E számunk két nagyobb témakörrel foglalkozik. Az egyik blokk arra tesz kísérletet, hogy a szerkesztőség körkérdésére adott gondolatok segítségével választ keressen (találjon) a "Miért beteg a közép- és kelet-európai baloldal?" dilemmájára. A tucatnyi véleményből alapjában az derül ki, hogy a "betegség" három fő okra vezethető vissza: a rendszerkritikai baloldal mögött nincs társadalmi felhajtóerő; a baloldal helyét mindenütt a neoliberalizálódott, nevükben szocialista-szociáldemokrata – valójában polgári – pártok vették át; a rendszerkritikai baloldal a neoliberalizmus Szküllája és a szektás bezárkózás Kharübdisze között hajózik. De vajon létezik-e tertium datur?

A másik blokk közgazdasági kérdésekkel foglalkozik: mindenekelőtt a neoliberalizmus zsákutcás fejlődésének kritikáival és azzal az értékes szellemi hagyománnyal, amely ma is életképes: Polányi és Keynes, Galbraith és Hodgson munkásságával. Két írás, más-más eszközökkel, kritikai módon tekinti át a hazai neoliberalizmus emblematikus képviselője, Kornai János memoárját. Megtudhatjuk, hogy Milton Friedman közgazdasági teljesítménye hogyan kapcsolódott össze Pinochet diktatúrájával. Az egyetemes migrációs folyamatok összehasonlító elemzését nyújtó tanulmány tanulsága: a jóléti vívmányok legalább részleges megőrzéséhez az Európai Uniónak el kell kerülnie a migrációs politika amerikai modelljének átvételét.

Tartalomjegyzék

1. Szalai Erzsébet, Kunfi Frigyes, Kállai R. Gábor, Szerdahelyi István, Z. Karvalics László, Mark Pittaway, Agárdi Péter, Tamás Pál, Krausz Tamás, Artner Annamária, Harsányi Iván : Miért beteg a közép- és kelet-európai baloldal? Az Eszmélet körkérdése és a beérkezett válaszok
2. Eric J. Hobsbawm : Egy gyerek Bécsben. Részlet az idén 90 éves történész önéletrajzi könyvéből
3. Walden Bello : Visszavonulóban a globalizáció?
4. Geoffrey M. Hodgson, Carlos Mallorquín : Geoffrey M. Hodgson és az intézményi közgazdaságtan
5. Greg Grandin : Milton Friedman és a birodalom közgazdaságtana. Az út a szolgaságtól
6. James K. Galbraith : Miért nem képesek a közgazdászok elismerni, hogy a cégek önmagukat szolgálják, nem pedig a piacot?
7. Kari Polanyi-Lewitt : Keynes és Polányi: az 1920-as és az 1990-es évek értelmezése
8. Tütő László : Kornai János A „Mit jelent a ‘rendszerváltás'” című írásának margójára
9. Andor László : Dilemmák és ellentmondások. Adalékok a hidegháború politikai gazdaságtanához Kornai János önéletrajza apropóján
10. Szarka Klára : Egy újabb amerikai tanmese, ezúttal a rossz kapitalistákról John Perkins: Egy gazdasági bérgyilkos vallomásai című könyvről
11. BAL-Zöldek : Állásfoglalás Tubesről
12. Richard de Zoysa : Bevándorlás Európába és az Egyesült Államokba – közös ügy vagy Amerika egyéni útja?

Vajon miért nincs Magyarországon – s voltaképpen az egész közép- és kelet-európai régióban – antikapitalista baloldal? Mik lehetnek azok az objektív és szubjektív tényezők, történeti-ideológiai, esetleg pszichológiai okok, amelyek idevezettek? Miképp lehetséges, hogy Németországban, Franciaországban, de másutt is, léteznek erős baloldali antikapitalista mozgalmak és szervezetek – nálunk viszont nem? Hogy Dél-Amerikában a populista (vagy annak nevezett) antikapitalista baloldal kormányzó erővé válhat – s nálunk jószerével még e mozgalmak neve is ismeretlen? Mi léphet a kommunista és szociáldemokrata mozgalom helyére? Netán ezek újjászületésében kell bíznunk? És addig mit tehetünk?

Agárdi Péter:

Sok területen nem érezvén magamat elég tájékozottnak, még a látszatát is el szeretném hárítani annak, hogy szakszerű, átfogó és magabiztos válaszom lenne erre a kérdésre. Adalékokkal, szempontokkal, mások számára akár élesen vitatható meggondolásokkal szolgálhatok csupán – olyan baloldali értelmiségiként, aki elsősorban a felső- és felnőttoktatás, a művelődés- és irodalomtörténet, valamint a jelenkori kultúra és média területén látja elsődleges hivatását. S aki évtizedek óta, sok tépelődéssel és nem kevés önkorrekcióval, de történetesen a baloldal kulturális tradícióit kutatja, rekonstruálja, ébresztgeti és törekszik megújítani.

A baloldal, történelmi léptékkel mérve, sohasem volt igazán erős Magyarországon. Amikor – önmagát is torzító-csonkító módon – "hatalmon volt", akkor sem elsősorban saját ereje révén, hanem a világháborúk utáni traumák és társadalmi kataklizmák kínálta remények, valamint a nemzetközi katonai egyensúly jóvoltából érte ezt el. Ugyanakkor tény: az államszocializmus borzalmakkal terhelt, diktatórikus, majd tekintélyelvű évtizedei valóságos társadalmi szükségletekből fakadó, korlátozott, de érzékelhető demokratizálódást és szociális igazságtételt, társadalmi-kulturális felemelkedést is hoztak, ezzel együtt felemás modernizációt és polgárosodást szintén. Mindez persze nem igazol semmiféle régi vagy újabb keletű "kádárista" nosztalgiát. Ám a periódus történelmietlen kiiktatása a nemzeti folytonosságból, mégoly ellentmondásos progresszív tendenciáinak totális tagadása szégyenlős "baloldali" tisztálkodásként szintúgy méltatlan, mint az egypártrendszer évtizedei jobboldali előjelű kriminalizálásaként: egyaránt szemérmetlen hamisítás és öncsaló historizálás, ami semmit nem old meg a mában, csak újabb tévutakra és zsákutcába vezet. A baloldal mai erőtlensége azonban nemcsak, nem elsősorban a szocialisták gyakran tetten érhető történelmi és kulturális amnéziáival, önérzettelenségével, túlhevült kényszeres kompenzációival és mazochista szégyenlősségével magyarázható – bár, pestiesen szólva, ez sem semmi. Többről, mélyebb okokról van szó, s természetesen nemzetközi dimenziók keretei között.

