Gavriel Bar-Shaked – Julia Bock – Josi Stern: Miscarriage of Justice. The Elimination of Jewish Attorneys in Hungary during the Holocaust. IAJLJ, Tel-Aviv, 2006 könyvéről

A kiadvány a magyar jogásztársadalom veszteségeinek, a holokauszt áldozatainak, a meggyilkolt, a jogászi pályától, munkától eltiltott ügyvédeknek állít emléket. Többek között olyan jogászok, ügyvédek, egyetemi professzorok és jogalkotók nevét olvashatjuk az International Association of Jewish Lawyers and Jurists gondozásában megjelent kötetben, akik a jog területén dolgoztak, tanítottak, kutattak vagy törvényt alkottak. A kiadványt, amelynek alkotói Dr. Gavriel Bar-Shaked, Dr. Julia Bock és Josef Stern, a 2006. november 16-19-i Budapesten rendezett konferencián mutatták be. Az International Association of Jewish Lawyers and Jurists háromévenként ülésezik Jeruzsálemben, továbbá számos nemzetközi konferenciát és szemináriumot szervez a világ több más európai városában, többek közt Thesszalonikiben, Berlinben és Varsóban, valamint 2006 novemberében Budapesten.

Minden név személyes sors, a magyar zsidóság sorsa, a magyar társadalom sorsa és történelme. Nevek nélkül nem tudunk emlékezni, nevek nélkül nincs múlt. A kiadvány csak neveket sorol, a recenzensnek nehéz dolga van, de a nevek magukért beszélnek, mivel mögöttük meghúzódik a történelem. A történelem ismerete nélkül semmivé, azaz füstté válnak és váltak a holokauszt áldozatai.

A magyar jogásztársadalom története a kreativitás, a társadalmi értékekhez való hozzájárulás és az integritás példájának története, és ezzel együtt az árulás, az emberi méltóság meggyalázása, a büszkeség és a gyilkosság története.

A második világháborút követően, az akkor hatályban levő rendelkezések alapján, az ügyvédi kamarák bejegyzett tagjainak számot kellett adniuk a háború alatti tevékenységükről. A kamarák rendezett és hozzáférhető iratanyaga jelenleg is gazdag történelmi háttéranyagként szolgál, és egyben forrásanyaga a most megjelent munkának.

Az ún. értelmiségi kamarák (magyar orvosi, ügyvédi és mérnöki kamarák) bejegyzett tagjainak listája, a sok ezer személyi kartoték rengeteg történeti információt tartalmaz, mivel 1938 után mindenkinek, aki valamilyen kamara tagja volt, a nagyszülőkig bezárólag el kellett számolnia családi hátteréről és felekezeti hovatartozásáról. Ezek az információk bekerültek azokba a személyi dossziékba, amelyekbe régi időktől fogva gyűjtötték a kamarai tagok adóbevallásáról, lakásviszonyairól s egyéb szakmai ügyeiről szóló információkat. Feketelistákról van szó. Olyan listákról, amelyeket maguk az orvosok, ügyvédek, mérnökök állítottak elő kollegiális körben a kamaráik részére. A listára az került fel, akit kamarai tagsági jogától készültek megfosztani – többnyire vallási okból. Azok, akik 1938-tól kezdve szorgosan dolgoztak ezeken a listákon, többségükben talán nem gondoltak arra, hogy a névsor valamikor majd élet és halál kérdésében fog dönteni. Azt azonban önmagában a listák gyártása is jelzi, hogy készítőik milyen messzire kerültek attól a régimódi liberális légkörtől, amely az értelmiséget jellemezte Magyarországon.¹ Az 1867-es kiegyezéssel Magyarország nem nyerte el ugyan teljes függetlenségét, de a nemzet előtt kitárultak a relatív önállóság lehetőségei, saját országgyűlése és közigazgatása lett.

1880-tól a második világháborúig az ügyvédek alkották a második legnagyobb foglalkozási csoportot a képviselők között. Az etnikai és az állampolgársági nemzetfogalom között még nem húzódott áthághatatlan szakadék. A nemzeti identitás nem esett feltétlenül egybe az állampolgársággal, de nem is zárta ki azt. Ebben a kettősségben a modernizációs folyamatokkal és a mobilitással összefüggésben volt helye az etnikai identitás szándékolt váltásának: az asszimilációnak, ahogy ezt a zsidóság asszimilációja, vagy Budapest magyar nyelvű várossá válása is mutatja, de a disszimilációnak is. A nemzetiségi, valamint a modernizációval együtt járó feszültségek politikai kezelését a magyar kultúrfölény hangoztatása és a szupremácia fenntartásának igénye jellemezte. Ez a politikai reformelképzelésekre is igaz volt, például a Wekerle-kormány választójogi minisztere, Vázsonyi Vilmos által 1918-ban beterjesztett liberális választójogi tervezetre.

Az 1880-as években hirtelen fellobbant antiszemita hullám (lásd Dreyfus-per Franciaországban) elérte Magyarországot és az ügyvédeket. Bűnük az, hogy az "egész ügyvédi szakmát a magyar társadalom csődbe juttatására szervezkedő zsidó összeesküvés szolgálatába állította". A korai antiszemita kampány érdekessége, hogy a támadások éle legalább olyan mértékben irányult a nem zsidó, de filoszemitizmusban elmarasztalt ügyvédi karra, mint magukra a zsidókra. A tiszaeszlári vérvádperrel tematizálódott a vallási alapú antiszemitizmus. A per után, 1883 októberében Istóczy Győző képviselő megalapította az Antiszemita Pártot. Megjelent a látens antiszemitizmus. A vád: a tiszaeszlári per kimenetele mintegy bizonyítékul szolgált arra, hogy a magyar ügyvédek behódoltak a zsidók uralmi törekvéseinek.² (Vö. Eötvös Károly: A nagy per, mely ezer éve folyik, s még sincs vége.)

Az első világháború után az antiszemita hullám elérte a közigazgatást. 1920-ban az országgyűlés meglepő gyorsasággal látott hozzá az egyetemi felvételi rendszer reformjához, s egy éven belül megszületett Magyarország modern történelmének első zsidóellenes, diszkriminatív célú törvénye.

A híres ügyvéd és liberális politikus, Vázsonyi Vilmos (lásd a Nemzetgyűlésben 1925-ben elmondott beszédét³ ) állásfoglalása jól jellemezte a helyzet komolyságát. Vázsonyi szenvedélyes hangvételű beszédben bírálta a numerus clausus-tervet, mivel az egy "régi ócskaságból előszedett, legközönségesebb reakczionárius intézmény", amely középkori babonára épül. Figyelmeztetett, hogy az ügyvédek a tűzzel játszanak, amikor saját problémáik megoldására az államot hívják segítségül. Szerinte ez az alapvető egyéni szabadságjogokat fenyegeti.⁴

Vázsonyi szerint a megoldást nem a szabadságjogok szűkítésében kell keresni: "Aki azonban papáját nem jól választotta meg, ezt a numerus claususszal nem fogja jóvátenni, legföljebb avval, ha a feleségét választja meg jól. Az ügyvédi kar, úgy látszik, olyan szegénynek tartja már magát, hogy a reakczió ördögének akarja lelkét eladni, hogy csak vagyont és függetlenséget szerezzen." Vázsonyi óva intette kollégáit attól, hogy puszta technikai kérdésként fogják fel a numerus clausus tervét. A numerus clausus kvótarendszert hoz magával, ez pedig óhatatlanul a politikai erők kényének-kedvének szolgáltatja ki a felvételi rendszert. Ha így lenne – figyelmeztetett Vázsonyi -, veszélybe kerülhetne az állampolgárok teljes esélyegyenlőségének vívmánya. "A szabadelvűségről lesújtó kritikát mondtak itt olyanok, akik velem együtt nem lehetnének ma ügyvédek, ha nem lett volna szabadelvűség"⁵ – mondta.

A kérdésnek 1923 és 1925 között folyamatos aktualitást adott az a tény, hogy a Népszövetség Tanácsának döntő szava volt a magyar kormány által igényelt stabilizációs kölcsön jóváhagyásában. Olyan helyzet állt elő, hogy a Népszövetség elvben komoly, anyagi természetű büntető szankcióval léphetett volna fel akkor, ha kimondja, hogy a magyar kormány megsérti a trianoni szerződésben aláírt kisebbségvédelmi kötelezettségeit, melyeknek értelmében vállalta, hogy az állampolgárok semmiféle kisebbségi csoportjával szemben nem alkalmaz jogi megkülönböztetést. Formailag tehát 1923 és 1925 között minden feltétel adva volt ahhoz, hogy az ellenzék a numerus clausus diszkriminációs intézkedéseinek eltörlését nemzetközileg kodifikált jogeszközök alapján követelje.⁶

Vázsonyiék azonban nemcsak közvetlen politikai megfontolásból helytelenítették a külső intervenciót, hanem azért is, mert a magyar zsidóság szempontjából magát az egész kisebbségvédelmi koncepciót rendkívül aggályosnak tartották. Úgy vélték, hogy óvatlan és helytelen lépés volna, ha a magyar zsidók külföldi intervención keresztül, a kisebbségi törvénycikk alapján követelnék az őket sújtó diszkrimináció eltörlését. Ez ugyanis abba a csapdába csalná a zsidókat, hogy miközben egyenjogúságukért küzdenek, önmagukat jogi értelemben kisebbségnek minősítik. Márpedig szerintük ez nem nyereség lett volna, hanem visszalépés a régi állapot felé, amelyben a zsidóság jogállását kivételes törvények szabályozták. A diszkrimináció eltörlését nem kisebbségi jogon, hanem a teljes állampolgári egyenlőség jogán kellett kivívni. Vázsonyi szerint "ha a magyar zsidóság számára gettókat állítanak fel, a magyar zsidóságnak nem szabad olyan erkölcsi felfogást, olyan magaviseletet tanúsítani, amellyel saját maga is gettót állít fel a maga számára, hanem kell, hogy bátran, önérzetesen hirdesse a maga egyenlő jogát". Más szóval tehát, nem új, "kisebbségi" jogot kellett igényelni, hanem a régi, állampolgári egyenlőséget kimondó jogot kellett helyreállítani. Vázsonyi a következőkben így érvelt: "A numerus claususról szóló törvényben az van: ügyelni kell arra, hogy az országban lakó népfajok és nemzetiségek aránya megfelelő legyen az egyetemeken. A numerus clausus szerint tehát a zsidó vallású állampolgárok népfajt vagy nemzetiséget képeznek! Mert vallásfelekezetről a törvény nem beszél! Én azonban nem vettem észre azt, hogy az egyetemeken más népfajjal szemben a numerus clausus valaha is érvényesült volna: például nem vettem észre hogy a németséget mint népfajt kezelték volna […] a törvényeink értelmében a zsidó vallású magyar polgárok nem népfajt, nem nemzetiséget képeznek, hanem a magyarsághoz tartoznak […] a zsidók évszázadok óta itt élnek Magyarországon, és érzésben teljesen egybeolvadtak a magyarsággal […] Csakis egy egységes magyar nemzeti társadalom lehet az, amely vonzóerőt tud gyakorolni, nem pedig a gyűlölködés, a társadalom szétmarcangolása […] népfajok szerint. Ezért a numerus clausus kérdése nem zsidó ügy, a nemzeti integritás és a nemzeti társadalom ügye."⁷

A magyar viszonyok között a numerus clausus – ahogy Vázsonyi megjósolta – zsidóellenes kvótarendszert vezetett be.

A továbbiakban, számottevő külső nyomásgyakorlás nélkül, a független magyar állam független parlamentje 1938 és 1941 között három zsidótörvénnyel hazájában jogfosztottá tette a zsidó lakosságot. A dolog szégyenletességét csak növeli, hogy az első két zsidótörvényt a magyar keresztény egyházak vezetői maradéktalanul támogatták. (Az "első" zsidótörvény elnevezés tulajdonképpen helytelen, hiszen Magyarország újkori történetének első zsidóellenes törvénye valójában az 1920-as numerus clausus volt. Mindazonáltal az "első zsidótörvény" elnevezést az 1938-as törvényre alkalmazzák, mert a korabeli szóhasználatban így nevezték a törvényt, s bármi más elnevezés zavaró lenne.⁸ )

A numerus clausus-törvény zsidóellenes, diszkriminatív tartalma nemcsak a kodifikált törvényben, hanem a törvényalkotók szándékában is kimutatható volt. A " keresztény kurzus" ideológiai támasza 1919-től Prohászka Ottokár püspök volt, aki írásaival sokakra volt hatással. Jelentős szerepe volt abban, hogy az antiszemitizmus az állami politika részévé vált.

Prohászka Ottokár püspök, a keresztényszocialista erők vezető ideológusa a kiegyezés kori zsidóemancipációban végzetes történelmi tévedést látott. Prohászka szerint a kiegyezés legelhibázottabb alkotása a "túlzottan liberális" oktatási rendszer volt, amely lehetővé tette "a zsidóknak a középosztályba való túl gyors beáramlását", ami pedig veszélyes értelmiségi túlnépesedést idézett elő. Úgy vélte, hogy a zsidóknak az értelmiségbe való tömeges beáramlása meggyengíti a magyar elitek kohézióját, és ezzel megindítja az ország "kulturális judaizálását".⁹ A zsidók "igazi, nemzetietlen, idegen és kihívó" színben jelentek meg.¹⁰ Erre szinte válasz Vázsonyi már említett beszéde: "A kultuszminiszter úr [Klebersberg Kunó] beszédében azt mondotta, hogy a numerus clausus eltörlése társadalmi explóziókra vezetne. Én kétféle jóst ismerek: az optimista jóst és a pesszimista jóst. Én nem tudom, hogy a kultuszminiszter úr érzelmei folytán a jósok melyik fajához tartozik […] amit remél vagy amitől fél?"¹¹

A magyar numerus clausus-törvényben tehát európai összehasonlításban nem az volt az egyedülálló, hogy korlátozta a felsőoktatásban résztvevők számát, hanem az, hogy az állampolgárok egy csoportjával, vagy ahogy a törvényben írták, "népfajával" szemben kifejezetten diszkriminatív intézkedést alkalmazott.¹²

Az ügyvédi kamarát a numerus clausus-törvény komoly próbatétel elé állította. A zsidóellenes kvótarendszer következményeit azonban a kamara egészen 1940-1941-ig, az ügyvédek fajvédő egyesületének hatalomra jutásáig nem engedte a szakmában érvényesülni. Magát a törvényt a fővárosi kamara alapjában jogszerűtlennek minősítette. A többi értelmiségi szakmában oly gyorsan eluralkodó antiszemita hangulat az ügyvédi kamara falai közé nemigen hatolt be.¹³

Az 1935-ös törvényjavaslat már egy nyíltan zsidóellenes faji paragrafust is tartalmazott. A javaslat 31. szakasza ugyanis előírta, hogy az ügyvédi kamarák vezetőségében minden felekezet tagjai csak olyan arányban lehetnek jelen, mint amennyi az adott felekezet aránya az ország lakosságában. Miután az ügyvédi kamarákban mindaddig semmiféle kvótarendszer nem érvényesült, a vezetők közt jelentős számban voltak zsidók. A faji paragrafus bevezetése azt jelentette, hogy a régebben megválasztott kamarai tisztviselők nagy részének le kell mondania. Előre látható volt, hogy egy efféle lépés hamarosan további intézkedéseket von maga után.¹⁴

A faji paragrafus szimbolikus jelentősége tehát jóval nagyobb volt, mint esetleges közvetlen hatása. Az 1920-as egyetemi numerus clausus-törvény óta ugyanis ez volt az első eset, hogy a magyar kormány kimondottan a felekezeti megkülönböztetés kodifikációját tűzte ki célul, mégpedig úgy, hogy ez már nem a diákságban, hanem egyenesen a gyakorló szakértelmiség körében érvényesítette volna a faji kvótarendszert. Ebben az összefüggésben az 1935-ben benyújtott ügyvédi reformterv a későbbi zsidótörvények közvetlen előzményének tekinthető. A Gömbös-kormányzat reformtervében már nyíltan keménykezű, autoritárius fordulatot lehetett észlelni. A tervezet kilátásba helyezte az ügyvédi kamara autonómiájának eltörlését. Az ügyvédi szervezet élére egy országos csúcsszervet, az Ügyvédi Kamarák Országos Bizottságát állította. Az új szervezeten keresztül a miniszter a kamarák felett közvetlen felügyeleti jogot nyert. A kamarák választott vezetőségét feloszlathatta, határozataikat megsemmisíthette. A terv elrendelte volna a kisebb, önkéntes ügyvédegyesületek feloszlatását is, majd kilátásba helyezte az ügyvédek számának állami korlátozását, az ügyvédi zárt szám, vagy más szóval az ügyvédi numerus clausus bevezetését. A kormány szabta volna meg, hogy évente hány ügyvéd kerülhet gyakorlatra, s mennyi lehet a praktizáló ügyvédek összlétszáma.

A Gömbös-kormány alatt egy ilyen nagyszabású ügyvédi reform egyértelműen érintette a zsidókérdést. A tervezet továbbá baljós követelményeket állított fel az ügyvédek politikai magatartásával szemben. Az ügyvédi praxis megvonásának szankcióját helyezte kilátásba mindazoknak, akik "az állami és a társadalmi rend ellen vétenek", s akiknek egyéniségét, jellemét, erkölcsi tulajdonságait" a közigazgatási hatóság nem találja "bizalomra méltónak".

Az 1938. május 29-én bevezetett első, az 1939. május 5-én bevezetett második és az 1941. augusztus 8-án bevezetett harmadik zsidótörvény általános irányának kidolgozásához a hitleri nemzetiszocializmus zsidóellenes intézkedései adtak útmutatót.¹⁵

Becslések szerint a törvény végrehajtása esetén tizenötezer zsidó vallású vagy kikeresztelkedett zsidó értelmiségi munkalehetősége forgott kockán.¹⁶

A második zsidótörvény (1939: IV. tc.) a "zsidó" fogalmát most már egyenesen a német nemzetiszocializmus gyakorlatára jellemző faji fogalmakkal (az 1935. évi nürnbergi törvények alapján) határozta meg. Az új törvény további alapvető politikai és állampolgári jogokat vont meg a zsidóktól. Magyarország most már nemzetközi összehasonlításban is felsorakozott azon országok közé, amelyekben a zsidókkal szemben a legmesszebbmenő diszkriminációt alkalmazták.

1944 tavaszán még nagyjából kétezer zsidó ügyvéd működött a fővárosban. Az ügyvédi kamara a Sztójay-kormánytól utasítást kapott arra, hogy zárja be és számolja fel valamennyi zsidó ügyvéd irodáját. Minden egyes zsidó ügyvédi irodához keresztény gondnokot kellett kirendelni, hogy a gondnokok biztosítsák a peres ügyek rendezett "átadását".

Az ügyvédi kamara vezetőségének ez nem okozott gondot, hiszen 1942 telétől a kamara vezetését a szélsőséges fajvédők kaparintották kézbe. A zsidó ügyvédek sorsa a Budapesten kívül eső területeken az 1944. május 15-én elinduló deportálásokkal nyomban megpecsételődött.

A Sztójay-kormány utasítására a csendőrség, az egész magyar közigazgatás, a közellátás, a szállítás valamennyi szerve és annak valamennyi tisztviselője (tisztelet az elenyésző számú kivételnek) ügybuzgón hajtotta végre a deportálást, 51 nap alatt a teljes magyar vidéki zsidóságot – mintegy 437 000 embert – kizárólag a magyar hatóságok deportálták. A zsidótörvények megfosztották a zsidó jogászokat foglakozásuktól, munkaszolgálatra hurcolták őket, ahol többségükre biztos halál várt. Akik megmaradtak, azokra a koncentrációs tábor, a gázkamra várt.

Hivatalos dokumentumok szerint 1939-ben az ügyvédek száma országosan 6738. 52%-uk, azaz 3523 volt zsidó származású. Budapesten 3386 ügyvédből 2040, azaz 60% zsidó származású. A második zsidótörvény Budapesten 1488 jogászt, azaz 70%-ukat fosztotta meg hivatalától, vidéken ez a szám magasabb volt. A kötet tartalmazza a 3440 zsidó jogász-ügyvéd nevét, a Budapest Közlöny adatai alapján, továbbá mindazon keresztény jogászok-ügyvédek listáját is, akik a hivatalokat és praktizálás jogát átvették az 1.210/1944-es miniszterelnöki rendelet értelmében. ("Az […] Ügyvédi Kamara közhírré teszi hogy az 1.210/1944 M.E számú rendelet 8 paragrafusa értelmében 1944 évi április hó 30-iki hatállyal az ügyvédek névjegyzékéből a következő ügyvédeket törölte.") Helyükre irodagondnokokat neveztek ki.

A rendelet "magyarosította" a jogászok hivatalát, működését. Miután országosan minden helyi szinten végrehajtották a rendeletet, az eredményt a Budapesti Közlöny közölte. A Budapesti Közlöny egyben az itt ismertetett munka forrása. Az összeállításban a jeruzsálemi Yad Vashem Intézetben megtalálható vallomások, valamint a NEVEK-projekt adatai, a Hadtörténeti Múzeum és Levéltár adatbázisa és az áldozatok rokonainak történetei, képek és dokumentumok szerepelnek. A lista nem teljes, így például Szabadka még feldolgozatlan. A dokumentumokban feltárt életrajzok és személyes történetek mutatják be a jogfosztás szereplőit. A kiadvány listázza a zsidó ügyvédek neveit, a városokat, helységeket, ahol praktizáltak, valamint mindazon keresztény jogászokat is, akik az irodákat átvették. A kiadvány adatai, valamint a Pécs 1944 című könyv névlistája szerint 34 pécsi zsidó ügyvédből 30 zsidó ügyvédet gyilkoltak meg a munkaszolgálat, illetve a deportálások során. 3022 pécsi zsidó mártír nevét sorolja fel a könyv, akik nem tértek vissza.

A 2006 novemberében Budapesten megtartott nemzetközi konferenciának nem volt nagy visszhangja a magyar médiában. Jogosan merül fel a kérdés, vajon az érdeklődés vagy a tel-avivi szervezés felszínessége az oka annak, hogy a könyv nem került a Budapest Ügyvédi Kamara elnökének kezébe, és tágabb körben sem terjesztették. A magyarországi városok ügyvédi kamarái semmilyen információval nem rendelkeznek városaik zsidó ügyvédeinek sorsáról. Soha sem fognak szembesülni azzal, hogy vajon a jelenlegi ügyvédi irodáknak egyáltalán volt-e tulajdonosa a vészkorszak előtt. Amennyiben igen, kik voltak a strómanok, kik a barátok?

Jegyzetek

1 Kovács M. Mária: Liberalizmus, radikalizmus, antiszemitizmus. A magyar orvosi, ügyvédi és mérnöki kar politikája 1867 és 1945 között. Helikon Kiadó, Budapest, 2001, 17.

