmény, pontosabban a főtitkár reakciója, sajnos ismert a nagy félelem időszakának fékevesztett terrorjából. A '60-as évektől bekövetkező olva­dással párhuzamosan a szociológia is újraindulhatott, sőt, megjelentek a közvélemény-kutató intézetek.² Az eredményeket azonban a kormányok a „szigorúan bizalmas” információk között kezelték; így még a szocio­lógiatörténet meghatározó alakjai sem tudtak bevonulni a köztudatba. A közvélemény-kutatást megnehezítette az ún. kettős véleményklíma és a mimikri (a valódi politikai vélemény elrejtése). Így hihette el maga a rendszer, hogy a lakosság támogatását élvezi egy olyan időszakban, ami­kor a kormány és a párt iránti bizalom egyre vészesebben fogyatkozott.³ A társadalmi percepciónak ez a zavara is hozzájárul az 1989-es esemé­nyek magyarázatához a kelet-európai országokban: mihelyst megdőltek a pártállam által emelt politikai tabuk, rögtön kiderült, hogy a közvélemény nem támogatja a hatalomban levő kormányokat.

A Jobs-életrajz kapcsán rámutatok néhány olyan szociálpszichológiai megfigyelésre, amit nem csak a fogyasztásban és a kapitalista reklám­iparban lehet(ne) hasznosítani. Kiemelném Robert K. Merton nevét, nemcsak azért, mert eredetileg a címben szereplő Merlin művésznév felvételén gondolkodott, hanem azért, mert számos gyakorlati megfi­gyelést igen eredeti módon kötött össze az elmélettel. A cím egyébként elsősorban arra utal, milyen „bűvészettel” teremtette meg Jobs az Apple és a saját legendáját. Azzal a kérdéssel, hogy teljesítménye mit jelentett a technikatörténet szempontjából, a könyv kimerítően, én viszont egyál­talán nem foglalkozom.

A Jobs-életrajzról egyébként magyarul is olvashatunk rendszerkri­tikai reflexiót. Marie Bénilde, a Le Monde diplomatique c. folyóiratban megjelentetett írásában (Bénilde 2012) hosszasan bírálja Isaacsont, mert idealizált képet fest az amerikai techno-kapitalizmus működéséről, és inkább arra törekszik, hogy az Apple PR-ját erősítse, ahelyett, hogy kritikus szemmel és a megfelelő távolságtartással (is) lássa és láttassa hősét. Nem esik szó a termelés Kínába való kitelepítéséről, ami amerika­iak tömegeit fosztotta meg a munkalehetőségtől; az olcsó és végletesen kizsákmányolt munkaerő alkalmazásáról, a kegyetlen munkafeltételekről, a szakszervezetek ellehetetlenítéséről (Jobs Obamának többek között azt javasolta, hogy meg kell törni a pedagógusok szakszervezetét az oktatás forradalmasítása céljából), és hosszan lehetne sorolni a Jobs által is favorizált amerikai „corporate” kultúra embertelen és megalázó módszereit (az elbocsátott dolgozót a vállalathoz sem engedik be, hanem utána küldik a személyes tárgyait – a módszer ijesztően emlékeztet a sztálini terror időszakában meghonosodott nézetre, miszerint a leleplezett ellenséget már csak azért is el kell távolítani a dolgozók társadalmából, mert megrögzött kártevő létére egészen biztosan ártani fog a szocializ­musnak). Ez az egyoldalúság azonban más szerzőknél is megfigyelhető: példaként említem Manuel Castellst, aki az elsők között figyelt fel az informális gazdaság terjedésére a fejlett kapitalista társadalmakban (Portes – Castells – Benton 1989); utóbb mégis egész trilógiát szentelt a Szilikon-völgy forradalmának, amiben sajnálatosan kevés a rendszer­kritika (Castells 2005).

Miközben nem szabad abba a tévedésbe esnünk, hogy rendszerkriti­kus szemléletet tulajdonítunk a CNN volt elnök-vezérigazgatójának, meg kell jegyezni, hogy az életrajzi könyvében ábrázolt kép nem egyértelmű­en kedvező sem Jobs, sem pedig az 1960-as évek hippijei számára. A könyvben ugyanis szó esik arról, hogy Jobs a barátaival alapít egy hippi­kommunát – a kommuna azonban idővel felbomlik, nem utolsósorban azért, mert a barátok egy idő után úgy érzik, hogy a farm tulajdonosa, egy bizonyos Robert Friedland, egy auschwitzi túlélő fia, ki akarja őket zsákmányolni (Isaacson 2011, 54-56). A szerző azonban azt is megem­líti, hogy amikor Jobs teherbe ejtette a barátnőjét, amit utóbb letagadott, Friedland segített a lányon.

A történet – mivel Isaacson adós marad a kortárs amerikai hippi-moz­galom bemutatásával – megmarad érdekes epizódnak, noha rácáfol bizonyos sztereotípiákra az emberi jellemről. Fáber Ágostont idézem, Boltanski szociológiájának egyik kutatóját: „Boltanski és Chiapello a 60-as évek társadalmi mozgalmaiban két alapvető – és egyidejűleg nem könnyen megvalósítható – követelést azonosítottak: az egyik az ún. »szociális kritikai« (amely fokozottabb anyagi biztonságot, biztos megélhetést követelt), a másik pedig az ún. »művészi kritika«, amely pedig az autonómia, a kreativitás, az autenticitás kibontakoztatására és az önmegvalósításra helyezte a hangsúlyt. A két törekvés csak rövid ideig volt képes egyidejűleg megvalósulni, a 70-es évektől kezdve a kapitaliz­mus mintegy engedményként magába olvasztotta a művészeti kritikát, a szociális kritikát pedig Franciaországban meglehetős hatékonysággal szerelte le.⁴ Ez azért volt lehetséges, mert egyrészt a nagy szakszerve­zetek tagsága és népszerűsége radikálisan csökkent, másrészt pedig a keleti »szocialista« berendezkedés is egyre inkább zsákutcásként jelent meg a köztudatban, s így a nyugati kapitalizmus egyre inkább ellenpólus nélkül maradt.” (Fáber Ágoston személyes közlése)

Jómagam három mozzanatot emelek ki Isaacson könyvéből, ame­lyek sokat elárulnak az amerikai „lázadás” mentális és pszichológiai korlátairól. Isaacson leír egy esetet, amikor a kisfiú Steve Jobsnak arra a kérdésre kell válaszolnia, hogy mi az, amit nem ért a világból. A gyerek válasza: „Nem értem, hogy az apám egyszerre miért lett ennyire csóró.” (Isaacson 2011, 25) A másik az a momentum, amikor Jobs barátnője teherbe esik a fiútól, aki letagadja az apaságot, sőt, kijelenti, hogy a gyerek „bárkié” lehet a kommunában, amit a megsértett lány nagyon sokáig nem tud neki megbocsátani. Felmerül a kérdés, mit is jelentett a szexuális szabadság a középosztály – vagy akár az alsó középosztály – fiataljainak kommunáiban, ha nyilvánosan ekkora sértésnek számított az a feltevés, hogy a lány létesíthetett párhuzamos szexuális kapcsolatot. A harmadik mozzanat Jobs indiai útja; semmilyen jele nincs annak, hogy Jobsot valaha is foglalkoztatta volna az indiai társadalom kiáltó egyen­lőtlensége, a turisták számára is látható nyomor; itt nyilvánvalóan nem arról volt szó, hogy Jobsot érdekelte volna az ország megismerése, a „megvilágosodás” egyet jelentett önmaga keresésével.

