Az Európa terv főleg a Maastrichti Szerződés (1992) óta határozottan csökkenteni igyekszik a nemzeti gazdaságpolitikák manőverezési lehetőségeit, miközben nem hoz létre helyette egy olyan kormányzatot, amely az Unió szintjén tudna operálni. Az Európai Államok a gazdasági élet minden területére kiterjedő öncsonkításának tervét a domináns nagytőke választotta, mert ezzel zúzhatta szét az európai dolgozók hagyományos társadalmi erejét.
Az „Európa-tervvel" kapcsolatos eufórikus diskurzusokat napjainkban szinte protokolláris szinten gyártják vagy reprodukálják a kontinens „mainstream" politikusai, függetlenül attól, hogy a bal- vagy a jobboldalhoz kötődnek-e. Úgy tűnik, mintha csak a szélsőjobbra és a szélsőbalra osztható „populista" szélsőségesek tiltakoznának a projekt ellen, amely az érintett népek jövőjének egyedüli letéteményeseként szerepel a mainstream diskurzusban. Ennek ellenére is megfigyelhetők azonban a tagállamokban a növekvő kiábrándulás jelei.
Az Európa-terv valójában meglehetősen különös, hiszen – főleg a Maastrichti Szerződés (1992) óta – határozottan csökkenteni igyekszik a nemzeti gazdaságpolitikák manőverezési lehetőségeit, miközben nem hoz létre helyette egy olyan kormányzatot, amely az Unió szintjén tudna operálni! Más szavakkal, az Európai Unió úgy működik, mint a világ legtökéletesebben „globalizált" régiója a szó legbrutálisabb értelmében (az államok autonómiájának masszív csökkentése vagy teljes felszámolása). Ez természetesen nem igaz az Egyesült Államokra és még a világ más régióira sem, ahol elvileg a mégoly törékeny és sebezhető állam a fő döntéshozó, és a WTO határozatai jelentik az „egyedüli" korlátozást (amely egyébként perspektíváját tekintve ugyanaz a projekt: az államok jogainak és kiváltságainak progresszív felszámolása). Európa ezek szerint messze megelőzte a világ többi országát a „nagy ugrással", amely a regresszióba vezet.
Az Európai Államok eme öncsonkítása a gazdasági élet minden területét érinti: Európában nincs többé semmiféle pénzügyi, valuta-, költségvetési, foglalkoztatási és iparpolitika.
Az ECB a létrehozók szándéka szerint nem hajthat végre semmilyen önálló pénzügyi politikát. Ezt az EU a garantált árstabilitás exkluzív céljával helyettesítette, „úgy, hogy az államok semmiképpen nem finanszírozhatják a deficitet »saját« központi bankjukon keresztül"; legalábbis így szerepel a dokumentumokban. Mivel az ECB eszerint működik, nincsen semmiféle olyan nyilvános szereplő (sem az államok, sem az Unió), amelynek felelősséggel tartozna a politikájáért. Ez a deflációs célkitűzés elvileg újabb állandó akadállyal terheli meg a gazdaság felélénkítését.
Az ECB ráadásul nem követhet semmiféle aktív valutapolitikát, mivel annak célját („erős" vagy „gyenge" legyen-e az euró) egy olyan nyilvános szereplőnek kellene meghatároznia, amely nem létezik. Ezzel szemben az Egyesült Államok kormánya minden rendelkezési hatalmát megtartotta a pénzügyi politika területén. Következésképpen Washington dönti el, hogy erős vagy gyenge lesz-e a dollár, míg az euró csak elismerheti ezt a döntést, és alkalmazkodhat hozzá. Tegyük hozzá, hogy a dollárstandard valójában nem más, mint az olaj/dollár-standard: mivel az olajárakat dollárban rögzítik, és az Egyesült Államok megtesz minden tőle telhetőt, ha kell, akár katonai beavatkozás árán is (mint ahogyan ezt Irak esetében is megmutatta), meggátolandó a termelő országokat, hogy euróban történő fizetség ellenében árulják az olajukat. Egyelőre az a helyzet, hogy az Európai Államok nem kíván részt venni ebben a játékban, és nem akarja „megbántani" az Atlanti-óceán másik felén lévő barátját. Ekképpen meggyengülve az euró nem lehet olyan nemzetközi valuta, mint a dollár. A dollár potenciális riválisa így tehát valójában sokkal inkább a kínai jüan, mint az euró.