2 Kovács: i. m. 58.

3 Heti Világgazdaság, XXVIII. évf., 50-52. sz. 2006. december 23., 112.

4 Kovács: i. m. 61.

5 Idézi Kovács: i. m. 61.

6 Uo. 98.

7 HVG, 113.

8 Kovács: i. m. 204.

9 Uo. 90.

10 Uo.

11 HVG, 113.

12 Kovács: i. m. 94.

13 Uo. 122.

14 Uo. 160.

15 Uo. 168.

16 Uo. 169.

Ha ez a cikk (A lengyelországi hadiállapot bevezetésének előestéje, 1981. december) nem az Eszméletben jelent volna meg (72. szám, 2006, 100-110. o.), nem reagálnék. De úgy érzem, legalább ebben a folyóiratban érdemes tisztázni egy-két dolgot. Nem tudományos dolgozatot írok, mert nem vagyok tudós – bár két könyvet írtam a legújabb kori lengyel történelemről -, nem folytattam önálló kutatómunkát. Ám újságíróként évtizedek óta intenzíven foglalkozom Lengyelországgal, 1980-81-ben is többször jártam ott, és rengeteg könyvet meg újságcikket olvastam azóta is, köztük azokat, amelyeket a szerző említ. Így a roppant érdekes jachrankai tanácskozásról már 10 éve megjelent kötetet és Anoskin tábornok munkafüzetét is.

Az alapkérdés (amelyre végleges és mindenki által elfogadott válasz soha nem lesz, mert ez részben hitvita) úgy hangzik: elkerülhető lett volna-e 1981. december 13., a szükségállapot (bocsánat, hogy én megmaradok az akkori magyar hivatalos sajtóban kiizzadt kifejezésnél) bevezetése? Valóban fenyegetett a szovjet katonai beavatkozás veszélye, a kisebbik rosszat választva valóban rettenetes vérontást, nemzeti tragédiát akadályozott meg a lengyel politikai és katonai vezetőség, vagy mindez porhintés, egyszerűen saját hatalmuk megőrzéséért indítottak háborút saját szabadságvágyó népük ellen? Ismétlem, egzakt válasz aligha lesz valaha is, egyebek közt azért, mert az iratok manipulálhatóak, továbbá mert meglepő módon még a legtitkosabb feljegyzések is gyakran kódoltak, homályosak. (Például, amire Mitrovits Miklós utal, a Lengyel Egyesült Munkáspárt [LEMP] Politikai Bizottságának ülésén a jegyzőkönyv szerint nem döntöttek a szükségállapot bevezetésének pontos időpontjáról, és – ami még fontosabb – ennek a lépésnek a tartalmáról, a kibocsátandó dekrétumokról, több ezer ember internálásáról stb. Miközben a pártállami jellegnek megfelelően a legjelentéktelenebb ügyekről, a kameruni nagykövet cseréjéről vagy egy megyei tanácselnök-helyettes leváltásáról is a PB határozott! Pedig akik ezt így intézték, azoknak legvadabb rémálmában sem merült fel, hogy ezek a papírok valaha is nyilvánosságra kerülhetnek.)

Szelektálták a rendszerváltozás után közzétett iratokat is. Jelcin orosz elnök Lech Walesa lengyel államfőnek ugyanúgy vitt ajándékba egy dossziét a 90-es évek elején, ahogy nekünk. Ám ezeken már első pillantásra látszik a válogatás: a PB és a lengyel ügyek szovjet különbizottsága sokkal többször ülésezett, sokkal többször beszéltek a vezetők telefonon, mint amiről feljegyzés található a csomagban. Tudatosan keverik a taktikai és az őszinte kijelentéseket. Szerintem például nem az a kérdés, hogy valódi-e Anoskin tábornok munkafüzete, vagy hamisítvány. Bizonyára valódi. De miért olyan biztos, hogy oda minden fontos dolog bekerült? És ha arra gondolunk, hogy Jaruzelski, Kiszczak és a többi egykori lengyel tábornok-politikus terjedelmes visszaemlékezései, cikkei, interjúi alapvetően (és emberileg érthetően) önmentegetésül szolgálnak, tehát kritikus szemmel kell őket olvasni – erre figyelmeztetnek ellenfeleik, köztük egykori elvtársaik ellenkönyvei, amelyek Mitrovits Miklós forrásai közt is szerepelnek -, akkor miért nem jut eszünkbe ugyanez az egykori szovjet marsallokról? Gondoljuk el: az a Kulikov, a Varsói Szerződés egyesített fegyveres erőinek volt főparancsnoka, aki már 1980-81-ben puhának, gyengének minősítette Jaruzelskit, a Szovjetunió felbomlása után néhány évvel, dicsőségét vesztett és feltehetőleg nem valami fényesen élő öregemberként elmegy Lengyelországba egy tanácskozásra. Miért biztos, hogy igazat mond, és nem a düh fűti? Hiszen nyilván ugyanolyan árulónak tartja a rendszer felbomlását 1989-90-ben államfőként segítő Jaruzelskit, mint Gorbacsovot.

Én az elemzések többségében, így Mitrovits Miklós írásában is azt látom hibának, hogy a mai ismeretekből indulnak ki, pedig abból kellene, hogy mit tudhattak a lengyel vezetők akkor! Meghökkentőnek tartom számos történésznek azt az álláspontját, hogy 1980 végén valóban volt szovjet katonai fenyegetés, sőt konkrét bevonulási készülődés (ez egyebek közt az utolsó hivatali heteit töltő Carter amerikai elnök és lengyel születésű nemzetbiztonsági főtanácsadója, Brzezinski határozott fellépésének hatására szűnt meg), de 1981 végén nem. Tessék mondani, mi változott a Szovjetunióban egy év alatt? Az égvilágon semmi! Mulatságosan naivnak tartom Mitrovits úrnak azt a mondatát, hogy a Varsói Szerződés honvédelmi minisztereinek moszkvai értekezletén 1981. december elején "nem fenyegették meg Lengyelországot, csupán a szolidaritásukról biztosították a LEMP-et az ellenforradalommal való harcában". Ugyan mit jelenthetett ez a szolidaritás, különösen marsallok és tábornokok részéről? Az "ellenforradalom" esetleges felülkerekedése esetén újabb nyilatkozatban adtak volna hangot csalódottságuknak? Honnan ismerhették volna a lengyel vezetők a legfelső szovjet pártvezetőség ülésein elhangzó mondatokat arról, hogy szó sem lehet katonai beavatkozásról? (25 évvel Budapest, 13 évvel Prága és mindössze 2 évvel Afganisztán után! Lehet utólagos túlzásnak és az olvasók könnyzacskóit megcélzó giccsnek tartani Jaruzelski tábornok szavait arról, hogy Alexander Dubcek sorsára gondolva attól rettegett: fejére húzott zsákkal hurcolják majd Moszkvába. De ő nyilván tudta, hogy a nemrég még agyba-főbe elvtársazott Hafizullah Amin afgán elnököt 1979 végén hogyan lőtték agyon saját palotájában szovjet kommandósok közreműködésével. És szovjet lágerbe hurcolásban is volt része kamasz fiúként, édesapja ott halt meg.) Az Eszmélet cikke idézi Gromiko szovjet külügyminisztert, aki a Politikai Bizottságban így bírálta Jaruzelskit: "Ha ők az ellenforradalommal való harcban továbbra is ingadozni fognak, akkor náluk semmi sem fog megmaradni a szocialista Lengyelországból." Jaruzelskiék persze ezt a mondatot sem ismerhették, de hasonlókat ők is hallottak, és a beteg, öreg Brezsnyev vezette Szovjetunióról ugyan ki tudta volna akkor elképzelni, hogy tétlen marad, ha valahol "semmi sem marad" a "szocializmusból"? Gondoljunk az 1981. tavaszi lengyelországi VSZ-hadgyakorlatra, amely az eredetileg tervezettnél hetekkel tovább tartott, és nyíltan fenyegető formát öltött. Vagy a LEMP KB 1981. júniusi ülésére, amelyhez intézett levelében az SZKP KB igen szokatlan módon, hivatalosan és nyilvánosan támadta Stanislaw Kania akkori első titkárt és Jaruzelski miniszterelnököt, ezzel támogatva az ellenük irányuló, bár végül kudarcba fulladt pártpuccsot. Ehhez képest szerintem mellékes, hogy némi nyilvános szovjet fenyegetésre a lengyel vezetőknek a propaganda szempontjából szükségük volt, és 1981 vége felé esetleg taktikáztak ilyen nyilatkozatok kicsikarása érdekében. Megint csak naiv megközelítésnek érzem, hogy Mitrovits úr szerint "úgy látszik, a szovjet tábornok nem értette meg, hogy a nyílt fenyegetésnek milyen jelentősége van Jaruzelski számára". Egy csudát. A szovjeteknek kényelmesebb volt, ha a világ előtt (vagy legalább a világközvélemény tájékozatlanabb része előtt) nem ők a gonoszok, és ha Jaruzelski rászánta magát a döntő lépésre, akkor vállalja csak érte a felelősséget, végül is az ő bűne, hogy így elszemtelenedhetett az "ellenforradalom".

Egyébként a szerző egy helyen idéz az egykori román védelmi miniszter visszaemlékezéseiből. Én ezt nem ismerem, nem is tudok románul. De ha Ceausescu még 1989 nyarán, Gorbacsov idején is fegyveres beavatkozást követelt a lengyelországi "félszabad" választások nyomán létrejött, nem kommunista vezetésű, legitim varsói kormánnyal szemben (ez éppen Jaruzelskitől kapott megbízást, miután – nem utolsósorban a parlamentbe került ellenzék egy részének józan belátása folytán – őt választották köztársasági elnökké), akkor 7-8 évvel korábban vajon hogyan reagált volna, ha a Szolidaritás netán a hatalom közelébe jut? (Függetlenül attól, hogy egyébként, főleg 1968 óta, önállósdit játszott a Varsói Szerződésen belül.) Vagy nézzük az NDK-t. A közzétett, egykor titkos iratok szerint a Német Szocialista Egységpárt módszeresen szervezkedett a LEMP-en belül az utóbbi párt felső vezetői ellen, felhasználva erre a megyei pártküldöttségek utazásait éppúgy, mint az NDK varsói nagykövetségét és a Stasi, a kelet-berlini Állambiztonsági Minisztérium hálózatát. Erről bizonyára Jaruzelskiék is tudtak. Arról talán nem (de lehet, hogy gyanították), hogy egyes lengyel politikusok nyíltan követelték a Honecker vezette NDK-tól a "testvérországok" katonai bevonulását. (A Hart und kompromisslos Zugreifen című, 1995-ben megjelent dokumentumkötetet a Múltunk 1997/2. számában ismertettem.) Ha egyébként visszakeressük, hogy miként reagált a szükségállapotra Helmut Schmidt NSZK-kancellár, Mitterrand francia elnök, vagy Thatcher brit miniszterelnök, akik bizonyosan nem szimpatizáltak a kommunizmussal, viszont elég sok titkosszolgálati információt kaptak, akkor a frázisokat lehántva azt látjuk: ők akkor nem tartották légből kapottnak a szovjet veszélyt.

Még egy mondatba kötök bele Mitrovits Miklós cikkéből. Azt mondja: azért kellett a lengyel vezetőknek a külső fenyegetés bemutatása, mert ha az nincs, akkor az alkotmány szerint csak a belső biztonság fenyegetettségére hivatkozva vezethették volna be a szükségállapotot (egyébként ténylegesen így történt), vagyis "a Szolidaritástól, az ország lakosainak döntő többségétől" kellett óvni az országot, és "Jaruzelski is érezte az ellentmondást". Nem hiszem, legalábbis nem úgy érzett ellentmondást, ahogy ezt mai fejjel gondolhatja valaki. Jaruzelski azok közé a kommunista vezetők közé tartozott, akik őszinte meggyőződéssel vallották, hogy Lengyelország csak az akkor "épülő szocializmusnak" nevezett rendszerben, a Szovjetunió szövetségeseként lehet életképes, és hogy ez a rendszer összes átmeneti hibája és zökkenője ellenére jobb, mint a nyugati kapitalizmus, távlatban egyedül ez képes emberhez méltó, jó életet teremteni. Tehát akár tűzzel-vassal meg kell védeni. Igen, a lakosság többségével szemben is – tették hozzá legalábbis magukban, hiszen nem voltak demokraták. A drasztikus intézkedések, a durva szabadságkorlátozás úgy-ahogy elfogadtatásában persze szerepet játszhatott kimondatlanul is az a tudat, hogy mindennek alternatívája az idegen megszállás, ezért hihetőnek tartom, hogy a lengyel titkosszolgálat maga is terjesztett ilyen veszélyre utaló pletykát. Mellesleg akár hazafias meggyőződésből is tehette, és olyan információk birtokában, amelyek miatt ez több volt, mint pletyka.

Már 1981-ben sokan egyetértettek azzal, azóta pedig még többen, hogy a Szolidaritás a kor realitásait figyelembe véve túl messzire ment, túl radikális volt. Tálas Péter számol be az Európai Utas 2000/4. számában egy szűk körű beszélgetésről, amelyben Bogdan Lis, 1980-81-ben a Szolidaritás egyik legfontosabb munkásvezetője Walesa után, ellenezte Jaruzelski felelősségre vonását. Így érvelt: "[…] nem voltak egyértelműen fekete és fehér szerepek. Ő is tömegeket képviselt, és mi is, ő is felelős volt saját embereiért, és mi is a sajátjainkért. És ne higgyék, hogy mi nem követtünk el súlyos hibákat." A katolikus egyház vezetői többször bírálták akkoriban a Szolidaritást, és hangot adtak félelmeiknek. Gyakran idézik például a püspöki kar 1981. november 25-26-i üléséről kiadott közleményt: "Hazánk nagy veszélyben forog. Sötét fellegek gyülekeznek fölötte, testvérgyilkos harc fenyeget." És bár a lengyel pápa a szükségállapot bevezetése után kevésbé volt óvatos és megértő, mint az otthoni főpapok, később megenyhült. II. János Pál 1992-ben és 2001-ben magánkihallgatáson fogadta a már semmilyen tisztséggel nem rendelkező Jaruzelskit, ami jelentős gesztus. (Persze, van ebben könyörületesség, meg találkozott az őt meggyilkolni próbáló Ali Agcával is, de ennek a kicsengése nem ilyen volt.) George Bush, korábban az engesztelhetetlen Ronald Reagan alelnöke, 1989 nyarán már elnökként győzködte Jaruzelskit, hogy a reálpolitika jegyében vállalja el az államfői tisztséget. Bent Scowcroft volt főtanácsadóval közösen írt, 1998-ban megjelent könyvében (A World Transformed – bevallom, lengyel lapban megjelent fordításból idézem, de nincs okom kétségbe vonni a hitelességét) hazáját szerető emberként jellemzi a tábornokot, akit "a geopolitikai realitások arra ítéltek, hogy alárendelje magát Moszkvának". Alexander Haig tábornok, Reagan első külügyminisztere (1981-82) pedig éppen a 25. évfordulón, 2006. december 13-án mondta a Lengyel Rádiónak a következőket (ezt Jerzy Urban egykori kormányszóvivő hetilapjában, a NIE-ben olvastam – csak ott találkoztam vele -, amelynek durva hangját és egyoldalúságait lehet vitatni, de idézeteinek hitelességéhez eddig nem fért kétség): "A korábbi felkelések idején az Egyesült Államok függetlenségi harcra biztatta kelet-európai barátait, aztán otthagyta őket puszta kézzel a szovjet tankok ellen, mint Magyarország esetében." Arra a kérdésre, hogy Moszkva engedte volna-e a Szolidaritás békés győzelmét, Haig válasza egyértelmű: "Soha nem hittem ebben. […] Tudtuk, hogy Jaruzelski Moszkvában volt, és együtt tervezték a szükségállapotot. Az ennek bevezetéséről szóló döntés mögött természetesen Moszkva állt. Ez bizonyos fokig menti Jaruzelskit, aki lengyel nacionalistaként [sic!] inkább a szükségállapotot választotta, mint hogy szovjet tankok legyenek Varsó utcáin. Megértem Jaruzelski döntését a szükségállapot bevezetéséről, ő ezt a megoldást tartotta a kisebbik rossznak. Mi persze nem foglalhattunk így állást, és nem is tettük." Jaruzelski pedig ezt mondta 2004-ben a decemberi évforduló előtt Teresa Toranskának, a talán leghíresebb – és vele politikailag szemben álló – interjúkészítőnek 1989-ről: "[…] a szükségállapot nélkül nem lett volna lehetséges a kerekasztal, legalábbis akkor és úgy. Sok más áttörés sem következhetett volna be, vagy sokkal később történt volna, és mindenképp sokkal nagyobb lett volna az ára." A tekintélyes újságírónő rögtön rávágta, hogy "nem értek egyet Önnel", de ez a közvélemény-kutatások szerint ma is sokak véleménye. Mások inkább azt feszegetik, hogy Jaruzelskiék nem eléggé használták ki a teljhatalmat és a szabadságjogok korlátozását az elkerülhetetlen gazdasági átalakulásra és egyéb reformokra. Ez a szemrehányás jogos ugyan, de nem reális. Az 1981 vége és 1987 közötti vezetők ugyanis nem voltak reformerek, ráadásul a gazdasághoz nem értettek. (Leszek Balcerowicz, az 1989 utáni eredményes, bár számára sokak ellenszenvét hozó sokkterápiás gazdasági átalakítás atyja például éppen a szükségállapot ellen tiltakozva lépett ki a pártból, és sok más kiváló szakember is szembefordult a hatalommal, vagy visszavonult a közélettől.) Sajnálatos módon a dogmatikus balosok álltak ki mellettük a legszilárdabban, tehát azokra kellett elsősorban támaszkodniuk, akikre nem szerettek, és akikkel nem lehetett előremutató változásokat végrehajtani. Akikkel viszont lehetett volna, azok vagy börtönben ültek, vagy emigráltak, vagy elkeseredetten félreálltak.

Ismétlem: egymásnak ellentmondó dokumentumok és visszaemlékezések százait lehet idézni arról, hogy 1981 végén létezett-e lengyelországi szovjet katonai beavatkozási veszély vagy terv (nem döntés!), tehát valóban a kisebbik rosszat választotta-e Jaruzelski tábornok a szükségállapot bevezetésével. Számomra nem kétséges, hogy végső soron létezett ez a veszély. A szovjetek nyilván mindent megtettek az ilyen lépés elkerülésére, hiszen elég volt nekik Afganisztán meg több korábbi kínos tapasztalat, és érezték gazdasági, katonai gyengülésüket, de hogy hol nyílt, hol burkolt fenyegetéseik mennyire szolgálták éppen a saját akció elkerülését, a lengyel vezetők önálló fellépésre biztatását, és mennyire takartak tényleges előkészületeket, azt pontosan meghatározni lehetetlen. A lengyel vezetők élettapasztalatuk, továbbá akkori lehetséges és feltételezhető ismereteik alapján jogosan vélhették, hogy a megszállás nem lehetetlen. És hogy ebből milyen következtetést vontak le, abban a dogmatikus ideológiai elfogás, a politikai és gazdasági hatalom megőrzésére törekvés, a személyes sorsuk miatti félelem, a demokrácia és a szabadságjogok el nem ismerése, a világpolitikai és történelmi realitások figyelembevétele, a maguk módján értelmezett, de őszinte hazaszeretet egyszerre játszott szerepet, megállapíthatatlan arányban és szét nem válogatható módon.

Én tehát nem gondolom, hogy ki tudom mutatni, "mi az igazság" tényszerűen és morálisan. Csak néhány dologra fel szerettem volna hívni a figyelmet Mitrovits Miklós cikke kapcsán.

Ui.: Találtam egy tárgyi hibát is. A 102. oldalon a szerző Averkij Arisztov varsói szovjet nagykövetről ír, noha ez az egykori (1955-1960 közti) SZKP KB-titkár 1903 és 1973 között élt, 1981-ben tehát már rég halott volt. A Szovjetunió lengyelországi nagykövetségét 1978 és 1983 között névrokona, az 1925-ben született Borisz Arisztov vezette.

A Domány András által bírált tanulmányom csupán az 1981. december 13-án, Lengyelországban bevezetett hadiállapot előtti néhány nap történéseit próbálta rekonstruálni a dokumentumok alapján. Ezzel szemben kritikusom írása egy egész év történéseiből szemezget és ragad ki tudatosan részleteket, hogy cáfolja a dokumentumokon alapuló állításaimat. Így arra "kényszerít", hogy válaszomban én is érintsem az általa felvetett problémákat.

1. Három alapvető módszertani különbség van a bírált és a bíráló tanulmány között. Az első a kérdésfeltevésben rejlik.
   Miközben én abból a történelmi tényből indultam ki, hogy a hadiállapotot Jaruzelski bevezette, az alapvető kérdés részemről úgy hangzott, hogy "a Szovjetunió és a Varsói Szerződés tervezett-e katonai intervenciót Lengyelország ellen vagy sem?" (Eszmélet, 72. sz. 100. p.). Erre a kérdésre nyilvánvalóan lehet válaszolni, még akkor is, ha számos érv és ellenérv ütközik egymással. Ezzel ellentétben a Domány András által megfogalmazott kérdés – azaz, hogy "elkerülhető lett volna-e [sic!] 1981. december 13., a szükségállapot [sic!] bevezetése?" – olyan hipotetikus, hogy megválaszolását egyrészt maga is "hitvitának", másrészt soha meg nem válaszolhatónak tartja. Az ilyen, feltételes múltban megfogalmazott kérdéseknek természetesen soha nem lesz megnyugtató válasza. (Ilyen alapon kérdések sorát tehetnénk fel a történelem különböző eseményeivel kapcsolatban: mi lett volna, ha…?).
   A másik alapvető probléma pedig abból ered, hogy Domány András kiragadja az egyetemes történelem összefüggéseiből a lengyel-szovjet problémakört, és kizárólag a Brezsnyev-doktrína keretében interpretálja. Azaz nem fontos, hogy mi történik a világban, kizárólag az számít relevánsnak, hogy "az öreg Brezsnyev vezette Szovjetunióról ugyan ki tudta volna akkor elképzelni, hogy tétlen marad, ha valahol semmi nem marad a szocializmusból".
   Végül nem jelentéktelen a módszertan szempontjából, hogy Domány az elemzések többségében, így az én írásomban is, azt látja a legfőbb problémának, hogy azok "a mai ismeretekből indulnak ki, pedig abból kellene, hogy mit tudtak a lengyel vezetők akkor!". Valóban a mai ismeretekből indul ki a legtöbb elemzés, hiszen 25 évvel ezelőtt nem lehetett a levéltári dokumentumokhoz hozzáférni. A történész mindig arra törekszik, hogy újabb és újabb információkat szerezzen az általa vizsgált eseményről. Ha nem így lenne, akkor mi értelme lenne a kutatásoknak? Éppen ezekből a dokumentumokból lehet megtudni, hogy mit gondoltak akkor a történelmet alakító személyek! Ezzel (és egyben önmaga állításával) ellentétben Domány András kizárólag a 10-20 évvel későbbi politikai nyilatkozatokat tartja forrásértékű bizonyítéknak. Ami megdöbbentő, hogy Brzeziński, George Bush és Haig, a legszovjetellenesebb amerikai neokonzervatívok állításaira hivatkozik mint hiteles forrásokra. Tehát ha ők az állítják, hogy a szovjetek terveztek katonai intervenciót Lengyelország ellen, akkor az biztos, hogy úgy is van. Eközben elfeledkezünk arról, hogy Ryszard Kukliński a lengyel hadsereg vezérkarának egyik tábornoka, a 60-as évek óta CIA ügynök, a hadiállapot terveinek kidolgozása után Nyugatra disszidált, és meg sem állt Washingtonig egy dossziéval, amely a készülő hadiállapot terveit tartalmazta. A legszűkebb amerikai vezetés tehát tudott Jaruzelski terveiről, de úgy döntöttek, hogy semmilyen formában nem hozzák a Szolidaritás tudtára. A rendszerváltás után Brzeziński azzal védekezett, hogy az esetleges szovjet intervenció miatt nem szóltak a Szolidaritás vezetőinek. Látszik, hogy nem tekinthető történeti forrásnak e nyilatkozatok tartalma. Őszintén remélem, hogy a magyar történelemtudomány tart azon a szinten, hogy komoly történészi munka dokumentumokon alapuló széles forrásbázis elemzése nélkül nem születhet meg. Egy megjegyzés még ide: Domány András állításával ellentétben tanulmányomban nem hivatkoztam Kulikovra, kizárólag a korabeli jelentéseire. Annak forrásait pedig lábjegyzetben közöltem.

