Gavriel Bar-Shaked – Julia Bock – Josi Stern: Miscarriage of Justice. The Elimination of Jewish Attorneys in Hungary during the Holocaust. IAJLJ, Tel-Aviv, 2006 könyvéről

A kiadvány a magyar jogásztársadalom veszteségeinek, a holokauszt áldozatainak, a meggyilkolt, a jogászi pályától, munkától eltiltott ügyvédeknek állít emléket. Többek között olyan jogászok, ügyvédek, egyetemi professzorok és jogalkotók nevét olvashatjuk az International Association of Jewish Lawyers and Jurists gondozásában megjelent kötetben, akik a jog területén dolgoztak, tanítottak, kutattak vagy törvényt alkottak. A kiadványt, amelynek alkotói Dr. Gavriel Bar-Shaked, Dr. Julia Bock és Josef Stern, a 2006. november 16-19-i Budapesten rendezett konferencián mutatták be. Az International Association of Jewish Lawyers and Jurists háromévenként ülésezik Jeruzsálemben, továbbá számos nemzetközi konferenciát és szemináriumot szervez a világ több más európai városában, többek közt Thesszalonikiben, Berlinben és Varsóban, valamint 2006 novemberében Budapesten.

Minden név személyes sors, a magyar zsidóság sorsa, a magyar társadalom sorsa és történelme. Nevek nélkül nem tudunk emlékezni, nevek nélkül nincs múlt. A kiadvány csak neveket sorol, a recenzensnek nehéz dolga van, de a nevek magukért beszélnek, mivel mögöttük meghúzódik a történelem. A történelem ismerete nélkül semmivé, azaz füstté válnak és váltak a holokauszt áldozatai.

A magyar jogásztársadalom története a kreativitás, a társadalmi értékekhez való hozzájárulás és az integritás példájának története, és ezzel együtt az árulás, az emberi méltóság meggyalázása, a büszkeség és a gyilkosság története.

A második világháborút követően, az akkor hatályban levő rendelkezések alapján, az ügyvédi kamarák bejegyzett tagjainak számot kellett adniuk a háború alatti tevékenységükről. A kamarák rendezett és hozzáférhető iratanyaga jelenleg is gazdag történelmi háttéranyagként szolgál, és egyben forrásanyaga a most megjelent munkának.

Az ún. értelmiségi kamarák (magyar orvosi, ügyvédi és mérnöki kamarák) bejegyzett tagjainak listája, a sok ezer személyi kartoték rengeteg történeti információt tartalmaz, mivel 1938 után mindenkinek, aki valamilyen kamara tagja volt, a nagyszülőkig bezárólag el kellett számolnia családi hátteréről és felekezeti hovatartozásáról. Ezek az információk bekerültek azokba a személyi dossziékba, amelyekbe régi időktől fogva gyűjtötték a kamarai tagok adóbevallásáról, lakásviszonyairól s egyéb szakmai ügyeiről szóló információkat. Feketelistákról van szó. Olyan listákról, amelyeket maguk az orvosok, ügyvédek, mérnökök állítottak elő kollegiális körben a kamaráik részére. A listára az került fel, akit kamarai tagsági jogától készültek megfosztani – többnyire vallási okból. Azok, akik 1938-tól kezdve szorgosan dolgoztak ezeken a listákon, többségükben talán nem gondoltak arra, hogy a névsor valamikor majd élet és halál kérdésében fog dönteni. Azt azonban önmagában a listák gyártása is jelzi, hogy készítőik milyen messzire kerültek attól a régimódi liberális légkörtől, amely az értelmiséget jellemezte Magyarországon.¹ Az 1867-es kiegyezéssel Magyarország nem nyerte el ugyan teljes függetlenségét, de a nemzet előtt kitárultak a relatív önállóság lehetőségei, saját országgyűlése és közigazgatása lett.

1880-tól a második világháborúig az ügyvédek alkották a második legnagyobb foglalkozási csoportot a képviselők között. Az etnikai és az állampolgársági nemzetfogalom között még nem húzódott áthághatatlan szakadék. A nemzeti identitás nem esett feltétlenül egybe az állampolgársággal, de nem is zárta ki azt. Ebben a kettősségben a modernizációs folyamatokkal és a mobilitással összefüggésben volt helye az etnikai identitás szándékolt váltásának: az asszimilációnak, ahogy ezt a zsidóság asszimilációja, vagy Budapest magyar nyelvű várossá válása is mutatja, de a disszimilációnak is. A nemzetiségi, valamint a modernizációval együtt járó feszültségek politikai kezelését a magyar kultúrfölény hangoztatása és a szupremácia fenntartásának igénye jellemezte. Ez a politikai reformelképzelésekre is igaz volt, például a Wekerle-kormány választójogi minisztere, Vázsonyi Vilmos által 1918-ban beterjesztett liberális választójogi tervezetre.

Az 1880-as években hirtelen fellobbant antiszemita hullám (lásd Dreyfus-per Franciaországban) elérte Magyarországot és az ügyvédeket. Bűnük az, hogy az "egész ügyvédi szakmát a magyar társadalom csődbe juttatására szervezkedő zsidó összeesküvés szolgálatába állította". A korai antiszemita kampány érdekessége, hogy a támadások éle legalább olyan mértékben irányult a nem zsidó, de filoszemitizmusban elmarasztalt ügyvédi karra, mint magukra a zsidókra. A tiszaeszlári vérvádperrel tematizálódott a vallási alapú antiszemitizmus. A per után, 1883 októberében Istóczy Győző képviselő megalapította az Antiszemita Pártot. Megjelent a látens antiszemitizmus. A vád: a tiszaeszlári per kimenetele mintegy bizonyítékul szolgált arra, hogy a magyar ügyvédek behódoltak a zsidók uralmi törekvéseinek.² (Vö. Eötvös Károly: A nagy per, mely ezer éve folyik, s még sincs vége.)

Az első világháború után az antiszemita hullám elérte a közigazgatást. 1920-ban az országgyűlés meglepő gyorsasággal látott hozzá az egyetemi felvételi rendszer reformjához, s egy éven belül megszületett Magyarország modern történelmének első zsidóellenes, diszkriminatív célú törvénye.

A híres ügyvéd és liberális politikus, Vázsonyi Vilmos (lásd a Nemzetgyűlésben 1925-ben elmondott beszédét³ ) állásfoglalása jól jellemezte a helyzet komolyságát. Vázsonyi szenvedélyes hangvételű beszédben bírálta a numerus clausus-tervet, mivel az egy "régi ócskaságból előszedett, legközönségesebb reakczionárius intézmény", amely középkori babonára épül. Figyelmeztetett, hogy az ügyvédek a tűzzel játszanak, amikor saját problémáik megoldására az államot hívják segítségül. Szerinte ez az alapvető egyéni szabadságjogokat fenyegeti.⁴

Vázsonyi szerint a megoldást nem a szabadságjogok szűkítésében kell keresni: "Aki azonban papáját nem jól választotta meg, ezt a numerus claususszal nem fogja jóvátenni, legföljebb avval, ha a feleségét választja meg jól. Az ügyvédi kar, úgy látszik, olyan szegénynek tartja már magát, hogy a reakczió ördögének akarja lelkét eladni, hogy csak vagyont és függetlenséget szerezzen." Vázsonyi óva intette kollégáit attól, hogy puszta technikai kérdésként fogják fel a numerus clausus tervét. A numerus clausus kvótarendszert hoz magával, ez pedig óhatatlanul a politikai erők kényének-kedvének szolgáltatja ki a felvételi rendszert. Ha így lenne – figyelmeztetett Vázsonyi -, veszélybe kerülhetne az állampolgárok teljes esélyegyenlőségének vívmánya. "A szabadelvűségről lesújtó kritikát mondtak itt olyanok, akik velem együtt nem lehetnének ma ügyvédek, ha nem lett volna szabadelvűség"⁵ – mondta.

A kérdésnek 1923 és 1925 között folyamatos aktualitást adott az a tény, hogy a Népszövetség Tanácsának döntő szava volt a magyar kormány által igényelt stabilizációs kölcsön jóváhagyásában. Olyan helyzet állt elő, hogy a Népszövetség elvben komoly, anyagi természetű büntető szankcióval léphetett volna fel akkor, ha kimondja, hogy a magyar kormány megsérti a trianoni szerződésben aláírt kisebbségvédelmi kötelezettségeit, melyeknek értelmében vállalta, hogy az állampolgárok semmiféle kisebbségi csoportjával szemben nem alkalmaz jogi megkülönböztetést. Formailag tehát 1923 és 1925 között minden feltétel adva volt ahhoz, hogy az ellenzék a numerus clausus diszkriminációs intézkedéseinek eltörlését nemzetközileg kodifikált jogeszközök alapján követelje.⁶

Vázsonyiék azonban nemcsak közvetlen politikai megfontolásból helytelenítették a külső intervenciót, hanem azért is, mert a magyar zsidóság szempontjából magát az egész kisebbségvédelmi koncepciót rendkívül aggályosnak tartották. Úgy vélték, hogy óvatlan és helytelen lépés volna, ha a magyar zsidók külföldi intervención keresztül, a kisebbségi törvénycikk alapján követelnék az őket sújtó diszkrimináció eltörlését. Ez ugyanis abba a csapdába csalná a zsidókat, hogy miközben egyenjogúságukért küzdenek, önmagukat jogi értelemben kisebbségnek minősítik. Márpedig szerintük ez nem nyereség lett volna, hanem visszalépés a régi állapot felé, amelyben a zsidóság jogállását kivételes törvények szabályozták. A diszkrimináció eltörlését nem kisebbségi jogon, hanem a teljes állampolgári egyenlőség jogán kellett kivívni. Vázsonyi szerint "ha a magyar zsidóság számára gettókat állítanak fel, a magyar zsidóságnak nem szabad olyan erkölcsi felfogást, olyan magaviseletet tanúsítani, amellyel saját maga is gettót állít fel a maga számára, hanem kell, hogy bátran, önérzetesen hirdesse a maga egyenlő jogát". Más szóval tehát, nem új, "kisebbségi" jogot kellett igényelni, hanem a régi, állampolgári egyenlőséget kimondó jogot kellett helyreállítani. Vázsonyi a következőkben így érvelt: "A numerus claususról szóló törvényben az van: ügyelni kell arra, hogy az országban lakó népfajok és nemzetiségek aránya megfelelő legyen az egyetemeken. A numerus clausus szerint tehát a zsidó vallású állampolgárok népfajt vagy nemzetiséget képeznek! Mert vallásfelekezetről a törvény nem beszél! Én azonban nem vettem észre azt, hogy az egyetemeken más népfajjal szemben a numerus clausus valaha is érvényesült volna: például nem vettem észre hogy a németséget mint népfajt kezelték volna […] a törvényeink értelmében a zsidó vallású magyar polgárok nem népfajt, nem nemzetiséget képeznek, hanem a magyarsághoz tartoznak […] a zsidók évszázadok óta itt élnek Magyarországon, és érzésben teljesen egybeolvadtak a magyarsággal […] Csakis egy egységes magyar nemzeti társadalom lehet az, amely vonzóerőt tud gyakorolni, nem pedig a gyűlölködés, a társadalom szétmarcangolása […] népfajok szerint. Ezért a numerus clausus kérdése nem zsidó ügy, a nemzeti integritás és a nemzeti társadalom ügye."⁷

A magyar viszonyok között a numerus clausus – ahogy Vázsonyi megjósolta – zsidóellenes kvótarendszert vezetett be.

A továbbiakban, számottevő külső nyomásgyakorlás nélkül, a független magyar állam független parlamentje 1938 és 1941 között három zsidótörvénnyel hazájában jogfosztottá tette a zsidó lakosságot. A dolog szégyenletességét csak növeli, hogy az első két zsidótörvényt a magyar keresztény egyházak vezetői maradéktalanul támogatták. (Az "első" zsidótörvény elnevezés tulajdonképpen helytelen, hiszen Magyarország újkori történetének első zsidóellenes törvénye valójában az 1920-as numerus clausus volt. Mindazonáltal az "első zsidótörvény" elnevezést az 1938-as törvényre alkalmazzák, mert a korabeli szóhasználatban így nevezték a törvényt, s bármi más elnevezés zavaró lenne.⁸ )

A numerus clausus-törvény zsidóellenes, diszkriminatív tartalma nemcsak a kodifikált törvényben, hanem a törvényalkotók szándékában is kimutatható volt. A " keresztény kurzus" ideológiai támasza 1919-től Prohászka Ottokár püspök volt, aki írásaival sokakra volt hatással. Jelentős szerepe volt abban, hogy az antiszemitizmus az állami politika részévé vált.

Prohászka Ottokár püspök, a keresztényszocialista erők vezető ideológusa a kiegyezés kori zsidóemancipációban végzetes történelmi tévedést látott. Prohászka szerint a kiegyezés legelhibázottabb alkotása a "túlzottan liberális" oktatási rendszer volt, amely lehetővé tette "a zsidóknak a középosztályba való túl gyors beáramlását", ami pedig veszélyes értelmiségi túlnépesedést idézett elő. Úgy vélte, hogy a zsidóknak az értelmiségbe való tömeges beáramlása meggyengíti a magyar elitek kohézióját, és ezzel megindítja az ország "kulturális judaizálását".⁹ A zsidók "igazi, nemzetietlen, idegen és kihívó" színben jelentek meg.¹⁰ Erre szinte válasz Vázsonyi már említett beszéde: "A kultuszminiszter úr [Klebersberg Kunó] beszédében azt mondotta, hogy a numerus clausus eltörlése társadalmi explóziókra vezetne. Én kétféle jóst ismerek: az optimista jóst és a pesszimista jóst. Én nem tudom, hogy a kultuszminiszter úr érzelmei folytán a jósok melyik fajához tartozik […] amit remél vagy amitől fél?"¹¹

A magyar numerus clausus-törvényben tehát európai összehasonlításban nem az volt az egyedülálló, hogy korlátozta a felsőoktatásban résztvevők számát, hanem az, hogy az állampolgárok egy csoportjával, vagy ahogy a törvényben írták, "népfajával" szemben kifejezetten diszkriminatív intézkedést alkalmazott.¹²

Az ügyvédi kamarát a numerus clausus-törvény komoly próbatétel elé állította. A zsidóellenes kvótarendszer következményeit azonban a kamara egészen 1940-1941-ig, az ügyvédek fajvédő egyesületének hatalomra jutásáig nem engedte a szakmában érvényesülni. Magát a törvényt a fővárosi kamara alapjában jogszerűtlennek minősítette. A többi értelmiségi szakmában oly gyorsan eluralkodó antiszemita hangulat az ügyvédi kamara falai közé nemigen hatolt be.¹³

Az 1935-ös törvényjavaslat már egy nyíltan zsidóellenes faji paragrafust is tartalmazott. A javaslat 31. szakasza ugyanis előírta, hogy az ügyvédi kamarák vezetőségében minden felekezet tagjai csak olyan arányban lehetnek jelen, mint amennyi az adott felekezet aránya az ország lakosságában. Miután az ügyvédi kamarákban mindaddig semmiféle kvótarendszer nem érvényesült, a vezetők közt jelentős számban voltak zsidók. A faji paragrafus bevezetése azt jelentette, hogy a régebben megválasztott kamarai tisztviselők nagy részének le kell mondania. Előre látható volt, hogy egy efféle lépés hamarosan további intézkedéseket von maga után.¹⁴

A faji paragrafus szimbolikus jelentősége tehát jóval nagyobb volt, mint esetleges közvetlen hatása. Az 1920-as egyetemi numerus clausus-törvény óta ugyanis ez volt az első eset, hogy a magyar kormány kimondottan a felekezeti megkülönböztetés kodifikációját tűzte ki célul, mégpedig úgy, hogy ez már nem a diákságban, hanem egyenesen a gyakorló szakértelmiség körében érvényesítette volna a faji kvótarendszert. Ebben az összefüggésben az 1935-ben benyújtott ügyvédi reformterv a későbbi zsidótörvények közvetlen előzményének tekinthető. A Gömbös-kormányzat reformtervében már nyíltan keménykezű, autoritárius fordulatot lehetett észlelni. A tervezet kilátásba helyezte az ügyvédi kamara autonómiájának eltörlését. Az ügyvédi szervezet élére egy országos csúcsszervet, az Ügyvédi Kamarák Országos Bizottságát állította. Az új szervezeten keresztül a miniszter a kamarák felett közvetlen felügyeleti jogot nyert. A kamarák választott vezetőségét feloszlathatta, határozataikat megsemmisíthette. A terv elrendelte volna a kisebb, önkéntes ügyvédegyesületek feloszlatását is, majd kilátásba helyezte az ügyvédek számának állami korlátozását, az ügyvédi zárt szám, vagy más szóval az ügyvédi numerus clausus bevezetését. A kormány szabta volna meg, hogy évente hány ügyvéd kerülhet gyakorlatra, s mennyi lehet a praktizáló ügyvédek összlétszáma.

