Folyóiratunk régi adósságát törleszti, midőn e számunkban tematikus összeállítást közöl az információs társadalom új jelenségeiről és kihívásairól – hiszen ezzel a kérdéskörrel kiemelten utoljára tizenkét évvel ezelőtt, az Eszmélet 27. számában foglalkoztunk. A válogatás szerzői olyan vitális kérdéseket feszegetnek, mint az oktatási rendszer „információs társadalmasítása", a digitális közjavakhoz (az információs tudástermékekhez), vagy az információs társadalom eszközeihez (számítógép, internet) való hozzáférésben hazánkban mutatkozó növekvő társadalmi egyenlőtlenségek problémája.

Számunk három másik írása a hazai és a kelet-közép-európai baloldal „betegségéről" előző számunkban kezdődött vita kérdésfelvetéseivel foglalkozik, ami akkora érdeklődést váltott ki, hogy következő számainkban is visszatérünk rájuk. Tamás Gáspár Miklós és a vele vitázó Krausz Tamás inkább a múltértelmezésen keresztül folytatja a valójában nagyon is jelenkorunkról és jövőnkről folyó polémiát, míg Hajdú János hozzászólása a jelen hazai pártpolitikai „megváltásának" lehetőségeit mérlegeli. Az államszocializmusból örökölt baloldaliság egyfajta „rekvizítumaiként" adjuk közre egy „magyar szakos" volt szovjet diplomatának, illetve a kubai rendszer sok évtized óta vezető ideológusának írásait, melyeket kiválóan ellenpontoz a lukácsi örökség „nagy öregje", Mészáros István mély elemzése a „politika strukturális válságá"-ról.

Tartalomjegyzék

1. Vietorisz Tamás, Z. Karvalics László : „Milliónyi kis tudáskazán” Az oktatás átalakítása és a fenntartható világba való átmenet.
2. Ferge Sándor : Digitális közjavak
3. Molnár Szilárd : A magyar információs társadalom fejlődése a társadalmi tőke szempontjából
4. László Gábor : Nyílt forráskódú szoftverek és demokratizálási potenciál
5. Mészáros István : A politika strukturális válsága
6. Tamás Gáspár Miklós : Egyszerű és nagyszerű kapitalizmus
7. Krausz Tamás : Vita TGM tézisével. Miről szól a „nagyszerű kapitalizmus” elmélete?
8. Hajdu János : A tagadás nem program
9. Szigeti Péter, Mészáros Ádám, Böcskei Balázs, Artner Annamária : Globalizáció alulnézetben – Elnyomott csoportok – lázadó mozgalmak. Beszélgetés Artner Annamária könyvéről.
10. Bartha Eszter : Nemzeti kánon és baloldali irodalom – Agárdi Péter: „… a múltat be kell vallani” c. könyvéről
11. Tütő László : ZS-k és zsék, avagy: Ki erőszakolta meg Zsanettet?
12. Valerij Muszatov : Felszólalás a 2007. június 15-én rendezett budapesti konferencián
13. Armando Hart : A XXI. század szocializmusa felé
14. James Petras, Robin Eastman-Abaya : Kuba: a forradalom folytatása és jelenlegi ellentmondásai

A gyors ütemben közelítő globális ökológiai és társadalmi válság árnyékában társadalmi kommunikációnk és irányítási (kontroll-) folyamataink széles körű átszervezésére, radikális társadalmi innovációra van szükség. Létre kell jönnie egy olyan típusú oktatásnak, amely a társadalom felnövekvő generációit az értelem, az érzelem és az akarat erejével vonja be a növekvő ökológiai és társadalmi veszélyekre és azok orvoslására vonatkozó tudás megteremtésébe. Ez azonban csak akkor sikerülhet, ha a közoktatásnak és a tudománynak az ipari korszakban kialault, sokáig rendkívül sikeres struktúrái információs társadalmivá alakulnak, autonómia, a magasabb szintű társadalmi szerepvállalás és a kooperáció mintázatai mentén.

„Nincs igaz szó, mely egyszerre ne lenne gyakorlat is.

Ezért igazat szólni annyit tesz, mint átalakítani a világot." (Paulo Freire)

 

Paulo Freire életművének fő gondolata szerint az elnyomás alóli felszabadulás és egy konstruktív humán és ökológiai környezetbe való átmenet legfőbb eszköze a megfelelő oktatás.¹ Ez az elképzelés ma is éppoly érvényes, mint Freire 1997-ben bekövetkezett halálakor, s ezért a kortárs társadalomelméleti diskurzustól is megköveteli Freire gondolatainak aktualizálását, vagy még inkább a belőlük adódó következtetések levonását.

A tanulmányban két, egymástól látszólag távoli területet vizsgálunk meg, és igyekszünk fényt deríteni a köztük fennálló alapvető kapcsolatra, amely részben közvetlen kölcsönhatásokból, részben pedig számos áttétellel működő szerkezeti közösségből fakad.

Az első téma a mindennapi iskolai oktatási gyakorlat és a tudomány közti újfajta alapviszony kialakításának szükségessége. A részleges integráció formájában megvalósuló, újfajta elvű és újfajta volumenű tudástermelés mindkét nagy alrendszer (tudomány és oktatás) számos strukturális gondjára jelenthet megoldást, s ennek révén válhat az ipari korszak közoktatása és tudománya is információs társadalmivá. Ehhez társadalmi kommunikációnk és irányítási (kontroll-) folyamataink széles körű átszervezésére, radikális társadalmi innovációra van szükség, amelynek során a meginduló integráció maga is visszacsatolási „lökésekkel" segítheti előre a folyamatot.

A Freire fő téziséből kiinduló másik gondolatkör a fenntartható fejlődésbe való átmenettel kapcsolatos. A gyors ütemben közelítő globális ökológiai és társadalmi válság elhárításához mélyreható kulturális változásra van szükség, melyben az oktatásnak szükségszerűen döntő szerepet kell kapnia. Létre kell jönnie egy olyan típusú oktatásnak, amely a társadalom felnövekvő generációit az értelem, az érzelem és az akarat erejével vonja be a növekvő ökológiai és társadalmi veszélyekre és azok orvoslására vonatkozó tudás megteremtésébe. Ez különösen érvényes a helyi és regionális közösségek veszélyeztetettségét okozó, látszólag apró kérdésekre, amelyeknek komoly szerep jut a magasabb szintű ökológiai és társadalmi szerepvállalás, a kooperáció és a tudatosság kialakításában.

Az elméleti keret: a kontroll átfogó és szűk értelmezése

A fenntarthatósági krízis közeledése egyre erősebben mutat rá egy átfogó és alapvető kulturális-civilizációs változás szükségességére – az ipari korszakban kialakult struktúrák, intézmények és mechanizmusok elavulására. Ennek az immár globális szinten értelmezett gazdasági, politikai és kulturális kihívásnak a része az információs társadalom tudományának és oktatásának várva várt megszületése. A közös mozzanat a jelenlegi tudástermelési, megosztási, kommunikációs és kontrollfolyamatok átalakítása. A közoktatást és a tudományt megújító, illetve a fenntarthatóságot szolgáló nagy volumenű intézményes átszervezéseket ráadásul oly módon kell megtervezni, hogy azok ne teremtsenek új, elnyomó jellegű bürokráciákat. Ehhez egy teljesen új, emberi méretű kisközösségekből álló, decentralizált hálózatra lesz szükség, amelynek körvonalairól egyre többet tudunk – annyit azonban még nem, hogy ne megoldásra váró kérdésként kelljen tárgyalnunk.

Sok helyről indulhatnánk el tehát az egymásba ágyazódó szempontok labirintusában, a legcélszerűbbnek mégis az tűnik, ha gondolatmenetünkkel a „kontroll" kibernetikai fogantatású, de a társadalomtudományba is jó ideje beköltözött fogalmától rugaszkodunk el.

A „kontroll" – Norbert Wiener² és a fogalmat különösen termékennyé tevő és azt sokoldalúan népszerűsítő James Beniger³ nyomán – a komplex rendszerként felfogott társadalom (társadalmak, emberi kisközösségek, illetve maga az „emberiség") működését biztosító szabályozási, vezérlési, irányítási, koordinációs és információs folyamatok összességét sűríti, amellyel a rendszer különböző elemei a viselkedések befolyásolásán keresztül érik el a szükségesnek tartott „kimeneteket". A kontrollstruktúrákat egyaránt hordozzák törvények és intézmények, írott és íratlan szabályok, normák, hagyományok, szokások, „bevett" viselkedésmódok, elfogadott erkölcsi kódok, de kialakult életmódbeli szokások, eszközhasználati rutinok, sőt maga a mindenkori nyelv is. Jelentése ezért jóval mélyebb a szokásosan használt „uralom, hatalom" értelemnél. Norbert Elias nagy munkája, A civilizáció folyamata éppen azáltal termékenyítette meg a történeti szociológiai gondolkodást, hogy bemutatta: a társadalmakat pókhálóként szövik át meg át azok a kontrollmechanizmusok, amelyek az individuális viselkedés szabályozásával, belsővé tett normákon keresztül érik el a tágabb közösség sikeres adaptációját lehetővé tévő automatizmusok meggyökeresedését.

Kihívásokkal és megoldásra váró társadalmi problémákkal teli korszakunk leírható – és részben megérthető – tehát egymásra rétegződő kontrollstruktúrák bonyolult szőtteseként is,⁴ ahol a „legabsztraktabb" mintákat a globális térre és az emberiség egészére szabott kontrollfolyamatok (makro)szintje kínálja. Középszinten helyezkednek el az egyes társadalmak, a multinacionális nagyvállalatok, illetve a globálisan összekapcsolt nagy társadalmi alrendszerek (gazdaság, politika, tudomány, közoktatás, egészségügy), és „alul" találjuk a helyi (és más önszervező – pl. szakmai, illetve érdeklődés-) közösségek mikroszintjét, a lokális dimenziót.

A nagy társadalmi alrendszerek válságjelenségeinek és a fenntarthatósággal kapcsolatos diskurzusnak egyaránt az ad keretet, hogy éppen kialakul az új, globális kontrollminőség, amely újrarendezi és középszintűvé szorítja vissza a feladatainak egyre kevésbé megfelelő hagyományos kontrollstruktúrákat.

Andrew Shapiro nyomán⁵ azonban elterjedt egy másik, a bemutatottnál sokkal szűkebb kontroll-fogalom is, amelyet szintén termékenynek tartunk és használni fogunk. Shapiro „kontrollforradalom" alatt azt a monumentálisnak ígérkező váltást érti, amely az internethez hasonló új technológiáknak köszönhetően az intézményektől az individuumokhoz helyezi az ellenőrzés funkcióját – vagyis a kontroll ebben az esetben a negatívnak tartott hatalmat megtestesítő nagy erejű intézményekkel (kormányok, vállalatbirodalmak, média) szemben kiépülő individuális és közösségi „ellensúlyra" utal. Ebben a jelentésében a kontroll azokra a mechanizmusokra használható, amelyeket különböző korszakokban az elnyomónak, emberellenesnek tartott szerkezetek megregulázására, kordában tartására fejlesztettek ki az egyes közösségek. A megkülönböztetés érdekében a későbbiekben mindezt „farkas-kontrollnak" fogjuk nevezni.

Mivel Beniger és Elias kontroll-fogalmai az emberi kultúra kognitív és szocializációs oldalát hangsúlyozzák, remek értelmezési keretet kínálnak a tudomány és az oktatás óriásrendszereinek átalakulásához, szervesen kapcsolódva az információs társadalom vitairodalmához. A fenntartható fejlődésbe való átmenet vizsgálatához azonban egy még tágabb, antropológiai-pszichológiai-történeti-szociológiai beágyazású fogalmi térre van szükség, amellyel képesek vagyunk érvényes állításokat tenni a kulturális evolúció rendszerszintjén is. Itt ismét Wienert hívhatjuk segítségül, mert a kontroll kibernetikai fogalma olyan általános, hogy abba beilleszthető a társadalmi lét minden aspektusa – így a fenntartható fejlődés felé való kulturális átmenet szokásos „intézményi" és „kognitív" szempontjain túl az érzelmi és akarati oldal is, amely a szándékosságot, a tudatosságot és a spiritualitást is összefogja. Shapiro kiegészítő üzenete pedig az elméleti felismerések akcionista „lefordítását", vagyis már a cselekvésszervezést segíti.

Kontrollválság és kontrollforradalom a tudományban és az oktatásban

James Beniger modellje szerint a 19. század második felében az ipari fejlődés és a nyomában járó társadalmi és politikai átalakulások egyre erősebb kontrollválságot idéztek elő. Ezt egy olyan kontrollforradalom „ütötte helyre", amely technológiai és társadalmi innovációkat lán­colt egybe a modern iparszervezéstől a korszerű bürokrácián át a „mo­dern" tudomány, közoktatás és média kialakulásával. S noha Beni­ger maga csak a 19. század közepétől a 20. század első harma­dáig tartó időszakot dokumentálta részletesen, a modellt követői, ismer­tetői⁶ és saját maga is használhatónak véli az azóta eltelt időszak fejleményeire is. Ennek megfelelően az egymástól látszatra távol álló válságtünetek (az ökológiai válság, az akut gazdasági fejlettségbeli különbségek, a biztonsági problémák, az értékválság stb., stb.) egyaránt a korábbi kontrollforradalommal helyreálló rendszeregyensúly újbóli megrendülésének jelzései, és mint ilyenek egy következő kontroll­forradalomért kiáltanak.

Ebből a „válságmátrixból" elsőként nagyon röviden a tudományt, majd sokkal hosszabban az oktatást vesszük szemügyre, hogy aztán a talán leginkább érzékeny területig, a fenntarthatóságig jussunk.

A tudomány jelenlegi helyzete és dinamikája James Beniger termékeny modellje nyomán nem csupán nagy leíró erővel magyarázható ún. kontrollválságként (control crisis), de maga a szerző is vállalkozott arra, hogy egy önálló tanulmányban kifejtse⁷ ez irányú gondolatait. Mindezt azért kell megemlítenünk, mert ezt a tanulmányt már kevésbé kidolgozottnak érezzük, és a tudomány kontrollválságára másutt vélünk rábukkanni, mint Beniger.

Azokon a területeken, ahol az algoritmizálható agymunka gépesítése, vagyis a szellemi munka automatizálása folytatható, ott mindig enyhébb a tudomány kontrollválsága. A tudományos közösség ugyanakkor lépésről lépésre eljut annak felismeréséhez, hogy a kontrollválság számos (finanszírozási, irányítási, erőforrás-kezelési, koordinációs) összetevője közül a szűk keresztmetszet a nem algoritmizálható tudások birodalma: a tudástermelési folyamatból ma már leginkább az értelmezésre és kontextusba helyezésre képes, a jeltömeg méretét ellensúlyozni tudó emberi agyak hiányoznak.

A csillagászat ma már gyorsabban termel és dolgoz fel jeleket, mint amennyit az összes csillagász együttesen feldolgozni képes. 700 millió fényképfelvételen csak az emberi szemtől remélhető, hogy az apró csillagporszemcséket azonosítja; a képfeldolgozás automata rendszerei erre még nem alkalmasak (Stardust Project). A régészek által felszínre hozott milliárdnyi egyedi objektum megtekintése, azonosítása, osztályozása, rendszerezése, előfeldolgozása elképzelhetetlen emberi kezek, agyak és szemek nélkül. Egy biotóp teljes átvizsgálásához nem áll rendelkezésre egyidejűleg több száz tudós, de ha egy tudós mellé rendelünk háromszáz, megfelelően felkészített diákot, akkor azok képesek kiszűrni például a frissen megjelent invazív növényeket – és a sort még hosszan folytathatnánk.

A tudomány új kontrollforradalma tehát csakis az emberi infrastruktúrából nőhet ki, csakis humán forradalom lehet – és mint ilyen, már nem technológiai, hanem társadalmi innovációt követel.

Minden más lehetőség kizárása után a közoktatás, ezúttal Lewis Mumford⁸ metaforáját használva, mint kész megagépezet tökéletesen alkalmasnak látszik arra, hogy jelenlegi működését radikálisan megújítva egyúttal kutatási megagépezetté is váljon, részben megoldva a tudomány – és mintegy mellesleg: részben saját – kontrollválságát.

Az UNESCO 2004-es adataiból kiinduló, felületesen óvatos extrapoláció szerint 2007-re körülbelül 800 millió diák tartozik a 12-18 éves korosztályba, akikre körülbelül 40 millió tanár felügyel, üzemszerű rendben. A pedagógiai fordulat arra az antropológiai előfeltételezésre épül, hogy a különböző absztrakciós szintű és megfelelően irányított problémamegoldó folyamatokba a 12-18 éves korosztály bevonható, hogy a diákok tanáraik és a folyamatban érintett tudósok segítségével képesek lesznek releváns új tudások létrehozására, ráadásul közvetlen érintettségük és választásaik folytán erősen motiválttá is válnak a tanulásra, amelynek révén tudományos óriásprojektek teljes értékű résztvevőivé válhatnak. A majdani óriásgépek tehát kutatók, tanárok és diákok mélységében sokszorosan tagolt hibridjeiként szerveződhetnek, ahol az adott témával eltöltött idő, a problémamélység, illetve a méretek függvényében különülnek el a feladatok.

Ez látszólag utópisztikus, valójában azonban nagyon is realisztikus világ. A tudomány kontrollválságának leküzdése közben ugyanis a közoktatás olyan gyakorlati fordulata is megvalósulhat, amelyre elvi és elméleti szinten már régóta készen állnak a pedagógiai játéktér szereplői. (Aki nagyon kíváncsi, már arra is számos példát találhat, hogy a majdani megagépezet kialakulásának „előszeleként" kisebb diákközösségekkel már meg is kezdődött a tudományos problémamegoldás folyamatába való becsatlakozás.⁹ )

Dióhéjban ez az a vízió, amelynek pedagógiai és társadalompolitikai tartalma mintha Freire köpönyegéből bújt volna ki. 1970-es emble­matikus könyve, a Pedagogy of the Oppressed normatív módon fogalmazta meg, milyen irányba kell megváltoznia az iskolának és az oktatásnak, hogy a továbbiakban ne az elnyomást, hanem a felszabadítást szolgálja.

A „katedrapedagógia" alkonya és új tudástermelési tér az iskolákban

Az érintettség, a helyi problémákra való reflexió fontosságát Freire akkor ismerte fel, amikor írástudás-terjesztő missziója közben Brazília északkeleti (legszegényebb és legelnyomottabb) vidékein szembesült a standard tankönyvek használhatatlanságával.¹⁰

A fennálló oktatási rendszerek alapjellemzőit Freire a banking edu­cation kategóriája köré rendezi (ahogy a pénzt betesszük a bankba, úgy tesszük a tudást a diák fejébe – ezt Magyarországon katedrapedagógiának hívjuk). A tanár tanít és nevel, a diákot tanítják és nevelik. A tanár mindent tud, a diák semmit. A tanár beszél, a diák figyel, és követi a tanár választásait és gondolatait, az általa kijelölt tartalmakat. A tanár cselekszik, a diáknak a tanár cselekvésének követése és ezen keresztül a cselekvés illúziója jut. A tanár összevegyíti a saját szakmai autoritását magának a tudásnak az autoritásával, a diákot a tanulási folyamat objektumává fokozva le. Mindezek nyomán a katedrapedagógia a diákok kreatív erejének csökkentésében vagy egyenesen lenullázásában merül ki, a világ megváltoztatásában ellenérdekeltek szolgálatában.

Emiatt erős a nyomás az oktatási tartalmaknak a valóságtól való eltávolítására is, nehogy felerősödjön az ahhoz esetleg hozzákapcsolódó kritikai potenciál, illetve az összefüggések felismerése – ez tételesen megfogalmazódik olyan pedagógiai pozíciókban, amelyek szerint a jelennel kapcsolatos ismeretek átadására az iskolának nem kell vállalkoznia. Az elnyomás mechanisztikus, a gyakorlattal szemben a memóriára támaszkodó, a tudás birtoklását annak megélése fölé helyező, az élet teljessége helyett csak annak árnyképeit közvetítő kontrollstruktúráját (overwhelming control) Freire nekrofilnak – azaz halottkedvelőnek – nevezi. A kultúra és a tudás, amely ebben a rendszerben megőrződik, mint a diák megismerő munkájának tárgya, valójában inkább a tanár tudástulajdona (knowledge property), a közvetítő szerep és reflexió híján pedig nem valóságos tudást és nem valóságos kultúrát reprezentál.

A Freire látleletének megjelenése óta eltelt évtizedek alatt a pedagógiai kultúra a világ minden részén sokat távolodott a katedrapedagógia szélsőségeitől, és a tanító-nevelő munka megújításának fősodra ugyanilyen felfogásban fogott a modernizációhoz. A pedagógiai konstruktivizmus esernyője alatt sikeresen bontakozott ki egy olyan gyakorlati ellenmozgalom, amelyik lépésről lépésre egyre több nekrofil jellemzőt alakított át az iskolákban, legyenek azok Chicago, Malmö, Budapest, Valparaiso, Manila vagy éppen Maputo valamelyik kerületében, és az internet megjelenésével ez a folyamat látványosan fel is gyorsult. A mai pedagógiai elméletben és a politikai filozófiában nincs olyan számottevő erő, amelyik visszafordítani igyekezne a folyamatokat, ne előre vinni.

Csakhogy a valóságosan végbemenő változások mégsem rendszerszintűek és nem is rendszertermészetűek – pusztán felszíni változások, mint azt majd részletesebben is látni fogjuk. Emiatt esetlegesek is a szónak abban az értelmében, hogy személyek, tantestületek vagy éppen egy oktatáspolitikai kurzus választásainak megfelelően történik valami – vagy nem történik semmi – a módszertani kultúra, a pedagógiai szemlélet vagy a rejtett tanterv átalakítása érdekében. Sporadikusak, mert nincs egységesség és tömegesség az „új" átvételében és terjedésében. Bizonytalanok, mert nem mélyen rögzült mintázatok alapján, nagyjából azonos nyomvonalon alakulnak és szilárdulnak meg a korszerű standardok, hanem a mai napig ki vannak téve a tanárok, tanári stílusok, tantestületek és iskolavezetők választásainak. Lokálisak, mert a koordináció a finanszírozás (kis)közösségi volta és a nemzeti kultúrák iskolai túlreprezentáltsága miatt nem tud kilépni a nemzetállamok feletti tervezési térbe. Képmutatóak, mert a „kis lépések" apológiája rendre a valódi kihívás elkerülése érdekében formálódik érvvé, és a „sok helyen már megújult a rendszer" lefegyverző állítása elfedi, hogy „még több helyen" nem.

Freire terápiaként 1970-ben azt javasolja, hogy a Jelen pszeudopartici­pációját, a részvétel illúzióját a valóban közösen megtervezett, kointencionális oktatás (co-intentional education) váltsa fel. Az oktatás Tárgyaként felfogott diák helyébe Alanyként emancipált diáknak és tanárnak kell kerülnie, akik közösen fedezik fel és alkotják újra és újra a valósághoz ezer szállal kötődő tudást. A közös reflexiókon és kritikákon keresztül közös és erősen gyakorlati természetű tudások formálják a folyamatokat, amelynek során nem külső kényszer, hanem belsőleg vállalt elköteleződés a felhajtóerő – ez az első lépés a felszabaduláshoz (liberation) vezető úton. A tudás csak akcióközpontú lehet: mit ér az az ismeret, amelynek révén nem akarunk megváltoztatni valamit a világban? Ha nem valamilyen eleven probléma szervezi maga köré a tanulási folyamatot?

Freire megoldása a kommunikációhoz elengedhetetlen dialógusközpontúság és a kooperációképességhez nélkülözhetetlen kritikai gondolkodás (critical thinking). A forradalom akkor megy majd végbe, amikor a tudásszerzés nem előre programozott tananyagcsomagok kényszerzubbonyába szorul, a jutalom és a büntetés silány módszertani kultúrájának zivataros égboltja alatt, hanem a dialógus és a kritikai gondolkodás képességével felvértezett individuumok saját személyiségüket tükrözik vissza (reprezentálják) a megismerés saját maguk által választott, szervezett, szisztematizált és fejlesztett keretei között.

De vajon még mindig a régi, nekrofil struktúrák nehezednek-e az oktatásra és nyomják el továbbra is a következő generációkat, vagy már látjuk a végbemenő paradigmaváltás kontúrjait, a diák, a tanár, a tanulási folyamat vagy a tananyag radikálisan új szellemű transzformációival?

A válaszunk egészen határozottan az, hogy noha a csírái itt-ott megjelennek egy egészen más elvű tudásgazdálkodásnak és oktatásfilozófiának, hogy az (el)nyomás enyhül, hogy „jobb", mint korábban, mindez még nem jelenti azt, hogy a valódi emancipáció végbement volna. Továbbra is a tudásnak a tömegtermelése folyik a szónak abban az értelmében, hogy a folyamatok célfüggvénye a diák fejében végbemenő tudásváltozás és az általa produkálható és mérhető tudásteljesítmény. A tudás tananyaggá párolt korpuszainak adagolása – kanállal, szakáccsal, előemésztve. Még a legmodernebb iskolák is a 19. század utolsó harmadának munkaerő-piaci követelményeket és a nemzeti identitás attribútumait középpontba helyező levegőjét árasztják.

Az oktatás új kontrollforradalom előtt

Freire ikercsillaga, Ivan Illich ugyancsak 1970-ben megjelent, hason­lóan provokatív könyvében¹¹ megmondja, hogy mi a végső ok: a világ különböző bürokráciáinak összeolvadása (merger of world bureau­cracies), amely nemcsak az iskolát, hanem a gazdasági életet, a keres­kedelmet, a politikai intézményrendszert vagy az egészségügyet (és tegyük hozzá: a tudományt) is homogenizálja.

Ahogy korábban láttuk, mindez a 19. század végén elindult kontrollforradalom eredménye: a termelés és az elosztás (a gazdaság és a politika) irányíthatóságát fenntartó technológiai és társadalmi innovációk diadala. Az iskolák képét is az első pillanattól fogva e bürokratikus kontroll formálta. Ennek három sarkalatos eleme, a finanszírozás, a tanterv meghatározása és a tanárképzés a mai napig lényegét tekintve alapvetően változatlan, még akkor is, ha a képet alternatív iskolafenntartók (önkormányzatok, alapítványok, egyházak) és alternatív tananyagok is színesítik. Minden más erre épül rá: a tananyagok, a rendtartás, a működés szabályozása, a tanórák és azok szakmai-pedagógiai tartalma.

Az iskolák közti különbségek ezeken a felszíni vonatkozásokban ragadhatóak meg, illetve az oktatás milyenségét döntően meghatározó tanárok teljesítmény-, színvonal- és felkészültségbeli különbségeiben. Minden olyan reform, amely a felszín korszerűsítését szolgálta az oktatástechnológia, a tantárgyak, a módszertani kultúra vagy az iskolai idő- és munkaszervezés megújításával, javított az összteljesítményen, miközben változatlanul hagyta a bürokratikus kontroll szerkezeti meghatározottságait. Az oktatás világválságáról elindult diskurzus is jórészt a felszín jelenségvilágára koncentrált, azt hagyva figyelmen kívül, hogy az iskola a mai napig tökéletesen ellátja az ipari korszakban kialakított funkcióit: a szülők munkaideje alatti gyermekfelügyeletet, a termelés és az adminisztráció feladattömegét kezelni képes, interoperábilis és írástudó generációk előállítását, a tanárutánpótlás biztosítását és a tudományos elit kinevelésének korai feladatait.

Az ipari korszak bürokratikus kontroll alatt álló iskolájában azonban másodlagos a gyermek: a legfontosabb célfüggvény a mérhető tudásteljesítmény és az állampolgári érintkezéshez és a kultúraelsajátításhoz (fogyasztáshoz) szükséges készségek és képességek kialakítása. A bürokratikus kontroll iskolája saját jól felfogott érdekében megengedi ugyan, hogy intelligens, elkötelezett és csupa szív pedagógusok aranyozzák be a gyermekek életét, ha van rá kedvük, idejük és indíttatásuk, de nem törődik avval, ha közömbös, kontraszelektált, felkészületlen, alulmotivált tanárok lelki terrorja és elidegenítő unalma teszi börtönné a tantermeket.

Gaudig, Freinet, Freire és sokan mások már az ipari korszakban az információs társadalom iskolájáról álmodtak. Helyesen látta meg Illich: a tanulás új gyermek- és emberképhez igazodó világának megteremtéséhez először nem az iskolákat kell megváltoztatni, hanem a mögötte álló gazdasági és politikai rendet – utána változnak majd az iskolák is. Másképpen: az iskolákhoz nyúlni anélkül, hogy a létüket meghatározó bürokratikus kontrollt nem váltja fel valami más, Illich szavaival a semmibe vezető hídépítés (bridges to nowhere).

A forradalmi ideológia azonban, amelynek Marx-fordulata óta Freire sincs híján, nem számol avval, hogy egy kontrollválság radikális társadalomfordító programok híján is kihordja a jövőt. Az elmúlt évtizedben azt láttuk, hogy a bürokratikus kontroll éppen az információtechnológia újabb nagyszerű vívmányainak a rendszerbe állításával hosszabbította meg sikeresen a saját válságának kibontakozásához vezető utat és időt. Eközben viszont mind több olyan, rendszerszintű fejleményre is felfigyelhetünk, amelyek már egy következő időszak új típusú kontrollkörnyezete felé mutatnak – külső beavatkozás nélkül, a fennálló viszonyok inherens változási logikájából fakadóan.

Példaképp négy jelenséget említünk meg, amelyek ugyanannak a szerkezeti változásnak a különböző oldalairól tudósítanak.

Avval, ahogyan többek között a fenti nyomások miatt is a tudás potenciális hordozójaként tekintett gyermek felé fordul a bürokratikus kontroll, egyúttal el is kezdi felszámolni magát. Saját célfüggvényei érdekében ugyanis olyan folyamatokat indít el, amelyek már az őt felváltó új kontrollminőség építőelemei lesznek.

Az is rögvest egyértelművé válik, hogy a változás letéteményesei nem a maguk fertályán kis tudás- és értékoázisokat létrehozó pedagógus-hősök, hanem az intézményi struktúrát globális méretekben, rendszerszinten átalakítani képes aktorok. Nincs lokális alternatíva – pontosabban ugyanannak a valóságnak egymást kiegészítő és felerősítő lokális percepciói vannak. Emiatt az új kontrollminőségről is keveset tudunk egyelőre, de az bizonyos, hogy az ipari korszakban kiformált nemzetállami-bürokratikus érdekstruktúrákat felülírja, és globális (planetáris) szintű koordináción alapszik majd. Várható, hogy az új kontrollminőség nem egyetlen döntési centrumhoz köthető, hanem sok kis döntési centrum tartja működésben. Nem egy szereplő irányít teljes hatáskörrel (amit ma az oktatáspolitika allegóriája testesít meg), hanem sok: az új kontrollminőség emiatt részben multi-stakeholder világ, részben önkormányzás (self-governance) lesz a szó igazi értelmében. Valódi önszervező rendszer tehát: ám azokat a módokat, ahogyan az önszerveződés végbemegy, nagyban meghatározzák majd a tudatos akciók, a politikai síkon megvalósított társadalmi innovációk. Kérdés, hogy a sok kicsi hogy függ majd össze. Hogy lehet a kis közösségeket egy hierarchiamentes hálóban úgy összefogni, hogy ahol a központi koordináció lényeges, ott meglegyen, de a kis közösségek és azok egyes tagjai autonómiájának megsértése nélkül? Az új kontrollstruktúra célfüggvénye a kooperatív tudásfolyamatok révén összecsiszolt, kreatív polgár, ahol ez a minőség nem a legtehetségesebbek jellemzője csupán, hanem szinte mindenkié, aki az oktatási rendszerből kilép.

A premodern gyermekkép szimbóluma, a pálca helyett, amely a fegyelmezendő mivoltra utal, az ipari korszak jelképe a tölcsér, amellyel az üres fejekbe tudás töltetik. És noha a tölcsér jobb, mint a pálca, mostanra már egyre nyilvánvalóbban inadekvát a paternalista gyermekkép, amelyre épül, amelyből vétetett. Ez igazából sohasem volt korszerű, de mostanra már kifejezetten kártékonnyá vált. A kilencvenes évek közepének digitális robbanása óta ugyanis egyre jobban látszik, ahogy a screenagerek, a számítógép és a televízió nemzedéke az információs írástudás magabiztos birtokosaiként egyre több kompetenciát mutatnak általában és az iskolán túli tudáskörnyezet birtokbavételével speciálisan is. Milyen tölcsérrel álljon a számítógépes analfabéta tanár a diákja mellé, aki épp a chicagói reptér forgalmát irányítja egy szimulációs játékon? Az információs társadalom új kontrollstruktúrájának és gyermekképének a szimbóluma a tölcsért leváltó „milliónyi kis tudáskazán" – feltételezzük, hogy Freire nem tiltakozna ez ellen a kép ellen.

A harmadik világ kontextusában, ahol sok esetben magának az iskolának mint intézménynek a fizikai megteremtéséért is óriási erőforrásokat kell mozgósítani (mint például Indiában, mert épülethiány vagy tanárhiány miatt nem láthatók el a gyerekek), ahol a tudáshordozókhoz való hozzáférés mindennapi gond, ahol a foglalkoztathatóság komoly korlátja a kibocsátásnak, sok esetben még a bürokratikus kontroll előtti állapotban van az oktatási rendszer. Ebből a perspektívából nehéz, de nem lehetetlen a következő rendszerszint hegycsúcsait pásztázni, és ahhoz igazítani a cselekvést. Kiindulásképpen azt kell felismerni és elfogadni, hogy az utolérés reménytelen program. Nem a fejlettek éppen lecserélés alatt álló mintáinak másolása, hanem az új minőség felé mutató közös cselekvések megtalálása a stratégiai kihívás. A problématér közösségének felismerése az együttes cselekvés kiindulópontja: a globális környezeti kihívások, az emberi össztudás tömegének gyarapítása az ősi, helyi tudásokkal (indigenous knowledge), a javak termelésében és fogyasztásában való összeabroncsozottság, amely határoktól függetlenül növeli meg a milliónyi tudáskazán iránti keresletet.

A vízió, amelyik globális koordináció alatt álló tudástermelő közösségekké kívánja kovácsolni a diákokat és a tanárokat, olyan jövő- és gyermekkép, amely messzemenően az új kontrollminőség felé mutat. Pontosabban: az egyik lehetséges irányt és megoldást jelzi, amellyel elképzelt és megtervezett mikrovilágok társadalmi innovációként életre kelhetnek. A tudomány képviselői új szereplőként jelennek meg az iskolák életében, másutt bizonyára az egyre sikeresebb és egyre nagyobb tömeghatást elérni képes társadalmi vállalkozók, social enterpreneurök alakítanak ki új működésmódokat.

A felszabadító üzenet része az, hogy az akut társadalmi problémák közül a tudásszakadék csökkentése bele van kódolva a vízióba. S mivel – nem utolsósorban Freire szellemében – a majdani tudástermelésnek valóságos problémákra kell vonatkoznia, kétség sem férhet hozzá, hogy sok egyéb mellett a gazdasági fejlődésnek és az életminőségnek a fenntarthatóság kérdéskörében összefutó kihívásegyüttese lesz az a terület, amelyekre bizonyosan fókuszálni kell majd. Szubregionális szinten, a majdani globális programok előképeként már a rendszerszintű változás előtt tervezhetőek és elindíthatóak kísérleti, ún. pilot-projektek, amelyek égető környezeti, ökológiai vagy egészségügyi kérdésekben termelnek meg más erőforrás híján előállni nem képes tudásokat. A bürokratikus kontroll egyik erénye, hogy effajta programokat gyorsan és hatékonyan vezényel le – ha bele tud törődni abba, hogy nem a tölcsér másik végét, hanem a megoldó erőt kell a gondjaira bízottakban látnia.

Kulturális átmenet a fenntartható fejlődésbe

A fenntartható fejlődésre való átállás erőteljesen (és kölcsönösen) kötődik a mindennapi iskolai gyakorlat és a diákok által végzett kreatív tudományos munka közti kapcsolat gondolatához. A legfontosabb láncszem köztük talán éppen az a korábbi megjegyzésünk, mely szerint ha meg akarjuk változtatni az iskolákat, először a társadalmi környezetüket adó gazdasági és politikai rendet kell megváltoztatnunk. Ugyanez vonatkozik a fenntartható fejlődésbe való átmenetre is – csak sokkal sürgetőbben.

Miközben azt láttuk, hogy az információs társadalmak kiformálódása már önmagában is felkavarja és egyre inkább átrendezi a kontrollfolyamatokat, az átrendeződésnek a sürgető mivoltát radikálisan növeli az emberiséget nyilvánvalóan fenyegető és egyre közeledő globális ökológiai és társadalmi válság.¹³ Amennyiben a világ jelenlegi túlzott erőforrás-fogyasztását, hulladéktermelését és egyéb, környezetünkkel kapcsolatos problémáit nem fogjuk vissza, mégpedig mielőbb, az elkerülhetetlenül regionális ökológiai vészhelyzetekhez vezet, amelyek pedig hamar áttevődnek egyre terjedő, összeomlás felé vezető, kezelhetetlen társadalmi ellentétekbe. A közvéleménynek és a döntéshozóknak tehát mihamarabb túl kell jutniuk azon a ponton, amikor még mindig tagadják (sokszor tudat alatt is) és elutasítják a helyzet lényegét, s vele együtt a szóban forgó mély és kiterjedt gazdasági és politikai változások szükségességét.

A tagadásra való hajlam a közeledő válság vészjelzéseinek sokszorozódásával várhatóan egyre csökken. Ma az erdők, a halászat és a globális felmelegedés követel figyelmet; holnap a kőolaj, hamarosan pedig a szántók és legelők katasztrofális eróziója, vagy sok terület elsivatagosodása, mindenekelőtt a harmadik világban. A túlfeszített rendszerekből fakadó egyre súlyosabb ökológiai csapások hatására nem az emberiség hagyja majd el a tagadást, hanem a tagadás az emberiséget. Még nem vonatkoztattuk önmagunkra a régi bölcsességet: ha azt akarod, hogy a szamár rád figyeljen, csapj a fejére.

A társadalom gazdasági és politikai alapjait átrendező lényeges változások tehát valószínűleg inkább lesznek a fenyegető vagy kezdeti fenntarthatósági krízisre adott válaszok, mint az iskolákkal és a tudománnyal kapcsolatban tárgyaltakhoz hasonló, az intézményes erők nyomására adott reakciók. Ha azonban egyszer a fenntarthatósági kényszerek hatására elindulnak a megfelelő irányba mutató folyamatok, az intézményes erők mindkét területen jelentősen javítják majd ezek továbbvitelének esélyeit.

A fenntartható fejlődésre való átállással kapcsolatban előfeltevésünk ellentétes a jelenleg uralkodó konvencionális nézettel, miszerint a társadalmi problémák megoldásának lehetőségét a jövő technológiai változásai hordják magukban. Azt állítjuk, hogy a szükséges technológiáknak már birtokában vagyunk – noha ezek még fejleszthetőek -, s amennyiben a forrásokat megfelelően mobilizáljuk, hasznosítjuk és osztjuk el, ezek a technológiák a társadalom számára elérhetőek.¹⁴

A valódi probléma tehát az, hogy egyelőre nem sikerült széles körű társadalmi együttműködést és koordinációt teremteni és fenntartani autonóm (azaz nem kényszer alatt működő) egyének között. A megoldáshoz olyan hatékony mechanizmusok kialakítása szükséges, amelyek képesek ellensúlyozni vagy leszerelni a jelenlegi politikai és gazdasági intézmények antiszociális és kizsákmányoló mozzanatait, amelyek egyúttal a fenntarthatóság felé való elmozdulással szembeni ellenállás sarkalatos elemei is.