Ezekkel az eszmékkel és korlátokkal azonban Jobs nem volt egyedül. Az amerikai hippi-mozgalomnak nem volt gazdasági programja; a két döntő kérdéshez, a termelési módhoz és a tulajdonhoz pedig a leg­radiká­lisabbak sem mertek, akartak, vagy tudtak hozzányúlni. Említhetem itt az egyik leg­baloldalibb aktivista, Jerry Rubin nevét és sok szempontból emblematikus élettörténetét. Jerry Rubin szintén Indiában kereste a „megvilágosodást”, éppúgy, mint Jobs; hazatérve Amerikába megalapí­totta a Youth International Party-t, ami radikális, polgárpukkasztó akcióiról vált híressé. A lázadó fiú végül – Jobshoz hasonlóan – mégiscsak betago­zódott az amerikai techno-kapitalizmusba; Apple-részvényeket vásárolt. 1994-ben életét vesztette egy balesetben (1938-ban született). Friedland – Isaacson könyvének tanúsága szerint – még jobban letért a forradalom útjáról: Jobs felidéz egy esetet, amikor egykori barátja arra akarta ráven­ni, hogy járjon közbe az érdekében Bill Clintonnál, mert egyik bányája súlyos környezeti károkat okozott.⁵ Jobs erre nemet mondott, azzal a megjegyzéssel: „Különös, hogy az, akit fiatalon szinte a gurumnak tekin­tettem, szó szerint és átvitt értelemben is haszonleső aranyásóvá vált.” (Isaacson 2011, 56) Sajnálatos, hogy Jobs saját magára nem vonatkoz­tatta ezt a kritikát, de társadalomtörténeti szempontból ennél jelentősebb az a megállapítás, hogy az emberek személyes sorsát és meghatározó döntéseit mennyiben alakítja valójában a környezetük; én ugyanis sokkal inkább a makro­környezet hatásával magyarázom azt, hogy Rubin, Jobs és Friedland mind részeseivé váltak annak a kapitalista rendszernek, ami ellen fiatal korukban lázadtak, mintsem a személyes tulajdonságje­gyek alapján.⁶ Az amerikai techno-kapitalizmus felfogható úgy is, mint a '60-as évek „lázadásának” szerves folytatása – és ha így fogjuk fel az összefüggést, akkor nem(csak) Jobson kell számon kérni az elmaradt forradalmat, illetve azt a szomorú tényt, hogy az új amerikai „corporate” kultúra a sztálini időszak számos rémes elemét magába olvasztotta, még ha a kínzásokat és a tömeges agyonlövést nem is sikerült meghonosí­tani. A későbbi techno-kapitalisták olyan környezetben szocializálódnak, ahol nincs jelen a gazdasági egyenlőség­-létbiztonság­-szociális jogok tematikája; ezeket legfeljebb az állami elnyomással azonosítják, és kizá­rólag az egyén szabadságát kívánják megvalósítani.⁷ A „lázadás” tehát nem ingatta meg a hagyományos amerikai értékeket, sőt, éppen azokat kívánta érvényre juttatni, igen szélsőségesen – és hozzátehetjük, hogy szemben a Hair által sugallt optimista képpel, nagyon kérdéses marad, hogy a hippi-mozgalom valójában mennyire változtatott az osztályok és fajok közötti szegregáción.

Mint történeti életrajz, a könyv tehát kétségtelenül megbukik. Előnyének tekinthető azonban, hogy Isaacson nem idealizálja Jobsot, hanem egy esendő embert ábrázol, aki szinte soha nem ismeri be a tévedéseit, bár szép számmal vannak neki. Kérdéses, persze, hogy a szerzőnek meny­nyiben sikerül túllépni itt a pszichológiai konvenciókon, és feltárni valami igazán egyedit Steve Jobs életéből. Amikor nem erőlködik azon, hogy beilleszkedjen ezekbe a konvenciókba, akkor vannak sikerei.⁸ Meglátá­som szerint szerencsétlen annak erőltetése, hogy Jobsra mekkora hatást gyakorolt az örökbefogadás ténye;⁹ sokkal érdekesebb kérdés lenne, hogy a genetikai program (akármi legyen is az) mennyire befolyásolja valójában a személyiség fejlődését; hiszen abból, amit Isaacson leír, sokkal inkább következik az, hogy Jobsot jobban befolyásolta a soha el nem ismert szír apai hagyomány (hiszen az apa egy „lecsúszott”, de valamikor befolyásos arab kereskedő családból származott), mint a sokat emlegetett nevelőapa, akinek a fáma szerint büszkén mutogatta az általa felépített vállalatot.¹⁰ A terjedelmes kötetben azonban kétségtelenül vannak nagyon jól megírt fejezetek: példa erre a fiatalkorát bemutató rész, ellentmondásos visel­kedése első gyermeke anyjával, kényszerű távozása az Apple éléről (miután összeveszett az igazgatótanáccsal) és betegségének leírása, ahol Isaacson – meghazudtolva PR-os múltját – az emberi együttérzés magaslataiba emelkedik. Jobs kétségtelenül nagy pozőr volt, és betegen is az maradt; ezt a tényt Isaacson egyáltalán nem leplezi.

Ez elvezet minket a második kérdéshez, ahol Bénilde-nek vannak eredeti megfigyelései. Hogyan formálta Steve Jobs – talán tudatosan – a közvéleményt? Marie Bénilde (2012) kimondja: „Steve Jobsnak főleg ahhoz volt tehetsége, hogy elfelejtesse iparmágnási szerepét és korá­nak kulturális hullámait meglovagolva mindig fázisban maradjon a nagy tőbbséggel.”(Kiemelés tőlem – B. E.) De mit is jelent valójában – az adott történeti kontextusban – ez a manipuláció?

Fontos itt felidéznünk Georg Simmel nevét, akit sokan – Marxszal, Durkheimmel és Max Weberrel együtt – a szociológia negyedik „atyjának” tartanak. Simmel különösen azért fontos, mert a másik három alapítóval ellentétben, igen komoly érzelmi intelligenciával rendelkezett. Számos meglátása így ma is releváns – akkor is, ha a formális logika szempontjá­ból teljesítménye alatta marad a szociológia és a marxizmus klasszikusai-nak.¹¹ Simmel igazi zsenialitása abban rejlett, hogy képes volt szociológiai tudással ötvözni az emberi pszichikumot – műveit ezért érdemes (volna) ma is felfedezni azoknak, akik a világ jobbításán gondolkodnak.

Számos fontos tanulmánya közül kiemelem „A titok és a titkos társa­dalom” c. munkáját. Itt Simmel előrevetít egy olyan társadalmat, ahol a tudás egyre fontosabbá válik a társadalmi érvényesülés szempontjából – és figyelmeztet ennek a lehetőségnek az elidegenítő (és kizsákmá­nyoló) hatásaira. (Simmel 1973, 339) Érdemes itt idézni a következőket: „Az igazmondásra épülő érintkezés általában annál megfelelőbb egy csoporton belül, minél inkább a sokak, és nem a kevesek jóléte válik normává. Akiknek ugyanis hazudnak – vagyis, akik a hazugság révén károsodást szenvednek – azok mindig többségben lesznek a hazu­gokkal szemben, akik e hazugságból előnyöket kovácsolnak a maguk számára. A »felvilágosodás« ezért, amelynek célja a társadalmi életben ható igazságtalanságok felszámolása, teljesen demokratikus jellegű.” (Simmel 1973, 319)

A felvilágosodás dialektikájában Simmel kétségtelenül tévedett. Előbb éppen a nácizmus bizonyította, a Joseph Goebbels által irányított fé­lelmetes propagandagépezet segítségével, hogy az emberek tömegei kétségtelenül elhisznek bármilyen vaskos hazugságot, ha azt elég sokáig és elég nagy kitartással verik a fejükbe, majd pedig a fogyasztói társa­dalom példáján láthattuk, hogy a különböző márkákat az emberek olyan imázsokkal rokonítják, amelyekkel szívesen azonosulnak. Az Apple-felhasználók közé tartozni bizonyos presztízst, bourdieu-i fogalommal társadalmi tőkét jelent. Csakhogy ez a társadalmi tőke jórészt illuzórikus, hiszen a valóságban óriási különbségek állnak fenn egy Apple-t használó topmenedzser és egy állástalan magyar diplomás vagy akár szakmunkás között – akkor is, ha az utóbbiak vásárolnak megtakarításaikból (vagy akár hitelbe) egy okos­telefont. A net demokratikus kultúrája tehát ennyi­ben bűvészet – csúnyábban mondva pedig becsapás.

Jobs kétségtelenül megértette a mítoszgyártás fontosságát – hiszen egész életét feltette arra, hogy a felhasználók ízléséhez alkalmazkodva alakítsa az Apple mítoszát. Ebből a szempontból fontos kiemelni, hogy halálos betegen még találkozni akart a „fiatalokkal”: ebben persze lát­hatunk nyers üzleti érdeket is, de én legalább ilyen fontosnak tartom a Szilikon-völgy mítosza folytonosságának fenntartását: Jobs, úgymond, csak vissza akarta adni, amit ő kapott a saját mestereitől (bár a szemé­lyiségjegyek alapján Jobsnak aligha kellettek tanítók és mesterek). A mítosz azonban folytatódik.

Robert K. Merton Simmel számos meglátását, ha úgy tetszik, intuícióját alkalmazta az észak-amerikai gyakorlatban. Merton (2002, 190-193) felfigyelt egy esetre, amikor is egy ismert rádióriporter arra vállalko­zott, hogy egy jótékonysági cél érdekében „maratoni” sokáig adásban marad. Az emberek többet adakoztak az átlagosnál, mert úgy ítélték meg, hogy a rádiós teljesítménye hitelesebbé tette az ügyet. Merton számos más vizsgálatot elvégzett, de az eredmény ugyanaz maradt: az emberek hitelesnek látták a rádiós teljesítményét, és azért adakoztak. De hivatkozhatnék itt történelmi példákra: Churchill híres beszédére a második világháború előestéjén, vagy Sztálin azon elhatározására, hogy megtartják az októberi forradalom tiszteletére rendezett parádét az ostromlott Moszkvában – és a főtitkár a helyén maradt. Az információs jelentések egyöntetű tanúsága szerint ez leírhatatlan lelkesedést váltott ki Moszkvában és a Vörös Hadseregben.