A világfolyamatok korszerű, marxi mélységű értelmezésének, elméleti és mozgalmi kritikájának ez idáig – minden tiszteletre méltó és intellektuálisan olykor felvillanyozó külföldi, illetve hazai kísérlet mellett is – erőtlen voltán túl az elsődleges ok szerintem a magyar helyzet feladattolulásos természetében érhető tetten. Illetve abban: hogy erre a napirendtorlódásra a baloldal nem találta meg a hatékony teoretikus és gyakorlati választ. Mintha analóg lenne a helyzet azzal a 100 évvel ezelőtti szituációval, amelyben Ady Endre is a "két meggyőződésű" embereket méltatta fanyar lírával. Ma egyszerre kellene

(1.) megállítani az ország pénzügyi romlását, helyreállítani a gazdasági egyensúlyt;

(2.) áttörést elérni az évtizedek óta, de legalább az elmúlt másfél évtizedben elodázott gazdasági, társadalmi, infrastrukturális és kulturális modernizáció terén (amit én nem tudok eleve burzsoá szlogennek, a multinacionális globalizációs tőke fedőszövegének tekinteni); végül

(3.) mindezeken a területeken s egyéb vonatkozásokban is megteremteni a szolidárisabb társadalom, a kiáltó esélyegyenlőtlenségeket legalább csökkentő magyar demokratikus modell stabil kereteit, garanciáit. Méghozzá egy olyan közegben, amelyben a

(4.) re- és újkapitalizmus megannyi ellentmondását, illetve a feladattolulás sokkját egyre agresszívebben használja ki a nemzetközi és a hazai jobboldali radikalizmus, a szélsőséges, vezérelvű "nemzeti" populizmus. Ha első látásra csak a "3. napirendi pont" tűnik is par excellence baloldalinak, a többit sem tudom elválasztani tőle, még kevésbé szembeállítani vele. Ugyanakkor látom e gubanc sűrűségét és kioldásának súlyos nehézségeit is – a zsákutcás magyar politikai kultúra rossz beidegződéseitől kezdve a társadalom egészének s főleg a leszakadó rétegeknek a tűrőképességén át a közszereplők többségének "tehetségéig".

Természetesen tudom, hogy a jobboldali radikalizmus sikere a történelemben gyakran a baloldal gyengeségének, a szociális és a jogállami konfliktusok kezelése erőtlenségének büntetése. Közvetve és részben a magyar liberális és a szocialista mozgalom, a baloldali-liberális kormányzatok nem egy tévedése is felelős lehet e veszély hazai terjedésért, sőt intézményesüléséért. De miközben a baloldal öntisztulásának szükségességéért, egy gyökeresebb és következetesebb esélyegyenlősítő stratégiáért, szociálisan érzékenyebb fejlesztéspolitikáért, markánsabb és konstruktívabb kapitalizmuskritikáért perelünk, ettől még nem "érthetjük meg" s nem "mentegethetjük" – hinaus mit uns – ezeket a veszélyeket, köztük a fiatal korosztályok soraiban terjedő szélsőséges és historizáló radikalizmus, a nemzetközi terrorizmus, az "egyetemes" fundamentalizmus, a nemzeti jelszavakkal visszaélő balos populizmus, egyáltalán, az erőszak tüneteit. Ez az Eszmélet hasábjain talán szokatlanul megengedő, "opportunistább" helyzettudat motiválja bennem azt a személyes hitvallást, hogy igenis: lehet demokrataként egyszerre aktív kiállással és belsőleg kritikusan kötődni a mégoly polgári baloldali arculatú, de sokszínű MSZP-hez.

Magam mind a modernizációt, mind a globalizációt, mind a nemzeti felemelkedést, mind az európaiságot belső alternatíváiban s nem predeterminációkban látom működni; s jelenleg – a demokratikus jogállam megvédése mellett – éppen eme alternatívák föltárásában és a baloldali "pólus" realizálásért való szívós küzdelemben látom a hazai szocialisták egyik legfontosabb teendőjét. Azzal együtt persze, hogy tisztelem, magasra értékelem a hosszabb távú jövő- és szocializmustervezetést, amellyel kapcsolatban e folyóirat oldalain és a hazai nyilvánosságban a legutóbb Ágh Attila, Bayer József, Dessewffy Tibor, Fejtő Ferenc, Földes György, Gyurcsány Ferenc, Hegyi Gyula, Kiss Viktor, Krausz Tamás, Mészáros István, Szalai Erzsébet, Szigeti Péter, Tamás Gáspár Miklós, Thoma László, Vitányi Iván és mások tollából is számos izgalmas fejtegetést olvashattunk. Tanulságos volt a Népszava hasábjain 2007 tavaszán lezajlott baloldaliság-vita is.

Igenis: a kiigazítási s főleg a modernizációs stratégiákon és fejlesztési projekteken belül valódi alternatíva az, hogy mit választ az ország, illetve a kormányzat. Például az egészségügy, jelesül a gyógyszerkassza elodázhatatlan rendbetétele kapcsán: a nemzetközi gyógyszeripari konszernek diktálnak-e, avagy – még ha nem iktathatók is ki az előbbiek érdekei – a társadalmi s ezen belül a szociális és a népegészségügyi szempontok dominálnak. Vagy hogy a kultúra övezetét, a közművelődést említsem: az elitművészet és a nagy nemzeti intézmények jogos támogatása mellett jut-e figyelem az elsősorban a legszegényebb rétegeket "elérő" közintézmények, a települési művelődési házak, könyvtárak, teleházak, a délutánra-estére is talán kinyitó iskolák valódi modernizációjára, digitalizációjára és szolgáltatásaik árának alacsonyan tartására. Van-e, lesz-e koncepció, akarat és pénz a népesség mind nagyobb része számára jelenleg szinte az egyetlen kulturális "fogyasztást" jelentő közszolgálati média értékközvetítő és társadalmi kiegyenlítő szerepének megújító védelmére – a digitális átállás periódusában is? S vajon merre megy a hazai felnőttoktatás és -képzés? Az alternatíva baloldali pólusa – szerintem – itt azt jelentené: az államnak az eddiginél sokkal célratörőbben és eredményesebben kellene támogatnia a munkaerőpiacról kiszorult vagy kiszoruló, a jórészt az általános iskolát sem elvégzettek, a félanalfabéták tanulását, a társadalmi trombózissal fenyegető szövegértési krízis enyhítését, másoknál pedig a szakmaváltásához, a beilleszkedéshez és alkalmazkodáshoz nélkülözhetetlen általános műveltségi szint emelését, egyáltalán a közkultúrát. Miközben természetesen bőséges tere van s legyen a konkrét munkaerőpiaci képzés, a vállalkozói szektor és a hobbi jellegű önképzés piacosításának. A gazdasági innovációs képesség mellett a magyar társadalom politikai mentalitása, konfliktuskezelő képessége, hiszterizálhatósága bizony nem kis mértékben szintén kulturális, jelesül felnőttoktatási és médiaszociológiai kérdés, ahogy ezt már a múlt században jól érzékelte Kunfi Zsigmond, Lukács György, Márai Sándor és Bibó István, s ahogy erre a 2006. őszi eseményeket elemző Gönczöl-bizottság jelentése is rámutatott.

Mindez talán apróságnak tűnik a globalizáció, a kapitalizmus, az ökológiai kockázatok és a szocializmus nagy világtörténeti kérdései felől. De miközben tisztelettel és nemegyszer azonosulással olvasom az újszocializmusra vonatkozó fejtegetéseket, sterilnek, sőt a baloldal pluralizmusa és hosszabb távon eredményes jövője szempontjából önveszejtőnek tartom a végletekig kiélezni azt a vitát, hogy vajon a kapitalizmus szociáldemokrata reformja, avagy az új szocialista rendszer osztályharcos megalapozása-e a baloldal elsődleges feladata és távlata. Szerintem belátható időn belül az utóbbihoz az előbbin át vezet az út, ha nem is automatikusan és kacskaringók nélkül, ha akár drámai kollíziók árán, arról nem is beszélve, hányféle kapitalizmus van ma a világban. A szocializmusfelfogások közötti viták termékenyek és jövőépítők, de csak addig a mértékig, ameddig nem kockáztatják, hogy – mégoly sebzett parlamenti demokráciánkat is veszélybe sodorva – a baloldali szociális és érzelmi szükségletekkel, illetve jelszavakkal visszaélő szélsőjobboldal legyen a nevető harmadik.