A „Stabilitási Egyezmény" minden költségvetési politika érvényesítése felett megkondította a vészharangot. Ezt a döntést egy meglehetősen kétséges elmélettel támasztották alá, amely szerint az adóknak és a kölcsönöknek fedezniük kell a közfinanszírozás deficitjét. Ez az igazolás azonban teljesen felesleges, mivel az Egyezmény szerint az engedélyezett deficit nem lépheti túl a 3%-ot, míg az eladósodás maximális szintjét a GDP 60%-ában limitálták! Sem az Egyesült Államok, sem a világ egyetlen más országa (kivéve az IMF-adminisztráció uralma alatti félgyarmatokat!) nem egyezett bele soha jogai ilyen mértékű csorbításába, amelyet Prodi, helyesen, „nevetségesnek" bélyegzett (noha nem vont le semmilyen következtetést ebből az értékelésből).
A nemzeti iparpolitika minden formájának elvi megszüntetését (annak ürügyén, hogy az átlátható – vagyis védővámok és szubvenciók nélküli – „verseny" teremti meg a befektetések leghatékonyabb elosztását) és a foglalkoztatási politika alárendelését a piac kizárólagos törvényeinek (mintha minden problémát a „rugalmasság" oldana meg!) tetézi a közszolgáltatások csökkentése és privatizációja. A fenti leépülést nem vagy csak részlegesen kompenzálja a közösségi politika. Egy „ipari" vagy egy „szociális" Európa nem szerepel a közvetlen célkitűzések között. Nem kétséges, hogy ebben a tekintetben Európa egyre közelebb kerül ahhoz a modellhez, amelyet az Egyesült Államok a kezdetektől preferált; pillanatnyilag ugyanis egyre inkább elkötelezi magát egy olyan politika mellett, amely szakítást jelent mindazokkal a hagyományokkal, amelyek a XIX. és XX. században megvetették a kontinens sikereinek alapját. Az Egyesült Államokban azonban (a „liberális" diskurzus ellenére, amely sokkal fejlettebb, mint az európai) valójában létezik egy olyan hadiiparra épülő iparstratégia, amelyet az állam erőteljesen támogat. Érdemes megjegyezni, hogy még az a két nagy áttörés is, amelyet az európai technológia elért (Airbus és az Arian sorozatvető) a közszféra beavatkozásának köszönhető, és ha a magánkezdeményezésre hagyták volna őket, ez a két siker sem született volna meg!
Egy specifikus területen – a mezőgazdaságban – Európa valóban aktív és közösségalapú politikába kezdett, amely mentes volt a doktriner liberalizmustól. Ez a politika irigylésre méltó eredményeket produkált: lehetővé tette a családi gazdálkodás modernizálását; a megművelt területek kiterjesztését; a gépek intenzív használatát; a nagyobb specializálódást; a garantált árakat, amelyek fenntartják az egyensúlyt a gazdaságban, illetve a városban dolgozó munkások jövedelmei között; és végül, fontos (talán túlságosan is fontos!) felesleget termelt exportra. Mennyibe került ez a politika? Nem kétséges, hogy az Európai Közösség költségvetésének a fele ráment a mezőgazdaságra, de a büdzsé maga jelentéktelen (kevesebb mint a tagországok GDP-jének 1%-a). Ma közismert a CAP megkérdőjeleződése.
Az uniós kiadások második legfontosabb területe (amely felemészti a költségvetés egyharmadát) a regionális politika, amely azonban komoly ellentmondásokon alapul, és elavult politikai ambíciókat közvetít. A cél nem annyira az egyenlőtlenségek csökkentése (az Unió államai, illetve az azokat alkotó egyes régiók között), mint inkább az, hogy a régiók a „versenyképesség" megőrzése, illetve növelése érdekében fejlesszék erőforrásaikat. A varázsszó a „versenyképesség", amelyről feltételezik, hogy önmagában is garantálja minden régió számára a haladást (soha nem kérdőjelezik meg a doktriner liberalizmust, annak ellenére sem, hogy összefüggéstelenségét mind a történelem, mind napjaink eseményei is többször bebizonyították). Logikájuk szerint a kevésbé fejlett országoknak szánt segélyeket csökkenteni kell (legalábbis relatíve), miután a CEEC csatlakozott az Unióhoz. Mivel a régiók elsősorban az infrastruktúra és az oktatás fejlesztése terén számíthatnak támogatásra, az EU regionális politikája eleddig inkább a létező egyenlőtlenségeket erősítette, és az „ígéretes régiókat" preferálta az olyan helyeken, amelyek nyitottak a globális versenyre (mint Bajorország, Lombardia és Katalónia). Az itt követett politikai cél éppen az, hogy csökkentsék a „nemzeti entitások" jelentőségét a „regionális" előnyök érdekében. A globalizált liberalizmus mindig jobban preferálta a kis államokat, mint a nagyokat, mert az előző esetben mindig könnyebb megszabadulni az állam előjogaitól. Az Európai Unión belül előnyt élveznek a „bajor", a „katalán" és a „lombard" pozíciók a nemzetek álláspontjával szemben (amelyeket mindig „soviniszta" hajlamokkal gyanúsítanak).