A közvélemény manipulálása persze kétélű játék. Klasszikus példa Oscar Wilde esete, aki nagyon is tudatosan alakította ki írói imázsát, és Jobshoz hasonló átéléssel játszotta a cinikus esztéta és társasági ember szerepét. Wilde valódi tragédiája az volt, amikor tévedett: rosszul mérte fel az angol közvéleményt, és nem értette meg, hogy a kortársak nem fogják tolerálni nyilvánosságra kerülő homoszexuális kapcsolatait. (Ellmann 1988)

Miközben Isaacson könyve nem tagadja, hogy Jobs – többek között az ő segítségével – manipulálta a közvéleményt, az igazi „bűvészet” (vagy becsapás) leleplezetlenül marad. Nem célom e helyütt ismertetni a net-társadalom könyvtárakra rúgó szakirodalmát; elegendő annyit meg­jegyezni, hogy a PC-k, okos­telefonok és táblagépek kétségtelenül nagy előrelépést jelentenek az emberek közötti interakciók és információcsere demokratizálásában. Csakhogy itt felmerül két nagyon jogos baloldali kritika. Az egyik éppen az elidegenedés pszichológiai problémája, amit felvet az új technika. A másik – talán következményeit tekintve megha­tározóbb – kérdés pedig az, hogy mennyi ideig lesz „fenntartható” a lát­szólag demokratikus net-kultúra és a ténylegesen fennálló, egyenlőtlen, sőt, a statisztikai felmérések szerint egyre egyenlőtlenebb kapitalista viszonyok közötti kiáltó ellentmondás?

A kérdés sajnos fájdalmasan aktuális, ugyanis az 1980-as évektől egyre jobban megfigyelhető nemcsak a '60-as évek emancipációs tö­rekvéseinek az elbukása, hanem az elért eredmények felszámolása is. Gondolok itt statisztikailag mérhető jelenségekre: az osztályok közötti egyenlőtlenségek globális növekedésére, a szellemi és fizikai munka bérezése közötti olló szétnyílására, a szakszervezeti mozgalom hanyat­lására, a strukturális munkanélküliségre, az oktatás és az egészségügy privatizációjára – és a listát hosszan lehetne folytatni. A cikknek nem témája a társadalmi nem (gender), holott a feminizmus nagyon sokat köszönhet a '60-as évek baloldali fellendülésének. A mainstream média és irodalom nagyon plasztikusan tükrözi az e területen is bekövetkezett hanyatlást: a mai sikerfilmek és bestseller-irodalom (amit szakértők szerint főleg a nők vásárolnak) egyértelműen azt az „üzenetet” közvetítik a publikum felé, hogy a nő legfontosabb dolga az életben, hogy férjet találjon magának – lehetőleg olyat, aki eltartja, de ha ez nem sikerül, akkor se adja fel: akármilyen férj jobb, mint a semmi.¹² Ezt kétségtelenül nem erősítik meg a hazai és európai statisztikai adatok,¹³ a globális média által sugallt imázs azonban határozottan tükröz a társadalmi nem terén egy markánsan neokonzervatív fordulatot, mintha a középosztály azzal akarná megoldani a strukturális munkanélküliség globális problémáját, hogy a nőket kérlelhetetlenül visszaszorítja a háztartásba. Ezt a fordu­latot tükrözik a mainstream ikonok: ide lehetne sorolni Kate Middleton nagyszabású esküvőjét, ahol a legfontosabb a menyasszonyban az, hogy szép, jól öltözik, valamint szereti és támogatja a trónörököst, de ezt a patriarchális (hogy ne mondjuk, „macsó”) hagyományt folytatják a techno-kapitalizmus hősei is, és esetünkben mindegy, hogy ez a szerep csak a nyilvánosságnak szól, vagy a szóban forgó férfiak valóban azonosulnak is vele.¹⁴ Isaacson leírja, hogy házassága előtt Jobs kitartóan (vagy csak naivan) kérdezgette barátait, melyik menyasszonyjelölt a szebb, de a Facebook-film is pontosan ezeket a sztereotípiákat követi – mintha legalábbis a kapitalizmus nemi téren visszatalált volna a Kinder, Kirche, Küche szentháromságába.

Mindezek fényében nagyon is aktuálisnak tartom azt a kérdést, hogy meddig lehet egy ügyes „bűvészettel” a fennálló társadalmi valóság elfo­gadására szorítani azokat, akik rosszul jártak a techno-kapitalizmussal, és akik – az egykori hippikhez hasonlóan – szintén '68 örökösei.

Jegyzetek

¹ Szeretném megköszönni e helyütt Fáber Ágoston kritikai észrevételeit, amelyek termékenyen segítették a cikk átdolgozását.

² Magyarországon igen sokat tett a szociológia újraintézményesüléséért Huszár Tibor. A politikai összefüggésekhez lásd: (Hegedüs 1989). A hazai közvélemény­-kutatásból kiemelem Angelusz Róbert nevét, aki 1969-ban a Magyar Rádió és Televízió Tömegkommunikációs Kutatóközpontjában, 1972-től pedig az ELTE Szociológiai és Szociálpolitikai Intézetében dolgozott.

³ A gondolat kifejtését lásd: (Angelusz 2000, 280-290).

⁴ Az amerikai-francia kulturális interakciót itt nem vizsgálhatjuk; a kapcsolatot azonban mindenképpen fontosnak kell tekinteni.

⁵ Érdemes itt párhuzamot húzni a késő Kádár-korszak technokráciája és a '60-as évek lázadói között. Somlai Péter szép hasonlatával élve: nem a szívük mélyén voltak ők kapitalisták, hanem az érdekeik mélyén voltak azok.

⁶ A mainstream irodalomból is hozhatunk erre példákat: Salinger Zabhegyezője már előrevetíti a „forradalomnak” ezt az árulását, míg Kerouac Útonja „tiszta” lázadás – nem véletlen, hogy az Úton ma szinte elfelejtett klasszikus. Itt érde­mes megemlíteni, anélkül, hogy elvitatnánk a radikálisok politikai bátorságát, hogy a jó család és főképp a tulajdon jelentett bizonyos védelmet az amerikai igazságszolgáltatási rendszerrel szemben. Stephen Donaldson, a Stop Prisoner Rape egyik aktivistája leírja, hogyan tették be a „problémás” aktivistákat olyan cellákba, ahol szinte elkerülhetetlen volt, hogy áldozatává ne váljanak a cso­portos nemi erőszaknak. Ezt a módszert kétségtelenül alkalmazhatták volna azért, hogy megalázzák a középosztálybeli baloldali ak­tivistákat; itt azonban meggyőződésem szerint a politikai szimpátiát „felülírták” az osztályszempontok: ha egy vagyonos családból származó fehér fiatalember esik áldozatul a börtönbeli erőszaknak, az elfogadhatatlanabb a társadalom számára, mint az „egyszerű” polgárpukkasztás. Ugyanez az osztályszempont a Zabhegyezőben is erőteljesen érvényesül.

⁷ Az összefüggésre Fáber Ágoston hívta fel a figyelmemet.

⁸ Ezt különösen annak fényében kell értékelnünk, hogy mennyire nem sikerül mindez az Einstein-életrajzban, amiből mintha csak annyi derülne ki Einstein életéből, hogy mi volt a viszonya a zsidósághoz.

⁹ Isaacson itt az emberi képzeletben ősidők óta jelen levő mítoszokhoz nyúl: a nagy királyok és félistenek „hagyományosan” isteni származásúak, de még Jézus Krisztus sem lehet földi halandó gyermeke. Ezeket az ősrégi meggyőződéseket támasztja fel Dan Brown és a vérvonal-elmélet (mintha a kereszténység mint hit szempontjából számított volna, hogy Jézusnak volt-e leszármazottja…).

¹⁰ Hasonlóan érdekes kérdéseket vet fel a multikulturalizmusról az, hogy a szír édesapa családja sem érezte úgy, hogy a kisfiú mellé kell állnia; holott Isaacson könyve szerint Jobs természetes édesapja meghívta amerikai, katolikus barát­nőjét a családjához, vagyis a családnak tudnia kellett a „barátnő” létezéséről. Kérdés, hogyan viselkedett volna ugyanez a család, ha nem egy amerikai lányról van szó, hanem olyan „barátnőről”, aki könnyebben integrálható a helyi társadalomba. (És itt nem tudjuk nem szóvá tenni azt, hogy olyan társadalomról van szó, ahol a fiúgyerek „hagyományosan” több előjogot élvez, mint a lány.)