Amennyire hiba csak a szociáldemokráciát tekinteni ma a releváns és progresszív baloldalnak, annyira felelőtlen dolog az előbbire újra és eleve rásütni "a kapitalizmus szekértolójá"-nak bélyegét, s a (persze esetenként tévedő) baloldali politikusokat vulgáris osztálymeghatározással kompromittálni, illetéktelenné nyilvánítani. E tekintetben is van keserű tanulsága a fasizmusok egykori győzelmének és eszmei hagyatékuk új "népszerűségének", főleg a tízen- és huszonéves ifjúság körében, ahogy ezt a legújabb szociológiai fölmérések mutatják. Igaza van Krausz Tamásnak (Eszmélet 71. sz.), amikor egyként bírálja a globalizációkritikai mozgalmak romantikus nemzeti és romantikus kommunista változatát. Magam egy picit még tovább is lépnék: nem a globalizáció vagy éppen a modernizáció általános kritikájára van szükség, hanem a globalizáció többarcú, alternatív természete baloldali lehetőségeinek a fölerősítésére, érvényesítésére, ahogy ezt Manuel Castells is képviseli a hálózatosodás nemzetközi trendjének természetrajza kapcsán.

Attól még lehet valaki következetesen baloldali, hogy nem szidalmazza napjában legalább háromszor a globális kapitalizmust. S attól még korántsem, sőt végképp nem baloldali, hogy – nem kínálván ésszerű, reális és demokratikus válaszokat a nagy társadalmi kihívásokra – pusztán szitokszóként emlegeti a (neo)liberalizmust és valamiféle (bármiféle?) antikapitalizmust tűz a lobogójára. Ugyanakkor a következetes és távlatos baloldaliság, sőt maga a szociáldemokrácia sem érheti be a kapitalizmus (éppen regnáló, bár nagyon is sokféle arculatú) formációjával, illetve annak különböző jelzőkkel történő eufemizálásával. A szocializmus nemcsak emancipációs értékrend, nemcsak eleven történelmi és kulturális tradíció, nem is csupán rendszerkritikai mozgalom, hanem évszázados remény, távlat, jövőkép – még ha XX. századi inkarnációi sok vonatkozásban kompromittálták is. És még ha humánus-demokratikus realizálódása (ami vélhetőleg maga is elválaszthatatlan a globalizációtól) jelenleg nemis tűnik közelinek.

A közelmúltban volt ötven éve, hogy elhangzott Lukács György egykor veszélyesnek minősített 1956-os nyári előadása, A haladás és reakció a mai kultúrában. Azé a Lukács Györgyé, akit magam, sokaktól eltérően – minden tévedése, vétsége ellenére is – a demokratikus baloldal és a nemzeti progresszió nagy személyiségei közé számítok. Persze a tanulmánnyá érett előadás számos tétele mára megfakult, utópiának vagy éppen doktrinernek minősül, de lényegi mondanivalója – mutatis mutandis – ma is időszerű. Az leginkább, hogy az aggasztó világtrendek keretein belül, a szocializmus értékrendje és távlata mellett kiállva is, Lukács a demokratizmus és a humanizmus széles szövetségi táborában látja a valódi progressziót. Miként a lényegi irányvételt, a tertium datur igényét tekintve szintén újraolvasandóan aktuálisnak hiszem az 1968-as A demokratizálás jelene és jövője c. munkáját – ha megannyi passzusa elavultnak tűnik is. "Pillanatnyilag" mindenesetre az ebben a tanulmányban előre jelzett diszkontinuitások drámai, roppant ellentmondásos, feladattolulásos korszakát éljük.

Ha a szocializmus itt és most egyelőre "csupán" a kapitalizmus kritikai-korrekciós ellensúlya, a modernizációs reformok baloldali irányának "eszköze", a jövőre való kulturális-elméleti fölkészülés széleskörű és eleven mozgalma is, ez sem kevés. Elvtelenségeket és megalkuvásokat persze aligha igazol. De éppen elegendő kihívás arra, hogy – akár éles belső vitákban, de a fő frontot nem feledve – magához térjen és megújuljon a magyar baloldal.

---

Artner Annamária:

A kérdésre adott válaszom központi eleme a múlt rendszer értékelése. Ez véleményem szerint már létére is rányomta bélyegét, nagyban előkészítette bukását, azt követően pedig különösen hatékony fegyverré vált az emberiség ocsmányságainak történetében csúcsot döntő kapitalizmus, illetve annak urai és fizetett vagy önkéntes apologétái kezében.

A kiindulópont: a világhelyzet

A baloldal nyomorúságos helyzetének közvetlen oka a szocialistának nevezett rendszer összeomlása. A Szovjetunió szétesése s a nyomában fellépő elméleti zűrzavar és gazdasági válság a kapitalizmus látszólagos győzelmét hozta az emberiség számára lehetséges társadalmi formációk versenyében. Ezen a talajon a baloldal szerte a világon defenzívába került. Nyugaton sincs ütőképes, következetesen antikapitalista baloldal, amely alternatívát tudna kínálni. Amire jut: némi reformista követelés a kapitalizmus keretein belül.

Lásd például az európai ATTAC-ok 10 pontját, amely a polgári demokrácia intézményeibe követel nagyobb/következetesebb beleszólást a választópolgárok számára, átláthatóbb döntéshozatalt és a közelebbről meg nem határozott erők lobbizási lehetőségeinek visszaszorítását. (Még csak meg sem említve például a tevékenységét egyébként teljes nyíltsággal, intézményes keretek között végző, az EU neoliberális fejlődését meghatározó nagyvállalati lobbit, a "European Round Table"-t.) Gazdasági téren a jóléti állam intézményeit követeli vissza, esetleg bővített formában. Csupa "wishful thinking".

A történelmi múlt

Régiónkban formailag még rosszabb a helyzet, ami azonban nem jelent lényeges tartalmi különbséget a nyugati baloldal illúziókban fürdő szabadidős tevékenységéhez képest. Ennek a rosszabb helyzetnek az oka Kelet-Európa történelmileg kialakult félperifériás, függő helyzete, amely kapitalizmusát is csak félig engedte kiemelkedni a feudalizmusból: "dzsentri-kapitalizmus", klerikális talajon. A félperiféria kapitalizmusa nem rendelkezik nagytőkével, a nemzeti burzsoázia tehát kiszolgáltatott a külföldi nagyvállalatok versenyének. Ez táplálja idegenellenességét, nacionalizmusát.

Hasonló módon működik az antiszemitizmus is: ahogyan a külföldit gyűlölik a nagytőke helyett, úgy gyűlölik a "zsidót" az uzsorás helyett (lásd Marx: "A zsidókérdésről").

A rendszer függő jellegéből következik gyengesége is. A félperifériás fejlődés az osztályokat elmaradott helyzetükben rögzíti: az uralkodó osztály vagy feudális alávettsége, vagy komprádor jellege miatt függő, ezáltal ingatag, ami a pozícióját veszélyeztető legkisebb megnyilvánulással szemben is különösen ingerlékennyé teszi. Hasonlóképpen áll a dolog a dolgozó osztályokkal is: paraszti jelleg, a nagyüzemi munkásság hiányával. Ezek nem tudnak/mernek szembenézni a rendszerrel és a saját helyzetük javítását ígérő megoldás szükségszerű természetével. Szervilizmusuk ajándék uraik számára.