Végeredményben azok a koncepciók, amelyek az Unió bővítését vizionálják, nem sokban különböznek az Egyesült Államok azon projektjétől, hogy Latin-Amerikát beleolvassza egy óriási amerikai szabadkereskedelmi zónába. Az unió ezen formáit valójában arra „tervezték", hogy egyenlősítés helyett növeljék a különbségeket a perifériás partnerek (az egyik oldalon Latin-Amerika, a másik oldalon Kelet-Európa) területén. így valójában növekszik a szakadék: egyfelől a domináns kapitalista centrumok (az egyik oldalon az Egyesült Államok, a másik oldalon Németország) ellenőrzése alatt álló, jól integrált és előnyös helyzetben lévő kis zónák, másfelől a hatalmas, „tartalékként" szolgáló peremterületek között. Az a diskurzus, hogy a „felzárkózás" majd magától bekövetkezik, hála az egyre növekvő privát külföldi közvetlen befektetésnek, nyilvánvalóan csak propagandisztikus célokat szolgál. De miközben a latin-amerikai népek elutasítják a szabadkereskedelmi zóna kiterjesztését az egész amerikai kontinensre, és szembeszállnak az Egyesült Államokkal, Kelet-Európa angyali naivsággal üdvözli az amerikai projekt európai ikertestvérét, amelyet a nyugat-európai kapitalista központokban agyaltak ki a tanácsadók!
Az Unió és az afrikai kontinens közötti együttműködési politika soha nem volt más, mint „újgyarmati", amely gondoskodott arról, hogy a kontinens megmaradjon a preindusztriális fejlődési szinten. Az Unió liberális álláspontja, amely érvényre jutott a Cotonoui Egyezményben (2000) és az úgynevezett „regionális gazdasági társulási" egyezményekben (REPA), tovább rontja ezt a káros evolúciót. Afrika ebből a szempontból „egy beprogramozott kirekesztés" áldozata (vö. S. Amin et al.: Afrique: renaissance ou exclusion programmée?, 2005). A „nyílt globalizáció", amely Afrikában együtt jár a kontinens ipari fejlődésének megbéklyózá-sával, valójában nem más, mint az a stratégia, amely lehetőséget ad a domináns transznacionális tőkének, hogy olcsón aknázhassa ki Afrika természeti erőforrásait. Szükséges persze hozzátenni, hogy Afrika kifosztása több amerikai transznacionális céget gazdagít, mint európait. Afrika megtervezett hanyatlásának perspektívájából az Európai Unió és az ACP-országok közötti együttműködési politika (amely ma már „társulásnak" számít!) progresszív hanyatlásra van ítélve, helyette pedig majd fontosabb lesz a Latin-Amerika, Ázsia és a mediterrán régió felé való elmozdulás. De, legalábbis ez idáig, semmi nem mutat arra, hogy ezek a kezdeményezések új tartalmat kapnak és eltávolodnak a transznacionális tőke terjeszkedésének logikájától. Ami az úgynevezett Euro-Mediterrán projekteket illeti, nem lehet komolyabb hatásuk, mert Európa mindenben követi Washington és Tel-Aviv álláspontját, még akkor is, ha retorikájában néha más véleményt hangoztat (vö. S. Amin – A. El Kenz: Le monde arabe, 2005).
Ahogyan most áll, az Európa-terv makacsul és abszurd módon olyan logikát követ, amely szisztematikusan gátolja a kontinens sikeres gazdasági egyesítését. Jogos tehát a kérdés: miért ez az abszurd választás?