A Gömbös-kormány alatt egy ilyen nagyszabású ügyvédi reform egyértelműen érintette a zsidókérdést. A tervezet továbbá baljós követelményeket állított fel az ügyvédek politikai magatartásával szemben. Az ügyvédi praxis megvonásának szankcióját helyezte kilátásba mindazoknak, akik "az állami és a társadalmi rend ellen vétenek", s akiknek egyéniségét, jellemét, erkölcsi tulajdonságait" a közigazgatási hatóság nem találja "bizalomra méltónak".

Az 1938. május 29-én bevezetett első, az 1939. május 5-én bevezetett második és az 1941. augusztus 8-án bevezetett harmadik zsidótörvény általános irányának kidolgozásához a hitleri nemzetiszocializmus zsidóellenes intézkedései adtak útmutatót.¹⁵

Becslések szerint a törvény végrehajtása esetén tizenötezer zsidó vallású vagy kikeresztelkedett zsidó értelmiségi munkalehetősége forgott kockán.¹⁶

A második zsidótörvény (1939: IV. tc.) a "zsidó" fogalmát most már egyenesen a német nemzetiszocializmus gyakorlatára jellemző faji fogalmakkal (az 1935. évi nürnbergi törvények alapján) határozta meg. Az új törvény további alapvető politikai és állampolgári jogokat vont meg a zsidóktól. Magyarország most már nemzetközi összehasonlításban is felsorakozott azon országok közé, amelyekben a zsidókkal szemben a legmesszebbmenő diszkriminációt alkalmazták.

1944 tavaszán még nagyjából kétezer zsidó ügyvéd működött a fővárosban. Az ügyvédi kamara a Sztójay-kormánytól utasítást kapott arra, hogy zárja be és számolja fel valamennyi zsidó ügyvéd irodáját. Minden egyes zsidó ügyvédi irodához keresztény gondnokot kellett kirendelni, hogy a gondnokok biztosítsák a peres ügyek rendezett "átadását".

Az ügyvédi kamara vezetőségének ez nem okozott gondot, hiszen 1942 telétől a kamara vezetését a szélsőséges fajvédők kaparintották kézbe. A zsidó ügyvédek sorsa a Budapesten kívül eső területeken az 1944. május 15-én elinduló deportálásokkal nyomban megpecsételődött.

A Sztójay-kormány utasítására a csendőrség, az egész magyar közigazgatás, a közellátás, a szállítás valamennyi szerve és annak valamennyi tisztviselője (tisztelet az elenyésző számú kivételnek) ügybuzgón hajtotta végre a deportálást, 51 nap alatt a teljes magyar vidéki zsidóságot – mintegy 437 000 embert – kizárólag a magyar hatóságok deportálták. A zsidótörvények megfosztották a zsidó jogászokat foglakozásuktól, munkaszolgálatra hurcolták őket, ahol többségükre biztos halál várt. Akik megmaradtak, azokra a koncentrációs tábor, a gázkamra várt.

Hivatalos dokumentumok szerint 1939-ben az ügyvédek száma országosan 6738. 52%-uk, azaz 3523 volt zsidó származású. Budapesten 3386 ügyvédből 2040, azaz 60% zsidó származású. A második zsidótörvény Budapesten 1488 jogászt, azaz 70%-ukat fosztotta meg hivatalától, vidéken ez a szám magasabb volt. A kötet tartalmazza a 3440 zsidó jogász-ügyvéd nevét, a Budapest Közlöny adatai alapján, továbbá mindazon keresztény jogászok-ügyvédek listáját is, akik a hivatalokat és praktizálás jogát átvették az 1.210/1944-es miniszterelnöki rendelet értelmében. ("Az […] Ügyvédi Kamara közhírré teszi hogy az 1.210/1944 M.E számú rendelet 8 paragrafusa értelmében 1944 évi április hó 30-iki hatállyal az ügyvédek névjegyzékéből a következő ügyvédeket törölte.") Helyükre irodagondnokokat neveztek ki.

A rendelet "magyarosította" a jogászok hivatalát, működését. Miután országosan minden helyi szinten végrehajtották a rendeletet, az eredményt a Budapesti Közlöny közölte. A Budapesti Közlöny egyben az itt ismertetett munka forrása. Az összeállításban a jeruzsálemi Yad Vashem Intézetben megtalálható vallomások, valamint a NEVEK-projekt adatai, a Hadtörténeti Múzeum és Levéltár adatbázisa és az áldozatok rokonainak történetei, képek és dokumentumok szerepelnek. A lista nem teljes, így például Szabadka még feldolgozatlan. A dokumentumokban feltárt életrajzok és személyes történetek mutatják be a jogfosztás szereplőit. A kiadvány listázza a zsidó ügyvédek neveit, a városokat, helységeket, ahol praktizáltak, valamint mindazon keresztény jogászokat is, akik az irodákat átvették. A kiadvány adatai, valamint a Pécs 1944 című könyv névlistája szerint 34 pécsi zsidó ügyvédből 30 zsidó ügyvédet gyilkoltak meg a munkaszolgálat, illetve a deportálások során. 3022 pécsi zsidó mártír nevét sorolja fel a könyv, akik nem tértek vissza.

A 2006 novemberében Budapesten megtartott nemzetközi konferenciának nem volt nagy visszhangja a magyar médiában. Jogosan merül fel a kérdés, vajon az érdeklődés vagy a tel-avivi szervezés felszínessége az oka annak, hogy a könyv nem került a Budapest Ügyvédi Kamara elnökének kezébe, és tágabb körben sem terjesztették. A magyarországi városok ügyvédi kamarái semmilyen információval nem rendelkeznek városaik zsidó ügyvédeinek sorsáról. Soha sem fognak szembesülni azzal, hogy vajon a jelenlegi ügyvédi irodáknak egyáltalán volt-e tulajdonosa a vészkorszak előtt. Amennyiben igen, kik voltak a strómanok, kik a barátok?

Jegyzetek

1 Kovács M. Mária: Liberalizmus, radikalizmus, antiszemitizmus. A magyar orvosi, ügyvédi és mérnöki kar politikája 1867 és 1945 között. Helikon Kiadó, Budapest, 2001, 17.

2 Kovács: i. m. 58.

3 Heti Világgazdaság, XXVIII. évf., 50-52. sz. 2006. december 23., 112.

4 Kovács: i. m. 61.

5 Idézi Kovács: i. m. 61.

6 Uo. 98.

7 HVG, 113.

8 Kovács: i. m. 204.

9 Uo. 90.

10 Uo.

11 HVG, 113.

12 Kovács: i. m. 94.

13 Uo. 122.

14 Uo. 160.

15 Uo. 168.

16 Uo. 169.

Ha ez a cikk (A lengyelországi hadiállapot bevezetésének előestéje, 1981. december) nem az Eszméletben jelent volna meg (72. szám, 2006, 100-110. o.), nem reagálnék. De úgy érzem, legalább ebben a folyóiratban érdemes tisztázni egy-két dolgot. Nem tudományos dolgozatot írok, mert nem vagyok tudós – bár két könyvet írtam a legújabb kori lengyel történelemről -, nem folytattam önálló kutatómunkát. Ám újságíróként évtizedek óta intenzíven foglalkozom Lengyelországgal, 1980-81-ben is többször jártam ott, és rengeteg könyvet meg újságcikket olvastam azóta is, köztük azokat, amelyeket a szerző említ. Így a roppant érdekes jachrankai tanácskozásról már 10 éve megjelent kötetet és Anoskin tábornok munkafüzetét is.

Az alapkérdés (amelyre végleges és mindenki által elfogadott válasz soha nem lesz, mert ez részben hitvita) úgy hangzik: elkerülhető lett volna-e 1981. december 13., a szükségállapot (bocsánat, hogy én megmaradok az akkori magyar hivatalos sajtóban kiizzadt kifejezésnél) bevezetése? Valóban fenyegetett a szovjet katonai beavatkozás veszélye, a kisebbik rosszat választva valóban rettenetes vérontást, nemzeti tragédiát akadályozott meg a lengyel politikai és katonai vezetőség, vagy mindez porhintés, egyszerűen saját hatalmuk megőrzéséért indítottak háborút saját szabadságvágyó népük ellen? Ismétlem, egzakt válasz aligha lesz valaha is, egyebek közt azért, mert az iratok manipulálhatóak, továbbá mert meglepő módon még a legtitkosabb feljegyzések is gyakran kódoltak, homályosak. (Például, amire Mitrovits Miklós utal, a Lengyel Egyesült Munkáspárt [LEMP] Politikai Bizottságának ülésén a jegyzőkönyv szerint nem döntöttek a szükségállapot bevezetésének pontos időpontjáról, és – ami még fontosabb – ennek a lépésnek a tartalmáról, a kibocsátandó dekrétumokról, több ezer ember internálásáról stb. Miközben a pártállami jellegnek megfelelően a legjelentéktelenebb ügyekről, a kameruni nagykövet cseréjéről vagy egy megyei tanácselnök-helyettes leváltásáról is a PB határozott! Pedig akik ezt így intézték, azoknak legvadabb rémálmában sem merült fel, hogy ezek a papírok valaha is nyilvánosságra kerülhetnek.)

Szelektálták a rendszerváltozás után közzétett iratokat is. Jelcin orosz elnök Lech Walesa lengyel államfőnek ugyanúgy vitt ajándékba egy dossziét a 90-es évek elején, ahogy nekünk. Ám ezeken már első pillantásra látszik a válogatás: a PB és a lengyel ügyek szovjet különbizottsága sokkal többször ülésezett, sokkal többször beszéltek a vezetők telefonon, mint amiről feljegyzés található a csomagban. Tudatosan keverik a taktikai és az őszinte kijelentéseket. Szerintem például nem az a kérdés, hogy valódi-e Anoskin tábornok munkafüzete, vagy hamisítvány. Bizonyára valódi. De miért olyan biztos, hogy oda minden fontos dolog bekerült? És ha arra gondolunk, hogy Jaruzelski, Kiszczak és a többi egykori lengyel tábornok-politikus terjedelmes visszaemlékezései, cikkei, interjúi alapvetően (és emberileg érthetően) önmentegetésül szolgálnak, tehát kritikus szemmel kell őket olvasni – erre figyelmeztetnek ellenfeleik, köztük egykori elvtársaik ellenkönyvei, amelyek Mitrovits Miklós forrásai közt is szerepelnek -, akkor miért nem jut eszünkbe ugyanez az egykori szovjet marsallokról? Gondoljuk el: az a Kulikov, a Varsói Szerződés egyesített fegyveres erőinek volt főparancsnoka, aki már 1980-81-ben puhának, gyengének minősítette Jaruzelskit, a Szovjetunió felbomlása után néhány évvel, dicsőségét vesztett és feltehetőleg nem valami fényesen élő öregemberként elmegy Lengyelországba egy tanácskozásra. Miért biztos, hogy igazat mond, és nem a düh fűti? Hiszen nyilván ugyanolyan árulónak tartja a rendszer felbomlását 1989-90-ben államfőként segítő Jaruzelskit, mint Gorbacsovot.

Én az elemzések többségében, így Mitrovits Miklós írásában is azt látom hibának, hogy a mai ismeretekből indulnak ki, pedig abból kellene, hogy mit tudhattak a lengyel vezetők akkor! Meghökkentőnek tartom számos történésznek azt az álláspontját, hogy 1980 végén valóban volt szovjet katonai fenyegetés, sőt konkrét bevonulási készülődés (ez egyebek közt az utolsó hivatali heteit töltő Carter amerikai elnök és lengyel születésű nemzetbiztonsági főtanácsadója, Brzezinski határozott fellépésének hatására szűnt meg), de 1981 végén nem. Tessék mondani, mi változott a Szovjetunióban egy év alatt? Az égvilágon semmi! Mulatságosan naivnak tartom Mitrovits úrnak azt a mondatát, hogy a Varsói Szerződés honvédelmi minisztereinek moszkvai értekezletén 1981. december elején "nem fenyegették meg Lengyelországot, csupán a szolidaritásukról biztosították a LEMP-et az ellenforradalommal való harcában". Ugyan mit jelenthetett ez a szolidaritás, különösen marsallok és tábornokok részéről? Az "ellenforradalom" esetleges felülkerekedése esetén újabb nyilatkozatban adtak volna hangot csalódottságuknak? Honnan ismerhették volna a lengyel vezetők a legfelső szovjet pártvezetőség ülésein elhangzó mondatokat arról, hogy szó sem lehet katonai beavatkozásról? (25 évvel Budapest, 13 évvel Prága és mindössze 2 évvel Afganisztán után! Lehet utólagos túlzásnak és az olvasók könnyzacskóit megcélzó giccsnek tartani Jaruzelski tábornok szavait arról, hogy Alexander Dubcek sorsára gondolva attól rettegett: fejére húzott zsákkal hurcolják majd Moszkvába. De ő nyilván tudta, hogy a nemrég még agyba-főbe elvtársazott Hafizullah Amin afgán elnököt 1979 végén hogyan lőtték agyon saját palotájában szovjet kommandósok közreműködésével. És szovjet lágerbe hurcolásban is volt része kamasz fiúként, édesapja ott halt meg.) Az Eszmélet cikke idézi Gromiko szovjet külügyminisztert, aki a Politikai Bizottságban így bírálta Jaruzelskit: "Ha ők az ellenforradalommal való harcban továbbra is ingadozni fognak, akkor náluk semmi sem fog megmaradni a szocialista Lengyelországból." Jaruzelskiék persze ezt a mondatot sem ismerhették, de hasonlókat ők is hallottak, és a beteg, öreg Brezsnyev vezette Szovjetunióról ugyan ki tudta volna akkor elképzelni, hogy tétlen marad, ha valahol "semmi sem marad" a "szocializmusból"? Gondoljunk az 1981. tavaszi lengyelországi VSZ-hadgyakorlatra, amely az eredetileg tervezettnél hetekkel tovább tartott, és nyíltan fenyegető formát öltött. Vagy a LEMP KB 1981. júniusi ülésére, amelyhez intézett levelében az SZKP KB igen szokatlan módon, hivatalosan és nyilvánosan támadta Stanislaw Kania akkori első titkárt és Jaruzelski miniszterelnököt, ezzel támogatva az ellenük irányuló, bár végül kudarcba fulladt pártpuccsot. Ehhez képest szerintem mellékes, hogy némi nyilvános szovjet fenyegetésre a lengyel vezetőknek a propaganda szempontjából szükségük volt, és 1981 vége felé esetleg taktikáztak ilyen nyilatkozatok kicsikarása érdekében. Megint csak naiv megközelítésnek érzem, hogy Mitrovits úr szerint "úgy látszik, a szovjet tábornok nem értette meg, hogy a nyílt fenyegetésnek milyen jelentősége van Jaruzelski számára". Egy csudát. A szovjeteknek kényelmesebb volt, ha a világ előtt (vagy legalább a világközvélemény tájékozatlanabb része előtt) nem ők a gonoszok, és ha Jaruzelski rászánta magát a döntő lépésre, akkor vállalja csak érte a felelősséget, végül is az ő bűne, hogy így elszemtelenedhetett az "ellenforradalom".