¹¹ Simmel magyarországi felfedezéséhez lásd: (Somlai 1973).

¹² Vegyük észre, hogy a „feminista könyvként” ünnepelt Állítsátok meg Terézanyut! – függetlenül egyéb érdemeitől – valójában pontosan és kizárólag csak azzal foglalkozik, hogyan lehet megtalálni az alkalmas férjet. Lori Gottlieb Légy a felesége! c. könyvében amerikai őszinteséggel nyíltan le is számol az eman­cipációs-feminista hagyományokkal, amelyekben nevelkedett, és minden nőt arra int, hogy tanuljon az ő példájából: ragadja meg azonnal az első férfit, aki hajlandó elvenni, mert utána nem kap mást.

¹³ 2011-ben nagyon alacsony volt a házasságkötések száma Magyarországon és Európában, és 2012 a jelek szerint ezt is alul fogja múlni.

¹⁴ Judith Fetterley (1978) tömören úgy jellemezte az amerikai „kánon” irodalmat, hogy az „amerikai irodalom hímnemű”. Nem kívánok belemenni megalapozat­lan fejtegetésekbe, de éppen ezt a „macsó” kultúrát támasztja alá az amerikai börtönökben dokumentált nemi erőszak, hiszen éppen arról van szó, hogy fér­fiasságában alázzák meg az áldozatot. A motívum – erőszak nélkül – Fitzgerald klasszikusában, A nagy Gatsby-ben is megjelenik; noha Fitzgerald nyíltan nem állítja, de burkoltan legalábbis érzékelteti, hogy a gazdag pártfogó szexuálisan is kihasználta a fiatal Gatz-cel való kapcsolatát.

Irodalomjegyzék

Angelusz Róbert 2000: A látens közvélemény és a váratlansági szindróma. In: A láthatóság görbe tükrei: Társadalomoptikai tanulmányok. Budapest, Új Mandá­tum Könyvkiadó, 280-290.

Bénilde, Marie 2012: Az Apple, Steve Jobs és az amerikai neokapitalizmus. http://www.magyardiplo.hu/archivum/2012-januar/667-az-apple-steve-jobs-es-az-amerikai-neokapitalizmus

Boltanski, Luc – Chiapello, Eve 2005: The New Spirit of Capitalism. London, Verso Books

Castells, Manuel 2005: A hálózati társadalom kialakulása. Budapest, Gondolat

Ellmann, Richard 1988: Oscar Wilde. Penguin Books

Fetterley, Judith 1978: The Resistant Reader: A Feminist Approach to American Fiction. Bloomington, Indiana University Press

Hegedüs András 1989: Élet egy eszme árnyékában. Budapest, Bethlen Gábor Könyvkiadó

Isaacson, Walter 2011: Steve Jobs. Budapest, HVG Könyvek

Krausz Tamás – Bartha Eszter (szerk.) 2008: 1968: Kelet-Európa és a világ. Budapest, L'Harmattan

Merton, Robert K. 2002: Társadalomelmélet és társadalmi struktúra. Budapest, Osiris

Portes, Alejandro – Castells, Manuel – Benton, Lauren A. (szerk.) 1989: The Informal Economy: Studies in Advanced and Less Developed Countries. Baltimore, Johns Hopkins University Press

Simmel, Georg 1973: Válogatott társadalomelméleti tanulmányok. Budapest, Gondolat

Somlai Péter 1973: Georg Simmel és a formális szociológia. In: Georg Simmel: Válogatott társadalomelméleti tanulmányok. Budapest, Gondolat

http://en.wikipedia.org/wiki/Stephen_Donaldson_(Columbia_University)

Az amerikai állam még a szimbolika szintjén megjelenő politikai alternativitást sem tűri el, utcai megjelenését pedig már-már az arab tavasz jeleneteire emlékeztető módon torolja meg. Az alternatívák pedzegetésével szembeni hisztéria és a brutális állami represszió valószínűleg megrendítette a ,,legszabadabb ország" toposzát, s ezáltal az Occupy talán magokat hintett el. Hogy mikor mi fog kikelni belőlük, nehéz megmondani, de valami kétségtelenül megváltozott.

Pham Binh rendkívül részletes és alapos cikkével nem kívánok (és nem is tudnék) konkurálni, ehelyett néhány általánosabb, illetve személyes jellegű megfigyelésre szorítkoznék. 2011 őszét, vagyis azt az idősza­kot, amikor az Occupy Wall Street mozgalom megjelent és országos méretűvé vált, történetesen az Egyesült Államokban, San Franciscóban töltöttem. Bár San Francisco igen jelentős „ellenkulturális” múlttal ren­delkező, hagyományosan a Demokrata Párt „balszárnya” által irányított, híresen liberális (európai értelemben balközép) város, az Occupy-tábor itt meglehetősen kicsi volt, valószínűleg a város szociológiai karakte­rének megváltozása miatt is (dzsentrifikáció). Ugyanakkor a teljes Bay Area-ban (a San Francisco, Berkeley, Oakland, San José és számos más város alkotta 7 milliós agglomerációban) több, jelentősebb Occupy-tábor is volt, illetve itt, Oaklandben hajtotta végre a mozgalom talán leglátványosabb tömegtüntetéseit és blokádjait. Nem véletlen Oakland kiemelkedő szerepe: ez a város az amerikai fekete kultúra és politikai aktivizmus (radikalizmus) egyik fő központja, egyben állatorvosi lova az amerikai kapitalizmus nagyvárosokban megfigyelhető, európai szemmel szélsőségesnek mondható patológiáinak (gettósodás, szinte a harmadik világra emlékeztetően rossz állapotú közüzemi infrastruktúra, iskolai és településszerkezeti szegregáció). Oaklandben, novemberben került sor az Occupy mozgalom legnagyobb tömegtüntetésére, majd a kikötőt rö­vid ideig megbénító blokádra. Figyelemre méltó, hogy New York mellett ebben a városban sikerült a legnagyobb tömegeket mobilizálni, és hogy mennyire erőszakos és aránytalan volt a rendőrség fellépése (gumilö­vedékek bevetése az oszlatás során, számos sérülttel, köztük – tragiko­mikus módon – egy iraki háborús veteránnal). Ez egyébként az ország számos pontján, pl. több kaliforniai egyetemi campuson elmondható volt. Az egész országot bejárta az a UC-Davis campusán készült felvétel, amelyen az egyik „intézkedő” rendőr többször elsétál a földön láncban ülő tiltakozó diákok mellett és egészen közelről az arcukba fújja az egész országban előszeretettel használt „pepper spray”-t.

Az ehhez hasonló, az ország számos nagyvárosában megtapasztalt brutális rendőrségi fellépés – amely az Occupy-­táborok országos szinten megszervezett erőszakos felszámolásában kulminált november végén – érdekes kérdéseket vet föl az amerikai liberális demokráciára nézve. Az amerikai politikai rendszer rendkívüli konformizmusa és manipu­láltsága, a kétpártrendszer mozdíthatatlansága, és az ebből fakadóan minimálisra szűkült politikai mozgástér a rendszer demokratikus jellegét eleve nagyon korlátozottá teszi. A társadalom akaratának a nagyvál­lalati szféra által – a „liberalizált” kampányfinanszírozáson keresztül – tökéletesen kontrollált kétpártrendszer szűrőjén kellene átjutnia, ami, röviden: szinte lehetetlen. A társadalmi elégedetlenség, a valamilyen változásra való esetleges demokratikus „vágyak” kifejezési csatornái permanensen el vannak zárva, legalábbis a szövetségi politika szintjén, hiszen proteszt-­pártoknak, társadalmi mozgalmaknak, sőt, radikálisabb képviselőknek esélyük sincs itt megjelenni. Ugyanakkor az USA-ban mindezt tradicionálisan a formális egyéni szabadságjogok kiterjedtsége kompenzálja (többek között), amely magában foglalja azt is, hogy a sajtó- és véleményszabadságot az USA-ban az állam szinte egyáltalán nem korlátozza, annyira sem, mint az európai országokban. Nyilván sok mindent lehetne mondani arról, hogy az amerikai kapitalizmus oligarchi­kus, a médiamanipulációnak és az alulfinanszírozott állami oktatásnak köszönhetően elképesztő depolitizáltság és műveletlenség által is erő­sen behatárolt nyilvánosságában milyen tényleges lehetőségeket jelent ez a formálisan korlátlan szabadság, de mindenesetre a „Mi vagyunk a legszabadabb ország!” frázis az amerikai identitás és mindennapi élet szerves része. Nos, az ebbe vetett szilárd hit nem maradt talán érintetlen az Occupy elleni brutális állami represszió látványa után. Talán sokak­ban állt össze egy nyugtalanító, de kézenfekvő kép. Nem elég, hogy a szövetségi politika teljes mértékben nagyvállalati kézi vezérlés alatt áll, és az ezekkel az érdekekkel szembemenő demokratikus iniciatíváknak esélyük sincs arra, hogy artikulálódjanak vagy érvényre jussanak; de – ezen túl – az amerikai állam, úgy tűnik, még a szimbolika szintjén megjelenő politikai alternativitást sem tűri el, annak utcai megjelenését – amire igazán nem mondhatjuk, hogy jelenlegi formájában félelmetes fenyegetés lett volna New York City vagy San Francisco felhőkarcolóinak uraira nézve – néha már-már az arab tavasz jeleneteire emlékeztető módon torolja meg, majd számolja föl. Ez a két vonás együtt – tehát egy monolit, demokratikus eszközökkel mozdíthatatlannak tűnő hatalmi tömb és az alternatívák pedzegetésével szembeni szinte hisztérikus, erőszakos állami fellépés -, bizony igencsak hasonlít egy diktatúra, vagy legalábbis egy erősen oligarchikus rendszer definíciójára. Ebben látom az Occupy mozgalom egyik potenciális jelentőségét, amely túlélheti a konkrét mozgalmat: egy repedés keletkezhetett az amerikai politikai identitás egyik fontos elemében, amely pedig alapvető tartóoszlopa (volt?) a társadalmi békének.