2. Domány András felteszi a kérdést, hogy mi változott meg a Szovjetunióban egy év alatt, ha a történészek szerint 1980 végén még volt szovjet katonai fenyegetés, illetve konkrét bevonulási terv, 1981 végén pedig már nem. Először is, még senki nem bizonyította maradéktalanul, hogy 1980 végén komolyan foglalkozott a szovjet vezetés egy ilyen lehetőség realizálásával. A "testvérországok" vezetőinek 1980. december 5-i moszkvai csúcstalálkozóján egyetlen résztvevő sem szorgalmazott katonai fellépést a lengyelek ellen.¹ Carter nyomásgyakorló levele pedig – a források szerint úgy tűnik – csak a tanácskozás után került Brezsnyev asztalára. Egyébként már december 4-én döntöttek arról a tanácskozásra érkező résztvevők, hogy nem lesz katonai beavatkozás. Tegyük fel, hogy mégis volt ilyen terv a katonák asztalán (egyébként ez nagyon is valószínű² ), de akkor sem az a kérdés, hogy mi változott egy év alatt a Szovjetunióban. Nyilván nem sok minden. Más okokban kell keresni a lényeget. A nemzetközi helyzet változott meg. Az év elején beiktatták Reagan elnököt, aki még elődjénél is szovjetellenesebb volt. Néhány hónappal később bejelentette a neutronbomba gyártását. Európában viszont baloldali elnököt (Mitterrand) választottak Franciaországban, és az NSZK-ban szintén egy szociáldemokrata, Helmut Schmidt vezette az országot. Húsz nappal a hadiállapot bevezetése előtt (november 23.) Brezsnyev nagyszabású bejelentést tett Bonnban a leszerelésről, majd egy héttel később (november 30.) megkezdődtek Genfben az amerikai-szovjet tárgyalások. Természetesen sem Schmidtnek, sem Mitterrandnak nem volt érdeke egy lengyel-szovjet háború, de a kelet-európai országoknak még annyira sem. Ne becsüljük alá a gazdasági problémákat. A keleti blokk több országa a gazdasági csőd szélén állt, de hatalmas ellátási gondok voltak a Szovjetunióban is. Konstantyin Ruszakov 1981. június 5-én járt Magyarországon, hogy beszámoljon az SZKP lengyel válsággal kapcsolatos álláspontjáról. Itt világosan elmondta: "Látnunk kell, hogy minden politikai vagy egyéb jellegű döntés meghozatalánál maximálisan mérlegelni kell a gazdasági tényezőt, a döntés gazdasági következményeit is. Tudatában vagyunk annak, hogy lehetőségeink nem korlátlanok, nem vagyunk olyan helyzetben, hogy egy 36 milliós nép ellátását biztosítani tudjuk."³ Leonyid Zamjatyin még májusban járt Budapesten, és közölte magyar vendéglátóival, hogy kénytelenek kevesebb nyersanyagot szállítani a "testvérországokba", és a tőkés piacon értékesíteni az árut, mert csak az abból befolyó valutával tudják a lengyeleket segíteni.⁴ Kádár János pedig a nyár folyamán, a Krímben nyíltan megmondta Brezsnyevnek, hogy "nem hitelekre van szükségünk, hanem részt kívánunk venni a Világbank által biztosított versenytárgyalásokon".⁵ Hasonló gondokkal küzdött a többi államszocialista gazdaság is. Románia szeptemberben jelentette be a fizetésképtelenségét, Jugoszlávia is súlyos gazdasági gondokkal állt szemben. Gyenes András szeptember végén az NSZK-ban tárgyalt. A németek a fejlődő világ megsegítésére előirányzott 24 milliárd márka egynegyedét Lengyelországnak juttatták. A tárgyalásokon azonban világossá tették, hogy egy külső fegyveres beavatkozás befagyasztaná a kelet-nyugati kapcsolatokat.⁶ Augusztus 14-én Kania és Jaruzelski is a Krímben járt. Brezsnyev is előjött a gazdasági problémákkal: "A szovjet-lengyel kapcsolatok a lengyelországi események további menetén múlnak. Ha Lengyelország szocialista lesz, a kapcsolataink internacionalisták lesznek; ha pedig más úton halad, a kapcsolatok is más jelleget öltenek – állami, politikai és gazdasági vonalon egyaránt."⁷
   Még számos dokumentumot lehetne idézni arról, hogy miképpen próbálta meggyőzni a szovjet vezetés a lengyeleket arról, hogy a problémáikat egyedül kell megoldaniuk, mert a Szovjetunió és a Varsói Szerződés országai nem tudnak segíteni.

3. Domány András kitért az 1981 tavaszán, Lengyelország területén tartott VSZ-hadgyakorlatra (Szojuz 81), amely szerinte a katonai beavatkozás lehetőségét rejtette magában. Ebben az esetben már azt állítja a cikk szerzője, hogy a Varsói Szerződés, és nem kizárólag a Szovjetunió tervezett katonai akciót Lengyelország ellen. Így pedig megalapozottan feltételeznünk kell, hogy erről Kádár Jánosnak is tudnia kellett volna. A tény azonban az, hogy a magyar politikai bizottsági üléseinek jegyzőkönyvében még csak utalás sincs egy ilyen tervről. Ami még érdekesebb, hogy Kania a hadgyakorlat idején, március 19-én éppen Budapesten járt Kádárnál. Sem a magyar, sem a lengyel fél által készített jegyzőkönyvek nem tartalmaznak semmi arra utaló jelet, hogy a Varsói Szerződés katonai akcióra készült volna.8

4. Jaruzelski – Domány véleményével szemben – adott az alkotmányosság látszatára, amikor bevezette a hadiállapotot. December 13-án éjfél után összehívta az Államtanácsot, és erős presszió gyakorlásával, de elfogadtatta velük a hadiállapot kihirdetését. Egyébként már az 1980. augusztusi sztrájkok idején felmerült a hadsereg bevetésének lehetősége. Azonban augusztus 29-én, a LEMP PB ülésén Jaruzelski még nem támogatta a hadiállapot bevezetését, de a Védelmi Bizottság, amelyet Jaruzelski vezetett, megbízta a hadsereg vezérkarát, hogy Florian Siwicki tábornokkal az élen dolgozzák ki a hadiállapot bevezetésének terveit, illetve biztosítsák az ehhez szükséges jogi hátteret.⁹ Az a belügyminisztériumi rendelet, amely létrehozta a tervezői munkát irányító műveleti csoportot (Lato 80), már augusztus 16-án megszületett – két nappal a gdański sztrájkok megkezdése után.¹⁰ Mindez másfél évvel a hadiállapot realizálása előtt történt! Ez a tény is megkérdőjelezi Jaruzelski "preventív háborújának" a hitelét. Honnan tudták volna, hogy 16 hónap múlva majd a szovjet katonai intervenciót kell ezzel megelőzni? A tervek egyébként már 1980 októberére elkészültek.

Remélem e néhány pontban összefoglalt szövevényes és sok helyen valóban homályos történetet sikerült egy kicsit jobban megvilágítani. Domány András kritikája nem lepett meg, hiszen a lengyel és az orosz sajtóban bőven lehetett ehhez hasonlókat olvasni az elmúlt 15 évben. Jaruzelski párt- és katonatársaival együtt minden lehetséges fórumon szinte ugyanezeket az érveket hangoztatja a mai napig. A történész feladata azonban, hogy a történelmi eseményeket a valósághoz hűen próbálja ábrázolni. Nem a mítoszokat és a legendákat kell táplálni, hanem dokumentumok segítségével az eseményeket rekonstruálni.

Lenne még néhány megjegyzésem Domány András Jaruzelski-képéhez is. Szerinte Jaruzelski szocialista meggyőződésű vezető, aki hazafias megfontolásból is dönthetett a hadiállapot bevezetése mellett. Jaruzelski szocializmus-elképzeléséről nem tudunk sokat, hiszen soha nem állt elő sem elméleti, sem gyakorlati téren semmilyen szocializmuskoncepcióval, de végeredményben mintákat sem vett át. A december 13-a utáni katonai diktatúrát, mert kétségtelenül az volt, semmiképpen nem nevezhetjük sem baloldalinak, sem szocialistának.¹¹ Azt is látni kell, hogy az ilyen katonai hatalomátvételeket Dél-Amerikában jobboldali katonai juntának szokták nevezni. Ha Jaruzelski valóban szocialista meggyőződésű lett volna, akkor legalább egy minimális baloldali programot nyújthatott volna a munkástömegek felé. A gazdasághoz valóban nem értett, hiszen katona volt, nem közgazdász. Nem tagadható azonban, hogy a Szolidaritás mozgalom egy komoly hagyományokkal rendelkező munkásosztályon alapult, amelyet semmilyen ellenzéki értelmiségi csoport nem lett volna képes 16 hónapon keresztül sztrájkban tartani, ha annak nincsenek meg az objektív (az 1970. decemberi tömegbelövetés, a romló gazdasági helyzet, a kilátástalanság, program nélküli párt stb.) és a szubjektív (a létrejött önszerveződő szakszervezeti mozgalom) feltételei. Ez még akkor is így van, ha a katolikus egyház és a nemzeti hagyományok is jelentős szerepet játszottak az eseményekben.

Jaruzelski hazafiassága pedig szintén kételyeket ébreszt. Ha csak nem tekintjük annak "politikai antiszemitizmusát", amely még a Gomułka-korszakból eredeztethető. Jaruzelski 1956-ban kapta meg a tábornoki kinevezését, majd 1960-ban a hadsereg Politikai Főosztályának az élére került, két évvel később pedig honvédelmi miniszterhelyettes lett. Így részese volt annak az antiszemita kampánynak, amely a hadseregben kezdődött, de végül az egész társadalomra kiterjedt. 1967-69-ben kb. 20 ezer zsidó származásúnak mondott lengyel állampolgár emigrált. Az adatok szerint 1967-ben a hadseregen belül 976 zsidó származású tisztet (elég volt az is, ha csak a feleség volt zsidó) távolítottak el vagy fokoztak le (ebből 6 tábornok és 117 ezredes) az ún. hatnapos arab-izraeli háború idején felerősödött antiszemita hullám idején.¹² E tisztogatási folyamat befejeztével, 1968-ban, Jaruzelski úgy szerezte meg a honvédelmi miniszteri posztot, hogy elődjét, Marian Spychalskit is megvádolták azzal, hogy zsidó (egyébként nem volt az). A zsidótlanítás célja természetesen a régi vezetéssel való leszámolás volt. Jaruzelski ennek a harcnak a győzteseként emelkedett ki.

Jaruzelski a lengyel lakosság antiszemitizmusára alapozott 1981. december 13-a után is, amikor eme "hazafias" tettet végrehajtotta. A titkosszolgálatok tevékenységének köszönhetően különböző antiszemita jelszavak jelentek meg a házfalakon, röplapokon. Ilyenek voltak például, hogy a KOR egyenlő a kozmopolita zsidókkal, illetve az amerikai dollárokkal stb.¹³

E tények mind az ezeréves lengyel, mind a kelet-európai államszocialista kísérletek legszomorúbb pillanatai közé tartoznak.

Jegyzetek

1 Lásd: Jelentés a Politikai Bizottság részére. Magyar Országos Levéltár (a továbbiakban: MOL) M-KS 288. fond, 11. csoport, 4391. őrzési egység; MOL XIX-J-1-j-Varsói Szerződés-VI-1-001283-1981; Zaszedanyije Politbjuro CK KPSZSZ 11 gyekabrja 1980 goda. Rosszijszkij Goszudarsztvennij Arhiv Novejsej Isztorii (RGANI) 89. fond, 42. opisz, 59. gyelo, 1-3. list.

2 Ha voltak katonai tervek 1980 végén, akkor nyilvánvaló, hogy egy évvel később is léteztek. Hihetetlennek tűnne, ha kidobták volna időközben. Természetesen az is hihetetlen lenne, hogy egy katonai szuperhatalom, mint a Szovjetunió, katonai vezetése nem készített volna mindenféle terveket egy ilyen súlyos válság megoldására. Politikai akarat nélkül azonban ezek a tervek általában a tervasztalon maradnak.

3 Emlékeztető Kádár János részére, 1981. június 6. MOL M-KS 288. f. 47. cs. 765. ő.e. 7. dok.

4 Leonyid Zamjatyin magyarországi látogatása. (A Külügyi Osztály feljegyzése) MOL M-KS 288. f. 11. cs. 4516. ő.e.

5 MOL M-KS 288. f. 11. cs. 4516. ő.e. Földes György szerint ha Magyarország nem csatlakozik az IMF-hez és a Világbankhoz, akkor egy év múlva elkerülhetetlen lett volna a pénzügyi csőd. Földes György: Az eladósodás politikatörténete 1957-1986. Maecenas, Budapest, 1995, 185 és 197.

6 MOL M-KS 288. f. 11. cs. 4517. ő.e.

7 MOL M-KS 288. f. 11. cs. 4400. ő.e.

8 Tischler János: Az MSZMP és a lengyelországi válság, 1980-1981. Századok, 132. (1998) 5. sz. 1146-1155.; uő: Negyedszázaddal később. 1981-es történelmi visszaemlékezés 1956-ra. www.archivnet.hu IV. (2004) 5. sz.

9 Bogusław Kopka – Grzegorz Majchrzak: Stan wojenny w dokumentach władz PRL (1980-1983). Seria "Dokumenty": tom 6. Warszawa, IPN, 2001. 13.

10 Kopka-Majchrzak: i. m.

11 A Nemzeti Megmentés Katonai Tanácsának (WRON) létrehozása korábban semmilyen dokumentumban nem szerepelt. Néhány nappal a hadiállapot bevezetése előtt azonban éppen Anoskin jegyezte fel a "munkafüzetébe" ennek a hatalmi szervnek a lehetőségét. Ott azonban még a "forradalmi" jelzővel megtoldva, ami nyilvánvalóan éppen azért maradt el, mert szorosan kapcsolódott a "szocialista rendszer" legitimációjához. A kormányzást azonban nem a WRON egésze, hanem azon belül is egy szűkebb direktórium irányította. Jaruzelski – miközben megtartotta a párt, a kormány és a honvédelmi minisztérium vezetését – a WRON elnökeként a direktóriumot is irányította. Így az a sajátos helyzet állt elő, hogy bár a hadiállapot bevezetését "törvényesítették" az Államtanáccsal, de az utána bevezetett diktatúra legfőbb irányító szerve törvényen kívüli, helyesebben törvényen felüli maradt, hiszen a WRON-t később sem törvényesítették.

12 Jerzy Eisler: Polski rok 1968. Seria "Monografie": tom 22. Warszawa, IPN, 2006. 483-484.

13 Andrzej Paczkowski: Fél évszázad Lengyelország történetéből 1939-1989. Budapest, 1956-os Intézet, 1997, 344.

Az orosz szerző eredeti levéltári források tükrében rekonstruálja, hogy Lenin és a bolsevik vezérkar milyen motívumok hatására és miképpen száműzte Nyugatra a régi orosz értelmiség képviselőit 1922-ben. Bergyajevtől Szorokinig a forradalom ellenfeleinek kiűzése történetileg visszanyúlt még az első orosz forradalomig, amikor ezen értelmiség számos csoportjai az önkényuralom oldalára álltak, majd 1917 októbere után sokan, mint Sz. Bulgakov vagy P. Sztruve kimondottan a fehérgárdisták szolgálatába álltak, majd a szovjethatalom új értelmiségével szemben képviseltek osztályharcos konkurenciát. Száműzésük ugyan életüket megmentette a sztálini repressziók összefüggésében szemlélve a jelenséget, ám ettől függetlenül a régi orosz kultúra súlyos veszteséget szenvedett.

A „filozófusok hajó"-jának áttekintő története

– Na és, te, apácska, mi járatban vagy itt? Ellenforradalmár volnál? […]

– Nem tudom – felelte nagy sokára -, bajosan tudnám úgy meghatározni a viselkedésemet, mint ellenforradalmárét. Nem csináltam én semmit. Hát ha ez az ellenforradalom…De tudjátok, azért az utca közepén heverő kődarab is nyilván úgy gondolja magáról, hogy ártatlan, közben meg az emberek azt látják benne, hogy csak akadályozza a mozgást… És ha jobban belegondolok…

B. Lavrenyov: A hetedik utas (1927)

A szovjethatalom és a „régi" orosz értelmiség viszonya mindig is célpontjában állt a történészek érdeklődésének. Ennek a viszonynak a kutatása viszont sohasem volt mentes az ideológiai meggondolásoktól, amelyek aszerint változtak, hogy milyen fordulatot vett a – kommunista vagy a kormányon lévő párt által vezérelt – „általános kurzus". Ennek megfelelően azután a történészek hol üdvözölték és magasztalták a szovjet vezetés egyik vagy másik „bölcs döntését", hol az „orosz értelmiség tragédiáját ecsetelték, és „vezeklésre" szólítottak fel. Az orosz értelmiség sorsa valóban tragikusan alakult. Arra azonban, hogy voltaképpen miben is állt ez a tragédia, tartok tőle, hogy a történészek nem tudják egyhamar megadni a választ. Mégis, nekem úgy tetszik, hogy van egy esemény, amely kulcsként szolgálhat ehhez a kérdéshez – ahhoz, hogy megértsük az értelmiség szerepét és helyét az orosz politikában és kultúrában a forradalom előtt éppúgy, mint utána, hogy fogalmat alkossunk későbbi sorsáról. Az úgynevezett „filozófusok hajójá"-ról van szó – arról az akcióról, amelynek során az értelmiségiek egy nagyobb csoportját utasították ki a Szovjetunióból 1922-1923-ban.

A kiutasítás tényét sohasem próbálta elhallgatni senki, viszont a különböző politikai időszakok történészeinek az értékelései gyakorta szöges ellentétben állnak egymással. Énszerintem ez annak a kérdésnek a megoldására irányuló sikertelen kísérletekkel magyarázható, hogy vajon az értelmiség hibázott-e, vagy a hatalom (mindenekelőtt pedig Lenin, akiről azt tartják, hogy a kiutasítás kezdeményezője volt), valamint a történelmi folyamatok logikájának makacs félreértésével. A jelen esetben felmerülő problémák tisztázásához elengedhetetlennek tartom, hogy először is pontosan felmérjük az esemény „horizont"-ját, vagyis azoknak a társadalmi-kulturális folyamatoknak a hátterét, amelyek a tanulmányozás tárgyát adó eset „vonzáskörébe" estek, és meghatározták specifikumát. Mindennek a figyelembevétele nélkül a történész kiengedi a kezéből a lehetőséget, hogy megértse, mi is a számára amúgy ismert ténynek az értelme és a lényege. Másodszor, amennyire lehet, figyelmen kívül kell hagyni az ideológiai bélyegeket, és szabadulni kell a mítoszgyártók uszályából, mert a belőlük felszabaduló ködben nehezen vehetők ki a történelmi realitás körvonalai.

Útban a kikötő felé

Előre kell bocsátani, hogy az egész jóval azelőtt kezdődött, hogy bárki akár csak megközelítőleg is meg tudta volna jósolni, hogy e történet hőseinek mi lesz a politikai sorsa. Kiindulópontként szolgálhat esetleg a gyászos emlékű 1909. Akkor történt, hogy hét neves gondolkodó és közíró, részben az önostorozás és a hatalomnak való felajánlkozás buzgalmában, részben a félelem hatására „a közelgő Bárdolatlanok" – a nép – láttán, amely 1905-1907-ben lépett először a történelem porondjára mint forradalmi erő, az orosz értelmiség fejét az állam ideológiai gépezetének a bárdja alá helyezte. Tanulmánygyűjteményük, a Vehi [Irányjelzők] egy szempillantás alatt romba döntötte azt az ingatag békét és a „jóban-rosszban együtt" nem kevésbé ingatag érzését, amely az orosz forradalom leverése után alakult ki az értelmiség körében. A kötet hét szerzője közül később öten vetődtek a határon túlra; az 1920-ban meghalt B. A. Kisztyakovszkijon és az Oroszországban maradt M. O. Gersenzonon kívül a többiek mind: Ny. A. Bergyajevet, Sz. N. Bulgakovot, A.-Sz. Izgojevet (Lande), Sz. L. Frankot 1922-ben száműzték Oroszországból (P. B. Sztruve, mint a Vrangel-kormány tagja, önként választotta az emigrációt). Arról, hogy Lenin és a vele együtt hatalomra került más bolsevik értelmiségiek nem felejtették el a Vehivel elkövetett provokációt, levéltári dokumentumok beszélnek, ahol a családnév – például Izgojevé – mellett az a társadalmi-politikai beállítódásra vonatkozó minősítés szerepel, hogy „régi »vehista«"¹ …

A kiutasítást hagyományosan 1921 elejéhez szokás kapcsolni, az új gazdasági politika bevezetéséhez, amely bátorította az egyéni kezdeményezéseket és a magántulajdont, ezzel együtt pedig azt az illúziót is, hogy lehetséges a visszatérés a régi társadalmi alapelvekhez és értékekhez.

Ugyanebben az 1921-es évben a Volga mellékén és Ukrajnában kitört éhínség a maga méreteivel és kegyetlenségével még az igen sokat próbált szovjet vezetőket, az egész orosz társadalmi közösséget² és a Nyugatot is megrázta. A néptömegek tragédiája láttán a hatalom és az értelmiség lépéseket tett egymás felé, és 1921 júliusában megszerveződött Az Éhezőket Segítő Összoroszországi Bizottság (Pomgol). A történészek valamilyen oknál fogva alig szenteltek figyelmet a Pomgol³ keretei között összetalálkozott két csoport lagymatag együttműködésének. Pedig, ha jobban meggondoljuk, éppen hogy az éhezőket segítő bizottság története szabta meg a minket érdeklő események későbbi menetét.