Egyébként a szerző egy helyen idéz az egykori román védelmi miniszter visszaemlékezéseiből. Én ezt nem ismerem, nem is tudok románul. De ha Ceausescu még 1989 nyarán, Gorbacsov idején is fegyveres beavatkozást követelt a lengyelországi "félszabad" választások nyomán létrejött, nem kommunista vezetésű, legitim varsói kormánnyal szemben (ez éppen Jaruzelskitől kapott megbízást, miután – nem utolsósorban a parlamentbe került ellenzék egy részének józan belátása folytán – őt választották köztársasági elnökké), akkor 7-8 évvel korábban vajon hogyan reagált volna, ha a Szolidaritás netán a hatalom közelébe jut? (Függetlenül attól, hogy egyébként, főleg 1968 óta, önállósdit játszott a Varsói Szerződésen belül.) Vagy nézzük az NDK-t. A közzétett, egykor titkos iratok szerint a Német Szocialista Egységpárt módszeresen szervezkedett a LEMP-en belül az utóbbi párt felső vezetői ellen, felhasználva erre a megyei pártküldöttségek utazásait éppúgy, mint az NDK varsói nagykövetségét és a Stasi, a kelet-berlini Állambiztonsági Minisztérium hálózatát. Erről bizonyára Jaruzelskiék is tudtak. Arról talán nem (de lehet, hogy gyanították), hogy egyes lengyel politikusok nyíltan követelték a Honecker vezette NDK-tól a "testvérországok" katonai bevonulását. (A Hart und kompromisslos Zugreifen című, 1995-ben megjelent dokumentumkötetet a Múltunk 1997/2. számában ismertettem.) Ha egyébként visszakeressük, hogy miként reagált a szükségállapotra Helmut Schmidt NSZK-kancellár, Mitterrand francia elnök, vagy Thatcher brit miniszterelnök, akik bizonyosan nem szimpatizáltak a kommunizmussal, viszont elég sok titkosszolgálati információt kaptak, akkor a frázisokat lehántva azt látjuk: ők akkor nem tartották légből kapottnak a szovjet veszélyt.

Még egy mondatba kötök bele Mitrovits Miklós cikkéből. Azt mondja: azért kellett a lengyel vezetőknek a külső fenyegetés bemutatása, mert ha az nincs, akkor az alkotmány szerint csak a belső biztonság fenyegetettségére hivatkozva vezethették volna be a szükségállapotot (egyébként ténylegesen így történt), vagyis "a Szolidaritástól, az ország lakosainak döntő többségétől" kellett óvni az országot, és "Jaruzelski is érezte az ellentmondást". Nem hiszem, legalábbis nem úgy érzett ellentmondást, ahogy ezt mai fejjel gondolhatja valaki. Jaruzelski azok közé a kommunista vezetők közé tartozott, akik őszinte meggyőződéssel vallották, hogy Lengyelország csak az akkor "épülő szocializmusnak" nevezett rendszerben, a Szovjetunió szövetségeseként lehet életképes, és hogy ez a rendszer összes átmeneti hibája és zökkenője ellenére jobb, mint a nyugati kapitalizmus, távlatban egyedül ez képes emberhez méltó, jó életet teremteni. Tehát akár tűzzel-vassal meg kell védeni. Igen, a lakosság többségével szemben is – tették hozzá legalábbis magukban, hiszen nem voltak demokraták. A drasztikus intézkedések, a durva szabadságkorlátozás úgy-ahogy elfogadtatásában persze szerepet játszhatott kimondatlanul is az a tudat, hogy mindennek alternatívája az idegen megszállás, ezért hihetőnek tartom, hogy a lengyel titkosszolgálat maga is terjesztett ilyen veszélyre utaló pletykát. Mellesleg akár hazafias meggyőződésből is tehette, és olyan információk birtokában, amelyek miatt ez több volt, mint pletyka.

Már 1981-ben sokan egyetértettek azzal, azóta pedig még többen, hogy a Szolidaritás a kor realitásait figyelembe véve túl messzire ment, túl radikális volt. Tálas Péter számol be az Európai Utas 2000/4. számában egy szűk körű beszélgetésről, amelyben Bogdan Lis, 1980-81-ben a Szolidaritás egyik legfontosabb munkásvezetője Walesa után, ellenezte Jaruzelski felelősségre vonását. Így érvelt: "[…] nem voltak egyértelműen fekete és fehér szerepek. Ő is tömegeket képviselt, és mi is, ő is felelős volt saját embereiért, és mi is a sajátjainkért. És ne higgyék, hogy mi nem követtünk el súlyos hibákat." A katolikus egyház vezetői többször bírálták akkoriban a Szolidaritást, és hangot adtak félelmeiknek. Gyakran idézik például a püspöki kar 1981. november 25-26-i üléséről kiadott közleményt: "Hazánk nagy veszélyben forog. Sötét fellegek gyülekeznek fölötte, testvérgyilkos harc fenyeget." És bár a lengyel pápa a szükségállapot bevezetése után kevésbé volt óvatos és megértő, mint az otthoni főpapok, később megenyhült. II. János Pál 1992-ben és 2001-ben magánkihallgatáson fogadta a már semmilyen tisztséggel nem rendelkező Jaruzelskit, ami jelentős gesztus. (Persze, van ebben könyörületesség, meg találkozott az őt meggyilkolni próbáló Ali Agcával is, de ennek a kicsengése nem ilyen volt.) George Bush, korábban az engesztelhetetlen Ronald Reagan alelnöke, 1989 nyarán már elnökként győzködte Jaruzelskit, hogy a reálpolitika jegyében vállalja el az államfői tisztséget. Bent Scowcroft volt főtanácsadóval közösen írt, 1998-ban megjelent könyvében (A World Transformed – bevallom, lengyel lapban megjelent fordításból idézem, de nincs okom kétségbe vonni a hitelességét) hazáját szerető emberként jellemzi a tábornokot, akit "a geopolitikai realitások arra ítéltek, hogy alárendelje magát Moszkvának". Alexander Haig tábornok, Reagan első külügyminisztere (1981-82) pedig éppen a 25. évfordulón, 2006. december 13-án mondta a Lengyel Rádiónak a következőket (ezt Jerzy Urban egykori kormányszóvivő hetilapjában, a NIE-ben olvastam – csak ott találkoztam vele -, amelynek durva hangját és egyoldalúságait lehet vitatni, de idézeteinek hitelességéhez eddig nem fért kétség): "A korábbi felkelések idején az Egyesült Államok függetlenségi harcra biztatta kelet-európai barátait, aztán otthagyta őket puszta kézzel a szovjet tankok ellen, mint Magyarország esetében." Arra a kérdésre, hogy Moszkva engedte volna-e a Szolidaritás békés győzelmét, Haig válasza egyértelmű: "Soha nem hittem ebben. […] Tudtuk, hogy Jaruzelski Moszkvában volt, és együtt tervezték a szükségállapotot. Az ennek bevezetéséről szóló döntés mögött természetesen Moszkva állt. Ez bizonyos fokig menti Jaruzelskit, aki lengyel nacionalistaként [sic!] inkább a szükségállapotot választotta, mint hogy szovjet tankok legyenek Varsó utcáin. Megértem Jaruzelski döntését a szükségállapot bevezetéséről, ő ezt a megoldást tartotta a kisebbik rossznak. Mi persze nem foglalhattunk így állást, és nem is tettük." Jaruzelski pedig ezt mondta 2004-ben a decemberi évforduló előtt Teresa Toranskának, a talán leghíresebb – és vele politikailag szemben álló – interjúkészítőnek 1989-ről: "[…] a szükségállapot nélkül nem lett volna lehetséges a kerekasztal, legalábbis akkor és úgy. Sok más áttörés sem következhetett volna be, vagy sokkal később történt volna, és mindenképp sokkal nagyobb lett volna az ára." A tekintélyes újságírónő rögtön rávágta, hogy "nem értek egyet Önnel", de ez a közvélemény-kutatások szerint ma is sokak véleménye. Mások inkább azt feszegetik, hogy Jaruzelskiék nem eléggé használták ki a teljhatalmat és a szabadságjogok korlátozását az elkerülhetetlen gazdasági átalakulásra és egyéb reformokra. Ez a szemrehányás jogos ugyan, de nem reális. Az 1981 vége és 1987 közötti vezetők ugyanis nem voltak reformerek, ráadásul a gazdasághoz nem értettek. (Leszek Balcerowicz, az 1989 utáni eredményes, bár számára sokak ellenszenvét hozó sokkterápiás gazdasági átalakítás atyja például éppen a szükségállapot ellen tiltakozva lépett ki a pártból, és sok más kiváló szakember is szembefordult a hatalommal, vagy visszavonult a közélettől.) Sajnálatos módon a dogmatikus balosok álltak ki mellettük a legszilárdabban, tehát azokra kellett elsősorban támaszkodniuk, akikre nem szerettek, és akikkel nem lehetett előremutató változásokat végrehajtani. Akikkel viszont lehetett volna, azok vagy börtönben ültek, vagy emigráltak, vagy elkeseredetten félreálltak.

Ismétlem: egymásnak ellentmondó dokumentumok és visszaemlékezések százait lehet idézni arról, hogy 1981 végén létezett-e lengyelországi szovjet katonai beavatkozási veszély vagy terv (nem döntés!), tehát valóban a kisebbik rosszat választotta-e Jaruzelski tábornok a szükségállapot bevezetésével. Számomra nem kétséges, hogy végső soron létezett ez a veszély. A szovjetek nyilván mindent megtettek az ilyen lépés elkerülésére, hiszen elég volt nekik Afganisztán meg több korábbi kínos tapasztalat, és érezték gazdasági, katonai gyengülésüket, de hogy hol nyílt, hol burkolt fenyegetéseik mennyire szolgálták éppen a saját akció elkerülését, a lengyel vezetők önálló fellépésre biztatását, és mennyire takartak tényleges előkészületeket, azt pontosan meghatározni lehetetlen. A lengyel vezetők élettapasztalatuk, továbbá akkori lehetséges és feltételezhető ismereteik alapján jogosan vélhették, hogy a megszállás nem lehetetlen. És hogy ebből milyen következtetést vontak le, abban a dogmatikus ideológiai elfogás, a politikai és gazdasági hatalom megőrzésére törekvés, a személyes sorsuk miatti félelem, a demokrácia és a szabadságjogok el nem ismerése, a világpolitikai és történelmi realitások figyelembevétele, a maguk módján értelmezett, de őszinte hazaszeretet egyszerre játszott szerepet, megállapíthatatlan arányban és szét nem válogatható módon.

Én tehát nem gondolom, hogy ki tudom mutatni, "mi az igazság" tényszerűen és morálisan. Csak néhány dologra fel szerettem volna hívni a figyelmet Mitrovits Miklós cikke kapcsán.

Ui.: Találtam egy tárgyi hibát is. A 102. oldalon a szerző Averkij Arisztov varsói szovjet nagykövetről ír, noha ez az egykori (1955-1960 közti) SZKP KB-titkár 1903 és 1973 között élt, 1981-ben tehát már rég halott volt. A Szovjetunió lengyelországi nagykövetségét 1978 és 1983 között névrokona, az 1925-ben született Borisz Arisztov vezette.

A Domány András által bírált tanulmányom csupán az 1981. december 13-án, Lengyelországban bevezetett hadiállapot előtti néhány nap történéseit próbálta rekonstruálni a dokumentumok alapján. Ezzel szemben kritikusom írása egy egész év történéseiből szemezget és ragad ki tudatosan részleteket, hogy cáfolja a dokumentumokon alapuló állításaimat. Így arra "kényszerít", hogy válaszomban én is érintsem az általa felvetett problémákat.

1. Három alapvető módszertani különbség van a bírált és a bíráló tanulmány között. Az első a kérdésfeltevésben rejlik.
   Miközben én abból a történelmi tényből indultam ki, hogy a hadiállapotot Jaruzelski bevezette, az alapvető kérdés részemről úgy hangzott, hogy "a Szovjetunió és a Varsói Szerződés tervezett-e katonai intervenciót Lengyelország ellen vagy sem?" (Eszmélet, 72. sz. 100. p.). Erre a kérdésre nyilvánvalóan lehet válaszolni, még akkor is, ha számos érv és ellenérv ütközik egymással. Ezzel ellentétben a Domány András által megfogalmazott kérdés – azaz, hogy "elkerülhető lett volna-e [sic!] 1981. december 13., a szükségállapot [sic!] bevezetése?" – olyan hipotetikus, hogy megválaszolását egyrészt maga is "hitvitának", másrészt soha meg nem válaszolhatónak tartja. Az ilyen, feltételes múltban megfogalmazott kérdéseknek természetesen soha nem lesz megnyugtató válasza. (Ilyen alapon kérdések sorát tehetnénk fel a történelem különböző eseményeivel kapcsolatban: mi lett volna, ha…?).
   A másik alapvető probléma pedig abból ered, hogy Domány András kiragadja az egyetemes történelem összefüggéseiből a lengyel-szovjet problémakört, és kizárólag a Brezsnyev-doktrína keretében interpretálja. Azaz nem fontos, hogy mi történik a világban, kizárólag az számít relevánsnak, hogy "az öreg Brezsnyev vezette Szovjetunióról ugyan ki tudta volna akkor elképzelni, hogy tétlen marad, ha valahol semmi nem marad a szocializmusból".
   Végül nem jelentéktelen a módszertan szempontjából, hogy Domány az elemzések többségében, így az én írásomban is, azt látja a legfőbb problémának, hogy azok "a mai ismeretekből indulnak ki, pedig abból kellene, hogy mit tudtak a lengyel vezetők akkor!". Valóban a mai ismeretekből indul ki a legtöbb elemzés, hiszen 25 évvel ezelőtt nem lehetett a levéltári dokumentumokhoz hozzáférni. A történész mindig arra törekszik, hogy újabb és újabb információkat szerezzen az általa vizsgált eseményről. Ha nem így lenne, akkor mi értelme lenne a kutatásoknak? Éppen ezekből a dokumentumokból lehet megtudni, hogy mit gondoltak akkor a történelmet alakító személyek! Ezzel (és egyben önmaga állításával) ellentétben Domány András kizárólag a 10-20 évvel későbbi politikai nyilatkozatokat tartja forrásértékű bizonyítéknak. Ami megdöbbentő, hogy Brzeziński, George Bush és Haig, a legszovjetellenesebb amerikai neokonzervatívok állításaira hivatkozik mint hiteles forrásokra. Tehát ha ők az állítják, hogy a szovjetek terveztek katonai intervenciót Lengyelország ellen, akkor az biztos, hogy úgy is van. Eközben elfeledkezünk arról, hogy Ryszard Kukliński a lengyel hadsereg vezérkarának egyik tábornoka, a 60-as évek óta CIA ügynök, a hadiállapot terveinek kidolgozása után Nyugatra disszidált, és meg sem állt Washingtonig egy dossziéval, amely a készülő hadiállapot terveit tartalmazta. A legszűkebb amerikai vezetés tehát tudott Jaruzelski terveiről, de úgy döntöttek, hogy semmilyen formában nem hozzák a Szolidaritás tudtára. A rendszerváltás után Brzeziński azzal védekezett, hogy az esetleges szovjet intervenció miatt nem szóltak a Szolidaritás vezetőinek. Látszik, hogy nem tekinthető történeti forrásnak e nyilatkozatok tartalma. Őszintén remélem, hogy a magyar történelemtudomány tart azon a szinten, hogy komoly történészi munka dokumentumokon alapuló széles forrásbázis elemzése nélkül nem születhet meg. Egy megjegyzés még ide: Domány András állításával ellentétben tanulmányomban nem hivatkoztam Kulikovra, kizárólag a korabeli jelentéseire. Annak forrásait pedig lábjegyzetben közöltem.