Talán egy további tabuhoz is sikerült a mozgalomnak hozzányúlnia: egy pillanatra a mainstream politika középpontjába „kényszerítette” a gazdasági rendszer, azaz a kapitalizmus – vagy legalábbis a jövedelmek eloszlása – kérdését mint olyat. Ez talán európai szemmel nem tűnik nagy fegyverténynek, de az amerikai politikai életben az első Red Scare [vörös pánik] (1919-20), vagy minimum a hidegháború óta erre szinte nincsen példa. A jövedelem-eloszlásban a hetvenes évek óta történt elto­lódások (röviden: stagnáló reálbérek a nagy többség számára, az egekbe szökő jövedelmek a felső 1-5% számára) beszivárogtak a mindennapi mainstream politikai vitákba a mozgalom jól megválasztott „Mi vagyunk a 99%!” jelszavának köszönhetően. (San Franciscóban gyakran lehetett látni ilyen kitűzőt hordó embereket a metrón, buszon.) Mi több, itt-ott még az a tabutéma is felütötte fejét, hogy az amerikai kapitalizmus mintha nem teljesített volna túl jól az utóbbi 30 évben a többség szükségletei­nek kielégítésében. Egy-egy tiltakozó, a mozgalom ismert támogatói (pl. Michael Moore, Noam Chomsky, Naomi Klein) nagy nyilvánosság előtt a „gazdasági élet demokratizálását”, tehát szocialisztikus gondolatokat is felvetettek, nem egyszer pl. valamelyik fő hírcsatorna adásában. Mindennek az ígéretes felbolydulásnak a november végén, december elején az egész országban láthatóan összehangolt módon végrehajtott rendőrségi akciók vetettek véget, amelyek során felszámolták gyakorla­tilag az összes Occupy-tábort.

A december óta eltelt időszakban nem sokat lehetett hallani az Occupy továbbéléséről, bár néhány városban a tiltakozók a direct action esz­közeihez folyamodva próbálják továbbéltetni a mozgalmat, és ezúttal kilakoltatásokat akadályoznak meg az „elfoglalós” („occupy everything”) technika bevetésével. Még ha pillanatnyilag elhalni is látszik a mozgalom, azt gondolom, hogy korai lenne kijelenteni, hogy egy jelentéktelen, múló epizódról volt csak szó. A mozgalom résztvevői nagyrészt fiatalok voltak (Main Stream Support…) és a problémák, amik az utcákra szólították őket nem múltak el. Valószínűleg azt a tapasztalatot sem felejtik el a résztvevők, hogy nincsenek egyedül az e problémákra adott, egyre bát­rabban megfogalmazott radikális válaszokkal [egyes felmérések szerint (Public Opinion.) az amerikaiak 50-60%-a szimpatizált a mozgalom jelszavaival]. Az Occupy talán magokat hintett el, és hogy mikor mi fog kikelni belőlük, még nehéz megmondani. De valami kétségtelenül megváltozott.

Ahogy az egyik résztvevő kifejtette: „Igaz, nem sokat értünk még el mostanáig, illetve a mozgalom napjai alatt, és sehol sem vagyunk az úton afelé a társadalom felé, amelyben élni szeretnénk, de mégis ott volt bennem az az érzés, hogy a narratíva változik, hogy az egész világnak rajtunk a szeme, rengeteg lehetőség áll nyitva előttünk. Ez volt az első alkalom, hogy ezt éreztem, és azt hiszem valószínűleg sok ember volt még, aki szintén most érezte ezt először életében.” (Why Now?…)

Hivatkozott irodalom

Main Stream Support for a Mainstream Movement The 99% Movement Comes From and Looks Like the 99%. http://occupywallst.org/media/pdf/OWS-profile1-10-18-11-sent-v2-HRCG.pdf

Public Opinion and the Occupy Movement. http://www.nytimes.com/interactive/2011/11/09/us/ows-grid.html

Why Now? What's Next? Naomi Klein and Yotam Marom in Conversation About Occupy Wall Street. http://www.thenation.com/print/article/165530/why-now-whats-next-naomi-klein-and-yotam-marom-conversation-about-occupy-wall-street

A zeneszerzők és a zenészek, akik a maguk módján szintén hierarchikus vezetők, hiszen a koncertterem a darwini modell szerint működik, kiszolgáltatottjai a politikai gazdasági elitnek – bankároknak, politikusoknak, nagyvállalkozóknak -, akik a kultúrát korántsem önzetlenül s az értékek védelme érdekében finanszírozzák. Ezért, bár az OWS-mozgalomban megjelentek komponisták is, akiknek antikapitalista elkötelezettsége nem vitatható, szerep(lés)ük számos ellentmondást vet fel.

Az Occupy Wall Street (OWS) mozgalom a 2011. szeptemberi viszontagságos születése óta eltelt hat hónap során széles körű és nagyrészt kedvező fogadtatásra talált a nyilvánosság körében. Egy újabb keletű felmérés szerint 46%-os támogatottsággal bír, messze magasabbal, mint amek­korát a legtöbb politikai intézmény, a pártok és a választott tisztviselők magukénak tudhatnak. Természetesen a mozgalomra adott reakció nem volt egyöntetűen kedvező. A politikai jobboldal által megfogalmazott kritika lesújtó volt, de korántsem kizárólag a jobboldal tekint az Occupy mozgalomra úgy, mint olyasvalamire, ami riasztó, bomlasztó, sőt vész­jósló a politikai tudat alakulására nézve. Valójában az Occupy táborai ellen intézett legbrutálisabb és legerőszakosabb támadások némelyikére Oakland, Albany, Portland és Chicago önkormányzata adta ki az utasí­tást, holott ezek legalábbis liberális, de esetenként radikálisabb baloldali reputációnak örvendenek.

Tehát a „Ki támogatja az Occupy mozgalmat?" kérdése semmi esetre sem válaszolható meg problémamentesen a jobb-bal dimenzió mentén, legalábbis ahogyan az első látásra megjelenik. Ami az egyes társadalmi osztályokat és szakmai kategóriákat illeti, az ügy éppolyan zavaros: a támogatók azt állítják, hogy a társadalom legkülönfélébb szegmenseiből nagy számban jöttek résztvevők, miközben az Occupy bírálói szerint a résztvevők gazdag családok csemetéi vagy lógós főiskolai diplomások, akiknek legfőbb ideje lenne „valami állás után nézniük". Ami minket, művészeket illet, illetve konkrétabban a zeneszerzőket, a helyzet még problematikusabb, és a kép aligha válik tisztábbá a belátható jövőben.

De ez nem jelenti azt, hogy a zeneszerzők nem vitathatják meg ha­szonnal a kérdést, már ha hajlandók tanulni egyet s mást arról, hogy kicsodák, és mi mozgatja őket. Ennek szellemében bocsátom közre a következő rövid választ: mint a mozgalom viszonylag aktív résztvevő­jének, aki megkísérelt támogatókat verbuválni az itteni zeneszerzők körében, a személyes tapasztalatom az, hogy csekély mértékben vagyunk képviselve az Occupy mozgalmon belül.

Ehhez azonban mindjárt hozzá kell fűzni egy megjegyzést: a zeneszerzők többnyire elkötelezettebbek munkájuk iránt, mint a legtöbb más foglalko­záshoz tartozók. Az OWS–től való távolmaradással a politika mocsarán kívül maradhatunk, márpedig a politikát éppúgy igyekszünk elkerülni, mint minden mást, ami elvonna minket a munkánktól.