A jelen

Az 1945 utáni fejlődés ("kimozdítva" a történelmet addigi "rendes", darutollas, kutyabőrős, kardlapos menetéből) lerombolta a múlt hierarchiáit, és egy új típusú integráció révén felszámolta a nemzetek közti kizsákmányolást is.

Ebből különösen nagy teher hárult a természeti kincsekben bővelkedő Szovjetunióra, amelytől évtizedeken keresztül országok sora kapta megfizethető áron, a közvetlen termékcsere alapján a fűtőanyagot – még az olajárrobbanások után is csak "csúszó árbázison", tehát a világpiacinál évekig olcsóbban -, csökkentve ezzel a Szovjetunió saját termelőalapjainak fejlesztési ütemét.

1989 után azonban egy csapásra helyreállt a régi képlet, annyi módosítással, hogy a globalizáció korában (és mert a rendszerváltás külföldi tőke nélkül nem volt végrehajtható) a félperiférián kiéleződött a zombiként újraéledő komprádor és dzsentri uralkodó osztály ellentéte, miközben az alul lévőket nem képviseli senki.

Semmilyen társadalmi mozgás, semmilyen osztály érdekképviselete nem lehet meg saját értelmiség nélkül. A baloldali mozgalomban kiváltképpen kitüntetett szerepet játszik az értelmiség, lévén a mozgalom alapja a ráció. A félperifériás közép- és kelet-európai értelmiség azonban vagy az uralkodó osztályhoz dörgölődzik, vagy "népi", "nép-nemzeti" jelszóval a korlátolt paraszti érdekek szolgálatába szegődik; ezzel – paradoxnak tűnő módon – a dzsentri uralkodó osztály malmára hajtva a vizet. A globalizációs akolba megtérve csak annyiban változik a helyzet, hogy az értelmiség egy része a globális tőke szolgálatába áll, szaporítva a törésvonalakat az amúgy is szanaszéjjel szabdalt félperifériás társadalomban. Komprádor elit és neoliberális értelmiség, nemzeti tőke és "nép-nemzeti értelmiség" áll szemben egymással, miközben mindkettő szemben áll a történelmileg progresszív (de atomizált) dolgozók hadával és ezek forradalmi értelmiségével – amely, az előbbiek nagy szerencséjére, ma gyakorlatilag nem létezik, de szabad szemmel legalábbis nem látható. (Ha valahol egy-egy képviselője véletlenül mégis felüti a fejét, akkor önkéntesek hada jelentkezik, hogy lecsapja.)

A központi kérdés: a múlt rendszer jellege

A történelemnek ez a "normális" fejlődése azonban csak megnehezítené, de nem tenné teljesen lehetetlenné a progresszív antikapitalista baloldal létét. Ami lehetetlené teszi, az a múlt rendszer értékelése, ami már a rendszer működése során is mint "titkos féreg" rágta el a gyökereit, bizonytalanította el híveit, gyengítette vezető erejét – úgy a dolgozó tömegeket, mint a pártok legigazabb tagjait.

Ma a szocializmust széles körben azonosítják a letűnt rendszerrel, kiváltképpen annak fonákságaival, tévedéseivel és bűneivel, és tetteit egészben elutasítják. Államosítás, centralizálás, tervezés, tervezett külgazdasági kapcsolatok, szövetkezetesítés, a szólásszabadság szükségszerű korlátozása, az álinformációkat kiszűrő cenzúra, államilag irányított tömegoktatás, népművelés és kultúra, a tömegek kulturális-ideológiai felvilágosítása, a rendszerellenes erők bebörtönzése stb. összekeveredik a kiskirálykodással, a visszaélésekkel, a közösséggel szembeni lelkiismeretlenséggel, az ártatlanok bebörtönzésével, a jogos kritika elnyomásával stb. Ez utóbbiak óriási méretűre duzzasztásával az alternatíva bukásán ujjongó uralkodó osztályok és kiszolgálóik sikeresen kriminalizálják a kapitalizmus meghaladásának történelmi kísérletét.

Az elutasítás magán a kommunista mozgalmon belül sarjadt, és alapja a türelmetlenség: a kapitalizmus megdöntésétől sokan rögtön a szocializmust, sőt a kommunizmust várták és várják. Ezért nem fogadják el (anarchista és/vagy liberális indíttatásból) azt a rendszert sem, amelyet Marxék a proletáriátus diktatúrájának neveztek. Azt pedig, hogy ez egy egész (közelebbről meg nem határozott, de a történelmi tapasztalatok szerint igen hosszú) korszakon át tarthat, végképp elutasítják. Ez a gondolkodás különösen jellemző a köztes helyzetű értelmiségre, amely az új rendtől mindenekelőtt saját felemelkedését várta.

Átmeneti társadalom

A múlt rendszer csak akkor lehetett volna eltorzult szocializmus, ha előbb szocializmus lett volna. De nem volt. (Ezért nem tartom helyesnek az államszocializmus kifejezést, és ezért volt hibás az 1936-os szovjet alkotmányban rögzíteni a szocializmus tényét.) A legfontosabb, a termelés leválasztása a magántulajdonról (magánérdekről) megtörtént, a termelést nem a profitszempontok irányították, ezért kapitalizmus sem volt. A termelőeszközök azonban továbbra is elváltak a közvetlen termelőktől, és megmaradt a munkamegosztás is. A rendszer jellegét illetően osztom Rozsnyai Ervin álláspontját, aki szerint a kapitalizmus és a szocializmus közti átmenetről, formációelméleti értelemben átmeneti társadalomról volt szó.¹ Az átmenetben, amely tehát nem osztály nélküli és nem állam nélküli állapot, és nem is egyirányú utca, szükségszerűen egyszerre vannak jelen a szocialista és kapitalista jegyek (demokrácia és diktatúra, terv és piac, együttműködés és verseny, közösségiség és individualizmus stb.). Jó esetben az utóbbiak egyre kisebb arányban. De ahhoz, hogy ez bekövetkezzék, szüntelenül küzdeni kell, és a tévedések, hibák lehetősége óriási.

Hiszen már az is milyen konfliktussal jár, hogy államosítani kell az ipart – előbb a legnagyobb vállalatokat, aztán a kisebbeket és tovább. Meddig és milyen ütemben? Az 5, 10 vagy 50 alkalmazottat foglalkoztató vállalatot mikor? Ha ezeket nem, mi lesz, ha növekedni kezdenek? És a sarki cipész, aki persze csak saját munkájából él, és csak annyit keres önállóan, amennyi megélhetéséhez szükséges? És a lángossütő? A butikos? Ők meddig élhetnek, mint hal a vízben? Ha örökké, akkor miből lesz a szocializmus? És meddig kell várni arra, hogy a parasztság önként szövetkezetbe tömörüljön? Stb., stb.

De még ennél is lényegesebb, mert a társadalom egyenlőségeszményének mond ellent, hogy a fizikai és szellemi munkák elválnak egymástól, privilegizált helyzetet biztosítva az utóbbit végzőknek. E kettéválás megszűnéséhez a technológiai fejlődésen át vezet az út. (Ezt a feladatot mára a globális kapitalizmus részben és technikai értelemben elvégezni látszik, a mögöttünk lévő történelmi jelentőségű kísérlet idején azonban még messze voltunk a fizikai munkák kiküszöbölésétől.) Az átmeneti társadalom technikai fejlődéséhez képzett és odaadó mérnökök kutató-fejlesztő munkájára van (volt) szükség – vagyis jórészt szellemi munkára, miközben a termelésnek lehetőleg napról napra magasabb szinten kell(ett) kielégíteni a szükségleteket, sok-sok fizikai munkával (is). A mérnöknek, tanárnak, kutatónak és művésznek önmaga privilegizált pozíciója megszűnéséért kellene fáradozni (amit a fizikai munka és ekképpen a "proli" iránt érzett megvetésük miatt a legkevésbé sem szeretnének), miként az átmenet államának saját elhalásáért. Mindez nem megy máról holnapra, s addig a társadalmi különbségek tovább élnek.