A feladat az, hogy beazonosítsuk a rendszer átstrukturálására alkalmas evolúciós folyamatokat, és módokat találjunk azok megerősítésére annak érdekében, hogy elhárítsuk a fenyegetően közeledő ökológiai és társadalmi válságot.

A potyautas-kontroll (free rider control)¹⁵ minden működőképes kooperatív rendszer lényeges mechanizmusa, amelyet az emberiség a biológiai evolúció évmilliárdos folyamataival örökölt, s azóta is az emberi együttműködésnek a főemlősökön jóval messzebbre visszamenő alapját képezi. A potyautas a kooperatív egységnek olyan tagja, amely más tagoktól elfogad támogatást, de azt nem viszonozza. Mivel az evolúció menete véletlenszerű variációk állandó újratermelésétől függ, minden kooperatív rendszerben szükségképpen újra meg újra feltűnnek potyautasok. Ha egy rendszerben a hányaduk túlnő egy (amúgy elég alacsony) korláton, akkor a kooperáció összeomlik. Ezért egy kooperatív rendszer csak akkor életképes, ha kitermeli és fenntartja azokat a mechanizmusokat is, amelyek a megjelenő potyautasokat állandóan leszerelik. Ez azonban önmagában nem elegendő a jelenlegi valóságból a fenntarthatóságba való átmenethez.

Az ősi kultúra és az emberi agy struktúrája

A kölcsönös összeférés és a kooperáció imperatívusza, mint a potyautas-kontrollt megvalósító mechanizmusok, különböző alakváltozatokban kísérték végig főemlős őseink kis csoportokba szervezett létformáit. Ezen a fokon azonban még nem eredményezett valóságos és kölcsönös méltányosságot élelemhez vagy nemi partnerekhez való hozzáférés tekintetében; a domináns egyének többhöz jutottak. Valódi méltányosság csak az emberré válás után, vadász-halász-gyűjtögető ősi közösségeinkben jelent meg, és a későbbi metamorfózisok ellenére, mint látni fogjuk, máig is jelentős szerepet játszik a társadalmi kötőszövetek táplálásában és mentalitásunkban.

A fenntartható fejlődés kérdésének ilyen irányú megközelítésekor az egyik lehetséges, noha nem elterjedt kiindulópont az emberi agy struktúrája, mely minden társadalmi cselekmény alapja. Mai modern agyunk, mellyel egy szinte globális dimenziójú társadalmat működtetünk, lényegében¹⁶ ugyanaz, amellyel őseink vadásztak és halásztak. Agyunk speciális emberi tulajdonságai az évszázezredek alatt lezajlott evolúciós folyamatok során alakultak ki, mégpedig szorosan kötődő, kis létszámú (jellegzetesen 100-200 fős) közösségek támogatására, melyek méretét mind kommunikációs folyamataik, mind a természetből nyerhető erőforrásaik szigorúan ezen a szinten tartották.

Ezt a nézetet erősen alátámasztják Robin Dunbar regressziószámításai a csoportnagyság és a főemlősök neocortexének kapcsolatáról, melyek azt mutatják, hogy az emberi aggyal genetikailag összhangban lévő csoportméret 150 fő körül mozog.¹⁷ Az ilyen méretű közösségeket a saját és más csoporttagok társas kapcsolatainak monitorozásával az egyének képesek megfelelően összetartani. A kapcsolatok száma a közösség méretével exponenciálisan emelkedik, ennek kezelésében pedig az agy kapacitásai már korlátozottak. A másik korlátot az jelenti, hogy nagyobb csoportok mind hamarabb kényszerülnek új környékre továbbmozdulni, mivel hamarabb élik föl közvetlen környezetük növényi és állati erőforrásait – s az ilyen elmozdulások ütemének természetes felső határa van, mert nem lehet óránként továbbhurcolkodni, de még naponta sem. A csoportméret e két korlátozó tényezője az evolúció során összefonódva alakult ki.

A későbbiek során a genetikai evolúciónál sokkal gyorsabb kulturális evolúció vezetett az egymást kölcsönösen támogató, autonóm individuumok közti, önkéntes együttműködésen alapuló társadalmi kapcsolatokhoz mint túlélési előnyhöz. Michael Tomasello¹⁸ azt állítja, hogy az ember és a főemlősök közti lényegi eltérés majdnem teljes egészében a progresszív kulturális evolúció terméke, mely egy vagy legfeljebb két alapvető fontosságú genetikai változásra épül. Amellett érvel, hogy a genetikai szempontból gyorsan elrepülő 8 millió év, mely a csimpánzoktól elválaszt minket, többre nem adott volna lehetőséget. Tomasellónak ez a tézise meggyőzőnek tűnik, főleg annak alapján, amit a DNS szerepét illetően az ezredfordulóig kiderített a genetika tudománya.¹⁹ Dunbar viszont, előzőleg idézett könyvében, erősen ellenzi ezt a nézetet, és a nyelvet a főemlősök közti általános kommunikációs rendszer, a csoporton belüli szociális viszonyokat kialakító és fenntartó kontrollstruktúra termékének tartja (amelynek emblematikus tevékenységtípusa a látszatra spontán, valójában szigorúan szabályozott kurkászás, a páronként eszközölt kölcsönös szőrápolás és vakargatás). Ennek szociális szerepét veszi át sokkal hatékonyabban a vokális alapokon induló nyelv, elsősorban a közösségi hálót kifeszítő pletyka céljaira.²⁰

Tomasello legújabb írásaiban több, számunkra fontos új érv és téma jelenik meg. Az első a megosztott célokra együttesen irányuló szándékosság és törekvés képessége²¹ (shared intentionality) mint a minket a csimpánzoktól megkülönböztető, döntő genetikai ugrás, amely minden emberi kooperáció és arra épülő kulturális evolúció alapja. Erre vezeti vissza a mutatást mint kommunikációt,²² melynek lényege, hogy valaki egy másik ember figyelmét egy harmadik tárgyra (vagy személyre) irányítja olyan körülmények közt, hogy azt mind az első, mind a második szándékos irányításként értelmezi. Tomasello szerint a nyelv kulturális kifejlődése ezen az alapon indul.²³ (Megjegyzendő, hogy Tomasello és Dunbar nézete nem szükségképp ellentétes: a korai nyelv valószínűleg a mutogató és vokális jelek kombinációján alapulhatott.)

Csimpánzok a mutatásra nem képesek, még az emberi mutogatás értelmezésére sem, viszont érdekes módon kutyák igen,²⁴ amit Tomasello a farkasok megszelídítésére és kutyává domesztikálására vezet vissza. Innen ered az az érdekes ötlete is, hogy az emberi kooperációhoz vezető genetikai ugrást talán a megelőző ősemberi fokra rákövetkező egyfajta „megszelídülés" tette volna lehetővé.

Az újonnan kifejlődött társadalmi kapcsolatok²⁵ védelmet és elismerést hoztak a halász-vadász közösségek minden autonóm tagja számára, illetve különösen megemelték az évek során a válságok kezelésében több tapasztalatot felhalmozott idősebb egyedek tekintélyét az erejük teljében lévő egyedek, elsősorban hímek fizikai dominanciájával szemben. Ezt jelentősen alátámasztják a vadászó és gyűjtögető társadalmakban a pubertás időszakában szinte univerzálisan megjelenő körülmetélési szertartások:²⁶ a közösség szimbolikus kasztrációs fenyegetéssel követelte meg a serdülőkor és a felnőttkor közti határ átlépésekor a megfontolt és tiszteletteljes viselkedést.²⁷ A közösséget körülvevő természetes környezetre vonatkozó számos tényszerű instrukció átadásával, valamint a kitartást és a bátorságot bizonyító (tipikusan napokon keresztül, potenciálisan veszélyes körülmények között egyedül leküzdendő) próbákkal járó, az átmenetet szimbolizáló rítusok (rites of passage) célja egyértelműen az élethosszig tartó rendkívüli élmények megteremtése volt.

Hasonlóképpen a kulturális evolúció vezetett ezeknek a közösségeknek a természettel való olyan kapcsolatához, amely az egyszerű jelenléten messze túlmenő, tiszteletteljes és védelmező jellegű, spirituális felhangokkal megerősített természeti beágyazottságot mutat (embedding in nature). Az ősi közösségek fejlődése egy olyan természetes világhoz vezetett, amelynek a védőszellemeit – az emberi kapcsolatok mintájára – célszerű volt tisztelettel kezelni azért, hogy cserébe ők is tiszteletet mutassanak, és megadják azt, amire az emberi közösségnek szüksége van.

Mindezt erősen alátámasztja az, amit az emberiség természeti kapcsolatairól tudunk abból a korszakból, amely közvetlenül megelőzte a jelenkorig túlélő halász-vadász közösségeknek az antropológusok által részletesen dokumentált, komoly tisztelettel kezelt természet-szellem-világát. A régészeti leletek rávilágítanak arra a korábbi kíméletlen életmódra, melynek időszakában a világ különböző tájain kipusztult a megafauna, a nagy testméretű állatfajták világa, sok helyen teljesen, másutt nagyrészt.²⁸ Mintegy 40 ezer évvel ezelőtt az Ausztrália területén először megjelenő emberi közösségek kipusztították a nagy növényevő erszényeseket, hüllőket és madarakat, s ettől függetlenül mindössze kb. 11-13 ezer éve pedig az észak- és dél-amerikai kontinensen egy nagy csoport állatfajtát,²⁹ beleértve a mamutokat és masztodonokat. Mindez szerves része volt e kontinensek ember általi első megszállásának.

A következmények kétségtelenül fenyegetőek voltak. A kontinenshatárok elérésével, a hívogató szűz területek elfogyásával bizonytalanná vált a szükséges húsmennyiség megszerezhetősége, így az emberi közösségek fennmaradása. Ennek az volt az elsődleges oka, hogy mind a nők egészséges biológiai ciklusához, mind a magzat agyfejlődéséhez nagy mennyiségű, szerves vegyületekben kötött vasra van szükség,³⁰ amelynek a hús volt a fő forrása akkor (és mai is). Nem meglepő tehát, hogy csak azok a vadász-halász közösségek maradtak fenn elég hosszú ideig ahhoz, hogy az antropológusok rájuk bukkanhassanak, amelyek sikeresen válaszoltak a megváltozott helyzet kihívására. Ennek során a természettel új és tiszteletteli, védelmező viszonyt alakítottak ki, amelynek szellemében óvakodtak attól, hogy kiirtsák a legnagyobb vadak után a közepes és kisebb nagyságrendű vadakat is.

A neolitikus átmenet következményei

A neolitikus átmenet során, a mezőgazdaság megjelenésével (először Eurázsiában mintegy tíz-tizenegy ezer évvel ezelőtt, s az amerikai kontinensen valamivel később) ledőlt a halász-vadász közösségek méreteit mindaddig szabályozó táplálékellátási korlát. Az evolúciós előny akkor azokra az egyre nagyobb közösségi csoportokra szállt át, amelyek adott területeken a mezőgazdaság révén egy nagyságrenddel nagyobb népsűrűséget voltak képesek fenntartani, s így területeikből ki tudták szorítani először az ősi halász-vadász közösségeket és később az új, de náluk kisebb társadalmi csoportokat is.

Az ősi közösségek méreteit túllépő nagyobb társadalmi egységek összetettebb viszonyait azonban már nem volt képes a hagyományos kooperatív módon rendezni és fenntartani az az emberi agy, amely a halász-vadász közösségekhez vezető kulturális evolúció alapja volt, s azóta, lényeges vonásaiban, nem változott semmit. A nagyobb társadalmi aggregátumokat, amelyek már elérték a (majdnem) kontinentális méreteket, csak a hierarchikusan tagolt közösségeken belül működő instabil hatalmi viszonyokkal lehetett akkortól és azóta is összetartani. A korai agrártársadalmak, noha egyre hierarchikusabbakká váltak, viszonylag humánusak voltak, mert a termékenység spirituális princípiuma hatotta át őket.³¹ Ez vonatkozott az élettel azonosított gabonát termő földre, ezt szimbolizálta a nők termékenysége, ezt tisztelték az istennők képében; s ez vezetett számos korai agrártársadalomban a nőknek a férfiakénál magasabb státusához.

A hímnemű hadúristenségek és a meredező karmú, agyarú, csőrű ragadozó vadállatokat és madarakat ábrázoló bálványképeik csak a későbbi korszakokban tűntek föl,³² amikor a szomszédos társadalmak között már fegyveres konfliktusok törtek ki a földterületek degradálódása és a meglevő erőforrásokért folytatott verseny során, s ezekben túlélési előnyt jelentett a katonai erő és a puszta számokban megtestesülő fölény. Ez hozta magával a férfierő, a virtus felmagasztalását, a nők társadalmi státusának felszámolását, és tette a társadalmi kapcsolatokat konfliktusokkal terheltekké, erőszakosakká és kizsákmányolóvá. Ezzel együtt jelenik meg a családok sok gyermek vállalására való ösztönzése, az akkoriban keletkező, részben még ma is élő vallások szerves részeként.

Bizonyos időszakokban és területeken a szemben álló közösségekben destruktív visszacsatolási ciklusok indultak. Megnőtt a földek degradációjához vezető populációs nyomás, és ez a versenyző közösségek közti ellenségeskedés kiéleződésébe, a még magasabb születésszám általi számbeli előnyökre való törekvésbe, így végső soron még erősebb populációs nyomásba fordult. Mindez még intenzívebb földdegradációt és a rivális etnikumok kiirtásának szándékát, a nagy családok még állhatatosabb erőltetését eredményezte, vagyis ismét csak még erősebb populációs nyomásig szaladt.

Világszerte több esetben is az összeomlásig jutott ez a folyamat, melyet itt csak vázlatosan mutattunk be, annak illusztrációjára, hogy a legfenyegetőbb helyzetek akkor állnak elő, ha az összefonódott ökológiai és társadalmi tényezők egymást súlyosbítják. Sajnos az emberiség mai globális helyzetében épp ilyen destruktív jellegű összefonódás áll fenn.

A valóságos történelmi összeomlások tényezőit és logikáját részletesen tárgyalja Jared Diamond Collapse (Összeomlás) című könyvében, amelynek egyes esettanulmányaiból mindig az domborodik ki, hogy a közösségek és a társadalmak hogyan és miért voltak képtelenek egy-egy fenyegető helyzet kihívására megfelelő kooperatív választ találni. Diamond négy tipikus okot talált erre, mindegyik esetében sok alváltozattal.³³ Az összeomlott társadalmak vagy nem látták előre a vészhelyzet kialakulását, mielőtt a következmények beütöttek volna; vagy nem észlelték, hogy a destruktív folyamatok már működésben vannak; vagy éppen észlelték is, de ennek ellenére meg se próbálták a vészes csapást kivédeni; végül észlelték is, próbáltak is megfelelő adaptációt találni, de esetleg a probléma megoldása valóban meghaladta képességeiket, esetleg túl keveset tettek túl későn, és amivel próbálkoztak, talán visszafelé sült el, és a folyamat így vagy úgy összeomlással végződött.

Ha mérlegre tesszük a kulturális evolúciónak ezt a korszakát, amelynek késői változataira voltaképpen a mai napig ráismerhetünk, sok visszássága ellenére (amelybe a helyi és regionális összeomlások veszélyét is bele kell értenünk) mégsem lesz teljesen negatív a kép. A túlélésért folytatott össztársadalmi harccal párhuzamosan, és nagy részben e harc közvetlen következményeként, a versengő társadalmak termelő- és katonai tevékenységét elősegítő tudás- és technológiai alapzat gyors tempóban kiszélesedett. A társadalmak egyre hatékonyabb uralmat fejlesztettek ki a természet felett, s ennek értékét nem csorbítja, hogy legújabban, a modern tudomány eredményeinek köszönhetően, mindez annak az illúziónak is a kialakulásához vezetett, hogy meg is valósult egy gyakorlatilag teljes kontroll. A modernitás előrehaladása azonban nem változtatott az emberi kapcsolatoknak és az azokat igazolni hivatott erkölcsnek a hierarchikus, konfliktusokkal terhelt és kizsákmányoló jellegén. Csak átformálta és korszerűsítette azokat a mechanizmusokat, amelyek a kontrollstruktúrákat védik és újratermelik. Míg a korai időszakokban a politikai és katonai hatalom urai a kontrollt közvetlen fegyveres erőszakkal gyakorolták, a jelenkori fejlettebb társadalmakban az alapvető termelési források és nagy pénzjövedelmek birtokosai teszik ezt, amennyire lehet, a tőkevagyon eszközeivel és megfelelően manipulált piaci viszonyok segítségével. A nyers erőszak azonban, utolsó érvként, a mai napig a tarsolyban van.

A természet folyamataiba és az emberi produkció, illetve reprodukció problémáiba való belátásunk jelenlegi, viszonylag magas szintjének elérésével az embernek a természet fölött, valamint az emberi természet fölött gyakorolt kontrolljának illúziója szertefoszlik. A nagyobb létszámú csoportoknak a kisebbekkel szembeni posztneolitikus evolúciós előnyeit, az ezeket támogató zsákmányoló jellegű kulturális tulajdonságokkal együtt, a szemünk láttára írja felül az új evolúciós imperatívusz, melyet az emberiségnek a globális rendszerszint ökológiai és társadalmi korlátaival való ütközése hívott életre. Így aztán azok a hierarchikus erkölcsi értékek, amelyek a múltban e társadalmakat működtették, s a mai napig erősen hatnak, és amelyek implicit módon tolerálják a kapzsi, ragadozó és kizsákmányoló emberi kapcsolatokat, egyre inkább a túlélési előny gátjaiként jelennek meg. Sőt, egyre szélesebb körben tekintik őket egzisztenciális kockázatnak, mert az önkéntes és konstruktív együttműködés útjába állított akadályok az egész emberiséget társadalmi-ökológiai válság és az abból következő katasztrofális összeomlás felé sodorják.

A fenntarthatóság adaptációs alapfeladata

A túlélés érdekében az emberiségnek egy irányváltással el kell indulnia egy olyan evolúciós-adaptációs úton, mely a tudás és a komplexitás egy magasabb szintjén vezet újra végig egy korábbi kulturális evolúciós folyamaton, azon, mely vadászó és gyűjtögető őseinket elvezette az autonóm és kölcsönösen támogató együttműködések társadalmi viszonyai közé és a közösségeknek a természetbe való tiszteletteljes és védelmező beágyazásához.

A jelenlegi világ konfliktusokkal terhes dinamikája nem folytatható, mert a hosszú ideje sértett természet türelme kifogyóban van. A természettel való kapcsolatunk drámai módon kerül előtérbe; helyi ökológiai krízisek összeolvadása és globális méretűvé növekedése fenyeget. A katasztrofális összeomlás elkerülése érdekében ezért ismét, mint halász-vadász őseink korában, elsősorban a természettel való viszonyunkat kell törekvéseink középpontjába helyezni.

Ez a nehéz evolúciós kihívás azonban valójában áldás álöltözetben. Minthogy a két konfliktus (a társadalomé önmagával, illetve a társadalomé a természettel) összefonódik, a természettel való konfliktus feloldása nem valósítható meg anélkül, hogy az emberi társadalom fel ne oldja önmagával való sok évezredes konfliktusát. Az összefonódott konfliktusok megoldása érdekében tehát mindkét irányból egyszerre kell elindulnunk, megfelelő adaptációs lépésekkel, s hamar kell cselekednünk, hogy a fenntartható világ felé mozduljunk el, amíg még van rá idő.

Amire égető szükségünk van, az az emberi agy struktúrájával összhangban lévő olyan, nagyméretű társadalmak megalkotása, melyek kicsi és kooperatív közösségekből felépülő, nem hierarchikus hálózatokból állnak. Erre mostanáig nem kínálkozott praktikus mód, bár a lehetséges megoldásokat már kezdjük látni, elsősorban (de nem szükségképp kizárólag) az internet állandó, valódi minőségi változásokat hordozó megújulásaiban. A globális szintű közösségi kooperáció működő modelljeinek kialakítása, amelyeket nem hierarchikus kötöttségek kényszerítenek ki, hanem autonóm egyének önkéntes kezdeményezésén alapulnak, sürgető feladat – nélkülük nemigen beszélhetünk majd fenntartható fejlődésről.

Ennek a feladatnak a megoldásában a kiindulópont az a nagyfokú instabilitás, amely az ősi közösségekkel ellentétben a mai világot jellemzi. Ennek végső oka s ugyanakkor a megoldás fő reménye az, hogy a neolitikus mezőgazdasági átmenet után kialakult hierarchikus hatalmi viszonyok ellentmondásban vannak azokkal a modern társadalmakba is mélyen beágyazott kulturális hagyományokkal, amelyek az ősi méreteket megközelítő mai kisközösségek emberi viszonyait még most is sokszor az ősi kooperatív, kölcsönös segítségre kész, kölcsönösen autonómiatisztelő és érzelmileg nagyon magasra értékelt módon kívánják rendezni és fenntartani.

Dunbar erre sok példát mutat³⁴ az Ausztráliában, Afrikában és Dél-Amerikában máig is túlélő vadász-gyűjtögető közösségek életéből. Ezekben a legnagyobb csoport (clan), amelyben az emberek személyesen ismerik egymást, tipikusan 150 főt számlál. Az első, hétezer évvel ezelőtti közép-keleti földművelő települések lakosságát a régészek az építmények számának alapján ugyancsak tipikusan kb. 150 főre becsülik. Dunbar említi a hutterita kommunális vallási közösségeket, melyeknek történelme Európában négyszáz évre megy vissza, s melyek ma Kanadában és az Egyesült Államokban (Dakota) élnek tovább. Ezek átlagosan 100 fősek, mert amint elérik a 150-es határt, kettéhasadnak, annak a belátásnak alapján, hogy e létszám felett egyre nehezebb a közösséget csupán a közvélemény fegyelmével összetartani. A kb. ötezer tagú amerikai mormon hitközösség 19. századi vándorlása Utah felé ugyancsak 150 fős csoportokban történt, a hitközösség feje, Brigham Young utasítása alapján, mert ezek egymástól függetlenül tudtak működni, hatékony belső koordináció fenntartásával. A katonaságnál is a 100-200-as nagyságrendű század alakult ki, mint az önállóan működni képes és feszesen koordinált elemi harci csoport. A katonai századon belüli szoros emberi kapcsolatokat jól érzékeltetik a friss iraki haditudósítások, amelyek illusztrálják, hogy a mai napig a század a legnagyobb egység, amelyen belül emberek hajlandók életüket kockára tenni azért, hogy társaik életét megmentsék. A szociológiában jól ismert és dokumentált elv, hogy a 150-200-nál nagyobb csoportok egyre hierarchikusabbak, míg a kisebb csoportok sokszor minden szerkezet nélkül, személyes kapcsolatok alapján tartják magukat működésben. Dunbar szerint mindez arra mutat, hogy „emberi társadalmak rejtve hordanak magukban kb. 150 fős természetes csoportokat […], [amelyeknek] nincs sajátos funkciójuk: egy társadalomban szolgálhatnak egy célra, egy másik társadalomban más, különböző célra",³⁵ de valamilyen formában és céllal univerzálisan jelen vannak. Az ősi kultúra ma kicsi, emberszabású közösségekben él csak tovább, de azokban sokszor igen szilárdan.

Általánosan elfogadott nézet, hogy az ősi emberi közösségeket a nyelven alapuló kultúra tartotta össze. Fontos viszont hangsúlyozni, hogy a nyelv társadalmi összetartó szerepében annak nemcsak a kognitív oldala volt fontos, hanem megkülönböztetetten az érzelmi és spirituális oldala is, különösen ének formájában. Szertartásokkal, dobolással és sokszor eksztatikus csoporttánccal összekapcsolva ez minden halász-vadász csoport központi eleme, s mint a közösség tagjainak megosztott, közvetlenül testileg érzékelt élménye, rendkívül erős érzelmi kapocs is volt.³⁶

A közösségi csoportos tánc ősi hagyománya, mint a nyelv, kizárólagosan emberi képesség, mert még legközelebbi főemlős rokonaink, a csimpánzok se tudnak együtt közös ütemet tartani. Az ilyen csoportos vagy körtánc – megkülönböztetve azt a sokkal későbbi, európai eredetű páros tánc formáitól – máig is minden emberi csoportra univerzálisan jellemző vonás, mely akkor is mindig fel-felbukkant, ha későbbi társadalmak tiltani vagy üldözni próbálták. Barbara Ehrenreich Dancing in the Streets (Tánc az utcákon) című könyvében hangsúlyozza, hogy semmi nem gátolja, hogy az ősi közösségi ünnepségek és eksztatikus szertartások tovább éljenek népesebb és tagoltabb jelenkori társadalmainkban, kivéve azt a félelmet és gyűlöletet, amellyel a hierarchikus elitek tiltották és üldözték ezeket a történelem folyamán – és amennyire tehetik, teszik ma is.

Az elitek félelme nem alaptalan. Az ilyen eksztatikus ünnepségek és a ritmikusan megosztott csoportos táncok során leomlanak az egyéni tartózkodás korlátai, amelyek az embereket egymástól elválasztják, és az egyediség érzete beleolvad a közösségbe tartozás mámorító élményébe, mely a halhatatlanság és a szellemvilágba tartozás élményével határos. Ahogy ezt Ehrenreich megfogalmazza, „a múlt táncolt vallásaival összehasonlítva a mai hitek sápadt élmények – ha másért nem, éppen, mert »hitek«, tehát hívéstől függenek, és azt követelik, szemben a közvetlen ismerettel. Az ősi rituális táncos, a menád és a vudu gyakorlója nem hitt istenében vagy isteneiben, hanem ismerte őket, mert a csoporteksztázis tetőfokán azok eltöltölték lényét jelenlétükkel."³⁷

Az ilyen élmények közösségi alapját a modern pszichológia fogalmaival absztraktabb módon, de rokon értelmezéssel foghatjuk meg. Eszerint személyes énünk a korai gyermekkori fejlődés során úgy épül fel, hogy abba sok elem integrálódik bele nemcsak szüleink korai képéből, ahogy azt érzékeltük, hanem közösségünk alapvető vonásaiból, valamint a világot és a társadalmat illető ki nem mondott feltevéseiből is, ahogy azokat az anyanyelvünkkel együtt tudat alatt magunkba szívtuk. A közösség tehát nemcsak hogy körülvesz minket, hanem bennünk is él mint énünk integráns része. És mivel a közösség tovább él, amikor a mi biológiai létünk megszűnik, nem meglepő, hogy a halhatatlanság érzése számunkra könnyen válhat meggyőzővé ünnepségek csoportos énekeinek és táncainak elragadtatásával; ez adja meg a közösségi mámor halhatatlanságot sugalló felhangjait.³⁸ Mindebből ered az a rendkívül erős közösségi kapocs, amitől a hierarchikus eliteket a hideg rázza. Mert az ünnepségek örömteli énekeiben, szertartásaiban, csoportos táncaiban, elragadtatásában éppen azok a szociális hatalmi és életszínvonalbeli különbségek merülnek el, amelyekre a hierarchikus társadalmak felső rétegeinek egész életformája rá van építve. Ehrenreich szavaival: „Az ünnepségek és eksztatikus szertartások tilalma és üldözése az évszázadok során férfiak, és néha nők, tudatos munkája volt, akik egy valóságos és sürgető fenyegetést észleltek benne. A »civilizációnak« az a vonása, amely a legellenségesebb az ünnepséggel szemben, nem a kapitalizmus vagy az ipari társadalom – amelyek viszonylag késői »újítások« -, hanem maga a társadalmi hierarchia, ami sokkal régebbi. Amikor egy osztály, vagy egy etnikai csoport, vagy egy nem (gender) gyakorol uralmat alárendelt népessége fölött, akkor félni kezd az alárendelteket szociálisan megerősítő (empowering) szertartásoktól, amelyek veszélyeztetik a társadalmi rendet és a fennálló kontrollstruktúrákat."³⁹

Ha visszatekintünk az ősi halász-vadász közösségek e két sarkalatos vonásának makacs továbbélésére – a modern társadalmakba mélyen beágyazott kis, emberszabású közösségekre és az ünnepségekre, táncokra, szertartásokra, amelyek letiltva, üldözve mégis újra és újra felbukkannak -, felmerül a kérdés: hogyan lehetséges egy ilyen hagyomány fennmaradása a brutális posztneolitikus társadalmakban, sajátos genetikai alap nélkül (ha Tomasello érvelését követjük), tisztán kulturális alapon, a nagy társadalmi ellentmondás dacára?

Tomasello érvelése a kulturális evolúciót nemcsak történelmi, azaz filogenetikus pályáján követi, hanem az egyes ember életpályáján, tehát ontogenetikai síkon is, főleg az élet első hónapjaiban és éveiben.⁴⁰ Ekkor szilárdulnak meg azok az alapok, amelyek lehetővé teszik a kultúra generációról generációra való, lépésenként továbbfejlődő átadását. És ezek a korai élmények szükségképp olyan kicsiny és szűk társadalmi környezetekben születnek, amelyek nem haladják meg az ősi közösségek méreteit. Így nem meglepő talán, hogy sok embernek ebből a korból tudat alatt olyan élménye marad, amely az elvesztett Éden nemesebb emberi kapcsolataira, az autonóm egyének közt működő spontán és önkéntes kooperációra van beállítva.

Az ilyen kooperáció széles körű újrateremtésének kilátásait erősen javítja az ősi hagyományok továbbélése korunk társadalmaiban. Ezen túlmenően viszont elengedhetetlen a modern társadalmak legmélyébe beépített konfliktusgeneráló és zsákmányoló jellegzetességek felszámolása, amelyeket korunkban főképp a nagyvállalati, állami és pártbürokráciák hierarchikus kontrollja tartott vagy tart működésben, a piaci demokrácia vagy éppen a múlt századi centralizált és hierarchikus szocializmus leple alatt. Sok egyéb mellett a tudomány és a közoktatás világát is a mai napig ezek a kontrollstruktúrák határozzák meg.

Mély kulturális megújulás nélkül tehát a fenntartható fejlődésre való áttérés nem valósulhat meg. Mindez nyilvánvalóan nem következhet be elég hamar ahhoz, hogy megelőzze és kivédje annak az ökológiai és társadalmi katasztrófának a veszélyét, melyet a közvélemény egy része bizonytalan lehetőségként már jó ideje sejt, de nem érez eléggé a zsigereiben ahhoz, hogy kiváltson egy kulturális váltásra irányuló ellenállhatatlan nyomást.

Új kontrollmechanizmusok – „kicsiben" és „nagyban"

A fenntarthatóságba való kulturális átmenethez új emberi értékekre és azoknak megfelelő új kontrollmechanizmusra van szükségünk, az együttműködést elősegítő olyan kontrollra, amelyik különbözik a potyautas-kontrolltól, amennyiben egy magasabb fokú társadalmi kihívásra ad választ. A kihívás két okból magasabb fokú.

Az első, hogy a modern társadalom sokkal nagyobb méretű és ennek megfelelően tagoltabb, mint az ősi társadalmak, s így összetettebb és tagoltabb kontrollt is kíván. A másik, hogy bár a potyautasok ártalmasak, mert vonakodnak viszonozni a kapott segítséget és támogatást, legalább nem vesznek el semmit erőszakkal másoktól, nem sértik mások autonómiáját, és nem sajátítják ki mások munkaerejét. Viszont a mezőgazdasági forradalmat követő társadalmakban fellépő antiszociális erők jellegzetesen ilyen és hasonló módokon sértik a közösségi igazságérzetet, méltányosságot, és így a kooperáció lehetőségét.

Az eddigiekben azokat az intézményes kapcsolatokat, amelyeket kontrollálni kell, egy csoport jelzővel írtuk körül – hierarchikus, konfliktusgeneráló, erőszakos, brutális, zsákmányoló, kizsákmányoló, fosztogató, ragadozó -, de önmagában egyik sem fogja meg a mögöttük álló fogalom lényegét kielégítő módon. Ahhoz, amit mondani kívánunk, legközelebb a Plautustól származó klasszikus latin mondás áll, homo homini lupus, ember az embernek farkasa. Ezeket az intézményekbe szervezett, azokban működő emberfarkas-kapcsolatokat kell tehát ártalmatlanná tenni.

Viszont lényeges most mindjárt tisztáznunk, hogy intézményes kapcsolatrendszerek leszereléséről és kiküszöböléséről beszélünk, nem pedig kiszemelt egyedek emberfarkassá minősítéséről, a társadalom ellenségévé nyilvánításáról, kipellengérezéséről és összetöréséről. Sok történelmi példa igazolja, hogy olyanok, akik az utóbbi irányba fordulnak, nem a meglevő probléma megoldását érik el, hanem csak annak más formában való újratermelését. (Ugyancsak hangsúlyozni kívánjuk, hogy a plautusi mondás mint metafora csak emberfarkasokra vonatkozhat, mert a természet farkasaira, falkáikon belül, ellenkezőleg, az állhatna, hogy lupus lupo non est homo, farkas a farkasnak nem embere, tehát egymással szemben szinte nemesen viselkednek, nem embertelenül).

A neolitikus mezőgazdasági áttörés óta működő konkrét társadalmi kontrollt, más-más helyeken és korszakokban, így korunkban is, egymástól különböző mértékben, különböző minőséggel és különböző eszközökkel olyan intézményi kapcsolatokon keresztül gyakorolták, amelyeket tehát emberfarkas-jellegűeknek nevezünk, nem feledve, hogy ez az általános fogalom milyen sok szerkezeti és minőségi különbséget fedez. A fenntarthatóságot előmozdító kulturális váltás azt kívánja, hogy ezt a kontrollt egy olyan társadalmi kontroll váltsa fel, amelyre az előzőleg említett káros társadalmi kapcsolatoknak nincs vagy legalábbis egyre kevésbé van befolyásuk. Ezt emberfarkas-kapcsolatokat leszerelő kontrollnak, a „farkasok" kontrolljának, röviden farkas-kontrollnak hívjuk tehát, shapirói, szűk értelemben. Ilyen jellegű kontrollmechanizmusok hatékony megjelenése a korunkbeli társadalom legkülönbözőbb szintjein az előfeltétele annak, hogy az emberi törekvések a fenntartható kultúra felé orientálódhassanak. Ez nem célja, hanem előfeltétele annak, hogy a hierarchiák megszüntetésével egykor egy teljesen újfajta, benigeri értelemben vett átfogó kontrollmechanizmus jöhessen létre, amely az „emberfarkasok által gyakorolt" kontrollt váltja fel.

Ennek a reorientációnak a harmadik világ egyes területein még folytatódó népességnövekedéstől és a módosabb vidékeket jellemző érzéketlen túlfogyasztástól egy magasabb életminőség felé kell mutatnia, amelyben a hangsúly az anyagi javak és emberi kapcsolatok egyensúlyára helyeződik, egy stabil világlakosság ernyője alatt, melynek mérete a kívánt életminőséggel összeférhető.

Amikor azt elemezzük, hogy korunkban hogyan jelenhetne meg egy ilyen típusú hatékony kontroll, hirtelen bevillan, hogy őseink vadászó és gyűjtögető társadalmaiban nem voltak jelen emberfarkas jellegű, antiszociális kapcsolatok, noha látszólag nem működött bennük egy közvetlenül ezekre irányuló leszerelő-megregulázó mechanizmus.

Vagy talán mégis? Ennek keresése termékeny új irányba tereli az egész kérdés megfogalmazását. Ösztönösen érezzük, hogy a leghatékonyabb farkas-kontroll nem az, amely beazonosítja és leszereli a már működő emberfarkas-jellegű kapcsolatok rendszerét, hanem az, amelyik hatékonyan megelőzi, hogy ilyen ártalmas kapcsolatok egyáltalán megjelenhessenek!

Amint ez a felismerés látóterünkbe kerül, a vadászó és gyűjtögető őseink pubertáskori átmeneti-beavatási rítusai egészen új értelmet nyernek. Ez különösen igaz, ha tekintetbe vesszük, hogy az önkéntes együttműködés alapját adó személyes autonómia tisztelete, valamint a környezet megbecsülése és védelme, ami az ősi emberiség természetbe való tökéletes beágyazását lehetővé tette, egy kulturális evolúció termékei, nem az emberi génekbe évszázezredekkel régebben bekódolt tartalom.⁴¹ Miképpen tudunk tehát útjára indítani egy hasonló kulturális evolúciós folyamatot jelenkori világunkban?

A szokásos irányelv-lefektetési logikákkal ez nem fog menni. Ahogy Donella Meadows, a fenntarthatóságnak az 1970-es évek óta egyik első és fő apostola, utolsó írásában kifejezi: a természet és az emberiség együttes rendszere sokkalta bonyolultabb, mintsem hogy lehetővé tenné evolúciójának előrevetítését, s még kevésbé evolúciós pályájának kontrollját egy előírt kívánatos jövendőbeli állapotának elérése felé.⁴²

A kívánt irányba vezető, ám kiszámíthatatlanul előbukkanó evolúciós ösvényeket azonban szélesíteni tudjuk, mint ahogy némely kártyajátékban is felhasználhatjuk a váratlanul kapott joker lehetőségeit. Az oktatás és a tudomány korábban tárgyalt összefonódása pontosan ilyen átjárót nyithat a jövő felé – talán a legígéretesebbet az összes ösvény közül.

Oktatás és tudomány összefonódása és a „megelőző kontroll" esélyei

Azt gondoljuk, hogy a felnövekvő nemzedékek jól tudatosított, lokális és globális környezeti problémák megoldását célul kitűző, valóságos, tudományos problémamegoldó projektekbe való integrálása adja meg az átjárás kulcsát. Még ha ez az integráció kezdetben szerény, korlátozott méretű kísérleti projektekkel történik is csak, magában hordozza annak a lehetőségét, hogy megindítson egy valóban hatékony, megelőző típusú kontrollmechanizmus felé haladó kulturális evolúciót. Jellegét és kontrollfunkcióját tekintve az evolúció analóg a vadászó és gyűjtögető őseink által gyakorolt pubertáskori átmeneti-beavatási szertartásokkal.

Az analógiát három, egymástól jól elkülöníthető területen vehetjük nagyító alá.

a) Fennáll, először is, egy kognitív, értelmi egybeesés. A tudástermelővé átszervezett oktatási rendszerekben – természetesen más tudományágak művelése mellett – könnyen lehet a fenntarthatóság legfontosabb változóira is koncentrálni. Rendkívüli mennyiségű tényinformáció születhet és kerülhet feldolgozásra a helyi és regionális részletek sűrű lefedésével, melyeket e nélkül valószínűleg nem lehet megfelelően értékelni és sikeresen rendszerezni. Ezt tekinthetjük úgy, mint az ősi átmeneti-beavatási szertartások instrukciós komponensének modern megfelelőjét, amely akkor a természet világában való túlélés kihívásaira készítette fel a fiatalokat. Ma a fenntarthatósági krízisek közeledtével, az oktatás és a tudomány közös megagépezetének egy hasonló, de modern instrukciós és kutatási tevékenységében való részvétel nagyon is hasonló szerepet hivatott betölteni a 12-18 éves diákok életében és egyre táguló ismeret- és tapasztalatvilágában.

b) Másodszor, fennáll egy érzelmi egybeesés a sikeres önkéntes együttműködés alapját képező felelősségteljes autonómia megteremtésével. Az oktatási rendszerek új tudás termelését szolgáló átszervezésének egyik nélkülözhetetlen eleme az az elv, hogy az eredeti tudományos munkát végző diákok autonómiáját tiszteletben kell tartani, tekintet nélkül arra, hogy az ő egyszerű feladataik a vezető tudósokhoz mérten csak második vagy harmadik szintűek. Együttes teljesítményük azonban mégis meghaladja az algoritmizálható programokkal működő számítógépes rendszerek képességeit, egyenesen „rátelepülnek" arra. Tevékenységük és értékhozzáadásuk ott kezdődik, ahol a számítógépes feldolgozó rendszerek tevékenysége véget ér: az értelmezésre váró jeltömegnél. A feldolgozásnak ez a szakasza emberi éleslátást és ösztönös megérzést követel, nem helyettesíthető gépi intelligenciával, és nem lehet mozgósítani a diákok autonómiájának őszinte tisztelete nélkül – s ez természetesen nagy kihívást jelent a régimódi, tölcsérezéshez szokott tanárok számára is.