Világos azonban, hogy ez nem lehet a teljes magyarázat. Sokan közü­lünk emlékezhetnek például arra, milyen jelentős energiákat szenteltek az Obama-kampánynak, demonstrálva ezzel, hogy a zeneszerzők po­litikailag igen aktívak is lehetnek, ha úgy látják jónak. Ezt észben tartva visszatérhetünk az eredeti kérdéshez: miért maradtunk távol egy olyan mozgalomtól, amelynek kinyilvánított célja a gazdasági igazságosság előmozdítása a 99% érdekében?

Ezúttal egy másik, kevésbé hízelgő válasz adja magát: a zeneszerzők évszázadokon keresztül a mindenkori 1%, az arisztokrácia lekötelezettjei voltak. És habár az arisztokrata patrónusoknak lassan leáldozott a XIX. század folyamán, ennek az aranykornak a tradíciói és politikai kötődései tovább éltek. Noha nekünk már nem kell Haydn módjára púderezett paró­kát és katonai egyenruhát viselnünk, a minket a plutokráciától elválasztó korlátok jóval kevésbé markánsak, mint a többi foglalkozás esetében. És minél gyengébbek a választóvonalak, annál hajlamosabbak leszünk arra, hogy a gazdasági elitre úgy tekintsünk, mint olyan egyénekre, akik megérdemlik a tiszteletünket, s nem mint olyan osztályra, amely kiérde­melte a megvetésünket.

Hogy mi, zeneszerzők aránylag meghitt közelségben vagyunk a gazdasági elittel, ki fog derülni az alábbi körsétából, amelynek során végigjárunk néhány vezető művészeti intézményt, amelyekhez kötő­dünk, vagy legalábbis amelyeknek a kegyeit szeretnénk elnyerni. Miután megismerkedtünk e közeggel, megkísérlek megvilágítani néhány általá­nosabb összefüggést, majd konklúzió gyanánt kitérek arra, hogy azok a zeneszerzők, akik az OWS mozgalomban való aktív részvétel mellett döntenek, véleményem szerint miképpen tehetik magukat a leginkább hasznossá.

Körsétánkat kezdjük a New York-i Filharmonikusokkal, az amerikai zene népszerűsítéséért adományozott Alice Ditson-díj 2011. évi nyertesével. Az erre orientált műsorterv-készítés nagyrészt Alan Gilbert, a nemrégi­ben kinevezett zenei igazgató érdeme. De a műsortervvel kapcsolatos döntésekhez a pénzügyi eszközöket a Filharmonikusok igazgatótanácsa és annak elnöke, Gary W. Parr biztosítja. Mr. Parr jelenleg a Lazard vezérigazgatója, amint azt a New York-i Filharmonikusok weboldalá­n lévő életrajzából megtudhatjuk, és e minőségében „a közelmúltban tanácsadóként működött közre olyan tranzakcióknál, mint a Lehman észak-amerikai befektetési banki üzletágának értékesítése a Barclays bankháznak, vagy a Bear Stearns eladása a JP Morgan-nek; különféle tisztségeket töltött be a Morgan Stanley-nél, köztük az intézményi értékpapír és be­fektetési csoport elnökhelyettesének tisztségét".

Ha elfogadunk egy megbízást a New York-i Filharmonikusoktól, vagy az előadja valamelyik darabunkat, az semmiféleképpen nem jelenti, hogy szimpatizálunk a fenti ténykedésekkel – például a Lehman vagy a Bear Stearns „eladásával" (az említett esetek mélyreható elemzése megtalál­ható William D. Cohan könyveiben), amelyet az adófizetők több százmil­liárd dollárra rúgó megsarcolásával finanszíroztak. De azt igenis jelenti, hogy közvetett pénzügyi érdekeltségünk támad a vagyonnak az „1%", Mr. Parrhoz hasonló képviselőinek a kezében történő koncentrációjában – elvégre végső soron ők szolgáltatják munkánk financiális bázisát.

Ugyanez elmondható a Sanford Weillhez, egy másik kiemelkedő elitzenei intézmény, a Carnegie Hall igazgatótanácsának elnökéhez fűződő viszonyunkról. E minőségében a zeneszerzők hálásak lehetnek Mr. Weillnek, amiért segít finanszírozni, hogy a Carnegie égisze alatt a kortárs zene figyelemreméltóan széles spektruma megjelenhessen.  E Dr. Jekyllt azonban kiegészíti Mr. Hyde, a Citibank egykori vezérigazgatója – vagyis azé a banké, amely talán a leginkább felelős a subprime-hitelezésnek az elterjesztéséért, amely felrobbantotta a gazdaságot, milliók elnyomorodását előidézve, miközben maga a Citibank a szanálási program keretében dollár-százmilliárdokra rúgó pótlólagos forráshoz jutott.

Visszatérve a (New York-i Filharmonikusoknak is otthont adó) Lincoln Centerhez, akkor találjuk magunkat igazán a fenevad gyomrában, ha belépünk a New York City Ballet, az amerikai kortárs zeneszerzők gyakori és következetes pártolója otthonaként funkcionáló David Koch Színház­ba – e színház névadója szélsőségesen jobboldali kezdeményezések hírhedt szponzorálója. Ugyanebbe a kategóriába tartozik a New York City Opera, amelynek zenekara épp most szenvedi el az igazgató, George Steel brutális szakszervezet-ellenes hadjáratát, amelyet Mr. Koch és a többi hasonszőrű kétségkívül szívből helyesel. Pár lépés oldalirányban, és máris a Metropolitan Operában (Met) találjuk magunkat, amelynek 300 millió dolláros költségvetését finanszírozó igazgatótanácsában helyet foglalnak kiadóipari és olajipari milliárdos örökösnők, a Goldman Sachs ügyvezető igazgatója és a Texaco korábbi vezérigazgatója. A Met egyik problematikusabb attrakciója az Alberto Vilar Erkély volt, amelynek nevét utóbb eltávolították, miután a donort elítélték a befektetők sok rendbeli megkárosítása miatt.

Mr. Vilar emlékeztetőül szolgálhat számunkra, hogy a bűnök közül, amelyekre a nagy vagyonok épültek, nem mindegyik maradt következmé­nyek nélkül. A Lincoln Centertől néhány háztömbbel továbbmenve északi irányban ennek újabb bizonyítékára lelhetünk: a Merkin Concert Hall felett sok éven keresztül Ezra Merkin elnökölt, azoknak a Bernard Madoff-féle befektetési termékeknek a vezető értékesítője, amelyek buzgó vásárlói jelenleg a társadalombiztosítástól kapott jövedelemből tengődnek, miután elveszítették egy élet alatt felhalmozódott megtakarításaikat, hála ennek a sima beszédű Talmud-szakértőnek, ügyvédnek és zenebarátnak. A Merkin Hallban tartott programok némelyikét a Milken Center for Jewish Music szponzorálja, úgyhogy mindjárt a Milken testvérek, a hírhedt bóvlikötvény-királyok által szervezett korábbi pénzügyi bűnhullámban is megmerítkezhetünk.

A fentiekhez hasonló vezető művészeti intézmények természetesen jól ismertek a pénzügyi elithez fűződő, régóta fennálló kapcsolataikról, így a fenti listát szinte a végtelenségig folytathatnánk. Tekintettel arra, hogy ez a pénzügyi elit mára de facto bűnöző osztállyá vált, nem kellene meglepődnünk azon, hogy a mi kis körsétánk mostanra egyfajta fegyenc­menetté züllött – habár Brooks Brothers öltönyöket viselő, kifinomult zenei ízlésű fegyencek menetévé.

Legalább részben e fennkölt kapcsolatok miatt fojtogatóvá vált művészeti klímára adott reakcióként született meg a downtown zeneszerzői iskola a hatvanas és a hetvenes években,¹ habár valószínűleg elkerülhetetlen volt, hogy mihelyt elfogadottá vált, a downtown intézményeket hasonlóan problematikus forrásokból kezdték finanszírozni. Ez a 90-es években vált nyilvánvalóvá, mikor számos downtown eseményt az akkori idők legjele­sebb lator nagyvállalata, a Philip Morris szponzorálta, a szponzorációba beleértve egy Brooklyn Academy of Music-nak adott jelentős adományt is. Egy másik forrás volt a DIA Alapítvány, amelyet a Schlumberger olajipari szolgáltató cég örökösnője hozott létre – az alapítvány leginkább jegyzett akciója az ikonikus minimalista zeneszerzőnek, La Monte Youngnak adott hatéves szponzorálása volt.