Az éhínségre már a nyár elején számítani lehetett. Június 20-án, a harmadik Összoroszországi élelmiszer-ellátási konferencián A. V. Halatov⁴ „Az állami közélelmezés alapjairól" című beszámolójában közölte, hogy a terményadó „maradéktalan behajtása aligha lesz sikeres. […] Számos kormányzóságban kiderült már, hogy igen rossz gabonatermés várható."⁵ Ennek ellenére csak egy hónappal később, szinte egy időben, alakult meg két struktúra – az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottságnak az éhezőket segítő saját bizottsága (mellesleg a társadalmi szervezet felszámolása után éppen ez örökölte a rövidített „Pomgol" nevet; elnöke: M. I. Kalinyin, elnökhelyettesek: Szmidovics, Rikov, Kamenyev), július 21-én pedig Az Éhezőket Segítő Összoroszországi Bizottság (az alakuló ülést július 20-án tartotta a kezdeményezők csoportja).⁶

Azonnal szembeszökő volt, hogy az alakulat egészen unikális az összetételére nézve: a Bizottság 73 tagja közül csak 12 volt valamilyen szovjet hatóság – népbiztosságok, az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság, a Szovjetunió Szakszervezeteinek Országos Tanácsa – képviselője; a maradék 61 a társadalmi közösségből érkezett: „A jelenlegi gyűlés összetételében egészen kivételes. Négy éve először találkoznak össze a hatalom képviselői társadalmi munkásokkal."⁷ Meg kell jegyezni, hogy Az Éhezőket Segítő Összoroszországi Bizottság egész tevékenysége nyilvánosságra került a központi sajtóban, mindenekelőtt az Izvesztyija VCIK-ben. A Bizottság széles körű meghatalmazást kapott, amiről a VCIK 1921/07/21. számú dekrétuma⁸ is tanúskodik. Ugyanez a dekrétum szól a megalakult bizottság politikamentes jellegéről; a Pomgol a Vöröskereszt égisze alatt szerveződött. A bizottság élére L. B. Kamenyev, a Moszkvai Szovjet elnöke került. A Pomgol elnöksége ugyancsak figyelemre méltó személyekből tevődött össze: Kamenyev és Rikov a hatalmon lévő kormányt képviselte, Kiskin és Prokopovics az egykori Ideiglenes kormányt, Kutler pedig a cárit…

A hírlapi tudósításokból és a Pomgol megpróbáltatásokon átesett tagjainak a visszaemlékezéseiből nehéz megállapítani, hogy valójában mit is tett a Bizottság rövid életű működése alatt. Viszont már megalakulásának puszta ténye is jelentős visszhangot váltott ki a nyugati, kiváltképpen pedig az emigráns sajtóban. Egyfelől az történt, hogy a nyugati társadalmi közösségek pontosan érzékelték az orosz vidék helyzetének katasztrofális voltát, és a maguk részéről kezdeményezték jó néhány jótékonysági szervezet felállítását, mint amilyen az ARA (American Relief Administration) volt, továbbá pénzbeli és élelmiszersegélyeket jártak ki kormányaiknál. Másfelől azonban az emigránsok az érdekeikhez és céljaikhoz közel álló nyugati körökkel együtt mindebben már a szovjet rendszer bukását látták, és egykori honfitársaikra⁹ való mindenfajta tekintet és gátlás nélkül azt fejtegették, hogy mi volna a Bizottság szerepe a szovjet alappillérek megingatásában, továbbá meg akarták határozni azokat a feltételeket, amelyeket az európai kormányoknak kellene állítani a szovjet elé, miszerint is ne csupán az odaérkező javak fölött gyakoroljanak ellenőrzést, hanem kényszerítsék a szovjethatalmat az állami berendezkedés megváltoztatására is.¹⁰ Emiatt azután a Bizottság ereje és ideje nagy részét saját reputációjának a megvédésére volt kénytelen fordítani.¹¹

A szovjethatalom viszonyulása a Bizottsághoz – vagy ahogy Lenin nevezte: a „KUKIS"-hoz (Kuszkova+Kiskin) – közben egyre gyanakvóbbá és bizalmatlanabbá vált. Különösen azt követően, hogy augusztus 1-jén a Pomgol kijelölt egy ötfős delegációt (a számukat később hatra emelték), hogy külföldre utazzék. Ebbe a delegációba a Moszkvai Nemzeti (szövetkezeti) Bank volt elnökét, M. I. Avszarkiszovot, a második Állami Duma volt elnökét, F. A. Golovint, a „Gyermekmentő Liga" társelnökét, E. D. Prokopovics-Kuszkovát, az ökonómus Sz. N. Prokopovics professzort, aki az Ideiglenes kormány élelmezési minisztere volt, L. A. Taraszevics orvosprofesszort és L. N. Tolsztoj lányát, A. L. Tolsztaját¹² választották be.

Augusztus 18-án a VCIK elnöksége határozatot hozott nyilvánosságra. Eszerint a delegáció azonnali külföldre utazása „nem feltétlenül szükséges, csak az erők szétforgácsolásához vezet, és elszakítja az érintetteket az oroszországi gyakorlati munkától. […] A VCIK azt javasolta Az Éhezőket Segítő Összoroszországi Bizottságnak, hogy a lehető legtöbb tagot az éhínség sújtotta területeken folyó gyakorlati munka, az élelmiszerek elosztása, az élelmezési állomások megszervezése és hasonlók ügyében foglalkoztassa."¹³ Erre válaszul a Pomgol a maga augusztus 23-i határozatában kijelentette, hogy „a Bizottság kényszerítve érzi magát munkája felfüggesztésére, ha a kormány nem változtatja meg határozatát a delegáció azonnali kiutaztatásával kapcsolatban". „Mindemellett – írta továbbá a Pravityelsztvennoje szoobscsenyije – a Bizottság elutasítja a kormány javaslatát, hogy tagjait minél nagyobb létszámban a helyszínre küldje."¹⁴ Csak olaj volt a tűzre a Poszlednyije novosztyi nevű emigráns lapban megjelent, „Hatalom a terepen" címmel megjelent írás. A szerzője arról írt, hogy milyen „szenzációsan megdöbbentő" eredményei vannak „a Moszkvából Az Éhezőket Segítő Összoroszországi Bizottság által az éhínség sújtotta kormányzóságokba küldött osztagok helyszíni tevékenységének. […] A tökéletesen szervezetlen és a lakosság előtt minden tekintélyüket elvesztett szovjet intézmények sietve próbálnak átadni minden hatalmat a (Pomgol-)kiküldötteknek. […] A szovjet kormány a kapott értesülések birtokában dilemma előtt áll: vagy elutasítja az Összorosz Bizottság segítségét, vagy beletörődik abba, hogy ideiglenesen átadja a hatalmat a helyszínen tartózkodó képviselőinek."¹⁵ Még ha feltételezzük is, hogy mindaz, amiről a Poszlednyije novosztyi ír, szóról szóra igaz, habár a Pomgol osztagairól szóló közlés más, a cikkben felsorolt állításokat is kérdésessé tesz, az ellenzék részéről túlzottan együgyű eljárásnak tetszik, hogy minderről az egész világot értesíti, amivel csak provokálja a hatalmat, hogy a legkeményebb intézkedésekhez folyamodjon a forradalom vívmányainak megvédése érdekében.

Nem állíthatom azonban, hogy pontosan a Pomgol ultimátuma, esetleg az emigráns sajtó „szenzációi" vagy más különleges körülmények¹⁶ szolgáltatták a valódi okokat arra, hogy a Bizottságot 1921. augusztus 27-én felszámolják, és a társadalmi munkások közül kikerült legaktívabb tagjait letartóztassák. A pontos eligazodást a különféle érdekek és ambíciók bonyolult összefonódásában és összeütközésében, ami a szovjethatalom és a „régi" értelmiség együttműködésének kudarcához vezetett, csakis a Cseka és Szövetségi Biztonsági Hivatal archívumában őrzött dokumentumok teszik lehetővé.

Fontosnak tartom megjegyezni, hogy a szovjet állam kialakulása olyan időszak volt, amikor az ilyenfajta együttműködés lehetőségét sem a hatalom, sem az értelmiség nem tagadta. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy a letartóztatottakkal szemben sem alkalmaztak kegyetlen megtorlást: Lenin javaslatára a Pomgol hét tagját Oroszország kisebb városaiba és mezővárosaiba száműzték. A későbbiekben megkapták azt a lehetőséget, hogy Petrográd, Moszkva, Kijev, Odessza és Harkov kivételével kormányzósági székhelyekre költözzenek, vagy hogy „saját költségükön" külföldre távozzanak. A külföldre település ajánlatával csak Kuszkova és Prokopovics¹⁷ élt. V. F. Bulgakov, a L. Ny. Tolsztoj Múzeum vezetője és a L. Ny. Tolsztoj nevét viselő, éhezőket segítő bizottság elnökségi tagja megkapta a lehetőséget, hogy a sajtóban – nevezetesen a Kommunyisztyicseszkij Trud nevű újságban – cáfolja azokat a vádakat, amelyeket a Cseka hozott fel ellene, és jelentetett meg az Izveszytijában…¹⁸

Ilyenformán Kuszkova és Prokopovics „nyitotta meg" a határon túlra települtek sorát már 1922 júniusában, vagyis azelőtt, hogy a hatalom véglegesen döntött volna a procedúra mechanizmusának és ideológiai megalapozásának a kérdéséről.

Az éhezők megsegítésére irányuló másik, de már egyedül a hatalomhoz kapcsolódó eszközökkel indított művelet, amely a szovjet társadalom minden rétegéből visszhangot váltott ki, az egyházi kincsek elkobzása¹⁹ volt. Ezt az eseményt azonmód a legostobább mesék és pletykák hínárja borította el. Szó sincs róla, hogy tagadni lehetne azt a körülményt, hogy a rekvirálással megbízott személyek körében jócskán volt példa a haszonlesésre, abban az időben ugyanis a hagyományos orosz tolvajbandák ugyancsak mélyre furakodtak a közigazgatás mélységeibe, amely a cári adminisztrációs modell jó néhány fogyatékosságát örökölte. 1922. február 21-én Lenin dühösen és elkeseredetten írta A. D. Cjurupnak: „Minálunk minden elmerül a »hivatal« bűzös posványában. Hatalmas tekintélyre, észre és erős kézre van szükség, hogy felvegyük vele a mindennapi harcot. Az összes hivatal egy rakás szar; az összes rendelet egy rakás szar. Meg kell keresni az embereket, ellenőrizni a munkát – ennyi az egész."²⁰ Ugyancsak ő fogalmazza meg az elkezdett akció célját és lényegét: „Nekünk, történjék bármi, a leghatározottabb és a leggyorsabb módszerrel végre kell hajtanunk az egyházi értékek elkobzását, amiből képezni tudunk magunknak néhány százmillió aranyrubel értékű alapot (emlékezzünk csak néhány monostor és barlangkolostor gigantikus gazdagságára). E nélkül az alap nélkül egyáltalán nem képzelhető el semmilyen állammunka általában, konkrétan pedig semmilyen gazdasági építkezés és a pozícióink semmilyen védelme Genovában. […] Éppen most, és csakis most, amikor az éhező területeken emberek kószálnak céltalanul, és az utak mentén több száz, ha nem több ezer holttest fekszik, mi képesek (következésképpen kötelesek) vagyunk végrehajtani az egyházi kincsek elkobzását a legádázabb és a legkönyörtelenebb energiával, és nem riadunk vissza, ha el kell tipornunk bármiféle ellenállást […]."²¹ Amit Lenin az „állammunka" és a „gazdasági építkezés" fogalma alatt értett, az nem a személyes vagy pláne a pártérdek kifejeződése volt, hanem sokkal inkább a harc az éhezéssel szemben, a parlagon maradt szántóföldek megművelése, villamosítás, iparosítás, az országot megvédeni képes hadsereg felállítása, Oroszország nemzetközi presztízsének visszaszerzése… Lenin ily módon mindjárt két problémát próbált megoldani egyszerre: a financiálisat és az ideológiait, de a párton kívüli értelmiség nagy része ebben nem támogatta őt – ellenkezőleg, azon munkálkodott, hogy negatív irányban befolyásolja a közvéleményt az akcióval szemben: „A művelt embereknek ez az állami intézkedés nem csupán szentségtörésnek és antiklerikális provokációnak tűnt, hanem veszedelmes vandalizmusnak is."²² A hatalom azonban igenis azon volt, hogy megvédje a vandalizmustól a történelmi és művészileg is értékes kegytárgyakat, hogy lehetőség szerint ne sértse a hívők érdekeit: „A vallásos gyülekezetek használatában lévő egyházi értékek elkobzásának rendjéről" szóló utasításnak megfelelően „a vitathatatlan múzeumi értékkel bíró tárgyakat" különféle „múzeumi osztályoknak" adták át „megőrzésre",²³ az elkobzás alá eső, de a hitgyakorlat számára nélkülözhetetlen tárgyakat pedig kevésbé értékesekkel váltották ki…²⁴

A „szovjetellenes értelmiség" arculatáról rajzolt kép kialakulásához jelentős mértékben járult hozzá a moszkvai felsőiskolák tanárainak és előadóinak sztrájkja 1922-ben. A sztrájkolók a „főiskola »autonómiá«-ja" mellett „a tanári testület és a hallgatók anyagi helyzetének a javítását" is követelték, amit a hatalom olyan politikai akcióként értékelt, amely „a kommunista párt és az osztályelmélet befolyása ellen irányul a főiskolákon".²⁵ Az egész úgy kezdődött, hogy az Oktatásügyi Népbiztosság 1921 márciusában elfogadott egy tervezetet a „Köztársaság felsőoktatási intézményeinek irányítási szabályzatáról". Ennek a „Szabályzat"-nak megfelelően a főiskolákon a választott vezetőség helyébe új vezetőség lépett, olyan összetételben, hogy tagjainak egy részét felülről „jelölték ki", a másik részét választották, de azon személyek közül, akiket az Oktatási Népbiztosság javasolt. A Moszkvai Egyetem első, „javallat szerinti" rektora D. P. Bogolepov lett. V. V. Sztratonov, aki a Moszkvai Egyetem fizika-matematika karának a dékánja volt, később pedig a „filozófusok hajójá"-nak az utasa, így emlékszik vissza: „Alighogy az egyetem irányítása átkerült a Bogolepov keze alatt működő vezetőséghez, elhatároztuk, hogy megalakítjuk a magunk illegális szervezetét a tantestület tevékenységének összefogására. Ezt a legutolsó vezetőség megválasztott tagjai és minden karról a még tisztségükben hagyott elnökségi tagok alkották. Az elnöki tisztséget az utolsó választott rektor, M. M. Novikov professzor kapta meg"²⁶ [ő is hamar ott találta magát a kiutasítottak csoportjában]. Ez idő tájt alakult meg a tudományos kutatók szakmai szövetsége is, amelynek az elnöke a Moszkvai Felsőfokú Műszaki Szakiskola professzora, V. I. Jaszinszkij lett (a későbbiekben maga is utasa a hírhedt „filozófusok hajójá"-nak).

A társadalmi kezdeményezések ellensúlyozására az Oktatási Népbiztosság létrehozta „a közoktatás és a szocialista kultúra dolgozóinak szakmai szövetségé"-t. Jaszinszkij szövetsége zártkörű volt, a tanárok mégis tartózkodtak attól, hogy belépjenek az új szövetségbe. Az Oktatási Népbiztosság ekkor úgy döntött, hogy kompromisszumhoz folyamodik, „a szövetség nevéből törölték a »szocialista kultúra« kifejezést", és ígéretet tettek rá, hogy „a szövetség mellett egy felsőoktatási szekciót [alakítanak], amely »csaknem autonóm« lesz. A tanárok elzárkóztak, nem léptek be… 1922 áprilisában az Oktatási Népbiztosság úgy rendelkezett, hogy a tudományos dolgozókat kötelezően fel kell venni a szövetség állományába."²⁷

A felsőoktatási intézmények új irányítási szabályzatára elsőként a Moszkvai Felsőfokú Műszaki Szakiskola reagált úgy, hogy a professzorok és az előadók, a hallgatók támogatásával²⁸ felfüggesztették a tanulmányi foglalkozásokat. A „lázadás" főkolomposait, köztük V. I. Jaszinszkijt és I. I. Kukolevszkijt, a gépészmérnöki kar dékánját hivatalosan szigorú megrovásban részesítették, és letartóztatással fenyegették meg, ha a sztrájk megismétlődik. Utána, 1921. szeptember 2-án a felsőoktatási szabályzatot még megerősítették a Népbiztosok Tanácsának dekrétumával²⁹ is.

A Moszkvai Egyetemen a sztrájkhelyzet 1922. január közepére érett be, és bejelentése először a fizika-matematika kar gyűlésén hangzott el, vagyis azon a karén, amelyet Sztratonov vezetett. Az egyetem közös nagygyűlésén a Sztratonov által felvetett sztrájk gondolatát az előadók és a diákok nagy része támogatta; közülük különösen M. M. Novikov professzor és az orvosi kar dékánhelyettese, V. E. Fomin professzor hallatta a hangját. A sztrájkfelhíváshoz csatlakozott minden főiskolai és egyetemi intézmény, sőt még a Marx Károly nevét viselő kereskedelmi intézet is, amelyben N. A. Izgarisev professzor működött. Sztrájk tört ki a Közútmérnöki Főiskolán, ahol a megmozdulást N. D. Tyapkin professzor³⁰ vezette 1921 decemberében, 1922 februárjában pedig T. P. Kravec professzor.³¹ Később valamennyien felkerültek a kitoloncolandók listájára, habár úgy alakult, hogy közülük sem mindenki utazott el külföldre: néhányuk esetében (Kukolevszkij, Izgarisev, Fomin) a kiutasítást felfüggesztették vagy más büntetésre változtatták, másokat, például T. P. Kravecet, Szibériába száműztek,³² azután voltak orvosok és orvostanhallgatók, akiket az éhínség sújtotta kormányzóságokba küldtek, hogy vegyék fel a harcot a járványokkal. Mint később kiderült, ilyen, határ menti kormányzóságokba volt kénytelen elutazni Sztratonov és Jaszinszkij is. Ők már csak Berlinben tudták meg, hogy „büntetésük mértékét a Politikai Iroda meg akarta változtatni, és a külföldi száműzetés helyett mehettek volna a jakutföldi kormányzóságba vagy a turuhanyi területre…"³³ A. Sz. Izgojevet csak sajnálni lehet, hogy neki nem adatott meg hasonló választási lehetőség, mert a bolsevikok kegyetlenségére panaszkodva, akik elűzték hazájából, ezt írta az emigráns sajtóban: „Koncentrációs tábor, Szibéria és Arhangelszk hómezői, isten háta mögötti nomádszállások az Orenburgi kormányzóságban vagy a Kirgiz tartományban – bármi jobb, mint Berlin a ragyogó aszfaltútjaival, fényáradatával, az automobilok száguldozásával, a villamosok és a biciklisek csengetésével…"³⁴

A belpolitikai helyzet úgy alakult, miután egyfelől heves kritika zúdult a bolsevikokra az új gazdasági politika bevezetése miatt, másfelől pedig erősen elharapózott a bürokrácia a párt- és a tanácsi apparátusban, hogy legelsősorban elejét kellett venni azoknak a próbálkozásoknak, amelyek a szovjethatalom létének ideológiai alapját „kérdőjelezték meg". V. I. Lenin ezt világosan értette, és március 27-én a Kommunista Párt XI. kongresszusán mondott beszédében igyekezett elmagyarázni a többieknek is: „Lehet, hogy rossz az apparátusunk is, de mondják, hogy az első gőzgép, mikor feltalálták, szintén rossz volt, sőt nem is tudni, működött-e. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy feltalálták. Ha hasznavehetetlen volt is az első formájában, ma mégis vannak gőzmozdonyaink. Ha csapnivalóan rossz is államapparátusunk, mégis létrejött a proletár típusú állam, megszületett a legnagyobb szabású történelmi találmány, létrejött a proletár típusú állam…"³⁵ És ezért kellett megtenni mindent, hogy ez az állam fennmaradjon, még azon az áron is, hogy árulóként végezzenek ki tegnapi bajtársakat a forradalmi harcban – eszereket és mensevikeket -, azokat, akikkel együtt vittek végbe felkelést a cárizmus ellen, akik börtönökben sínylődtek, kényszermunkát végeztek…

Február 28-án került nyilvánosságra a GPU rendelete arról, hogy a Szociálforradalmár Párt KB-tagjainak egy csoportját és néhány aktív közreműködőjét a Legfelső Forradalmi Bíróság elé kell állítani. A párt nem számolt még el Volodarszkij és Urickij 1918-ban történt meggyilkolásával és a Lenin elleni merénylettel. 1921 nyarán a párt Szamarában megtartott X. tanácskozása azt a határozatot hozta, hogy a „kommunista párt diktatúrájának forradalmi megdöntésének életbe vágó kérdését erőnek erejével is napirendre kell tűzni…"³⁶ A bűnper, amelyben a Központi Bizottság és a Szociálforradalmár Párt más szervezeteinek egyes tagjait azzal vádolták meg, hogy fegyveres harcot folytattak a szovjethatalom ellen, gyilkosságokat szerveztek, fegyveres rablásokat hajtottak végre és áruló kapcsolatokat tartottak fenn idegen államokkal, 1922. június 8-ától augusztus 7-éig tartott, és hatalmas társadalmi visszhangra lelt. Ezzel a Szociálforradalmár Pártot megsemmisítő csapás érte, ami sok tagját arra ösztönözte, hogy szakítson a párttal. A szociálforradalmárok 1923 márciusában Moszkvában megnyílt összoroszországi kongresszusa a maga teljes széthullását állapította meg, visszavonta a KB tagjainak meghatalmazását, arra hivatkozva, hogy megtagadták a forradalom ügyét, és felszólította az egykori eszereket, hogy lépjenek be az OK(b)P-be.³⁷ És akárhogy történt is, de az 1920-as évek első felében ebben az ügyben nem hajtottak végre egyetlen halálos ítéletet sem, mi több, néhány vádlottat felmentettek, vagy kegyelmet adtak nekik…

Az új gazdasági politika, fordulatainak minden kiszámíthatatlansága mellett, egyértelműen hatott a társadalmi lét alakulására, és lehetővé tette jó pár szociális intézmény gyors felállítását, amikben a „régi" értelmiség foglalta el a vezető posztokat. Újra életre kelt mindenféle társaság és szakmai szövetség. 1921 novemberétől ismét megkezdték működésüket a magánkiadók. Számuk 1922. június elejére Moszkvában elérte a 220-at, Péterváron pedig a 99-et.³⁸ A kiadói tevékenység hirtelen megélénkülése azzal magyarázható, hogy sok „azelőtti" szerző a polgárháború évei alatt jelentős mennyiségű „kéziratot" halmozott fel, ugyanis „bojkottálták az állami könyvkiadást, és azt is inkább vállalták, hogy egyáltalán ne jelenjenek meg", és csak arra vártak, hogy vagy visszatér a régi rend, vagy enyhül a cenzúra.³⁹

Ugyanakkor a bejegyzett magánkiadók jelentős részét egyáltalán nem érdekelték ezek a művek, és egyetlen ilyen kéziratot sem küldtek cenzúrára a Goszizdat politikai osztályára, ami nélkül semmilyen kötet megjelenéséről sem lehetett szó. Péterváron a 99 kiadóból 44 bizonyult „halva született" vállalkozásnak, Moszkvában pedig a 220 közül 133. A kiadástól eltiltott kéziratok aránya Péterváron 5,3, Moszkvában 3,8% volt. De még a cenzúra által engedélyezett 962 kézirat közül sem látott valamennyi napvilágot, mégpedig az ideológiától független legkülönfélébb okok miatt nem. A könyvek amúgy is alacsony – 1000-3000-es -példányszámot értek meg.