A fiatal diákok autonómiájának tisztelete elengedhetetlen feltétele annak, hogy a mások autonómiáját tisztelő emberekként nőjenek fel. Igazi jelentősége azonban annak van, hogy ezt a megerősítést a diákok eredeti és kooperatív szellemi munkavégzéssel összeköttetésben kapják. Tapasztalataikban így a személyes autonómia és a kooperáció úgy jelenik meg, mint egy egységes társadalmi erőkifejtés két oldala. Ilyen tapasztalatok híján mai, konfliktusokkal terhelt világunkban sokkal valószínűbb lenne, hogy a személyes autonómiát és a kooperációt mint két kölcsönösen ellentétes lehetőséget érzékeljék.

Mindez egybecseng az ősi átmeneti-beavatási szertartások másik érzelmi motívumával is, amely tiszteletet biztosított az idősebbek autonómiája s így sok évtizedes tapasztalataikon nyugvó véleményei iránt. Az idősebbek tisztelete ugyancsak tiszteletet termett a közösség más tagjainak is, és a mások autonómiája iránti általános tisztelet tette lehetővé, hogy az új, eredeti, kreatív és újító jellegű ötletek, bárkitől is származtak azok, visszhangra és megfontolásra találjanak. Mindez pedig messzemenően megerősítette annak a lehetőségét, hogy a szükségszerűen kooperatív erőfeszítések a lehető legjobb esélyekkel szolgálják a közösség fennmaradását egy sokszor instabil és veszélyes természeti környezetben.

Napjainkban az egész emberiség olyan korszakba lépett be, amelyben a természeti környezet újfajta módon vált instabillá és veszélyessé. Noha látszólag már megszelídítettük azt néhány nyilvánvaló irányban – legtöbbünknek nem kell óvakodnia tigrisektől, kígyóktól és cápáktól -, ez a természeti környezet emberi tevékenységeink súlya alatt immár ökológiai határaiig, sőt azokon is túl feszült, és olyanfajta intelligens és újító szellemű, autonóm társadalmi együttműködést igényel, amelynek híján ijesztően hamar kellene globális méretű vészhelyzettel szembesülnünk.

Fontos leszögezni, hogy a fentiekben méltatott autonóm együttműködés felé való átmenethez, amelyet most vizsgálunk, nem szükséges a fenntartható fejlődéssel összekötött környezeti tudományok bevonása az oktatási-tudományos megagépezetbe – nem úgy, mint az első és a hamarosan tárgyalt harmadik összhang esetében. Az autonóm együttműködést jelentősen erősíti bármely tudomány, amely a szükséges és lehetséges módokon olvad össze a tizenévesek oktatásával. Érthető viszont, hogy amint mindezek folytán egy valóban autonóm együttműködési stílus és gyakorlat kezd elterjedni a társadalmi kapcsolatokban, az várhatóan megindítja a farkas-jellegű, a fenntarthatóságra irányuló társadalmi erőfeszítések elleni intézményes ellenállások felszámolását is

c) Harmadszor – és talán ez a leglényegesebb -, erős egybeesést találunk a motivációk, az ösztönzés „kis világaival" is. Ez abból az egzisztenciális érintettségből táplálkozhat, amely a fenntarthatóságkutatási projektek aktív részeseivé tett tizenéveseknek a zsigereibe égeti a fenyegetés komolyságát és a szükséges változtatások iránti felelősséget. A fiatalok már csak azért is a legerősebben érzékenyek minderre, mert életük középpontjában a jövőjük áll, míg a felnőttek figyelmét a mindennapi gondok a jelenre terelik, az idősek pedig jellemzően a múltban élnek.

Viszont a zsigerekbe kódolt veszélyérzet nem múlik el, amikor a fiatalok felnőnek, hanem tovább kíséri őket abba az életkorba, amikor már sokkal nagyobb befolyást tudnak gyakorolni a világ dolgaira. Mindez párhuzamot mutat azzal a szimbolikus testi fenyegetettséggel, amely a pubertáskorú fiúknak az érett férfiúvá válást megelőző ősi rituális körülmetélésében rejlik, s amely hatékonyan megakadályozza, hogy emberfarkassá váljanak. Egy hasonlóan személyes testi veszélyeztetettségérzést váltottak ki a képesség és kitartás próbái, egyedül a vadonban, amelyek az ősi átmeneti-beavatási szertartásoknak tipikus részei voltak.

Modern körülmények közt a fenntarthatóság összeomlásának szakadékába vetett pillantás előbb-utóbb egy hasonlóan közvetlen testi veszélyeztetettségérzetet kelt. Noha a szorongás, amit ez kivált, még távolinak tűnhet, amennyiben most még az erdőket, a halászatot, a fajok kihalását, a klímaváltozást, a sivatagosodás veszélyét érinti, de a fiatalok számára mégis a gyermeki ártatlanság megingását eredményezheti. A valóság betör a gyermekkor biztonságos kis világába, s azt egy sokkal nagyobb világ részeként mutatja meg nekik, amely már egyáltalán nem biztonságos, és szinte teljesen az ellenőrzésükön kívül áll. Mintha közvetlenül érzékelnék, amint a Természet fájdalmas sebet ejt az emberiségen – ennek sokkja személyes élményként rezonál az ősi beavatási szertartások gyötrelmével. Ami egykor a társadalom és a Természet haragjának rettenetes képzete volt a figyelmeztetések elutasítása miatt, az a várható katasztrófák bekövetkezésétől való félelem formáját ölti, ha csak társadalmi kapcsolatainkat és a Természetet illetően mindnyájan feltétel nélkül el nem kötelezzük magunkat egy sokkal érettebb, autonóm és önkéntes együttműködésre.

A diákok számára tehát a modern oktatási-tudományos probléma­megoldási folyamatokban való autonóm és kooperatív részvételnek nagy a jelentősége, mert ezek az ősi beavatási rítusokhoz hasonlóan egy életre szóló, rendkívüli beavatási élményt nyújtanak. De a személyes élmény mellett a beavatási folyamat három különböző, korunkban már megindult vagy éppen meginduló társadalmi innováció dinamikáját is visszatükrözi: a tudomány és oktatás egyre szorosabb összefonódását, a fenntartható fejlődés imperatívuszának elfogadását és a globális korszakába lépett emberiség új kontrollstruktúrájának kialakítását.

Epilógus: fenntarthatóság, kontroll és társadalom

Tudomány és oktatás összefonódásának előzetes tárgyalásakor már jeleztük, hogy bár ez a folyamat az információs társadalom fejlődésének során önmagától is halad előre, az átmenet ütemét lassítja, hogy az oktatás társadalmi kontrollja nagyrészt még mindig az ipari korszak követelményeihez igazodik. Minden olyan hatás, amely az információs társadalom igényeinek megfelelő kontrollstruktúrák kialakítását sürgeti, amely a káros ökológiai hatások egyre fenyegetőbb terjedése miatt a fenntartható fejlődés felé való elmozdulást igénylő politikai nyomást növeli, és a szükséges gazdasági és társadalmi változásokkal szembeni farkas-jellegű ellenállások leszerelése és megelőzése érdekében követeli a kontrollmechanizmusok cseréjét, a tudomány és az oktatás összefonódását is gyorsítani fogja.

És itt jutunk vissza a diákok „beavatásának" kérdéséhez. Minél gyorsabban alakul ki és kezd működni az oktatás és a tudomány részben közös megagépezete, annál hamarabb fejti ki hatását az új generációknak a fenntartható fejlődésre való „átprogramozásában". Ez részben közvetlen hatásként, eredményként jelentkezik, amely új ismeretek és eljárások révén sikeresebb fellépést tesz lehetővé a klíma-, energia-, ökológiai problémákkal vagy épp a hulladékkezeléssel kapcsolatos válságterületeken. Másfelől sokkal mélyebbre is hatol, mert mindez egy új kontrollmechanizmus öntőformáiban terem meg, a diákok megélt tapasztalatainak révén, az egyéni autonómia és önkéntes kooperáció primer gyakorlatával, szöges ellentétben a farkas-jellegű intézmények monopolisztikus, bürokratikus és hatalmi, illetve érdekkötésekből táplálkozó politikai praxisával.

Nyilvánvaló, hogy az új kontrollstruktúra megerősödése tovább gyorsítja mind a fenntartható fejlődés, mind a tudomány és az oktatás fúziójának sebességét, így a szaporodó pozitív visszacsatolási ciklusok révén hamarosan el lehet jutni arra a pontra, amikor a folyamat már nem visszafordítható. Azt is látni kell ugyanakkor, hogy a ciklusokat, megfelelő kontrolljuk híján, azok farkas-ellenzői képesek lehetnek – akár a legelején is – sikeresen leállítani. Korunk tudásintenzív jellege miatt azonban mindazok, akik a tudományt és közoktatási rendszerüket az ipari korszakba fagyasztanák vissza, saját versenyképességüket áldozzák fel. A fenntarthatóság szempontjait figyelembe nem vevők befolyása sorvadásnak indul a nemzetközi közösségben. A régi kontrollstruktúrákhoz való ragaszkodás előbb-utóbb ellehetetleníti a más normákkal szerveződő gazdasági, technológiai és kulturális áramlásokat és tranzakciókat.

A pozitív ciklusok egyre táguló körei azonban azt eredményezhetik, hogy a jövő generációknak az önkéntes együttműködésre való készsége drasztikusan növekszik minden, a közösség számára fontos, ám ma még sok esetben a politika zsákutcáiban megrekedő egyéb kérdésben is, hiszen sok ipari korszakból származó struktúra vár még újratervezésre, illetve átépítésre. Noha a diákok tudományos-oktatási tapasztalatai nem érintik közvetlenül a pénzvagyonon és jövedelmen keresztül gyakorolt kontrollt, ezek a tapasztalatok bőséges lehetőséget kínálnak a kritikai gondolkodás számára, illetve nagyfokú erősödést a társadalmi kapcsolatok tudatosságában, melyeket a farkas-jellegű kontroll erői inkább rejtve tartanának.

Ki tartja vissza a bestiát, hogy elkerüljünk egy újabb sötét korszakot? – kérdezi James Martin legújabb könyvében.⁴³ A fiatalok T-generációja, az átmenet (transition) nemzedéke – adja meg a választ. Azok a fiatalok, akik globálisan hasonló jellemzőikkel, attitűdjeikkel és tudásukkal mind nyitottabbak és alkalmasabbak a kooperációra és a konstruktív társadalmi cselekvésre. Hogy mikor lesz valóság a vízióból, miszerint a T-generáció egyre nagyobb számban vesz részt iskoláikban zajló, a fenntartható fejlődésre (is) orientált tudományos projektekben? Hogy kialakul-e a felnőttkorba való átmenet rítusaként szolgáló, minden fiatalnak értelmes cselekvési teret adó, teljes körű polgárságtudomány, „citizen science", amely beléjük plántálja az önkéntes és kölcsönösen támogató együttműködés mintázatait, valamint helyi közösségeik és a globális emberi társadalom minden egyes tagja autonómiájának tiszteletét?

A válasz nem rajtuk múlik: a sok százmillió apró tudáskazán készen áll arra, hogy beizzítsák.

 

Jegyzetek

¹ Paulo Freire: Pedagogia do oprimido. Rio de Janeiro, Editora Paz e Terra 1970, 23ª Edição, 1996; angol fordításban: Pedagogy of the Oppressed. (Magyarul különböző válogatásokban jelentek meg részletek ebből a könyvből.)

² Norbert Wiener: Cybernetics. MIT Press, 1948; uő: The Human Use of Human Beings. Da Capo Press, 1950.

³ James R. Beniger: The Control Revolution. Harvard University Press, 1986.

⁴ Az egymásra rétegződő kontrollstruktúrák fogalmának absztrakcióját és átfogó jellegét már a tisztán biológiai kontrollstruktúrák egymásra rétegződése is illusztrálja, amely a többsejtű szervezetekben visszamegy az egyes sejtekig, s azokon belül a mitokondrium és egyéb sejtszervecskék együttműködésének szabályozásáig: John Stewart: Evolution's Arrow: The Directions of Evolution and the Future of Humanity (Az evolúció nyila: az evolúció irányai és az emberiség jövője). Canberra: The Chapman Press, 2000, 5. fejezet; http://users.tpg.com.au/users/jes999/index.htm

⁵ Shapiro Andrew L.: The Control revolution. A Century Foundation Book Public Affairs, New York, 1999.

⁶ Magyarországon elsőként: Varga Károly: Az aránypár megoldása. A moder­nizáció kommunikációs elmélete 30 év után. Jel-Kép, 1998. 3. sz. 63-82.

⁷ James R. Beniger: Information Society and Global Science In: Telescience: Scientific Communication in the Information Age (Információs társadalom és globális tudomány a távtudományban: tudományos kommunikáció az információs korszakban). Annals of the American Academy of Political and Social Science, vol. 495, 1988. január, 14-28. Újraközölve: Charles Dunlop – Rob Kling (eds.): Computerization and Controversy: Value Conflicts and Social Choices. San Diego: Academic Press, 1991.

⁸ Lewis Mumford: The Myth of the Machine, vol. 1: Technics and Human Development. New York: Harcourt Brace Jovanovich, 1967; vol. 2: The Pentagon of Power. New York: Harcourt Brace Jovanovich, 1970. (Magyarul [válogatásban]: A gép mítosza. Európa, 1986, 2000.)

⁹ Diák csillagászok, diák ökológusok és diák régészek régóta számos nemzetközi projekt sikeres résztvevői. Észtországban az észt fák adatbázisát az ottani sulinetes diákok építették fel, tanáraikkal és tudósokkal közösen. Szingapúrban a középiskolások élő biokémiai kísérleti projektek résztvevői. A magyarországi kutató diákmozgalomban több ezer középiskolás vesz részt, patrónus-professzoraival közösen.

¹⁰ „Semleges" mondatokkal, mint „a papír fehér", vagy „Jancsi labdát dob", kudarcba fulladt a tanítás, ám amikor Freire olyanfajta példákat kezdett szerkeszteni, hogy „a földesúr ellopja azt, ami a tiéd", varázslatosan megnyílt az írástudáshoz vezető kapu.

¹¹ Deschooling Society (A társadalom „iskolátlanítása"). Harrow Books, Harper and Row, 1970.

¹² A behelyettesíthetőségnek azonban erős korlátai vannak: vajon mennyi szellemi tőkére van szükség a repülőgépek üzemanyag-fogyasztásának csökkentéséhez? (Hiszen tisztán szellemi tőkével a gép nem fog felszállni, bármennyit fektetünk is belé.)

¹³ Minderről jó tudományos képet ad a Scientific American 2005. szeptemberi, e témának szentelt száma: Crossroads for Planet Earth (Föld bolygónk a keresztútnál).

¹⁴ Az ilyen technológiákról kitűnő összképet ad Paul Hawken – Amory Lovins – L. Hunter Lovins: Natural Capitalism. New York, Little Brown, 1999. A címben a „kapitalizmus" kifejezés megtévesztő: a jobboldali kritika szerint inkább „természetes szocializmusnak" kellene nevezni, tehát politikailag semleges.

¹⁵ Stewart: i. m. 5. fejezet.

¹⁶ Lényegében, tehát alapszerkezetében és tipikus működési módjában. Ebből viszont nem következik – mint azt Norman Doidge hangsúlyozza nemrég megjelent könyvében (The Brain that Changes Itself [Az agy, mely önmagát módosítja], Viking, 2007) -, hogy agyunk anatómiája, mint írja, megrekedt volna a pleisztocén korszakban (291-292.). Ez utóbbi nézet „nem veszi számításba az agy képlékenységét, amely ugyancsak része genetikai örökségünknek. A vadász-gyűjtögető agy éppoly képlékeny volt, mint a miénk, és egyáltalán nem volt a pleisztocénban megrekedve, sőt, ellenkezőleg, képes volt szerkezetét és működését a váltakozó körülményeknek megfelelően átszervezni." Doidge könyve részletesen bemutatja az elmúlt két évtizedben zajló forradalmi paradigmaváltást, amely az emberi agynak a tudományokban Descartes óta begyökeredzett mechanikus szemléletét egy sokkal formálhatóbb és átrendezhetőbb szemlélettel cseréli fel.

¹⁷ Robin Dunbar: Grooming, Gossip, and the Evolution of Language (Kurkászás, pletyka és a nyelv evolúciója). Cambridge: Harvard University Press, 1996, 3. és 4. fejezet.

¹⁸ Michael Tomasello: The Cultural Origins of Human Cognition (A társadalmi megismerés kulturális forrásai). Cambridge, MA, Harvard University Press, 1999.

¹⁹ Az RNS genetikai szerepe sokkalta fontosabb, mint eddig gondoltuk, de arról, hogy ez milyen módon befolyásolhatta az emberiség biológiai és kulturális evolúcióját, még semmit sem tudunk. The RNA Revolution. The Economist, 2007. június 14., 13. és 87-89.

²⁰ Dunbar: i. m.

²¹ M. Tomasello – M. Carpenter – J. Call – T. Behne – H. Moll: Understanding and sharing intentions: The origins of cultural cognition (Intenciók megértése és megosztása: a megismerés kulturális forrásai). Behavioral and Brain Sciences, 28, 2005, 675-691. Ezt és a további Tomasello-referenciákat pdf-formátumban lásd: http://www.eva.mpg.de/~tomas/

²² M. Tomasello: Why don't apes point? (A majmok miért nem mutatnak?) In: N. J. Enfield – S. C. Levinson (eds.): Roots of Human Sociality: Culture, cognition, and interaction (Az emberi társadalmiság gyökerei: kultúra, megismerés és kölcsönhatás). Oxford, Berg, 2006, 506-524.

²³ Ugyancsak Tran Duc Thao szerint „a mutatás gesztusának, mint a nyelv legősibb jelének, megvan az az egészen egyedülálló sajátossága, hogy puszta anyagi formájával teljesen önmaga termeli ki tulajdon jelentését". Recherche sur l'origine du langage et de la conscience. Editions Sociales, Paris, 1973. Magyar fordításban: A nyelv és a tudat. Gondolat, Budapest, 1978, 39.

²⁴ B. Hare – M. Tomasello: Human-like social skills in dogs? Trends in Cognitive Science, 9, 2005, 439-444.

²⁵ Az ősi közösségek társadalmi kapcsolatainak itt és a későbbiekben bemutatott sajátosságait és értékelését elsősorban Stanley Diamond munkássága befolyásolta. Lásd In Search of the Primitive: A Critique of Civilization (A primitív nyomában: a civilizáció kritikája). 1974, 1980.

²⁶ Ezeknek a halász-vadász közösségekben megfigyelt átmeneti-beavatási szertartásoknak széles antropológiai irodalmuk van. Az ősi társadalmi viszonyokat illetően azok a megfigyelések a leghitelesebbek, amelyek olyan közösségekből erednek, amelyeket a későbbi civilizációk hatásai legkevésbé érintettek, például a legkorábbi megfigyelések Ausztráliában, Észak- és Dél-Amerikában. Ezekben jellegzetesen egyenlőség áll fenn mind nők és férfiak, mind különböző családok között.

²⁷ A rituális körülmetélés eredetének és társadalmi jelentőségének értelmezésére tucatjával vannak különböző, egymásnak részben ellentmondó elméletek. Arra az értelmezésre, amelyet a kulturális evolúció szempontjából legmeggyőzőbbnek tartunk, s amelyet a szövegben tárgyalunk, nem találunk az irodalomban sem direkt megerősítést, sem cáfolatot.

²⁸ Noha e kipusztulást sokan sokáig próbálták az utolsó jégkorszakot követő klímaváltozásokkal magyarázni, ez nem kielégítő ok, mert a klímaváltozás a különböző földrészeken nagyjából egyidejűleg zajlott le, míg a nagy állatfajták különböző helyeken nagyon különböző időkben tűntek el. Lásd Tim Flannery: Future Eaters (A jövendő megevői). Reed New Holland, 1994, 183-186. Flannery részletesen tárgyalja a világszerte lefolyt kipusztulásokat s lehetséges okaikat.

²⁹ Flannery szerint ez a kipusztulás 11 ezer éve történt. Egy újabb forrás (C. J. Donlan: Restoring America's Big Wild Animals. Scientific American, 2007. június, 73.) szerint a kipusztulás Észak-Amerikában 13 ezer éve történt, és öt rendbe (order) tartozó, 45 kg-nál nagyobb testsúlyú, 35 állatfajta közül 25-nek az eltűnését eredményezte.

³⁰ Leonard Shlain: Sex, Time, and Power: How Women's Sexuality Shaped Human Evolution (Nemiség, idő és hatalom: miként befolyásolta a női szexualitás az emberiség evolúcióját). Penguin Books, 1994, 26-35, 105-111.

³¹ Leonard Shlain: The Alphabet versus the Goddess (Az ábécé az istennő ellen). Peguin-Compass, 1998.

³² Shlain: i. m.

³³ New York, Viking, 2005, 14. fejezet, 419-440.

³⁴ Dunbar: i. m. 69-79.

³⁵ Uo. 77.

³⁶ Uo. 142-147.; Barbara Ehrenreich: Dancing in the Streets (Tánc az utcákon). New York, Holt, 2006.

³⁷ Ehrenreich: i. m. 256.

³⁸ Ennek árnyoldala is van. Amikor egy közösség összeomlik, annak tagjai zsigereikben érzik a halált. Innen a székely, ír és skót népballadák, melyekkel a közösség szublimálja az elviselhetetlen halálérzetet. Ha a közösség túl kicsi az ilyen művészi szublimáció időszerű megteremtéséhez, a halálérzet valósággá válik. Anestasia Shkilnyk A Poison Stronger than Love: Destruction of an Ojibwa Community (Egy méreg, mely a szeretetnél erősebb: egy ojibwa közösség elpusztítása) című könyvében (Yale University Press, 1985) arról tudósít, hogy az érintett közösségben tíz év alatt a halálesetek nyolcvan százalékának oka gyilkosság vagy öngyilkosság volt.

³⁹ Ehrenreich: i. m. 251.

⁴⁰ Lásd Tomasello: i. m.; Tomasello et al.: i. m.

⁴¹ A legtöbb emberben, férfiakban sokkal inkább, mint nőkben, úgy tűnik, van valamelyes potenciális „emberfarkas" vonás. Ennek eredete olyanfajta főemlős őseinkig mehet vissza, mint a páviánok, amelyeknek csoportjait erejük teljében lévő hímek védték párducoktól és más ragadozóktól. Legközelebbi rokonaink közt a csimpánzok csoportjai hímek által domináltak, de a bonobókéi nem. Ősi átmeneti-beavatási szertartásaink azt sugallják pubertáskori hím-körülmetéléseikkel, hogy az ember öröksége jobban hasonlít a csimpánzokéra, mint a bonobókéra.

⁴² Donella Meadows: Dancing with Systems (Tánc a szisztémákkal). Whole Earth Magazine, 2002. tél.

⁴³ James Martin: The Meaning of the 21st Century. A vital blueprint for ensuring our future. Riverhead Books, 2006.

Amikor „digitális közjavakról" beszélünk, olyan jószágokra gondolunk, amelyeket biztosítani kívánunk mindenki számára. Az információs vagy más néven tudástermékek fogyasztásából senkit sem kívánunk kirekeszteni. Különösen manapság, afnikor az információ egyre fontosabb erőforrássá válik, a tudástőke jelentősége vetekszik a materiális tőke jelentőségével. Az írás arra keresi választ, hogy a „korlátlan rendelkezésre álláson" kívül milyen társadalmi, gazdasági és jogi feltételek kellenek a digitális közjavak kialakulásához.

Volt idő, amikor a közjavak fogalmába csak a „természettől adott" jószágok tartoztak bele: legelők, erdők, vizek stb., illetve amelyek szoros kapcsolatban voltak a természettel, és nem igényeltek folyamatos újra-előállítást: mint például az utak, kikötők stb. A közjószág fogalma később kiterjedt bizonyos „termelt" javakra, közös szolgáltatásokra (igaz­ság­szolgáltatás, védelem, óvoda, iskola), illetve a közös tulaj­donú építményekre és alkotásokra (középületek, múzeumok, közgyűjte­mények).

Általában is jellemző, hogy a közös jószágok többnyire közös tulajdont képviselnek. Tekintve, hogy a „tulajdonosi közösség" ezekben az esetekben az egész ország, az „állam" – még abban az esetben is, ha a jószág „gazdája", üzemeltetője, fenntartója az állam képviseletében egy önkormányzat vagy egy intézmény -, ezeket a közjavakat „állami közjavaknak" is nevezhetjük, megkülönböztetésül azokkal a közjavakkal szemben, amelyek magántulajdonban (esetleg civil tulajdonban) vannak, s amelyeket ennek megfelelően „civil közjavaknak" is nevezhetnénk.

A tulajdonforma egyébiránt nem követelmény a közjószág fogalom meghatározásában. A közjószág, mint közgazdaságtani fogalom, csak annyit jelent, hogy olyan hasznos dologról (innen a jószág elnevezés) van szó, amelynek a fogyasztásából senki sem rekeszthető ki, amelyet bárki fogyaszthat anélkül, hogy saját fogyasztásával másokat korlátozna a fogyasztásban. Tehát sem versengés, sem kirekesztés nincs. Pontosabban a „tiszta közjavak" esetében beszélhetünk erről, mivel vannak olyan közjavak is, amelyek esetében a kritériumok egyike vagy másika nem (mindig) érvényesül. Az ilyen jószágokat vegyes jószágoknak vagy másként kvázi-közjavaknak is nevezik (klubjószág, közös jószág). A tulajdonhoz való jognak, a tulajdon védelmének a kirekesztés szempontjából van jelentősége. Magántulajdonú jószágok esetében a kirekesztésmentesség nehezebben biztosítható, mint közös tulajdonoknál.

Érdemes megvizsgálni közelebbről is a közjószágok két legfontosabb tulajdonságát, a nem kirekesztő és nem versengő „viselkedést".

Egyes javak esetében az látható, hogy a jószág belső adottsága biztosítja a korlátozásmentes hozzáférést vagy a párhuzamos igénybevételt. Vagy legalábbis ilyennek tekinthető némi közelítéssel. A tenger vize olyan tömegben áll rendelkezésre és olyan roppant kiterjedésű, hogy mindenki számára lehetővé teszi a hajózást, akár egyidejűleg is. Igaz előfordul, hogy két hajó összeütközik, ezt az eseményt azonban inkább balesetnek tekintjük, mintsem arra mutató jelnek, hogy az óceánt mégsem kellene közjószágnak tekinteni.

Más közjavak esetében viszont az említett, „belsőnek" nevezett adottságok a legkevésbé sem teszik automatikussá a szabad (mindenki számára történő) hozzáférést, s nem csak az egyidejű hozzáférést korlátozzák, de néha komoly erőfeszítések szükségesek a közjószág-természet fenntartására. Szomorú fejlemény, hogy mind több esetben igaz ez egyes – korábban korlátlannak hitt – természetes közjavakra is.

A közjavak, illetve a közjavakhoz történő, mindenki számára egyenlő esélyű hozzáférés biztosítása mind komolyabb feladatot jelent a társadalmak számára. Nem meglepő tehát, hogy egyre gyakrabban vetődik fel a kérdés: mit tekintsünk közjószágnak, s milyen módon történjen a közjószág megvalósítása? Ezek a kérdések nem új keletűek. A történelem folyamán e kérdésekre változó, a gazdasági és társadalmi fejlettségnek megfelelő válaszok születtek.

A közjavak fogalma időben változó tartalmú. Olyan javakat jelent, amelyek az emberek többsége számára annyira fontosak, hogy azokat „mindenkinek" – a társadalom minden tagja számára – biztosítani kívánják. Méghozzá olyan bőségben, hogy rivalizálás nélkül juthasson hozzá bárki. Termelt javak esetében ehhez még hozzá kell tennünk, hogy a közjavak előállítása gazdaságilag lehetséges és ésszerű kell legyen. Ez utóbbi feltételt még tovább szükséges pontosítani avval, hogy a termelt közjószágok előállításhoz történő hozzájárulás mértéke és aránya társadalmilag elfogadott kell legyen.

Számos példát találunk arra, hogy korábban közjószágnak tekintett dolgok váltak magánjószággá, azaz piaci áruvá. Akár azért, mert szűkössé váltak, akár azért, mert (újra)előállításuk költsége jelentősen megemelkedett. De találunk példát arra is, hogy a közjószág-jelleg a „potyautas-probléma" miatt szűnik meg, amikor a társadalom nem tolerálja a közjószág előállításához történő hozzájárulás elmaradását vagy túl alacsony mértékét. Habár az előállítás költségei nem egyénileg merülnek fel, egyfajta „társadalmi igazságosság" jegyében – nem kis mértékben az egyéni érdekeknek megfelelően – fogalmazódik meg az igénybevétellel arányos hozzájárulás elve. Eszerint a közjószágot igénybe vevők a hozzáférés díjában (esetleg árában) kötelesek megtéríteni az előállítás költségeit, vagy legalábbis hozzájárulni ahhoz. „Potyautas" az, aki a közjószágból nem az annak előállításához történő hozzájárulással arányosan, hanem annál nagyobb mértékben részesedik. Ez különösen azon javak esetében érzékeny kérdés, amelyek esetében a költségek arányosak a közjószág igénybevételével, használatával.

Általános tendencia, hogy mind kevesebb „természetes közjószág" létezik, vagyis a közjavak jellemzően termelt javak. E helyen azért nem a „termelt áruk" kifejezést használjuk, mert a közjószágok sajátossága, hogy újraelőállításuk és elosztásuk nem a piaci modell alapján történik. Ez jut kifejezésre abban is, hogy a közjavak esetében nem beszélhetünk árról, csupán ráfordításokról, avagy költségekről. Még pontosabban: társadalmi ráfordításokról, illetve társadalmi költségekről, miután a költségek nem egyénileg jelentkeznek. A piaci modell egyéb tekintetben is ellentmondásban van a közjószág fogalommal. A piaci modell elengedhetetlen eleme, hogy a hozzáférést fizetés ellenében teszi lehetővé. A piaci ár megfizetése azonban nemcsak a ráfordítások megtérítését szolgálja, hanem a kirekesztés egyik – jóllehet akaratlan – eszköze is.

Nem ellentmondás, hogy a közjószág előállításához szükséges ráfordítások társadalmilag jelentkeznek, miközben a költségek arányosíthatók a fogyasztással. Számos olyan közjószágot ismerünk, amelynek esetében a létrehozás (előállítás) nem a tényleges vagy várható fogyasztásra (fogyasztók számára, igényeire) van méretezve, hanem a műszaki vagy társadalmi szükségletek és lehetőségek által meghatározott. Gondoljunk akár az utakra, hidakra, akár az igazságszolgáltatásra, közigazgatásra vagy akár az egészségügyre.

Más oldalról nézve, a felsorolt példákra az az állítás is igaz, hogy jellemzően olyan dolgokról van szó, amelyeknek az induló (fix) költségei igen magasak, a változó (fogyasztással arányos) költségei pedig ehhez viszonyítva alacsonyak. Igaz az is, hogy az említett javak csak szűk tartományban „hangolhatók" a fogyasztáshoz, vagyis meglehetősen rugalmatlanok a kereslet-kínálat változásaival szemben. Ugyanakkor meglehetősen nehéz a fogyasztás egységének a meghatározása is, ami pedig feltétele volna a költségek fogyasztással történő arányosításának.

Az eddigiekben a közjószágok hagyományos értelmezéséből kiindulva, a fogalom pontosítása mellett, megemlítettünk néhány tipikus közjószág-problémát. Mindez azért fontos, mert a továbbiakban, a „digitális közjavak" vizsgálata során, ezek segítségével még szembeötlőbben mutathatók be az információs kor közjószágai, azok sajátosságai.

Nem túlzás ugyanis azt mondani, hogy a technikai fejlődés nyomán egyre újabb és újabb dolgokkal kapcsolatban vetődik fel az a bevezetőben feltett kérdés, hogy mit tekintsünk közjószágnak. Kiegészítve akár mindjárt a kérdés második felével: hogyan történjen e közjavak előállítása, a hozzáférés biztosítása? Merthogy a digitális közjavak is termelt javak, tehát valakiknek elő kell állítani azokat, és ez természetesen ráfordításokkal jár.

Először – ha nem is a teljesség igényével – nézzük meg, milyen javakra kell gondolnunk, amikor a digitális közjavakat említjük. Igaz-e ezekre, hogy olyan „jószágokról" van szó, amelyet mindenki számára biztosítani kívánunk A válasz kétségtelenül igen, s ehhez elegendő ezeknek a javaknak a lassan mindenki által ismert és használt elnevezését használni. Az információs vagy más néven tudástermékekről beszélve vitathatatlan, hogy olyan dolgokról van szó (információ, tudás), amelyek mindenki számára fontosak, mindenki számára értéket jelentenek, s amelyekből senkit sem kívánunk kirekeszteni. Fokozottan igaz ez a „mai világban", ahol szinte közhelyszerű, hogy az információ egyre fontosabb erőforrássá válik, illetve a tudástőke jelentősége mindinkább vetekszik a materiális tőke jelentőségével.

Az információ vagy a tudás persze túl általános fogalom ahhoz, hogy akár csak a bevezetőben megemlített néhány közjószághoz (utak, hidak, igazságszolgáltatás, közigazgatás stb.) hasonlíthassuk. Ha azonban hírportálként, online tv-ként vagy rádióként, jogtárként, elektronikus könyvként, digitális lexikonként említjük, kézzelfoghatóbbá válik, milyen termékekről is van szó. Néhány kivételtől eltekintve csupa olyan dologról van szó, amely hagyományos (materiális) formájában magánjószágként ismeretes. Lassan kialakulnak az új technológiák által „kitermelt" új javakat azonosító fogalmakat. Blog, wiki, podcast, tagging, vlogs: új szavak – legtöbb esetben még magyar megfelelő nélkül -, amelyek a digitális javak előállításának, elosztásának és hozzáférésének újabb és újabb formáit jelölik, jelezve az infokommunikációs technológia popularizálódását. A mindenki által elérhető olcsó személyi számítógépek, a professzionális szoftverek és elsősorban a világháló lehetővé teszi, hogy bárki passzív fogyasztóból aktív alkotóvá, a digitális javak előállítójává váljon.

A professzionális kutatóknak, tudósoknak is kialakultak a sajátos „e-argó" kifejezései: digitális könyvtár, digitális sajtó, e-nyomat, e-könyv, repository és különösen az Open Access (nyílt hozzáférésű) folyóiratok. Ezek a kifejezések mind ugyanannak a változásoknak a kifejezői: a digitális technológia alkalmazása demokratizálja a médiát, a nyilvános közlést.

A kérdés azonban továbbra is kérdés marad: mi váljon ezekből a magánjavakból közjószággá? Elegendő ehhez a könnyen és olcsón elérhető technika és az internet nyilvánossága? A közjószággá válást biztosítja-e a digitális javak „korlátlansága"? Avagy az egyéni érdekek bizonyulnak erősebbnek, és a szerzői és szomszédos jogok intézményére támaszkodva a digitális javakkal kapcsolatban a szellemi tulajdon és annak védelme lesz jellemző? Egyre erősebb a törekvés a digitális javak kisajátítására. Az, ahogyan a szabályozó hatóságok, a bíróságok, illetve a piac képviselői kezelni fogják ezt a kérdést, meghatározó lesz arra nézve, hogy a digitális információk digitális javakká válhatnak-e.

Két, egymással ellentétes szemlélet és törekvés figyelhető meg a digitális javakkal kapcsolatban. A digitális javakra vonatkozó jogi szabályozás (DRM) – amelynek tartalomban, időben mindinkább kiterjedő és a szigorodó, szankcionáló jellege veszélyeztetheti a net szabadságát is – a digitális javak magánjószág-jellegéből indul ki. A szellemi tulajdon védelmére építve, a törvény erejével teszi kirekesztővé az információs termékeket. A mindinkább anakronisztikussá váló „copyright"-szabályozásnak az immateriális jószágokra történő kiterjesztése eredményezi többek között azt a furcsaságot, hogy egyedi sorszámmal azonosított digitális jószágok jelennek meg, mintha valóban értelmezhető volna a példány vagy a példányszám fogalma. A szellemi (magán)tulajdon által kirekesztő, a copyright-szabályozás hatásaként versenyt folytató digitális javak nagyon is alkalmasak a piaci áru szerepre, ugyanakkor teljességgel nélkülözik a közjavak jellegzetességeit.

A másik irányzat – amelyet a Creative Commons (CC), illetve a copyleftnek becézett Általános Közreadási Feltételek (General Public License, GPL) fémjeleznek – éppen ellentétes hatású. A két szabályozás közös pontja a szerzői jog feltétlen védelme. A szerző(k)nek mindkét jogvédelmi rendszerben vitathatatlan joguk van saját szellemi termékükhöz és ahhoz, hogy egy adott szellemi termékre vonatkozóan ezt mindenkivel tudathassák. Egyik változat sem teszi azonban erre hivatkozva kirekesztővé a digitális javakat, azokat a jószágokat, amelyek az adott szellemi termékből „készülnek". Nem véletlen, hogy mindkét szabályozás neve tartalmaz egy-egy ebből a szempontból fontos kulcsszót: az egyikben a public, a másikban a commons szerepel. Az egyik nyilvános vagy szabad hozzáférésre, a másik a közös jószág jellegre utal. A szerzői jog mellett – amelyet tehát a jog ezekben a rendszerekben is véd – van egy másik fontos fogalom: a használat joga. A szabad használat szabad vagy – másként kifejezve – nyílt hozzáférést (Open Access) jelent. A nyílt hozzáférés pedig kirekesztésmentességet eredményez, vagyis a javak közjószág-jellegének egyik alapvető feltételét garantálja.

Kicsit büszkék lehetünk rá, hogy ennek a változásnak az egyik mérföldköve magyar vonatkozású. 2002. február 14-én született meg a Budapesti Nyílt Hozzáférés Kezdeményezés (Budapest Open Access Initiative, BOAI), az első azoknak a nemzetközi megállapodásoknak a sorában, amelyek a tudományos művek és kutatási eredmények (mint a digitális javak egy fontos csoportja) nyilvános és szabad terjesztését és hozzáférést kívánják biztosítani.

Sokan tekintik a nyílt és szabad hozzáférésű termékeket „ingyen jószágoknak". Ezzel kapcsolatban egy dolgot feltétlenül meg kell jegyezni. Sem a GPL, sem a CC nem tiltja, hogy a szellemi termékekkel – ha tetszik, digitális javakkal – kapcsolatban bárki is díjat szedjen vagy bevételre tegyen szert.¹

Minthogy semmi sincs ingyen, természetesen megoldást kell keresni arra, hogy akár a szerzőnek magának, akár azoknak, akik a termék továbbfejlesztésében, terjesztésében, alkalmazhatóságának javításában közreműködnek, jövedelmük származzon az elvégzett munkájuk alapján. Gondosan kell azonban arra ügyelni, hogy a fizetség, amelyből ez a jövedelem származik, s amelyet végső soron a digitális jószágért kell fizetni, ne tegye kirekesztővé azt, ami eredetileg és a jog szándéka szerint sem az. Ezért fontos, hogy a szellemi javak előállítása és elosztása olyan üzleti modell szerint történjen, amely ezt biztosítani tudja.