A döntő kérdés az átmenet egyes eseményeinek, korszakainak, intézkedéseinek, eszközeinek stb. megítélésben, hogy melyek mutattak a szocializmus felé, és melyek vissza. Tovább nehezíti az értékelést, hogy nem a közvetlen hatás, hanem a hosszú távú szempont a döntő.

Lehetséges, hogy a piaci viszonyok élesztésére van szükség az előrehaladáshoz, de az is, hogy ezzel éppen a visszautat egyengetjük. Az elsőre az oroszországi NEP, a másodikra a magyarországi 1968-as új gazdasági mechanizmus, vagy a vállalati gazdasági munkaközösségek 1980-as években történő bevezetése a példa.

Ez azt is jelenti, hogy az eszköz (lévén az csak egy forma) ellentétben állhat a céltársadalomban majdan alkalmazandó (alkalmazható) eszközökkel. Ha nem lenne ilyen eltérésre szükség, akkor az azt jelentené, hogy a céltársadalom már meg is valósult: már most olyan eszközöket alkalmazhatnak az emberek az egymás közti érintkezésben, a társadalmi újratermelési folyamat egészében, amelyeket egy osztály nélküli társadalom alkalmaz. Éppen abból tanulhatnánk a legtöbbet a jövőre nézve, ha meg tudnánk állapítani, mi volt szükségszerű a szocializmus (majdani) győzelme szempontjából, mi nem, és mi volt egyenesen káros – ahelyett, hogy arra keressük a választ: mi volt kellemes vagy kellemetlen, szép vagy rút a létező szocializmusban.

Az "új ember" születése

Az átmenetben nemcsak a gazdasági-társadalmi alapokat kell kiragadni a kapitalizmus kezéből, hanem a kapitalista viszonyok tudati elemeit is. A tudat (erkölcs, kultúra, értékrend) pedig még sokkal lassabban változtatható, mint a gazdasági, jogi formák.

A kapitalizmus tudati lenyomatai, az önzés, kapzsiság, hiúság, irigység, lustaság, kishitűség, rosszindulat, bizalmatlanság (a jóval, az önzetlenséggel szemben), hiszékenység (vonzódás a könnyű megoldások iránt), miszticizmus, intolerancia stb. és a már említett türelmetlenség dolgoznak az átalakulás ellen. Ezek a tudatos és ösztönös romboló erők ott élnek a rendszert fenntartó politikai, adminisztratív és értelmiségi rétegek soraiban, és szüntelen utánpótlásra lelnek a nagyon is kapitalista tudatú tömegekből, saját boldogulásukra használva fel a hatalmat, amit önmaguk hatalma ellen kellene fordítaniuk. Az ilyen rosszindulat, szabotázs vagy ostobaság előszeretettel támad a szocialista eszmék és megoldások legbecsületesebb hordozói ellen.

A rendszer ellenerőinek leszerelése végett korlátozni kell a szabadságjogokat, ami megint csak ellentmondásos dolog: a kapitalizmust nem lehet meghaladni az emberek cselekvő együttműködése nélkül, hiszen az új társadalom éppen az emberek felszabadított energiáira épül. Az új tudatosság, a közösségi gondolkodás és cselekvés azonban csak a gyakorlatban alakulhat ki: nem lehetnek "szabadok", mielőtt létrejönnének. Ráadásul a szabadságjogok korlátozása több társadalmi réteg ellenkezését vívja ki, kivált azokét, akik a legkevésbé képesek individuumukat alárendelni a közösség érdekének.

Igaz, a politikai szabadságjogok e korlátozásáért cserébe az átmeneti társadalom a legalapvetőbb emberi jogokat (lakhatás, egészség, oktatás, kultúra stb.) általánosan és egyetemlegesen, alanyi jogon biztosítani tudja, ami közvetlenül és szinte azonnal bizonyítja az emberek számára az új (bár még csak átmeneti) rendszer fölényét a régivel szemben. Ez ma is így van például Kuba esetében, amelyet a kelet-európai és magyar "baloldali" értelmiség nagy része minden alaposabb megfontolás nélkül, pusztán a politikai szabadságjogok – a szigetországgal szemben immár fél évszázada embargópolitikát folytató, hangsúlyozottan szocialistaellenes, sőt fasizálódó impérium, az USA (!) propagandája alapján vélt – korlátozása miatt elutasít.

Állandó harc ez tehát az átmenet két arca (szocializmus, kapitalizmus) között, ahol a kimenetelt semmi nem garantálja.

*

Az antikapitalista baloldal siralmas állapota a múlt rendszer bukásából adódik. Ez a baloldal csak akkor fog felébredni tetszhalott mivoltából, ha a múlt rendszer értékelése a helyére kerül. Amíg ez nem következik be, addig el van zárva az az egyébként is roppant göröngyös út, amely kifelé vezetne a kapitalizmusból. Ameddig a médiában gyakran szereplő vezető baloldali értelmiség a felmérések szerint napjainkban radikálisan (szélső)jobbra tolódó egyetemi ifjúság körében kijelenti, hogy tisztességes antikapitalista mozgalmak nem dumálni, hanem kapitalizmust dönteni szoktak, de abból ugyanaz lesz, mint lett '17 után "és tudjuk, hogy az tarthatatlan", addig nincs más lehetősége az ifjúságnak, mint vagy a magyarság szent ügyét sikerre vivő nemzeti államban hinni, vagy a "semmi hatalmat senkinek" anarchista frázisába fojtani ösztönös forradalmiságát – és mindkét esetben a tőke ámokfutását egyébként tényleg párját ritkító arroganciával vezénylő "szoclib" miniszterelnök lemondását követelni, utat nyitva a szélsőjobb felé…

A "mi a teendő?" kérdésére tehát csak azt a számomra is fájóan sovány választ tudom adni: minél többször, minél többekkel megismertetni egyfelől a kapitalizmus alapvető (marxi) törvényszerűségeit (leszámolandó a "lehetséges jó kapitalizmus" illúzióval), másfelől pedig a múlt rendszer átmeneti természetét, kettős jellegét. A múlt rendszerben dolgozó elkötelezett öregek tapasztalatait – amíg még lehet – begyűjteni arról, milyen kezdeményezések voltak, azok milyen sikerrel zárultak és miért. Mik, kik, hogyan voltak a kudarcok (szabotázsok, bűnök) okai, miben rejlett a siker? Mit kellett volna másként tenni?Mert a múlt rendszer a mi múltunk. Tanulságai és az általa kínált perspektíva nélkül a tőke elnyomásával szembeni lázadás csak a fasizmus veszélyét idézheti fel.

Jegyzet

¹ Lásd Rozsnyai Ervin: Szocializmus volt vagy valami más? Budapest, 2002, a szerző kiadása; uő: Forradalmi és ellenforradalmi Szovjetunió. Budapest, a szerző kiadása, é. n.