Ezzel szemben számos szakmai társaság és szövetség hozott létre saját sajtószervezetet – újságok és gyűjtemények kiadására. Így példáulaz orosz orvosok Pirogov nevét viselő társasága saját folyóiratot ad ki; 1921 végétől kerül az utcára az Orosz Műszaki Társaság ipari-gazdasági osztályának a folyóirata, az Ekonomiszt; napvilágot látnak „az agronómusok II ., Moszkvában megrendezett összoroszországi kongresszusának a munkái"; az „Irodalmárok Háza" és az egyetem köré tömörült pétervári értelmiség pedig megjelenteti a Vesztnyik Lityeraturit, a Letopisz Domalityeratorovot, a Nacsalát, az Utrennyikit és a Parthenon című antológiát. 1921. február 27-én alakul meg a Pétervári Egyetemen a Pétervári Filozófustársaság, amely 1922-től fogva adja ki Miszl⁴⁰ című folyóiratát. Moszkvában kerül forgalomba egy tanulmánykötet Oswald Spengler és „A Nyugat alkonya" címmel, továbbá egy irodalomfilozófiai antológia, a Sipovnyik, sikeresen alakítja tevékenységét a szövetkezeti Zadruga Kiadó… A kommunista kiadványok listáját még hosszan lehetne sorolni, de itt most nem a címek a fontosak, hanem e kiadványok tartalma és a bennük szereplő szerzők összetétele.

A szovjet vezetés már a magánkiadók felbukkanásának pillanatától fogva bizalmatlan volt a nem bolsevik sajtó iránt, különösen feszültté azonban az Ekonomiszt később külföldre toloncolt főszerkesztője, D. A. Lutohin tette a helyzetet, akaratlanul is, amikor a folyóirat első számát elküldte elolvasásra V. I. Leninnek. Nem állítható, hogy szerencsés ötlet volt, mert ebben a számban jelent Pityirim Szorokin cikke „A háború hatásairól…",⁴¹ amelynek kényes anyagát szándékosan sem lehetett volna figyelmen kívül hagyni.

Ráadásul P. A. Szorokin kritikai-feltáró írása a családi jogalkotás kérdéséről nehezen mondható tudományosan megalapozottnak. Cikkében ugyanis azt fejtegette bizonyos statisztikákra hivatkozva, hogy „A házasság felbontásáról" és „A Polgári házasságkötésről, a gyerekekről és az anyakönyvezés szabályairól" (19. és 20.12.1917. sz.) szóló rendelet, valamint az 1918-as Házasodási törvény életbe lépése óta jelentősen megnőtt a válások, és még feltűnőbben nőtt a rövid életű házasságok száma: „Pétervárott 1000 házasságból 92,2 végződik válással⁴² – ami elképesztő szám, különösen ha még hozzávesszük, hogy 100 felbontott házasság közül 51,1 egy évnél rövidebb ideig tartott, ezeknek a 11%-a egy hónaposnál volt rövidebb, a 22%-a nem érte el a két hónapot, 41%-a a 3-6 hónapot, és csupán 26%-a haladta meg a fél évet." A felsorolt adatok alapján Szorokin arra a következtetésre jutott, hogy „a jelenlegi törvényes házasság csak forma, amely lényegében a házasságon kívüli nemi kapcsolatokat leplezi, és lehetőséget biztosít a »klubélet« kedvelőinek, hogy »törvényesen« elégítsék ki étvágyukat…"⁴³ Holott az új szovjet jogalkotás igenis jelentős lépés volt a nők és a házasságon kívül született gyermekek jogainak az elismertetése felé. Megfosztotta ugyanis a férfit attól a jogától, hogy egymaga döntsön a család sorsáról; a nők anyagi és szexuális önrendelkezését célozta: kimondta a feleség jogát a név, a lakóhely és az állampolgárság szabad megválasztására. A házassági köteléket ugyanolyan könnyű volt felbontani, mint megkötni a házasságot. Ezenkívül meghatározó jelentőségű volt a partnerek közt „szabad akaratból létrejött megegyezés" fogalma. Kötelezővé vált az élettársi kapcsolatok anyakönyvezése. A szexuális kapcsolat, amelyet az egyik fél a másik mellett folytatott, akkor sem volt „üldözendő", ha az utóbbi kapcsolat hivatalos formát kapott. A tartásdíj fizetésének kötelezettsége „átmeneti intézkedésnek" számított. A legfejlettebb országokhoz képest is Szovjet-Oroszországban volt a legszabadabb a nők helyzete, a házassági jogalkotás pedig a leghaladóbb.⁴⁴ A pétervári válások számának „robbanásá"-t 1920-ban (mellesleg szólva Szorokin számai gyanúsan magasak, mint ahogyan gyanúsan kerek az általa közölt pétervári házasságok száma is) egyaránt magyarázható az életformát gyökeresen megváltoztató társadalmi megrázkódtatásokkal és az új házassági törvény életbe lépésével. A P. A. Szorokin által elővezetett következtetések azonban erősen torzítottnak tetszenek (bizonyos idő múltán, már külföldön, sokkal őszintébben nyilatkozott): „A háború és a forradalom nemcsak biológiailag gyengítette meg a fiatalságot, hanem erkölcsileg és szociálisan is lezüllesztette […] Ebben különösen hatalmas szerepet vállalt a Kommunista Ifjúsági Szövetség, amely klubhelyiségek berendezése ürügyén minden iskolában a bujálkodás szobáit hozta létre […]."⁴⁵ Ebben az esetben mi értelme volna elmagyarázni, hogy például a szerencsés és stabil Amerikában, ahol ugyebár azokban az években nem volt sem háború, sem „ifjúsági szövetségek", a válások száma bátran egybevethető lenne a pétervári mutatókkal?⁴⁶ Szorokin azonban még ennél is messzebbre kalandozott, úgyhogy egészen a rasszizmus és az antiszemitizmus eszméinek proklamálásáig jutott az Ekonomiszt oldalain: „[…] a háború meggyengítette a fehér, tehetségesebb fajt, szemben a színes bőrű, kevésbé tehetséges fajjal; bennünket – nagyoroszokat – az idegen származásúakkal szemben, az európai Oroszország lakosságát az ázsiaival szemben, amely a szibériaiakat leszámítva elmaradottabb, kulturálatlanabb, és általában véve tehetségtelenebb is…"⁴⁷

Az olvasottakra Lenin A harcos materializmus jelentőségéről (1922. március 12.) című cikkével válaszolt, amelynek befejező részében kimondta: „Oroszországban a munkásosztály képes volt kezébe ragadni a hatalmat, de élni még nem tanult meg vele, mert máskülönben az ehhez hasonló előadókat és tudós társaságok tagjait réges-rég udvariasan kitessékelt volna a burzsoá »demokrácia« országaiba. Az ilyen begyepesedett alakoknak ott van a valódi helyük."⁴⁸

A későbbiekben azután, mint már közismert, az események pontosan e szerint a lenini szcenárium szerint alakultak. Két hónapba azért még beletelt, mire 1922. május 19-én V. I. Lenin levélben kiadta instrukcióit F. E. Dzerzsinszkijnek: „A Politikai Iroda tagjait kötelezni kell, hogy hetente szakítsanak maguknak 2-3 órát arra, hogy átnézzenek bizonyos mennyiségű sajtóterméket és könyvet. Ellenőrizze a teljesítést, követeljen tőlük írásbeli véleményt, és késedelem nélkül küldjön Moszkvába minden nem kommunista kiadványt. Csatolják hozzájuk több kommunista irodalmár véleményét […] Módszeresen gyűjtsenek adatokat a tanárok és írók politikai szolgálati idejéről, munkájáról és irodalmi munkásságáról."⁴⁹

Ugyanakkor tudomásunk van róla, hogy Lenin már jóval az 1922-es események előtt is dédelgette a gondolatot, hogy a „régi" értelmiséget a határon kívülre küldi. 1919 áprilisában Lincoln Steffens amerikai újságíró készített vele interjút, aki William Bullitt⁵⁰ megbízásából érkezett Oroszországba. A vörös terrorra vonatkozó kérdésére Lenin azt válaszolta, hogy a terror „belföldön és az [ország]határokon túl is kárt okoz a forradalomnak, és nekünk kötelességünk utánajárni, hogy miként kerülhetjük el, ellenőrizhetjük vagy irányíthatjuk. Ehhez azonban többet kell tudnunk a pszichológiáról, mint amennyit most tudunk, amikor ilyen tébolyult állapotokat élünk. [A terror] olyan célokat szolgál, amilyeneket a helyzet kíván. […] Ki kell találnunk rá valamilyen eszközt, hogy megszabaduljunk a burzsoáziától, az arisztokráciától. A forradalom folyamatában nem támogatnak minket egyetlen olyan gazdasági változás végrehajtásában sem, amit ne ők találtak volna ki még a forradalom előtt; következésképpen meg kell tőlük szabadulni. Én személy szerint nem tudom, hogy miként ijeszthetünk rájuk, ha nem folyamodunk kivégzésekhez. Kártékonyak ők persze [Oroszországon] kívül éppúgy, mint [azon] belül, de emigránsként mégiscsak kevesebbet ártanak. Én egyetlen megoldást látok, nevezetesen, hogy a vörös terror eszközével meg kell őket félemlíteni, azután hagyni, hadd fussanak […] A régi konzervatívok, de még inkább a makacs liberálisok abszolút, ösztönös ellenállását le kell törni, ha maguk arra készülnek, hogy forradalmat indítsanak az ő céljaikért."⁵¹

Azután, hogy mindenki, aki csak tudott és akart, elfutott Oroszországból, és emigrációba vonult, a nemzetközi helyzet pedig kedvezőbbé vált a szovjet állam számára, úgy tetszett, elérkezett az idő a komoly gondolkodásra, hogy mi legyen az „ösztönös ellenállás" sorsa, amelyet a „régi" értelmiség széles körben képviselt a szovjet társadalomban. És az adminisztratív kiutasítás gyakorlatának első lépéseként 1921 januárjában sor került a letartóztatott anarchisták és mensevikek⁵² csoportjának külföldre telepítésére.

Vihar lesz…

Az értelmiség kiutasításának az akciója voltaképpen Lenin Dzerzsinszkijnek küldött instrukciója alapján vette kezdetét. Az akció előkészítésének fontos része volt a bolsevikellenes kiadványok recenzálása. Az ideológiai ellenzék címére küldött bírálatok a kommunista sajtó oldalain már korábban megjelentek. Most viszont a hivatalos sajtó már kötelezően szentelt 30-40%-nyi terjedelmet a hasonló bírálatoknak.

Napjaink kutatói rendszerint a bolsevik bíráló cikkek „forradalmi frázisai"-n akadnak fenn – annyira bőszíti őket az ellenzék beskatulyázása és pellengérre állítása, hogy nem veszik észre a lényeget. Mellesleg szólva a korabeli közönség hozzászokott a polémiának ehhez a módjához, mivelhogy a forradalom előtti publicisták ugyanebbe a hibába estek – annyi különbséggel, hogy más ideológiai kliséket választottak maguknak.

A recenziók egyik legkedveltebb célpontja a már tárgyalt P. A. Szorokin professzor volt, az Ekonomiszt, az Ekonomicseszkoje vozrozsgyenyije és az Utrennyiki talán legtermékenyebb szerzője. A kritikák legtöbbje a gazdasági liberalizmus elméletét és az „angolszász pozíció"-t támadta, amely „az értelmiséget a »hatalomtól független« öntevékeny magatartásra, személyes kezdeményezésre buzdította".⁵³ Volt egy komolyabb vád is, amit már nem egyedül Szorokinnak címeztek, hanem valamennyi kollégájának az Ekonomisztnál és az Orosz Műszaki Társaságban; eszerint „azon dolgoznak, hogy a számukra megfelelő ideológiát eljuttassák a nepmanokhoz. Akik apolitikusak ugyan, de az értelmiségnek ezek a képviselői már korántsem apolitikusak…"⁵⁴

A legnépszerűbb céltábla szerepét L. P. Karszavin élvezte a kritikusok körében. Már csak azért is, mert tudományos szempontból az ő felfogása volt a legsebezhetőbb és a leggyengébb. A Pod znamenyem markszizma című folyóirat felelős szerkesztőjének, V. Vaganyannak⁵⁵ a cikke, a „Tudományos porhintés" Karszavin néhány munkáját vette elő (Bevezetés a történelembe [A történelem elmélete], A szabadságról és a Noctes Petropolitanae). Vaganyan rámutat Karszavin tanításának archaikusságára, amikor teljes komolysággal azt fejtegeti, hogy „a történelem előfeltételezi az abszolút vagy az isten fokozatos kibontakozását", hogy „tökéletesen és maradéktalanul látni és hallani lehet majd azt, hogy mit tesz, mond és gondol majd az ember a jövő bármelyik pillanatában". Gondolatainak bizonyítéka gyanánt Nostradamus jövendöléseire hivatkozik, és konkrétan említ is néhány – állítólag beteljesült – példát a történelemből. Beismeri, hogy a jövendölés „értelmét megfejteni csak »post facta« sikerül, de vitába csak az az ember bocsátkozhat vele, akitől teljességgel távol áll a tudományos módszer és a saját előítéleteit fölébe helyezi a nyilvánvaló tényeknek…"⁵⁶

Ugyanezeknek a karszavini műveknek, kiegészítve a szerző Saligia című könyvével, megy neki P. F. Preobrazsenszkij „A filozófia mint a hittudomány szolgálóleánya" című cikkében,⁵⁷ ahol nem fukarkodva az idézetekkel, azt vezeti le, hogy Karszavin miként hitelteleníti el a filozófiai megismerést: a gnoszeológiát „áltudománynak" nyilvánítja, „bizonyos vonatkozásokban hasonlónak a »skorpió« nevet viselő bestiális lényhez",⁵⁸ „dicsőségére a szerinte egyetlen igaz filozófiai rendszernek, amely alapjaiban hordozza a tökéletes Egyet. Ő [ez az eszme] adja szilárd alapját a hét főbűn tanulmányozásának, és igazolja a tökéletlen meggyilkolását, hogy az visszatérjen az Egybe…"⁵⁹

Most, hogy már megismerkedtünk a kommunista sajtó kritikusainak néhány, a szerzőt érintő szarkasztikus megjegyzésével, érthetőbbnek és megalapozottabbnak tetszenek a következő mondatok is: „Ahhoz, hogy valaki pópává váljon a történelemben, a pópaság mesterségében pedig skolasztikussá, az kell, hogy vérbeli népbutító legyen az ember!"⁶⁰ „Ez a sorsa a mi nemzedékünknek – profetikus szavak áradatával szent háborúra hívsz fel, és kijön belőle valami istenkáromláshoz hasonló…"⁶¹ Néhány nyugati történész Karszavin 1918 és 1921 között Szovjet-Oroszországban született munkáit elemezve arra a következtetésre jutott, hogy a szerző a maga misztikus felfogásával a korai fasizmus eszmevilágához került közel…⁶²

Sz. L. Frank, a saját bevallása szerint, „mindenekelőtt azokhoz a nézetekhez vonzódik, amelyeket Karszavin a […] Bevezetés a történelembe című könyvében fejtett ki".⁶³ Eltekintve a szerző tudományos felkészültségétől és vitathatatlan erudíciójától, amellyel kifejti saját nézeteit, a hozzá nem közel álló elméleteket felületesen, primitíven, következésképpen helytelenül tárgyalja. Például a hegeli történelemszemléletet azonosítja Herderével, és úgy mutatja be, mint „a progresszív fejlődés egyenes vonalú sémáját".⁶⁴ Ugyanerre a sorsa jutott nála a marxizmus is. Ennek a filozófiai irányzatnak a szerző mindössze egy rövid bekezdést szentelt, ahol csak úgy említi meg az egészet, mint „a társadalmi jelenségek egyetemes, törvényszerű-kazuális felfogásának" a példáját, majd máris megfogalmazza ítéletét; „gyakorlatilag lehetetlen, elméletileg pedig hazug".⁶⁵ Tudjuk, hogy a Módszertan… egyik első olvasója Lenin volt, aki azon melegében gondoskodott róla, hogy Frank nevét felvegyék a száműzöttjelöltek listájára.⁶⁶

A kiutasított szerzők közül még Ju. I. Ajhenvald alakja érdemel külön figyelmet. Őneki szentelte írását L. D. Trockij, amely „Diktatúra, hol hagytad a lovaglópálcádat?⁶⁷ címmel 1922. június 2-án jelent meg. A cikk viharos és végletesen indulatos kirohanás Ajhenvald antológiája, a Költők és költőnők ellen. És a helyzet az, hogy nehéz volna elvitatni Trockijtól indulatainak jogosságát. Ajhenvald másik könyve, A mi forradalmunk, a vezetők és a vezetettek (Moszkva, 1918) ugyancsak tarkállik a közhelyektől és a sületlenségektől. Az ajhenvaldi felhívás a bolsevikokhoz mindössze annyi, hogy „a hatalom legyen szelíd" (12. o.)! Másik opusza, A tétlenség dicsérete (Moszkva, Kosztri, 1922) egy tanulmánygyűjtemény. A gyűjteménynek címet adó első írást a nyolcórás munkanap „társadalmilag égető kérdésének" szentelte. Miközben Ajhenvald költészetet, vallási és népi bölcsességeket elegyít, meglehetősen zavarosan „bebizonyítja", hogy a „nyolcórás munkanap szocialista követelménye egy szelíd követelés" (16. o.). A második tanulmányt, amely a nem kevésbé hangzatos „Halhatatlan posvány" címet viseli, az író előadásként felolvasta a Vallási Kultúra Szabadakadémiáján is. Az okfejtés gyújtópontjában az áll, hogy az ember, akiben a szabad és örök lélek harmonikusan kapcsolódik a mulandó testhez, alá van vetve a természet törvényeinek. És lám, „ezt a mi alávetettségünket a két birodalomnak, a szabadság és a szükség birodalmának, érezzük úgy, mint posványt, mint valami ősrégi, kozmikus posványt" (18. o.). Az orvosság Ajhenvald szerint nem más, mint a hit, „már ha maga a vallás, maga a hit nem posványosodik el" (56. o.). És álljon itt még egy képtelenül banális gondolat az öngyilkosságról szóló tanulmányból: „Ha nincs kedved élni, akkor azzal nincs mit kezdeni. Ám ha élni akarsz, akkor nem a legbölcsebb-e arra a hangra hallgatni, amely az élethez való eredendő ragaszkodást sugallja?" (69. o.) És mi a helyzet a szomorú hírű Költők és költőnők című antológiával? Itt a szerző igazán csillogtathatta volna irodalomkritikai tehetségét, de valamilyen oknál fogva egyre-másra a szentbeszédre és a filozófiára⁶⁸ támad kedve – és Ajhenvald még ott is melléfog, ahol a felvetés kizárólag az irodalmi tevékenység kérdéseit érinti. És a recenzens Sz. Bobrov szavaival szólva, az egészből valami „ostoba, unalmas és feketeszázas dolog"⁶⁹ kerekedik.

Érdekes sorsa volt az Oswald Spengler és „A Nyugat alkonya" című tanulmánykötetnek. Két hét alatt 10 000 példányban kelt el, és részben a lenini mondatnak köszönhetően vonult be a történelembe: „fehérgárdista szervezkedés irodalmi fedezéke".⁷⁰ Tudjuk, hogy két tanulmány, Ny. A. Bergyajevé és F. A. Sztyepuné, a Vallási Kultúra Szabadakadémiáján felolvasott két előadásra épült. Sz. L. Frank és Ja. M. Bukspan nyilvánvalón a kötet ötletét adó Bergyajev felkérésére vett részt az antológiában. A témát („a vallási kultúráról és jelenlegi válságáról") és a kitűzött célt („bevezetni az olvasót Spengler eszmevilágába") maga Bergyajev fogalmazta meg az előszóban. A gyűjteményes kötet megjelenése után azonnal heves vita kezdődött a Spengler által felvetett és az orosz gondolkodók által értelmezett gondolatokról. Számos értékelés jelent meg a „barikád" egyik és másik oldaláról is, lévén, hogy a vita nemcsak a kötet recenzált szerzőiről folyt, hanem magáról Spenglerről is. V. P. Viseszlavcev egyértelműen pozitív kritikát írt róla.⁷¹ P. A. Szorokin már kevésbé volt lelkes: „Általános benyomásom róla [Spengler művéről] […] korántsem kedvező sem a könyvre, sem a tudományos szemléletére nézve […]; értéke – a társadalmi tünetértéke is a tudomány területén kívülre esik. […] Kissé korai volna még temetni az európai kultúrát. […] Arról ábrándozni, hogy az újjászületés Oroszországból jön, kellemes érzés. […] Oroszország a múltban nem volt »erjesztőerő«. A kincsek közös tárházába persze beleadta a maga örök értékeit. Mi oka volna azonban, hogy a jövőben őt tegyük meg az »egyedüli birtokosnővé«, és »elrekviráljuk« a Nyugattól az alkotói szerepet? Ez a visszamenőleges bolsevizmus, már megbocsássanak a tisztelt szerzők, naiv és szerénytelen […]."⁷²

A materialista kritikusok közül a legtartalmasabb és legmélyértelműbb értékelést P. F. Preobrazsenszkij professzor publikálta a Pecsaty i revoljucia folyóirat oldalain: „A gyűjtemény négy résztvevője közül csak ketten büszkélkedhetnek azzal, hogy birtokában vannak saját meggyőződésük kulcsának – Ny. A. Bergyajev és Sz. L. Frank. A másik kettő annyira eklektikus és filozófiai gondolatokban annyira sekélyes, hogy tanulmányaik szinte kettéhasítják a kötetet két alapvetően különböző részre. […] Ny. A. Bergyajevnek megvan a maga saját világszemlélete, a baj csak ott van, hogy az túlságosan is a sajátja […] Spengler Cecil Rhodesra vár, Bergyajev viszont Dantéra és a ferencesekre. Valahogy úgy tetszik, hogy ha Bergyajev elképzeléseiben Spengler a haldokló Faust, akkor Bergyajev a haldokló Margit, aki még mindig szemére hányja kedvesének, hogy hiányzik belőle a keresztényi gondolkodásmód. A gyűjtemény legjelentősebb tanulmánya Sz. L. Franké – aki pontosan rámutat azoknak a jellemvonásoknak az ingatagságára, amelyek Spengler fausti lelkületét adják, a kereszténység Spenglertől eredő felosztásának a vitathatóságára […]."⁷³ Vaganyan a maga részéről ekképp összegez: „ahogy Spengler A Nyugat alkonya című könyvének a 700 oldalából […] a porosz nacionalizmus lólába lóg ki feltűnően, […] a porosz messianizmusé, ugyanúgy a mi orosz értelmiségünk összes írásából, mely értelmiség mind ez ideig »távol tartotta magát a történelmi események zajától«, az a régi begyepesedett, vak nacionalizmus látszik ki, amely semmiből sem tanul".⁷⁴