Ilyen üzleti modell ma már több is kialakult. Elsősorban a szoftvereknek – a digitális közjavak másik fontos csoportjának – az előállításával kapcsolatban. Az egyik a közvetlen adomány, amelyet a szabad szoftver letöltője és használója önkéntesen fizethet. A másik az alapítványi modell, amelyben a forrásgyűjtő szervezet részben szintén adományokból, részben pályázati és más támogatási csatornákból, továbbá egyéb módokon – például különféle használati tárgyak értékesítésének bevételéből – gyűjti össze a digitális javak előállításának ellenértékét, és abból finanszírozza a fejlesztési projekteket. Az utóbbi megoldás a termelési és az elosztási oldal megfelelő szétválasztásával sikerrel oldja meg a minden tekintetben „valódi" közjószágok előállítását és mindenki számára való elérhetőségét. Ez egyben a források felhasználásának különösen magas hatékonyságát is biztosítja (az össztársadalmi ráfordítások minimalizálása által), ami viszont erősen indokolttá teszi a rendelkezésre álló szűkös közösségi források ilyen módon történő felhasználásának előtérbe helyezését.

Jegyzet

¹ Ezt a jogot egyébként az 1948-ban megfogalmazott Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 27. cikke is garantálja, amely szerint:

1. Mindenkinek joga, hogy szabadon részt vegyen a közösség kulturális életében, élvezze a művészetet, és részesedjen a tudományos eredményekből, illetve azok hasznaiból.
2. Mindenkinek joga van ahhoz, hogy megvédje bármely tudományos, irodalmi vagy művészi alkotásból származó erkölcsi és anyagi érdekeit, amelyeknek ő maga az alkotója.

Magyarország információs társadalma az elmúlt években – a mérsékelt ütemű fejlődés ellenére is – az egyre mélyülő megosztottság képét mutatja. Az eddig ismert okok mellett elgondolkodtató, hogy a kirekesztettek többségének semmilyen közvetlen kapcsolata nincs a jellegadó eszközökkel (számítógéppel, internettel), illetve olyan személyekkel, akik ezeket a mindennapi rutin szintjén használják. Ahhoz viszont, hogy a digitális megosztottságért leginkább felelős kulturális, tudásbeli gátakat lebontsuk, olyan közösségi informatikai kezdeményezések szükségesek, amelyek révén regenerálódhatnak azok a hiányos társadalmi kapcsolatok, amelyeken keresztül az innovációk, az új értékek, attitűdök a jelenleginél gyorsabb ütemben tudnának terjedni.

Problémafelvetés

A fejlett nyugati demokráciákban a társadalomkutatók azt tapasztalták az utóbbi évtizedekben, hogy egyre csökken az emberek hajlandósága a civil, közösségi szervezetekben való részvételre, csökkent a politikai participáció mértéke, az állampolgárok nem bíznak abban, hogy a demokratikusan választott vezetőik valóban a választók érdekeiket képviselik, egyre kevesebben vesznek részt népszavazásokon, kevesebben járnak templomba. Mindezeket a kedvezőtlen tendenciákat metszi keresztül a modern információs és kommunikációs technológiai (a továbbiakban: IKT) eszközök forradalmi léptékű elterjedése, melyekkel kapcsolatban gyorsan fellángoltak a társadalomra gyakorolt hatásukról szóló viták. A számítógépek, internet, mobiltelefónia alapjaiban változtatják meg a hagyományos fogalmak jelentését, a társadalmi alrendszerek működését. Behatolnak a mindennapi életünkbe, egyre fontosabb szerepet töltenek be a kommunikációban, tanulásban, munkavégzésben, kapcsolattartásban, szórakozásban. Az internet társadalmi elterjedése, diffúziója a fejlett országokban a televízió valaha mért elterjedési ütemével vetekszik. Az Egyesült Államokban egy 50 éves trend tört meg 2003-ban: ebben az évben történt meg először, hogy a tv-nézésnél több időt fordítottak a fiatalok egy másik médium, a világháló használatára (Cole 2003). Úgy tűnik tehát, hogy az internet hatása túlszárnyalja a telefon és a televízió 20. századra gyakorolt társadalomalakító erejét.

A szociológiai gondolkodás történetében meghatározó szerepet játszik annak a folyamatnak a vizsgálata, amely a modern társadalmakban egyre inkább háttérbe szoruló személyes kapcsolatok és az ezeken alapuló elsődleges közösségek (családi, szomszédi, baráti kapcsolatok) csökkenő jelentőségére hívja fel a figyelmet.

Számos társadalomkutató a modern társadalmak fejlődésének egyik alapvető veszélyét abban látja, hogy egyre inkább a személytelen, közvetett kapcsolatokon – például intézményeken, szerződéseken, kommunikációs technológiákon – alapuló szerveződések törnek előre, míg ezzel párhuzamosan csökken a társadalmi normákat közvetlenül átadó, fenntartó közösségek szerepe. Szociológusok sora figyelmeztet arra, hogy a társadalmi tőkét befolyásoló tényezők erodálódása (például a gyengülő civil társadalom, a társadalmi kapcsolatokat erősítő közösségi terek csökkenő száma stb.) miatt évtizedek óta hanyatlik a bizalom, az emberi kapcsolatok intenzitása és a civil szerepvállalás mértéke. Ebben a kontextusban válik egyre népszerűbbé a társadalomtudományokban a társadalmi tőke fogalma, amit tovább erősít az IKT-eszközök egyre gyorsuló társadalmi diffúziója.

Kérdésként merül fel tehát, hogy az IKT-eszközök használatával egyre inkább hálózatszerűen működő társadalomban, közösségekben az internet lesz-e az a végső izoláló technológia, ami még inkább visszaszoríthatja a közösségi életben való részvételünket, vagy inkább ellenkező folyamat figyelhető meg.

Elméleti háttér

A rohamos fejlődést látva hamarosan napvilágot is láttak olyan kutatási eredmények (Kraut et al. 1998; Nie et al. 2000; 2002; 2003), amelyek szerint az internet tovább izolálja a felhasználókat, kiszakítja őket a társadalmi hálózatokból, hiszen a használat miatt kevesebbet érintkeznek családtagokkal, barátokkal és közösségekkel. Norman H. Nie professzor meglátása szerint az e-mail hiába alkalmas kapcsolatot kialakítani emberek között, ha nem képes egy kávé vagy sör melletti beszélgetés, egy ölelés hangulatát nyújtani, így az internet lehet az a végső izoláló technológia, amely végleg romba dönti a televízió és az autók által már így is meggyengített közösségeket. Kutatásuk (Nie-Erbring 2002) szerint minél több időt internetezik valaki, jellemzően annál kevesebb időt tölt el valódi emberi lények társaságában. Egyesült államokbeli longitudinális adatbázison végzett elemzések szerint (Kraut et al. 2004) az internethasználat elvezethet a barátokkal és családtagokkal való kapcsolat (látogatás) gyakoriságának visszaszorulásához, ráadásul ez a hatás erősebb azoknál, akik a használat előtt több társadalmi kapcsolattal rendelkeztek. Mindez azt eredményezheti, hogy „a számítógép-hálózatok használatának következtében idővel egy egész társadalom felelőtlenebbé vagy atomisztikusabbá válhat" (Levine 2004). A pesszimista nézőpontot képviselők szerint ha az interneten keresztül létre is jönnek új ismeretségek, ezek többnyire pusztán gyenge kapcsolatok,¹ hiszen az e-mail „alacsonyabb" szintű kommunikáció, mint a telefonálás vagy a személyes találkozás (Cummings-Butler-Kraut 2002). Az információs technológiák negatív hatásait erősíti, hogy ezek alkalmat adnak az anonimitás és az individualizmus megerősödésére, így gyengítik a társadalmi normákat, a bizalmat, pusztítják a társadalmi tőkét (Kiesler et al. 1991).

Mindez joggal veti fel azt a kérdést, hogy a modern információtechnológia miként hat a társadalmi integrációra, a kisközösségek kohéziójára, az egyén társas viszonyaira. Vajon a televízió után itt egy újabb olyan technológia, amely szétzúzza az emberi kapcsolatokat, izolálja az egyént, gyengíti a kisközösségek normaközvetítő és -kontrolálló szerepét? – vetődik fel a kérdés egyre gyakrabban a szociológiai szakirodalomban.

Természetesen a disztópikus forgatókönyvek mellett nincs hiány az utópisztikus látásmódot képviselőkből sem. Jon Katz 1997 végén úgy mutatja be az internetet a napi rutin szintjén használó „hálózati polgárt", mint egy toleráns, a közügyek iránt felelősséget érző és vállaló, erős civil öntudattal rendelkező, szabadságszerető embertípust. A lelkes szólamok szerint az IKT-eszközök elterjedése megerősíti az egyént az állammal és a hagyományos hierarchikus struktúrákkal szemben, és soha nem tapasztalt mértékű lehetőséget ad arra, hogy sok felhasználó kommunikáljon egyszerre sok más emberrel. Szoftverek, webes alkalmazások, közösségi informatikai fejlesztések sora táplálja azt a reményt, hogy a hanyatló civil aktivitás, a bizalom, a deliberatív, azaz a folyamatos konzultáción, bevonáson alapuló politikai élet, a nyilvánosság intézményei megerősíthetőek az IKT-eszközök értelmes, körültekintő és innovatív használata révén.

Putnam (2000) a televízió elterjedése miatti életvitel- és időháztartásbeli változásokat a társadalmi tőke csökkenésének magyarázató tényezői között döntőnek tekinti,² viszont az új információs és kommunikációs technológiai eszközök esetében lát reményt arra, hogy ezek használata révén az egyének növelni tudják társadalmi tőkéjüket (Putnam 2002). Cole és Robinson (2002) vizsgálatai azt igazolják, hogy az internetet használók nem fordítanak kevesebb időt társas kapcsolataik ápolására, mint a világhálót nem használók, az internethasználók pedig pozitívabb társadalmi attitűdökkel rendelkeznek, miközben kevésbé érzik magukat magányosnak. Wellman és munkatársai (2002) már határozottabban fogalmaznak: „Az internet erősíti a személyek közötti kapcsolattartást, a szervezetekben való részvételi hajlandóságot és új lehetőséget biztosít a közösségi elkötelezettségnek", vagyis az „internet képes növelni a társadalmi tőkét, a civil elkötelezettséget, és az online közösségeknél ez a fejlődés érzékelhető is".

A társadalmi tőkére tehát tekinthetünk úgy, mint „magánjószág"-ra (private good) és úgy is, mint „közjószág"-ra (public good) (Putnam 2000). Előbbi esetben az egyéni érdekek által vezérelt kapcsolatépítés eredményéhez jutunk, utóbbinál viszont annak ellenére, hogy nem a közösségek alakítanak ki társadalmi kapcsolatokat, mégis részesednek a hálózati mechanizmusok következményeiből. Ez a kölcsönös haszon vezeti el az embereket az együttműködésre, melynek hagyománya, kultúrája országonként, sőt ezen belül egyes régiónként is eltérő lehet (Putnam 1993; 2000).

A társadalmi tőkének tehát van egy olyan makroszintű olvasata is, mely szerint ez a tőkefajta elsősorban nem magánvagyon, hanem sokkal inkább egy olyan közjószág, amelyből mindenki részesülhet. Más tőkefajtákhoz hasonlóan a társadalmi tőke is erőforrás, így annál sikeresebb egy társadalom, erősebb egy gazdaság, minél több társadalmi tőkével rendelkeznek a közösségek. Az emberek közötti együttműködés és bizalom mértéke a gazdasági-társadalmi hatékonyság egyik kiemelkedő erőforrása, egyenesen egy gazdaság sikerességének fokmérője. A makroszintű megközelítésmódot képviselőkhöz sorolható Fukuyama (1997) is, aki szerint a társadalmi tőke szintjétől függően az egyes társadalmak gazdaságának még a szerkezete is eltérő, sőt mindezt összefüggésbe hozza a modern információs és kommunikációs technológiai eszközök elterjedésével is. Meglátása szerint a már a digitális forradalom előtt is magasabb társadalmi tőkével rendelkező társadalmakban sokkal sikeresebben terjednek el a számítógépek, az internet, azaz véleménye szerint a bizalom- és kapcsolathiányos országok nem igazán képesek kihasználni az IKT-eszközök nyújtotta előnyöket.

Tanulságok Magyarország számára

Mindez különösen érdekes kérdést vet fel Magyarország tekintetében is, hiszen nálunk az utóbbi néhány évben alig változott az internethasználók szociológiai összetétele, a háztartások PC- és internetellátottsága. A felnőtt magyar lakosság 53 százaléka nem használt számítógépet 2006-ban, 64 százaléka pedig nem tekinthető internetezőnek a World Internet Project³ (2006) – a továbbiakban: WIP – becslései szerint.

Hazánkban az elmúlt években – a diffúziós (elterjedési) várakozásokkal ellentétben – a fontosabb lakossági mutatók terén csak lassú fejlődésről beszélhetünk. Az otthoni számítógépek aránya 2003-hoz képest 2004 végére pontosan annyival – 1 százalékponttal – bővült, mint az „öreg" technológiának számító színes televízióé, csakhogy amíg a tv ezt 96 százalékos lefedettségi szintről produkálta, addig a PC pusztán 32 százalékról. Ugyanígy nehéz pozitív eredményként elkönyvelni az otthoni internetfelhasználás terén tapasztalt 2-4 százalékpontos éves növekedési ütemet, amellyel Magyarország körülbelül 20 év alatt érné el az Egyesült Államok mostani otthoni hozzáférési arányát.

Ennél is aggasztóbb az a jelenség, hogy a nem használókon belül túlsúlyban vannak azok, akiknek semmilyen közvetlen, személyes kapcsolatuk sincsen az információs társadalom jellegadó eszközeivel, továbbá olyan közeli személyekkel, akik például interneteznek vagy használnak e-közszolgáltatásokat. Tíz internetet nem használó közül hatot még soha senki nem akart személyesen meggyőzni arról, hogy a világháló használata előnnyel járna a számára. Mindez vissza is tükröződik abban, hogy ma már egyértelműen a motivációbeli korlátok (nem érdekli, nincs rá szüksége) játsszák a főszerepet az anyagi akadályokkal szemben (WIP 2006).

Ennek pedig nagyon súlyos társadalmi-gazdasági következményei lehetnek. Már most azt tapasztaljuk, hogy az információs társadalom lassú fejlődési üteme mellett egyre mélyül a lakosság digitális megosztottsága Magyarországon. Sajnos jó esélyünk van arra, hogy az ország kulturális értelemben véglegesen kettészakadjon: a társadalom körülbelül egyharmada követi az információs társadalom változásainak trendjeit, jellemző rájuk a folyamatos technológiaváltás – például mobil eszközök, vezeték nélküli széles sávú internet-hozzáférés használata stb. -, valamint az online szolgáltatások kiterjedt használata, míg a felnőtt lakosság körülbelül kétharmada inkább elutasító, közömbös magatartást mutat az információs társadalom jellegadó eszközeivel szemben.

A megosztottság főbb törésvonalai az életkor, az iskolai végzettség és a településtípus mentén rajzolódnak ki. Az életkor előrehaladtával drámaian csökken az internethasználat valószínűsége: a harminc évnél fiatalabb korosztályhoz képest a 60 év felettiek esélye erre 94, de a 30-39 éveseké is több mint 50 százalékkal alacsonyabb. A legerősebb hatása az iskolai végzettségnek van: a nyolc általánost végzettekhez képest a felsőfokú végzettségűek csaknem tizenháromszoros, de még a középfokú végzettségűek is több mint négyszeres mértékben esélyesek – minden más vizsgált tényező hatását kiszűrve – a világháló használatára.

Milyen megoldási lehetőségek adódnak, milyen kutatási eredmények segíthetik a helyes beavatkozási irányok feltérképezését?

A társadalmi tőke és az internethasználat elterjedése közötti kapcsolat vizsgálatakor világos képet kaptunk (Albert-Dávid-Molnár 2006): az internethasználókra valóban jobban jellemző a társas környezet gazdagsága, mint a nem használókra. Az a csoport, akiknek van barátja, külföldi, illetve vidéki rokona, ismerőse, valamint az adatfelvételt megelőző hónapban volt baráti összejövetelen, 1,5-2,5-szörös arányban nagyobb eséllyel internethasználó, mint az, amelynek tagjai nem rendelkeznek ilyen kapcsolatokkal. Még fontosabb talán az, hogy minden más tényező hatását kiszűrve az internethasználat elkezdése a vizsgált időintervallumban (2001 és 2003 között) kétszeres arányban jellemezte a baráttal rendelkezők csoportját a barátokat nélkülözőkhöz képest.

Jól érzékelhető tehát, hogy a nem internetezők alacsonyabb társadalmi tőkével rendelkeznek, azonban ez az esetek döntő többségében nem pusztán csak azt jelenti, hogy mérhetően kevesebb a társadalmi kapcsolatuk és kevésbé kiterjedt a társadalmi hálójuk, hanem egyben jóval kevesebb is az olyan ember, akitől tanácsot, segítséget kérhetnének az IKT-eszközökkel, a világháló hasznával, használatával kapcsolatban. Egyszerűen hiányoznak azok a kommunikációs csatornák, amelyeken keresztül a megfelelő minták, illetve társadalmi kényszerek megjelenhetnének előttük.

Ebben a kontextusban értékelődnek fel újra és újra azok a közösségi helyek, amelyek – főleg a kistelepüléseken – nemcsak a nélkülözhetetlen szolgáltatásokat teszik elérhetővé, hanem egyben olyan szociális teret is biztosítanak, ahol emberek találkozhatnak, beszélgethetnek, információkat cserélhetnek, adott esetben tanulhatnak, szórakozhatnak.

Kutatási eredményeink (Molnár 2004; Albert-Dávid-Molnár 2006) azt bizonyítják, hogy az internetezés esélyét elsősorban nem a közvetlen családi, rokoni kapcsolatok befolyásolják, hanem a baráti, ismerősi kör. Ezen belül is azt láttuk, hogy nem elsősorban a kapcsolatok mennyisége, hanem azok minősége számít döntő tényezőnek. A számítógép- és internethasználat elterjedésében a gyenge kötések (barát, ismerős, sőt idegen szakember) játsszák a döntő szerepet, aminek a létrejöttében és ápolásában az IKT-eszközök hozzáférését is biztosító közösségi terek – például könyvtárak, kisposták, közösségi házak, teleházak – töltenek be kulcsszerepet.

Adatainkból tehát kitűnik, hogy az innovációk elterjedését valóban jelentős mértékben befolyásolja a társadalmi kapcsolatrendszer finom szövete, hiszen igen éles különbséget látunk az internetet nem használók beszűkült társadalmi kapcsolatai, illetve a már használók és a most belépők társas készségei között. Különösen figyelemreméltó az, hogy a különböző közösségi helyek és a barátok milyen kiemelkedő szerepet töltenek be az internetezés szempontjából a belépők körében.

Éppen ezért elszomorító, hogy a rossz gazdasági helyzetben lévő kistelepüléseken paradox módon ezek a közösségi helyek esnek először áldozatul a leépítéseknek, így pontosan a gyenge kötések visszaszorulása miatt mondhatjuk azt, hogy az IKT-eszközök elterjedését nagymértékben akadályozza a kapcsolathiányos magyar társadalom.

Bármennyire is meglepő, de a magyarországi kispostákat felváltó mobil posták elleni tiltakozások, népi ellenállási mozgalom kibontakozása mögött is elsősorban a közösségi helyeknek a gyenge kötésekben játszott kiemelkedő szerepét, illetve annak féltését, a megóvására irányuló szándékot kell látnunk (Molnár-Székely-Karvalics 2005). A postahivatalok nemcsak különféle szolgáltatásokat biztosító intézmények, hanem a közösségi érzést erősítő és fenntartó színhelyek is. Ide nemcsak azért mennek be az emberek, mert fel akarnak adni egy levelet, hanem azért is, mert itt elérhetik a helyi lakosok által fenntartott „ingyenes közösségi szolgáltatást" is: ismerősökkel, barátokkal találkozhatnak, információkat szerezhetnek be, informálódhatnak a közösséget érintő eseményekről. Mindez hozzájárul a közösségi érzés erősítéséhez, az egyének társadalmi kapcsolathálójának kiterjesztéséhez.

A társadalmi közvetítők szerepe

Számos kutatási eredmény támasztja alá azt a tényt, hogy a magyar társadalomban igen jelentős azoknak az aránya, akik a digitális világ szempontjából teljes elszigeteltségben élnek. A legnagyobb társadalompolitikai kihívást elsősorban az jelenti, hogy esetükben sem belső motiváció, nyitottság, érdeklődés, sem a külső segítségnyújtás lehetősége nem fedezhető fel. Az elszigeteltség fő forrása, hogy a nem internetezőkre egy beszűkült társadalmi kapcsolatrendszer jellemző, így hiányoznak azok az alapvető társadalmi kötések, interakciók, amelyek elősegítenék az innovációk elterjedését.

A beszűkült társadalmi kapcsolatok különösen az új lehetőségekkel, eszközökkel kapcsolatos információk beszerzésénél okoznak jelentős hátrányt. Az alábbi táblázatokból látható, hogy a személyi számítógépek, internetcsatlakozás beszerzésénél elsősorban nem a családtagoktól, rokonoktól kérnek tanácsot, hanem a gyenge társadalmi kapcsolatokat alkotó ismerőstől, szakembertől.

PC vásárlásakor kapott tanácsok forrása (azon háztartások százalékában, amelyek vásárlás útján jutottak PC-hez; több válasz is lehetséges volt):
Baráttól, ismerőstől	40%
Szakembertől	35%
Családtagtól	16%
Munkatárstól	15%
Más rokontól	7%
Nem kapott tanácsot senkitől	16%
Forrás: Informatikai és Hírközlési Minisztérium, 2005

 

Az internet bevezetésekor kapott tanácsok forrása (azon háztartások százalékában, amelyek vásárlás útján jutottak internet-hozzáféréshez; több válasz is lehetséges volt):
Szakembertől	35%
Baráttól, ismerőstől	31%
Családtagtól	24%
Munkatárstól	14%
Más rokontól	4%
Nem kapott tanácsot senkitől	25%
Forrás: Informatikai és Hírközlési Minisztérium, 2005

Mindez azért fontos jelzés, mert a magyar társadalom digitális megosztottságát vizsgálva azt látjuk, hogy az internetet nem használók döntő többségének sem az eszközökkel nincs kapcsolata, sem olyan személyekkel, akik egyébként járatosak az információs társadalomban. Az összes nem használó 57 százaléka lakik olyan háztartásban, ahol sem internet, sem számítógép, sem internetező nincs, további 20 százaléknál szintén nincs otthon internet, sem használó, viszont van számítógép. Ezt a két csoportot tekinthetjük az információs társadalom jellegadó eszközeitől, rétegeitől teljes mértékben elszigeteltnek.

Az internetet nem használók a háztartásokban élő személyek százalékában:
Van a háztartásban			Arányuk az internetet nem használók százalékában
számítógép	internet	internethasználó
van	van	van	9%
van	nincs	van	12%
nincs	nincs	van	2%
van	nincs	nincs	20%
nincs	nincs	nincs	57%
Forrás: Eneten, 2005

Az információs társadalommal kapcsolatos elszigeteltséget növeli, hogy a nem használók több mint fele még nem is gondolt rá, hogy kipróbálja az internetet.

Gondolt-e már arra, hogy kipróbálja az internetet? (az internetet nem használók százalékában):
Nem gondoltam még rá	54%
Igen, de nem próbáltam még ki	24%
Igen, ki is próbáltam már	20%
Igen, régebben rendszeresen használtam is	2%
Forrás: Eneten, 2005

Az igen erős szubjektív korlátok (motivációhiány, érdektelenség) mellett sajnos közrejátszanak egyéb mikroszintű, de ugyanakkor objektív akadályozó tényezők is. Ugyanis az internetet nem használók több mint fele – 66 százaléka – semmilyen ösztönzést, segítséget nem kap más személyektől.

Biztatta-e már valaki, hogy használja az internetet? (az internetet nem használók százalékában):
Igen, a családból valaki	15%
Igen, ismerősök	13%
Igen, munkahelyen kollégák	5%
Más személy	1%
Nem, senki sem	66%
Forrás: Eneten, 2005

A belső motiváció és a külső segítség hiánya leginkább az idősebb és a szegényebb rétegeket érinti, ők az információs társadalom szempontjából pillanatnyilag teljesen elérhetetlenek. A nem internetezőkön belül idesorolható minden második felnőtt magyar lakos. Számuk a teljes felnőtt lakosság körében 30 százalékra tehető, azaz mintegy 3 millió főre.

 

 

Hiányzó láncszemek: IT-mentor és közösségi informatika

 

Többek között ezekre a kutatási tapasztalatokra támaszkodva került előtérbe egy új szakma kialakításának igénye is. Az IT-mentor⁴ olyan szakképzett, gyakorlott segítő, aki például közösségi hozzáférési helyen személyes segítséget nyújt az embereknek élethelyzetük, életesélyeik javításában, elsődlegesen a modern IKT-eszközökre és hálózati szolgáltatásokra támaszkodva. A mentorok feladata elsőrendűen az, hogy azokat az embereket segítsék, akik önállóan nem képesek igénybe venni az információs társadalom nyújtotta szolgáltatásokat, nem tudják (ki)használni az információs és kommunikációs technológia kínálta lehetőségeket. A mentor lenne az az összekötő kapocs, aki képes a közösségék igényeinek, kulturális hagyományainak megfelelően közelebb hozni a digitális világ új szolgáltatásait, lehetőségeit azok számára is, akik ennek előnyeivel még nincsenek tisztában.

A magyarországi IT-mentor-program egyedi kezdeményezés. A megoldás sajátossága elsősorban abban áll, hogy az IT-mentor személyében olyan szakembert képeznek, aki az informatikai eszközök használata mellett a célcsoport szociális helyzetét, problémáit is ismeri. A mentor közösségi hozzáférési pontokon segít az IKT-eszközök által nyújtott lehetőségek kihasználásában, illetve bizonyos élethelyzetek kezelésében. Ennek megfelelően komplex támogatást nyújt, az egyének és a közösségek társadalmi-gazdasági folyamatait segíti, lehetővé téve a hátrányos helyzetű egyének és térségek esélyegyenlőségének fokozását.

Az IT-mentor legfontosabb feladata a digitális írástudás elterjesztése előtt álló, az egyének szintjén tapasztalt motivációs gátak leküzdése. Ő hidalná át az IKT-eszközök és a segítségükkel elérhető tartalmak, elektronikus szolgáltatások, valamint a – hagyományos és a digitális értelembe vett – hátrányos helyzetűek hozzáférése és használata közötti távolságot. A mentorok feladata elsőrendűen az, hogy azokat az embereket segítsék, akik önállóan nem képesek igénybe venni az információs társadalom nyújtotta szolgáltatásokat, nem tudják (ki)használni az információs és kommunikációs technológia kínálta lehetőségeket.

Az IT-mentor-szolgáltatás, -szakma csíráit már a 2001-ben elfogadott Nemzeti Információs Társadalom Stratégiában is megtalálhatjuk: a társadalompolitikai fejezet kiemelte, hogy „az intézményekbe olyan szakemberek kellenek, akik képzettségük és attitűdjeik révén interfészként képesek közvetíteni" a felhasználók és nem felhasználók között.

A 2004 elején megjelenő eKormányzat 2005 stratégia már „IT mentornak" nevezi ezt a közvetítő szakembert, akinek a részvétele nélkül elképzelhetetlen az elektronikus közszolgáltatások társadalmasítása.

A Magyar Információs Társadalom Stratégia programfüzeteinek megfogalmazásakor viszont már világosan látható volt, hogy a magyar társadalom jelentősebb része nem fog segítség nélkül a digitális kultúrának a részévé válni. A Társadalmi integráció (e-inclusion) program kiemelt célcsoportjai: az idősek, a valamilyen fogyatékkal élők, a romák, a digitális megosztottság szempontjából hátrányos helyzetben lévők. A program kiemelt célja volt, hogy a fizikai infrastruktúra – jellemzően az eMagyarország-pontok – mellett a humán infrastruktúra is kiépüljön az IT-mentori hálózaton keresztül: azaz olyan közösségi hozzáférési pontok hálózata, ahol nemcsak az IKT-eszközök speciális használatának igényei elégíthetők ki, hanem a kiemelt célcsoportokat és a segítségül hívható infokommunikációs technológiát is jól ismerő IT-mentor („szociális munkásba oltott informatikus") szakember is elérhetővé válik.

Világossá vált, hogy a technológiai eszközök lehelyezése, elérhetővé tétele nyilvános helyeken csak akkor ér bármit is, ha az kivált valamilyen kedvező társadalmi-gazdasági hatást. Az egyik ilyen legfontosabb hatás, hogy a meggyengült, erőtlenné váló kistelepülések közösségeit megerősítse. Ha egy ilyen közösségépítő, -erősítő, -regeneráló hatást nem tud kiváltani az, hogy egy eMagyarország-ponton, könyvtárban, kispostán vagy teleházban elérhető a fénymásoló, a számítógép és a széles sávú internet, akkor az kidobott pénz, mert csak azok fogják igénybe venni, akik eddig is (azaz diákok, fiatalok, képzettek). A legnagyobb gond a kistelepüléseken van (számuk kb. 2500), ahol alig van már olyan humánerőforrás, akire alapozni lehetne, így a közösségek megtartó ereje rohamosan csökken Magyarországon. Szociológiai alapművek tucatjai szólnak arról, hogy mennyire káros, ha a társadalomnak ezek az alapszövetei rosszul kezdenek működni, ha nem töltik be funkcióikat, például normák, viselkedési minták, értékek átadását.

Ennek ellenére évekig nem történt semmi érdemi előrelépés a politika, államigazgatás részéről az IT-mentori szakma meghonosításával kapcsolatban, mígnem 2006 végén elindult az Információs Társadalmi Tanácsadó (ITT) képzés a Gazdasági és Közlekedési Minisztérium támogatásával. Ennek célja az volt, hogy az információs társadalmi területen működő (vagy a terület iránt érdeklődő), már diplomával rendelkező szakemberek speciális, tanácsadói szakoktatásban részesüljenek, amelyet mindennapi tevékenységük során hasznosítani tudnak.

A két koncepció – IT-mentor és IT-tanácsadó – között lényegi különbségek fedezhetők fel. Az IT-tanácsadókat arra képezik, hogy meggyőzze az embereket arról, hogy az internet nem az ördögtől való; vannak olyan szolgáltatásai, amelyek fontosak lehetnek a hétköznapokban. Ezt valóban el tudja látni egy tanácsadó egy könyvtárban, de ez ettől még nem közösségfejlesztés, ettől még nem szolgálja a társadalmi integrációt. Inkább egy reflektív szolgáltatás: ha bejön valaki – jellemzően az ügyfélszolgálatra -, akkor az ott elhangzott kérdésre keres választ, amiben segítségül hívja az IKT-eszközöket. Az IT-tanácsadó tehát jellemzően azt a réteget tudja megszólítani, akik rendelkeznek motivációval, érdeklődnek a digitális világ iránt, de vagy nem értenek hozzá, vagy nincs ehhez eszközük, hozzáférésük. Az IT-mentor ezzel szemben proaktív: azokat próbálja elérni, akik nincsenek tisztában azzal, hogy számukra milyen előnyöket is nyújthatnak az IKT-eszközök, online szolgáltatások; az igényeket, elvárásokat ő gyűjti be, ő azonosítja a közösségre jellemző problémacsoportokat, ezeket pedig egy más eszközvilággal, más megközelítésmóddal próbálja kezelni.

Az IT-mentor intézménye tehát egy közösségi szolgáltatás; a mentor egy közösség szintjén gondolkodik, jóllehet természetesen segítséget nyújt egyéneknek is. Az IT-tanácsadó ezzel szemben csak perszonalizált segítséget nyújt, tanácsadással.

Az IT-tanácsadó alkalmas arra, hogy támogassa azokat, akik nyitottak az IKT-eszközök használatára, ugyanakkor nem ismerik annak lehetőségeit, mivel senki nem mondta el érthetően számukra, hogy mindez alkalmas például ügyintézésre, kommunikációra, banki szolgáltatások igénybevételére stb. Kérdés, hogy mekkora ez a (nyitott attitűddel, de korlátos hozzáféréssel, hozzáértéssel bíró) réteg Magyarországon? Pontos adatok nem állnak rendelkezésre, de egyéb kutatások szegmentációs próbálkozásaiból a felnőtt magyar lakosság körülbelül 15 százalékára lehet következtetni. Ez jóval kisebb réteg, mint azok, akiknek csak egy IT-mentori szolgáltatás tud hatékony segítséget adni.

Az IT-mentor mindezzel szemben elsősorban – ráépülve a tanácsadói szerepkörre – a teljes mértékben távolmaradókat, elutasítókat, kirekesztetteket próbálja elérni, ami elsősorban nem az "e" betűvel összefüggő jelenség, hanem szociális, szociálpolitikai, közösségfejlesztési, oktatási probléma, azaz elsősorban ilyen irányú kompetenciákkal rendelkező szakembereket igényel. Tehát az IT-mentor elsősorban azokat célozza meg, akiknek sem belső motivációs igényük, sem külső, fizikai lehetőségük nincs kapcsolatba kerülni a digitális világgal. Ez a réteg a fentiekben bemutatott kutatások eredményeire támaszkodva a magyar társadalom mintegy 30-40 százalékát teszi ki.

Jól látható, az IT-mentor és az IT-tanácsadó nem egymást kizáró, de mégis különböző folyamatokra reflektálnak. Az egyik ezért jó, a másik azért, így észre kell venni, hogy mégsem azonos a két elképzelés, tehát nem helyes, ha a gazdasági minisztérium csak az IT-tanácsadókban gondolkodik.

Az információs társadalom kihívásaira adott magyarországi válaszok mindezt a tudást nem nélkülözhetik. Mára világossá vált, hogy bármilyen informatikai infrastrukturális beruházás csak akkor tekinthető sikeresnek, ha képes elérni valamilyen közösségi hatást; ha képes beindítani valamilyen közösségfejlesztési, esélynövelési mechanizmust. Ha ezek elmaradnak, úgy érthetően késni fog a társadalom alkalmazkodóképességének növekedése is.

Úgy tűnik, a magyar társadalom nem képes – hiszen ehhez egyelőre nem is kap semmiféle segítséget, ösztönzést például a politikai osztálytól – annyi társadalmi tőkét termelni, amennyi a megújulásához szükséges lenne. Vélhetően túl gyors az a változás, amit a rendszerváltás gazdasági, politikai, társadalmi átalakulása után az információs társadalom kihívása Magyarország elé állít. Azonban az akadályozó tényezők, a veszélyek feltérképezésében és főleg az ezek megszüntetését elérni kívánó helyes beavatkozási irányok meghatározásában a civil társadalom fogalomköre, a szociológia adhat még egy-két használható gondolatot.

 

Felhasznált irodalom

Albert Fruzsina – Dávid Bea – Molnár Szilárd (2006): Az Internet-használat és a társadalmi tőke időbeni alakulása Magyarországon. Egy longitudinális vizsgálat eredményei. In: Internet.hu. A magyar társadalom digitális gyorsfényképe 3. TÁRKI, Budapest, 2006, 69-110.

A digitális jövő térképe: Gyorsjelentés a World Internet Project 2006. évi magyarországi kutatásának eredményeiről. ITHAKA, Budapest, 2006.

Dombi Gábor – Kollányi Bence – Molnár Szilárd (2007): Társadalmi befogadást most! Az életminőség, digitális esélyegyenlőség és a társadalmi megújulás Magyarországa. eInclusion éves jelentés.

Eneten Közvélemény- és Piackutató Központ (2005): Lakossági internethasználat 2005.

Gáspár Mátyás (2002): Telecottage – The chance for small communities for development. http://instruct1.cit.cornell.edu/courses/crp637/Gaspar_Telecottage_HU_YUG.doc

Gáspár Mátyás (2004): e-Community: How to. Establish and Run a Successful Telecenter. UNDP.

Informatikai és Hírközlési Minisztérium (2005): Helyzetértékelés a szélessávú elektronikus kommunikációs stratégia megalapozásához. Lakossági szegmens. Nemzeti Szélessávú Stratégia projekt.

Katz, Jon (1997): The Digital Citizen. Wired, 12.

Kraut, Robert – Patterson, Michael – Lundmark, Vicki – Kiesler, Sara – Mukhopadhyay, Tridas – Scherlis, William (1998): Internet paradox: A social technology that reduces social involvement andpsychological well-being? American Psychologist, 53, (9), 1017-1032.

Kraut, Robert – Kiesler, Sara – Boneva, Bonka – Cummings, Jonathon – Helgeson, Vicki – Crawford, Anne (2002): Internet Paradox Revisited. Journal of Social Issues, 58, 1, Spring 2002, 49-74.

Kraut, Robert – Rainie, Lee – Shklovski, Irina (2004): The Internet and Social Participation: Contrasting Cross-Sectional and Longitudinal Analyses. Journal of Computer-Mediated Communication, 10 (1).

Levine, Peter (2005): Az internet és a civil társadalom. Információs Társadalom, V. évf. 1. sz. 41-60.

Molnár Szilárd (2004): Sociability and Internet. Review of Sociology, 10, 2, 67-84.

Molnár Szilárd – Székely Levente – Z. Karvalics László (2005): Mobilposta Magyarországon – szakmai és stratégiai elemzés. Kutatási Jelentés. 111-127.

Nie, Norman H. – Erbring, Lutz (2000): Internet and Society: A Preliminary Report. IT & Society 1 (1): 275-283.

Nie, Norman H. – Hillygus, D. Sunshine (2002): The Impact of Internet Use on Sociability: Time-Diary Findings. IT & Society 1 (1): 1-20.

Nie, Norman H. – Hillygus, D. Sunshine – Erbring, Lutz (2003): Internet Use, Interpersonal Relations and Sociability: A Time Diary Study. In: The Internet in Everyday Life. Ed. by Wellman and Haythornthwaite. Oxford: Blackwell Publishers. Cikk: http://www.people.fas.harvard.edu/~hillygus/Wellmanchapter.pdf

Putnam, Robert D. (1993): Making Democracy Work: Civic Traditions in Modern Italy. Princeton University Press.

Putnam, Robert D. (2000): Bowling Alone. The Collapse and Revival of American Community. New York: Simon and Schuster.

Putnam, Robert D. (2002): Bowling Together. The American Prospect, vol. 13.

Wellman, Barry – Haase, Anabel Quan – Witte, James – Hampton, Keith (2002): Növeli, csökkenti vagy kiegészíti az Internet a társadalmi tőkét? Információs Társadalom, II. évf. 1. sz. 5-26.

Jegyzetek

¹ Más nézőpont szerint persze a gyenge kapcsolatok is fontos erőforrások.

² Putnam a televíziózással kapcsolatban kiemeli, hogy felnőtt egy olyan generáció, amely a tv-t szinte csak kikapcsolódásra, háttérzajnak vagy csatornaszörfözésre használja, nem pedig céltudatos információszerzésre. Nem véletlen, hogy ebben a fiatal, 18-29 éves korosztályban radikálisan csökkent a társulási hajlam a szülőkhöz képest.

³ Lásd még http://www.ithaka.hu/Kutatas/wip

⁴ Az Információs Társadalom Mentor kifejezés Gáspár Mátyástól, a magyar teleház mozgalom meghatározó személyiségétől származik. Lásd bővebben: http://itmentor.hu/

Vajon miért nincs Magyarországon – s voltaképpen az egész közép- és kelet-európai régióban – antikapitalista baloldal? Mik lehetnek azok az objektív és szubjektív tényezők, történeti-ideológiai, esetleg pszichológiai okok, amelyek idevezettek? Miképp lehetséges, hogy Németországban, Franciaországban, de másutt is, léteznek erős baloldali antikapitalista mozgalmak és szervezetek – nálunk viszont nem? Hogy Dél-Amerikában a populista (vagy annak nevezett) antikapitalista baloldal kormányzó erővé válhat – s nálunk jószerével még e mozgalmak neve is ismeretlen? Mi léphet a kommunista és szociáldemokrata mozgalom helyére? Netán ezek újjászületésében kell bíznunk? És addig mit tehetünk?