A downtown egy másik pólusa, a Bang on a Can szerveződés fesztivál­jának már néhány éve a World Financial Center télikertje ad otthont. Ez azért érdemel említést, mivel épp ahogy ezt írom, az OWS tüntetőit most kergeti szét erővel a rendőrség, méghozzá a Télikert tulajdonosának, a Brookfield Properties-nek a kívánságára. E dichotómia újfent ékesen illusztrálja, hogy az eliteknek nem jelent problémát a művészeti radika­lizmus kifejeződéseinek pártolása. Éppenséggel tárt ajtókkal fogadják, és – szó szerint is – jó szívvel beinvitálnak minket. De amikor a radikális stílus radikális tartalomba fordul át – vagyis amikor elkezdi megkérdője­lezni az elit előjogainak és privilégiumainak gazdasági bázisát -, a ma 1%-osai, csakúgy, mint a korábbi generációk, készek, hajlandóak és képesek a jóváhagyás közmondásos bársonykesztyűjét az elnyomás vasöklére cserélni. Ez az a logika, amelynek mentén a Télikert, amely korábban sok éven át a woodstocki fesztivál komolyzenei verziójának a színhelye volt, épp az imént vált háborús övezetté.

Érdekes módon az igazgatótanácsi tagok egyike, aki jóváhagyta a brookfieldi akciót, nem más, mint Diana Taylor, az OWS Poncius Pilá­tusának, Bloomberg polgármesternek az élettársa. A milliárdos polgár­mester maga is lelkes támogatója a művészeteknek, habár a köz- és ma­gánszféra összefonódásának érdekes tünete, hogy Bloomberg pénzügyi adományai gyakorta városvezetői minőségében elrendelt költségvetési lefaragásokat kompenzálnak. Hogy e támogatások bizonyos feltételekhez kötődnek, az akkor vált világossá, amikor a New York Times tudósított róla , hogy az adomány fejében elvárták, hogy a recipiensek nyilvánosan támogassák a polgármester heves vitát kiváltó indítványát a hivatalban eltöltött ciklusok számát maximáló előírás eltörlésére. 

El kell ismerni, hogy a művészek pénzcsapjának a manipulálása vala­mely politikai célkitűzés előmozdítása érdekében csak ritkán fordul elő. A hangversenyzene világában pedig még ritkább – az egyik szóba jöhető példa a Bostoni Szimfonikusok donorjainak arra irányuló nyomásgyakor­lása, hogy vonják vissza a palesztinok jogaiért kiálló Vanessa Redgrave-nek szóló meghívást, egy másik, későbbi alkalommal pedig azt kívánták, hogy a zenekar álljon el Johns Adam Klinghoffer halála című operájának² koncertelőadásától. Az ilyen esetek ritkaságát értelmezhetjük úgy, mint annak a jelét, hogy a zenekarok igazgatótanácsai többnyire szabad kezet adnak a művészeti döntéseket illetően. De hiba lenne kijelenteni, hogy nem gyakorolnak jelentős – noha közvetett – befolyást. Ahogy azt az elitek már generációk óta jól megértették, puszta jelenlétükkel a felsőbb szinteken képesek elérni, hogy ne kelljen vétójogukkal élniük az általuk kifogásolt önkifejezési módokkal kapcsolatban.

Ehelyett olyan légkört hoznak létre, amelyben a művészeti döntése­ket az illetékesek úgy hozzák meg, hogy közben észben tartják, hogy bizonyos politikai határok hol helyezkednek el, és a szervezet minden szintjén óvakodnak átlépni e határokat. Nem szükséges, hogy ezek a döntések tudatosak legyenek, mivel akik hozzák őket – Noam Chomsky megállapítását idézve – „maguk is internalizálták az elitek értékeit", oly mértékig, hogy nincs szükségük útmutatásra vagy fegyelmezésre. Az utolsó téma, amivel foglalkozni fogok, az lesz, hogy vajon milyen mértékű ez az internalizáció.

Az iménti állítás csupán egy kissé élesebb megfogalmazása annak a korábbi álláspontnak, hogy a zeneszerzők és arisztokrata patrónusaik hosszú ideig tartó együttélése magyarázatul szolgálhat arra az inherens hajlamunkra, hogy az 1% mellett foglaljunk állást. De az elitekkel való azonosulásunk és a hozzájuk való vonzódásunk nem tudható be kizáró­lag a közös múltnak és a gazdasági önérdeknek. Először is, zeneszer­zőként egyfajta vezetői szerepet látunk el, amelynek részeként – hogy John Cage velős megjegyzését idézzük – előírjuk másoknak, hogy mit csináljanak. Ahogy a vezérigazgató megszabja a termék pontos speci­fikációját és azokat a feltételeket, amelyek mellett a munkaerő előállítja azt, a zeneszerzők még tovább mennek egy lépéssel a legelnyomóbb vezérigazgatóhoz képest is, megszabva a munkaerő minden egyes gesztusát – a munkaerő szinte totálisan annak a koreográfiának a foglya, amelyet mi állítunk elő számára a partitúránkban. A Wagnerhez hasonló zeneszerző és a Rupert Murdoch-hoz hasonló vezérigazgató megalomániája talán nem is nagyon különbözik egymástól, és nem kellene meglepődnünk, hogy valamennyi művészeti intézmény közül a Metropolitan Operát, a Gesamtkunstwerk-jellegű tevékenység e három­gyűrűs cirkuszát³ finanszírozzák a legnagyvonalúbban.

Másodszor, ahogy a vezérigazgatók saját magukat annak az erő­teljesen strukturált és merev hierarchiának a koordinátarendszerében határozzák meg, amelynek ők sikeresen az élére küzdötték magukat, úgy a klasszikus zeneszerzők is kész tényként kezelnek valami hasonló hierarchiát. Az előadóként vagy zeneszerzőként való képzésünk a transz­cendens zenei mestermű képzetére alapul – azon művekére, amelyeknek az inherens kiválósága és strukturális kifinomultsága lehetővé tette, hogy megállják a helyüket a túlélésért folyó darwini versengésben a koncertte­rem zenei piacán. Saját műveink, amennyiben sikeresek, szintén túlélnek és prosperálnak, legalább saját helyükben és idejükben. E hierarchia elfo­gadásával, és azon bázis elfogadásával, amelyen ez nyugszik, nagyjából ugyanoda jutunk, mint az 1%-ba tartozó nagyvállalati vezetőknek a már jól ismert, a túlélésre való alkalmassággal és legitimitással kapcsolatos érvei. Az attitűdöknek e közösségét látva nem kellene meglepődnünk a zeneszerzők és a plutokraták kölcsönös vonzódásán. És visszatérve az eredeti megfigyeléshez, többé-kevésbé természetes, hogy gyanakvással szemlélünk egy olyan mozgalmat, amelynek a radikális demokrácia mel­letti elkötelezettsége láthatólag megkérdőjelezi nem csupán a társadalmi hierarchia alapját, de a hierarchia gondolatát magát is.

Végül pedig itt van a koncertterem erőteljesen kontrollált, kvázi-rendőrállami atmoszférája, amely a közönséget rákényszeríti, hogy passzívan alávesse magát a zeneszerző által számára előírt tapasztalásnak. Ahogy Lawrence Levine komoly visszhangot kiváltott 1988-as könyvében, a Highbrow/Lowbrow-ban [Elitkultúra/Tömegkultúra] rámutatott, nem véletlen, hogy a hazai klasszikus zenei intézményeket a tömeges népi felkelésekkel szembenéző iparbárók hozták létre a múlt század fordu­lóján. A klasszikus zenével kapcsolatos viselkedési kódexre eszközként tekintettek, amellyel az általuk veszélyes csőcselékként tekintett tömeget rászoríthatják a fegyelemre, és a klasszikus zenének adott támogatásuk tekinthető úgy, mint „a söpredék" elleni háború egy újabb frontja. Ha nem az elit szövetségeseként tekintünk magunkra, még nem jelenti, hogy ob­jektíve nem támogatjuk az elit szélesebb értelemben vett célkitűzéseit.

E ponton érdemes visszaidézni, hogy a fenti gondolatmenet az én vé­leményem, amelyre anélkül jutottam, hogy a zenészek OWS-en belül jelenlétére vonatkozó alapos vizsgálatokat felhasználtam volna – ilyen vizsgálatok ugyanis tudomásom szerint nem léteznek. Ezzel együtt ér­demes megemlíteni két tárgyi bizonyítékot, habár mindkettő korlátozott és közvetett. Az első a „Foglald el a zenészeket" (Occupy Musicians) internetes oldal, amelyre korábban utaltam, és a negatív reakci­óknak, valamint a reakció hiányának az a keveréke, amelyet a honlap érdekében tett szervezői erőfeszítéseim során tapasztaltam. A széles körben ismert komponisták relatív hiánya az aláírók között (sokakkal kö­zülük kapcsolatba léptünk, de úgy döntöttek, hogy nem csatlakoznak az aláírókhoz) megerősítik azt az általános benyomást, hogy a zeneszerzők távolságtartóan viseltetnek az OWS-sel szemben.