Az egyetlen ésszerű magyarázat, amely a fenti kérdésre adható, hogy ezt az utat a domináns nagytőke választotta, mert ez volt az egyetlen lehetséges eszköz, amellyel szétzúzhatta azt a társadalmi erőt, amelyet az európai dolgozók (elsősorban a munkásosztályok) két évszázadnyi küzdelem során megteremtettek. A szovjet rendszer összeomlása megadta a várt lehetőséget. A választás akkor tökéletesen „racionálisnak" tűnt, de természetesen rövid távú politikai logika állt mögötte, amelyet a tőke mindig is „spontán" preferált. Ami igazán abszurd, az az európai szocialista és szociáldemokrata pártok viselkedése, amelyek azt hitték, hogy hasznot húzhatnak a kommunista pártok összeomlásából, miközben a liberális stratégia célja éppen az volt, hogy egytől egyig megsemmisítse őket.
A mostani állapotában a projekt tehát megfelel az Egyesült Államoknak, és ez az oka annak, hogy Washington nem lát „fenyegetést" egy „versenyhatékony" Európában. Hozzátehetjük, hogy az a relatív stagnálás, amelybe Európát belevitte a liberalizmus szélsőséges formájához való ragaszkodás, valójában segíti az amerikai deficit finanszírozását, amire viszont Washingtonnak azért van szüksége, mert továbbra is ragaszkodik a vezető pozíció fenntartásához. A stagnálás nagy profitfelesleget eredményez, mivel az európai termelő rendszerek kibővítésébe nem történnek befektetések. A profit tehát az amerikai pénzügyi piacokra kerül.
Az uralkodó diskurzus Európa hátrányát azzal magyarázza, hogy társadalmai állítólag nehezen tudnak teljesen és őszintén azonosulni az „amerikai stílusú" liberalizmussal. Persze ebben a diskurzusban említés sem esik arról az aszimmetriáról, amely az Atlanti-óceán partjain lévő államok viszonyát jellemzi. A valóság ugyanis az, hogy ha Európa elhatározná: a saját gazdaságába fekteti azt a pénzt, amit most az Egyesült Államoknak kölcsönöz – és ez az egyetlen olyan döntés, amely kivezetné az európai kontinenst a stagnálás jelenlegi állapotából -, akkor ezzel rákényszerítené Amerikát arra, hogy átalakítsa a gazdaságát, és csökkentse az eszeveszett pazarláson alapuló fogyasztást, illetve az óriási katonai kiadásokat. Ez nem történhet meg egy nagy válság nélkül.
Az európai politika ma nem abba a kívánatos irányba megy, amely kifejezné potenciális gazdasági erejét, hanem éppen az ellenkező úton halad. A privatizáció és a valóban hatékony európai közszolgáltatások leépítése (nagyon is jellemző példák az SNCF, az EDF és más esetek) az Egyesült Államoknak biztosít további pénzügyi tőkét, különösen a Nyugdíjalapnak, segíti a profitfelhalmozást a gazdaság legjövedelmezőbb szektoraiban, és ezzel arányosan csökkenti az európaiak számára elérhető eszközöket a válságból való kilábaláshoz.
Engedjük át magunkat a kétségbeesésnek és fogadjuk el Washington prognózisát, amely szerint nincs alternatívája az európai választásoknak, bármennyire abszurdak legyenek is azok? A kockázat valós, és az alterglobalizációs mozgalmak nem becsülhetik le a jelentőségét. A szó szoros értelmében vett domináns uralkodó osztály, az oligopóliumok nagytőkései hajlanak arra, hogy egy nyilvánvaló zsákutcába tereljék az európai népeket, cserébe azért, hogy a kollektív imperializmus által nyújtott előnyökből részesüljenek. Kétségtelen, hogy az Egyesült Államok, amely a világ csendőrének szerepében tetszelegve semlegesíti az imperialista terjeszkedés által kiváltott káosz hatásait, rákényszerítheti szervilis partnereit, hogy fizessék meg a szolgálatait. De ezeknek nincs más választásuk, következésképpen elfogadják a nekik szánt szolgai szerepet. Végeredményben nem ez az első ilyen helyzet a történelemben, és napjaink világában sem egyedüli az európai példa.