Agárdi Péter:

Sok területen nem érezvén magamat elég tájékozottnak, még a látszatát is el szeretném hárítani annak, hogy szakszerű, átfogó és magabiztos válaszom lenne erre a kérdésre. Adalékokkal, szempontokkal, mások számára akár élesen vitatható meggondolásokkal szolgálhatok csupán – olyan baloldali értelmiségiként, aki elsősorban a felső- és felnőttoktatás, a művelődés- és irodalomtörténet, valamint a jelenkori kultúra és média területén látja elsődleges hivatását. S aki évtizedek óta, sok tépelődéssel és nem kevés önkorrekcióval, de történetesen a baloldal kulturális tradícióit kutatja, rekonstruálja, ébresztgeti és törekszik megújítani.

A baloldal, történelmi léptékkel mérve, sohasem volt igazán erős Magyarországon. Amikor – önmagát is torzító-csonkító módon – "hatalmon volt", akkor sem elsősorban saját ereje révén, hanem a világháborúk utáni traumák és társadalmi kataklizmák kínálta remények, valamint a nemzetközi katonai egyensúly jóvoltából érte ezt el. Ugyanakkor tény: az államszocializmus borzalmakkal terhelt, diktatórikus, majd tekintélyelvű évtizedei valóságos társadalmi szükségletekből fakadó, korlátozott, de érzékelhető demokratizálódást és szociális igazságtételt, társadalmi-kulturális felemelkedést is hoztak, ezzel együtt felemás modernizációt és polgárosodást szintén. Mindez persze nem igazol semmiféle régi vagy újabb keletű "kádárista" nosztalgiát. Ám a periódus történelmietlen kiiktatása a nemzeti folytonosságból, mégoly ellentmondásos progresszív tendenciáinak totális tagadása szégyenlős "baloldali" tisztálkodásként szintúgy méltatlan, mint az egypártrendszer évtizedei jobboldali előjelű kriminalizálásaként: egyaránt szemérmetlen hamisítás és öncsaló historizálás, ami semmit nem old meg a mában, csak újabb tévutakra és zsákutcába vezet. A baloldal mai erőtlensége azonban nemcsak, nem elsősorban a szocialisták gyakran tetten érhető történelmi és kulturális amnéziáival, önérzettelenségével, túlhevült kényszeres kompenzációival és mazochista szégyenlősségével magyarázható – bár, pestiesen szólva, ez sem semmi. Többről, mélyebb okokról van szó, s természetesen nemzetközi dimenziók keretei között.

A világfolyamatok korszerű, marxi mélységű értelmezésének, elméleti és mozgalmi kritikájának ez idáig – minden tiszteletre méltó és intellektuálisan olykor felvillanyozó külföldi, illetve hazai kísérlet mellett is – erőtlen voltán túl az elsődleges ok szerintem a magyar helyzet feladattolulásos természetében érhető tetten. Illetve abban: hogy erre a napirendtorlódásra a baloldal nem találta meg a hatékony teoretikus és gyakorlati választ. Mintha analóg lenne a helyzet azzal a 100 évvel ezelőtti szituációval, amelyben Ady Endre is a "két meggyőződésű" embereket méltatta fanyar lírával. Ma egyszerre kellene

(1.) megállítani az ország pénzügyi romlását, helyreállítani a gazdasági egyensúlyt;

(2.) áttörést elérni az évtizedek óta, de legalább az elmúlt másfél évtizedben elodázott gazdasági, társadalmi, infrastrukturális és kulturális modernizáció terén (amit én nem tudok eleve burzsoá szlogennek, a multinacionális globalizációs tőke fedőszövegének tekinteni); végül

(3.) mindezeken a területeken s egyéb vonatkozásokban is megteremteni a szolidárisabb társadalom, a kiáltó esélyegyenlőtlenségeket legalább csökkentő magyar demokratikus modell stabil kereteit, garanciáit. Méghozzá egy olyan közegben, amelyben a

(4.) re- és újkapitalizmus megannyi ellentmondását, illetve a feladattolulás sokkját egyre agresszívebben használja ki a nemzetközi és a hazai jobboldali radikalizmus, a szélsőséges, vezérelvű "nemzeti" populizmus. Ha első látásra csak a "3. napirendi pont" tűnik is par excellence baloldalinak, a többit sem tudom elválasztani tőle, még kevésbé szembeállítani vele. Ugyanakkor látom e gubanc sűrűségét és kioldásának súlyos nehézségeit is – a zsákutcás magyar politikai kultúra rossz beidegződéseitől kezdve a társadalom egészének s főleg a leszakadó rétegeknek a tűrőképességén át a közszereplők többségének "tehetségéig".

Természetesen tudom, hogy a jobboldali radikalizmus sikere a történelemben gyakran a baloldal gyengeségének, a szociális és a jogállami konfliktusok kezelése erőtlenségének büntetése. Közvetve és részben a magyar liberális és a szocialista mozgalom, a baloldali-liberális kormányzatok nem egy tévedése is felelős lehet e veszély hazai terjedésért, sőt intézményesüléséért. De miközben a baloldal öntisztulásának szükségességéért, egy gyökeresebb és következetesebb esélyegyenlősítő stratégiáért, szociálisan érzékenyebb fejlesztéspolitikáért, markánsabb és konstruktívabb kapitalizmuskritikáért perelünk, ettől még nem "érthetjük meg" s nem "mentegethetjük" – hinaus mit uns – ezeket a veszélyeket, köztük a fiatal korosztályok soraiban terjedő szélsőséges és historizáló radikalizmus, a nemzetközi terrorizmus, az "egyetemes" fundamentalizmus, a nemzeti jelszavakkal visszaélő balos populizmus, egyáltalán, az erőszak tüneteit. Ez az Eszmélet hasábjain talán szokatlanul megengedő, "opportunistább" helyzettudat motiválja bennem azt a személyes hitvallást, hogy igenis: lehet demokrataként egyszerre aktív kiállással és belsőleg kritikusan kötődni a mégoly polgári baloldali arculatú, de sokszínű MSZP-hez.

Magam mind a modernizációt, mind a globalizációt, mind a nemzeti felemelkedést, mind az európaiságot belső alternatíváiban s nem predeterminációkban látom működni; s jelenleg – a demokratikus jogállam megvédése mellett – éppen eme alternatívák föltárásában és a baloldali "pólus" realizálásért való szívós küzdelemben látom a hazai szocialisták egyik legfontosabb teendőjét. Azzal együtt persze, hogy tisztelem, magasra értékelem a hosszabb távú jövő- és szocializmustervezetést, amellyel kapcsolatban e folyóirat oldalain és a hazai nyilvánosságban a legutóbb Ágh Attila, Bayer József, Dessewffy Tibor, Fejtő Ferenc, Földes György, Gyurcsány Ferenc, Hegyi Gyula, Kiss Viktor, Krausz Tamás, Mészáros István, Szalai Erzsébet, Szigeti Péter, Tamás Gáspár Miklós, Thoma László, Vitányi Iván és mások tollából is számos izgalmas fejtegetést olvashattunk. Tanulságos volt a Népszava hasábjain 2007 tavaszán lezajlott baloldaliság-vita is.

Igenis: a kiigazítási s főleg a modernizációs stratégiákon és fejlesztési projekteken belül valódi alternatíva az, hogy mit választ az ország, illetve a kormányzat. Például az egészségügy, jelesül a gyógyszerkassza elodázhatatlan rendbetétele kapcsán: a nemzetközi gyógyszeripari konszernek diktálnak-e, avagy – még ha nem iktathatók is ki az előbbiek érdekei – a társadalmi s ezen belül a szociális és a népegészségügyi szempontok dominálnak. Vagy hogy a kultúra övezetét, a közművelődést említsem: az elitművészet és a nagy nemzeti intézmények jogos támogatása mellett jut-e figyelem az elsősorban a legszegényebb rétegeket "elérő" közintézmények, a települési művelődési házak, könyvtárak, teleházak, a délutánra-estére is talán kinyitó iskolák valódi modernizációjára, digitalizációjára és szolgáltatásaik árának alacsonyan tartására. Van-e, lesz-e koncepció, akarat és pénz a népesség mind nagyobb része számára jelenleg szinte az egyetlen kulturális "fogyasztást" jelentő közszolgálati média értékközvetítő és társadalmi kiegyenlítő szerepének megújító védelmére – a digitális átállás periódusában is? S vajon merre megy a hazai felnőttoktatás és -képzés? Az alternatíva baloldali pólusa – szerintem – itt azt jelentené: az államnak az eddiginél sokkal célratörőbben és eredményesebben kellene támogatnia a munkaerőpiacról kiszorult vagy kiszoruló, a jórészt az általános iskolát sem elvégzettek, a félanalfabéták tanulását, a társadalmi trombózissal fenyegető szövegértési krízis enyhítését, másoknál pedig a szakmaváltásához, a beilleszkedéshez és alkalmazkodáshoz nélkülözhetetlen általános műveltségi szint emelését, egyáltalán a közkultúrát. Miközben természetesen bőséges tere van s legyen a konkrét munkaerőpiaci képzés, a vállalkozói szektor és a hobbi jellegű önképzés piacosításának. A gazdasági innovációs képesség mellett a magyar társadalom politikai mentalitása, konfliktuskezelő képessége, hiszterizálhatósága bizony nem kis mértékben szintén kulturális, jelesül felnőttoktatási és médiaszociológiai kérdés, ahogy ezt már a múlt században jól érzékelte Kunfi Zsigmond, Lukács György, Márai Sándor és Bibó István, s ahogy erre a 2006. őszi eseményeket elemző Gönczöl-bizottság jelentése is rámutatott.

Mindez talán apróságnak tűnik a globalizáció, a kapitalizmus, az ökológiai kockázatok és a szocializmus nagy világtörténeti kérdései felől. De miközben tisztelettel és nemegyszer azonosulással olvasom az újszocializmusra vonatkozó fejtegetéseket, sterilnek, sőt a baloldal pluralizmusa és hosszabb távon eredményes jövője szempontjából önveszejtőnek tartom a végletekig kiélezni azt a vitát, hogy vajon a kapitalizmus szociáldemokrata reformja, avagy az új szocialista rendszer osztályharcos megalapozása-e a baloldal elsődleges feladata és távlata. Szerintem belátható időn belül az utóbbihoz az előbbin át vezet az út, ha nem is automatikusan és kacskaringók nélkül, ha akár drámai kollíziók árán, arról nem is beszélve, hányféle kapitalizmus van ma a világban. A szocializmusfelfogások közötti viták termékenyek és jövőépítők, de csak addig a mértékig, ameddig nem kockáztatják, hogy – mégoly sebzett parlamenti demokráciánkat is veszélybe sodorva – a baloldali szociális és érzelmi szükségletekkel, illetve jelszavakkal visszaélő szélsőjobboldal legyen a nevető harmadik.

Amennyire hiba csak a szociáldemokráciát tekinteni ma a releváns és progresszív baloldalnak, annyira felelőtlen dolog az előbbire újra és eleve rásütni "a kapitalizmus szekértolójá"-nak bélyegét, s a (persze esetenként tévedő) baloldali politikusokat vulgáris osztálymeghatározással kompromittálni, illetéktelenné nyilvánítani. E tekintetben is van keserű tanulsága a fasizmusok egykori győzelmének és eszmei hagyatékuk új "népszerűségének", főleg a tízen- és huszonéves ifjúság körében, ahogy ezt a legújabb szociológiai fölmérések mutatják. Igaza van Krausz Tamásnak (Eszmélet 71. sz.), amikor egyként bírálja a globalizációkritikai mozgalmak romantikus nemzeti és romantikus kommunista változatát. Magam egy picit még tovább is lépnék: nem a globalizáció vagy éppen a modernizáció általános kritikájára van szükség, hanem a globalizáció többarcú, alternatív természete baloldali lehetőségeinek a fölerősítésére, érvényesítésére, ahogy ezt Manuel Castells is képviseli a hálózatosodás nemzetközi trendjének természetrajza kapcsán.

Attól még lehet valaki következetesen baloldali, hogy nem szidalmazza napjában legalább háromszor a globális kapitalizmust. S attól még korántsem, sőt végképp nem baloldali, hogy – nem kínálván ésszerű, reális és demokratikus válaszokat a nagy társadalmi kihívásokra – pusztán szitokszóként emlegeti a (neo)liberalizmust és valamiféle (bármiféle?) antikapitalizmust tűz a lobogójára. Ugyanakkor a következetes és távlatos baloldaliság, sőt maga a szociáldemokrácia sem érheti be a kapitalizmus (éppen regnáló, bár nagyon is sokféle arculatú) formációjával, illetve annak különböző jelzőkkel történő eufemizálásával. A szocializmus nemcsak emancipációs értékrend, nemcsak eleven történelmi és kulturális tradíció, nem is csupán rendszerkritikai mozgalom, hanem évszázados remény, távlat, jövőkép – még ha XX. századi inkarnációi sok vonatkozásban kompromittálták is. És még ha humánus-demokratikus realizálódása (ami vélhetőleg maga is elválaszthatatlan a globalizációtól) jelenleg nemis tűnik közelinek.

A közelmúltban volt ötven éve, hogy elhangzott Lukács György egykor veszélyesnek minősített 1956-os nyári előadása, A haladás és reakció a mai kultúrában. Azé a Lukács Györgyé, akit magam, sokaktól eltérően – minden tévedése, vétsége ellenére is – a demokratikus baloldal és a nemzeti progresszió nagy személyiségei közé számítok. Persze a tanulmánnyá érett előadás számos tétele mára megfakult, utópiának vagy éppen doktrinernek minősül, de lényegi mondanivalója – mutatis mutandis – ma is időszerű. Az leginkább, hogy az aggasztó világtrendek keretein belül, a szocializmus értékrendje és távlata mellett kiállva is, Lukács a demokratizmus és a humanizmus széles szövetségi táborában látja a valódi progressziót. Miként a lényegi irányvételt, a tertium datur igényét tekintve szintén újraolvasandóan aktuálisnak hiszem az 1968-as A demokratizálás jelene és jövője c. munkáját – ha megannyi passzusa elavultnak tűnik is. "Pillanatnyilag" mindenesetre az ebben a tanulmányban előre jelzett diszkontinuitások drámai, roppant ellentmondásos, feladattolulásos korszakát éljük.

Ha a szocializmus itt és most egyelőre "csupán" a kapitalizmus kritikai-korrekciós ellensúlya, a modernizációs reformok baloldali irányának "eszköze", a jövőre való kulturális-elméleti fölkészülés széleskörű és eleven mozgalma is, ez sem kevés. Elvtelenségeket és megalkuvásokat persze aligha igazol. De éppen elegendő kihívás arra, hogy – akár éles belső vitákban, de a fő frontot nem feledve – magához térjen és megújuljon a magyar baloldal.

---

Artner Annamária:

A kérdésre adott válaszom központi eleme a múlt rendszer értékelése. Ez véleményem szerint már létére is rányomta bélyegét, nagyban előkészítette bukását, azt követően pedig különösen hatékony fegyverré vált az emberiség ocsmányságainak történetében csúcsot döntő kapitalizmus, illetve annak urai és fizetett vagy önkéntes apologétái kezében.

A kiindulópont: a világhelyzet

A baloldal nyomorúságos helyzetének közvetlen oka a szocialistának nevezett rendszer összeomlása. A Szovjetunió szétesése s a nyomában fellépő elméleti zűrzavar és gazdasági válság a kapitalizmus látszólagos győzelmét hozta az emberiség számára lehetséges társadalmi formációk versenyében. Ezen a talajon a baloldal szerte a világon defenzívába került. Nyugaton sincs ütőképes, következetesen antikapitalista baloldal, amely alternatívát tudna kínálni. Amire jut: némi reformista követelés a kapitalizmus keretein belül.

Lásd például az európai ATTAC-ok 10 pontját, amely a polgári demokrácia intézményeibe követel nagyobb/következetesebb beleszólást a választópolgárok számára, átláthatóbb döntéshozatalt és a közelebbről meg nem határozott erők lobbizási lehetőségeinek visszaszorítását. (Még csak meg sem említve például a tevékenységét egyébként teljes nyíltsággal, intézményes keretek között végző, az EU neoliberális fejlődését meghatározó nagyvállalati lobbit, a "European Round Table"-t.) Gazdasági téren a jóléti állam intézményeit követeli vissza, esetleg bővített formában. Csupa "wishful thinking".

A történelmi múlt

Régiónkban formailag még rosszabb a helyzet, ami azonban nem jelent lényeges tartalmi különbséget a nyugati baloldal illúziókban fürdő szabadidős tevékenységéhez képest. Ennek a rosszabb helyzetnek az oka Kelet-Európa történelmileg kialakult félperifériás, függő helyzete, amely kapitalizmusát is csak félig engedte kiemelkedni a feudalizmusból: "dzsentri-kapitalizmus", klerikális talajon. A félperiféria kapitalizmusa nem rendelkezik nagytőkével, a nemzeti burzsoázia tehát kiszolgáltatott a külföldi nagyvállalatok versenyének. Ez táplálja idegenellenességét, nacionalizmusát.

Hasonló módon működik az antiszemitizmus is: ahogyan a külföldit gyűlölik a nagytőke helyett, úgy gyűlölik a "zsidót" az uzsorás helyett (lásd Marx: "A zsidókérdésről").

A rendszer függő jellegéből következik gyengesége is. A félperifériás fejlődés az osztályokat elmaradott helyzetükben rögzíti: az uralkodó osztály vagy feudális alávettsége, vagy komprádor jellege miatt függő, ezáltal ingatag, ami a pozícióját veszélyeztető legkisebb megnyilvánulással szemben is különösen ingerlékennyé teszi. Hasonlóképpen áll a dolog a dolgozó osztályokkal is: paraszti jelleg, a nagyüzemi munkásság hiányával. Ezek nem tudnak/mernek szembenézni a rendszerrel és a saját helyzetük javítását ígérő megoldás szükségszerű természetével. Szervilizmusuk ajándék uraik számára.

A jelen

Az 1945 utáni fejlődés ("kimozdítva" a történelmet addigi "rendes", darutollas, kutyabőrős, kardlapos menetéből) lerombolta a múlt hierarchiáit, és egy új típusú integráció révén felszámolta a nemzetek közti kizsákmányolást is.

Ebből különösen nagy teher hárult a természeti kincsekben bővelkedő Szovjetunióra, amelytől évtizedeken keresztül országok sora kapta megfizethető áron, a közvetlen termékcsere alapján a fűtőanyagot – még az olajárrobbanások után is csak "csúszó árbázison", tehát a világpiacinál évekig olcsóbban -, csökkentve ezzel a Szovjetunió saját termelőalapjainak fejlesztési ütemét.

1989 után azonban egy csapásra helyreállt a régi képlet, annyi módosítással, hogy a globalizáció korában (és mert a rendszerváltás külföldi tőke nélkül nem volt végrehajtható) a félperiférián kiéleződött a zombiként újraéledő komprádor és dzsentri uralkodó osztály ellentéte, miközben az alul lévőket nem képviseli senki.

Semmilyen társadalmi mozgás, semmilyen osztály érdekképviselete nem lehet meg saját értelmiség nélkül. A baloldali mozgalomban kiváltképpen kitüntetett szerepet játszik az értelmiség, lévén a mozgalom alapja a ráció. A félperifériás közép- és kelet-európai értelmiség azonban vagy az uralkodó osztályhoz dörgölődzik, vagy "népi", "nép-nemzeti" jelszóval a korlátolt paraszti érdekek szolgálatába szegődik; ezzel – paradoxnak tűnő módon – a dzsentri uralkodó osztály malmára hajtva a vizet. A globalizációs akolba megtérve csak annyiban változik a helyzet, hogy az értelmiség egy része a globális tőke szolgálatába áll, szaporítva a törésvonalakat az amúgy is szanaszéjjel szabdalt félperifériás társadalomban. Komprádor elit és neoliberális értelmiség, nemzeti tőke és "nép-nemzeti értelmiség" áll szemben egymással, miközben mindkettő szemben áll a történelmileg progresszív (de atomizált) dolgozók hadával és ezek forradalmi értelmiségével – amely, az előbbiek nagy szerencséjére, ma gyakorlatilag nem létezik, de szabad szemmel legalábbis nem látható. (Ha valahol egy-egy képviselője véletlenül mégis felüti a fejét, akkor önkéntesek hada jelentkezik, hogy lecsapja.)

A központi kérdés: a múlt rendszer jellege

A történelemnek ez a "normális" fejlődése azonban csak megnehezítené, de nem tenné teljesen lehetetlenné a progresszív antikapitalista baloldal létét. Ami lehetetlené teszi, az a múlt rendszer értékelése, ami már a rendszer működése során is mint "titkos féreg" rágta el a gyökereit, bizonytalanította el híveit, gyengítette vezető erejét – úgy a dolgozó tömegeket, mint a pártok legigazabb tagjait.

Ma a szocializmust széles körben azonosítják a letűnt rendszerrel, kiváltképpen annak fonákságaival, tévedéseivel és bűneivel, és tetteit egészben elutasítják. Államosítás, centralizálás, tervezés, tervezett külgazdasági kapcsolatok, szövetkezetesítés, a szólásszabadság szükségszerű korlátozása, az álinformációkat kiszűrő cenzúra, államilag irányított tömegoktatás, népművelés és kultúra, a tömegek kulturális-ideológiai felvilágosítása, a rendszerellenes erők bebörtönzése stb. összekeveredik a kiskirálykodással, a visszaélésekkel, a közösséggel szembeni lelkiismeretlenséggel, az ártatlanok bebörtönzésével, a jogos kritika elnyomásával stb. Ez utóbbiak óriási méretűre duzzasztásával az alternatíva bukásán ujjongó uralkodó osztályok és kiszolgálóik sikeresen kriminalizálják a kapitalizmus meghaladásának történelmi kísérletét.

Az elutasítás magán a kommunista mozgalmon belül sarjadt, és alapja a türelmetlenség: a kapitalizmus megdöntésétől sokan rögtön a szocializmust, sőt a kommunizmust várták és várják. Ezért nem fogadják el (anarchista és/vagy liberális indíttatásból) azt a rendszert sem, amelyet Marxék a proletáriátus diktatúrájának neveztek. Azt pedig, hogy ez egy egész (közelebbről meg nem határozott, de a történelmi tapasztalatok szerint igen hosszú) korszakon át tarthat, végképp elutasítják. Ez a gondolkodás különösen jellemző a köztes helyzetű értelmiségre, amely az új rendtől mindenekelőtt saját felemelkedését várta.

Átmeneti társadalom

A múlt rendszer csak akkor lehetett volna eltorzult szocializmus, ha előbb szocializmus lett volna. De nem volt. (Ezért nem tartom helyesnek az államszocializmus kifejezést, és ezért volt hibás az 1936-os szovjet alkotmányban rögzíteni a szocializmus tényét.) A legfontosabb, a termelés leválasztása a magántulajdonról (magánérdekről) megtörtént, a termelést nem a profitszempontok irányították, ezért kapitalizmus sem volt. A termelőeszközök azonban továbbra is elváltak a közvetlen termelőktől, és megmaradt a munkamegosztás is. A rendszer jellegét illetően osztom Rozsnyai Ervin álláspontját, aki szerint a kapitalizmus és a szocializmus közti átmenetről, formációelméleti értelemben átmeneti társadalomról volt szó.¹ Az átmenetben, amely tehát nem osztály nélküli és nem állam nélküli állapot, és nem is egyirányú utca, szükségszerűen egyszerre vannak jelen a szocialista és kapitalista jegyek (demokrácia és diktatúra, terv és piac, együttműködés és verseny, közösségiség és individualizmus stb.). Jó esetben az utóbbiak egyre kisebb arányban. De ahhoz, hogy ez bekövetkezzék, szüntelenül küzdeni kell, és a tévedések, hibák lehetősége óriási.

Hiszen már az is milyen konfliktussal jár, hogy államosítani kell az ipart – előbb a legnagyobb vállalatokat, aztán a kisebbeket és tovább. Meddig és milyen ütemben? Az 5, 10 vagy 50 alkalmazottat foglalkoztató vállalatot mikor? Ha ezeket nem, mi lesz, ha növekedni kezdenek? És a sarki cipész, aki persze csak saját munkájából él, és csak annyit keres önállóan, amennyi megélhetéséhez szükséges? És a lángossütő? A butikos? Ők meddig élhetnek, mint hal a vízben? Ha örökké, akkor miből lesz a szocializmus? És meddig kell várni arra, hogy a parasztság önként szövetkezetbe tömörüljön? Stb., stb.

De még ennél is lényegesebb, mert a társadalom egyenlőségeszményének mond ellent, hogy a fizikai és szellemi munkák elválnak egymástól, privilegizált helyzetet biztosítva az utóbbit végzőknek. E kettéválás megszűnéséhez a technológiai fejlődésen át vezet az út. (Ezt a feladatot mára a globális kapitalizmus részben és technikai értelemben elvégezni látszik, a mögöttünk lévő történelmi jelentőségű kísérlet idején azonban még messze voltunk a fizikai munkák kiküszöbölésétől.) Az átmeneti társadalom technikai fejlődéséhez képzett és odaadó mérnökök kutató-fejlesztő munkájára van (volt) szükség – vagyis jórészt szellemi munkára, miközben a termelésnek lehetőleg napról napra magasabb szinten kell(ett) kielégíteni a szükségleteket, sok-sok fizikai munkával (is). A mérnöknek, tanárnak, kutatónak és művésznek önmaga privilegizált pozíciója megszűnéséért kellene fáradozni (amit a fizikai munka és ekképpen a "proli" iránt érzett megvetésük miatt a legkevésbé sem szeretnének), miként az átmenet államának saját elhalásáért. Mindez nem megy máról holnapra, s addig a társadalmi különbségek tovább élnek.

A döntő kérdés az átmenet egyes eseményeinek, korszakainak, intézkedéseinek, eszközeinek stb. megítélésben, hogy melyek mutattak a szocializmus felé, és melyek vissza. Tovább nehezíti az értékelést, hogy nem a közvetlen hatás, hanem a hosszú távú szempont a döntő.

Lehetséges, hogy a piaci viszonyok élesztésére van szükség az előrehaladáshoz, de az is, hogy ezzel éppen a visszautat egyengetjük. Az elsőre az oroszországi NEP, a másodikra a magyarországi 1968-as új gazdasági mechanizmus, vagy a vállalati gazdasági munkaközösségek 1980-as években történő bevezetése a példa.

Ez azt is jelenti, hogy az eszköz (lévén az csak egy forma) ellentétben állhat a céltársadalomban majdan alkalmazandó (alkalmazható) eszközökkel. Ha nem lenne ilyen eltérésre szükség, akkor az azt jelentené, hogy a céltársadalom már meg is valósult: már most olyan eszközöket alkalmazhatnak az emberek az egymás közti érintkezésben, a társadalmi újratermelési folyamat egészében, amelyeket egy osztály nélküli társadalom alkalmaz. Éppen abból tanulhatnánk a legtöbbet a jövőre nézve, ha meg tudnánk állapítani, mi volt szükségszerű a szocializmus (majdani) győzelme szempontjából, mi nem, és mi volt egyenesen káros – ahelyett, hogy arra keressük a választ: mi volt kellemes vagy kellemetlen, szép vagy rút a létező szocializmusban.

Az "új ember" születése

Az átmenetben nemcsak a gazdasági-társadalmi alapokat kell kiragadni a kapitalizmus kezéből, hanem a kapitalista viszonyok tudati elemeit is. A tudat (erkölcs, kultúra, értékrend) pedig még sokkal lassabban változtatható, mint a gazdasági, jogi formák.

A kapitalizmus tudati lenyomatai, az önzés, kapzsiság, hiúság, irigység, lustaság, kishitűség, rosszindulat, bizalmatlanság (a jóval, az önzetlenséggel szemben), hiszékenység (vonzódás a könnyű megoldások iránt), miszticizmus, intolerancia stb. és a már említett türelmetlenség dolgoznak az átalakulás ellen. Ezek a tudatos és ösztönös romboló erők ott élnek a rendszert fenntartó politikai, adminisztratív és értelmiségi rétegek soraiban, és szüntelen utánpótlásra lelnek a nagyon is kapitalista tudatú tömegekből, saját boldogulásukra használva fel a hatalmat, amit önmaguk hatalma ellen kellene fordítaniuk. Az ilyen rosszindulat, szabotázs vagy ostobaság előszeretettel támad a szocialista eszmék és megoldások legbecsületesebb hordozói ellen.

A rendszer ellenerőinek leszerelése végett korlátozni kell a szabadságjogokat, ami megint csak ellentmondásos dolog: a kapitalizmust nem lehet meghaladni az emberek cselekvő együttműködése nélkül, hiszen az új társadalom éppen az emberek felszabadított energiáira épül. Az új tudatosság, a közösségi gondolkodás és cselekvés azonban csak a gyakorlatban alakulhat ki: nem lehetnek "szabadok", mielőtt létrejönnének. Ráadásul a szabadságjogok korlátozása több társadalmi réteg ellenkezését vívja ki, kivált azokét, akik a legkevésbé képesek individuumukat alárendelni a közösség érdekének.

Igaz, a politikai szabadságjogok e korlátozásáért cserébe az átmeneti társadalom a legalapvetőbb emberi jogokat (lakhatás, egészség, oktatás, kultúra stb.) általánosan és egyetemlegesen, alanyi jogon biztosítani tudja, ami közvetlenül és szinte azonnal bizonyítja az emberek számára az új (bár még csak átmeneti) rendszer fölényét a régivel szemben. Ez ma is így van például Kuba esetében, amelyet a kelet-európai és magyar "baloldali" értelmiség nagy része minden alaposabb megfontolás nélkül, pusztán a politikai szabadságjogok – a szigetországgal szemben immár fél évszázada embargópolitikát folytató, hangsúlyozottan szocialistaellenes, sőt fasizálódó impérium, az USA (!) propagandája alapján vélt – korlátozása miatt elutasít.

Állandó harc ez tehát az átmenet két arca (szocializmus, kapitalizmus) között, ahol a kimenetelt semmi nem garantálja.

*

Az antikapitalista baloldal siralmas állapota a múlt rendszer bukásából adódik. Ez a baloldal csak akkor fog felébredni tetszhalott mivoltából, ha a múlt rendszer értékelése a helyére kerül. Amíg ez nem következik be, addig el van zárva az az egyébként is roppant göröngyös út, amely kifelé vezetne a kapitalizmusból. Ameddig a médiában gyakran szereplő vezető baloldali értelmiség a felmérések szerint napjainkban radikálisan (szélső)jobbra tolódó egyetemi ifjúság körében kijelenti, hogy tisztességes antikapitalista mozgalmak nem dumálni, hanem kapitalizmust dönteni szoktak, de abból ugyanaz lesz, mint lett '17 után "és tudjuk, hogy az tarthatatlan", addig nincs más lehetősége az ifjúságnak, mint vagy a magyarság szent ügyét sikerre vivő nemzeti államban hinni, vagy a "semmi hatalmat senkinek" anarchista frázisába fojtani ösztönös forradalmiságát – és mindkét esetben a tőke ámokfutását egyébként tényleg párját ritkító arroganciával vezénylő "szoclib" miniszterelnök lemondását követelni, utat nyitva a szélsőjobb felé…

A "mi a teendő?" kérdésére tehát csak azt a számomra is fájóan sovány választ tudom adni: minél többször, minél többekkel megismertetni egyfelől a kapitalizmus alapvető (marxi) törvényszerűségeit (leszámolandó a "lehetséges jó kapitalizmus" illúzióval), másfelől pedig a múlt rendszer átmeneti természetét, kettős jellegét. A múlt rendszerben dolgozó elkötelezett öregek tapasztalatait – amíg még lehet – begyűjteni arról, milyen kezdeményezések voltak, azok milyen sikerrel zárultak és miért. Mik, kik, hogyan voltak a kudarcok (szabotázsok, bűnök) okai, miben rejlett a siker? Mit kellett volna másként tenni?Mert a múlt rendszer a mi múltunk. Tanulságai és az általa kínált perspektíva nélkül a tőke elnyomásával szembeni lázadás csak a fasizmus veszélyét idézheti fel.

Jegyzet

¹ Lásd Rozsnyai Ervin: Szocializmus volt vagy valami más? Budapest, 2002, a szerző kiadása; uő: Forradalmi és ellenforradalmi Szovjetunió. Budapest, a szerző kiadása, é. n.

---

Harsányi Iván

"Egyszer régen – írta Korolenko, a XX. század elejének nagy orosz elbeszélője -, sötét őszi estén, egy zord szibériai folyón vitt végig az utam. A folyó egyik kanyarulatánál, a sötét hegyek lábánál, hirtelen fény villant föl előttünk. – Hála Istennek! – mondtam örömmel -, közel már az éjszakai pihenő! Az evezős megfordult, vállán át rápillantott a fényre, és fásultan újból nekifeküdt az evezőnek. – Messze van az még!

Nem hittem neki: előttünk ragyogott a fény, élesen, kiválva az alaktalan sötétségből. De az evezősnek igaza volt: kiderült, hogy tényleg messze van.

Mostanában gyakran jut eszembe ez a sziklás hegyektől beárnyékolt sötét folyó és a lobogó fény. Azelőtt és később is sok fény csalogatott a közelségével, nem csupán engem egyedül. Az élet azonban mindig csak ugyanazon zord partok között folyik, a fények pedig messze vannak. És megint csak neki kell feküdni az evezőnek…

De mégis… mégis… előttünk – ott a fény!"

Objektív okok

A baloldal tétovaságának, gyengeségének legfőbb oka az, hogy ez a fény, ha egyáltalán, hát roppant messze lobog. A rendszerváltást követő évtizedben a tisztánlátást nagyon megnehezítette a világ és a térség helyzetének kaotikusnak látszó kavargása, az új nemzetközi hatalmi struktúra minőségének és ellentmondásainak időleges átláthatatlansága. Nem csak a baloldal szédült tőle. Súlyos perspektívazavarokkal küzdött a konzervatív jobboldal, amely évtizedekkel előbbi hagyatékát próbálta kiásni a föld alól, és a demokrácia felhőtlennek tetsző diadalától megszédült liberális világ is (lásd: "a történelem vége"). A beállott, megrázó erejű változás haszonélvezőinek interpretációs offenzívája csupán másodlagos szerepet játszott a baloldal tanácstalanságában. Jelentős dolgozó tömegek valóban azt várták, hogy a szociális emancipáció történelmi léptékű, de felébe-harmadába maradt projektumai után az új világ legalább gyors, kézzelfogható anyagi felemelkedést hoz nekik. Az első csalódások után az Európai Unióba való belépés távlata keltette új életre a várakozásokat. Ez a helyzet nem kedvezett a reális tájékozódásnak, a követelményeknek megfelelő baloldal kialakulásának.

Szubjektíve

A "szociológiai" baloldalt (vagyis a társadalomnak azt a jelentős hányadát, amely számára itt és most a kapitalizmus nem hozhatta meg életproblémáinak elviselhető rendeződését) az előző évtizedek ebben a térségben nem készítették föl az ellenálláshoz szükséges gyors, spontán megszerveződésre. Még kevésbé a megfelelő politikai reagálásra, legkevésbé a sémáktól mentes, mindezek kibontakozásához elengedhetetlen elemzésre. Az addigi baloldal új politikai formációkba csoportosuló, szükségképpen tarka, egymás között is torzsalkodó erői, nem kevésbé zavarodott ideológusaikkal, szintén kevéssé tudtak hozzájárulni a kellően rugalmas és hatékony fellépéshez. Egy részüket ebben akadályozta, hogy a megújulást a nyugati szociáldemokrácia más társadalmakban kialakított, korábbi évtizedek viszonyaihoz kötődő sémáiból akarták levezetni. Másokat a történelem "kratkij kursz"-szintű ismerete és szemlélete kötötte gúzsba. (Mindkettő napjainkban is él.)

Mára a nemzetközi és a térségbeli realitások is többé-kevésbé tisztázódtak; jóval átláthatóbbá vált a helyzet. A kezdetben létező vagy létezni látszó alternatív lehetőségek azonban régen lezárultak. A térség nem kereshetett adottságainak megfelelő sajátos megoldásokat, hanem integrálódott (nem csak mások integrálták; saját elitjeinek mozgékonyabb, a szituációt és lehetőségeit gyorsabban átlátó része is törekedett erre) a globálkapitalista nemzetközi gazdasági rendbe és intézményrendszerbe, ennek összes következményével.

Egyszersmind a világ más részein – különösen a legutóbbi évek során – olyan folyamatok indultak el viharos sebességgel, amelyekre ugyan a kelet-európai baloldal kevésbé figyel, de amelyek merőben új tendenciákat táplálnak. A centrumból kiáramló pénz- és működő tőke, amelyet (ki emlékszik még?) a profit utáni hajsza ismét "végigkergetett az egész földgolyón" (most elsősorban az 1990-ben tőkés irányban elindult államokon és térségeken), ezen is túllépett azóta. Bizonyos értelemben "visszaviszi" az elmaradottabb országokból kiszivattyúzott anyagi erőt, hogy ott helyben csinálja a profitot, előnyösebb feltételekkel, de immár hamisítatlan tőkés formákban. Ezáltal azonban, a történelemben első ízben, ott is létrejön (létrejött) a világpiacon is versenyképes korszerű ipari és pénzügyi nagytőke, amely máris az élvonalba tör (Kína, India). Ez az egyenlőtlen fejlődés (lám, egy másik elfelejtett fogalom) új hullámát gerjeszti, aminek az eredményei kiszámíthatatlanok. Európa – benne most már a mi szűkebb régiónk – és némileg Japán is nehéz versenyhelyzetbe kerül. A kelet- és közép-európai baloldalt ez annyiban érinti, hogy reménytelen minden olyan útkeresése, amely a szokatlan, országait nyomasztó feszültségek okát és megoldását saját nemzeti talaján vagy akár a szűkebb régióban keresi. A baloldal új stratégiái Kelet- és Közép-Európában is csak a legújabb fejleményeket is számításba vevő globális elemzés alapján születhetnek. Különösen áll ez a rendszerkritikus baloldalra.

A kapitalizmus a 19. századtól mindig is világrendszer volt, de korábban a különböző térségekben eltérő módon érvényesült. A centrum és részben a félperiféria területén jól strukturált társadalmi-gazdasági rendként volt jelen; a többi részt többé vagy kevésbé prekapitalista mivoltában tagolta be a tőkés világpiacba. Mészáros István professzor még néhány évvel ezelőtt (2004-ben) is arra figyelmeztetett, hogy "csaknem hárommilliárd ember ma sem az értéktöbblet kapitalista termelésének a szabályai szerint teremti meg életfeltételeit".¹ Ám, bár hiba volna akár egy erőteljes tendenciát is kész tényként regisztrálni, úgy tetszik, hogy ez a megosztottság napjainkban utolsó évtizedeit éli. A tőke vihara a kelet- és közép-európai félperifériát bekebelezve, olykor rajta csak átfutva, továbbhalad Kelet és Dél felé. Ennek a fejlődésnek a következő két-három évtizede döntő jelentőségű lesz annak az ellentmondáshálónak a kialakulása szempontjából, amely a mi országainkban is létrehozhatja a szociális emancipáció erőinek, netán a politikai baloldalnak valamilyen, a mostaninál sokkal egészségesebb, világosan rendszerkritikus, de a nosztalgiáktól megszabadult, szükségképpen globális erejét. Kína nem a tegnapi szocializmus sokak képzelte sikeresebb továbbélésével, hanem markáns, olykor brutális kapitalista fejlődésének konfliktuskeltő, kihívásokat támasztó erejével járulhat hozzá ehhez. A kelet-közép-európai baloldalnak ilyen erőtérben kell helytállnia, miközben erre alig van felkészülve.