Hasonlóan heves vita bontakozott ki a „szmenovehista" mozgalom ideológiai értékelésének kérdésében is. Az történt, hogy 1921-ben Prágában értelmiségiek egy csoportja útjára indította a Szmena veh [Irányváltás] című folyóiratot, utalva rá, hogy elvetik azokat a célokat, amelyeket az 1909-ben megjelent hírhedt gyűjtemény, a Vehi jelölt ki. A Szmena veh oldalain a szerzők az egész orosz értelmiséget – az emigrációban és az Oroszországban élőket is – együttműködésre szólította fel a szovjethatalommal, arra hivatkozva, a NEP bevezetésével a hatalom félretette a gazdaság és a társadalom radikális átalakításának az eszközeit, és megindult az „államkapitalizmus" kialakítása felé. Arra számítottak, hogy a polgári világ légkörében a bolsevizmus lassanként felszámolja önmagát (Usztrjalov). A szmenovehistákhoz mind a hatalom, mind az értelmiség bizalmatlanul viszonyult. Csakhogy amíg az előbbi álláspontja inkább kritikusan megengedő volt, az utóbbié elutasítóan kritikus. A szmenovehizmus legengesztelhetetlenebb ellensége A. Sz. Izgojev volt. Ő kezdeményezte Az „Irányváltás"-ról című antológiát, amelyben négy szerző kapott helyet: maga Izgojev, J. Clemens, P. Guber és A. Petriscsev. Guber sorsa ismeretlen. Izgojevet és Petriscsevet száműzték. Alighanem Clemenst is, merthogy szerepelt a neve a kiutasításra javasolt „pityeri irodalmárok listáján".⁷⁵

Az értelmiség legkülönfélébb nem hivatalos kiadványainak nagy számban történő megjelenését az 1920-as évek elejére általánosan kialakult kommunikációs űr tette lehetővé. Az irodalmi és tudományos körök, társaságok és akadémiák az azonos gondolkodásúakat tömörítették, akik a forradalom és a polgárháború alatt kiszakadtak a megszokott alkotói légkörből. A találkozók és ülések rendszerint zsúfolt termekben zajlottak – a fiatalság nem csupán előadásokat hallgatni járt ezekre, hanem vitatkozni is. A hatalom az ilyen egyesületekhez bizalmatlanul viszonyult, mint mindenhez, ami értelmiségi kezdeményezés volt. Ja. Arganov („Írásos jelentés az OK(b)P KB-n belüli GPU-nak »Az értelmiség köreiben szerveződő szovjetellenes csoportosulásokról«") ezt közli 1922. június 1-jén: „A NEP fejlődési folyamatában a szovjetellenes csoportok és szervezetek bizonyos mértékű kikristályosodása és összekovácsolódása megy végbe, amelyek a burzsoázia által sugallt politikai törekvéseket fogalmaznak meg. A fejlődés mai tempóját nézve ezek a csoportosulások már a közeljövőben veszedelmes, szovjethatalom elleni erővé nőhetnek."⁷⁶

Moszkvában a legnépszerűbb összejövetelek egyik helyszíne a Vallási Kultúra Szabadakadémiája volt. Megalakulását Ny. A. Bergyajev kezdeményezte. Itt szinte minden, a sajtóbeli publikációiról ismert szerző fellépett felolvasóként, előadóként vagy szemináriumvezetőként. Bergyajev visszaemlékezéseiben azt írja, hogy „különösen sikeresek voltak az elmúlt évben a nyilvános előadások. Három előadásra (Spengler könyvéről, a mágiáról és a magam előadásában a teozófiáról) annyi nép gyűlt össze, hogy az utcán is állt a tömeg, eltorlaszolta a lépcsőházat, és alig bírtam bejutni a terembe […] hatalmas volt a szellemi szomj, az igény a szabad gondolatra."⁷⁷ Csakhogy ezt a szomjúságot a Vallási Kultúra Szabadakadémia eszközeivel nem volt könnyű csillapítani. Borisz Gornung, a neves filológus elmondta, hogy az ő nemzedéke számára „a »Logosz« újkantianista mocsara, Andrej Belij antropozófiája és Bergyajev, Iljin, Bulgakov és Ko obskurantizmusa […] mindez egy kifejezésben öltött testet, abban, hogy »széltolók gyülekezete«".⁷⁸ Nem tagadható azonban, hogy a szabadakadémiára 1921 elejétől „(amikor ott néhány héten keresztül Spenglerről folyt a vita) 1922 márciusáig (az intézmény bezárásáig) tömegével járt a hasonló nézeteket valló filozofálgató ifjúság, tapsolt Bergyajevnek, Sztyepunnak és Ko-nak. (Sporadikusan) mi is megfordultunk ott néha, de többnyire elmentünk az ülés közepén, miután nem volt türelmünk végighallgatni azt, amit mi úgy neveztünk, hogy »üres szószaporítás«, és amiről azt éreztük, hogy az »igazi« filozófia vérlázító megszentségtelenítése."⁷⁹ Ezért érdemes kétségekkel viszonyulni egyes újságírók afféle kijelentéseihez, mint hogy „a hajdan volt hajó elvitte Oroszországból […] a szellemi vezéralakokat".⁸⁰ Kétségtelenül igaza van V. Sz. Sztyepinnek, az Orosz Tudományos Akadémia tagjának, amikor azt mondja, hogy ez „hatalmas lódítás. Mert ha Nyikolaj Bergyajev volt az értelem legfőbb birtokosa, akkor itt egyszerűen nem lett volna semmiféle forradalom."⁸¹

Túl a komor fellegeken van egy boldog ország...⁸²

Ha folytatjuk a mítoszok leleplezését, amelyekből a kiutasítás története kinőtte magát, akkor a következő szappanbuborék vár kipukkasztásra: az a – főként a történész M. Kolerov által emlegetett – vélemény, hogy a kitelepítettek „egyike sem akart elmenni".⁸³ Ezzel néhány gondolkodó és publicista tanúvallomásait állítanám szembe, melyeket visszaemlékezéseikben találtam.

Bergyajev önmagáról: „Én nem akartam emigrálni, mert irtóztam az egész emigrációtól, és nem akartam vele közösséget vállalni. Mindamellett azt éreztem, hogy egy szabadabb világba kerülök, ahol szabadabb levegőt szívhatok."⁸⁴

Sztyepun Bergyajevről: „Miután sebtében üdvözölt, közölte velem, inkább örömmel, mint ijedten, hogy most készítik elő a vallásfilozófusok egész sorának a külföldre telepítését […]."⁸⁵

Oszorgin magáról és másokról: „Hosszadalmas tusakodás végén egyetlen gondolat fészkelte be magát az összes politikai gonosztevőbe, akik korábban nem készültek külföldre; csak meg ne gondolják magukat azok, akiknek az a hivatásuk, hogy a fejükkel gondolkodjanak. Mindent felszámoltak, mindent eladtak, minden régi, tartósnak bizonyult, évtizedek által megszentelt kapcsolatot megszakítottak, kivéve egyet, amit széttépni senkinek sincs hatalma – a lelki kapcsolatot a hazával; mert az nem ismer idegen földet, sem messzeséget."⁸⁶ „Tessék, feltárul előttünk Európa… az az Európa, ahol még lehet lélegezni és dolgozni, ami a fő, dolgozni. Mindannyian sóvárogtuk a munkát; azt az egyszerű lehetőséget, hogy fennhangon kimondjuk vagy papírra vessük a gondolat szót a maga eredeti, független, félénk árnyalatoktól megszabadított formájában… Nekünk, akik öt esztendőn át hallgatásra kényszerültünk, ez maga a boldogság […] Vajon nem irigyelnek most minket, akiket erőszakkal hajtottak el, a többiek, akik saját akaratukból nem utazhatnak el Oroszországból? Vajon nem joggal tréfálkoznak büntetésünkön, hogy súlyában »második az első« után?"⁸⁷

Izgojev magáról és másokról: „Igyekeztem meghallani, hogy mit mond a lelkem. Nem fedeztem fel benne gyászos érzést, de nem hallottam az örömteljes remény eleven hangjait sem […] Közeledünk Kronstadthoz és az erődjéhez […] Szomszédos, független állam. Valamilyen hajó úszik a mi »Preussen«-ünk mellé. A kitelepítettek tréfálkoznak: – A Cseka gőzhajója azzal az utasítással, hogy a következő utasításig fordítsanak vissza mindenkit…"⁸⁸

Szorokin magáról és másokról: „1922. szeptember 23-a borús reggelén a kitelepítettek első csoportja a moszkvai pályaudvaron gyülekezett […] Másnap megérkeztünk egy határ menti településre. Fél óra múlva felvillan előttünk a vörös zászló, és Szovjet-Oroszország elmarad mögöttünk. Aznap este öt év óta először feküdtünk le aludni úgy, hogy nem kellett arra gondolnunk, vajon jönnek-e értünk ma éjszaka."⁸⁹

Viseszlavcev a korról és önmagáról: „Éppen készülök elutazni innen [Oroszországból], közben azt hallom, hogy maguk egyetemet szerveznek Berlinben. Ha így van, akkor számoljanak velem […] Az élet errefelé fizikailag sokat javult, de a magunkfajták világnézetével és ízlésével erkölcsileg elviselhetetlen. Maguk ott Berlinben bizonyára ehetnek kaviárt, tokhalat és sonkát és fácánt, és ihatnak mindenféle pompás nemes bort. Hát mi itt ezt ritkán tehetjük, pedig bár sehol sem dolgozom, fantasztikusan jól elvagyok a múlt évi szerzői honoráriumomból és alkalmi bevételekből. Keresni jól lehet errefelé, és akkor anyagilag remekül megél az ember, de akkor is ott van egy ízléstelen világban, idegen nációk között, lelki sivárságban, az erkölcsi pusztulás veszedelmes fertőjében. Ha tehetik, mentsenek ki innen engem."⁹⁰ (Megjegyzések: ebből az következik, hogy Viseszlavcev nem volt száműzött, hanem saját jószántából emigrált; „a múlt évi szerzői honoráriumok": a Viseszlavcev irodalmi és lektori munkájáért 1921-ben kifizetett pénzek, amikor parasztok milliói haltak éhen, ami pedig a „kaviár, tokhal, sonka és fácán" menüt illeti, ahhoz a tudósok és írók túlnyomó többsége még a viszonylag szerencsés 1922-es évben sem jutott hozzá…)

A kitelepítettek legelső csoportját (nem számítva most az anarchistákat és a mensevikeket, Kuszkovot és Prokopovicsot) a történész A. V. Florovszkij és a fizológus B. P. Babkin alkotta. Ők 1922. szeptember 19-én hajón indultak el Odesszából Konstantinápolyba. Ezután, szeptember 23-án a Moszkva-Riga útvonalon vonatra szállt a második csoport, benne két filozófus, P. A. Szorokin és F. A Sztyepun. Szeptember 29-én Pityerből vágott a tengernek Stettin felé az Oberbörgmeister Hacken nevű gőzös Ny. A. Bergyajevvel, I. A. Iljinnel, A. A. Kizevetterrel, M. M. Novikovval, V. V. Sztratonovijjal, M. A. Oszorginnal és másokkal, valamint a családtagokkal a fedélzetén. November 16-án a Preussen nevű hajó vitte idegenbe N. O. Losszkijt, L. P. Karszavint, I. I. Lapsint és másokat. December 4-én Berlinbe érkezett 62 ember, akiket Grúziából deportáltak politikai okokból.⁹¹ Az utolsó pillanatban, 1923 elején indították el külföldre a két Bulgakovot: Sz. N. Bulgakov vallási gondolkodót és V. F. Bulgakovot, a L. Ny. Tolsztoj lakóházmúzeum vezetőjét.

Az emigráció nem fogadta őket kitörő örömmel. B. N. Losszkij, a filozófus fiának visszaemlékezései és „A. I. Ugrimov lányának, […] Vera Alekszandrovna Rezcsikovának későbbi elmondása szerint a megérkezés Németországba nem volt mentes pittoreszk vonásoktól. Mielőtt a moszkvaiak Stettinbe értek, azt gondolták, hogy ott majd találkoznak az orosz emigráció küldöttségével, úgyhogy felkészültek egy válaszbeszédre, aminek az elmondását Bergyajevre bízták. Amikor a kikötőben partra léptek, az egész csoport felsorakozott a rakparton, és egy ideig csak várt valamire. Nyikolaj Alekszandrovics jobbra-balra tekingetve, értetlenül közölte a többiekkel: »Itt valami nincs rendben.« Ekkor Ugrimov és néhány németül beszélő sorstársuk közreműködésével felfogadtak két szekeret, ezekre pakolták fel a moszkvaiak szánalmas cókmókjukat, és a rögtönzött konvojt közrefogva, nehogy tolvajokkal gyűljön meg a bajuk, elvánszorogtak a vasútállomásra. Ott a vezetőnek sikerült helyjegyeket szereznie (legkevesebb hetvenet) a berlini vonat néhány kocsijába. Felszállás közben némi perpatvar is kialakult a német utasokkal. Hallhatták, amint egy német hárpia azt rikácsolja, hogy »ezek az átkozott bolsevikok befurakodtak a mi országunkba is«. A berlini pályaudvaron a moszkvaiakat éppúgy nem várta »semmilyen hivatalosság«, mint a stettini rakparton. Itt azonban a csoportvezető futkosásának eredményeképpen sikerült mozgósítani a Vöröskereszt képviselőit, akik segítettek nekik elhelyezkedni pár olcsó szállodában. Két vagy három napra rá a Rul nevű emigrációs lapban a frissen érkezettek rövid hírt olvashattak »a kitelepített bolsevista professzorok« érkezéséről. Itt nyomatékosan közlöm, hogy csak azt mondom, amit másoktól hallottam."⁹² A következő – pityeri – csoportot azután már a „moszkvaiak" és régi emigráns barátaik fogadták…

Az ÖKVB rendeletét az adminisztratív kitelepítésről augusztus 10-én fogadták el. Augusztus 16-18-án az éjszakai órákban letartóztatásokra került sor. Louise Briant-Reed L. Trockijjal készült interjúját, amelyben a politikus a folyamatába lépett akció humánus szempontjait ecsetelte, augusztus 30-án közölte a Pravda. Ugyanitt jelent meg egy cikk 31-én „Első figyelmeztetés" címmel, ami azt sorolta, hogy a letartóztatottak miben vétkesek, és hogy a hatalom mit szándékozik tenni velük.

Az adminisztratív kiutasítást, vagyis az ítélet nélküli kitoloncolást vagy száműzetést nem a bolsevikok találták ki. A cári rendszerben széles körben alkalmazták a politikai ellenzék képviselőivel szemben. A szovjethatalom, mint már említettük, az előző államigazgatás számos elemét átvette – és ez alól a szóban forgó eset sem kivétel.

Már egy évvel később, 1923. május 27-én, F. E. Dzerzsinszkij I. Sz. Unslihtnak írt levelében kifejezi kétségeit azzal kapcsolatban, hogy a tömeges kitelepítések vajon célszerűek-e.⁹³ Attól fogva a kitoloncolás gyakorlata megszakad, és átadja a helyét a jóval kegyetlenebb büntetési eljárásoknak.⁹⁴

***

A kérdésben, hogy milyen hatással voltak a kitelepített gondolkodók az európai filozófiai hagyományokra, mindig van valamennyi pátosz, és a kutatók többsége csak túlzó jelzőkkel és dicséretekkel válaszol rá, bizonyítékokról azonban megfeledkezik. Nem elégséges bizonyíték Bergyajev hatalmas mennyiségű, az emigrációban publikált munkája (Me. E. Glavackij szerint a számuk közel 500), és az sem, hogy mennyi nyelvre fordították le köteteit (mintegy húszra)… Nagyobb bizonyító ereje van a német filozófus H.-G. Gadamer véleményének, aki egyidős a XX. századdal, és akinek az életében az 1922-es események egybeestek azzal az időszakkal, amikor kialakította a saját tudományos felfogását. Vl. Malahov kérdésére – „Hogyan fogadták Németországban az orosz gondolkodókat? Kialakult-e párbeszéd az Oroszországból kitelepültek (Ivan Iljin, Szergej Bulgakov, Lev Sesztov, Szemjon Frank stb.) és német kollégáik között?" – Gadamer ezt válaszolta: „Iljinről és Bulgakovról nem is hallottam. Sesztovnak ismerős a neve – de csak a neve. Egyetlen munkáját sem olvastam… Sokféle neves ember volt itt akkoriban. […] – És Sztyepun? – Ő egy született előadó volt. Ezért is jutott katedrához a szociológián…"⁹⁵ És ez minden, ami Gadamer „fülébe jutott" – sem Bergyajevről, sem Losszkijról, sem Karszavinról, se Viseszlavcevről nem tudott semmit. Ami Viseszlavcevot illeti, ő inkább Franciaország megszállása alatt vétette észre magát, olyannyira, hogy a fasizmus összeomlása után kénytelen volt Svájcba menekülni a bíróság elől…⁹⁶

A kitelepítés, az emigráció és a forradalom negatívan hatott a kitelepített gondolkodók filozófiai, következésképpen politikai nézeteire is. Többségük erősen „jobbra tolódott", ami azzal járt, hogy végleg kikötöttek a misztikus-vallásos és időnként a nacionalista álláspontnál. Az emigránsok tarka egyvelegében csak nagy ritkán akadt egy hegyes elme és egy nem kevésbé hegyes toll, amely emlékeztette a kollégákat tudományos karrierjük kezdeteire…

I. A. Iljin 1923. február 17-én, a berlini Orosz Tudományos Intézet megnyitóján mondott beszédet „A mai jogtudat problémáiról",⁹⁷ amire Mihail Oszorgin⁹⁸ reagált „Tudatos lojalitás" című cikkével: „[…] I. A. Iljin fényes elméjének két heves lendületével megsemmisíti egyfelől a tudomány minden eredményét, amit a jogterületén ért el a középkortól napjainkig, másfelől szétzúzza a humanitás és a jogszerűség minden alappillérét, amikre eredetileg ő maga is építeni akarta a jövendő nemzedékek jogtudatát. […] Az Iljin professzor előadásában elhangzott alaptéziseknek helyeslőn tapsolni illik… az orosz határ innenső felén. Csakhogy nem éppen »a türelem szellemének», »a tudatos lojalitásnak«, az »engedelmességnek« és a »hatalom [akár földi, akár égi] iránti bizalomnak« a hiánya miatt, és nem azért-e, mert magunkra nézve nem tartottuk érvényesnek a »normális jogtudat« elemeit, hajtottak ki minket, professzorom, igazságosan vagy igaztalanul, Szovjet-Oroszországból?"⁹⁹

A következő példa a „bálványok ledöntésére" Ny. A. Bergyajev „Demokrácia és szocializmus mint a lélek problémái" című előadásához kapcsolódik, amelyet a Vallásfilozófiai akadémia¹⁰⁰ nyílt ülésén olvasott fel. Bergyajev a demokráciát „satanokráciának" nevezte, majd felszólított a demokrácia és a szocializmus megdöntésére, „mivel a történelem folyamatában [ezek] idézték elő az elszakadást az ontológiai alapoktól, az abszolút igazság és igazságosság tagadását, az ember istenítését".¹⁰¹ Egy hónappal később ugyanez az újság hozta le V. V. Vodovozov Ny. A. Bergyajevhez intézett nyílt levelét. Vodovozov ismert publicista, jogász és közgazdász volt, a forradalom előtt pedig nemegyszer tartóztatták le és száműzték (mellesleg éppúgy, mint magát Bergyajevet). Vodovozov ezt írta: […] Ön azt állítja, hogy […] Oroszországban végrehajtották azt a kísérletet, hogy a szocialista eszméket a gyakorlatba ültessék át, […] hogy ez az elejétől fogva széles körben folytatott kísérlet tökéletesen sikertelennek bizonyult; a sikertelenség oka […] a szocializmus saját lényegében rejlik, mint amorális és vallásellenes tanításban, és a kísérlet sikertelensége meggyőző bizonyíték a szocializmus tarthatatlanságára. Ezért vissza kell térni a tiszta kereszténység elfeledett vallásához és morális felfogásához, majd ezeken az alapokon kell felépíteni az államot, és kialakítani az általános értelemben vett társadalmi viszonyokat. […]

Hanem hát a pravoszláv állam ezeréves kísérlete nem bizonyult siralmasnak és sikertelennek? Ön miért nem beszél a pravoszlavizmus fogyatékosságairól? Pobedonoszceva ügye¹⁰² miért nem készteti Önt ugyanolyan általános és merész általánosításra, mint Lenin ügye? Talán a Pobedonoszceva által az iskolába és az életbe bevezetett alapelvek nem neveztettek pravoszlávnak? És ezek az alapelvek nem bizonyultak romboló hatásúnak, és nincs némi okozati összefüggés a pobedonoszcevai egyház, a pobedonoszcevai iskola, általában a pravoszláv kormányzás és a bolsevizmus között?

[…] Emlékeztetném Önt, hogy Torquemada Krisztus nevében gyújtatott máglyákat, és a szent inkvizíció Krisztus dicsőségére tevékenykedett. Torquemada vitathatatlanul Krisztus tanítványa volt, mint ahogy Lenin vitathatatlan tanítványa Marxnak. Marxnak miért kell felelnie Leninért, amikor Krisztusnak nem kell felelnie Torquemadáért?

Miért alakult úgy mindannyiszor, amikor kísérlet történt arra, hogy az általános emberi együttélés a vallás elveire és a vallásos morálra épüljön, miért bizonyosodott be mindannyiszor, […] hogy a vallásos érzület türelmetlen és féltékeny; márpedig ez kivétel nélkül érvényes minden vallásra, mert a vallás csak szemernyivel jut tovább azon a határon, amelyet első hirdetői határoztak meg. […]

Az ítélet már régen kimondatott és régen jogerőre emelkedett. Ön fel tud hozni egyetlen olyan új körülményt, amely elégséges okot ad ügy felülvizsgálatára? Sajnos, ilyen körülmény nem létezik. Márpedig ha ilyen nem létezik, akkor az Ön egész érvelése célját téveszti…"¹⁰³

A kikötőben elmerengve...¹⁰⁴

Szeretném hinni, hogy igyekezetem az 1922-es események horizontjának – legalább vázlatos – körvonalazására és a történtek körül kialakult szövevényes mítoszok eloszlatására sikeresen végződött. Ebben az esetben viszont miképp dönthető el a kérdés, hogy a konfliktusos felek közül melyik a bűnösebb? A „régi" értelmiség álláspontja közismert: legtöbbjük az ideológiai harc útját választotta. Ami a hatalmat illeti, a győzedelmes osztály képviseletében, először a világtörténelemben, a humánus utat választotta az állambiztonság kérdésében. Ennek ellenére a mai kutatók továbbra is Lenint és környezetét vádolják mindenféle bűnnel. Az egykori marxista urak elfelejtik Engels egyik fontos gondolatát: „…a lehető legrosszabb, ami egy radikális párt vezetőjét érheti, az az, hogy akkor válik égetően szükségessé a hatalom megragadása, amikor a mozgalom még nem ért meg annyira, hogy az általa képviselt osztály uralkodjék, és olyan rendeleteket alkosson, amelyek biztosítani képesek ezt az uralmat. […] ekkor óhatatlanul egy megoldhatatlan dilemma elé kerül: hogy amit tennie lehet, az ellentmond minden korábbi megnyilatkozásának, az elveinek és pártja közvetlen érdekeinek; vagy hogy amit tennie kell, az teljesíthetetlen. […] Aki valaha ilyen visszás helyzetbe került, az visszavonhatatlanul elbukott."¹⁰⁵ A forradalmár vezetőknek pontosan ez a tragikus alakja volt V. I. Lenin. Az általa vezetett osztály végbevitte a forradalmat, de nem a szocialista, hanem egy nemzeti-felszabadító forradalmat, minek következtében létrejött egy új – de nem szocialista, hanem hatalmi – állam. Olyan helyzet állt elő abban a pillanatban, hogy a szocializmushoz szükséges anyagi-technikai alapok nem voltak meg Oroszországban, ahhoz pedig, hogy rövid időn belül létrehozzák őket, a polgárháború körülményei között nem volt erő. Ezért az országban szükségszerűen elkezdődött az osztályképződés folyamata: az össznépi tulajdon kialakulása és a forradalom, majd a „hadikommunizmus" idején létrejött hatalmas párt- és államapparátus átalakulása uralkodó, kizsákmányoló osztállyá.¹⁰⁶ A „régi" orosz intelligencia marginális helyzetbe került, elvesztette létezésének célját és értelmét – „feleslegesnek" bizonyult az új típusú társadalomban. Minden arra mutat, hogy Lenin életének utolsó éveiben pontosan tudatában volt a kialakult helyzet tragikusságának, és lehetőségei szerint igyekezett stabilizálni a helyzetet, hogy lerakhassa egy jövendő egészséges társadalmi fejlődés alapjait… Többek között ezért lett a „régi" értelmiség szerencsésen kiakolbólítva a határon túlra, és nem Szibériába, ami pedig a hatalomban ülő bírálóiknak anyagilag sokkal kevesebbe került volna…¹⁰⁷

Jegyzetek

1 A dokumentum Glavickij, M. E „A filozófusok hajója": az 1922-es év. Historiográfiai tanulmányok című könyvében jelent meg (Jekatyerinburg, Izd-vo Uralszkogo Unyiverszityeta, 2002, 182-192. o.).