A második bizonyíték, amely az OWS-sel szembeni – nyíltan ki nem nyilvánított – érzületről tanúskodik, a Los Angeles-i zeneszerző, Eric Guinivan gyorsan népszerűvé vált Facebook üzenetére adott számos válasz. Az üzenet a következőképpen festett: „A zeneszerzők 1%-a uralja a zenekari hangversenyprogramok 99%-át. Támogasd a szimfonikus repertoár újraelosztását! Foglald el az új zenét!"

 Habár mindig rizikós egy vicc alapjait boncolgatni, ebben az esetben megvilágító erejű a tény, hogy a reagálók többsége egyszerűen egyetér­tését jelezte a felhívással, megállapítva, hogy milyen aránytalanul nagy súllyal szerepel elitzeneszerzők kis csoportja a világ hangversenyterme­iben. „Milyen igaz! Hahaha!" mondja az egyik kommentező.

De ezek a kommentek felvetik a kérdést, miért tűnik viccesnek szá­munkra egy magától értetődő igazságra való rámutatás? Úgy tűnik, hogy a klasszikus freudi típusú humor működik itt: a vicc suttyomban megpen­dít egy tabutémát, nevezetesen hogy a koncerttermek világa brutális dar­wini világ, ahol csak keveseknek van esélye a túlélésre akár itt és most, akár a jövőben. A téma tabujellege miatt vagyunk hajlamosak arra, hogy csak vicc formájában, vagy csak néhány sör után hozzuk szóba.

Egy másik lehetőség, hogy a humor annak az előfeltevésnek a Monty Python-szerű abszurditásában rejlik, hogy a koncertprogramok összeállításával kapcsolatos döntéseknek, hasonlóan az OWS Általános Gyűléséhez, radikálisan demokratikusnak kellene lenniük, minden élő vagy halott zeneszerzőnek egyenlő hozzáférést biztosítva a nyilvános előadáshoz. Egy ilyen filozófia logikus következménye, vagyis hogy például Wagenseil zongoraversenyeit ugyanolyan gyakorisággal kel­lene műsorra tűzni, mint Mozartéit, természetesen sokak számára az antiutópiával határosnak tűnik. Az egyik kommentező állásfoglalása, mely szerint „e téren ő az 1%-kal van", láthatólag annak a felismerésén alapul, hogy egy ilyen szcenáriót, hasonlóan ahhoz, amelyben a kórházak intenzív osztályainak személyzetét csimpánzok alkotják, jobb a képzelet birodalmára korlátozni.

Mindenesetre akármi is a vicc alapja – a viccet én is éppúgy mulat­ságosnak tartom, mint mindenki más – a rá adott reakciók teljességgel önreflexívek voltak a legjobb esetben is, vagy épp simán egocentrikusak. Semmilyen jelét nem adták bármiféle szimpátiának, vagy akár csak meg­értésnek azon alapvető kérdésekkel kapcsolatban, amelyek az OWS-t és támogatóit motiválták.

Azzal, hogy felvázoltam néhány okot a zeneszerzők távolmaradására, nem akarom azt sugallni, hogy a zeneszerzők nem lehetnek az OWS aktív résztvevői. Ha bárkinek kételye lenne e potenciált illetően, elegendő megnézni Alex Ross rendkívüli videofelvételét, amely a Lincoln Center Plazán készült december elsején, a Satyagraha⁴ utolsó, Metropolitan-beli előadását követően. Phillip Glass elhatározta, hogy nem megy ki a színpadra a kitapsolás alatt, hanem ehelyett a Broadway-n, a színházzal szemben álló Occupy tüntetőkkel tart, és arra buzdította a Metropolitanből kiáramló közönséget, hogy csatlakozzon a tüntetéshez. A rendőrség kerítést állított fel pontosan azért, hogy ezt lehetetlenné tegyék – egy Occupy párti demonstrációt a Lincoln Centerben -, de Glass jelenléte, az opera üzenete és az Occupy résztvevők ismétlődő emlékeztetője, hogy „az opera az életed" oly hatásosnak bizonyult, hogy a közönségből százak hagyták figyelmen kívül a rendőri utasításokat.

Jól értsük meg: ezek az akciók illegálisak – valójában a polgári en­gedetlenség leginkább ideáltipikus esetei voltak. Ha tipikus OWS-­tüntetők vették volna semmibe a rendőrségi rendelkezéseket, a legjobb esetben is letartóztatás, rosszabb esetben erőszakos támadás várt volna rájuk. Vol­taképpen magát Glasst is megalapozottan vádolhatták volna izgatással, ami igen komoly vád. De még annak a kialakulóban lévő rendőrállamnak a viszonyai között is, amelyet a jelenlegi városvezetés építget, egy ilyen rendőri reakció elképzelhetetlen lett volna. A jelenetbe bevont opera­közönség azon kevés számú választói csoport részét képezi, amellyel szemben Bloombergnek nagy körültekintéssel kell eljárnia. És mostanra Glass maga is ikonikus figurává vált, azon nagyon kevés komolyzenei komponista egyikévé, akik legitim módon valódi kulturális, sőt erkölcsi autoritásként léphetnek fel.

Az a tény, hogy Glass tiltakozásáról tudósítottak a New York Times hasábjain, mutatja, hogy mekkora hatalommal bír még mindig a klasszikus zene és a klasszikus zenészek. A sok generációnyi arisztokrata pártfogásra ráépült artisztikus elitkultúra csúcsán állva, tevékenységünk révén belépést nyerhetünk az 1% belső szentélyébe. Persze csak páran közülünk tudnak zeneszerzőként olyan státuszt kivívni maguknak, hogy ténylegesen bebocsátást nyerjenek. És amellett is okkal lehet érvelni, hogy Glass a zeneszerzői 1% tagja; tudván, hogy ő immunitást élvez a megtorlással szemben, olyan módon képes gyakorolni tiltakozásra való jogát, ahogyan a zeneszerzők 99%-a nem. Számos ócsárlója talán sem­mi mást nem lát Glass aktivizmusában, mint egy újabb PR-akciót, amivel profitálhat a most éppen divatos OWS-­mozgalom körüli zsongásból. De ez túl cinikus felfogás. Legyen elég annyit kijelenteni, hogy Glass felvette a kesztyűt. Meglátjuk, hányan követik őt közülünk, többiek közül.

(Fordította: Matheika Zoltán)

(Eredeti megjelenés: http://www.johnhalle.com/political.writing/composers.and.ows.pdf )

(Később, 2012 nyarán megjelent folytatásával együtt a New Politics weboldalon lásd: http://newpol.org/content/occupy-wall-street-composers-and-plutocracy-some-variations-ancient-theme )

Szerkesztői jegyzetek

¹ Erősen kísérleti és informális jellegű zeneművekkel előálló zenei mozgalom, amelynek koncertjeit a manhattani Downtownban [belvárosban], nem-­konvencionális színhelyeken (pl. padlásterekben, elhagyott gyárépületekben) tartották. E mozgalomhoz kapcsolható egyebek mellett a később világhírűvé vált Steve Reich és Philip Glass.

² 1985-ben a Palesztin Felszabadítási Szervezet négy tagja hatalmába kerítette az Achille Lauro nevű olasz tengerjáró hajót, és a több napig tartó túszdráma második napján kivégeztek egy amerikai zsidó utast, Leon Klinghoffert. Az esetet feldolgozó 1991-es operát sokan antiszemitizmussal, illetve a palesztin terrorizmus iránti rokonszenvvel vádolták.

³ A tervek szerint a Metropolitan 2012 tavaszán háromszor is előadja a teljes Nibelung gyűrűje ciklust.

⁴ Philip Glass 1979-es operája az erőszakmentes ellenállásról.

Hivatkozások

E számunk első témaköre a globális kapitalista válság természete, mely egyre meggyőzőbben mutatja a tőkerendszer szerkezeti betegségeit, amelyek szerkezeti változtatások nélkül nem gyógyíthatók. Fontos témakör, másodszor, a 2010-es magyarországi „rendszerváltozás" nyomán kiépült orbáni – neokonzervatív és neohorthysta – államrend vizsgálata, amely a globális válságnak az európai félperifériára gyakorolt paradigmatikus következményeként jelenik meg. Számunk – harmadsorban – górcső alá veszi a 2011-es esztendő egyik jelentős rendszerellenes, radikális antikapitalista társadalmi mozgalmát, a főként az USA-t megrázó Occupy Wall Street! mozgalmat, amelynek jelentősége főként abban áll, hogy a baloldali közbeszéd és cselekvés végre magáról a rendszerről, a kapitalizmus válságáról kezd szólni – világméretekben. Végül önálló, nagyívű tanulmány elemzi egy, a piaci viszonyokon túli, demokratikus tervezésen alapuló szocialista társadalom lehetőségeit.