2. Domány András felteszi a kérdést, hogy mi változott meg a Szovjetunióban egy év alatt, ha a történészek szerint 1980 végén még volt szovjet katonai fenyegetés, illetve konkrét bevonulási terv, 1981 végén pedig már nem. Először is, még senki nem bizonyította maradéktalanul, hogy 1980 végén komolyan foglalkozott a szovjet vezetés egy ilyen lehetőség realizálásával. A "testvérországok" vezetőinek 1980. december 5-i moszkvai csúcstalálkozóján egyetlen résztvevő sem szorgalmazott katonai fellépést a lengyelek ellen.¹ Carter nyomásgyakorló levele pedig – a források szerint úgy tűnik – csak a tanácskozás után került Brezsnyev asztalára. Egyébként már december 4-én döntöttek arról a tanácskozásra érkező résztvevők, hogy nem lesz katonai beavatkozás. Tegyük fel, hogy mégis volt ilyen terv a katonák asztalán (egyébként ez nagyon is valószínű² ), de akkor sem az a kérdés, hogy mi változott egy év alatt a Szovjetunióban. Nyilván nem sok minden. Más okokban kell keresni a lényeget. A nemzetközi helyzet változott meg. Az év elején beiktatták Reagan elnököt, aki még elődjénél is szovjetellenesebb volt. Néhány hónappal később bejelentette a neutronbomba gyártását. Európában viszont baloldali elnököt (Mitterrand) választottak Franciaországban, és az NSZK-ban szintén egy szociáldemokrata, Helmut Schmidt vezette az országot. Húsz nappal a hadiállapot bevezetése előtt (november 23.) Brezsnyev nagyszabású bejelentést tett Bonnban a leszerelésről, majd egy héttel később (november 30.) megkezdődtek Genfben az amerikai-szovjet tárgyalások. Természetesen sem Schmidtnek, sem Mitterrandnak nem volt érdeke egy lengyel-szovjet háború, de a kelet-európai országoknak még annyira sem. Ne becsüljük alá a gazdasági problémákat. A keleti blokk több országa a gazdasági csőd szélén állt, de hatalmas ellátási gondok voltak a Szovjetunióban is. Konstantyin Ruszakov 1981. június 5-én járt Magyarországon, hogy beszámoljon az SZKP lengyel válsággal kapcsolatos álláspontjáról. Itt világosan elmondta: "Látnunk kell, hogy minden politikai vagy egyéb jellegű döntés meghozatalánál maximálisan mérlegelni kell a gazdasági tényezőt, a döntés gazdasági következményeit is. Tudatában vagyunk annak, hogy lehetőségeink nem korlátlanok, nem vagyunk olyan helyzetben, hogy egy 36 milliós nép ellátását biztosítani tudjuk."³ Leonyid Zamjatyin még májusban járt Budapesten, és közölte magyar vendéglátóival, hogy kénytelenek kevesebb nyersanyagot szállítani a "testvérországokba", és a tőkés piacon értékesíteni az árut, mert csak az abból befolyó valutával tudják a lengyeleket segíteni.⁴ Kádár János pedig a nyár folyamán, a Krímben nyíltan megmondta Brezsnyevnek, hogy "nem hitelekre van szükségünk, hanem részt kívánunk venni a Világbank által biztosított versenytárgyalásokon".⁵ Hasonló gondokkal küzdött a többi államszocialista gazdaság is. Románia szeptemberben jelentette be a fizetésképtelenségét, Jugoszlávia is súlyos gazdasági gondokkal állt szemben. Gyenes András szeptember végén az NSZK-ban tárgyalt. A németek a fejlődő világ megsegítésére előirányzott 24 milliárd márka egynegyedét Lengyelországnak juttatták. A tárgyalásokon azonban világossá tették, hogy egy külső fegyveres beavatkozás befagyasztaná a kelet-nyugati kapcsolatokat.⁶ Augusztus 14-én Kania és Jaruzelski is a Krímben járt. Brezsnyev is előjött a gazdasági problémákkal: "A szovjet-lengyel kapcsolatok a lengyelországi események további menetén múlnak. Ha Lengyelország szocialista lesz, a kapcsolataink internacionalisták lesznek; ha pedig más úton halad, a kapcsolatok is más jelleget öltenek – állami, politikai és gazdasági vonalon egyaránt."⁷
   Még számos dokumentumot lehetne idézni arról, hogy miképpen próbálta meggyőzni a szovjet vezetés a lengyeleket arról, hogy a problémáikat egyedül kell megoldaniuk, mert a Szovjetunió és a Varsói Szerződés országai nem tudnak segíteni.

3. Domány András kitért az 1981 tavaszán, Lengyelország területén tartott VSZ-hadgyakorlatra (Szojuz 81), amely szerinte a katonai beavatkozás lehetőségét rejtette magában. Ebben az esetben már azt állítja a cikk szerzője, hogy a Varsói Szerződés, és nem kizárólag a Szovjetunió tervezett katonai akciót Lengyelország ellen. Így pedig megalapozottan feltételeznünk kell, hogy erről Kádár Jánosnak is tudnia kellett volna. A tény azonban az, hogy a magyar politikai bizottsági üléseinek jegyzőkönyvében még csak utalás sincs egy ilyen tervről. Ami még érdekesebb, hogy Kania a hadgyakorlat idején, március 19-én éppen Budapesten járt Kádárnál. Sem a magyar, sem a lengyel fél által készített jegyzőkönyvek nem tartalmaznak semmi arra utaló jelet, hogy a Varsói Szerződés katonai akcióra készült volna.8

4. Jaruzelski – Domány véleményével szemben – adott az alkotmányosság látszatára, amikor bevezette a hadiállapotot. December 13-án éjfél után összehívta az Államtanácsot, és erős presszió gyakorlásával, de elfogadtatta velük a hadiállapot kihirdetését. Egyébként már az 1980. augusztusi sztrájkok idején felmerült a hadsereg bevetésének lehetősége. Azonban augusztus 29-én, a LEMP PB ülésén Jaruzelski még nem támogatta a hadiállapot bevezetését, de a Védelmi Bizottság, amelyet Jaruzelski vezetett, megbízta a hadsereg vezérkarát, hogy Florian Siwicki tábornokkal az élen dolgozzák ki a hadiállapot bevezetésének terveit, illetve biztosítsák az ehhez szükséges jogi hátteret.⁹ Az a belügyminisztériumi rendelet, amely létrehozta a tervezői munkát irányító műveleti csoportot (Lato 80), már augusztus 16-án megszületett – két nappal a gdański sztrájkok megkezdése után.¹⁰ Mindez másfél évvel a hadiállapot realizálása előtt történt! Ez a tény is megkérdőjelezi Jaruzelski "preventív háborújának" a hitelét. Honnan tudták volna, hogy 16 hónap múlva majd a szovjet katonai intervenciót kell ezzel megelőzni? A tervek egyébként már 1980 októberére elkészültek.

Remélem e néhány pontban összefoglalt szövevényes és sok helyen valóban homályos történetet sikerült egy kicsit jobban megvilágítani. Domány András kritikája nem lepett meg, hiszen a lengyel és az orosz sajtóban bőven lehetett ehhez hasonlókat olvasni az elmúlt 15 évben. Jaruzelski párt- és katonatársaival együtt minden lehetséges fórumon szinte ugyanezeket az érveket hangoztatja a mai napig. A történész feladata azonban, hogy a történelmi eseményeket a valósághoz hűen próbálja ábrázolni. Nem a mítoszokat és a legendákat kell táplálni, hanem dokumentumok segítségével az eseményeket rekonstruálni.

Lenne még néhány megjegyzésem Domány András Jaruzelski-képéhez is. Szerinte Jaruzelski szocialista meggyőződésű vezető, aki hazafias megfontolásból is dönthetett a hadiállapot bevezetése mellett. Jaruzelski szocializmus-elképzeléséről nem tudunk sokat, hiszen soha nem állt elő sem elméleti, sem gyakorlati téren semmilyen szocializmuskoncepcióval, de végeredményben mintákat sem vett át. A december 13-a utáni katonai diktatúrát, mert kétségtelenül az volt, semmiképpen nem nevezhetjük sem baloldalinak, sem szocialistának.¹¹ Azt is látni kell, hogy az ilyen katonai hatalomátvételeket Dél-Amerikában jobboldali katonai juntának szokták nevezni. Ha Jaruzelski valóban szocialista meggyőződésű lett volna, akkor legalább egy minimális baloldali programot nyújthatott volna a munkástömegek felé. A gazdasághoz valóban nem értett, hiszen katona volt, nem közgazdász. Nem tagadható azonban, hogy a Szolidaritás mozgalom egy komoly hagyományokkal rendelkező munkásosztályon alapult, amelyet semmilyen ellenzéki értelmiségi csoport nem lett volna képes 16 hónapon keresztül sztrájkban tartani, ha annak nincsenek meg az objektív (az 1970. decemberi tömegbelövetés, a romló gazdasági helyzet, a kilátástalanság, program nélküli párt stb.) és a szubjektív (a létrejött önszerveződő szakszervezeti mozgalom) feltételei. Ez még akkor is így van, ha a katolikus egyház és a nemzeti hagyományok is jelentős szerepet játszottak az eseményekben.

Jaruzelski hazafiassága pedig szintén kételyeket ébreszt. Ha csak nem tekintjük annak "politikai antiszemitizmusát", amely még a Gomułka-korszakból eredeztethető. Jaruzelski 1956-ban kapta meg a tábornoki kinevezését, majd 1960-ban a hadsereg Politikai Főosztályának az élére került, két évvel később pedig honvédelmi miniszterhelyettes lett. Így részese volt annak az antiszemita kampánynak, amely a hadseregben kezdődött, de végül az egész társadalomra kiterjedt. 1967-69-ben kb. 20 ezer zsidó származásúnak mondott lengyel állampolgár emigrált. Az adatok szerint 1967-ben a hadseregen belül 976 zsidó származású tisztet (elég volt az is, ha csak a feleség volt zsidó) távolítottak el vagy fokoztak le (ebből 6 tábornok és 117 ezredes) az ún. hatnapos arab-izraeli háború idején felerősödött antiszemita hullám idején.¹² E tisztogatási folyamat befejeztével, 1968-ban, Jaruzelski úgy szerezte meg a honvédelmi miniszteri posztot, hogy elődjét, Marian Spychalskit is megvádolták azzal, hogy zsidó (egyébként nem volt az). A zsidótlanítás célja természetesen a régi vezetéssel való leszámolás volt. Jaruzelski ennek a harcnak a győzteseként emelkedett ki.

Jaruzelski a lengyel lakosság antiszemitizmusára alapozott 1981. december 13-a után is, amikor eme "hazafias" tettet végrehajtotta. A titkosszolgálatok tevékenységének köszönhetően különböző antiszemita jelszavak jelentek meg a házfalakon, röplapokon. Ilyenek voltak például, hogy a KOR egyenlő a kozmopolita zsidókkal, illetve az amerikai dollárokkal stb.¹³

E tények mind az ezeréves lengyel, mind a kelet-európai államszocialista kísérletek legszomorúbb pillanatai közé tartoznak.

Jegyzetek

1 Lásd: Jelentés a Politikai Bizottság részére. Magyar Országos Levéltár (a továbbiakban: MOL) M-KS 288. fond, 11. csoport, 4391. őrzési egység; MOL XIX-J-1-j-Varsói Szerződés-VI-1-001283-1981; Zaszedanyije Politbjuro CK KPSZSZ 11 gyekabrja 1980 goda. Rosszijszkij Goszudarsztvennij Arhiv Novejsej Isztorii (RGANI) 89. fond, 42. opisz, 59. gyelo, 1-3. list.

2 Ha voltak katonai tervek 1980 végén, akkor nyilvánvaló, hogy egy évvel később is léteztek. Hihetetlennek tűnne, ha kidobták volna időközben. Természetesen az is hihetetlen lenne, hogy egy katonai szuperhatalom, mint a Szovjetunió, katonai vezetése nem készített volna mindenféle terveket egy ilyen súlyos válság megoldására. Politikai akarat nélkül azonban ezek a tervek általában a tervasztalon maradnak.

3 Emlékeztető Kádár János részére, 1981. június 6. MOL M-KS 288. f. 47. cs. 765. ő.e. 7. dok.

4 Leonyid Zamjatyin magyarországi látogatása. (A Külügyi Osztály feljegyzése) MOL M-KS 288. f. 11. cs. 4516. ő.e.

5 MOL M-KS 288. f. 11. cs. 4516. ő.e. Földes György szerint ha Magyarország nem csatlakozik az IMF-hez és a Világbankhoz, akkor egy év múlva elkerülhetetlen lett volna a pénzügyi csőd. Földes György: Az eladósodás politikatörténete 1957-1986. Maecenas, Budapest, 1995, 185 és 197.

6 MOL M-KS 288. f. 11. cs. 4517. ő.e.

7 MOL M-KS 288. f. 11. cs. 4400. ő.e.

8 Tischler János: Az MSZMP és a lengyelországi válság, 1980-1981. Századok, 132. (1998) 5. sz. 1146-1155.; uő: Negyedszázaddal később. 1981-es történelmi visszaemlékezés 1956-ra. www.archivnet.hu IV. (2004) 5. sz.

9 Bogusław Kopka – Grzegorz Majchrzak: Stan wojenny w dokumentach władz PRL (1980-1983). Seria "Dokumenty": tom 6. Warszawa, IPN, 2001. 13.

10 Kopka-Majchrzak: i. m.

11 A Nemzeti Megmentés Katonai Tanácsának (WRON) létrehozása korábban semmilyen dokumentumban nem szerepelt. Néhány nappal a hadiállapot bevezetése előtt azonban éppen Anoskin jegyezte fel a "munkafüzetébe" ennek a hatalmi szervnek a lehetőségét. Ott azonban még a "forradalmi" jelzővel megtoldva, ami nyilvánvalóan éppen azért maradt el, mert szorosan kapcsolódott a "szocialista rendszer" legitimációjához. A kormányzást azonban nem a WRON egésze, hanem azon belül is egy szűkebb direktórium irányította. Jaruzelski – miközben megtartotta a párt, a kormány és a honvédelmi minisztérium vezetését – a WRON elnökeként a direktóriumot is irányította. Így az a sajátos helyzet állt elő, hogy bár a hadiállapot bevezetését "törvényesítették" az Államtanáccsal, de az utána bevezetett diktatúra legfőbb irányító szerve törvényen kívüli, helyesebben törvényen felüli maradt, hiszen a WRON-t később sem törvényesítették.

12 Jerzy Eisler: Polski rok 1968. Seria "Monografie": tom 22. Warszawa, IPN, 2006. 483-484.

13 Andrzej Paczkowski: Fél évszázad Lengyelország történetéből 1939-1989. Budapest, 1956-os Intézet, 1997, 344.

Az Eszmélet e száma erős „női blokkal" jelenik meg. A közölt tanulmányok egyrészt tárgyalják a társadalmi nemekkel foglalkozó politikák és tudományok intézményesítési folyamatait a kelet-közép-európai térségben, illetve rákérdeznek arra, hogy ez a fejlődés miért párosul csekély társdalomkritikai potenciállal. Másrészt olyan, Magyarország múltjával és jelenével foglalkozó elemzéseket közlünk, amelyek ékesen bizonyítják, hogy igenis lehet úgy művelni a társadalmi nemek tudományát, hogy ez kritikusan világítson rá társadalmunk lényeges összetevőire.
A szám többi, tematikus blokkba nem illeszkedő írásai közül figyelemre méltó a mai magyar filmről szóló terjedelmes tanulmány, amely a rendszerváltást követő magyar filmkultúra tükrében világítja meg a magyarországi (neo)kapitalizmus művészetellenességét. Egy másik írás – Puskás Ferenc halála kapcsán – a futballnak a politikával és az üzlettel való végzetes összefonódásáról szól.
Illusztrációink a monarchiabeli Magyarországra jellemző női és nőemancipációs törekvéseket dokumentálják.

Tartalomjegyzék

1. Claudia von Braunmühl : Gender mainstreaming. Egy világkörüli út rekonstruálása
2. Susan Zimmermann : A társadalmi nemek tudománya Kelet-Közép-Európa és a posztszovjet térség felsőoktatásában. Aszimmetrikus politikák és helyi-nemzetközi konstelláció
3. Loutfi Anna : A magyar családjog és a nemi hierarchiáért folytatott harc 1848-1913
4. Hock Bea : Hídemberné, aki maga hidat nem épít. A magyar mozi esete a nőkkel az utóbbi 60 évben
5. Varga Anna : A film száz év magánya. A magyar kapitalizmus művészetellenessége és a filmkultúra konfliktusa
6. Bartha Eszter, Konok Péter, Székely Gábor : „…a kommunizmus gyermekbetegsége”? Baloldali radikalizmusok a 20. században
7. Krausz Tamás : Futball = politika és üzlet? Puskás Ferenc halálára
8. Zsigmond Anna : Jogászok a „jogállamban”
9. Domány András : Lengyelország 1981. Hozzászólás Mitrovits Miklós cikkéhez
10. Mitrovits Miklós : Néhány gondolat az 1980–81-es lengyel válsággal kapcsolatban. Válasz Domány Andrásnak

A gender mainstreaming fogalma csak a 1990-es években debütált az Európai Unió intézményesített nőpolitikájának színpadán, miközben a fejlődő országokkal folytatott együttműködésben és az Észak-Dél-politikában több, mint 30 éves történetre tekint vissza. A tanulmány megmutatja, hogy a gender mainstreaming-koncepció „utazása" során úgy keveredett a fejlődéspolitikabeli és feminista vitákba és gyakorlatba, hogy elveszítette kritikai élét. A mai Európai Unióban már azzal találjuk szemben magunkat, hogy a koncepció EU-sításával és ennek velejáróival szemben nehéz kritikai hangnemet megütni.