2 Számos „régi" értelmiségi számolta magát a társadalmi közösséghez. A „társadalmi közösség"-be „a társadalmi szervezetek képviselőit", a „társadalmi munkásokat" sorolták (N. M. Kiskin nyilatkozata: Poszlednyije novosztyi, Párizs. Szerk. P. N. Miljukov. No. 397. Vö. 1921. 08. 3., 1. o.), olyan állampolgárokat, akik képesek „az öntevékenységre", kitűnnek „kezdeményezőkészségükkel", „azon vannak, hogy önmagukon segítsenek […], és nem az államra várnak ölbe tett kézzel". (Moszkva, augusztus 22. Pomoscs. Az Éhezőket Segítő Összoroszországi Bizottság értesítője. Moszkva, no. 2., 1921. 08. 22., 1. o.)

3 Az Éhezőket Segítő Összoroszországi Bizottság történetét részletesebben ismerteti M. Geller „»Az első figyelmeztetés« – pálcaütés (A kulturális értelmiség 1922-ben lezajlott, Szovjetunióból való kiutasításának történetéhez)" című cikkében. (Lásd Vesztnyik russzkogo hrisztyianszkogo dvizsenyija. Párizs – New York – Moszkva, no. 127., IV., 1978, 187-232. o.) A szövegben azonban jó pár pontatlanság fedezhető fel, ami, párosulva az ideológiai részrehajlással, jelentősen csökkenti a tanulmány történelmi értékét. Így például A. I. Ugrimov „Ugrjumov"- ként szerepel (202. o.), a 207. oldalon pedig, ahol a Pomgol felszámolásáról van szó, azt írja Geller, hogy „a Bizottságot teljes létszámában, Vera Fignert és a szövetkezeti együttműködés képviselőjét, P. A. Szadirint kivéve", letartóztatták, ami nem pontos: mert igaz ugyan, hogy előállították a gyűlés minden résztvevőjét – 72 embert -, de többségüket azonnal vagy néhány nap múlva elengedték, minekutána a Cseka közleményében (Izvesztyija VCIK, no. 199., 1921. 09. 8.) csak 5 személy (N. M. Kiskin, E. M. Kafjev, P. T. Szalamatov, Sz. N. Prokopovics, V. F. Bulgakov) szerepel, lásd még: „Kivégzés helyett kiutasítás. Az értelmiség deportálása a VCSK-GPU dokumentumaiban. 1921-1923". V. G. Makarov és V. Sz. Hrisztoforov bevezetőjével, Moszkva, in Az orosz út. 2005, 53-56. o. E. Kuszkov és M. Oszorgin visszaemlékezéseiben, amelyekre Geller támaszkodik, a Pomgol tagjai közül 6 fogva tartott személyt (N. M. Kiskin, Sz. N. Prokopovics, Je. D. Kuszkov, D. Sz. Korobov, I. A. Cserkaszov, M. A. Oszorgin) neveznek meg.

4 A. B. Halatov (1896-1938): 1918-tól 1923-ig a Közellátási Népbiztosság testületének tagja, a Népbiztosok Tanácsán belül működő Munkaerő-ellátási Bizottság elnöke, 1921 és 1931 között a Szovjetunió Népbiztosok Tanácsának alárendelt Tudósok Életkörülményeinek Javítására (KUBU) létrejött bizottság elnöke.

5 A 3. összoroszországi közellátási tanácskozás. Izvesztyija VCIK, no. 136., 1921. 06. 25., 2. o.

6 Izvesztyija VCIK, no. 158., 1921. 07. 21., 2. o.

7 Lásd Az Éhezőket Segítő Összoroszországi Bizottság egyik kezdeményezőjének, N. M. Kiskinnek a felszólalását (Izvesztyija VCIK, no. 159., 1921. 07. 22., 2. o.).

8 Megjelent Izvesztyija VCIK, no. 160., 1921. 07. 23., 1. o.

9 Lásd pl. „Úton az új hatalom felé". Poszlednyije novosztyi, No. 397., 1921. 08. 3., 1. o.; „Harc vagy együttműködés?" Uo. Moszkva, 398., 1921. 08. 4., 1. o.; „Éhezés és a szövetségesek". Uo. No. 399., 1921. 08. 5., 1. o.; „Az eszer párt felhívása". Uo. No. 401., 1921. 08. 7., 3. o.

10 Az emigráns sajtóra hivatkozott hasonló zsaroló kísérletekről szóló beszámolót lásd „Az Éhezőket Segítő Összoroszországi Bizottságról (Id. Kamenyev előadásaiból)". Izvesztyija VCIK, no. 170. 1921. 08. 4., 2. o. Továbbá: „A szótól a tettig". In Obscseje gyelo. Párizs. Felelős kiadó: V. L. Burcev, no. 364., 1921. 07. 16., 1. o.; „Oroszországot segítsétek, ne a bolsevikokat!" Uo. No. 375., 1921. 07. 27., 1. o.; „Mindenekelőtt a bolsevikokkal vegyétek fel a harcot". Uo. No. 376., 1921. 07. 28., 1. o.; Burcev, V. L.: „A bolsevikok mellett nem lehet harcot vívni az éhezés ellen!" Uo. No. 377., 1921. 07. 29., 1. o.; és mások.

11 Lásd pl. Izvesztyija VCIK, no. 179. 1921. 08. 14., 1. o.

12 „A külföldre utazó küldöttség". In Pomoscs. Az Éhezőket Segítő Összoroszországi Bizottság [VKGP] értesítője. No. 1., 1921. 08. 16., kedd, 3. o.; „A VKPG felhívása a külföldhöz". In Pomoscs. A VKPG értesítője. No. 2., 1921. 08. 22., hétfő, 1. o.

13 Izvesztyija VCIK, no. 186., 1921. 08. 24., 2. o.

14 Izvesztyija VCIK, no. 191., 1921. 08. 30., 1. o.

15 „A hatalom a terepen". Poszlednyije novosztyi. No. 413., 1921. 08. 21.. 1. o. A hírhez kapcsolódó véleményeket lásd a Poszlednyije novosztyi következő számában (no. 414., 1921. 08. 23., 1. o.) megjelent „A hatalom a terepen és az éhínség" című szerkesztőségi cikkben.

16 Például Kiskin megvádolása azzal, hogy antonovista kapcsolatokat ápol (Izvesztyija VCIK, no. 199., 1921. 09. 8., 3. o.

17 Lásd „Az értelmiség kiutasításáról". Dnyi, 1922, no. 28., december 1. péntek, 3. o.

18 Lásd A VCSK közlése Az Éhezőket Segítő Összoroszországi Bizottság tagjainak letartóztatásáról. Izvesztyija VCIK, no. 199., 1921. 09. 8., 3. o.; „V. F. Bulgakov hivatalos magyarázata". (A szerkesztőségbe küldött levélből.) Kommunyisztyicseszkij trud, no. 441, 1921. 09. 18., vasárnap, 4. o.

19 Lásd a VCIK 1922. 02. 16.-i rendeletét (Izvesztyija VCIK, no. 44., 1922. 02. 24., 2. o.) és a rendelet 1922. 02. 23-i kiegészítését. (Izvesztyija VCIK, no. 46., 1922. 02. 26., 3. o.)

20 Lenin, V. I.: Összes művei. 44. k., 369. o.

21 Lenin V. M. Molotovon keresztül az OK(b)P KB Politikai Irodája tagjainak írt levele. In Lenin, V. I.: Ismeretlen dokumentumok. 1891-1922. Moszkva, ROSSZPEN, 1999, 516-519. o.

22 Losszkij, B. N.: „A »gondolat embereinek kitoloncolásáról« 1922-ben". In Sztupenyi. Filozófiai folyóirat, Szentpétervár, 1992, no. 1., (4), 62. o.

23 Izvesztyija VCIK, no. 47., 1922. 02. 28., 3. o. A neves filozófus fiának, B. N. Losszkijnak a tanúsága szerint a beolvasztásra szánt arany- és ezüsttárgyak közül az 1725-nél korábbiak mentesültek az elkobzás alól (lásd Losszkij, B. N.: „A »gondolat embereinek kitoloncolásáról«…" 63. o.).

24 Izvesztyija VCIK, no. 47., 1922. 02. 28., 3. o.

25 A GPU feljegyzése az OK(b)P KB Politikai Irodájának „Az értelmiség körében szerveződő szovjetellenes csoportosulásokról". (Közli: A. N. Artyizov.) In Otyecsesztvennije arhivi, 2003, no. 1., 76. o.

26 Uo. 413. o.

27 Uo. 432. o.

28 Akkoriban a diákság politikailag nem volt annyira tudatlan, passzív és konzervatív, mint manapság.

29 Részletesebben lásd Szoszkin, V. L.: „Főiskola – az autonómia vége (1921-1922)". In Az orosz értelmiség analízisének néhány aktuális kérdése. Főiskolák közti tudományos munkák gyűjteménye. Ivanovo, Ivanovói Állami Egyetem, 1997, 80-92. o.

30 „Hosszú időre megtisztítjuk Oroszországot". In Otyecsesztvennoje arhivi, 2003, no. 1., 83. o.

31 Uo. 89. o.

32 „A »filozófusok hajójának« utasai. (Az értelmiség sorsa 1922 repressziós nyarán és őszén)". (Összeállította, a bevezetőt írta és jegyzetekkel ellátta V. G. Makarov és V. Sz. Hrisztoforov.) In Voproszi filoszofii, 2003, no. 7. 131. o. Ugyanezen forrás szerint T. P. Kravcev (1876-1955) 1943-ban lett a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának levelező tagja…

33 Sztratonov, V. V.: „A Moszkvai Egyetem szabadságának elvesztése". In A Világegyetem megismerésének határán. 455. o.

34 GARF, f. 5907 (Vodovozov, V. V.). op. 1, d. 198. Izgojev, A. Sz.: Öt év Szovjet-Oroszországban (Töredékes visszaemlékezések és jegyzetek). Kézirat, 7. o.

35 Lenin, V. I..: Összes művei. 45. k., Bp., Kossuth, 1981. 109. o.

36 A Szociálforradalmár Párt X. tanácskozásának határozata. Revoljucionnaja Rosszija. A Szociálforradalmár Párt központi orgánuma. 1921, no. 11., augusztus, 3. o.

37 Részletesebben lásd Guszev, K. V.: „A végrehajtás felfüggesztve…" Hazai történelem: problémák, kutatások és vélemények. Moszkva, Lucs, 1992, 56-75. o.

38 Itt és a továbbiakban a magánkiadók kérdésében N. L. Mescserjakov összefoglaló munkájának anyagát vettem alapul: „A magánkiadókról a Sajtó és forradalom című folyóiratban". 6 (3) k. 1922. július-augusztus, 128-134. o. Más adatok szerint 1922 augusztusáig Moszkvában 337, Pétervárott pedig 83 kiadónak adták meg a működési engedélyt; 1921 októberétől 1922 augusztusáig néhány moszkvai kiadótól 1261 kézirat ment cenzori ellenőrzésre. Lásd Bubnov, A.: „A burzsoá restauráció ideológiája a NEP kezdeti időszakában". In Az ellenforradalmi harc ideológiai frontján. Tanulmánygyűjtemény. Moszkva, Izd-vo Krasznaja nov, 1923, 21. o.

39 Szorokin, P. A.: Hosszú út: Önéletrajz. Angolról fordította, szerkesztette, a bevezetőt és a jegyzeteket írta A. V. Lipszkij. Moszkva, Moszk. rabocsij; TERR A, 1992, 133. o.

40 Kolerov, M. A.: „A »Miszl« című filozófiai folyóirat (1922)". In A filozófia nem ér véget… A XX. századi hazai filozófia történetéből. 2 kötet, második kiadás. Szerk.: V. A. Lektorszkij, I. köt. A 20-as-50-es évek. Moszkva, ROSSZPEN, 1999, 39-46. o.

41 Szorokin, P. A.: „A háború hatása a lakosság összetételére, sajátosságaira és társadalmi szerveződésére". Ekonomiszt, 1922, no. 1., 77-107. o.

42 Így a szövegben. (Lásd Szorokin, P. A.: „A háború hatása…" Ekonomiszt, 83. o. jegyzet.) Itt elmaradt a %-jel, amit Lenin természetesen nem tudhatott, amikor a tanulmányt olvasta. Ugyanezeket a (javított) adatokat, akárcsak az utalást az évre (1920), amelyre vonatkoztak, Szorokin „A mai Oroszország erkölcsi és szellemi állapota. 1. Erkölcsjogi változások" (Volja Rosszii. Politikai és kulturális folyóirat, Prága, no 4. (32), 1922. 11. 1., 31. o.) című írásában is közreadta.

43 Szorokin: „A háború hatása…" 83. o.

44 Lásd Rajh, V.: Szexuális forradalom. Szentpétervár-Moszkva, egyetemi jegyzet, ASZT, 1997, 200. o.

45 Szorokin: „A mai Oroszország erkölcsi és szellemi állapota…" 31, 30. o.

46 Lásd Rajh: Szexuális forradalom. 185, 187. o.

47 Szorokin: „A háború hatása…" 93. o.

48 Lenin, V. I.: A harcos materializmus jelentőségéről. In Pod znamenyem markszizma, 1922, no. 3., 12. o. Lásd még: Összes művei. 45. k., 23-33. o.

49 „»Hosszú időre megtisztítjuk Oroszországot.« Az értelmiség 1922-es száműzetésének történetéhez". (A bevezetőt és jegyzeteket írta, a dokumentumokat kiadásra előkészítette A. N. Artyizov.) In Otyecsesztvennoje arhivi, 2003, no. 1., 75. o.

50 William Christian Bullitt (1891-1967): amerikai diplomata, az Egyesült Államok első nagykövete a Szovjetunióban (1934-1936). – Joseph Lincoln Steffens (1866-1936): amerikai újságíró, szemtanúja volt a mexikói és az oroszországi forradalomnak. Érzéseit Szovjet-Oroszországról a következő szavakkal fejezte ki: „Megpillantottam a jövőt, és az működik". (Steffens J. L. Letters. In 2 vols. Vol. I. 1938, 442., 463. o.)

51 Steffens, J. L.: The autobiography of Lincoln Steffens. Complete in one volume. N. Y., [1931] 797-798. o.

52 „Az értelmiség száműzetéséről". Dnyi, 1922, no. 28., december 1. péntek, 3. o. Más adatok szerint mindez 1922 januárjában történt. A letartóztatott anarchistákat és mensevikeket hamis papírokkal, mint csehszlovák állampolgárságú hadifoglyokat indították útnak vonaton külföldre.

53 Bubnov, A.: „A burzsoá restauráció ideológiája a NEP kezdeti időszakában". In Az ellenforradalmi harc ideológiai frontján. 23. o.

54 Bubnov. A.: A burzsoá restauráció a NEP második évében. Pétervár, „Priboj" munkás-szövetkezeti kiadó, 1923, 40. o.

55 Vaganyan, V.: „Tudományos porhintés". Pod znamenyem markszizma, no. 3., 1922, 43-55. o.

56 Karszavin, L. P.: „A szabadságról". Miszl, no 1., január-február, 62., 65. o.

57 L. P. Karszavin olyan munkáiról van szó, mint a Saligia (Pg., 1918), a Bevezetés a történelembe (Pb., 1920), „A szabadságról" (Miszl, 1922, no. 1., Pb., „Academia"), a Noctes Petropolitanae (Pb., 1922). Lásd Preobrazsenszkij, P. F.: „A filozófia mint a hittudomány szolgálóleánya". Pecsaty i rovoljucija. 6. (3) k. 1922. július-augusztus, 64-73. o.

58 Karszavin, L. P.: Saligia, avagy egy igen rövid és lélekemelő eszmefuttatás az Istenről, a világról, az emberről, a gonoszról és a hét főbűnről. Párizs, YMCAPress, 1978, 6. o.

59 Preobrazsenszkij: „A filozófia mint a hittudomány szolgálóleánya". 66. o.

60 Vaganyan, V.: „Tudományos porhintés". Pod znamenyem markszizma, no. 3., 1922, 43-55. o.

61 Preobrazsenszkij: „A filozófia mint a hittudomány szolgálóleánya". 66. o.

62 Lásd Billington, J. H.: Ikon és fejsze. Kísérlet az orosz kultúra értelmezésére.

Moszkva, Izd-vo „Rudomino", 2001, 843. o.; Taruszkin, R.: „Turánia". In Pjotr Szuvcsinszkij és kora. Szerk.: A. Bretanyickaja. Moszkva, „Kompozitor", 1999, 258. o.

63 Uo. 121. o.

64 Frank, Sz. L.: A társadalomtudományok módszertanának áttekintő vázlata. Moszkva, „Bereg", 1922, 13. o.

65 Uo. 88. o.

66 V. I. Lenin levele I. V. Sztálinhoz 1922. 07. 16-án. In Lenin, V. I.: Ismeretlen dokumentumok. 1891-1922. 544-545. o.

67 Trockij szerzőségét M. E. Glavackij bizonyította. Lásd Glavackij, M. E.: A filozófusok hajója… 76. o.

68 Lásd pl.: „A világmindenség történetének analógiájaképpen a lélek eredendő állapota is gáznemű". (Ajhenvald, Ju.: Költők és költőnők. Moszkva, K-vo „Szevernije dnyi", 1922, 7. o.)

69 Bobrov, Sz. recenziója: „Ju. Ajhenvald. Költők és költőnők". (Moszkva, K-vo „Szevernije dnyi", 1922). Pecsaty e revoljucija, 1922, 6. (3) k., július-augusztus, 288. o.

70 Lenin, V. I.: Összes művei. 54. k., 198. o. (Feljegyzés N. P. Gorbunov számára az Oswald Spengler és „A Nyugat alkonya" című könyvről. 1922. március 5.)

71 Viseszlavcev recenziójára nem sikerült rábukkanni. Említést róla lásd Sztyepun, F. A.: Lecsúszottak és megkapaszkodottak. Az utószót írta R. Gergel. Második, javított kiadás. Szentpétervár, Aletyejja, 2000, 515. o.

72 Szorokin, P. A.: „A nagy revízió kezdete". Vesztnyik lityeraturi, 1922, no. 2-3., 1-3. o.

73 Preobrazsenszkij, P. F. recenziója: Ny. A. Bergyajev, Ja. M. Bukspan, F. A. Sztyepun, Sz. L. Frank. Oswald Spengler és „A Nyugat alkonya". (Kn-vo „Bereg", Moszkva, 1922, 95. o.) In Pecsaty e revoljucija, 1922, 2. (6) k., 307-309. o.

74 Vaganyan V.: „A mi orosz spengleristáink". Pod znamenyem markszizma, 1922, no 1-2., 32. o.

75 „Hosszú időre megtisztítjuk Oroszországot". Otyecsesztvennije arhivi, 2003, no. 1., 82. o.

76 Uo. 78. o.

77 Bergyajev, Ny. A.: Önmegismerés: dolgozatok. Moszkva, Izd-vo EKSZMO Pressz; Harkov, Izd-vo Folio. 1999, 486. o. [Magyarul: Önmegismerés. Budapest, Európa, 2002.]

78 Gornung, B. V.: Az idő folyása. 2. k. Tanulmányok és esszék. Moszkva, RGGU, 2001, 352. o. jegyzet.

79 Uo. 354. o.

80 Paszternak, B.: „A fejnek új módszerekre van szüksége". Izvesztyija, no. 143., 2003. 08. 12., 12. o.

81 Uo.

82 N. M. Jazikov „A hajós" című költeményéből.

83 Beloklokova, M.: „Két utas nyilvánosságra került ügye a »filozófusok hajójá«-ról". Izvesztyija, no. 145., 2002. 08. 16., 3. o.

84 Bergyajev: Önmegismerés. 489. o.

85 Sztyepun: Lecsúszottak és megkapaszkodottak. 617. o.

86 Oszorgin, M.: Tatyjana napja. Dnyi, no. 72., 1923. 01. 25., 3. o.

87 Oszorgin, M.: „Ugyanazon a tengeren". Szovremennije zapiszki. Társadalompolitikai és irodalmi folyóirat N. D. Avkszentyev, I. I. Bunakov, M. V. Visnyak. A. I. Gukoszkij, V. V. Rudnyev közreműködésével, Párizs, no. XII ., 1922. 12. 7., 216. o.

88 GARF. f. 5907 (Vodovozov, V. V.), op. 1, d. 198. A. Sz. Izgojev. „Öt év Szovjet-Oroszországban". 10. o.

89 Szorokin, P. A.: Hosszú út: Önéletrajz. 144. o.

90 V. P. Viseszlavcev 1922. 10. 5-én A. C. Jascsenkónak írt leveléből. Lásd Orosz Berlin, 1921-1923. A Guverovszkij Intézet B. I. Nyikolajevszkij-archívumának anyaga alapján. Összeállította L. Flejsman, R. Hjuz, O. Rajevszkaja-Hruz. Párizs-Moszkva, 2003, 238-239. o.

91 „Grúzia helyzetéről". Dnyi, no. 35., 1922. 12. 9. 2. o.

92 Losszkij, B. N.: „A »gondolat embereinek kitoloncolásáról«…" 67-68. o.

93 F. E Dzerzsinszkij levele I. Sz. Unslihtnak a tömeges kiutasítások célszerűtlenségéről. 1923. május 27. (RGASZPI, f. 76, op. 3, d. 150, lásd 20.)

94 Mellesleg a szoloveci szigeteket a monostorral együtt még 1922-ben átadták a GPU-nak azzal a céllal, hogy ott koncentrációs táborokat létesítsenek politikai foglyok számára. Történetesen ide is, és nem Németországba, küldhették volna a „filozófusok hajójá"-nak az utasait…

95 „Oroszok Németországban. Beszélgetések Hans-Georg Gadamerrel". 1992. április 16. Heidelberg (a beszélgető Vl. Sz. Malahov). Golosz, no. 3. (1), 1922, 231. o.