---

Harsányi Iván

"Egyszer régen – írta Korolenko, a XX. század elejének nagy orosz elbeszélője -, sötét őszi estén, egy zord szibériai folyón vitt végig az utam. A folyó egyik kanyarulatánál, a sötét hegyek lábánál, hirtelen fény villant föl előttünk. – Hála Istennek! – mondtam örömmel -, közel már az éjszakai pihenő! Az evezős megfordult, vállán át rápillantott a fényre, és fásultan újból nekifeküdt az evezőnek. – Messze van az még!

Nem hittem neki: előttünk ragyogott a fény, élesen, kiválva az alaktalan sötétségből. De az evezősnek igaza volt: kiderült, hogy tényleg messze van.

Mostanában gyakran jut eszembe ez a sziklás hegyektől beárnyékolt sötét folyó és a lobogó fény. Azelőtt és később is sok fény csalogatott a közelségével, nem csupán engem egyedül. Az élet azonban mindig csak ugyanazon zord partok között folyik, a fények pedig messze vannak. És megint csak neki kell feküdni az evezőnek…

De mégis… mégis… előttünk – ott a fény!"

Objektív okok

A baloldal tétovaságának, gyengeségének legfőbb oka az, hogy ez a fény, ha egyáltalán, hát roppant messze lobog. A rendszerváltást követő évtizedben a tisztánlátást nagyon megnehezítette a világ és a térség helyzetének kaotikusnak látszó kavargása, az új nemzetközi hatalmi struktúra minőségének és ellentmondásainak időleges átláthatatlansága. Nem csak a baloldal szédült tőle. Súlyos perspektívazavarokkal küzdött a konzervatív jobboldal, amely évtizedekkel előbbi hagyatékát próbálta kiásni a föld alól, és a demokrácia felhőtlennek tetsző diadalától megszédült liberális világ is (lásd: "a történelem vége"). A beállott, megrázó erejű változás haszonélvezőinek interpretációs offenzívája csupán másodlagos szerepet játszott a baloldal tanácstalanságában. Jelentős dolgozó tömegek valóban azt várták, hogy a szociális emancipáció történelmi léptékű, de felébe-harmadába maradt projektumai után az új világ legalább gyors, kézzelfogható anyagi felemelkedést hoz nekik. Az első csalódások után az Európai Unióba való belépés távlata keltette új életre a várakozásokat. Ez a helyzet nem kedvezett a reális tájékozódásnak, a követelményeknek megfelelő baloldal kialakulásának.

Szubjektíve

A "szociológiai" baloldalt (vagyis a társadalomnak azt a jelentős hányadát, amely számára itt és most a kapitalizmus nem hozhatta meg életproblémáinak elviselhető rendeződését) az előző évtizedek ebben a térségben nem készítették föl az ellenálláshoz szükséges gyors, spontán megszerveződésre. Még kevésbé a megfelelő politikai reagálásra, legkevésbé a sémáktól mentes, mindezek kibontakozásához elengedhetetlen elemzésre. Az addigi baloldal új politikai formációkba csoportosuló, szükségképpen tarka, egymás között is torzsalkodó erői, nem kevésbé zavarodott ideológusaikkal, szintén kevéssé tudtak hozzájárulni a kellően rugalmas és hatékony fellépéshez. Egy részüket ebben akadályozta, hogy a megújulást a nyugati szociáldemokrácia más társadalmakban kialakított, korábbi évtizedek viszonyaihoz kötődő sémáiból akarták levezetni. Másokat a történelem "kratkij kursz"-szintű ismerete és szemlélete kötötte gúzsba. (Mindkettő napjainkban is él.)

Mára a nemzetközi és a térségbeli realitások is többé-kevésbé tisztázódtak; jóval átláthatóbbá vált a helyzet. A kezdetben létező vagy létezni látszó alternatív lehetőségek azonban régen lezárultak. A térség nem kereshetett adottságainak megfelelő sajátos megoldásokat, hanem integrálódott (nem csak mások integrálták; saját elitjeinek mozgékonyabb, a szituációt és lehetőségeit gyorsabban átlátó része is törekedett erre) a globálkapitalista nemzetközi gazdasági rendbe és intézményrendszerbe, ennek összes következményével.

Egyszersmind a világ más részein – különösen a legutóbbi évek során – olyan folyamatok indultak el viharos sebességgel, amelyekre ugyan a kelet-európai baloldal kevésbé figyel, de amelyek merőben új tendenciákat táplálnak. A centrumból kiáramló pénz- és működő tőke, amelyet (ki emlékszik még?) a profit utáni hajsza ismét "végigkergetett az egész földgolyón" (most elsősorban az 1990-ben tőkés irányban elindult államokon és térségeken), ezen is túllépett azóta. Bizonyos értelemben "visszaviszi" az elmaradottabb országokból kiszivattyúzott anyagi erőt, hogy ott helyben csinálja a profitot, előnyösebb feltételekkel, de immár hamisítatlan tőkés formákban. Ezáltal azonban, a történelemben első ízben, ott is létrejön (létrejött) a világpiacon is versenyképes korszerű ipari és pénzügyi nagytőke, amely máris az élvonalba tör (Kína, India). Ez az egyenlőtlen fejlődés (lám, egy másik elfelejtett fogalom) új hullámát gerjeszti, aminek az eredményei kiszámíthatatlanok. Európa – benne most már a mi szűkebb régiónk – és némileg Japán is nehéz versenyhelyzetbe kerül. A kelet- és közép-európai baloldalt ez annyiban érinti, hogy reménytelen minden olyan útkeresése, amely a szokatlan, országait nyomasztó feszültségek okát és megoldását saját nemzeti talaján vagy akár a szűkebb régióban keresi. A baloldal új stratégiái Kelet- és Közép-Európában is csak a legújabb fejleményeket is számításba vevő globális elemzés alapján születhetnek. Különösen áll ez a rendszerkritikus baloldalra.

A kapitalizmus a 19. századtól mindig is világrendszer volt, de korábban a különböző térségekben eltérő módon érvényesült. A centrum és részben a félperiféria területén jól strukturált társadalmi-gazdasági rendként volt jelen; a többi részt többé vagy kevésbé prekapitalista mivoltában tagolta be a tőkés világpiacba. Mészáros István professzor még néhány évvel ezelőtt (2004-ben) is arra figyelmeztetett, hogy "csaknem hárommilliárd ember ma sem az értéktöbblet kapitalista termelésének a szabályai szerint teremti meg életfeltételeit".¹ Ám, bár hiba volna akár egy erőteljes tendenciát is kész tényként regisztrálni, úgy tetszik, hogy ez a megosztottság napjainkban utolsó évtizedeit éli. A tőke vihara a kelet- és közép-európai félperifériát bekebelezve, olykor rajta csak átfutva, továbbhalad Kelet és Dél felé. Ennek a fejlődésnek a következő két-három évtizede döntő jelentőségű lesz annak az ellentmondáshálónak a kialakulása szempontjából, amely a mi országainkban is létrehozhatja a szociális emancipáció erőinek, netán a politikai baloldalnak valamilyen, a mostaninál sokkal egészségesebb, világosan rendszerkritikus, de a nosztalgiáktól megszabadult, szükségképpen globális erejét. Kína nem a tegnapi szocializmus sokak képzelte sikeresebb továbbélésével, hanem markáns, olykor brutális kapitalista fejlődésének konfliktuskeltő, kihívásokat támasztó erejével járulhat hozzá ehhez. A kelet-közép-európai baloldalnak ilyen erőtérben kell helytállnia, miközben erre alig van felkészülve.

Térjünk vissza a körkérdésben érintett térségbe.