1995-ben az ENSZ Pekingben, a Nők IV. Világkonferenciáján elfogadott akcióprogramjában globális szintre emelte a gender mainstreaming fogalmát mint olyan stratégiai alapelvet, amely addig a fejlődő országokkal folytatott együttműködéshez kötődött. Az Európai Unió és az egyes tagállamok a gender mainstreaming politikájával és eszköztárával felfegyverkezve részint új reményeket, részint nem kevés zűrzavart és tanácstalanságot is keltettek az elkötelezett nőpolitika köreiben. Feltűnő azonban, hogy mindezek ellenére az EU-n belül folyó gender main­streaming-vita, figyelmen kívül hagyja a nemzetközi tapasztalatokat, és történelmi kontextusba sem igen helyezkedik. Pedig épp elég oka lenne elámulni azon, hogy egy olyan hatalomkritikus toposznak, mint a gender, amely a nemzetközi nőmozgalomból mint rendszerellenes társadalmi mozgalomból eredezteti magát, most éppen az a leghőbb kívánsága, hogy a mainstream befogadja, és érvényre juttassák fentről kezdve egészen az alsó szintekig.

A következőkben a gender mainstreaming világ körüli útjának rekonstruálására kerül sor. Ennek során a gender kategóriája mögött álló elméleti tartalom alakulása kisebb hangsúlyt kap, a középpontban inkább azok a fejlődési irányok és súlyponteltolódások állnak majd, amelyek a változó gazdasági és politikai körülmények között a nemzetközi nőpolitika megvalósítására irányuló törekvésekből fakadnak.

1. A láthatatlanságból a mainstreambe

Mindennek a kiindulási alapja a "láthatatlan nő" volt, pontosabban az, hogy a "láthatatlan nő" mint tény, láthatóvá vált. Az utóbbi negyven évben a világ nőmozgalmai – eleinte a fejlett nyugati ipari államokban, majd egyre inkább Délen és Keleten is – felvetették a kérdést: hol vannak a nők? Általános, újra és újra visszatérő élmény: a női tapasztalat nem jelenik meg az általánosnak vélt gondolatépítményekben és fogalomtárakban. A nők egyáltalán nem jelennek meg a nyelvben, a társadalom alkotta képekben, nincsenek ott a közpolitika alakításában és a tudományokban sem, vagy ha mégis, akkor a másság különleges eseteiként. Az általánosról való gondolkodás alapja minden esetben a férfi és annak élethelyzete. Férfi és ember egy és ugyanaz. Erre az előfeltevésre alapozva elsősorban a társadalomtudományok, de a biológia és az orvostudomány is, egy olyan rendszert hívtak életre, amelyben a nők – életkörülményeiket és életmegnyilvánulásaikat is beleértve – az általánostól eltérő, a rendhagyó vagy az alárendelt esetek megtestesítői.

Ester Boserup 1970-ben megjelent tanulmánya a női munka, különösképpen a vidéki női munka jelentőségéről döntő lökést adott a nők láthatóvá tételének a fejlesztési politika és együttműködés területén. A kötet nyomán kirobbant vita alapját az a felvetés képezte, hogy az addigi fejlődéstörténetben "láthatatlan" nőt először is láthatóvá kell tenni. Ez éppúgy vonatkozott a nőket sújtó gazdasági-társadalmi terhekre, amelyek messze túlszárnyalják a férfiakéit, mint a nőknek a társadalom termelési folyamataiban játszott, teljességgel alulértékelt szerepére. Felmerült az az igény, hogy valósuljon meg "a nők fejlődési folyamatba történő integrációja", azaz – szerényebb, de találóbb kifejezéssel élve – a fejlesztési projektekbe.

Az integrációs stratégia középpontjában a női munkaerő mint alulfizetett és kizsákmányolt emberi erőforrás "felfedezése" állt, amely munkaerő egyben kihasználatlan kapacitásokkal bíró forrás a fejlesztési politika számára. Miközben a nőpolitikában érdekeltek oldaláról elsősorban az első aspektus került előtérbe (equity), addig a fejlesztési együttműködés két- és többoldalú végrehajtó szervezetei inkább az utóbbit hangsúlyozták (efficiency). Az ún. Women in Development-szemlélet (WID) kétségkívül hozzájárult a nők által gyakorolt szerepek nagyobb elismertségéhez. Ezzel együtt mégis teljes egészében elkötelezettje maradt annak az egyébként igazságos elosztáson alapulónak gondolt modernizációs stratégiának, amelynek első számú hiányossága a nőpolitika szemszögéből nézve az volt, hogy a nőket meghagyta premodern alárendeltségükben és periferiális helyzetükben.

Az ENSZ által meghirdetett "Az ENSZ évtizede a nőkért" (1975-1985) kampány ideje alatt szerzett tapasztalatok a WID-szemlélet gyakorlati megvalósítása szempontjából minden téren csalódást keltettek. Miközben tetemes mennyiségű irodalom dokumentálta a nők hátrányos megkülönböztetését, a nők fokozott aktivitásának elősegítéséhez rendelkezésre bocsátott eszközök meglehetősen szűkre szabottak maradtak, a tevékenységek maguk is alacsony hozadékkal bírtak, és a kissé megszépített kötelező hivatalos utalásokon kívül valójában semmiféle megbecsülést nem élveztek. Mindent összegezve, a WID-szemlélet nem fordított figyelmet a nők társadalmi elnyomására és alárendeltségére mint a fejlődést gátló legfontosabb akadályra. Elfogadhatatlan módon homogenizálta a nőket, és lényegében olyan, nem teljes értékű lényként ragadta meg őket, akik csak korlátozott mértékben férhetnek hozzá a forrásokhoz, és akik hiányos képességekkel rendelkeznek. A nők társadalmi helyzetének nőkérdésként, női problémaként történő megragadása felmentette a társadalom egészét, de különösképpen a férfiakat felelősségük alól. A nemek közötti viszonyokban eleve benne rejlő problémakörök és szükségletek nem kerültek napirendre, mint ahogy egyébként az a kérdés sem, hogy vajon az uralkodó fejlesztési stratégiák egyáltalán szem előtt tartják-e a társadalmi és emberi fejlődést.

E szemléletben és kritikában nem nehéz észrevenni azokat a nyomokat, amelyek egy átfogóbb nőpolitikai diskurzus befogadására, illetve annak továbbfejlesztésére és nemzetközivé tételére utalnak, mint ahogy jól felismerhető bennük az a konfliktus is, amely egy, a társadalmi igazságosságra irányuló elkötelezettség és az akár Északon, akár Délen végbemenő politikai és gazdasági átalakulási folyamatok között fennáll. Ezen eszmetörténet a mai napig nem került megírásra, és erre e helyütt nem is teszünk kísérletet. Most csak azokra a tapasztalatokra szeretnénk rámutatni, amelyek a fejlesztési együttműködés keretein belül a nőpolitika intézményesítése terén születtek, és amelyek révén felvázolható az az út, amely elvezetett oda, amit egy ideje gender mainstreamingnek neveznek.

Ann Oakley már 1972-ben felvetette, hogy különbséget kell tenni a nem (sex) mint a nemi jegyek biológiai adottsága és a gender mint a társadalomban betöltött nemi szerepek társadalmi és kulturális meghatározottsága, illetve kifejezésre jutása között. Oakley (1972) a gender fogalmát tudatosan kölcsönözte a nyelvből (nyelvtanból) mint társadalmi közmegegyezésen alapuló konvencióból, azért, hogy megfelelő érveket tudjon kialakítani a nemek között uralkodó megállapodások biologisztikus rögzüléseivel szemben, illetve hogy képes legyen azokat megkérdőjelezni is. Ebben a formában, amely távol állt a bináris nemi konstrukcióra irányuló későbbi posztmodern kritikától, a gender fogalma behatolt a fejlesztéspolitika berkeibe, ahol a nőpolitikai szempontból elkötelezett oldal mohón rávetette magát, és igyekezett minél hamarabb elsajátítani és alkalmazni. A gender fogalmával egy olyan hatalomkritikus kategória jelent meg, amely nem állt meg a nemi alapon elrendelt társadalmi szerepek puszta megállapításánál, hanem kiállt a férfi és nő közötti kapcsolatokban benne rejlő, alárendeltségre és elnyomásra épülő viszonyok felismerése és ezek felszámolása mellett. Ez az új fogalom másrészről lehetővé tette azt is, hogy a nőpolitika elkötelezettjei végre szétválaszthatták azokat a biologikus és kulturális érveket, amelyek a fejlesztési vitákban szinte szimbiotikus formában jelentek meg. A gender-elemzés – mint a nemek közötti viszonyrendszer vizsgálata – egyre inkább átvette a nők helyzetére irányuló elemzések helyét a nőket támogató intézkedések megalapozásában.

A mainstreaming fogalma 1984-ben jelent meg a nemzetközi fejlesztés- és nőpolitika színpadán, az UNIFEM (ENSZ Fejlesztési Alapja a Nőkért) átszervezése és feladatainak újbóli meghatározása kapcsán. Akkoriban az UNIFEM még szervesen kapcsolódott a WID integrációs szemléletéhez. "Az Alap azzal a céllal jött létre, hogy közvetlen támogatást nyújtson a nőket ösztönző projektekhez, és hogy elősegítse a nők részvételét a mainstream fejlesztési programok döntéshozatali folyamatában." (Anderson 1993: 1.) Ekkor az igény még egyértelműen az volt, hogy a figyelem a fejlesztési együttműködés programjaira és projektjeire irányuljon. A nők évtizedének zárókonferenciája (1985, Nairobi) után az ENSZ Nők Helyzetével Foglalkozó Bizottsága (CSW) foglalkozott az ott elfogadott "Forward Looking Strategies for the Advancement of Women" (Haladó Stratégiák a Női Emancipációért) című dokumentummal, és újra jelezte az ENSZ felé azt a követelést, hogy dolgozzanak ki stratégiát azzal kapcsolatban, hogy a "Forward Looking Strategies" hogyan illeszthető az ENSZ struktúrájába és programjaiba. Az UNIFEM ily módon az Egyesült Nemzetek mainstreaming-ügynökségévé lépett elő.

Öt évvel később, abból az alkalomból, hogy az UNIFEM mainstreaminggel kapcsolatos tapasztalatai értékelésre kerültek, már sokkal messzebb ható célkitűzések tűntek fel a horizonton, amelyek magukkal hozták azt a kérdést is, hogy valóban jó irányba haladnak-e a dolgok. "Elérkezett az idő, hogy a nők ne csak a viták napirendjén szerepeljenek, hanem maguk is részt vegyenek a megvitatandó kérdések megfogalmazásában és meghatározásában (agenda-setting)." (Anderson 1993: 2.) Ez az érvelés abból indult ki, hogy mivel a mainstreaming elsősorban a férfiak felségterülete, és ők végzik az ellenőrzést is, az már semmiképpen sem elég, ha a nőknek növekszik a fejlesztési együttműködés forrásaiból való részesedése. A cél csakis az lehet, hogy a "fundamentális gender-egyenlőség" már az agenda setting, azaz a viták napirendjére kerülő témakörök és problémák meghatározásának folyamatában érvényre jusson.

A társadalmi nemek egész problematikája kapcsán tehát hamarosan egy integrációs és egy agenda setting típusú értelmezés létezett egymás mellett.

"A mainstreaming most már egyre inkább egy olyan átfogó stratégiát jelöl, amely egyrészt magában foglalja a nőkre irányuló programok kidolgozását és a nők bevonását a már futó programokba, valamint tartalmazza az agenda setting típusú tevékenységeket is, és azokat az erőfeszítéseket, amelyek a nőknek a fennálló mainstream-struktúrákba való integrálását célozzák." (Anderson 1993: 10.)

Az 1985-ben Nairobiban tartott konferencia alatt a DAWN (Development Alternatives with Women for a New Era) déli országainak nőhálózata az empowerment fogalmát dobta be a vitába, amely a nőpolitikai fejlesztésorientált diskurzusban újnak számított (Sen-Frown 1988). Az empowerment az önfelhatalmazásnak, a döntéshozó szerep erősödésének és a nemek közötti patriarchális viszonyok átalakításának vízióját vetítette előre. A követelés lényege, hogy ebből a szemszögből kell a fejlesztéspolitika céljait és a megvalósítás módozatait újragondolni és egy újrakörvonalazott fejlesztési modell távlatait megalkotni.

Az empowerment fogalma a nőkre vonatkozó elemein keresztül bebocsátást nyert a bilaterális és multilaterális fejlesztési együttműködés világába, és gyors léptekben legitimáló viszonyítási pontjává vált annak, amit ettől kezdve gender és fejlődés-szemléletnek (GAD – Gender and Development) hívnak. Az állami és nem állami végrehajtó szervezetek mindegyike a GAD-szemlélet jegyében megfogalmazott politikai szándékokat tűzött a zászlajára. Ebben a folyamatban minden szervezet visszanyúlt a gender "gyakorlati" és "stratégiai" szükségleteit jelző fogalompárhoz (practical and strategic gender needs), amely Maxine Molineux (1985) nevéhez fűződik, és amelyet Caroline Moser (1993) illesztett be a fejlesztéspolitikai támogató szervezetek tervezési eszköztárába és tervezési folyamataiba.

"A gyakorlati gender-szükségletek a férfi és nő konkrét »fizikai« munka- és életkörülményeiből fakadnak, és az alapszükségletek javítását tűzik ki célul a fennálló szerepfelosztás keretein belül. […] A stratégiai gender-szükségletek a nők hátrányos társadalmi helyzetéből indulnak ki, ami a nemek közötti munkamegosztásban és a forrásokhoz, illetve a politikai döntési folyamatokhoz való egyenlőtlen hozzáférésben jut kifejeződésre." (Osterhaus-Salzer 1995: 10.)

A WID-koncepcióból a GAD-koncepcióba való átmenet elsősorban azoknak a WID-del kapcsolatos tapasztalatoknak volt köszönhető, amelyek azt mutatták, hogy a "nőkérdések" továbbra is marginális helyzetben maradtak a pénzügyi források területén, így például a fejlesztési együttműködés eszközeihez, információihoz és döntéseihez való hozzáférés esetében is. Az új GAD-szemlélethez kötődött az a remény, hogy a fejlesztési együttműködés forrásaihoz hatékonyabban lehet majd hozzáférni, és hogy felhasználásuk a nők számára több haszonnal járhat majd (Razavi-Miller 1995). A fejlesztési együttműködés intézményeiben a GAD-koncepció elsősorban azt a célt szolgálta, hogy a társadalmi munkamegosztást meghatározó egyenlőtlen nemi szerepeket meghatározza. A statisztikai bizonyítékok alapján a nők számára arányosabb hozzáférést kívántak biztosítani a mainstream-forrásokhoz. Ebben az érvelésben továbbra is a nők láthatóvá tétele játssza a főszerepet, amely már a nőkkel kapcsolatos viták kezdetekor is küzdelem tárgya volt a fejlesztési együttműködés berkeiben.

A DAWN által 1985-ben, Nairobiban előterjesztett empowerment-koncepció mélyen gyökerezett a modernizációelméleten alapuló, uralkodó fejlődésparadigma kritikájában és e paradigmának az 1980-as években neoliberális színt öltő megvalósítási folyamatában. A Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Világbank szerkezeti kiigazításra irányuló intézkedései olyan társadalmi pusztítást idéztek elő a déli országokban, hogy az ezzel kapcsolatos tapasztalatok döntően hozzájárultak egy feminista gazdaságkritika kibontakozásához. Ennek kapcsán a láthatatlanság újra központi témává vált.