Térjünk vissza a körkérdésben érintett térségbe.

A baloldal cselekvőképtelenségének a legfontosabb politikai oka itt az, hogy a kormányrúd a régió minden országában a tarka összetételű, új birtokon belüli rétegek kezébe került, és a széles értelemben vett baloldal ezek két szárnya közé szorult. Egyikük az összeoml(aszt)ott kommunista vezetésű állammal olyan retorikát, víziót állított szembe, amely konzervatív-konfesszionális-etnocentrikus eszméivel, az 1920-1945 közötti korszak tapasztalatai miatt baloldali gyomor számára befogadhatatlan. Támogatói között a térségben nemcsak az uralkodó elit egy része található, hanem olyan milliók, akik nem tudnak lépést tartani a globalizálódó világ tőlük megkövetelt igényeivel. Ettől lesznek antiglobalisták, euroszkeptikusok, múltba fordulók. Ennek a szárnynak a hívei az újkapitalizmussal (amelynek létrejöttét pedig sokféleképp elősegítették, és tudtukon kívül fenntartásához most is hozzájárulnak) régi családi, társadalmi életmodelleket állítanak szembe, vallási, nemzeti alapon. Szemléletükben ennek megfelelően (és nem pusztán valakik propagandájának a hatására) megtalálhatók a rasszizmus alig álcázott elemei. Ez a szárny a világgazdaság mai tendenciáit figyelembe véve az ár ellen úszik, hosszabb távon kudarcra van ítélve, de ennek a kifutását évtizedekkel mérhetjük. Tömegeinek megőrzése végett gyakran éles, demagóg, szelektív antikapitalista szólamokkal áll elő. Nem véletlen, hogy megnyilvánulásaiból a baloldal egyes szektorai az övékkel rokon hangokat vélnek kihallani, akcióik ezért keverednek olykor azokéival; íratlan szövetségre lépnek velük. Ezt a betegséget nehéz kinőni, mert a kétféle tiltakozás gazdasági alapja szinte ugyanaz, csak a tiltakozástól várt kibontakozás távlata tér el.

A kelet- és közép-európai jobboldal fontos, súlyos következményekkel terhes törekvése, hogy fölülvizsgálja a 20. század döntő mozzanatának, a második világháborúnak a tanulságait, kimozdítsa sarkukból a Hitler-ellenes koalíció győzelmével előállt történelmi helyzet eszmei és politikai alappilléreit. Ennek felel meg a két háború közti radikálkonzervatív és szélsőjobb államalakulatok és eltérő arculatú vezetőik (Piłsudski, Horthy, Antonescu, Tiso, mostanság már Szálasi, Pavelić) rehabilitálása, nemkülönben kisebb-nagyobb sarzsit viselő csicskásaik rehabilitálása, piedesztálra emelése. Ennek a jelentősége nem csupán a történelemoktatást, egyes, annak idején általuk különösen sújtott rétegek közérzetét érinti, hanem a baloldalnak az antifasiszta ellenállásban kikovácsolódott világlátását, végső soron az emberi emancipáció alapértékeit kezdi ki. A baloldal bénultsága azonban nehezíti, hogy ezzel szemben hatékonyan lépjen föl.

A baloldal egyes osztagai és a szélsőjobb közötti érintkezésnek – a most említett törekvéseken túl – határt szab, hogy az elit jobbszárnya az antikommunizmus olyan durva formáját képviseli, amely a baloldal legtöbb komponensét, az egykori kommunista kormányzatokhoz való viszonyuktól függetlenül, taszítja, félelemmel tölti el. Erősíti ezt a hatást, hogy a jobboldal a KP-k egykori tagjainak (több országban ez azonos a néhány évtizeddel ezelőtti társadalom közéleti aktivitást tanúsító részének többségével) a politikai életből való kiszorítását, életfeltételeinek a korlátozását, szervezeteinek a betiltását tűzte napirendre. A tehetetlenséget fokozza a kommunista vezetésű rendszerek torz hatalomgyakorlási módszereinek (a sublótfiókban bomladozó valódi és imaginárius csontvázaknak) az emléke. Valódi alapja azonban az alternatíva hiánya. Az uralkodó elit másik szárnya ugyanis, a baloldallal való találkozási pontjai dacára, nem kínál megnyugtató alternatívát a rendszer elháríthatatlan bajaival szemben.

Ez a másik szárny, amely önmagát modernizálónak tekinti, átlátja, hogy a bajokból a kiutat nem lehet "hátrafelé", avas régi létformák újraépítgetésével és a nekik megfelelő eszmetöredékek fölélesztésével keresni. Hajlandó feltétel nélkül vállalni a világpiac és urai által diktált irány- és szerkezetváltást. Reménye és állítása, hogy ezen az úton "előremenekülve" társadalmaink fölkapaszkodhatnak a centrum szekerére. Ezzel egy-két évtized leforgása alatt haszonélvezőivé válhatunk a világgazdasági centrum által biztosított komparatív előnyöknek. (Mint láttuk, ezek néhány évtizedes távlatban jelentősen megcsappanhatnak.) Szemléletének fontos – nem teljesen alaptalan – eleme, hogy "tulajdonképpen nem nagyon van választási lehetőség": ha előre akarunk jutni, az árral egy irányban kell mozogni, vállalva ennek összes, olykor fájdalmas szociális következményeit. Ez belesimulást feltételez a nem összeesküvők, hanem a viszonyok által diktált neoliberális világrendbe.

A modernizáló szárny vezető erejévé bizonyos időszakokban térségünkben is a szociáldemokrácia válik. Ez összefügg viszonylagos nemzetközi szervezettségével, világhálózatának kohéziós erejével, bizonyos, nem is keskeny rétegekben máig megőrzött rokonszenv-potenciáljával. Befolyását annak is köszönheti, hogy a Willy Brandt – Bruno Kreisky – Olof Palme-trió az 1970-es években (történelmileg az utolsó lehetséges pillanatban) kiterjesztette a világmozgalom hatókörét a "harmadik világra". Kelet- és Közép-Európában, ahol a korábbi, kommunista vezetésű rendszerek bizonyos szintű létbiztonságot garantáltak a nép nagy rétegeinek, a szociáldemokraták objektív, illetve vállalt feladata néha az, hogy megpróbálják elviselhetőbbé tenni a globalizáció okozta, e téren mutatkozó legkirívóbb visszaeséseket. Ez nem is mindig jelentéktelen enyhítéseket hoz. Végül azonban szinte minden esetben "falnak ütköznek" velük. A modernista szárny főszereplői ugyanis, választói befolyásuk mértékétől függetlenül, a liberálisok, illetve a szociáldemokratáknak hozzájuk legközelebb álló része. Nem vitás: az ő fejlesztési vízióik illeszkednek leginkább a jelenlegi világtendenciákba. A tőkefelhalmozás gyorsítását gátló szociálisintézkedés-csomagokkal a gazdaság külső és belső egyensúly-követelményeit szegezik szembe, amiben a nagy világgazdasági centrumok támogatják őket. Az eredmény rendszerint a meakulpázó önbírálat és a fő sodorba való visszaigazodás. Ennek azonban az a következménye, hogy a szocializmus, amely érett formájában úgy jelent meg a történelemben, mint az egész emberiség teljes emancipációját hozó eszme és mozgalom, ebben a mai, többek közt kelet-közép-európai formájában igencsak korlátozott értelemben tudja ellátni emancipáló hivatását. Ez is fokozza a potenciális baloldali bázis zavarodottságát.

Az uralkodó rétegek modernizáló szárnya mégis fontos történelmi szerepet tölt be: nagyjából azt, amelyet Marx a Kommunista Kiáltványban a felemelkedő burzsoáziának tulajdonított. Tevékenységével megérleli, kiélezi, világossá teszi a fennálló világrendnek és helyi változatainak az ellentmondásait. Ezalatt új generációk nőnek föl, amelyeket már nem nyomaszt a 20. századi társadalmi kísérletek nyomasztó terhe. A modern technika segíti majd őket a szervezkedésben, kiváltképp pedig az információk gyűjtésében, amely feltétele jó tájékozódásuknak. (Igaz: eszközül szolgálhat manipulálásukhoz, féken tartásukhoz is.) Ki tudja, mikor, milyen események hozzák majd meg talpra állásukat? És ki tudhatja, milyen társadalmi erők vállalják majd magukra ennek a végső konzekvenciákig vitelét?

Minden további, erre vonatkozó találgatás üres spekuláció lenne.

Jegyzet

¹ Magyarul lásd Mészáros István: Kortársunk, Marx és globalizáció-értelmezése. In: Yearbook 2006. International Labour Movement. Évkönyv 2006. A nemzetközi munkásmozgalom történetéből. XXXII. évf. Magyar Lajos Alapítvány, Budapest, 2006. 110.

---

Kállai R. Gábor

Baloldali hipochondria

A feltett kérdés, még ha megfogalmazásában részt vettem is, megválaszolhatatlan, mert – mint tudjuk – az orvos a teljes és tudományosan is igazolt diagnózisra akkor tesz szert, ha a beteg már békésen hűl a boncasztalon. Magyarországon viszont, de a régióban másutt is, az a furcsa helyzet állt elő, hogy nagy vonalakban minden rendelkezésre állna, ami egy aktív, tetterős, kritikai, antikapitalista baloldali baloldalhoz szükséges, még sincs sehol ilyen, valóban komolyan vehető társadalmi-politikai erő.

Baloldal – baloldalak? – természetesen van(nak), már csak azért is, mert lenniük kell, az itthon és globálisan felhalmozódott társadalmi, gazdasági, politikai, ökológiai problémák megoldása – felmutatása, minimalizálása, leírása, visszaszorítása, a további bajok mérséklése, az összeomlás elhalasztása (nem kívánt rész törlendő) – mástól nem várható.

Kiindulópontként tegyük fel, hogy ha fragmentáltan is, de többé-kevésbé ismerjük a mai kapitalizmus természetét, folyamatait, továbbá megfelelő ismereteink vannak a társadalom szellemi és szociális állapotáról. Ehhez még azt is hozzátehetjük, hogy ismerősek azok a technikák is, amelyek alkalmatosak a társadalmi cselekvés érdemi befolyásolására. Nincs ezekben a feltételekben semmi utópizmus; Kelet-Közép-Európában jószerével minden elképzelhető elmélet, politikai gyakorlat, spontán tömegmozgalom megjelent az elmúlt másfél évtizedben – különösebb tömeghatás és társadalmi következmény nélkül. Mindazonáltal az is tapasztalat, hogy ha valahol megjelenik egy baloldalinak látszó kormány, mögötte s némiképp ellenére megjelenik az érzelmi baloldaliság, egyfajta baloldali szubkultúra is.

A baloldal betegsége egyfelől politikai hipochondria, amely – mint tudjuk, esetleg tapasztaljuk is – az önbeteljesítő jóslat egyik fajtája: ha más betegség éppen nincs, akkor önálló depresszióvá fejlődik; a képzett hipochonder éppen annyira tehetetlen, mint a valódi beteg. Maradva a betegség-metaforánál, a baloldal másik nyavalyája a frusztráció, ami abból fakad, hogy – leszámítva néhány esetet – nem válik baloldali tömegmozgalommá.

Elgondolkodtató, hogy ha egyszer a kapitalizmus ellentmondásai – hagyományos kifejezés – evidens módon tapinthatóak, s ha másként nem is, de adekvát elméletek szintjén létezik a baloldal minden szokásos és új elmélete, továbbá annak sincs akadálya, hogy akár naponta alakuljanak megfelelő habitusú pártok, mozgalmak, önszerveződések, újságok, egyetemek és szakszervezetek stb. (olykor létre is jönnek effélék), hatásuk, befolyásuk azonban csekély, ha van egyáltalán. Lehet azzal védekezni, meg is tesszük, hogy a tudás és a szervezet nehezen jut el az érintettekhez, ám ha mégis eljut – azért van erre is precedens -, akkor sem ragadja meg a tömegeket, hogy finoman fogalmazzunk.

Az antikapitalista és kritikai baloldal, ennyiben a történelmi tapasztalat feltétlenül irányadó, akkor szokott tömegmozgalomként is megjelenni, ha a tömegek számára a kapitalizmus ocsmány valósága közvetlenül is megjelenik a mindennapi életben.

A baloldal – a baloldali árnyalatok között szándékosan nem szelektálok -, kivált az antikapitalista, azaz kritikai baloldal nem l'art pour l'art létező, elméletileg végtelenül kicsiszolt, olykor akademice is akkreditált, magasztosan nagyvonalú társadalomformáló programjai rövid vagy középtávon a mindennapi jólét – beleértve az anyagi, szellemi és politikai javakat – megteremtésére irányultak. A baloldal sikeres korszakaiban, s ahol manapság sikeres, általában ott kereste/keresi a problémák megoldását, s az ehhez nélkülözhetetlen tömegtámogatást, ahol volt/van, s arra, amire éppen múlhatatlan szükség volt/van. Dél-Amerika radikális baloldali "populizmusa" (tényleg, miért is populizmus?) azért sikeres, feltehetően ideig-óráig, mert aktivista programja maga mellé állítja a favellák lakóit és a tradicionális falusi és/vagy indián közösségeket azzal az egyszerű eszközzel (már ha ez egyszerű), hogy biztosítja a munkát, a mindennapi kenyeret s valami vázlatos társadalmi gondoskodást. A Távol-Kelet államszocializmusainak lakói évezredes éhezés és évszázados háborúk után békén jóllakhatnak, anyagi javak tömegéhez jutnak hozzá, utazhatnak, kereskedhetnek, tanulhatnak, egyszóval emberi életet kezdhetnek élni, noha munkakörülményeik, olykor politikai rendszereik embertelenek. Nem volt ez másként Kelet-Közép-Európában sem.

Mintegy mellékesen a történelmi baloldal leginkább a romeltakarításban, a soros háborúk és szélsőjobbos-konzervatív rezsimek felszámolása után serénykedett sikeresen, vagy – ma inkább ez a jellemző – a polgári jogállam védelmében mutat fel eredményeket.

Mindenesetre a kérdést úgy kell adekvátan feltenni, hogy miért nem talál az elvben létező kritikai baloldal befogadó közeget.

1. Kelet-Közép-Európa lakossága az új – vagy régi, de jócskán felújított – kapitalizmus újjászületését egyfajta győzelemként élte meg; az általános jog- és kifosztást nem akadályozta meg, de nem is követte, nem követi ma sem spontán tömegmozgalom. Nem valami logikus a dolog, elvégre a rendszerváltozás az elemi érdekeket, a mindennapi megélhetést, a biztonságot sértette, de a tény ettől még tény marad. Különösebb utóvédharcok nélkül adta fel a régió lakossága azokat a pozíciókat, amelyekért a mai baloldal küzdeni szokott, a bértarifa-rendszert, a bölcsődéket, az általános foglalkoztatottságot, a beleszólási jogot, az ingyenes közoktatást és egészségügyet, a biztos és korai nyugdíjat, az olcsón hozzáférhető, államilag támogatott kultúrát – a sor jócskán folytatható. Lehet, ezen jogosítványok bornírtan és korlátozottan működtek az államszocializmusban – de működtek. Bizonnyal megkönnyítette a kapitulációs folyamatot az államszocializmus depolitizáló mechanizmusa, esetleg a manipuláció, a polgári szabadságok megteremtése, az is igaz viszont, hogy a jól érzékelhető egyéni és csoportérdekeket nem olyan egyszerű elhazudni.De nem lehetetlen.
2. Az elmúlt másfél évtizedben mindvégig lehetséges volt – vagy annak látszott – az élethelyzet egyéni javítása. Mindig volt/van olyan kitörési pont, amely lehetővé tette/teszi az emberek jelentős hányada számára, hogy megtalálják azt a módszert, amely átmenetileg vagy tartósan javít az élethelyzeten, vagy legalábbis elviselhetővé teszi. Történelmi analógiaként adódik a 19. század végi, Amerikába irányuló kivándorlás, amikor az itthon lehetetlen helyzetben vergődő emberek az óceánon túl belevágtak valamiféle új életbe – olykor sikerrel, többnyire természetesen nem. Az, hogy a lakosság mintegy fele-kétharmada formálisan kimarad a legális gazdaságból, s valahogy mégis megél, többek között erre utal. Az önfoglalkoztatás trükkjei, a szürkegazdaság, a kis kényszervállalkozások, a munkavállalás különféle formái, a segély- és nyugdíjzsonglőrködés, a pályázati értelmiség megélhetési szlalomozása, a fogyasztás minimalizálásán alapuló robinzonád és még egynéhány forma afféle Óperencián túli emigráció.
3. A régióban a rendszerváltozást követően, nagyjából 1995-97 táján lezajlott "az olcsó bugyi" forradalma. 1989 után, az alatt a néhány év alatt, amíg a családi tartalékok kimerültek, olcsó, ócska, de még éppen használható, elsősorban távol-keleti tömegárukkal telt meg a piac, különösen a ruházati, de voltaképpen szinte minden fogyasztási cikk proli változatához hozzá lehet férni – legfeljebb a minőség csapnivaló. Ezzel egy időben persze tönkrement a hazai textilipar, és sok minden más is, a kieső fogyasztási cikkekhez azonban hozzá lehet jutni. Így a bérek – nyugdíjak, segélyek stb. – reálértékének csökkenését nem lineárisan követte a mindennapi fogyasztási cikkekre vetített vásárlóerő csökkenése. Bizonyos értelemben ezzel párhuzamosan s ehhez hasonlóan csökkent vagy szűnt meg a régióban a világháború óta tartó elemi lakásínség – a fenntartási költségek emelkedése más kérdés. A lakhatás lehetősége, a lakáshoz jutás kényszerű szabadsága létező dolog, még ha sokan ki is esnek a rostán, s hamar eljutnak a végállomást jelentő aluljáróig vagy a temető szóróparcellájáig.
4. A szintén ugyanebben az időszakban lezajló technológiai forradalomról sem árt tudomást venni, különösen azért, mert az új eszközök elterjedése egyúttal a mindennapi élet átrendeződését is jelzi. Ma úgyszólván minden háztartásban van egy vagy több mobiltelefon, sokcsatornás tévé, Magyarországon van hárommillió személyautó, s közel egymillió internetre csatlakozó computer – ehhez hasonló adatok állnak rendelkezésre a régió többi országából is. Az is feltűnő, hogy bármennyire is nyomorog egy személy vagy család, utoljára ezeket a különleges tárgyakat és a hozzájuk kötődő fogyasztási szokásokat adja fel. E mellékesen aránylag olcsón hozzáférhető eszközök nyújtotta lehetőségek még jószerével kihasználatlanok, a mindennapi élet szintjén jó ideig azok is maradnak, ugyanakkor már elemi szintű használatuk is olyan életmód-forradalmat jelent, amelynek perspektívái beláthatatlanok. Nem a tudásalapú társadalomról vizionálok, megteszi majd más, hanem a közvetlen kapcsolattartásról, elektronikus fényképezésről, levelezésről, informálódásról, az utazás, közlekedés megváltozott lehetőségeiről és így tovább. A mobiltelefon és társai a mindennapi élet szintjén; ha mást nem is, de annyit biztosan jelentenek, hogy egy éppen csak elviselhető munkahelyet (ha van), nehéz anyagi helyzetet, magányt, betegséget, öregséget, tartalmatlan fiatalkort áthidalhatóvá tesznek. Ez akkor is civilizációs áttörés, ha – nagy valószínűséggel – megszületett már az utolsó olyan nemzedék, amelyik még tömött könyvespolcokat láthat maga körül.
5. A 20. században lezajlott két nagy antikapitalista forradalmi hullám nem kevés doktriner hezitálás után rátalált az adott korszakok politikai ugrópontjára, arra az instrumentumra tudniillik, amely nem csupán az adott korszak társadalmi kríziseinek politikai megoldási eszköze volt, hanem akár a forradalom másnapján, esetleg már előtte úgyszólván mindenki számára érthető, követhető volt, mi több, tömeges és reális aktivitásra adott keretet. Súlyos, de nem megalapozatlan leegyszerűsítéssel 1905-1923 között a tanácsok (önigazgató közösségek) a tevékeny tömegemberek (Gramsci) természetes szerveződési és valódi részvételi centrumai voltak. 1945 után a forradalmi és a szociáldemokrata tömegpártok s egyéb szervezetek (kivált a szakszervezetek, ifjúsági szervezetek stb.), illetve az általuk megragadott állami-politikai hatalomban való – akár csak illuzórikus – részvétel bírt kellő vonzerővel. Már csak azért is, mert abban a szűk időintervallumban, amikor az új államalakulat eredeti funkcióját betöltötte, az államosítás, az állami ellenőrzés, az államgépezet kisajátítása, az állami oktatás és egészségügy megszervezése valóban progresszív volt – persze mihez képest. Az is igaz, hogy mindkét forma meglehetősen hamar kiüresedett és elbürokratizálódott, az antikapitalista célokat pedig vagy részben, vagy sehogyan sem teljesítette be, ám mindez semmit sem von le abból, hogy az antikapitalista baloldal szerveződési centrumai voltak. A tömegpártok és a tanácsok rekrutációs bázisa – mutatis mutandis – egyaránt a szervezett, öntudatos, tanult nagyüzemi munkásság volt, az az osztály, amelynek maradványai manapság segélyből vagy nyugdíjból élnek, s szórakozásképpen olykor megnézik a régi munkahely telkén épült plázát.
6. A baloldali mozgalmak úgy nagy általánosságban egyfajta együttműködést, szolidaritást, altruista beállítódást tételeztek fel, illetve alakítottak ki az emberek között. Ugyanakkor Marx már ezelőtt jó százötven évvel írt arról, hogy a kapitalizmusra jellemző általános konkurenciaharc amúgy magától értetődően a bérmunkások között is megjelenik, melynek gyógyszere a közös érdekek felismerésén vagy felismertetésén, esetleg a humánus megfontolásokon alapuló szolidaritás. Bár tudható, hogy a mainstream által meghirdetett egyetemes nagy gazdasági verseny világméretekben pusztító, a mindennapi életben embertelen és halálos (ettől még realitás), a jelen társadalomban az élet szerves része. Egymás legyőzésének olykor igen nagy a tétje, a cél, mondhatni, az életben maradás – kenyérharc, pozícióharc és egyebek formájában; az együttműködés, a kölcsönös bizalom, a segítségnyújtás, azaz a Morál néne dohogására való odafigyelés fölösleges és ártalmas luxus.
7. Időben fel kell ismerni: Kelet-Közép-Európa, talán a volt Szovjetunió egyes utódállamai kivételével, a modern kapitalizmus győztes oldalára csöppent, azaz nem elszenvedője, hanem aktív résztvevője a harmadik (negyedik, ötödik) világ kirablásának, a környezet tönkretételének, a neoimperializmusnak, a végképp leszakadtak féken tartásának. Ahogy lenni szokott, ebből a pozícióból következik, hogy valami mindenkinek, tehát az Ózd mögötti (a Zsil-völgyi, a Bielsko Biała környéki) lepukkadt bányászfalu romáinak és téesznyugdíjasainak is csurran-cseppen, ha más nem, az elemi létezéshez minimálisan szükséges fogyasztási javak formájában. A baloldaliság ön(át-/újra)értékelése, a baloldaliság önkritikája a történelmi tapasztalatok feldolgozására, a realitások analízisére szokott épülni, a tömegek megragadása, aktivizálása, a spontán mozgalmak meg- és önszerveződése, hogy úgy mondjuk, ezzel jár együtt. Amennyire ismerjük baloldali eleink sikereinek titkát, az, úgy tűnik fel, részben abból állt, hogy kellő rezignációval felmérték: ha kilépnek az íróasztal mögül, kikkel, milyen emberekkel kell együttműködni az ismert – na jó, megismerhető – korproblémák megoldásában.

Most realista módon abból kell kiindulni, hogy a potenciálisan tevékeny tömegember keze ügyében a mobillal, kínai joggingban a tévé és a számítógép előtt ül. Megélhetése bizonytalan, munkahelyén kiszolgáltatott, kollégáit, főnökeit, beosztottjait utálja, mert fél tőlük, munkája valamely szellemi vagy fizikai részfeladat mechanikus ismételgetése, emberi kapcsolatai beszűkültek, az államban és intézményeiben, továbbá a politikai szervezetekben nem bízik, egyre mélyebbre keveredik a hitelfüggőségbe, s erőtlenül gyűjtöget betegségeire és nyugdíjára. Az órákon keresztül nézett tévéműsor hűen, tehát kellően zagyván és manipuláltan elé tárja a politikai látványt, a neten vázlatos ismeretekre tesz szert a globalizációról és a globális problémákról, valamit megsejdít, persze torzan, a kapitalizmus természetéről, a hazai és a világproblémákról.

Elvtársak: hic Rhodus, hic salta.

---

Krausz Tamás

Miért beteg a baloldal a kelet-európai régióban? Visszatérünk-e a 19. századba?

Érdekes, hogy 1908 elején az akkor még Lenin által is csodált Kautsky Marx Károly történelmi jelentősége című brosúrájában¹ a munkásmozgalom és a szocializmus egyesítésének kérdését a marxi tradíciónak megfelelően úgy vetette föl, mint az "elmélet és a gyakorlat egységének" valaminő létrehozását (ami a proletárság számára előfeltétel, ha a kapitalizmus forradalmi megdöntését, vagyis önmaga mint osztály felszámolását meg akarja valósítani). Már Kautsky utalt arra, hogy Marx előtt is tűztek ki szocialista célokat, "azonban csak szektákat hoztak létre, széttagolták a proletárságot, mert a szocialisták mindegyike a szociális kérdés megoldásának arra a különös módjára helyezte a fősúlyt, amelyet ő fedezett föl. Ahány megoldás, annyi szekta."²

A mai "betegség" diagnosztizálása nyilvánvalóan nem lehetséges történeti szemlélet nélkül, hiszen a nem történeti jellegű oknyomozás szükségképpen félrevisz a szubjektivista, a politikai-ideológiai magyarázatok irányába. Ennek megfelelően a diagnózis és gyógyítás folyamatait sem lehet összekeverni, noha nyilván nem választhatók el egymástól. A magyar és kelet-európai antikapitalista³ (nem-kapitalista) baloldal "betegségének" diagnosztizálása ma már nem bonyolult feladat, hogy mást ne mondjak, végül is több mint 20 éve ezzel foglalkozunk az Eszmélet szerkesztőségében (az első néhány évben még a folyóirat konkrét létezése nélkül).⁴ Nehezebb a "mi a teendő?" kérdésére választ adni, hiszen nincsenek jelen egy kapitalista összeomlás és a közösségi értékekre alapozó új munkásmozgalom felemelkedésének társadalmi-politikai és pszichológiai feltételei sem a centrumországokban, még kevésbé az olyan szatellitállamokban, mint Magyarország és általában a kelet-európai régió. Ami munkásmozgalmi önvédelem megmaradt Európában, az gyakorlatilag mind a régi szakszervezetekhez megy vissza; más kérdés, hogy Kelet-Európában a régi szakszervezetek erkölcsi kopása erőteljesebb volt, mint Nyugaton.

Sokan gondolták azt 1989 tájékán, főként a "naiv" nyugati baloldalon, hogy az államszocializmus összeomlása egy új, baloldali, szocialista fellendülés kiindulópontja lesz. A valóságban éppen az ellenkezője történt. Az egész baloldali kultúra került le – látszólag legalábbis – a történelem süllyesztőjébe. De az nem világos, hogy milyen mélyre. Az viszont világos, hogy az államszocialista kultúra elhalálozása, amely még mélyen a Kádár-rendszerben kezdődött, és amit szimbolikusan is kifejezett Aczél György híres-hírhedt megfogalmazása: "a kultúra is áru", jelentős mértékben aláásta a rendszerkritikai (antikapitalista) baloldal anyagi és erkölcsi pozícióit, társadalmi-szellemi befolyását egyaránt. Az autonóm közösségi kultúrának még olyan csúcsai, mint Ady és József Attila, vagy Tolsztoj és Solohov, Iszaak Babel és az egész későbbi szovjet irodalom, vagy Illyés és a háború utáni egész magyar szocialista irodalom is "átadta" a helyét a giccsnek, az üzleti irodalomnak az értelmiség közvetlen támogatásával. A jelenség ismert. Tehát a baloldali (autonóm közösségi) kultúra "kimúlása" az újkapitalizmus, a "szabadpiac" világában szükségképpen magával vitte mindazokat az életképesnek látszó elemeket, értékeket, elméleteket, tradíciókat stb., amelyek mindenfajta elnyomás tagadásából és egy szabad közösségi társadalom lehetőségéből indultak ki.⁵ Mivel ilyen antikapitalista kulturális értékrendben – elvben – érdekelt társadalmi csoportok, mindenekelőtt a nagyipari munkásság és a belőle kinőtt értelmiségi rétegek szociológiai és kulturális értelemben megszűntek létezni, vagy legalábbis oly mértékben átalakultak a rendszerváltás nyomán, hogy e kultúra hordozására alkalmatlanná váltak, a rendszerkritikai értelmiség kis csoportjának szerepe e téren kétségtelenül megnövekedett.

Tehát az antikapitalista (közösségi) értékrend, törekvések és célkitűzések (társadalmi önigazgatás, társadalmi önvédelem, hatalomtól és piactól független szükségletek kielégíthetősége stb.) fenntartására, szellemi "újratermelésére" a rendszerváltás folyamatában megszerveződött struktúrák, mint az Eszmélet vagy a Baloldali Alternatíva Egyesülés (miként a hasonló szervezetek az egykori Szovjetunió területein és más, korábban államszocialista országokban) nem rendelkeztek sem társadalmi, sem anyagi forrásokkal. E tradíció alapján jelentős antikapitalista mozgalmak nem jöhettek létre. Ismétlem, a régi hagyomány elsüllyedt a piaci és reklámkultúra förtelmes tengerében.⁶ Ráadásul a fiatalok irtózatos agymosáson mennek keresztül; egy olyan liberális agymosáson, hogy az új, represszív demokrácia a szabadság megtestesülése. És mint tudjuk, kényelmetlen és kockázatos a mainstreammel szembemenni…

Nem meglepő, hogy a társadalmi önszerveződés és önvédelem szervezeti és eszmei mozzanatai csak kis körökben eresztettek gyökeret. (Magyarország még a kedvezőbb feltételekkel bíró országok közé tartozik a balti államokkal, Horvátországgal vagy Romániával összehasonlítva.) A jelen helyzetben ebből következik elsőrendű feladatunk: a nagy szavak és forradalmi frázisok helyett ezeket a gyökereket kell elsősorban ápolni, életben tartani. Tehát azt mondani, hogy az államszocializmus "államkapitalizmus" volt (kinevezni egy nem profittermelésre épülő rendszert kapitalizmusnak, ahogyan mondani szokták, "nem semmi"!), s mint ilyen, nem tartalmaz számunkra semmiféle progresszív hagyományt, vagy hogy "a baloldal ma szigorúan antileninista alapra épülhet" (mintha az orosz forradalom és benne Lenin semmiféle progresszív antikapitalista hagyományt nem hozott volna létre!), tárgyilag téves, elméletileg helytelen, politikailag pedig örök időkre szektára ítélné az antikapitalista baloldalt.

Ez a helyzet azt mutatja, hogy alkalmazkodni kellene a történelmi múlt valóságos és nem steril folyamataihoz, a fennálló viszonyokhoz, ha nem akarunk a vallási kisközösségek, szekták sorsára jutni, ha nem akarunk csupán kisebbségi, emberjogi harcosok furcsa gyülekezetévé válni.

A rendszerkritikai baloldal számára a feladat alapjában továbbra is a szerény szervezeti és kulturális eredmények megőrzése és népszerűsítése, a létező szervezetek, intellektuális csoportosulások kifinomult, intelligens összetartása, egyesítése a tevékenységi specifikumok megőrzése mellett. Az ilyen együttműködés alapját a szociális-gazdasági, politikai-szellemi és erkölcsi elnyomás konkrét formáival, a munkanélküliséggel, a szegénységgel, a rasszista, szociális vagy szexuális alapú kirekesztéssel, a közszféra és közfogyasztás pozícióinak további szétzúzásával, a rendszerből kisarjadó neofasizmussal, az erőszak világméretű kiterjedésével (Bush – Bin Laden) szembeni ellenállás képezheti. A rendszerkritikai csoportosulások Moszkvától Budapestig az elmúlt csaknem két évtizedben – s ennyiben a kép a jövőre vonatkozóan nem teljesen reménytelen – nemcsak szervezeteket, eszméket, hanem az együttműködés közös tapasztalatait is felhalmozták (egészen az antiglobalista vagy alterglobalista mozgalmakban való aktív részvételig). Eme relatíve új fejlemények életben tartása nemcsak az előbb említett egységesüléstől függ, hanem attól is, hogy e hagyomány alapján a rendszerkritikai erők képesek lesznek-e megőrizni cselekvési önállóságukat.

Ám mindenütt a régióban két alapvető veszély bukkan fel. Az egyik a hivatalos szociálliberalizmusban (pl. Magyarország) vagy szociálnacionalizmusban (pl. Oroszország, Szlovákia, Románia) való politikai feloldódás veszélye, vagyis fennáll a nemzeti burzsoázia vagy/és a multinacionális tőke vonzásában való elhalálozásunk veszélye.⁷ A parlamenti baloldal neoliberális eltorzulása, korrumpálódása (vannak, akik ezt szociáldemokráciának hívják!) fontos oka annak, hogy az új, antikapitalista baloldal olyan követeléseit is a jobboldal-szélsőjobboldal tűzi a zászlajára – felhasználva a szociális demagógia hitlerista hagyományát -, mint a társadalmi önvédelem, az "ellenhatalom kiépítése", a privatizáció leleplezése és meggátolása, a közfogyasztás védelme a magánfogyasztás totális uralmával, a luxusfogyasztással szemben stb. Az értelmiség jelentős tömegeinek prostituálódását nem erkölcsi, hanem anyagi-hatalmi mozzanatok alapozzák meg, ezért a moralizáló beállítódások, amelyek oly jellemzők, teljesen terméketlenek, puszta siránkozások.

A másik veszély belső eredetű, az előbbinek egyfajta ellenpólusa, "az elvi tisztaságra", a "tiszta antikapitalizmusra" stb. hivatkozó új szektásság, új dogmatizmus megjelenése, a munkásmozgalom korábban letűnt tévútjainak életre keltése,⁸ amely persze egész Európában megjelenik az antikapitalista társadalmi kezdeményezésekben (a "nemzeti romantika" és a "romantikus kommunizmus" irányzatai). A parcialitás, a részlegesség empirizmusa és az absztrakt univerzalizmus egymás rossz kiegészítései.

Ezektől a politikai és módszertani vonulatoktól nemigen lehet elválasztani egy, a szervezeti és szellemi aprómunkát elutasító, elméletileg rendkívül labilis pozíciót – egy újfajta megváltás-ígéretet, amely hol "generációs érdekellentétekre", hol a "tekintélyek uralmára" hivatkozva követeli a rendszerkritikai irányzat "teljes és végleges kiszakadását" a liberális-kapitalista szervezetiségből.⁹ A "tanársegédek forradalma", a pusztán érdekracionalizáló ideológiák, magatartásmódok megnyilvánulásai többnyire az értelmiség narcisztikus, magamutogató jellegzetességeivel állnak kapcsolatban, de saját személyes ambícióikon kívül nemigen kínálnak semmilyen reális megoldást a jelenlegi helyzetre vonatkozóan. Könnyebb senkit sem mozgósító, hangzatos álforradalmi jelszavakat megfogalmazni és hirdetni, mint "beállni a sorba", vállalni a felkészülést az eljövendő nagy harcokra, ami sziszifuszi szervezeti, politikai és elméleti munka nélkül persze továbbra is elképzelhetetlen. Büntetés ez a hagyományos baloldal neoliberalizmusban (vagy nacionalizmusban) való feloldódásáért; tulajdonképpen magával a rendszerrel szembeni ellenállásnak a további leépülését idézi elő.¹⁰ Így válik mindkét "veszély" egyszerűen rendszerfenntartóvá. (Mindig a konkrét elemzés dönti el, nem pedig az absztrakt elvekre való hivatkozás, hogy mely cselekedet a helyes és miért egy adott, konkrét feltételrendszerben!)

A rendszerkritikai csoportosulások szervezkedése két évtizede több síkon is zajlik egyidejűleg, ugyanis mindegyik területen másféle feladatok láthatók el. A probléma akkor merül föl, amikor összekeverednek az egyes síkok, például amikor egy civil szervezet (Védegylet) – képletesen és példaképpen szólva – politikai jó szándékból egy jobboldali köztársasági elnökkel ajándékozza meg Magyarországot, vagy ha az antikapitalista mozgalmak tevékenységi irányát a benne lévő tagok pártpolitikai elkötelezettsége határozza meg, feladva az alapvető rendszerkritikai értékeket és törekvéseket.

A pártokban való politikai jelenlét számunkra természetesen mindig csak taktikai jelenlét, aminek alapfunkciója a rendszerkritikai mozgalmak "működésének" és propagandalehetőségeinek infrastrukturális és anyagi hátterét szolgálja; ennek a szerepvállalásnak a mai helyzetben reális, hasznos és hatékony ellenalternatívája nemigen van.

Még egy szót a "civil sík" autonómiájáról. A rendszert egészében támadó, egyfajta kulturális "ellenhatalomban" gondolkodó civil szervezetekbe tömörült csoportok lehetőségei jóval tágabbak, mint a pártpolitikai síkon adódó lehetőségek. Itt nyílik mód arra, hogy a társadalom szélesebb csoportjai előtt megmutassák, hogy nem egyes parciális kérdések (zöldek, szociális szerveződések, békeaktivisták stb.) különálló megoldásairól lehet szó, hanem a rendszer egészének átalakításáról. Az ún. civil mozgalmak, amelyek nem adták el lelküket a kapitalista ördögnek, azzal a legnagyobb problémával küzdenek, hogy miképpen lehet a rendszer alapproblémáit úgy megfogni, hogy ők maguk ne oldódjanak föl a rendszer által felkínált hamis alternatívákban, az ismert parcializálódásban. E "szétesettséget" jól példázó akció a NATO-radar mecseki áthelyezésének követelése. Az ügy persze fontos, de nagyon korlátozott hatékonyságú, mert hiszen ha máshová helyezik, akkor az a másutt lakó embereket fogja zavarni. Így az emberek nem értik meg, hogy a probléma maga a NATO, maga a rendszer. Ismét példaként említem a Védegylet nevű szervezetet, amelyben jó szándékú és jól szituált, de létbiztonságukban veszélyeztetett "középosztálybeli" fiatalok felvetik a rendszer számos alapproblémáját a környezetpusztítástól a háborús politikáig, de azt a – mi szempontunkból naiv – benyomást keltik, mintha ezek a problémák a kapitalista rendszer keretein belül megoldhatók volnának. De ebben van az erejük is. Ugyanis a rendszerkritikai baloldal úgy vélekedik, hogy magának a rendszernek a lényegét, a gazdasági-civilizációs alapjait kell kétségbe vonni és a társadalmi önigazgatás, a közösségi társadalom irányába túllépni, ám ezzel a távlatossággal kevés vonzalmat kelt a közeljövőben megoldásra számító, illetve a problémákat itt és most "megoldani képes" alternatívát követelő emberek körében. Ezért a velük való együttműködés minden konkrét kérdésben, amely a rendszer fonákságait leleplezi, fontos és hasznos. A politikai jobboldalhoz való viszony kérdése persze egy önálló problematika, amely befolyásolja az együttműködés kereteit, lehetőségeit és színvonalát.