A baloldal cselekvőképtelenségének a legfontosabb politikai oka itt az, hogy a kormányrúd a régió minden országában a tarka összetételű, új birtokon belüli rétegek kezébe került, és a széles értelemben vett baloldal ezek két szárnya közé szorult. Egyikük az összeoml(aszt)ott kommunista vezetésű állammal olyan retorikát, víziót állított szembe, amely konzervatív-konfesszionális-etnocentrikus eszméivel, az 1920-1945 közötti korszak tapasztalatai miatt baloldali gyomor számára befogadhatatlan. Támogatói között a térségben nemcsak az uralkodó elit egy része található, hanem olyan milliók, akik nem tudnak lépést tartani a globalizálódó világ tőlük megkövetelt igényeivel. Ettől lesznek antiglobalisták, euroszkeptikusok, múltba fordulók. Ennek a szárnynak a hívei az újkapitalizmussal (amelynek létrejöttét pedig sokféleképp elősegítették, és tudtukon kívül fenntartásához most is hozzájárulnak) régi családi, társadalmi életmodelleket állítanak szembe, vallási, nemzeti alapon. Szemléletükben ennek megfelelően (és nem pusztán valakik propagandájának a hatására) megtalálhatók a rasszizmus alig álcázott elemei. Ez a szárny a világgazdaság mai tendenciáit figyelembe véve az ár ellen úszik, hosszabb távon kudarcra van ítélve, de ennek a kifutását évtizedekkel mérhetjük. Tömegeinek megőrzése végett gyakran éles, demagóg, szelektív antikapitalista szólamokkal áll elő. Nem véletlen, hogy megnyilvánulásaiból a baloldal egyes szektorai az övékkel rokon hangokat vélnek kihallani, akcióik ezért keverednek olykor azokéival; íratlan szövetségre lépnek velük. Ezt a betegséget nehéz kinőni, mert a kétféle tiltakozás gazdasági alapja szinte ugyanaz, csak a tiltakozástól várt kibontakozás távlata tér el.

A kelet- és közép-európai jobboldal fontos, súlyos következményekkel terhes törekvése, hogy fölülvizsgálja a 20. század döntő mozzanatának, a második világháborúnak a tanulságait, kimozdítsa sarkukból a Hitler-ellenes koalíció győzelmével előállt történelmi helyzet eszmei és politikai alappilléreit. Ennek felel meg a két háború közti radikálkonzervatív és szélsőjobb államalakulatok és eltérő arculatú vezetőik (Piłsudski, Horthy, Antonescu, Tiso, mostanság már Szálasi, Pavelić) rehabilitálása, nemkülönben kisebb-nagyobb sarzsit viselő csicskásaik rehabilitálása, piedesztálra emelése. Ennek a jelentősége nem csupán a történelemoktatást, egyes, annak idején általuk különösen sújtott rétegek közérzetét érinti, hanem a baloldalnak az antifasiszta ellenállásban kikovácsolódott világlátását, végső soron az emberi emancipáció alapértékeit kezdi ki. A baloldal bénultsága azonban nehezíti, hogy ezzel szemben hatékonyan lépjen föl.

A baloldal egyes osztagai és a szélsőjobb közötti érintkezésnek – a most említett törekvéseken túl – határt szab, hogy az elit jobbszárnya az antikommunizmus olyan durva formáját képviseli, amely a baloldal legtöbb komponensét, az egykori kommunista kormányzatokhoz való viszonyuktól függetlenül, taszítja, félelemmel tölti el. Erősíti ezt a hatást, hogy a jobboldal a KP-k egykori tagjainak (több országban ez azonos a néhány évtizeddel ezelőtti társadalom közéleti aktivitást tanúsító részének többségével) a politikai életből való kiszorítását, életfeltételeinek a korlátozását, szervezeteinek a betiltását tűzte napirendre. A tehetetlenséget fokozza a kommunista vezetésű rendszerek torz hatalomgyakorlási módszereinek (a sublótfiókban bomladozó valódi és imaginárius csontvázaknak) az emléke. Valódi alapja azonban az alternatíva hiánya. Az uralkodó elit másik szárnya ugyanis, a baloldallal való találkozási pontjai dacára, nem kínál megnyugtató alternatívát a rendszer elháríthatatlan bajaival szemben.

Ez a másik szárny, amely önmagát modernizálónak tekinti, átlátja, hogy a bajokból a kiutat nem lehet "hátrafelé", avas régi létformák újraépítgetésével és a nekik megfelelő eszmetöredékek fölélesztésével keresni. Hajlandó feltétel nélkül vállalni a világpiac és urai által diktált irány- és szerkezetváltást. Reménye és állítása, hogy ezen az úton "előremenekülve" társadalmaink fölkapaszkodhatnak a centrum szekerére. Ezzel egy-két évtized leforgása alatt haszonélvezőivé válhatunk a világgazdasági centrum által biztosított komparatív előnyöknek. (Mint láttuk, ezek néhány évtizedes távlatban jelentősen megcsappanhatnak.) Szemléletének fontos – nem teljesen alaptalan – eleme, hogy "tulajdonképpen nem nagyon van választási lehetőség": ha előre akarunk jutni, az árral egy irányban kell mozogni, vállalva ennek összes, olykor fájdalmas szociális következményeit. Ez belesimulást feltételez a nem összeesküvők, hanem a viszonyok által diktált neoliberális világrendbe.

A modernizáló szárny vezető erejévé bizonyos időszakokban térségünkben is a szociáldemokrácia válik. Ez összefügg viszonylagos nemzetközi szervezettségével, világhálózatának kohéziós erejével, bizonyos, nem is keskeny rétegekben máig megőrzött rokonszenv-potenciáljával. Befolyását annak is köszönheti, hogy a Willy Brandt – Bruno Kreisky – Olof Palme-trió az 1970-es években (történelmileg az utolsó lehetséges pillanatban) kiterjesztette a világmozgalom hatókörét a "harmadik világra". Kelet- és Közép-Európában, ahol a korábbi, kommunista vezetésű rendszerek bizonyos szintű létbiztonságot garantáltak a nép nagy rétegeinek, a szociáldemokraták objektív, illetve vállalt feladata néha az, hogy megpróbálják elviselhetőbbé tenni a globalizáció okozta, e téren mutatkozó legkirívóbb visszaeséseket. Ez nem is mindig jelentéktelen enyhítéseket hoz. Végül azonban szinte minden esetben "falnak ütköznek" velük. A modernista szárny főszereplői ugyanis, választói befolyásuk mértékétől függetlenül, a liberálisok, illetve a szociáldemokratáknak hozzájuk legközelebb álló része. Nem vitás: az ő fejlesztési vízióik illeszkednek leginkább a jelenlegi világtendenciákba. A tőkefelhalmozás gyorsítását gátló szociálisintézkedés-csomagokkal a gazdaság külső és belső egyensúly-követelményeit szegezik szembe, amiben a nagy világgazdasági centrumok támogatják őket. Az eredmény rendszerint a meakulpázó önbírálat és a fő sodorba való visszaigazodás. Ennek azonban az a következménye, hogy a szocializmus, amely érett formájában úgy jelent meg a történelemben, mint az egész emberiség teljes emancipációját hozó eszme és mozgalom, ebben a mai, többek közt kelet-közép-európai formájában igencsak korlátozott értelemben tudja ellátni emancipáló hivatását. Ez is fokozza a potenciális baloldali bázis zavarodottságát.