Feminista aktivisták és női teoretikusok behatóan tanulmányozták és több oldalról is bemutatták, hogyan használják ki és alakítják át a strukturális alkalmazkodás deregulációs intézkedései általánosságban – és a társadalmi infrastruktúra drámai leépülése különösképpen – a nők meg nem fizetett munkáját. Az a tény, hogy a társadalmi ellátásra irányuló tevékenység egyre kevésbé jelent meg a piac színterén, illetve a nemzeti statisztikákban, immár egyértelműen bizonyította, hogy a gazdasági folyamatok állítólagos gender-semlegessége puszta délibáb, és így megkezdődött a közgazdaságtani elméletek állítólagos gender-semlegességének leleplezése. Diane Elson (1991) a strukturális alkalmazkodás rejtett agendáját és az ennek alapjául szolgáló gazdaságelmélet férfiközpontúságát elemezte, Isabelle Baker (1994) pedig "stratégiai hallgatásról" beszélt. Ingrid Palmer (1992) igyekezett a szakma számára világossá tenni, hogy a nők a rendszerből fakadóan miért nem rendelkeznek ugyanazokkal a lehetőségekkel, amelyekkel a strukturális alkalmazkodás során végrehajtott szerkezetváltásból profitálhatnának.

Az 1980-as évek folyamán az áramlat irányára vonatkozó kérdés politikailag egyre robbanékonyabbá vált és a nőpolitika szempontjából egyre szakszerűbben fogalmazódott meg. A bilaterális és multilaterális fejlesztési együttműködés WID/GAD-egységei egyre gyakrabban adtak megrendeléseket olyan tanulmányok elkészítésére, amelyek a program-, illetve projektszinten túlmutatva magukat a makroökonómiai paramétereket tárgyalták és bírálták (pl. Palmer 1994). A gender mainstreaming fogalma – a fejlesztési intézményeken keresztül – egyre erőteljesebb formában jelent meg felülvizsgálati és alakítási igényekkel a makrogazdasági és makropolitikai színtéren, még ha hatótávolsága az egyes szervezetek esetében nagyon is különböző volt. Vezető gazdasági és politikai paradigmák kerültek a célkeresztbe Északon és Délen egyaránt.

Ezzel a fejlesztéspolitikai diskurzus újból megtalálta kapcsolódási pontját a nemzetközi nőpolitikai diskurzushoz, mint ahogy ez Pekingben a Nők IV. Világkonferenciáján kifejezésre is jutott (Wichterich 1996). Az itt részt vevő bilaterális és multilaterális szervezetek többsége valóban a gender mainstreaminget tágan értelmező, sokszínű megbízásokkal, illetve célkitűzésekkel jelent meg. Szó került a gazdasági empowermentről (Európai Bizottság, 1995), a gender-egyenlőségről (Világbank, 1995), de legalábbis a nemek közötti egyenlőtlenségek jelentős csökkentéséről. Egyre inkább elfogadottá vált – legalábbis programszinten – a "makroökonómia nemek szerint differenciált szemszögből" (GTZ 1996a; 1996b) való olvasatának szükségessége is.

2. A mainstreaming határai

A mainstreamingnek az UNIFEM által lefektetett kettős stratégiáját a fejlesztési együttműködés szervezetei egy az egyben átvették. Ennek két eleme:

• a nemek közötti differenciálás, valamint a férfiak és nők eltérő élethelyzeteinek és érdekeinek figyelembevétele minden fejlesztéspolitikai program és projekt esetében, illetve makrogazdasági és makropolitikai szinten is;
• nőkhöz igazított intézkedések ott, ahol a gender-elemzés speciálisan nőket érintő hátrányos megkülönböztetést igazol az anyagi és szellemi forrásokhoz való hozzáférés, illetve az ellenőrzés terén.

Annak érdekében, hogy a gender-szemlélet tartósan gyökeret verjen a végrehajtó szervezetek mindennapi gyakorlatában, gender-tréningek bevezetésére került sor.

A nőpolitikailag elkötelezett oldal komoly várakozásokkal nézett a nőpolitika intézményesítése folyamatának elébe, ugyanakkor éberen figyelte annak a rendszerből fakadó korlátait. A gender mainstreaming-szempont kiterjesztése makrogazdasági és -politikai szintre elmélyítette a neoliberális paradigmára irányuló feminista kritikát, amely a szerkezeti átalakítás tapasztalatai kapcsán már megfogalmazódott. A posztmodern diskurzus által befolyásolt feminista posztkoloniális kritika végül kemény kérdéseket fogalmazott meg. Kimutatta, hogy a gender fogalma, illetve a fejlesztési diskurzusok és politikák által használt változatai milyen fel nem ismert diszkurzív konstrukciókat rejtettek magukban. A fejlesztési együttműködés szervezetei a diversity (sokszínűség) pótlólagos kategóriájának bevezetésével igyekeztek e kritikákkal szembeszállni. A fejlesztéspolitikai végrehajtó szervezetek számára készített tanulmányok (Bliss et al. 1994; Colombo 1994; Jahan 1995; Razavi-Miller 1995; Bread for the World Institute, 1996) kivétel nélkül megállapították, hogy a nemek közötti differenciálás szervezeten belüli, kötelező erejű eszközei a valóságban elég ritkán kerülnek alkalmazásra. Az egyes WID/GAD-egységekben hiányoznak a megfelelő személyi és pozícióbeli feltételek, hogy nagyobb kötelezettséget valósítsanak meg. Az irány éppen ellentétes: egyre több egységet számolnak fel, vagy vonnak össze más horizontális részleggel (szegénység elleni küzdelem, önsegélyezés) arra való hivatkozással, hogy elegendő számú eredményes gender-tréning történt, és hogy a két nem közötti differenciálás és egyenjogúsítás figyelembevétele már beágyazódott a szervezeten belüli eljárási módozatokba, vagyis hogy a mainstreaming már megtörtént.

A genderrel kapcsolatos törekvések még a nemek közötti differenciálás, mint szűkebb technikai dimenzió, tekintetében is csak ritkán valósulnak meg teljeskörűen, transzformációs dimenzióját tekintve pedig még ennél is ritkábban. Figyelmen kívül hagyva a transzformációs igényekre utaló retorikai elemeket, a gender mainstreamingnek be kell illeszkednie a létező tervezési eszköztárba és politikai horizontokba, és ezáltal hatósugarát eleve a gyakorlati gender-igények síkjához kell igazítania. Az empowerment stratégiai dimenziója legjobb esetben is csak távoli vonatkoztatási pont lehet.

Az empowerment leghatásosabb korlátjának elsősorban az bizonyul, hogy folytatódik a nemek viszonyában tévesen semlegesnek vélt modernizáció a neoliberális globalizációs folyamat jelenlegi formájában (Scott 1995). E feltételek mellett egyre inkább elhalkul az a feminista felhívás, hogy a gazdasági és politikai cselekvést a nemek közötti egyenlőséget biztosító emberi fejlődésnek egy koherens, makro-, mezo- és mikroszinten egyaránt érvényes, átfogó koncepciójába kell beágyazni, mert ez a koncepció lenne képes egyedül a gender mainstreaming tulajdonképpeni társadalmi és politikai tartalmát megadni. Történik ez annak ellenére, hogy számos kísérlet irányul arra, hogy a közgazdaságilag képzett fejlesztési szakemberekkel ezt megértessék (Sen-Grown 1988; Palmer 1994; Elson 1991; 1993; Baden 1996; Elson et al. 1996; Alexander-Baden 2000). A déli országokban a globális középosztály és a kívül rekedt tömegek tovább folytatódó éles társadalmi polarizálódása miatt a gender mainstreaming és az empowerment kevesebb emancipatorikus jelentést hordoz. Neoliberális értelmezésben az empowerment tartalma teljesen devalválódott, és csak a gazdasági növekedés által leszakított túlélőszektorban történő eredményes, azaz tiltakozásmentes boldogulást jelenti.

A gender mainstreamingnek a rendszerben rejlő korlátait firtató, kapitalizmus- és bürokráciakritikából kiinduló megnyilvánulások mellett az utóbbi időben posztstrukturalista és posztkolonialista alapú kritikák is megjelentek. A fejlesztési politikát az a vád éri, hogy a déli országokban élő nőket diszkurzív módon durván homogenizálja és viktimizálja a végrehajtó folyamatok során. Az "alulfejlettség" kontextusában és különféle kulturális elemek szelektív hozzáadása mellett a "másság" kategóriáját húzzák rájuk. Ezzel szemben az emancipáltnak beállított északi nők ugyancsak misszionárius színezetben jelennek meg, hivatkozva a strukturális elnyomásra épülő közös tapasztalatokra, illetve esszenciális közösségre (Mohanty et al. 1991).

A munka fogalmának központi szerepbe emelését is éri kritika. A bírálat arra irányul, hogy a nemek közötti munkamegosztás kétségbevonhatatlanul az emberi élet lényegi elemévé, a kizsákmányolás sarokpontjává és a nők életének leginkább meghatározó elnyomással kapcsolatos tapasztalatává lép elő. Az olyan tartalmilag hatékony tényezők, mint például osztály, történelem, vallás, etnikum, szexuális irányultság, a mindennapok kulturális gyakorlata, mellőzöttek vagy sokadrendűek maradnak (Hirschmann 1995). Ily módon már egyáltalán nem vehetők komolyan és nem is magyarázhatók azok a társadalompolitikai identitásképződmények és cselekvési prioritások, amelyek nem nemi alapon határozódnak meg. A közös nőpolitikai érdek ily módon egyszerűen feltételezésen alapul, így az diktátummá válik. És pontosan ez az, amit a posztkoloniális kritika a gender mainstreaming szemére vet: hogy végső soron sokkal inkább szolgálja azoknak az argumentációs stratégiáknak a kialakítását, amelyek a "patriarchálisan gondolkodó férfiakkal (és nőkkel) való, intézményen belüli viták" során bevetésre kerülnek, mint az empowerment-stratégiák feminista-szolidáris alátámasztását.

Ezzel szemben, a mindenkori kontextus gondos figyelembevételével, aminek – amennyire csak lehet – össze kell kötődnie a participációs stratégiákkal, minden esetben egészen konkrétan fel kell tárni azt, hogy a nők – mint nemspecifikus társadalmi csoport – milyen módon élnek egy adott elnyomás összefüggésében, hogyan élik meg és mennyire akarják megkérdőjelezni azt. A cselekvés alapjául szolgáló, stratégiai szempontból használható témákat és célokat újra és újra specifikusan ki kell dolgozni, mivel a nőknek nem lehet egy a priori adott, azonosságon alapuló közösségéből kiindulni (Narayan 1997).

3. Gender mainstreaming világszerte

A fent ismertetett, nagyon is különböző aspektusokat kiemelő gender mainstreaming-kritikáktól függetlenül a koncepció az ENSZ 1995-ben megrendezett Nők IV. Világkonferenciájával makropolitikai szinten győzelmet aratott. Innentől kezdve a gender mainstreaming túllépett a fejlesztéspolitika szakmai berkein, és egy szélesebb politikai nyilvánosság számára is ismertté vált. Már a pekingi folyamatként aposztrofált előkészítési fázis alatt kirajzolódott, hogy a gender mainstreaming rég túllépte a projekt- és programszintű intervenciók szintjét. Mind az intézményesített nőpolitika, mind a nőpolitikailag elkötelezett NGO-k (nem kormányzati szervezetek) apparátusa szisztematikusan – és eredményesen – azon dolgozott, hogy a szektoriális és makropolitikákkal szemben mainstreaming-követeléseket fogalmazzon meg. A konferencia végén elfogadott cselekvési terv minden témakörét – beleértve az "intézményi intézkedések" című fejezetet is – mainstreaming-követelések hatják át.

A pekingi nyilatkozatot és a cselekvési tervet a 189 állam képviselői egyhangúlag fogadták el. A Gazdasági és Szociális Tanács (ECOSOC) végkövetkeztetései és a Közgyűlés ezekre támaszkodó 52/100-as és 52/103-as határozatai az ENSZ egész rendszere számára kötelező erejűvé nyilvánították a gender mainstreaming-szempontot. A mainstreaming-követelmények jegyében megfogalmazódott pekingi cselekvési terv – a nőkkel szembeni megkülönböztetés minden formájának felszámolásáról 1979-ben elfogadott egyezménnyel és annak az egyéni panaszjogról szóló, 1999-ben aláírt kiegészítő jegyzőkönyvével (CEDAW) (Flor 2000) együtt – olyan erőfeszítésként értelmezhető, amely utat igyekszik törni az 1985-ben, a női ENSZ-évtized zárókonferenciáján előterjesztett követeléslista gyakorlati megvalósításának.

"A két dokumentum együtt úgy is tekinthető, mint a nemek közötti egyenlőség irányába ható, gyakorlatba átültethető nemzetközi szabálygyűjtemény megalkotására tett kísérlet, amely ellene hathat a speciálisan a nemek viszonyrendszerében fellelhető egyenlőtlenségi folyamatoknak az egyes társadalmakban." (Wichterich 2000: 121.)

Az Akcióprogram 296. cikke a következőket tartalmazza: "A gyakorlatba való átültetéshez elengedhetetlen, hogy a kormányzatok nőket támogató intézményeket hozzanak létre a politika legfelsőbb szintjein, hogy megfelelő, szakmai érdekeken alapuló és az egyes szakterületeken átnyúló eljárásokat dolgozzanak ki, amelyekhez biztosítják a személyi feltételeket is, valamint hogy egyéb olyan intézményeket alakítsanak ki, illetve a már meglévők eredményességét növeljék, amelyeknek az a feladatuk, illetve abban a helyzetben vannak, hogy a nők részesedését kibővítsék, és hogy nemek szempontjából differenciált elemzést valósítsanak meg a különböző politikákban és programokban."

Ami az ENSZ egyes tagállamaiban az Akcióprogram gyakorlati átültetését illeti, a 2000 júniusában tartott, Peking+5 elnevezésű rendkívüli közgyűlési ülés viszonylag kielégítő eredményekkel zárt. A korábbiakhoz képest több kormányzat hozott létre a nemek közötti esélyegyenlőséggel foglalkozó felsőbb szintű részlegeket, tanácsadó testületeket és minisztériumon belüli koordinációs pontokat. Összességében jelentős fejlődés mutatkozott a problémák tudatos megragadása és a cselekvési kötelezettségek felismerése terén. Számos ország jelentett be jogszabályi változtatásokat, amelyek elsősorban a nők elleni erőszak problémakörére irányultak. Az ülés felszólította a kormányokat, hogy az egyenjogúsítási politikán belül ellenőrizhető célokat és követelményeket állítsanak fel, hogy szisztematikusabb nemzeti és nemzetközi kontrollt lehessen megvalósítani. Ennek érdekében szorosabb együttműködésre van szükség a nőszervezetekkel és a civil társadalom erőivel.

A nőszervezetek többsége mégis inkább csalódásának adott hangot a Peking+5 eredményeit illetően. A szervezeteknek aránytalanul sok időt és energiát kellett arra fordítaniuk, hogy az 1980-as és 1990-es években megszerzett pozícióikat megőrizzék. Csak kevés szó esett előremutató, innovatív stratégiákról, és a nemek közötti megállapodásokban fellelhető egyensúlytalanságok makrogazdasági és politikai összefüggésbe helyezése is alig-alig került szóba. 116 ország mutatott fel Pekingben nemzeti cselekvési tervet, 120 kormányzat esetében volt meg a nőpolitikát szolgáló, működőképes állami apparátus; minden ország azt bizonygatta, hogy mennyire fontos számára, hogy a hatalmi és döntési pozíciókhoz való hozzáférés és az azokból való részesedés a nemek szempontjából minél kiegyensúlyozottabb legyen. Gyakorlatilag azonban az egyensúlytalanságok alig-alig mozdultak nyugvópontjukról, és a kvóták, valamint más, önként vállalt kötelezettségek is hamar a feledés homályába merültek.