Ráadásul a rendszerkritikai baloldal mai gyengeségét erősíti az a tény is, hogy míg a tőke megtalálta a globális szándékainak megfelelő gazdasági, kulturális és nyelvi együttműködés szervezetét és általában strukturális formáit, a munka, a munkásosztály jelentős mértékben megmaradt egy sajátos nemzeti izolációban, legfeljebb a rendszerkritikai, alterglobalista értelmiségi csoportok szervezkednek a nemzeti munkásosztályok fölött. Ez az ellentmondás a fejlődés mai szintjén nem megoldott.

Végül van egy harmadik sík, az elméleti-intellektuális felkészülésé, amely a rendszerkritikai értelmiség számára a mai korszakban a legfontosabb területnek tűnik, de erről fentebb és másutt már sok szó esett. Mindenesetre fontosnak látszik, hogy az elméleti felvilágosítás egyelőre nem képes eredményesen felhasználni az informatika új eszközrendszerét. Önálló honlapok hiányában sok rendszerkritikus sajnos olyan fórumokon képviseli antikapitalista nézeteit, amelyeken szélsőjobboldali demagógok is fejtegetik – és most tisztán intellektuális értelemben mondom – agyalágyult nézeteiket liberális üzleti (vagy nem üzleti, vagy ami még rosszabb, amatőr) vállalkozások keretében. Mindez a problémakör szintén egyfajta egységesülés elkerülhetetlenségének irányába mutat.

Végezetül a rendszerkritikus-antikapitalista irányzatok közül a "pártépítők" szándékairól szólva tennék egy utolsó megjegyzést. Egy valóban közösségi társadalom célkitűzését komolyan vevő politikai párt létrehozásához a következő dolgok minimálisan szükségesek: a) fellendülő munkásmozgalom; b) megfelelő infrastruktúra; c) milliárdos pénzügyi háttér, vagyis kapitalista támogatás (amelynek következményeit ismerjük, "feloldódás a rendszerben"). Arról nem is szólva, hogy a hagyományos pártelképzeléssel szemben a bérmunka politikai szerveződését nem a polgári politikacsinálás síkján, hanem a társadalmi-kulturális ellenhatalom eszközeként kell létrehozni olyképpen, ahogyan Marx annak idején elvileg felvázolta a Kommunista Kiáltványban. Ebben az értelemben e "párt", mint a "társadalmi ellenhatalom" intézménye, talán már a létrejövés folyamatában van. Minden szervezeti sietség csak a szektarianizálódás tendenciáit erősíti, miközben az ilyen pártot létrehozni igyekvők éppen az ellenkező céllal kívánják a szervezeti egyesítést végrehajtani. Kellő türelemmel és főleg a fiatal generációk támogatásával talán még mi is megérhetjük e régióban a közösségi mozgalmak reneszánszát.

Jegyzetek

¹ Karl Kautsky: Marx Károly történelmi jelentősége. Budapest, 1919. (Ford.: Garami Ernő.)

² Kautsky: i. m. 45-46.

³ Az antikapitalista baloldal fogalma lényegében azt jelenti, hogy elméletileg a marxi tudományos örökségből indulunk ki, vállalva a kapitalizmus meghaladásának minden olyan hagyományát, amely a közösségi társadalom, azaz a közvetlen demokrácia, a társadalmi önkormányzás felé mutat. Politikailag-gyakorlatilag pedig egy olyan utat próbálunk egyengetni, amely mindenfajta elnyomás meghaladásának minél kedvezőbb lehetőségét bontakoztatja ki. Az a baloldal, amely nem törődik azzal a kérdéssel, hogy vajon egyik vagy másik cél megvalósítható-e, amely nem keresi a célokhoz vezető különböző gyakorlati utakat-módokat, az "átmeneteket az átmenetekben", az nem illeszkedik a marxi tradícióba.

⁴ Nemrégen egy egész kötetet publikáltunk az "előtörténet" témakörében: Krausz T. – Szigeti P. (szerk.): Államszocializmus. Értelmezések, viták, tanulságok. L'Harmattan, Budapest, 2007.

⁵ Ha volt és van a magyar baloldalnak "fenntartható" jeles hagyománya, az éppen az elméleti kifinomultság (utalok itt Szabó Ervinre, Lukács Györgyre, Kunfi Zsigmondra, nem is említve az 1945 utáni nemzedékeket). Ebből is következik, hogy nem adható föl az 1960-as évek "marxista reneszánsza" sem a maga autentikus szocializmusfelfogásával (Tőkei, Heller, Márkus, Mészáros István és mások), noha tudni kell, hogy követőik száma egyelőre csak arra lesz elegendő, hogy ne pusztuljon ki teljesen e hagyomány. (Tipikus jelenség, hogy azóta már Heller Ágnes is – sokezredmagával – köntörfalazás nélkül átállt a polgári osztály oldalára.)

⁶ A baloldali kultúra eltűnésének jellegzetes vonása, hogy a baloldali hagyományhoz kapcsolódó emberek jelentős tömegeikben már "komoly dolgokat nem olvasnak", az elméleti és tudományos irodalom jelentőségét veszítette, amiről nem régen érdekesen számolt be egy, a jobboldalhoz kapcsolódó könyvkiadó vezetője a Népszabadságban. A jobboldal viszont "rászokott" az olvasásra, de ismert módon persze főképpen a szélsőjobboldali szennyirodalomra vevő.

⁷ E kérdésről több összefüggésben írtam már, legutóbb az Eszmélet 71. számában: Merre tovább – melyik úton? Vitaindító tézisek a globalizációkritikai "civil mozgalmak" jellemzőiről és perspektíváiról a kelet-európai tapasztalatok fényében (5-12.).

⁸ A politika beleette magát a civil ellenállás szöveteibe is. Előkerültek a politikai küzdelmek réges-régi kelléktáraiból ismert kifejezések, miszerint csak "osztályharcos antifasizmusról" lehet szó, amely arra a "tartalmas" gondolatra megy vissza, hogy "a demokrácia és a fasizmus rokonságban állnak egymással", csupán a kapitalista állam különféle megjelenési formái – innen azután már csak egy lépés az ismert szektás tézis, amely a szociáldemokrácia vagy a kommunizmus "fasiszta természetéről" értekezik nagyon radikális hangnemben. Az ilyen gondolkodásban az elmélet és gyakorlat különbsége teljes egészében eltűnik, a jelenhez való bármilyen artikulált viszony gyakorlatilag lehetetlenné válik. A másik oldal azt nem akarja látni, hogy a neoliberális politikai és szociális programok maguk teremtik meg a szélsőjobboldal felemelkedésének feltételeit, közegét, noha ettől persze ok és okozat még nem lesz azonos egymással…

⁹ Ez a pozíció gyakran fogadtatja el magát olyan erkölcsi hittételekkel, hogy nem piszkolja be a kezét a liberális, szociálliberális polgári szervezetekből eredő alapítványi pénzekkel – kvázi, piszkolják be mások! Ők csak felhasználják ezeket a pénzügyi forrásokat. A moralizálás így válik erkölcstelen képmutatássá: élősködjünk, de tagadjuk a felszínen a polgári intézményekkel való kapcsolatunkat.

¹⁰ Gyakran elfelejtjük Kautsky régi megfigyelését a szervezeti konfliktusok jelentőségéről (amely egyúttal arra is figyelmeztet, hogy a politikai-gyakorlati és az elméleti összefüggések összekutyulása, a dilettantizmus és az amatörizmus, a szakadások és szakítások szervezeti ügyekben magának a kapitalista rendszernek a kezére játszanak): "De aligha volt valaha is olyan marxista vagy olyan marxista csoport, amely pusztán elméleti eltérések kedvéért szakadást idézett volna elő. Ahol szakadások következtek be, ott mindig gyakorlati és elméleti, mindig taktikai vagy szervezeti ellentétek okozták azokat, és az elmélet csak bűnbak volt, amelyre ráhárították az összes elkövetett bűnöket." (Kautsky: i. m. 51.)

---

Kunfi Frigyes

I. A történelemben nincsenek csodák. Magyarország közepesen fejlett ország volt 1989 előtt, s ma is az. Aki ismeri a világrendszer-elméletet, az ennek okait és feltételeit is érti. Mégis sok minden megváltozott: az új rendszer a jó évtizedes visszaesés után, 1998-tól, immáron a multikkal együtt számolva elérte korábbi kibocsátási szintjét, de azt sokkal differenciáltabban, polarizáltabban, a tulajdonosi és hatalmi pozíciók függvényében, tehát igazságtalanabbul osztja el, mint a régi. Innen a hárommillió szegény és a csekély számú nagyon gazdag ember. A politikai passzátszelet azonban nem Magyarországon kezdik fújni. A politikai tagoltság alakulása egy országban egyfajta visszatükröződése a fennálló társadalmi erőviszonyoknak. Nem mechanikus tükröződése, mert minőségileg is más, mint az alapjukul fekvő viszonyok, de a kor uralkodó politikai nézetei, észjárásai, gondolkodásmódjai a létviszonyok egyfajta lenyomata. A polgári, magántulajdonosi berendezkedésre épülő társadalom kifejeződése politikai társadalmunk szerkezete. Sokaknak, mindenekelőtt magántulajdonosoknak, felső menedzsereknek és technokratáknak, a politikai osztálynak és a vezető értelmiségi, média- és kulturális elitcsoportoknak megvan a konszenzusuk abban, hogy nem akarnak posztkapitalista ideológiákat terjeszteni. Ebben liberálkonzervatív, tehát polgári konszenzus van közöttük. Az állami-politikai felépítmény, az ideológiai államapparátusok, de maga a parlamentarizmus sem kedvez annak, hogy a rendszeren belüli ellenzékiségen túl a politikai életvilágban és intézményeiben az ellentársadalom igencsak szunnyadó, embrionális erőit támogassa. A munkatársadalom szervezettsége és öntudata pedig – szemben a győztes, osztálytudatos polgársággal – magánvaló, kifejletlen (Klasse an sich) állapotában van.

II. Látni kell: a centrum országaiban sem sokkal jobb a helyzet, ha nem Magyarországhoz, hanem korábbi önmagukhoz viszonyítjuk őket. Immár majdnem negyven éve nem volt rendszert megrázó felfordulás, sehol, 1968 óta. Hatalmi befagyás jellemzi ezeket az országokat. Élvezik, és népességüket nagymértékben pacifikálja is, hogy rendszeresen pótlólagos erőforrásokhoz jutnak a világgazdasági és geopolitikai függési viszonyok következtében a félperifériákról s perifériákról. Ez összetartja az euroatlanti integrációt, amelyhez Magyarország a NATO-ba és az EU-ba való belépéssel csatlakozott – anélkül, hogy a népesség 9/10-nek életlehetőségeiben a centrum ún. középosztályának nívóján állna. De sokan erről álmodnak, s úgy veszik, mintha az álmok nem hazudnának. Mások: multik jól megfizetett, napi 13-15 órás feszített munkát és állandó készenlétet produkáló menedzserei pedig (egyelőre) elfogadják kizsákmányoltságukért cserébe a fogyasztói és a presztízsjavakból való részesedés kissé elidegenedett életmódját. "Életem a cégem" – importált minta, de bevett. A munkanélküliség és elszegényedés árnyékában hatásosak a fegyelmező társadalom formális-demokratikus facade mögötti fegyelmező mechanizmusai. Ezek is hazai realitások.

III. Nem az államszocializmus, hanem a kapitalizmus győzelme takarította el Magyarországon a közélet és a politikai nyilvánosság mértékadó fórumairól a kapitalizmus-kritikus és antikapitalista erőket. Nehéz tudomásul venni ezt azoknak, akik nem ilyen lovat akartak, de ilyen vagy olyan módon támogatták a rendszerváltást – mert több-kevesebb törvényszerűséggel mégiscsak azt kapták, amit kaphattak. A la guerre comme à la guerre – tartja a francia mondás, itt és most: a kapitalizmust a kapitalizmus törvényei szerint játsszák. Marginalizálódott az antikapitalista baloldal, mert bár szellemileg, tudományosan és kulturálisan létezik, de ténykérdés: nem vagy nem jelentős politikai tényező. Szervezeti befolyásra és médiatámogatásra nem tudott szert tenni, a hatalom pedig – jellege következtében – ebben nem fogja segíti.

IV. Autonóm munkáskultúra és a társadalmi csoportokhoz tartozás tudata helyett mindenütt elszigetelt, korlátoltan önző egyéneket, izoláltságot látunk, ahol nem természetes és szerves érintkezési formák, hanem egy közéjük iktatódott közeg, a média kapcsolja össze s formálja meg az alapvető mondanivalókat. Ennek a társadalmi munkaszervezeti és üzemszervezési formák átalakulásán túl információs, ideológiai és intézményes összetevői is vannak. A munkahelyekről népszavazással kitiltott politika eleve outra tette a munkásmozgalom szervezési lehetőségeit. Messze attól népességünk, hogy át- és túlláthasson a hazai politikai tagoltságon és a kissé irányított politikai nyilvánosságon. Azon, ahol a jobboldal szociális téren plebejus felhangokat hallatva balról akarja előzni a baloldalt, míg a parlamenti baloldal gazdasági téren – és némelykor ideológiailag is – jobbról akar túltenni a jobboldalon, új baloldali blairizmusával. Liberalizálódó szociáldemokrata párt és nacionalista, konzervatív jobboldali radikalizmus a fő kínálat és törésvonal, amit két kisebb párt, az SZDSZ és az MDF egészít ki (nem számítva a KDNP-t, amely a FIDESZ-MPSZ hátán, taktikai okokból került csak be az országgyűlésbe). Csoda, bár a kiélezett küzdelem vonzása sok mindent magyaráz, hogy kettejük éles küzdelmét átvéve olyan magas a választásokon a részvételi hajlandóság, mint 2002-ben (70,5 és 73,5% az első és a második fordulóban) és 2006-ban (67,8 és 64,4%) volt. Mutatja, hogy a kormányzati hatalomért folyó harc milyen jól "eladható", milyen jelentős befolyást gyakorol a közvéleményre. Tehát Magyarországon még egyáltalán nem fáradt meg a pártok parlamenti politizálása. Sajnos, TGM – feltehetően – csak kevesekkel együtt gondolja úgy, hogy "A pártrendszernek annyi. Vágod?" (Élet és Irodalom, 2007. január 18.). A parlamentarizmus pedig egy olyan politikai szerkezet és működésmód, amely alapvetően a fennálló újratermelésére való, s a rendszer konfliktusainak a rend keretein belül történő kompromisszumos kezelésében erős. Nem pedig nagy társadalmi változások politikai intézményesülése. Ilyen módon az aktuális és legális politikai küzdelmek tétje a polgári demokrácia védelme az "Autorität nicht Majorität" jobboldali és szélsőjobboldali törekvésekkel szemben, amely könnyen nemzetietlennek nyilvánítaná s politikai kutyaólba zárná a csak mégoly szórványos rendszerkritikus erőket.

V. Némi kulturális avangarde a marginális csoportoknál szerencsére jelen van – távol attól, hogy az osztály és politikai szerveződés iskoláját végigjárnák. Inkább csak a negatív, kvázi gépromboló fokán állnak. Az anarchista érzületekben rejlő kritikai potenciálnak pedig csak akkor van pozitív hatása, ha nem idegenkedik a tanulástól, s a tudással akar leleplezni. Az egykor önszerveződő munkásmozgalomban az volt a legnagyszerűbb, hogy – találkozva szerves értelmiségével – képes volt erre. A gazdasági, a politikai és az ideológiai harc együttes felvállalásához messze nem jutottak el az ebben érdekelt tömegek, s félő, hogy a manipulatív tömegdemokrácia tanulópénzét még sokáig fizethetik – és fizetik. Múltba forduló, sérelmi nacionalizmus, idegengyűlölet, "Extra hungariam non est vita" szupremácia-gondolat és vallásosság ad retrográd tartalmakat annak a jobboldali populizmusnak, amelynek helyét egykor jórészt plebejus demokratizmus, szocializmus és humanizmus foglalta el. Nem mindegy. Amikor a "világszellem" jobbra tart, a hazai harmadikutasok is keresztény-nemzeti befolyás alá kerülnek. Ha balra tartana, akkor a plebejus-demokratikus, szocialisztikus tendenciák erősödnének fel soraikban.

VI. A szociáldemokrácia 1989/91 után objektíve esett ki a polgári liberalizmus és a politikai kommunizmus közötti harmadik erő helyzetéből, miáltal történelmileg nagyrészt funkciótlanná vált. Itteni néppárttá válásával nálunk mára elvesztette szociális bázisát, plebejus arculatát (ami 1998 előtt mégiscsak megvolt). Szocialista világnézetet, társadalom- és történelemfelfogást nem lehet helyettesíteni a "Szabadság, Egyenlőség, Szolidaritás" értékkánonjával és a szociálliberalizmussal; az törvényszerűen kiüresedik. Politikai identitásának súlyos tehertételei kerültek elő, s lassan csak annyiban baloldali, hogy a jobboldal ellenfele a kormányzati hatalomért folytatott küzdelmében. Ez erőteljesen formális viszonymeghatározottság: a szélsőjobbhoz képest a mérsékelt jobboldal balra van, akárcsak utóbbihoz képest a centrum. Komoly identitásválság állt elő, mert a polgári radikalizmus nyugatosságát előtérbe állító, felzárkózást ígérő MSZP iránytűjéről a tapasztalat mutatja meg, hogy téves: EU-tagokká úgy váltunk, hogy ettől nem leszünk a centrum tagjai (kivéve a népesség kb. 10%-át, amely anyagi helyzetében, életmódjában, szokásaiban ott van). Komoly politikai innovációra volna szükség az identitásválság meghaladásához. Ennek lehetősége csekély, mivel a hazai nehézségek mellett az EU-ban is háttérbe szorult a szociális Európa vonulata. Továbbá már valaminő csökkentértékűségi pszichózis teljesítményrontó hatása is érződik a hazai baloldalon.

VII. Új fellendülés csak felhalmozódó tapasztalatok és új válságok nyomán lesz lehetséges, mert még a rendszerváltozás utáni tanulópénzt fizeti a magyar társadalom vert seregeinek zöme. (Szemben a polgári osztály réteg- és elitszervezeteivel, tulajdonosaitól függő médiaértelmiségével, korporációival és pártjaival, melyek igencsak osztálytudatosak, kifejlettek.) Előbb a társadalmi önvédelem magasabb szintjére, jobb szakszervezetekre, egyáltalán: a versenyszférában szakszervezetekre s baloldali mozgalmakra kellene szert tenni ahhoz, hogy a szellemi baloldal hatni tudjon a politikai tagoltság alakulására. Legyen anyagi szubsztrátuma. Az új társadalmi mozgalmak (ATTAC, Magyar Szociális Fórum, békemozgalom, feminizmus, s némely nem jobboldali zöldszervezet) helyes törekvései sem váltanak ki komolyabb visszhangot – miközben, ne feledjük, a jobboldal, a polgári körök permanens offenzívában tarthatók. Ez mutatja a jelenlegi elégedetlenség irányának artikulációját. Egyelőre nem lehet látni a kitörési pontot. Ez azonban nem jelenti, hogy ne kellene készülni rá. Teljesen elhanyagolt az egyetemeken, felsőoktatásban végzett felvilágosító és szervezőmunka – pedig a jövő értelmiségének tudata a tét. A kritika fegyverével bátrabban kellene élni ahhoz, hogy megerősödjön a tőkés világrendszerrel és a hazai félperifériás állapotokkal szembeni másként gondolkodás szabadsága.

---

Marc Pittaway

Miért "beteg" a magyar baloldal? Első pillantásra különösnek tűnik a kérdésben rejlő feltételezés. Szélesebb perspektívából nézve a magyar baloldal nem betegebb, mint az egész európai baloldal, sőt, némi okkal azt gondolhatjuk, hogy jobb állapotban van, mint az utóbbi. Hiszen a 2002-es és a 2006-os parlamenti választások azt mutatják, hogy az MSZP a maga 42, illetve 43%-os eredményével – legalábbis nemzeti szinten – a legsikeresebb poszt-szociáldemokrata párt az Európai Unióban, noha igaz, hogy nincs magyar megfelelője azoknak a baloldali zöldpártoknak, amelyek számos szabadelvű, baloldali érzelmű választót "hódítottak el" a szociáldemokrata pártoktól a nyugat-európai államokban. A szocialista szélsőbalnak nincsen számottevő támogatottsága a választók körében; ez azonban Nyugat-Európa nagy részére igaz, gondolok itt az eurokommunizmus csaknem teljes eltűnésére Franciaországban és Spanyolországban, vagy a brit szélsőbaloldal kudarcára, hogy profitáljon a kormány iraki háborús politikájának hazai népszerűtlenségéből. A magyarországi szakszervezetek helyzete meglehetősen siralmas; ez azonban megint csak nincs nagyon távol a nyugati országok tapasztalatától – elég itt megemlíteni, hogy Franciaországban a foglalkoztatottak kevesebb mint 10%-a szervezett, amit a magas munkanélküliség és a rugalmas munkaerőpiac terjedése is magyaráz.

Ez a felszínes kép azonban nagyon is félrevezető lehet. Először és legnyilvánvalóbban, miközben a magyar példa nem tér el az európai trendektől, a baloldal helyzete kontinensszerte nem megnyugtató. Nicolas Sarkozy győzelme a francia elnökválasztáson 2007 májusában aláhúzza, milyen mértékben vesztették el a baloldali politikai mozgalmak a kezdeményezőkészséget, hogy hiteles válaszokat adjanak az európai társadalmak szociális problémáira, egyúttal pedig megmutatja, milyen sikeresen töltötték be az elmúlt évtized vége óta a "mainstream" által elhagyott űrt a posztmodern jobboldali populisták, akik a neoliberalizmust ultranacionalizmussal és tekintélyelvűséggel vegyítették, hogy hatalomra kerülhessenek. Ahol poszt-szociáldemokrata pártok maradtak kormányon, mint Britanniában, engedményeket tettek ennek az agendának, úgy, hogy sokszor "meghaladják" a hazai jobboldalt a bűnözés, a bevándorlás és természetesen a külpolitika egyes kérdéseiben. Az "új" szociáldemokrácia kontinensszerte feladja a társadalmi egyenlőség gyakorlata iránti elkötelezettségét, még akkor is, ha retorikájában rábólint erre a politikára. Miközben a zöldpártok felszívták a szociáldemokrata protest-szavazókat, kormányzati teljesítményük – a la gauche plurielle részeként Franciaországban 1997 és 2002 között, vagy Németország vörös-zöld koalíciójában 1998 és 2005 között – nem azt mutatja, hogy gyakorlati, hiteles és radikális megoldásokat tudnának adni azokra a problémákra, amelyeket a posztfordista kapitalizmus vet fel a mai Európában.¹

Másodszor, Magyarország szocialista pártja maga is küszködik ennek az "új" poszt-szociáldemokráciának számos problémájával. Jó okunk van rá, hogy azt gondoljuk, választási sikerét nagyban köszönheti egy vezérelvű jobboldaltól való általános félelemnek, amely sok baloldali vagy liberális érzelmű, nem feltétlenül MSZP-szimpatizáns választópolgárt hajtott a fő, nevében legalábbis baloldali párt táborába. A 2002 óta hatalomban levő kormányok teljesítményét leginkább egy kifeszített kötélen való egyensúlyozáshoz hasonlíthatjuk. Egyfelől megpróbálták biztosítani a gazdasági fejlődést Magyarország európai piaci integrációjával, alkalmazkodva az Európai Unió követelményeihez, abban a reményben, hogy a nyugat-európaihoz képest relatíve olcsó munkaerő révén elérhető a gazdasági növekedés. Másfelől, miután felismerték, hogy a társadalom és számos támogatójuk nem tartja elfogadhatónak a fenti stratégia társadalmi költségeit, megpróbálták az állam segítségével feltornászni a jövedelmeket. Ez a "flastrom-politika" 2006 tavaszára riasztóan növekvő államadósságot és érezhető nyugtalanságot eredményezett a pénzpiacokon és az Európai Unióban, ami kikényszerítette a megszorító politikára való áttérést. Ez azonban azzal járt, hogy az elmúlt évben jócskán megcsappant a szocialista párt politikai támogatottsága. Miközben a jobboldaltól való félelem a 2010-es választásokon is megmentheti a szocialistákat, ez egyszerűen elkendőzi egy életképes, balközép politikai stratégia kialakításának kudarcát. Azok, akik a baloldalon "rendszerkritikus" pozíciókat támogatnak, szintén adósok maradtak egy vonzó alternatíva felvázolásával. Ez a szélesebb európai minta magyar változata; a szocialista rendszerek összeomlása, a globalizáció hatása a pénzpiacokra, valamint a társadalmi és gazdasági privatizáció, amely atomizálta az európai társadalmakat, kevés teret ad az alternatíváknak, annak ellenére, hogy a posztfordista kapitalizmus Európa-szerte gyenge teljesítményt produkált az elmúlt két évtizedben. Érdemes azonban alaposabban megvizsgálni ezt a magyar változatot, mivel az elemzéssel számos olyan kérdésre is rámutathatunk, amelyet bármely baloldali alternatívának végig kell gondolnia, ha meg akarja haladni jelenlegi helyzetét.

A baloldal hitelességének központi problémája, hogy nem tud járható alternatívát felmutatni azzal a gazdaságpolitikával szemben, amelyet 1989 után folytattak a különféle kormányok, annak ellenére, hogy bebizonyosodott: Magyarország világgazdasági integrációjának számos olyan következménye van, amely sokak szemében illegitimmé teszi a jelenlegi helyzetet. Ezt részben Magyarországnak a nyugati szomszédjaihoz fűződő viszonya is magyarázza. Miközben Magyarország mind földrajzilag, mind pedig kulturálisan egy közép-európai térben helyezkedik el, hasonlóképpen Ausztriához, Észak-Olaszországhoz, Dél-Németországhoz és Svájchoz, életszínvonal tekintetében messze lemarad ezektől az országoktól; az óriási gazdasági szakadék áthidalása tehát talán a legfontosabb kérdés a lakosság szemében. Ha ezt a különbséget sikerül annyira lecsökkenteni, hogy a magyarok úgy érzik, életszínvonaluk nagyjából megfelel nyugati szomszédjaik életnívójának, akkor a rendszerváltozás és az uniós tagság hosszú távon sikeresnek fog számítani; ha azonban a különbség megmarad, kudarcként fogják értékelni az elmúlt két évtized politikai változásait.

Sok "rendszerkritikus" baloldali kevéssé optimista a magyar siker esélyeit illetően. Azt gondolják, hogy mivel az ország perifériásan integrálódott az európai gazdaságba, ez örökös perifériás szerepre kárhoztatja az európai és a globális gazdaságban. Ez először is problematikus, mert nem sokkal több, mint reménytelenségbe való menekülés; másodszor, megkerüli a baloldal hitelességi válságának egyik fő okát – nevezetesen az államszocializmus szerepét a magyar és a nyugat-európai életszínvonal közötti szakadék kiszélesítésében. A legújabb összehasonlító gazdaságtörténeti elemzések fényében el kell vetnünk azt a tézist, hogy az államszocializmus elősegítette a felzárkózást. Igaz, hogy 1910-ben Magyarország az európai gazdaság félperifériáján helyezkedett el, az egy főre eső GDP nagyjából megfelelt Olaszország vagy Spanyolország GDP-jének, és lényegesen felülmúlta Portugáliáét és Görögországét. 1950-ben, miközben Olaszország lehagyta a többieket, Magyarország GDP-je egy szinten volt Spanyolországéval, Portugáliáéval és Görögországéval. 1973-ban Magyarország lemaradt az utóbbi három ország mögött – és 1989-re még nagyobbra nőtt a szakadék.² Miközben a majdnem teljes foglalkoztatottságon és tömegfogyasztáson alapuló "irányított kapitalizmus" fénykorában az ibériai államok és Görögország profitált a fordista gazdasági növekedésből, az államszocializmus intézményei és gyakorlata lényegesen lassabb gazdasági növekedést produkált. Noha az államszocializmus – különösen annak kádárista változata – létrehozott egy modern, relatíve egyenlő, jóléti társadalmat, ez nemcsak a politikai legitimáció deficitjén, hanem olyan gyenge gazdasági bázison nyugodott, amely évről évre szélesítette a szakadékot Magyarország és Nyugat-Európa saját perifériája között. Így aligha meglepő, hogy a magyar lakosság az 1980-as évek végén a bukott rendszerek lomtárába száműzte az államszocializmus gazdasági intézményeit és velük együtt a szocializmus koncepcióját mint gazdasági alternatívát, és azóta sem mutatkozott érdeklődés ezek feltámasztása iránt.

Hogy ezt a hitelességi krízist megoldja, a baloldalnak pontos elemzést kell adnia arról, hogy mi történik Magyarországon és közvetlen európai szomszédjainál. Rámutathat arra: az a hit, hogy az államszocializmus bukása után a szabadpiaci gazdaságpolitika a megváltás útja, veszedelmes illúzió lehet. 1950 és 1973 között az államszocializmus gyenge gazdasági teljesítménye a nyugat-európai kapitalizmushoz képest nem viszonyítható a mai posztfordista kapitalizmushoz. A háborút követő nyugat-európai növekedés – amelyből az olyan perifériális államok, mint Spanyolország, Portugália és Görögország profitáltak – a tömegtermelés és -fogyasztás elterjedésén alapult, amelyet megerősített az európai centrumországokban a jóléti állam kiépülése és a központosított béralku. A kapitalizmusnak ehhez a változatához – amelyet gyakran fordizmusként is emlegetnek – például Franciaországban is a gazdasági tervezés kapitalista formái társultak, és nem a piacalapú modellek, amelyeket annyira szeretnek a mai neoliberális közgazdászok.

A fordista növekedés feltételei, amelyek lehetővé tették az olyan országoknak, mint például Ausztria, hogy felzárkózzanak az európai kapitalista gazdaság hagyományos északnyugati centrumához, az 1970-es évek közepe óta hiányoznak. A pénzügy és kereskedelem globalizációja és az európai gazdasági integráció folyamata kevesebb lehetőséget hagy a nemzetállamoknak arra, hogy szabályozzák a hazai gazdasági keresletet. A termelés jelentős részének kihelyezése Közép- és Kelet-Európába az 1990-es években, illetve egyre inkább Dél- és Kelet-Ázsiába, strukturális munkanélküliséget hoz létre a nyugat-európai centrumban, és párhuzamosan növekszik a munkahely elvesztésétől való félelem. A nemzetközi versenyképesség mantrája jegyében ezen államok is megnyirbálják a jóléti kiadásokat. Még Nyugat-Európa leggazdagabb centrumországaiban is relatív szegénységben él a lakosság egyharmada.

Magyarország és persze közép- és kelet-európai szomszédjainak a kapitalista piacba történő integrációja alapvető szerepet játszott a szélesebb európai gazdaság átalakításában. Az olyan államok, mint Magyarország, egyszerre voltak haszonélvezői és áldozatai ennek a folyamatnak. Az európai gazdaság átrendeződésével a szakképzett munkát igénylő ipar az alacsonyabb munkaerőköltség vonzásában kelet felé vándorolt; miközben krónikus munkanélküliség sújtja a Ruhr-vidéket, a volt keletnémet régiókat versenyképtelenné tette a német újraegyesítési szerződés, vagy említhetjük itt a francia Nord-Pas-de-Calais-t, több száz kilométerrel keletebbre új ipari régiók épülnek ki. A Cseh Köztársaság, Magyarország, Szlovénia és Szlovákia profitált a termelés kihelyezésén alapuló beáramló befektetésekből – több magyar régió és ipari központ, például Győr gazdaságát nagymértékben átalakította ez a folyamat. Másoknak azonban, elsősorban a keleti megyék agrárgazdaságának, reménye sincs arra, hogy bekapcsolódjon a folyamatba – a munkaerő túl "drága" a szakképzettséghez és a földrajzi fekvéshez viszonyítva. A munkáltatók így inkább még keletebbre, Romániába viszik a munkát, vagy teljesen elhagyják az európai kontinenst. Számos ok miatt azonban még az ésszerű növekedés is óriási egyenlőtlenségeket takar. Az egyedüli csoportok, akik problémamentesen hasznot húznak ebből a folyamatból, az európai felső- és középosztályok, akik a kihelyezett termelés miatt olcsóbban vehetik meg a luxuscikkeket, illetve a financiális szolgáltatásokon nyugvó gazdaságok és régiók – mint például London -, ahol hasznosul a folyamatból származó profit.

Ez a folyamat, amelyben a felzárkózás címkéjével látják el a dömpingexportot, további veszélyeket rejt magában. A külföldi tőke kegyeiért vívott versenyben az államok egyre reakciósabb gazdaságpolitikát részesítenek előnyben – jó példa erre a jóléti állam feladása, a bérszinteket ért kritika, a regresszív adópolitika 2002 és 2006 között Szlovákiában, amelyet nemcsak Nyugat-Európában ajánlottak "receptként", mint tette azt a konzervatív Frankfurter Allgemeine Zeitung a Bundestag-választásokon 2005 szeptemberében, hanem megakasztotta a magyar államnak azon kísérleteit, hogy néminemű szociális védelmet biztosítson a saját állampolgárai számára. Ironikusan azt mondhatjuk, hogy Magyarország "utoléri" majd Nyugat-Európát, de nem azért, mert követi az európai szociális modellt, hanem mert – hasonlóan Nyugat-Európához – nagyon egyenlőtlen társadalom lesz, ahol a lakosságnak talán a fele élvezi majd a "nyugat-európai" életszínvonalat, miközben a másik fele menthetetlenül kirekesztődik a "jóléti" társadalomból. A baloldal lényegi feladata, hogy felismerje, artikulálja és megakadályozza ezt a veszélyt. Ennek elengedhetetlen feltétele egy valóban európai politika kialakítása, amely annak felismerésén és elismerésén alapul, hogy az európai szociális modell előnyeit a kelet-európaiak éppúgy élvezhetik, mint a nyugatiak, vagy pedig nagy biztonsággal megjósolható, hogy az előnyökből mind a két fél kimarad.

Jegyzetek

¹ Gerassimos Moschonas: In the Name of Social Democracy: the Great Transformation: 1945 to the Present. London – New York: Verso, 2002, 73-212.

² David F. Good – Tonghsu Ma: The economic growth of Central and Eastern Europe in comparative perspective, 1870-1989. European Review of Economic History, 2 (1999), 111.

(Fordította: Bartha Eszter)

---

Szalai Erzsébet

A rendszerkritikai baloldal jelenéről és jövőjéről

Írásomban csak a kapitalizmusra mint a fennálló társadalmi összrendszer teljességére kritikailag reflektáló baloldallal foglalkozom – tehát a hatalmon lévő politikai baloldallal nem vagy csak érintőlegesen. Másrészt, mivel a kelet-európai kritikai baloldal helyzetét és perspektíváit nemrég megjelent könyvemben már taglaltam, itt és most csupán annak magyarországi jelenével és jövőjével foglalkozom.

Egyetértve a körkérdésben rejlő helyzetértékeléssel, a magyar kritikai baloldal gyenge és megosztott – számos ok miatt.

Legelsősorban azért, mert nem áll mögötte munkásmozgalom. A magyarországi munkásság utoljára az 1956-os forradalom idején szerveződött osztállyá, ezt követően azonban a Kádár-rendszer informális, egyéni különalkukra épülő szisztémája tökéletesen blokkolta a mozgalmi energiákat. A kétségkívül jelentős anyagi gyarapodást hozó felemás polgárosodási folyamat pacifikálta a munkásságot (is) – ezért volt lehetséges, hogy az (a még nagyobb anyagi gyarapodás reményében) gyakorlatilag szó nélkül tűrte a politikai rendszerváltást követő radikális piacosítási folyamat beindítását (a piacosítás enyhébb formában már az 1968-as gazdasági reformmal megkezdődött), ezen belül pedig azt, hogy a létezett szocializmusban az övének nevezett, de valójában általa sohasem birtokolt "társadalmi" tulajdont a késő kádári technokrácia gyakorlatilag egy évtized alatt magánkezekbe juttassa.

Az ennek nyomán kiépülő újkapitalizmus rendszerében a munkásság atomizálódása tovább folytatódott – ennek döntő tényezője az, hogy bár már szinte a teljes társadalom piacosodott, a béreket egységesítő munkaerőpiac (a gazdasági elit érdekeinek megfelelően) nem jött létre -, passzivitása pedig jórészt fennmaradt. (Bővebben lásd "Tulajdonviszonyok, társadalomszerkezet és munkásság" című tanulmányomat – Kritika, 2004. szeptember.)

De nem áll a kritikai baloldal mögött magát baloldaliként meghatározó diákmozgalom sem. Az egyetemi diákság nagyobbik része jobboldaliként határozza meg politikai identitását, és ennek mentén szerveződik. Ennek legfőbb oka, hogy az eme diákság helyzetét is megingató neoliberális reformokat döntően magukat baloldalinak nevező kormányok hajtották és hajtják végre, így szinte természetes, hogy ezektől a fiatalság a politikai és eszmei jobboldal felé való orientálódással határolódik el. A rendszerkritikai baloldal azon üzenetei, hogy ő egy "másik" baloldalt képvisel, csak szórványosan jutnak el az egyetemi ifjúsághoz.

A baloldaliság, az átfogó rendszerkritika iránt fogékony társadalmi bázis hiányában a kritikai baloldal tagjainak indulatai nem hasznosulhatnak progresszív társadalmi célok megvalósításában, ezért azokat tudattalanul is többnyire egymás ellen fordítjuk. Ez az oka annak, hogy ma a baloldali civil szervezetek vagy elhalnak, vagy osztódás útján szaporodnak. És ez a fő oka annak is, hogy a kritikai baloldalon belüli nézetkülönbségek az érzelmi és morális szembenállás formáját öltik, mely körülmények között a tárgyszerű vitákat nem tudjuk lefolytatni.

De melyek ezek a nézetkülönbségek? Csak a három legfontosabbat fogom most érinteni.

Az első a létezett szocializmushoz való viszonyulás. A kritikai baloldal nagyobbik része "hibáival" együtt etalonnak tekinti az elmúlt társadalmi berendezkedést, elsősorban azért, mert egzisztenciális biztonságot és a jelenleginél mindenképpen magasabb színvonalú anyagi jólétet biztosított a társadalom nagyobbik részének. Tamás Gáspár Miklós és jómagam viszont – a létezett szocializmus pozitív hozadékának (hozadékainak) elismerése mellett – úgy véljük, hogy az elmúlt rendszer a szabadságjogok korlátozása és az általa felhalmozott demokratikus deficit miatt védhetetlen. Továbbmenve: legalábbis magam úgy vélem, hogy amennyiben a jelenlegit meghaladó rendszer körvonalain gondolkodunk, akkor egy olyan rendszert kell elképzelnünk, melynek váza semmiben sem hasonlít a létezett szocializmus alapvonalaira. (Bővebben lásd Az újkapitalizmus és ami utána jöhet… című könyvemet – Új Mandátum, Budapest, 2006.)

A második vízválasztó az MSZP-hez való viszony. Érdekes módon – bár nem véletlenül – a kritikai baloldalon belül többnyire éppen azok pártolják a neoliberális irányítás alá került MSZP-vel való – legalábbis látens – szolidaritást és/vagy együttműködést, akik a létezett szocializmusra mint alapvonásaiban rekonstruálandó társadalmi rendszerre tekintenek. Megint csak TGM és magam viszont azon az állásponton vagyunk, hogy a jelenlegi MSZP-vel való "együtt mutatkozás" nemkívánatos, többek között azért, mert ez hiteltelenné tehet és tesz bennünket a neoliberalizmussal szembeforduló fiatalság előtt.