Hozzáteszem, hogy szükséges teljes mértékben felmérni a jelenlegi szánalmas geopolitikai helyzetet, amely ennyire korlátozza Európa autonómiáját, és külpolitikáját alárendeli Washington vonalának. Európa elvetette egy „eurázsiai" konstrukció támogatását, noha az eltörpíthette volna az Egyesült Államokat: ehhez elég lett volna egyszerűen Oroszországhoz és Kínához közelednie. Ezzel szemben támogatja – sőt bátorítja – a balti és a lengyel „oroszellenes" sovinizmust (azt hihetnénk, hogy 1920-ban vagyunk, amikor Versailles egy szovjetellenes „kordon" létrehozásán fáradozik!). Elfogadja Izrael terjeszkedési igényét, és jóváhagyja az amerikai katonai jelenlétet Irakban, Közép-Ázsiában és a Kaukázusban.
A legszánalmasabb Európa csatlakozása ahhoz a projekthez, amely kiterjeszteni és legitimálni igyekszik az amerikai katonai ellenőrzés „globalizálását". Ez akkor vált nyilvánvalóvá, amikor a jugoszláviai háborúk kapcsán Európa beleegyezett, hogy a NATO-t felruházzák olyan új funkciókkal, amelyek az egész világban megnövelik a beavatkozás lehetőségeit. Ez persze nemcsak a NATO-ra, hanem az Egyesült Államok saját haderejére is vonatkozik. Azt lehetett volna gondolni, hogy a Szovjetunió összeomlásával a NATO elveszíti létezése okát („megvédeni Európát egy potenciális szovjet agressziótól"). Éppen az ellenkező irányba mentek a döntéshozók: az UN helyébe a NATO lépett, amely ezután a nemzetközi politikai kapcsolatok „adminisztrátora" lett. Ettől a pillanattól kezdve nehezen lehetett elkerülni a sodródást.
A sodródás olyan méreteket öltött, amiről az európai közvélemény általában nem is tud, mert ami ezután következett, nem volt kevesebb, mint hogy a nyugati hatalmak egyoldalúan érvénytelenítették az Egyesült Nemzetek azon szerződését, amely megtiltja a háborút. Az Egyesült Államok magának tartja fenn a jogot, hogy „preventív háborúkat" kezdeményezzen, anélkül hogy a NATO-szövetségesek erre úgy reagálnának, ahogy kellene: hogy hivatalosan is elhatárolják magukat a döntéstől. Ami ennél is rosszabb, Amerika magának vindikálja az első atomcsapás „jogát", amennyiben ezt szükségesnek ítéli. Daniel Ellsberg világossá tette, hogy ha ez bekövetkezik, a Pentagon hivatalos dokumentumai is 600 millióra teszik az ilyen „kezdeményezések" által követelt emberéletek számát (száz holokauszt, írja Ellsberg). Európa és a NATO, amely elhallgatja a döntést a közvélemény elől, most az Egyesült Államok bűntársa ebben a gyilkos projektben. Az egyedüli hatékony válasz erre a szomorú fejleményre egy, az atomfegyverek (és természetesen a vegyi fegyverek) teljes betiltását követelő globális kampány szervezése. Nyilvánvaló, hogy az ázsiai és az afrikai népek számára elfogadhatatlanok a NATO-erők által szorgalmazott korlátozó szerződések, hiszen ők pontosan tudják, hogy országaikat bármikor fenyegetheti egy Amerika vagy NATO által „kezdeményezett" atomcsapás.
Vajon az uralkodó osztályok vezető rétegeinek és politikai adósaiknak (mind a jobb-, mind pedig a baloldalon) ilyetén „tanulékonysága" a végtelenségig ráerőltethető-e az európai társadalmakra? Én ezt nem hiszem, éppen azért, mert – és ebben a kérdésben ez a központi gondolata a cikkemnek – az európai politikai kultúrák ennek alapvetően ellentmondanak. Itt nem megyek végig azon az érvelésen, amit a Le Virus libéral et Pour un monde multipolaire című munkámban kifejtettem, csak a konklúziót összegzem: a meghatározó oligopóliumok gazdaságainak logikája bezárja az Egyesült Államok és Európa közötti szakadékot, az eltérő politika kultúrák logikája azonban ismét szélesre nyitja azt.
Következésképpen nem hiszem, hogy az Európa Projekt mind szélsőséges liberális formájában, mind pedig a washingtoni geostratégia támogatásában sokáig fenntartható.
A válasz azonban arra a kérdésre, hogy honnan jön a kihívás, és milyen evolúció lép az Európa Projekt helyébe, egyelőre nyitott.