Ennek alapján hiányolja Angela King, az ENSZ egyik nőpolitikai tanácsadója, azt a politikai akaratot és azokat a pénzügyi eszközöket, amelyek az elvben felmutatott gender mainstreaming-struktúrákat valóban hatékonnyá tehetnék. Az UNIFEM azáltal próbálkozott előrelépni, hogy támogatta az államok számára szóló elszámolási stratégiák és mechanizmusok kidolgozásának ügyét (pl. nemzeti, regionális és helyi költségvetések elemzése a nemek szempontjából), és hogy ösztönözte a piaci szféra bevonását a gender mainstreaming-stratégiákba. Mindenekelőtt azonban az UNIFEM és a DAWN (Dawn Informs, 2000) is azt követelték, hogy a neoliberális globalizációs folyamat makrogazdasági stratégiájának a nemek nézőpontjából történő elemzése ne veszítse el politikai és kritikai perspektíváját, és hogy a nemek közötti egyenlőség a gazdasági és szociális igazságosságra vonatkozó elképzelések integráns része legyen. A nők és szervezeteik az 1990-es évek nagy tematikus ENSZ-világkonferenciáin a szervezőerő és artikuláció eszközein keresztül folytatták a tematikus integrálás és gyakorlati megvalósítás politikáját.

A Nők IV. Világkonferenciájával a kettős karakterrel bíró gender mainstreaming elérkezett a makropolitika színterére, és elveit tekintve nemzetközileg elfogadottá vált. Tartalmilag továbbra is megőrizte mindkét elemét: a nemek közötti status quo keretein belül maradó nemek közötti differenciálást és a nemek közötti viszonyrendszer hierarchikus szerveződésének hatalomkritikus megkérdőjelezését. A gender mainstreaming gyakorlati megvalósításának terén is érvényesül a kettős stratégia a társadalmi nemek perspektívájának általánossá tétele, valamint a nőspecifikus programok és politikák folytatása révén. Pekingben minden eddiginél nagyobb hangsúlyt kapott a nemek közötti egyenlőség (equality) kérdése. Ez egyrészt azzal függött össze, hogy a konzervatív és fundamentalista erők az egyenértékűség (equity) fogalmát kisajátították, másrészt Pekingben már egyértelművé vált az a későbbiekben Európában eredményes stratégia, hogy a globális fórumokon keresztül igyekeznek a saját országukban már régóta megfogalmazott egyenlősítési követeléseket és intézményes eszköztárukat dinamizálni.

Úgy tűnik, hogy az eredetileg a GAD-ban gyökerező és Peking révén úgymond globálissá vált gender mainstreaming megvalósítása az Észak-Dél-tengelyen újdonsággal bíró tapasztalatokat nem igazán hozott. A makrogazdasági struktúrákra és folyamatokra irányuló feminista kritika továbbra sem kap elméleti vagy gyakorlati választ. A gender mainstreaming első megvalósítási kísérleteinek helyszínei, a fejlődési folyamatokkal foglalkozó bürokráciák – Sara Longwe ironikus szavaival élve – úgy viselkednek, mint egy kuktafazék, amelyben a nemek politikája szinte nyomtalanul elpárolog (Longwe 1997). A DAWN önkritikusan megjegyzi: "Amikor alkalmazkodással törekszünk arra, hogy megtartsuk adakozóink, illetve pártfogóink támogatását, demobilizálódás és depolitizálódás jellemzi a változtatásra irányuló mozgalmakat, ezen belül elsősorban a nőmozgalmakkal kapcsolatos törekvéseket." (DAWN Informs, 2000: 4.)

4. A gender mainstreaming megérkezése Európába

Az Európa Tanács már 1994-ben beemelte politikájába a gender main­streaming fogalmát, és irányító bizottságot hozott létre a nők és férfiak egyenjogúsítása érdekében. 1995-ben közös szakértői csoportot szerveztek a gender mainstreaming szisztematikus és módszeres bevezetésével kapcsolatos stratégiák kidolgozására. Ez a munkacsoport 1998 májusában készítette el zárójelentését, amelyben a gender mainstreaming koncepcióját és módszereit megalapozó főbb sarokpontjait és a bevált gyakorlati tapasztalatokat összegezték (Európa Tanács, 1998).

Amikor 1994 végén az EU tagállamai reflexiós csoportot hoztak létre azzal a feladattal, hogy a maastrichti szerződés felülvizsgálatához javaslatokat készítsen, intenzív lobbizásra (Helferrich 1998) volt szükség ahhoz, hogy olyan eredményt lehessen elérni, amely nőpolitikai szempontból áttörésként és mérföldkőként értékelhető, még ha ez az eredmény nem is volt teljesen kielégítő. Az 1997-ben aláírt és 1999-ben ratifikált amszterdami szerződés 2. cikke a "férfiak és nők egyenlőségét" a Közösség központi feladataként jelölte meg. A 3. cikkben található a nyíltan megfogalmazott posztulátum: "A Közösség az e cikkben említett valamennyi tevékenység folytatása során törekszik az egyenlőtlenségek kiküszöbölésére, valamint a férfiak és nők közötti egyenlőség előmozdítására." A nők és férfiak egyenlősége itt került először rögzítésre egy olyan jogszabályban, amely a Közösség elsődleges jogán alapul. Az Európai Női Lobbi ezeket a paragrafusokat reménytelinek és messzire hatónak értékelte. Ettől kezdve az Európai Unió minden jogszabályában és előírásában érvényesíteni kell a gender mainstreaming szempontját, értve ezalatt a nők és férfiak egyenlőségét, amelynek minden, a Közösség által folytatott politikában a Közösség általános céljaként és feladataként kell megjelennie. Egyidejűleg a Közösség arra is kötelezettséget vállal, hogy tevékenységeiben leépíti az egyenlőtlenségeket, és elősegíti a nemek közötti egyenlőség megvalósulását (Info Frauen Europas, 1998).¹

1995 végén Jacques Santer, az Európai Bizottság elnöke öttagú bizottságot (Esélyegyenlőség Csoport) hozott létre azzal a feladattal, hogy rendszeresen (évente háromszor) tanácskozzon egyenlőség-ügyekben. 1996 februárjában a Bizottság közleményt adott ki, amely az esélyegyenlőséget becsatornázza a Közösség összes politikai tervezetébe és intézkedésébe; ezzel nyilvánosságra került az első jelentősebb kötelezettségvállalások egyike. Az 1996 októberében elfogadott "A nők és férfiak esélyegyenlősége" című 4. akcióprogram (1996-2000), amelynek alcíme "A mainstreaming mechanizmusai", már központi elemmé tette a mainstreaming fogalmát (míg elődje ezt csak érintőlegesen említette), és explicit formában hivatkozott a Pekingben elfogadott kötelezettségek gyakorlati megvalósítására. A 2001 és 2005 közötti időszakra elfogadott 5. akcióprogram erősíti ezt az irányvonalat. 1996 elején egy főigazgatóságok közti munkacsoport olyan stratégiai anyagot hozott létre, amely egy, a Bizottság minden munkahelyére vonatkozó jelentési rendszert is tartalmazott. Ennek érdekében 29 szervnél magas rangú tisztviselőket neveztek ki gender mainstreaming-megbízottaknak. A gender mainstreaming-megbízottak egy munkacsoportja még ugyanebben az évben megkezdte a "Vezérfonal a nemspecifikus hatások értékeléséhez" című anyag kidolgozását (EU-Bizottság, 1998a).

1997 szeptemberében az Európai Parlament határozatban üdvözölte a Bizottság ez irányú erőfeszítéseit, és további előremutató, gyakorlatorientált intézkedéseket sürgetett, elsősorban az adatfeldolgozás, a folyamatos hatásvizsgálatok és a koordináció terén. Az Európai Bizottság 1998 márciusában előmeneteli jelentést tett közzé, amelyet azóta minden évben megjelentet, és amely a gender mainstreaming megvalósítási folyamatának állapotát és a konkrét intézkedéseket mutatja be.

Az Európai Bizottság egyik glosszáriuma a gender mainstreaming fogalmát úgy definiálja, hogy az magában foglalja "a nők és férfiak igényeinek, prioritásainak és mindenkori helyzetüknek a megjelenítését a politika minden területén, ami egyrészt azt jelenti, hogy az összes általános politikai koncepciót és intézkedést e célra kell irányítani a nők és férfiak esélyegyenlőségét szem előtt tartva, másrészt azt, hogy ezen intézkedések tervezése, megvalósítása, monitoringja és értékelése során is figyelembe kell venni a nőkre és férfiakra gyakorolt hatás szempontját." (EU Bizottság, 1998b)

Az Európa Tanács által 1995-ben felállított szakértőcsoport is megfogalmazta a saját definícióját: "A gender mainstreaming a politikai eljárások (át)szervezése, tökéletesítése, fejlesztése és értékelése annak érdekében, hogy a nemek közötti egyenlőség perspektívája minden szinten és minden fázisban beépüljön az összes politikai elképzelésbe, minden olyan szereplő által, aki egyébként is részt vesz a politikai döntéshozatali folyamatokban." (Gender Mainstreaming, 1998)

Mind az Európai Bizottság, mind az Európa Tanács kitartanak a mainstreaming kettős stratégiája mellett, és segítik a kimondottan a nők támogatására irányuló intézkedéseket, amelyek például akcióprogramok, innovatív projektek, tanulmányok, információcsere és hálózatépítés formájában valósulhatnak meg. A Bizottság ezt a törekvését a nők és férfiak egyenlőségét célzó 4. akcióprogram bevezetőjében még egyszer egyértelműen kimondja. Az Európa Tanács által felállított szakértőcsoport a maga részéről azt hangsúlyozza, hogy a gender equality machineries a felhalmozott kompetenciák és az általuk e kompetenciák alapján betöltött pártfogói funkciójuk miatt továbbra is önálló feladatkörökkel kell hogy működjenek, s hogy a megfelelő anyagi kereteket továbbra is biztosítani kell számukra.

Különféle kommentárok a gender mainstreaming fő erősségeként emelik ki, hogy egy fentről lefelé (top down) irányuló kezdeményezésről van szó, amely szervesen illeszkedik a bürokratikusan irányított intézményekhez. Mindazonáltal a hatékony megvalósítás és a gender mainstreamingnek a hierarchia alsóbb szintjeire való lebontása érdekében teljességgel elengedhetetlen, hogy a felső vezetés egyértelműen elkötelezettje legyen az egyszer már elfogadott politikai irányvonalaknak. A tiszta felelősségi rendszertől és a hatáskörök megfelelő kijelölésétől azt várják, hogy hatékony ellensúlyt biztosítson az individuális szinten még mindig nagyon gyakori ellenszenv és elhárítás viselkedésformáival szemben.

A gender mainstreaming gyakorlatba való átültetésének súlypontját EU-szinten a Strukturális Alapok jelentik, azon belül is a munkaerő-piaci vonatkozások és az európai foglalkoztatási politika, így a nők és férfiak közötti egyenlőség kérdése elsősorban a munkaerőpiacot célozza meg. Ezt illusztrálja a maastrichti szerződés 119. cikkelyében fellelhető, az "egyenlő munkáért egyenlő bér" elvét rögzítő, mind ez idáig egyetlen kötelező erejű EU-jogszabály, amelyet az amszterdami szerződés 141. cikkelyében továbbfejlesztettek a specific advantage, azaz bizonyos előnyöket nyújtó intézkedések lehetőségével. Az 1997-ben elfogadott foglalkoztatáspolitikai irányelvek kimondják, hogy "az irányelvek megvalósítása során a foglalkoztatáspolitika mind a négy pillére – alkalmazkodóképesség, foglalkoztathatóság, esélyegyenlőség, vállalkozókészség – esetében érvényesülnie kell a gender mainstream-szemléletnek". A tagállamokat felszólították arra, hogy dolgozzanak ki megfelelő nemzeti cselekvési terveket, amelyeket a Bizottság rendszeresen értékel.

Az 1990-es évek végén jelentek meg a mainstreaming-politika első szisztematikus értékelései. 1999 áprilisában az Európai Parlament a gender mainstreaming kapcsán meghallgatást tartott, ahol egybehangzóan pozitívan értékelték azt a stratégiában benne rejlő potenciált, amely a nemek közötti egyenlőség irányába tud hatni. Elismerően mutattak fel sikeres kezdeményezéseket és lépéseket európai, nemzeti és helyi szinten egyaránt.

A csalódottság és a kritika azonban sokkal szerteágazóbb volt. A hiányosságok listája meglehetősen hosszú: a különböző irányítási szintek csak korlátozott mértékben teszik magukévá a szemléletet; a döntéshozatali szempontból releváns szinteken a nők aránya csak elhanyagolható mér­tékben növekedett; hiányoznak azok az eszközök, amelyek lehetővé tennék a gender mainstreaming intézményesített kompetenciának hatékony kiépítését; a formanyomtatványokba bekerültek ugyan a megfelelő passzusok, a kötelező mechanizmusok bevezetése alig haladt előre. A gender mainstreaming megrekedt a munkaerő-piaci politika által kitaposott utakon, ahol gyakorlati megvalósítása, kötelező jellege ellenére, igencsak akadozott, ahogy az őt kísérő monitoring is. Nem valósult meg egy olyan eredményértékelő rendszer kidolgozása sem, amely konkrét mutatókra és teljesítendő normákra épült volna. A begyűjtött adatok szinte kizárólag a közszférára vonatkoztak, és nem vonták be a magánszférához sorolt otthoni, illetve családon belüli nemek közötti viszonyokat sem. A megvalósítás elmulasztása – például az Európai Agráralap esetében – semmiféle szankciót nem vont maga után. A gender mainstreaming téves értelmezése több alkalommal is odavezetett, hogy a nők iránt elkötelezett programokat és struktúrákat megfosztották az anyagi erőforrásoktól (pl. a nőket a felsőoktatásban támogató eszközök esetében, vagy az Európai Szociális Alap keretein belül működő NOW [New Opportunities for Women], azaz Új Lehetőségek a Nők Számára című program esetében, amelyet megszüntettek). Más esetekben (Nőjogok és Esélyegyenlőség Parlamenti Bizottság) a hasonló próbálkozások nem vezettek eredményhez. A NOW helyébe lépő EQUAL-program, amely a diszkrimináció minden formáját egy szintre hozza, amennyiben célja "mindennemű diszkrimináció és egyenlőtlenség" felszámolása, a nőpolitika komoly arculcsapásaként értékelhető. A nőpolitika továbbfejlesztésében érdekelt csoportok most azt is bírálták, hogy az amszterdami szerződés az egyenlőtlenség mennyiségi definícióját adja (141. cikkely, 4. bekezdés: "alulreprezentált nem"), és így megakadályozza, hogy a gender fogalma valóban a társadalmi struktúra kategóriájaként legyen értelmezhető. Már az Európai Bizottság 1998-as jelentése is így összegezte az értékeléseket: "Bár nagy számmal futnak különböző programok a férfiak és nők közötti egyenlő bánásmód érvényesítése érdekében, általában mégis egymástól elhatárolt intézkedésekről van szó, anélkül hogy összességében jelentősebb hatást gyakorolnának a nemek közötti egyenlőségre. E programoknak arra sincs különösebb befolyásuk, hogy a Közösség politikai elképzelései milyen irányt vesznek." (Európai Unió Bizottsága, 1998b: 3.)

Ugyancsak hosszú volt az a követeléslista is, amely részben magukban az értékelésekben, részben az Európai Női Lobbi reakcióiban megnyilvánult. A követelések túlnyomórészt a megvalósítás eszközeire és módszereire irányultak, de új intézmények felállításának, sőt az amszterdami szerződés módosításának az igénye is felmerült. A nemek közötti egyenlőség, illetve elsősorban a gender mainstreaming kérdésének önálló fejezetet kellene szentelni az Európai Unió Alapjogi Chartájában. Végül, de nem utolsósorban utaltak a szociálpolitikai infrastruktúra és az ösztönző rendszerek megalkotásának szükségességére, mivel csak ezek révén lehetne megteremteni a közszférában a nők és férfiak közötti egyenlőség elengedhetetlen előfeltételeit.