És itt jön a harmadik nézetkülönbség: eltérő a viszonyunk a fiatalság alternatív civil szervezeteihez. Ezen szervezetek többsége – nem függetlenül a politikai baloldal és jobboldal öncélú, a társadalom valóságos dilemmáitól többnyire elszakadó acsarkodásától – nem kívánja magát elhelyezni a hagyományos baloldal-jobboldal tengelyen. Abban egyetértés van a kritikai baloldalon, hogy a baloldali tradíció döntő része igenis vállalható, abban viszont nem, hogy mennyire lehetünk elfogadóak azokkal szemben, akik ezt az örökséget elvetik (vagy legalábbis nem kívánják meghatározni a hozzá való viszonyukat), és egészen új dimenziók mentén törekszenek meghatározni politikai identitásukat. Többen közülünk súlytalannak vagy legalábbis látens jobboldalinak tekintik ezeket a szerveződéseket, jómagam azonban úgy látom, hogy ez a stigma elsietett, sőt egyenesen káros: nyilvános használata valóban a jobboldalra – sőt, a szélsőjobboldalra – lökheti az ebben a kérdésben egyelőre bizonytalan fiatalokat. A fiatalság gombamód szaporodó civil szervezeteit, amellett hogy azok fontos társadalmi feladatokat töltenek be, és égető társadalmi feszültségekre, problémákra hívják fel (sok esetben a politikai és rendszerkritikai baloldal helyett) a figyelmet (az ökológiai krízistől a hajléktalanságig), magam olyan tanulópályának tekintem, ahol az erősebb és határozottabb rendszerkritikai magatartás és gondolkodás a gyakorlati tapasztalatok útján sajátítható el.

A civil szervezetekhez való viszony kérdéséhez kapcsolódik egy, a nézetkülönbségeknél mélyebb – valójában azok alapját jelentő – problematika: a társadalomjobbító attitűdök autoriter vagy demokratikus jellegének kérdése. A kelet-európai értelmiségi hagyományoknak megfelelően többen közülünk döntően a mindenkori hatalom közvetlen befolyásolásával – sőt, esetenként a hatalomgyakorlásban való tényleges részvétellel – kívántak és kívánnak társadalmi hatást kifejteni, társadalmi folyamatokat generálni. De egyben ők azok is, akik önmagukat valamiféle élcsapatnak gondolják, akiknek kívülről, de főként felülről kell bevinniük az eszmét az éretlen társadalomba. Eme hatalomorientált beállítódáshoz többnyire szervesen kapcsolódik a kívánatos társadalmi folyamatok beindulásának, beindításának cezúraszerű változásként, változtatásként való elképzelése.

Ezzel szemben magam úgy vélem, hogy feladatunk ennél jóval szerényebb – de egyben több is. Ez pedig nem más, mint azoknak az újkapitalizmus méhében megszülető szerves folyamatoknak, ellentendenciáknak a katalizálása és támogatása, melyek hosszabb távon egy újszocialista alternatíva felé mutathatnak.

Vannak azonban rövidebb távú feladataink is – és a felsorolt nézetkülönbségek ellenére nevezőink ebben biztosan közösek. Ezek közül kiemelkedik a neoliberalizmus és az általa kitermelt szélsőjobboldal elleni küzdelem.

Ehhez kapcsolódóan megfontolására ajánlom azt a már többször bizonyított tételemet, hogy a globális és hazai tőke túlhatalma következtében a szuverén társadalom- és gazdaságpolitika hazai mozgástere rendkívül szűk, gyakorlatilag a zéróhoz közelít. Ezért itt és most ismét papírra vetem azt a gondolatomat, hogy legalábbis a kelet-európai országoknak együttesen kellene fellépniük a nemzetközi és helyi tőkés csoportok diktátumaival szemben – ennek gazdasági alapja a kelet-európai országok egymáshoz való gazdasági közeledésével már kezd kiépülni. Az együttes fellépésnek, érdekképviseletnek már ma el lehetne indítani a baloldali értelmiségi előkészítését – vagyis a kelet-európai baloldali értelmiségnek a jelenleginél jóval intenzívebb párbeszédét, majd összefogását szorgalmaznám.

És van még valami, ami talán szintén rövid távon is megvalósítható: az egymás iránt tanúsított, eddigieknél erősebb politikai és emberi szolidaritás. Bibó István azt írta Marxról, hogy életműve erkölcsi üzenetének súlya meghaladja a tudományos tartalom jelentőségét – függetlenül attól, hogy Marxnak ez szándékában állt-e vagy sem. (Bibó megállapítja, hogy nem állt szándékában.) Ez az üzenet pedig nem más, mint az esendőkkel, a gyengékkel való együttérzés erkölcsi normaként való felmutatása. Vagyis műveinknek, cselekedeteinknek mindig van erkölcsi tartalma, jelentése is, akár akarjuk ezt, akár nem. Így csakis akkor leszünk képesek a társadalmi szolidaritás éledésének katalizálására, ha – szakítva egy rossz baloldali beidegződéssel, hagyománnyal – az egymás iránti szolidaritást is folyamatosan gyakoroljuk és magatartásmintaként felmutatjuk.

---

Szerdahelyi István

A magyar baloldal tevékenysége mint "tulajdonság és meghatározottság nélküli semmi"

Az Eszmélet szerkesztősége által feltett kérdésre adandó válasz megértésének előfeltétele, hogy az ember jelezze, mit ért baloldaliságon. Nos, szerintem ennek minimuma egyrészt az a meggyőződés, hogy az európai kultúrkör mai történelmi helyzetében tűrhetetlen minden olyan társadalmi berendezkedés, amelyik nem hajlandó az alávetett osztályok számára legalább akkora létbiztonságot nyújtani, amekkorát a legfejlettebb kommunista pártállamok és a közepesen fejlett kapitalista jóléti államok már az 1970-es és 80-as évtizedekben nyújtottak. Másrészt pedig az a meggyőződés is, hogy az effajta társadalmi állapotok csak kiindulópontjai egy olyan fejlődésnek, amely – hosszabb történelmi távon – az osztálykülönbségek, valamint a centrum, félperiféria és periféria régiói közötti különbségek fokozatos csökkenése felé vezet.

A közép- és kelet-európai posztkommunista országokról bizonyára beszámolnak majd e nézetcserében nálam illetékesebbek. A magyarországi baloldal helyzetére vonatkozó téziseim az alábbiak.

1. A magyar nemzet túlnyomó többsége baloldali

A magyar nemzet 1989-90-ben csak azért ment bele a rendszerváltásba, mert az állampártot, amely az addigi felmérések szerint a választáson a szavazatok relatív többségére számíthatott volna, vezetői 1989 októberében feloszlatták. Az új politikai elitek továbbá azzal ámították az ország lakosságát, hogy az átalakulás célja egyrészt a fejlett jóléti rendszerek életszínvonalának utolérése, másrészt pedig – miként erre Wiener György mutatott rá akkoriban – egy olyan vegyes gazdaság kialakítása, melyben a közösségi tulajdon szerepe lesz a meghatározó. S ha jobban meggondoljuk, az állami tulajdon ilyen társadalmasítása baloldalibb lett volna a korábbi viszonyoknál.

Azóta a választásokat minden párt hangzatosan baloldali jelszavakkal nyerte meg. Fontos tényt hangsúlyoz Szalai Erzsébet, mondván, hogy a baloldali társadalompolitikai programokat a "jobboldali", "keresztény nemzeti" pártok – 1990-ben az MDF, majd 1998-ban a Fidesz – még sokkal erőteljesebben fogalmazták meg, mint az MSZP. Amikor pedig kiderült, hogy kormányra jutva egytől egyig radikális jobboldali politikát folytatnak, a következő választásokon a választók mindegyiket meg is buktatták. A "büntető szavazások" e rendszere 2006-ig tartott. Akkor az MSZP-nek sikerült egy újabb ciklusra megkaparintani a hatalmat, de a "Gyurcsány-csomag" olyan országos felháborodást keltett, hogy csak rendőrterrorral aládúcolt legalitása tartja fenn a legitimitás hiányának mélysége fölött. E felháborodás ösztönzői egyértelműen baloldali indulatok, s ha valaki az árpádsávos zászlók és a Szent Korona-tanról való süketelések alapján akar ítélkezni fölöttük, vegye észbe Andor László 1992-es figyelmeztetését: "Teljesen elhibázottnak tartom, ha a jobboldaliságot csak a politikai díszletek szintjén vesszük észre. […] Véleményem szerint a jobboldaliság lényege a gazdaságban van, egyrészt az IMF-program feltétel nélküli végrehajtása, másrészt a […] szabad rablás, harmadrészt pedig a tulajdonnak a politikai alapon való osztogatása."

2. A nemzet többségének nincs politikai képviselete

Ilyesformán viszont a magyar politikai életben egyetlen baloldali, a nemzet többségét képviselő párt sincsen, mert – ismét Szalai Erzsébetet idézve – "a baloldal szerepkörét betöltő" (én inkább úgy mondanám, hogy az újságírói és politológus szubkultúrákban baloldalinak titulált-hazudott) szocialista és liberális párt egyaránt "zsigereiben jobboldali". A többpártrendszer tehát elszakadt a társadalomtól, talajtalanná vált, és azóta különböző emblémákkal díszített léggömbjei csak a közvélemény-kutatások adataiban himbálóznak felfelé vagy lefelé a politikai felhőrégióban. Valójában az összes parlamenti párt tagsága nem sokkal haladja meg a lakosság 1%-át, ami azt jelenti, hogy 29-szer kevesebben vannak, mint a 2005-ben Magyarországon tartózkodó külföldi turisták. Hazánk – Bayer József szavaival – "néptelen demokráciává" változott.

Ami azt jelenti, hogy – Kállai R. Gábor remek esszéregényének, az Elvtársalgónak a terminológiáját használva – a "valóban elkötelezetten baloldali baloldalnak" a magyar történelemben soha nem volt még akkora esélye, hogy a nemzet messze túlnyomó többségének akaratát képviselve lépjen a politika porondjára, mint ma. Kizárólag rajta múlik hát, hogy változtasson azon a helyzeten, amelyben tevékenységének eredménye – ugyancsak Kállai szavaival – "a tulajdonság és meghatározottság nélküli semmi".

3. A baloldali baloldal mint óriási kupac

E "valóban elkötelezetten baloldali baloldal" semmiségének legfőbb oka az, hogy elképesztően sok. Bizonyosra veszem, hogy az iskolai önképzőkörök száma meg se közelíti a baloldali baloldal szervezeteiét. Csak én magam annyinak vagyok az elnöke, elnökségi tagja, főtitkára, kuratóriumi tagja, hatóság előtti képviselője, hogy számon se tudom tartani, hánynak. Mindegyikük derekas munkát végez, de a legjobb esetben sose hallottak egymásról. Ezt felismerve alakultak is a baloldali baloldal tevékenységének összefogására, együttműködésének megszervezésére törekvő egyletek is. Csak az a baj, hogy ezek száma – némi jogos rosszindulattal mondva – meghaladja az általuk összefogandó egyletek számát.

A rosszabbik eset az, ha hallottak egymásról, mert akkor gyűlölködnek. Egyszer részt vettem egy tanácskozáson, ahol izzó hőfokú vita folyt arról, hogy melyek is a baloldaliság átfogó jellemvonásai. A végén abban foglaltam össze tapasztalataimat, hogy a baloldaliság egyetlen ismérve: mindenki, aki baloldali meggyőződésű, szívből utál mindenkit, aki szintén baloldalinak vallja magát. Szavaim nagy derültséget és tetszést arattak, mintha nem egy halálos betegség diagnózisát jelentettem volna be.

Végzetesen szenvedélyes indulatok csapnak össze köreinkben 1956 értékelése körül, mintha nem fél évszázaddal ezelőtti eseményről lenne szó, melynek elemzése immáron ugyanúgy a történettudományi szakma belügye, ahogyan a tatárjárásé. Le tudjuk árulózni egymást Nagy Imre vagy Kádár János szerepének megítélése kapcsán, s ezzel ugyanolyan eszeveszettségről teszünk tanúbizonyságot, mintha egy süllyedő hajó tisztjei azon marakodnának, hogy a tavalyelőtti vagy a tavalyi hajóskapitány volt-e tiszteletreméltóbb. Minden alkalmat felhasználunk az egymás elleni gáncsoskodásra: ha más nem akad, éles bírálatra adhat (adhatott már) okot az is, hogy egy szerző Marx és Engels szövegeit miért a Válogatott Művekből, s nem az Összes Művekből idézi.

Mindannyiunk számára magától értetődőnek kellene lennie, hogy ezt a gittegylet-kupacot egyetlen, egységes politikai párttá kellene szervezni. Megkeresni azokat az elveket és gyakorlati elképzeléseket, amelyek összekapcsolnak bennünket, s ezekből ütőképes programot alkotni. Vitácskáink jelentőségét személyes nézetkülönbségekké vagy legfeljebb platformeltérésekké lefokozni és az érvek józan mérlegelésével rendezni.

4. A baloldali orgánumok sokasága mint a hatástalanság dömpingje

A posztkommunista kapitalizmusok szellemi életének alapvető ellentmondása, hogy a parlamenti képviseleti arányát tekintve törpe radikális jobboldali liberalizmus eszméinek képviselői foglalják el benne a kulcspozíciókat. Ennek közismert oka, hogy a pénzpiaci-transznacionális tőke mindjárt a rendszerváltás kezdetén felvásárolta kulturális intézményeinket. Harsányi Iván már 1992-ben figyelmeztetett arra, hogy "a tőkét Magyarországon ma elsősorban a tömegkommunikációs szférába ajtóstul berontó rablómonopóliumok, főként pedig a nemzetközi pénzügyi szervezetek fizikailag jelen nem levő hatalma képviseli. Ezzel az utóbbi hatalommal nem tudunk mit csinálni."

Így állt elő a helyzet, hogy a baloldal nemcsak a rádióból és a televízióból szorult ki, hanem még lapja sincsen. Olyan lapja tudniillik, amelyik kellő terjedelemben, legalább heti rendszerességgel jelennék meg, hogy számottevő közönségformáló szerepet tudjon betölteni. A baloldalnak nincsen lapja, mert egyetlen olyan komolyabb sajtóorgánum sincs, ahová egy baloldali tollforgató beadhatná az írásait, anélkül hogy attól kellene tartania: sorait szemétkosárba dobják, mert baloldali. A baloldalnak nincsen lapja, mert egyetlen olyan sajtóorgánum sincs, amelyet egy baloldali gondolkodású ember úgy olvashatna, hogy amit olvas, az a baloldal véleménye a világ dolgairól. A baloldalnak nincsen lapja, ahonnan a baloldali gondolkodású ember kielégítő tájékoztatást kaphatna arról, milyen vitaálláspontok találhatók a baloldaliak táboraiban, s mi választja el őket a jobboldali táboroktól. A baloldalnak nincsen lapja, mert az újságosstandokon egyetlen baloldali sajtóorgánum sem található.

Abszurddá akkor válik ez a helyzet, ha azt is tudjuk, hogy a baloldalnak rengeteg lapja van; fel sem lehet becsülni, milyen sok. A tájékozottak harminc-negyvenre taksálják a számukat. Ezek – a havi megjelenésű Ezredvég és a negyedéves Eszmélet mellett – néhány lapos, rendszertelenül kiadott kis kiadványok; postán szokás őket ingyen eljuttatni egyes emberekhez. Havi vagy pláne negyedéves folyóiratokban lehet örökzöld témákat ragyogóan elemezni, de ezek csak akkor képesek tudósítani például arról, hogy az országban forradalmi helyzet készül, amikor a kirobbant forradalmat már régen le is verték. A néhány lapos kis kiadványok olyanok, mint a hajótöröttek füstjelei a lakatlan szigeten.

A baloldalnak nincsen lapja, mert egy komolyabb hetilap kiadásához rengeteg pénz kell. Csakhogy havi, negyedévi folyóirataink és töméntelen komolytalan lapocskáink is rengeteg pénzt emésztenek fel. Ha ezeket az anyagi forrásokat mind egyesítenénk, meg lehetne jelentetni azt a hetilapot is, amelyik betörhetne az újságosstandokra, és jelentősebb előfizetői-vásárlói táborra, támogatókra tehetne szert. Nem szólván arról, hogy az egységes politikai párttá szervezett baloldal orgánumaként milyen jelentősége lehetne.

Egy ilyen orgánum hozzásegíthetne, hogy a baloldal hangja teret hódítson még a rádió- és tévéműsorokban is. A tőkés média legfőbb célja a minél nagyobb profit. Ezért szenzációhajhásznak kell lennie; nem teheti meg, hogy nagy hírértékű információkat elhallgasson, hiszen ezzel elveszítené autómárka- és intimbetét-reklámjainak közönségét. Ha léteznék az egységes politikai párttá szervezett baloldal és annak profi módon szerkesztett hetilapja, könnyen el tudná érni, hogy a tévéműsorokban se csak az árpádsávos zászlók lengetésének sűrű premier plánjai jelezzék, hogy az országban nem mindenki a radikális jobboldali liberalizmus híve.

Lehet persze továbbra is a "tulajdonság és meghatározottság nélküli semmi" eredményeinek bűvöletében élni. Üldögélhetünk az íróasztalaink mellett, és átérezhetjük, milyen nagyon okosak vagyunk, meg műveltek. A világ minden gondjára-bajára kész válaszaink vannak. Ezeket időnként papírra is vetjük és kinyomtattatjuk ritkán megjelenő, kis példányszámú lapokban, melyeknek létezéséről még a hivatásos lapárusok se hallottak soha. Amikor írásainkból egy kötetre való összegyűlik, addig törjük magunkat, míg valahogyan azt is sikerül publikálni. Terjeszteni nem – de a példányokat szétküldözgethetjük barátainknak és ismerőseinknek, s lesz egy újabb katalóguscédula is a nevünk és a születési évszámunk alatt az Országos Széchényi Könyvtárban. Mindaddig, amíg a könyvtárosok rájuk nem írják a halálozásunk évszámát is.

---

Tamás Pál

Szektatudat vagy eklektika: létezik-e ma más magyar baloldali elméleti lehetőség?

Az elmélet és a politikai cselekvés ciklusainak paraméterei közismerten eltérnek. De csúcspontjaik véletlenül akár össze is eshetnek. Persze, az ilyesmi ritka. Az 1989 utáni Közép-Európában nem is fordult eddig elő. Színen van, sokszor választásokat is nyer egy mérsékelt politikai baloldal. De sikerei baloldali elméletektől rendszerint függetlenek. E teóriák még mindig – vagy ismét – társadalomkritikai irányultságúak, konkrét intézményépítési technológiákkal lényegében nem rendelkeznek. Az, amire ilyenként mégis hivatkoznak, vagy nem volt autentikusan baloldali, vagy része volt az államszocializmus bukásához vezető útnak. Így, szerencsére, megismételhetetlen.

A baloldali kormányok, bár elvben nem lennének feltétlenül ellenségei valamilyen baloldalibb elvi politizálásnak, igazán ennek újabb mibenlétére vonatkozó használható ötleteket, tanácsokat általában a teóriától nem kapnak. Amit azután végül csinálnak, az valamilyen keveréke felpuhított neoliberális világbanki ajánlásoknak, gazdaságpolitikai pragmatizmusnak és erőfeszítéseknek, hogy országaik legalább jelenlegi pozíciókban a davosi nemzetközi versenyképességi listákon megragadhassanak. E politikuscsoportok általában némi malíciával érzékelik (ha az egyáltalán percepciós küszöbük fölé került) saját baloldali kritikájukat. De kezdeni avval általában semmit sem kezdenek. Nagyon nincs is mit. A nem operacionalizált tanácsokkal, ajánlásokkal, óhajokkal mit is lehetne a minisztériumokban csinálni?

Mindeközben a magyarországi jobboldali, konzervatív-nemzeti értelmiségi szöveggyártás terjedelme az utolsó évtizedben folyamatosan nő. Legalább 5-6 nagy terjedelmű budapesti értelmiségi folyóirat működik e térfélen, közöttük újak is. A Heti Válasz nyomott és eladott példányszáma elhagyta az Élet és Irodalomét (az előbbit 35 ezerben nyomják, és 25 ezerben adják el, az ÉS-t külsők nem auditálják, de saját bevallásuk szerint 20 ezer körül nyomják és 16-17 ezer körül adják el mostanában). A profilok részben különböznek, de a trend azért itt is látható. Még a Magyar Nemzet publicisztikáinak hosszából és kevésbé tördelt, egybeszabott szedéséből is látszik, hogy azokat inkább értelmiségi olvasónak szánták, mint a szerzőiket állandóan rövidebb, "olvashatóbb" nyelvű írások előállítására biztató baloldali lapokat.

A baloldali értelmiség is egyre inkább – a szocialista kormányzástól egyébként talán függetlenül – az ezeken a helyeken (is) összerakott jobboldali agendával találja szemben magát. Az állami reformok előkészítése mind ez idáig egyébként zárt ajtók mögött folyt, s oda a baloldali teoretizálástól kapható száraz anyagra a döntéshozók – valljuk be – különben sem számítottak. Persze, aki akarta, ebből a körből is a nyilvánosság előtt védhette Molnár Lajos egészségügyi reformjait. De hát azokban – bár elvi szükségszerűségükkel nehéz vitatkozni – teóriát és baloldali érzékenységet önmagukban sokat nem lehetett felmutatni. A baloldali kormány reformretorikája így azután furcsa módon a potenciális baloldali teoretizálást még jobban elhallgattatta.

Közben azért a magyar közéletben most nyelvvita folyik. Ideológiákról, persze, említés történik. De igazán arról van szó, hogy aki a nyilvánosság nyelvét ma (nagyobb arányban) ellenőrzi, az képes lesz arra, hogy a magyar történelem egy fontos "elágazási" (bifurkációs) pontján, az EU rendjébe tagozódás pillanatában valamilyen mértékben ellenőrizze sokak személyes életstratégiáját, világképét is. A tét nagy, a küzdelem identitásokat is érint – innen az egyelőre nem csituló csatazaj. Aki az elágazási pontok szellemiségeire hat, egy következő hosszabb szakaszt is majd nagyobb gond nélkül befolyásolhat.

Itt a baloldali ideológiák marketingjével kapcsolatban legalább három alapproblémát érdemes megemlíteni.

Először, el kellene készíteni, politikailag is kezelhető módon, a rendszerváltás egyenlőtlenséggeneráló vagy -tompító hatásainak mérlegét. A rendszerváltásról kanonizált beszédmódunk a "nem volt és lett szabadság és demokrácia" tétel lett. Ez természetesen érthető, indokolható, védhető. De ismerjük fel, hogy egyrészt a rendszerváltásnak létezhetnek hasonlóan kiemelt dimenziójú szembeállításokra épülő olvasatai (több vagy kevesebb szuverenitás vagy erkölcs, több vagy kevesebb igazságosság, egyenlőtlenség, biztonság). Másrészt, ne lepődjünk meg vagy háborodjunk fel, ha egyes társadalmi csoportok ezeket máris használják. Ösztönösen, más kulturális minták hatásai alatt – de a baloldali ideológiák ezekre való esetleges rácsodálkozásaitól teljesen függetlenül. S alkotnak erről ítéleteket, vélekednek ezekből következően múltbeli vagy mai politikákról. Ha a bal teória ma is megmarad a történet részben az 1989 előtti liberális ellenzéki és részben a 80-90-es évek fordulójának "még nem nagyon poszt"-hidegháborús nemzetközi importból származó – egyébként az idő tájt teljesen érthető -, dichotomikus értelmezéseinél, és nem kísérli meg, e metszet mellett, a többit is a képbe emelni, rossz szolgálatot tesz a mai magyar társadalomnak. S rossz szolgálatot tesz – nem utolsósorban gyávaságból? – a mai baloldali kormányzati elitnek is. Mulatságos lenne, ha miközben büszkék lennénk a magyar értelmiség detabuizáló képességére, épp a rendszerváltás 1986-92-es ideológiai lenyomataiból csinálnánk ma tabut. Miközben a nem értelmiségi mininyilvánosságok – barátok, szomszédok, kollegák között – azt már régen detabuizálták.

Másodszor: elméleti választ kellene valamiként adni a társadalomban épp az utolsó másfél évtizeddel kapcsolatban megfogalmazódó – újabban robbanásszerűen jelentkező – elégedetlenségnek. Sőt, ne féljünk kimondani, dühnek is. Végül is mi más lehet a baloldali elméletek aktuális feladata, mint a mindenkori indulatok értelmezési, sőt esetleg későbbi cselekvési keretekké szublimálása. Nem értjük, s nem is akarjuk érteni, amikor sokan – adekvát ajánlott és elfogadható magyarázó sémák hiányából következően – azokat és úgy vádolják sorsuk pillanatnyi állapota miatt, akiket és ahogy korábban is meg szoktak vádolni. Hiszen az újabb kori magyar történelemben, amikor az emberek magukat áldozatnak érezték – s néhány pillanattól eltekintve majdnem mindig annak hitték -, két sémát kínáltak. Az első a "vádold az urakat" (tőkéseket, ispánokat, szolgabírókat), a második a "vádold az idegeneket" (zsidókat, romákat, románokat) volt. Az elsőnek volt egy 1945 előtt plauzibilis – fontos pontokon Marxra hivatkozó – változata, amelyet ma még megnevezni is csak három bocsánatkérés után szabad. Aktualizálására, átszitálására, újragondolására itt igazán senki sem vállalkozott. A legközelebbi, mégis ilyesmivel legalább teoretikusan foglalkozó, figyelemre méltó címek egyébként most sem moszkvaiak, hanem berliniek, német és észak-olasz egyetemi városokból valók. Így azután marad a második, a korábbi ideológiai-retorikai piacokról ismert csomag. A radikális, esetenként extrém jobboldali. Amin mi meg felháborodunk. Rosszabb esetekben, ha érzékenyebbek vagy idősebbek-tapasztaltabbak vagyunk, még rettegünk is. De hát a "társadalmi drive" adott, azt használja, amit kínálnak neki. Azt persze nem hiszem, hogy aki láthatóan jól érzi magát az árpádsávos lobogóval a kezében, azt most rávehetjük arra – hiszen elmagyaráztuk neki, mi is történt itt másfél évtized alatt -, hogy kisebb morgással összetekerje a zászlóját, és beiratkozzon egy szakmai átképző tanfolyamra. Mert akkor majd ő is jobban boldogul. És később esetleg balra szavazzon. De a mozgalmak tömegessé válását talán így is meg lehet azért akadályozni (senki se bízza el magát, mert március 15-én este az extremisták kevesen voltak).

Harmadszor, újra kellene gondolni a forgalmazott ideológiai csomagok szélességét. Némileg leegyszerűsítve, a jobboldal középszintű vagy mezo-fogalomkészletekkel operál (nemzet, hagyomány, értékválság, kollektív erkölcs). Itt az alaphangszerelés ma is 19. századi, de ez nem baj, mert a magyar politikai kultúra legfontosabb hívó szavai is ugyanebből az időből származnak. A baloldali csomagok ezzel szemben, egyébként mai nemzetközi divatokkal konform módon, vagy makrofogalmakkal operálnak (neoliberalizmus-kritika), vagy szubkultúrákat érintő, parciális fogalmakkal (feminizmus, tolerancia, multikulti a kisebbségeknek stb.) dolgoznak. A fogalmak mögötti tartalmaktól teljesen függetlenül azonban látható, hogy e szubkultúrák Közép-Európában még gyengék, nem lehetnek igazán hordozói fontos ideológiáknak. A "neoliberalizmus"-problematika, amely ma igazán az aktuális, átfogó kapitalizmuskritikát jelentené, pedig bár jól kiszerelhető, alaposan kidolgozott csomagjai importálhatóak a világból egy olyan önmagára fókuszált, periferikus kultúrában, mint a magyar, igazán nem fog meg tömegeket. Közben a másik oldal nem azért tűnik sokaknak ideológiailag elfogadhatónak, mert a "nemzetfogalom mindig is az övé volt", vagy hogy a baloldal "89 előtt évtizedekre elveszítette a kezdeményezőkészségét", hanem mert mezo-ideológiai szinteken operál, ellenfele pedig nem. S a magyar miliőben ez az, ami igazán fogyasztható. Érdekes módon az egyetlen mezoszinten is kezelhető s a jobboldal által nem használt, láthatóan már itthon is rezonanciaképes világképi elem az ökológiai lenne. A baloldal azonban ezt igazán nem használja. Sőt, bizonyos értelemben a kormányzásban – az aktuális ultrarövid távú versenyképességi megméretés hálójában – stratégiai szinten kifejezetten idegenkedik is tőle.

Természetesen nem hinném, hogy a különböző kritikákkal szemben az MSZP-ben a generációváltást így is valamilyen viszonylagos jobboldali vagy pőrén technokrata fordulatként lehetne értelmezni. De mivel az országos politika is – fogalmaink szerint – a mezoszinten operál, a kormányzáshoz a baloldal, amely 89 után teóriagyártásnál, -behozatalnál ezt az absztrakciós szintet elkerüli, túl kevés ideológiát szolgáltat. De az itteni baloldali elméleteknek a kormányzáshoz kellene iránytűvel szolgálniuk. Arra rövid távon (s ez a táv most Magyarországon mindent felülír) lehet használni skandináv vagy talán – ha nem is a főfogásoknál – kelet-ázsiai szakácskönyveket. A rendelkezésre álló helyi piacon elérhető nyersanyagok valamit lehetővé tesznek, más konyhai fogásokat kizárnak. De a közép-európai baloldali gondolkodásban ma amúgy sincsenek gourmand-ok. Hiszen ami készen van, s könnyen levehető a piacról, az vagy szektás, vagy eklektikus. Ha a kizárólagos fejlesztési doktrínaként már a 90-es évek orosz és argentin államcsődjeinél megbukott neoliberalizmussal küzd sárkányként itthon is valaki, bizony nekem szektásnak tűnik. Ha a különböző fejlesztő államok kifestőkönyveiből válogat (másokkal együtt, bevallom, én is), akkor pedig igencsak eklektikus. S ami akkor születik, sem teória igazán.

Egy "felhasználóbarátabb" baloldali teóriának ma Közép-Európában valószínűleg valamilyen periferikus állammodellel lehetne foglalkoznia. "Az elmélet majd visszatér, mint minden, és akkor fedezzük fel újra kérdéseit, amikor a tudatlanság ama fokára hág, ahol már csak unalom árad belőle" – írta 1968-ban Philippe Sollers egy befolyásos párizsi szöveggyűjtemény előszavában. E vonatkozásban ma az unalom már meghatározó Budapesten.

---

Z. Karvalics László

1. Én se Németországban, se Franciaországban, se Latin-Amerikában nem látok "erős" baloldali mozgalmakat, amihez képest Magyarországon "gyengébb" volna valami. A parlamenti demokrácia játékszabályaira machiavellizálódott európai szociáldemokrata pártok elitjéhez és tagságához nemigen tudjuk a "mozgalom" attribútumait kapcsolni a szellemi közösség, az éthosz, a szolidaritás vagy az akcióközösség értelmében, és nehezen értelmezhető az esetükben az antikapitalizmus is. Ha találnánk is hasonlót, az nem fundamentális elvi pozíció volna, hanem praktikus kormányzástechnikai részkérdésekben elfoglalt álláspontkülönbség. Az alternatív mozgalmak baloldalisága és antikapitalista mivolta közvetett és vitatható: az, hogy bizonyos összefüggésben kiindulópontjaik és tevékenységük interpretálható így is, attól ez még akcidentális marad a létüket szervező "alapproblémák", a környezet, a nemek stb. kérdéseiben elfoglalt álláspontjukhoz képest. Ennél már csak a Chavezre vagy Fidelre emelt tekintet lehet megtévesztőbb: arrafelé nem a Jövőt, hanem a Múltat látjuk, és erről most legyen elég ennyi. Hosszú évek óta autentikus baloldali kormányzást látok viszont a legszegényebb spanyol tartományban, Extremadurában, ahol a közpolitikai eszközöket a társadalmi tőke gyarapítása érdekében használják, és szisztematikusan próbálják a valódi esélyteremtésre helyezni a hangsúlyt. Ideje volna kicsit Szingapúrra is figyelni, ahol az exfabiánusból diktátorrá lett Lee Kuan Yew árnyékában a gazdagság bázisán most éppen a világszínvonalú, ingyenes egészségügyi ellátásnál és oktatási rendszernél tartanak, egy mind képzettebb, kulturálisan emelkedő népességgel, amely lassan, de fokozatosan veti le magáról az autokrácia béklyóit. Ha a baloldal jövőképet keres, akkor Finnországra és Tajvanra is pillanthat, amelyek egyfajta társadalmi laboratóriummá lettek: a finnek már egy évtizede eljutottak oda, hogy ha kell, a makro- és középszintű politikai döntésekben a gazdasági érdekeket felülírják a társadalmival, elsősorban akkor, ha kultúráról vagy oktatásról van szó. Tajvanon "akademokrácia" van, ahol alig értelmezhetőek már a hagyományos "osztályok": 90% körüli felsőoktatási végzettséggel, homogén, időnként felfelé nivelláló társadalommal. Az állampolgár "életideje" mint érték és mint mérőeszköz is itt tört be először a politikai programalakítás szintjére.

2. Ha van Ősbűn, akkor a baloldaliságnak az antikapitalizmusra való redukálása az. Nem azért, mert létezik nem baloldali antikapitalizmus is, hanem azért, mert a mind komplexebb és globálisabb jelenségvilág megértésének és leírásának alkalmatlan és korlátozott eszköze és kiindulópontja a "globális tőke" anatómiája. Pláne akkor, ha a valódi anatómiát kézrátétel helyettesíti. Az "elutasítás" reflexszerű, morális kiindulópont, amely minél doktrinerebb, annál inkább távolodik a tudományos standardoktól is. A kritikai pozíciónak az idők végezetéig helye van ott, ahol a tőkeviszonyok működése dehumanizál, értéket rombol, fenntarthatatlanná tesz, de csak annak a tudatában, hogy magyarázó elvként szükséges, de nem elégséges feltétele a komplex rendszer megértésének. És nem elsősorban azért, mert a tőkeviszonyok dominálta világrendszer egyidejűleg a megismerésnek, az értékteremtésnek, a humanizálódásnak és a fenntarthatóságnak is kapukat nyit. Könnyűszerrel létezhetnek egymás mellett, egyidejűleg, egymással szögesen ellentétes igaságok. Hanem főleg azért, mert a civilizációs alapkérdések, a mindennapi élet, a társadalmi viszonyok teljességének csak egyik komponense a gazdaság és a tulajdon történeti-szerkezeti meghatározottsága. Reménytelen és múltba révedő várakozás a radikális "lecserélés" eszkatológiája. Nagyon távol is van attól, ahogyan erről mondjuk Marx gondolkodott. Az ő alapkérdése az volt, hogyan "szüli meg", "hordja ki" a kapitalista alapviszonyokat meghaladó új formációt a tőke. És azt találta mondani, hogy a termelőerők és a termelési viszonyok forradalmasításán keresztül, ráadásul "felhalmozási" kontextusban (értsd: a posztkapitalista világ anyagi "alapjait" a kapitalizmusnak kell létrehoznia).

Amit igazán keresnünk kellene tehát, elméletben és gyakorlatban is, az az, hogy magának a kapitalista szerkezetnek az inherens mozgástörvényeiből és érdekviszonyaiból miként következtethetünk e majdani átmenet dinamikájára, formagazdagságára. Ha például az Internetre a globális tőke újabb offenzívájaként tekintünk, akkor nem fogjuk sokra tartani Yochai Benkler 2006. májusi The Wealth of Networkjét sem, amelyben kimutatja, mennyivel hatékonyabb tud lenni individuumok és csoportok társadalmi szoftverre épülő társadalmi termelése a profithajszoló vállalatokénál, és hogy miként formálódik éppen ki a nem-piaci innováció sok új formája az online közösségekben. Az emberi össztudás termelésének és elosztásának "új topológiáját" sem fogjuk érteni, ha Rosa Luxemburg-filológiával időzünk.

A baloldaliságot az ideológia makroszintje helyett egyre inkább az emberkép értelmezi. Ennek kiindulópontja számomra a marxi "mindenoldalúan fejlett ember". Ha a (politikai) cselekvést is abból vezetjük le, hogy miként lehet maradéktalanul bevezetni mindenkit a tudás társadalmába, hogyan lehet elérni azt, hogy a (politikai) közösség tagjai minél nagyobb arányban kultúra-, tudomány-, sport- és egészségorientáltak legyenek és lehessenek. Ahhoz, hogy a kiélezett nemzetközi gazdasági erőtérben sikeresen navigáljuk az országot, "pusztán" professzionális teljesítményre van (volna) szükség. Hogy a társadalompolitikában megnyíló választási, döntési, prioritási térben milyen folyamatok elindítására "esküszik" fel egy kormány, egy párt, az már elvi kérdés lesz. Minden, ami a vállalt emberkép irányába mozdít, progresszív lehet. Emiatt nincs válaszom arra a kérdésre, hogy mi minden tartozna bele a jövő átfogó és autentikus baloldali programjába. Ahová "zöldmezősen" hatol be a politikai cselekvés, ott nagyon sokféle módon lehet tenni ugyanazt – akár ugyanazt a "jót".

Amit nagyon éles kontúrokkal látok kirajzolódni, az az "elmaradt hasznok" és az elmulasztott "házi feladatok" világa. A sertés- és baromfiágazat vagy a hatósági árszabályozás fontos szakpolitikai parcellák, de az mégiscsak furcsa, hogy nagyságrendekkel több figyelem és erőfeszítés irányul ezekre a területekre, mint az életminőséget meghatározó alapvető kérdésekre. Egy elvi politika nem teheti meg azt, hogy a családon belüli erőszak sors- és értékpusztító ásatag mintázatait igazgatási és rendőrszakmai kérdésként kezelje, és néhány tucat elkötelezett civiltől várja a helyzet javítását, hanem konokul és következetesen azon kellene dolgoznia, hogy az összes létező beavatkozási eszközével elérje a tömeges kultúraváltást (ahogy, igen, a jobboldali német kormányok tették például ezt a hatvanas években, a tőkének ezek az elvtelen szálláscsinálói). Baloldali politikus nem hajthatná nyugodtan álomra a fejét, tudván, hogy a maradványelvbe és kontraszelekcióba fagyott állami gondozotti rendszerből csak kivételesen vezet út a társadalmi reintegrációhoz. Az információs korszak több nyelven beszélő, digitális kultúrán és átfogó műveltségen edzett pretoriánusai helyett egy cinikus és bűnös politika a kilátástalanságba, lélekvesztésbe süllyedők "tartalékcsapatait" termeli csak újra. A magyar társadalom 25%-a reménytelennek tűnő helyzeténél akutabb társadalompolitikai problémát nem ismerek, de a szegénység újratermelődése ellen ható folyamatok politikai menedzsmentje hol tárcafeladattá, hol annál alacsonyabb szintre csúszik. A nagy optikai csalódás, közkeletű vélekedés és bornírt hazugság pedig az, hogy mindez erőforráskérdés, és az ide allokált figyelem és pénz a 75% elől "szívná el" az energiát. Eközben nagyjából tudható, hogy egy offenzív és minden ízében megújult oktatáspolitika, illetve a tudásvagyonnal való gazdálkodás új minősége vihetne közelebb össztársadalmi szinten a megoldáshoz, a baloldal mégis csak asszisztál ahhoz a fiskális rendhez, amely pontosan a jövőnek ezeket a kulcsterületeit értékeli le.

Nem egy nagy, hanem sok kicsi és helyes lépés hitelesítheti az elvi politikát. És akkor, afféle "bónuszként", hirtelen sok, mozgalomszerű elem is újjászülethet, messze a politikacsinálás kiüresedett kulisszáin túl. A nevelőotthonokba, iskolákba való, "társadalmi munkában" történő betanítástól a hátrányos helyzetű gyerekek számára kitalált önfenntartó táborok szervezésén át a szolidaritás, az értékközvetítés, az egymásra figyelés új felületeinek és kultúrájának keresésével és megteremtésével.