Ezzel visszatérek elemzésemnek ahhoz a pontjához, amely a „politikai kultúrákra" koncentrál. Az európai kontinens egy jelentős részének politikai kultúráját megragadhatjuk olyan nagy történelmi eseményekben, amelyek kialakították a jobb- és a baloldal oppozícióját: a felvilágosodás filozófiája, a francia forradalom, a hegypárt, a munkás- és szocialista mozgalmak kialakulása a XIX. században, a marxizmus és a párizsi kommün, az orosz forradalom és a kommunista pártok megalakulása. A jobboldali mozgalom ellenpontot képezett a restauráció idején (a „Szent Szövetség"), az antimarxista ideológiák formálódásának periódusában (a fasizmus különböző formái felé), szerepet vállalt a gyarmati (és rasz-szista) ideológiai korrupcióban és a szovjetellenes mozgalomban. Az Egyesült Államok politikai kultúrája egészen más fejlődési szakaszokon ment keresztül, és ennek az evolúciónak semmi köze az európai történelemhez. Az amerikai kultúrát egészen más történelmi események formálták: a felvilágosodásellenes szekták kivándorlása Új Angliába, az amerikai indiánok elleni népirtás, a rabszolgaság intézménye (amelynek a hatása teljesen más, mint a távoli gyarmatokon alkalmazott gyakorlat), a politikai osztálytudat eltűnése, amelyet a bevándorlók egyfajta közösségiséggel helyettesítettek. Az amerikai történelemből született politikai kultúrát nem egy erős (potenciálisan szocialista) baloldal és a jobboldal ellentéte jellemzi, hanem egy olyan prokapitalista „konszenzus" eredménye, amely erősen relativizálja a választási bipolaritást (demokrata/ republikánus).
Az igazi kérdés a mai Európában, hogy vajon politikai kultúrájának öröksége menthetetlenül erodálódik-e (és a baloldal, amely most egy posztkapitalista projektet támogat, egyszerűen megszűnik-e létezni), hogy utat engedjen egy „amerikanizálódási" folyamatnak (a szociálisliberális pártok ma csatlakoznak azokhoz, akik az „örök kapitalizmust" hirdetik), vagy az „új baloldal" képes lesz arra, hogy megtalálja az új kihívásoknak megfelelő politikai programot. Nézetem szerint mind a két változat lehetséges.
Az új jobboldal ideológiai offenzívája (amely magába foglalja a választói baloldal nagy részét) agresszív „franciaellenes" diskurzust eredményezett, mert ez a jobboldal – helyesen – úgy tekint Franciaországra, mint arra az országra, amely döntő szerepet játszott az európai politikai kultúrák kialakításában, s amely a „gyenge láncszem" az amerikani-zálódás útjára lépő európai rendszerben. Az olyan frazeológia, mint „colbert-izmus" (vagyis az a rendszer, amely annak idején az abszolút monarchiával lefektette a modern kapitalista társadalom alapjait, és elavulttá tette a feudalizmust), „jakobinizmus" (amely megértette, hogy mivel a gazdasági liberalizmus a demokrácia ellensége, a forradalmat a népnek kell megvívnia, és nem csak a burzsoáziának, mint a brit forradalom esetében történt), „szekularizáció" (amelynek a „radikalizmusa" sérti a közösségi ideológiát, amelyet az Amerika-barát jobboldali modell előtérbe helyez), sőt, „Gaul-kommunizmus" (amelynél M. Cohn Bendit kétségtelenül szívesebben használná a szovjetellenes petainizmus terminusát!), állandóan visszatérő témákat ad ennek a médiapropagandának. Ugyanakkor szükséges rámutatnunk, hogy ezek a témák uralják az „európai" diskurzust (európai abban az értelemben, hogy a ma létező Európai Uniót vagy az Európa-tervet támogatja).
Az Európa-terv gyakorlatán túl fontos lenne elemezni azt a diskurzust, ami népszerűsíti vagy igazolja a projektet. Ebben a diskurzusban bármely, az európai politikai kulturális örökségre történő hivatkozás úgy hat, mintha őskori leleteket szednénk elő a vitrinből: ilyen „elavult" fogalom a társadalmi osztályok érdekvédelme (ami tekintet nélkül arra, hogy hol és hogyan jelenik meg, egyszerűen „korporativizmusnak" minősül) vagy a patriotizmus (miközben előnyt élveznek a tőkével szemben gyenge pozícióban levő regionalizmusok, a kommunitarizmus vagy a balti vagy horvát mintájú etnokráciák). Ezzel szemben „modernnek" számítanak a munkások, a régiók és az országok közötti kiélezett verseny (mindegy, mekkora legyen annak társadalmi költsége) vagy az antiszekuláris koncepciók (mint a Lengyelországban megfigyelhető pápaimádat).