5. Ami magyarázatra szorul

A gender mainstreaming mint hozzáállás és mint stratégia annak a mintegy harminc évig tartó nemzetközi nőpolitikai és feminista vitának a kontextusában született meg, amelyhez a gazdag, ún. adakozó országok, majd a déli, később pedig a keleti országok kormányainak fejlesztéspolitikai célokat szolgáló intervenciós eszköztára bábáskodott. Ebből következően a gender mainstreaming fogalma nem európai "találmány", bármennyire is igyekeznek újabban ezt sugallni. Eredetileg a gender mainstreaming szorosabb kapcsolatban állt az empowerment dinamikus és processzuális célmeghatározásával, majd a pekingi folyamat egyre inkább a nemek közötti egyenlőség célkitűzéseivel kapcsolta össze. Amikor az ily módon összekapcsolódott toposz 1995-ben, a Nők IV. Világkonferenciáján keresztül elérte Európát, fejlődésének éppen abban a stádiumában volt, amikor – a tartalmi irányultságra, dimenziókra és implikációkra irányuló heves nemzetközi szintű viták után – éppen az intézményesítésével kapcsolatos sokrétű problémákkal való szembesülés állt a középpontban. A gender mainstreaming ezzel az intézményközpontúsággal a tarsolyában jelent meg az európai politikában, ahol az EU-tagállamok már fejlett infrastruktúrával rendelkeztek a férfiak és nők egyenjogúsítása terén, és ahol már hosszabb ideje folytak viták e koncepció tartalmi megalapozásával kapcsolatban.

Fejlesztéspolitikai összefüggésben a gender kategóriájára irányuló vita tartalmilag arra fókuszál, hogy egy önmagában csak a nemi szerepekkel (gyakorlati szükségletek) foglalkozó politika nem elegendő: a nemek közötti viszonyt (stratégiai szükségletek) is a viták és a tevékenységek tárgyává kell tenni. Ebben az összefüggésben a mainstreaming olyan stratégiaként értelmezendő, amely egy adott specifikus cselekvési összefüggésben bevetésre kerülő összes forrást a nemek közötti viszonyok emancipációs átalakításának szolgálatára kötelez. Ebben a kontextusban a vita újra és újra szoros összefüggésbe kerül a makroökonómiai és -politikai neoliberális paraméterek kritikus tárgyalásával. Az évek során kidolgozott megvalósítási eszköztár, a háztartáson belüli szerepmegosztásra vonatkozó elemzés hangsúlyozásával, a társadalmat mélyen érintő beavatkozásokra tart igényt. Az IMF és a Világbank neoliberális és szerkezetkiigazítási intézkedéseiből leszűrt hátborzongató tapasztalatok, amelyeket elsősorban a nőknek kellett megélniük, hozzájárultak a makroökonómiai és -politikai keretfeltételekkel, valamint az alapvető iránymeghatározásokkal szembeni kritikus fellépéshez. Ha azonban e szemlélet tényleges eredményeit tekintjük, akkor már jóval kevésbé látszik sikeresnek a dolog, ahogy ezt már tanulmányunk elején kifejtettük.

Európai szinten a gender mainstreaming nem találkozott semmiféle időszerű, előkészítő vitával. Az idegen névvel felcímkézett koncepciót úgy ízlelgetik és veszik szemügyre, mint egy égből pottyant tárgyat. A nők és férfiak egyenlőségének ügyét képviselő megbízottak továbbképzéseken sajátítják el az új politikai irányvonalat, amelyet aztán igyekeznek szakmai tevékenységükbe integrálni, bár nem teljesen biztosak benne, hogy előnyöket vagy hátrányokat várhatnak-e tőle. A gender mainstreaming fogalmát általában úgy értelmezik, mint a férfiak és nők egyenlőségét szem előtt tartó politika alkalmazási területeinek kiszélesítését és az ezzel kapcsolatos felelősség növekedését. Az ennél továbbmenő nőpolitika azt reméli, hogy "búcsút" lehet inteni majd "annak a politikafelfogásnak, amely szerint a politika a nemek szempontjából semleges" (FU 2000: 19.), és hogy az új politika segítségével majd sikerül feltárni a nemi különbözőségből származó, ez idáig elfedett előnyöket, ami végül is a nemek közötti szerződés újratárgyalásának perspektíváját vetíti előre (Rees 1998).

Ez bizonyos szempontból emlékeztet a nemzetközi nőpolitikai diskurzusból ismert vitára, amely az integráció és az agenda setting témakörök közötti feszültséggel foglalkozott. Ami azonban mégis hiányzik az EU-n belüli vitákból, az az össztársadalmi analízissel egybekötött patriarchátuskritika. Nincs mit csodálkozni azon, hogy a hivatalok részéről e tekintetben nem érkezik bátorítás. Széttöredezett és összefüggéseiből kiragadott megközelítési módot eredményez az a politikai gyakorlat, hogy a politikai újítások népszerűsítését best practices (legjobb gyakorlatok) bemutatása révén valósítsák meg. Az áramlat iránya és minősége teljesességgel kívül reked a vitán, mint ahogy a gender mainstreamingnek az az igénye is, hogy tényezője lehessen a makroökonómiai és -politikai irányvonalakat érintő döntéseknek.

Délen és Északon egyaránt érvényesül az az irányzat, amely a gender mainstreaming kérdésével kapcsolatos érvelést a hatékonyság puszta logikájának keretein belül tartja, abban a reményben, hogy így az újraelosztással és a transzformációval kapcsolatban kevesebb összeütközési pont merül fel. A közigazgatási szervek mindenhol ki akarnak térni a szerkezeti változtatásra irányuló követelések elől, így a korábban a nők támogatásához kapcsolódó területeket most gender mainstreaming–szakterületként könyvelik el. Közben az intézményesített nőpolitika kemény küzdelem árán kiharcolt intézményei részéről nem ok nélkül tartanak attól, hogy a gender mainstreaming nevében leépítik őket, vagy a kidolgozandó management of diversity (sokszínűség menedzselése) sokrétűsége miatt nem tartják őket elég hatékonynak. Így például a multinacionális konszernek a gender témakörét besorolják a nemek szempontjából semlegesen kezelt regionális kvótapolitikába.

Az északi és déli vita közötti szembeötlő különbségek egyike a gender mainstreaming top-down jellegének hangsúlyozásában rejlik. EU-szinten a hivatalos hatóságok és a civil szféra nőpolitikája abban egyetértenek, hogy a "gender mainstreaming csak mint top-down folyamat lehet hosszú távon sikeres" (Deutscher Frauenrat, 1999: 25.). Megkönnyebbülés, néha szinte büszkeség lengi körül olykor ezt az összhangot. A csekély forrásokkal ellátott nőpolitikai megbízottak és a nemek közötti egyenlőség hivatásos képviselői részéről bizonyosan érthető, hogy ily módon igyekeznek a politikai és hivatali vezetés elkötelezettségét elősegíteni. Mindez viszont nem ad választ azokra a kérdésekre, amelyek a gender mainstreamingben lefektetett integrációs potenciálra irányulnak, hogy a transzformációs potenciálról ne is beszélünk, sőt ezek a kérdések nagyrészt megfogalmazásra sem kerülnek. Európában a gender mainstreaming nem kötődik úgy a feminista diskurzushoz és a nőpolitikai aktivizmushoz, mint a fejlesztéspolitikában kibontakozott vitákban és a nemzetközi nőmozgalom befolyásszerzésre irányuló törekvéseiben (pl. Guijt-Shah 1998; Holand-Cunz-Ruppert 1999).

Silvia Kontos e hallgatás mögött azt látja, hogy "a neoliberalizmus megérkezett a nőpolitikába", és vele együtt egy olyan szisztematikus privatizációs és individualizációs politika is megérkezett, amely egyáltalán nem kíván nyitott lenni a nők mozgalmi vagy civil hálózatai és igényei iránt. Kontos szerint emiatt a gender mainstreaming a férfiak és nők közötti egyenjogúság és esélyegyenlőség szintjére redukálódik, és lemond arról, hogy a "az esélyek és terhek nemek közötti gyökeres újraelosztását az adóbevételeken keresztül" megvalósítsa (Kontos 2000: 47.). A nemi szerepek rugalmasabbá tétele, amelyet egyébként a gender main­stream­ing is átvett, szintén jól illeszkedhet egy olyan neoliberális projektbe, amelynek célja a társadalmi szolidaritási kapcsolatok szétdarabolása és az egymást helyettesíteni képes individuumok termelése. Ennek megvalósítása lehet, hogy nem fog problémát jelenteni annak a fiatalabb generációnak, amely számára a "feminizmus mint az áldozatok mozgalma" egy lidércálom, és akik "a Macchiavelli nőknek című kötettel a hónuk alatt bebocsátást nyernek a hatalom csarnokaiba" (Bruns 2000). Akadnak azonban még olyanok, például a zöld pártok és mozgalmak környékén, akik úgy vélik, hogy a gender mainstreaming sikeres megvalósítása csak úgy lehetséges, ha az ügyet felkarolja "egy új alapokon szerveződő feltörekvő megmozdulás, a társadalmi mozgalmak egy harmadik hulláma, amelyben nemcsak a nők, hanem főleg és elsősorban a férfiak vesznek részt" (Neusüß 2000).

Van tehát elegendő tisztázásra váró kérdés. Kathleen Staudt, aki hosszú évek óta figyelemmel kíséri a gender mainstreaming alakulását, úgy határozza meg a feladatot, hogy "stratégiai szemmel kell cselekvésorientált kutatásról gondolkodni" (Staudt 1998). Igaza van!

A cikk az Österreichische Zeitschrift für Politikwissenschaftban (XXX. évf., 2. sz., 2001) megjelent "Gender Mainstreaming Worldwide – Rekonstruktion einer Reise um die Welt" című tanulmány rövidített változata.

Irodalom

Alexander, Patricia – Baden, Sally (2000): Glossary on Macroeconomics from a gender perspective. GTZ, Eschborn.

Anderson, Mary (1993): Focussing on Women. UNIFEM's Experience in Mainstreaming. New York.

Baden, Sally (1996): Gender Issues in Financial Liberalisation and Financial Sector Reform. BRIDGE briefings and development and gender.

Bakker, Isabelle (szerk.) (1994): The Strategic Silence, Gender and Economic Policy. London.

Bliss, Frank et al. (1994): Ansätze der Frauenförderung im internationalen Vergleich. Köln.

Boserup, Ester (1970): Women's Role in Economic Development. New York.

Bread For The World Institute (1996): Gender Justice and the World Bank. Mapping out a Journey for Engendering Change at the World Bank. Silver Spring.

Bruns, Gabriele (2000): Leben ohne Leiden. Acht Thesen für einen neuen Umgang mit dem Feminismus. Berliner Republik, (4) 39-42.

Colombo, Daniela (1994): Assessment of WID/Gender Policies of the Community and its Member States and of their Implementation by the Different Administrations. Report for the European Commission. Brüsszel.

DAWN Informs November (2000): http://www.dawnnet.org/

Deutsche Gesellschaft für Technische Zusammenarbeit (GTZ) (1996a): Makrooökonomie aus geschlechterdifferenzierter Sicht. Hinweise zur Gender-Orientierung. Eschborn.

Deutsche Gesellschaft für Technische Zusammenarbeit (GTZ) (1996b): Länder-Strategien aus Gender-Perspektive. Auswertung von Erfahrungen und Hinweise zur Umsetzung. Eschborn.

Deutscher Frauenrat (1999): 4. Weltfrauenkonferenz = 5 Jahre Gender Mainstreaming? Die Bilanz der Bundesministerien.

Elson, Diane (1991): Male Bias in the Development Process. Manchester.

Elson, Diane (1993): Feministische Ansätze in der Entwicklungsökonomie. Probleme des Klassenkampfs, 93. füzet, 529-550.

Elson, Diane – Evers, Barbara – Gideo, Jasmine (1996): A Framework for Producing Gender Aware Country Strategy Papers. Ministry of Foreign Affaires, Netherlands.

Európai Bizottság DG VIII (1995): Council Resolution on Integration of Gender Issues in Development Cooperation. Brüsszel.

Európa Tanács (1998): Gender Mainstreaming. Konzeptioneller Rahmen, Methodologie und Beschreibung bewährter Praktiken.

Európai Közösség Bizottsága (1998a): Leitfaden zur Bewertung geschlechtsspezifischer Auswirkungen. Luxemburg.

Európai Közösség Bizottsága (1998b): Fortschrittsbericht der Kommission über Folgemaßnahmen zu der Mitteilung "Einbindung der Chancengleichheit in sämtliche politischen Konzepte und Maßnahmen der Gemeinschaft". Brüsszel.

Európai Közösség Bizottsága GD XVI (1998c): Einbeziehung der Chancengleichheit von Frauen und Männern in die Maßnahmen der Europäischen Strukturfonds. Brüsszel.

Flor, Patricia (2000): Durchbruch bei Frauenrechten. Erweiterung der UN-Frauenrechtskonvention: Das neue Beschwerdeverfahren auf internationaler Ebene. Bonn.

Guijt, Irene – Shah, Meera Kaul (1998): The Myth of Community. Gender issues in participatory development. London.

Info Frauen Europas (1998): 1998. március 25. (78. szám); 1998. április 24. (79. szám).

Freie Universität Berlin (FU) (2000): Die Frauenbeauftragte. Körlevél (2).

Helferrich, Barbara (1998): Frauenpolitische Arbeit im Integrationsprozeß. Die Aktivitäten der Europäischen Frauenlobby im Kontext der Regierungskonferenz. Femina politica, (2), 35-35.

Hirshman, Mitu (1995): Women and Development: A Critique. In: Marchand, Marianne M. – Parpart, J. L. (szerk.): Feminism – Postmodernism – Development. London. 42-55.

Holland-Cunz, Barbara – Ruppert, Uta (szerk.) (1999): Frauenpolitische Chancen globaler Politik. Verhandlungsverfahren im internationalen Kontext. Opladen.

Jahan, Rounaq (1995): The Elusive Agenda. Mainstreaming Women in Development. London.

Kerner, Ina (1999): Feminismus, Entwicklungszusammenarbeit und Postkoloniale Kritik. Münster-Hamburg-London.

Kontos, Sylvia (2000): Neoliberalismus und rot-grüne Frauenpolitik, I-II. Kommune, (10) 42-46.; (11) 45-52.

Longwe, Sarah H. (1997): The Evaporation of Gender Policies in the Patriarchal Cooking Pot. In: Development and Patronage. Oxfam.

Molyneux, Maxine (1985): Mobilization without Emancipations? Women's Interests, the State, and Revolution in Nicaragua. Feminist Studies, 11 (2) 227-254.

Mohanty, Chandra Talpade et al. (1991): Third World Women and the Politics of Feminism. Bloomington.

Moser, Caroline O. (1993): Gender Planning in Development. Theory, Practice and Training. London.

Narayan, Uma (1997): Dislocating Cultures, Identities, Traditions and Third World Feminism. New York.

Neusüß, Claudia (2000): Wir wollen Kerle. Gender Mainstreaming – für eine dritte Welle sozialer Aufbruchbewegung von Männern und Frauen. Freitag, 2000. június 30.

Oakley, Ann (1972): Sex, Gender and Society. London.

Osterhaus, Juliane – Salzer, Walter (1995): Gender-Differenzierung im Projektzyklus. GTZ, Eschborn.

Palmer, Ingrid (1992): Gender Equity and Economic Efficiency in Adjustment Programmes. In: Afshar, Haleh – Dennis, Carolin (szerk.): Women and Adjustment Policies in the Third World. 69-83.

Palmer, Ingrid (1994): Social and Gender issues in Macroeconomic Advice. GTZ, Eschborn.

Razavi, Shahrashoub – Miller, Carol (1995): From WID to GAD. Conceptual Shifts in the Women and Development Discourse. UNRISD Occasional Papers, 1995. február 1.

Rees, Teresa (1998): Mainstreaming Equality in the European Union. Education, Training and Labour Market Policies. London – New York.

Scott, Catherine V. (1995): Gender and Development. Rethinking Modernization and Dependency Theory. London.

Sen, Gita – Grown, Caren (1988): Development, Crisis and Alternative Visions. Third World Women's Perspectives. London.

Staudt, Kathleen (1998): Policy, Politics and Gender. West Harford.

Wichterich, Christa (1996): Wir sind das Wunder, durch das wir überleben. Die 4. Weltfrauenkonferenz in Peking. Heinrich Böll Stiftung, Köln.

Wichterich, Christa (2000): Von der Mühe der frauenpolitischen Ebenen. Vereinte Nationen, 48 (4) 121-126.

Világbank (1995): Advancing Gender Equality. From Concept to Action. Washington.

Jegyzet

1 Az amszterdami szerződés nőpolitikája és az EU keleti bővítése közti összefüggésekről lásd Susan Zimmermann cikkét jelen számunkban. (A szerk.)