96 Janovszkij, V. Sz.: Elíziumi mezők. Szentpétervár, 1993, 180. o.

97 „Az Orosz Tudományos Intézet megnyitása". Dnyi, no. 93., 1923. 02. 18., 5. o.

98 Oszorgin, M. A. (eredeti családneve Iljin) (1878-1942) – neves író, jogász, a Moszkvai Egyetem növendéke, az 1905-ös forradalom tevékeny résztvevője.

99 Oszorgin, M.: „Tudatos lojalitás". Dnyi, no. 95., 1923. 02. 21., 1. o.

100 Az előadásra 1923. 02. 11-én került sor. Dnyi, no. 89., 1923. 02. 14., 5. o. Az előadás tartalmában közel áll a Bergyajev által írt és 1924-ben Berlinben megjelent Új középkor utolsó, a „Demokrácia, szocializmus és teokrácia" címet viselő fejezetéhez. Lásd Bergyajev, Ny. A.: A történelem értelme. Új középkor. Összeállította és jegyzetekkel ellátta V. V. Szapov. Moszkva, 2002, 286-310. o. [Magyarul: A történelem értelme. Budapest, Aula, 1994.]

101 „A korhadás áradása Ny. A. Bergyajev előadásából". Dnyi, no. 95., 1923. 02. 21., 5. o.

102 K. P. Pobedonoszceva (1827-1907) 1880-tól 1905-ig a Szent Szinódus miniszteri hatáskörű vezetője: Oroszország történelmében az ő nevéhez kapcsolódik a legkönyörtelenebb cenzúra és minden haladó társadalmi gondolat üldözésének időszaka.

103 Vodovozov, V. V.: „Nyílt levél Ny. A. Bergyajevnek". Dnyi, no. 126., 1923. 03. 29., 1. o.

104 I. Brodszkij „Emlékkép" című költeményéből.

105 Engels, F.: „A keresztes háború Németországban. VI." In Marx, K. – Engels, F.: Művei. 2. kiadás, 7. k., 422-423. o.

106 Részletesebben lásd Szemjonov, Ju. I.: A történelem filozófiája. Moszkva. „Kortárs füzetek", 2003, 439., 500-502. o.

107 Megjegyzem: a felső hatalmi osztály megerősödésével az „új" értelmiséget nemcsak a független gondolkodói lét és az értelemre gyakorolt hatás lehetőségétől fosztották meg, hanem magától a fizikai léttől is: az 1928-ban kezdődött megtorlások során az értelmiséget mint társadalmi csoportot fokozatosan megsemmisítették. Csak egyesek élték túl – és nem valaminek „köszönhetően", hanem „annak ellenére"…

(Fordította: Székely Ervin)

Az 1917-es Októberi Forradalom 90. évfordulója alkalmából, 2007. júniusában moszkvai értelmiségiek nyilatkozatot tettek közzé.

Az októberi forradalom közelgő, 90. évfordulója nem véletlenül vált Oroszországban az általános figyelem tárgyává. 1917 októbere valóban megrengette a világot, mert a gazdasági, a társadalmi és a kulturális alapjait változtatta meg.

Ezt a világtörténelmi jelenséget jó néhány tömegmédium szokványos politikai fordulatnak állítja be, amit összeesküvők és kalandorok maroknyi csoportja hajtott végre nyugati titkosszolgálatok segítségével. Ezek azután mindent latba vetnek: a közönséges hazugságot, a tények meghamisítását, szennyes pletykákat a nagy forradalom résztvevőiről és vezetőiről. Egyre-másra ismételgetik azt a legtöbb ország valamirevaló tudósai által megcáfolt agyszüleményt, miszerint kiderült, hogy az „októberi fordulat"-ot a „német ügynök", Lenin és az „angol-amerikai" kém, Trockij provokálta ki. Ennek fényében az orosz nép akarattalan játékszernek tetszik a „forradalmi szélsőségesek" kezében, holott valójában az ő meghatározó szerepe nélkül a forradalom el sem indulhatott, nemhogy győzni tudott volna.

Nem összeesküvés, hanem társadalmi forradalom

Az októberi forradalom nem azért robbant ki, mert idegen hatalmak összeesküvői vagy ügynökei így tervezték volna. Olyan hatalmas társadalmi földrengés, hurrikán, cunami volt az, amilyet senki semmilyen utasításra nem volna képes életre hívni. Október az események alakulásának belső logikája szerint született meg, amikor a népi elégedetlenség forrásainak sokasága egyetlen, mindent elsöprő árrá egyesült. Úgy beszélni róla, mint valami összesküvés gyümölcséről, az legalábbis furcsa. Ha pedig mégis az lett volna, akkor miért történt úgy ebben a gigantikus méretű országban, hogy a régi helyett egy új hatalom jött létre, és hogy ezt a hatalmat Oroszország népe nemcsak támogatta, hanem fegyverrel a kézben meg is védte a polgárháborúban?

Az „októberi fordulat" kritikusai valahogy elfelejtkeznek arról a mélységes válságról, amelybe a cári monarchia, majd az azt váltó Ideiglenes kormány taszította Oroszországot. A „háború a végső győzelemig!" jelszótól eszelős megszállottá vált hatalom nem akarta meglátni a nép valóságos szükségleteit. A kritikusok elfelejtik azt is, hogy a monarchia magától omlott össze a forradalom előestéjén, hogy világos tények tanúskodnak a cári udvaron belül elharapózott, vég nélküli belső intrikákról és konfliktusokról, a katonai vereségekről a fronton, végül pedig arról, hogy II. Miklós önként mondott le az egyeduralkodói hatalomról és az orosz hadsereg fővezéri címéről. Terméketlennek bizonyult a monarchia helyébe lépő burzsoá kormány is, amely képtelen volt dönteni az akkori idők legfontosabb kérdésében, hogy véget vessen a háborúnak, és földet adjon a parasztoknak.

Október a XX. századi nagy orosz társadalmi forradalom betetőzése volt. Irányítóivá a forradalmi szociáldemokraták váltak, akik mindenki másnál előbb ismerték fel az egyszerű emberek szükségleteit és reményeit, azokat a problémákat, amelyeknek a megoldására az egész orosz társadalomnak szüksége volt a két század fordulója körül. A vezető szerep természetesen Vlagyimir Uljanov-Leninnek és harcostársainak jutott.

Október vezéralakjai közül senki sem volt hibátlan. Ám ahogy isteníteni, úgy démonizálni is helytelen volna őket. A manapság fejükre zúdított vádaknak nincsenek valóságos alapjaik. Ők a saját forradalmi eszményeiken kívül soha semmi mást nem szolgáltak. Semmilyen földi kísértés, legyen az pénz vagy a kispolgári jólét egyéb kelléke, nem érdekelte őket. Saját maguk elé a legmagasabb mércét állították, életüket a szabadság védelmének, az elnyomottak és kisemmizettek boldogságának rendelték alá.

A forradalom nem csupán erőszak

Az októberi forradalmat nemritkán „véres fordulat"-ként emlegetik. Pedig hát maga „a fordulat" jóformán emberáldozat nélkül zajlott le Péterváron. Nem vagyunk az erőszak hívei, ugyanakkor elismerjük elkerülhetetlenségét a történelmi fejlődés meghatározott szakaszaiban, amelyekre osztályok közötti és nemzeteken belüli antagonizmusok kiéleződése a jellemző. Igen, a forradalmak gyakori velejárója az erőszak, mint ahogy azt Németalföld, Anglia, Franciaország és más országok polgári forradalmai szemléletesen megmutatták. Az is közismert, hogy Amerikában a rabszolgaság felszámolása a XIX. század legvéresebb polgárháborúját hozta magával. A feudalizmus hanyatlását Oroszországban is háborúk és forradalmak kísérték.

Az ilyen jelenségeket azonban nem politikai cselszövők ármánykodása, hanem az előző rendszer válsága hívta életre, amikor nem volt megoldás az idült problémák megoldására evolúciós úton. Erőszakos forradalomra különleges körülmények között kerül sor, amikor a saját meggazdagodásukért és kiváltságaik megtartásáért lihegő uralkodó osztályok semmibe veszik a nép jólétét. Ilyenkor a nincstelen osztályoknak nem marad más lehetőségük, mint hogy a saját kezükbe vegyék tulajdon sorsukat. Ez a XX. századi nagy orosz forradalom legfőbb tanulsága.

Ezzel együtt a társadalmi forradalom nem törekszik az erőszakra, a fegyveresre meg különösen nem: végső célja egy új világ megalkotása, a jobb életfeltételek megteremtése minden egyes ember, nem csupán a társadalom vezető rétegei számára. Ebből következően az ilyen forradalmak a történelem mozgatóerői, amelyek meggyorsítják az előrehaladást.

Mit adott az októberi forradalom?

A legkülönbözőbb országok történelme számos esetet ismer, amikor a munkások felléptek a kapitalizmus ellen. Olyan messzire mutató jelleget azonban sehol sem nyert a harc, mint nálunk. Ez tette a XX. századi Oroszországot a világ fejlődésének epicentrumává, ahol a kor minden problémája keresztezte egymást, ahol megoldást találtak a kapitalizmus alapvető bajára, a munka és a tőke ellentétére. Egyedül az orosz munkásoknak volt elég erejük és elszántságuk, hogy kiutat találjanak ebből az ellentmondásból – hogy ne csak lerázzák magukról a kapitalizmust, hanem az átmenet útjára is lépjenek egy jóval haladóbb társadalmi rend, a szocializmus felé.

A Párizsi kommünt követően az orosz forradalom hatalomba emelte a társadalom alsó rétegeit: a munkásokat, a parasztokat és az ő érdekeiket képviselő értelmiségieket. Létrehozta a szovjeteket mint a politikai hatalom legdemokratikusabb formáit, a háború által elkínzott népnek elhozta a várva várt békét, földet adott neki, és a nemzeti önrendelkezés lehetőségét. Azáltal, hogy a dolgozók millióit vonta be a társadalmi tevékenységbe, egyértelműen bebizonyította, hogy nem csupán az „elit" lehet a történelem tárgya és demiurgosza.

Az októberi forradalom nyomán a világon két, egymással társadalmilag szemben álló rendszer jött létre, ami sok tekintetben meghatározta az emberiség későbbi fejlődését. Október hatásának köszönhetően indultak el a nemzeti-felszabadító mozgalmak, és fogott a kapitalista rendszer önmaga megreformálásába. Az orosz forradalom hatására következett be a gyarmati birodalmak széthullása, az önmagukat jóval túlélt monarchikus rendszerek zátonyra futása.

Az októberi forradalom vezetett el a nemzetek és vallások fölötti eszméhez – a társadalmi felszabadulás és igazságosság eszméjéhez. Ezen az eszmei alapon jött létre, a történelemben először, az egyenjogú nemzetek önkéntes szövetsége – a Szovjetunió. Október eszméi és kezdeményezései a tudomány és művészet olyan kiemelkedő alakjainak a céljait és vágyait testesítette meg, mint Tyimirjazev és Vernadszkij, Platonov és Majakovszkij, Solohov és Eizenstein. Az októberi mozgalom törekvéseit a szocialista jövő felé a XX. század legnagyobb alkotói támogatták, köztük Bernard Shaw és Picasso, Einstein és Ciolkovszkij.

A szovjet történelem másmilyen volt

A szovjet történelem Októberrel kezdődött el, és nem volt könnyű menet a Nyevszkij proszpekt sima kövezetén. Volt benne minden: hatalmas vívmányok és szörnyű tragédiák. Jól emlékszünk rá, hogy miután Oroszország legtöbb kormányzóságában a hatalom békés úton átment a dolgozók kezébe, véres polgárháború kezdődött, amit a külső intervenciótól támogatott „fehér", illetve a „vörös" terror kísért végig.

A szovjet hatalom, híján minden megfelelő történelmi tapasztalatnak, természetesen sok hibát elkövetett. Különösen nagy hiba volt a „hadikommunizmus" politikája, amely össznemzeti válsághoz vezetett. A bolsevikok határozott érdeme volt, hogy elszántan hátat fordítottak neki, és tudatosan tértek át az Új gazdasági politikára – az első olyan történelmi modellre, amely sikeresen egyesítette magában a szocializmus és a kapitalizmus alaptörvényeit, és amelynek számos elemét alkalmazták néhány európai országban és a mai Kína fejlődési keretei között is. A NEP tette lehetővé, hogy a háborús sebek mielőbb behegedjenek, és Oroszország gazdasága a háború előtti szintre emelkedjék.

A NEP tapasztalatára és jelentőségére támaszkodva dolgozta ki Lenin a szovjet állam további fejlődésének a tervét, amely az országra nézve radikális gazdasági és politikai átalakulásokat tűzött maga elé. Ezek az átalakulások mindenekelőtt az energetikában, a kultúrában és az oktatásban hoztak volna jelentős áttörést, ezekben a nemcsak a XX., hanem a XXI. században is meghatározó szférákban. Az átalakulások a politikai rendszer demokratizálását is előfeltételezték a munkásoknak az állam irányításába való bevonásával és a párt megújulásával, ami magában foglalta volna J. Sztálin elmozdítását is a főtitkári posztról, aki akkor már tanújelét adta illojalitásának, durvaságának és azon hajlamának, hogy visszaéljen a hatalommal.

A sors azonban nem engedte, hogy ezek a szándékok valóra váljanak. A Lenin halála után előállt zavarosan bonyolult hatalmi rendszer hiába hirdette magát céljaiban szocialistának, sok olyasmit művelt, ami ellentmondott ennek. Például sárba tiporta az állampolgárok Október által meghirdetett szabadságjogait. Mérhetetlenül nagy árat kellett fizetni az iparosítás és az erőszakos kollektivizálás megvalósításáért. Mindent egybevetve, a forradalom első éveinek néphatalmát a bürokráciának és vezérének, J. Sztálinnak az uralma váltotta fel. Bűncselekménynek tartjuk a tömeges sztálini megtorlásokat, az emberi jogok és a Szovjetunió népeinek megsértését. Mindez aláásta a forradalom és a szocializmus eszméinek hitelét.

A felsorolt tények ismeretében sem fogadjuk el azonban a szovjet történelemre vonatkozó áltudományos hazugságokat és a bárgyúságig egyoldalú propagandát. Ez a történelem másmilyen volt: demokratikus és bürokratikus tendenciák küzdöttek benne egymással. Így a NEP szabadságát a sztálini totalitarizmus követte, amely a maga részéről a hruscsovi „olvadásnak" adta át a helyét. Később a brezsnyevi autoritarizmust a peresztrojka váltotta fel, amely céljaként a humánus, demokratikus szocializmust jelölte meg.

Nem létezik olyan ország, amelynek a történelme makulátlan volna. A brit és francia gyarmati háborúk kegyetlensége vagy az Egyesült Államok rabszolgatartása aligha mondható jobbnak a Gulagnál. Mégsem teszi sem egyik, sem másik eltagadhatóvá a jelentős szociális és kulturális vívmányokat az említett országokban. Akkor miért kell megtagadni a hasonló vívmányokat a szovjet néptől, amely hatalmas győzelmet aratott a fasizmus fölött, megteremtett egy egyedülálló kultúrát és irodalmat, elfogadható életfeltételeket biztosított a teljes lakosságnak, és elsőként tört utat a világűrbe? Nem szabad elfelejteni, hogy Október a tömegek korábban sohasem látott mértékű alkotói energiáját mozgósította az újtársadalom megteremtésére, az élet részévé tette az internacionalizmus számos eszméjét, az orosz társadalom egykor legelmaradottabb rétegeihez vitte el a nemzeti és a világkultúra értékeit. Nem lehet kitörölni a szovjet történelemből a tömegek lelkes igyekezetét, amellyel elsajátították a tudomány és a technika legfrissebb vívmányait, és ebben nyilvánvalóan megmutatkozott a szovjet emberek millióinak forradalmi romantikája és heroizmusa is.

Miért bukott meg a szovjet modell?

Előre kell bocsátani, hogy a Szovjetuniót alkotó társadalmi rendszer természetéről többféle nézet él nálunk, abban azonban mindegyikkel megegyezünk, hogy az Október által életre hívott néphatalomhoz, az internacionalizmushoz, az igazságossághoz és a humanizmushoz kapcsolódó elvek semmibevétele vagy megtagadása előbb vagy utóbb katasztrófába sodorja a szocializmust építő társadalmat. Márpedig a Szovjetunióban pontosan ez történt.

Az emberek alkotó kezdeményezésének megbéklyózása a totalitárius rendszer feltételei között korlátozta a szovjet gazdasági növekedés lehetőségét. Az áruhiány jellegzetes vonása volt a gazdaságnak. Ebből eredően nem sikerült felemelnünk a dolgozók jólétét a világ fejlett országainak színvonalára, ami egyik oka volt a szovjetrendszer kudarcának. A másik, nem kevésbé meghatározó ok az, hogy hiányzott az országban az igazi gazdasági és politikai demokrácia, ami különösen akkor vált elviselhetetlenné, amikor világszerte kibontakozóban volt a technikai és információs forradalom. Ez hozta magával, hogy a bürokratikus hatalom teljességgel elidegenedett a dolgozóktól. Az elidegenedés megszüntetésére irányuló kísérletek a peresztrojka idején nem hozták meg a szükséges eredményt. Végül bekövetkezett az SZKP és a szovjethatalom bukása, amit különféle politikai erők nyomban kihasználtak: feloszlatták a Szovjetuniót, és rászabadították Oroszországra a legvadabb oligarchikus kapitalizmust a tömeges munkanélküliséggel, a nép életszínvonalának zuhanásával, a társadalmi különbségek égbeszökésével, a nacionalizmus felvirágzásával és a bűnözés növekedésével.

A társadalom szovjet modelljének a kudarca mégsem azonos az októberi eszmék cáfolatával. Mint ahogy a keresztény eszmények sem felelnek meg az inkvizíció gyakorlatának, ugyanúgy a sztálini totalitarizmus sem törölheti el a forradalom eszméit. A szocializmus történelmi ügye nem válik valóra egyik napról a másikra. Már megjelent azonban a fiatalság új nemzedéke, amely nem kér a kapitalizmusból mint rendszerből. Az ifjúságban van a remény, hogy képes lesz új életet lehelni az októberi forradalom eszményeibe.

Mitől függ a mai Oroszország nagysága?

Az októberi forradalom eszméi nemcsak a proletár internacionalistákat egyesítették, hanem az orosz nagyhatalom megőrzésének és fejlődésének a híveit is. Ők egyengették azok útját, akik el akarták vinni Oroszország kultúráját a határon túl, más országokba, és hazafias érzéseikben másokkal osztozva készen álltak, hogy megoltalmazzák a szovjetek országát minden lehetséges agresszorral szemben. Ennek az érzésnek az erejét fényesen bizonyította a nagy honvédő háború, amely megvédte a Szovjetunió szuverenitását és Október vívmányait.

Az októberi forradalom megmutatta az orosz nép lelki nagyságát, amely a kapitalizmussal szemben alternatív utat választott az ország fejlődésére. Úgy beszélni róla, mint szélsőséges erők összeesküvéséről, már csak azért is veszélyes volna, mert az a történelem oroszellenes értelmezőinek a malmára hajtaná a vizet, akik azt a képtelen véleményt hangoztatják, hogy Oroszország változatlanul veszélyt jelent a világra. Jól ismert körök váltig azt szajkózzák, hogy Oroszországból csak kellemetlen dolgok várhatók, ezért kell rövid pórázra fogni, ellenőrzés alatt tartani, felhasználva természeti tartalékait, energia- és szellemi forrásait.

A mai Oroszország a legjobban teszi, ha higgadtan értékeli az ilyen provokatív kijelentéseket, és elszántan halad a maga útján. Oroszország nagysága nem abban rejlik, hogy vakon másolja a külföldi mintákat, és még kevésbé abban, hogy nacionalista gőggel közeledik más népekhez, hanem abban, hogy képes lesz-e népe tehetségére és alkotóerejére támaszkodni, és magáévá tenni azt a hatalmas tudást és tapasztalatot, amelyet a világ civilizációja és kultúrája halmozott fel.

Oroszország újra erős hatalom lehet, amelyikkel ellenfelei is kénytelenek számolni, de csak akkor, ha leküzdi a szegénységet és az orosz emberek között fennálló óriási szociális különbségeket, minőségileg javít állampolgárai életén, ha a gyakorlatban is szélesíti társadalmi és demokratikus jogait, ha saját történelme legjobb hagyományaira épít.

* * *

Október történelmi jelentőségét nem könnyű felbecsülni. Kedvező hatásai szemmel láthatók. Az emberiség egyharmada követte egy ideig az általa kijelölt utat. Sok országban mai is él ez a mozgalom, ahol a múlt kudarcaiból és tragédiáiból levonták a tanulságokat. Október bebizonyította, hogy lehetséges egy másik, igazságosabb világ. Erre törekszenek ma különféle társadalmi és politikai erők, országok és népek. Ez a célja annak a forradalmi hullámnak, amely elsősorban Latin-Amerika és Ázsia országaiban csap fel mind sűrűbben.

Az októberi forradalom a mi sorsunk volt és az is maradt; nem tagadhatjuk meg mint Oroszország történelmének legfontosabb korszakát. Hiba volt bőven mindig és mindenütt, és nem kisebbítik őket a múlt nagy forradalmai sem. Az ünnepi dátumokon azonban minden országban megemlékeznek ezekről a forradalmakról, akár állami szinten is. Csak éppen Oroszországban nem. Itt rendületlenül folyik tovább saját forradalmi múltunk befeketítése.

Az októberi forradalom előestéjén mi felemeljük szavunkat ez ellen a gyakorlat ellen. A népnek vissza kell adni a forradalmi ünnepét és Október igazságát. Nem szabad elfelejtenünk, hogy mi ahhoz az országhoz tartozunk, amelynek történelmében a legnagyobb forradalom ment végbe. Erre pedig lehet és legyen is büszke az ember.

Arszlanov, V. G., a művészettörténet doktora, egyetemi tanár

Bagaturija, G. A., a filozófiai tudományok doktora, egyetemi tanár

Buzgalin, A. V., a közgazdaság-tudományok doktora, egyetemi tanár

Vojejkov, M. I., a közgazdaság-tudományok doktora, egyetemi tanár

Vorobjev, A. I., az Orosz Tudományos Akadémia tagja

Galkin, A. A., a történelemtudományok doktora, egyetemi tanár

Dzaraszov, Sz. Sz., a közgazdaság-tudományok doktora, egyetemi tanár

Isztyagin, L. G., a történelemtudományok doktora

Kelle, V. Zs., a filozófiai tudományok doktora, egyetemi tanár

Kolganov, A. I., a közgazdaság-tudományok doktora

Loginov, V. T., a történelemtudományok doktora, egyetemi tanár

Medvegyev, R. A., a történelemtudományok doktora

Rudik, E. N., a közgazdaság-tudományok doktora, egyetemi tanár

Szerebrjakova, Z. L., a történelemtudományok doktora

Szlavin, B. F., a filozófiai tudományok doktora, egyetemi tanár

Szmolin, O. N., a filozófiai tudományok doktora, az Állami Duma képviselője

Satrov, M. F., dramaturg

(Fordította: Székely Ervin)

Forrás: http://www.ikd.ru/node/3013