Az európai politikai baloldal rekonstrukciója óhatatlanul megköveteli mindeme diskurzusok radikális kritikáját. Emellett szükséges felismerni és kijelölni azokat az elveket, amelyek alapján kialakítható egy életképes alternatíva, illetve megfogalmazhatók rövid és hosszú távú konkrét programok.
A fent megfogalmazott nézetek szigorú kritikáját adják nemcsak a ma létező „Európa-tervnek", hanem a projekt által kiváltott reakcióknak, még az elkötelezett, progresszív társadalmi mozgalmak körében is. Ez a projekt ma nagyon távol van attól, hogy számot tarthatna az „európai" jelzőre; sokkal inkább úgy kellene neveznünk, mint „az atlanti projekt európai komponensét az Egyesült Államok hegemóniája alatt". A projektre vonatkozó fő kritikák, úgy tűnik, kimerülnek az imperialista triászon belüli erőviszonyok aszimmetriájának bírálatában. A projekt ellenzői így leginkább a triászon belüli nagyobb egyensúly megteremtésében keresik a megoldást (ami ebben a keretben Európa és az Egyesült Államok viszonyának átrendezését jelenti), ahelyett hogy olyan globális egyensúlyra törekednének, amely a „világ többi része" számára is kedvezőbb viszonyokat teremt.
A fenti feltételek mellett nyitva marad a kérdés: „irányt" változtathat-e az Európa-terv, vagy ahhoz, hogy ez bekövetkezzen, szükséges lesz-e keresztülmennie a kudarcon, annak nyílt beismerésén, hogy csődöt mondott?
Tudjuk, hogy az európai baloldal hívei és meghatározó alakjai fő – és talán az egyedüli – érve azon a félelmen alapul, hogy az Európa-terv elutasítása újraélesztheti azokat a nacionalizmusokat, amelyek annyi tragédiát okoztak a kontinens XX. századi történetében. Természetesen osztom barátaim félelmét, és nem táplálok illúziókat ezen felszínes autizmusok szükségszerűen demagóg és retrográd természetét illetően. Hangsúlyozom azonban a „felszínes" jelzőt, mert nézetem szerint a szélsőjobboldal soha nem fogja komolyan megkérdőjelezni az oligopóliumok plutokráciájának vezető szerepét. Határozottan állítom, hogy ha a baloldal makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy „mindenáron meg kell védeni az európai eszmét", és minden következményével együtt elfogadja azokat a realitásokat, amiket ez az állítás magában foglal (vagyis kiteszi magát a népharagnak, annak ürügyén, hogy a helyzet „kevésbé rossz", mint amit a szélsőjobboldali populizmus képvisel), akkor éppen a projekt jobboldali összeomlásának előkészítésében segédkezik. Teljesen irreális az az elképzelés, hogy kis lépésekben megvalósítható egy „szociális Európa". A mai intézményrendszer csak „kozmetikázásra" alkalmas, vagyis olyan reformokra, amelyeknek nem lesz komoly hatásuk. Európa népei mára ezt tökéletesen megtanulták. A politikai baloldal megértette ennek hatását, és levonta a következtetéseket.
Az Egyesült Államok teljesen semleges ebben a kérdésben: a brüsszeli európai intézmények a jelenlegi formájukban tökéletesen megfelelnek a terveiknek; de ugyanilyen jól szolgálná céljaikat az is, ha „Európa" populista uralom alatt álló államok sokaságává válna.
Ez a fejlemény – ha a baloldal úgy veti fel a kérdést, hogy nincs lényegi alternatíva: vagy mindenáron megmentik az Európa-tervet, vagy a kontinens menthetetlen káoszba süllyed – a megállíthatatlan hanyatlás pályájára lökné Európát. Ha optimista maradok, az azért van, mert továbbra is hiszek abban, hogy beköszönt a konfliktusban „született" európai politikai kultúra reneszánsza, amely lehetségessé teszi a kontinensen az autentikus baloldali mozgalmak rekonstrukcióját.
(Fordította: Bartha Eszter)