Az uralkodó rétegek modernizáló szárnya mégis fontos történelmi szerepet tölt be: nagyjából azt, amelyet Marx a Kommunista Kiáltványban a felemelkedő burzsoáziának tulajdonított. Tevékenységével megérleli, kiélezi, világossá teszi a fennálló világrendnek és helyi változatainak az ellentmondásait. Ezalatt új generációk nőnek föl, amelyeket már nem nyomaszt a 20. századi társadalmi kísérletek nyomasztó terhe. A modern technika segíti majd őket a szervezkedésben, kiváltképp pedig az információk gyűjtésében, amely feltétele jó tájékozódásuknak. (Igaz: eszközül szolgálhat manipulálásukhoz, féken tartásukhoz is.) Ki tudja, mikor, milyen események hozzák majd meg talpra állásukat? És ki tudhatja, milyen társadalmi erők vállalják majd magukra ennek a végső konzekvenciákig vitelét?

Minden további, erre vonatkozó találgatás üres spekuláció lenne.

Jegyzet

¹ Magyarul lásd Mészáros István: Kortársunk, Marx és globalizáció-értelmezése. In: Yearbook 2006. International Labour Movement. Évkönyv 2006. A nemzetközi munkásmozgalom történetéből. XXXII. évf. Magyar Lajos Alapítvány, Budapest, 2006. 110.

---

Kállai R. Gábor

Baloldali hipochondria

A feltett kérdés, még ha megfogalmazásában részt vettem is, megválaszolhatatlan, mert – mint tudjuk – az orvos a teljes és tudományosan is igazolt diagnózisra akkor tesz szert, ha a beteg már békésen hűl a boncasztalon. Magyarországon viszont, de a régióban másutt is, az a furcsa helyzet állt elő, hogy nagy vonalakban minden rendelkezésre állna, ami egy aktív, tetterős, kritikai, antikapitalista baloldali baloldalhoz szükséges, még sincs sehol ilyen, valóban komolyan vehető társadalmi-politikai erő.

Baloldal – baloldalak? – természetesen van(nak), már csak azért is, mert lenniük kell, az itthon és globálisan felhalmozódott társadalmi, gazdasági, politikai, ökológiai problémák megoldása – felmutatása, minimalizálása, leírása, visszaszorítása, a további bajok mérséklése, az összeomlás elhalasztása (nem kívánt rész törlendő) – mástól nem várható.

Kiindulópontként tegyük fel, hogy ha fragmentáltan is, de többé-kevésbé ismerjük a mai kapitalizmus természetét, folyamatait, továbbá megfelelő ismereteink vannak a társadalom szellemi és szociális állapotáról. Ehhez még azt is hozzátehetjük, hogy ismerősek azok a technikák is, amelyek alkalmatosak a társadalmi cselekvés érdemi befolyásolására. Nincs ezekben a feltételekben semmi utópizmus; Kelet-Közép-Európában jószerével minden elképzelhető elmélet, politikai gyakorlat, spontán tömegmozgalom megjelent az elmúlt másfél évtizedben – különösebb tömeghatás és társadalmi következmény nélkül. Mindazonáltal az is tapasztalat, hogy ha valahol megjelenik egy baloldalinak látszó kormány, mögötte s némiképp ellenére megjelenik az érzelmi baloldaliság, egyfajta baloldali szubkultúra is.

A baloldal betegsége egyfelől politikai hipochondria, amely – mint tudjuk, esetleg tapasztaljuk is – az önbeteljesítő jóslat egyik fajtája: ha más betegség éppen nincs, akkor önálló depresszióvá fejlődik; a képzett hipochonder éppen annyira tehetetlen, mint a valódi beteg. Maradva a betegség-metaforánál, a baloldal másik nyavalyája a frusztráció, ami abból fakad, hogy – leszámítva néhány esetet – nem válik baloldali tömegmozgalommá.

Elgondolkodtató, hogy ha egyszer a kapitalizmus ellentmondásai – hagyományos kifejezés – evidens módon tapinthatóak, s ha másként nem is, de adekvát elméletek szintjén létezik a baloldal minden szokásos és új elmélete, továbbá annak sincs akadálya, hogy akár naponta alakuljanak megfelelő habitusú pártok, mozgalmak, önszerveződések, újságok, egyetemek és szakszervezetek stb. (olykor létre is jönnek effélék), hatásuk, befolyásuk azonban csekély, ha van egyáltalán. Lehet azzal védekezni, meg is tesszük, hogy a tudás és a szervezet nehezen jut el az érintettekhez, ám ha mégis eljut – azért van erre is precedens -, akkor sem ragadja meg a tömegeket, hogy finoman fogalmazzunk.

Az antikapitalista és kritikai baloldal, ennyiben a történelmi tapasztalat feltétlenül irányadó, akkor szokott tömegmozgalomként is megjelenni, ha a tömegek számára a kapitalizmus ocsmány valósága közvetlenül is megjelenik a mindennapi életben.

A baloldal – a baloldali árnyalatok között szándékosan nem szelektálok -, kivált az antikapitalista, azaz kritikai baloldal nem l'art pour l'art létező, elméletileg végtelenül kicsiszolt, olykor akademice is akkreditált, magasztosan nagyvonalú társadalomformáló programjai rövid vagy középtávon a mindennapi jólét – beleértve az anyagi, szellemi és politikai javakat – megteremtésére irányultak. A baloldal sikeres korszakaiban, s ahol manapság sikeres, általában ott kereste/keresi a problémák megoldását, s az ehhez nélkülözhetetlen tömegtámogatást, ahol volt/van, s arra, amire éppen múlhatatlan szükség volt/van. Dél-Amerika radikális baloldali "populizmusa" (tényleg, miért is populizmus?) azért sikeres, feltehetően ideig-óráig, mert aktivista programja maga mellé állítja a favellák lakóit és a tradicionális falusi és/vagy indián közösségeket azzal az egyszerű eszközzel (már ha ez egyszerű), hogy biztosítja a munkát, a mindennapi kenyeret s valami vázlatos társadalmi gondoskodást. A Távol-Kelet államszocializmusainak lakói évezredes éhezés és évszázados háborúk után békén jóllakhatnak, anyagi javak tömegéhez jutnak hozzá, utazhatnak, kereskedhetnek, tanulhatnak, egyszóval emberi életet kezdhetnek élni, noha munkakörülményeik, olykor politikai rendszereik embertelenek. Nem volt ez másként Kelet-Közép-Európában sem.

Mintegy mellékesen a történelmi baloldal leginkább a romeltakarításban, a soros háborúk és szélsőjobbos-konzervatív rezsimek felszámolása után serénykedett sikeresen, vagy – ma inkább ez a jellemző – a polgári jogállam védelmében mutat fel eredményeket.

Mindenesetre a kérdést úgy kell adekvátan feltenni, hogy miért nem talál az elvben létező kritikai baloldal befogadó közeget.

1. Kelet-Közép-Európa lakossága az új – vagy régi, de jócskán felújított – kapitalizmus újjászületését egyfajta győzelemként élte meg; az általános jog- és kifosztást nem akadályozta meg, de nem is követte, nem követi ma sem spontán tömegmozgalom. Nem valami logikus a dolog, elvégre a rendszerváltozás az elemi érdekeket, a mindennapi megélhetést, a biztonságot sértette, de a tény ettől még tény marad. Különösebb utóvédharcok nélkül adta fel a régió lakossága azokat a pozíciókat, amelyekért a mai baloldal küzdeni szokott, a bértarifa-rendszert, a bölcsődéket, az általános foglalkoztatottságot, a beleszólási jogot, az ingyenes közoktatást és egészségügyet, a biztos és korai nyugdíjat, az olcsón hozzáférhető, államilag támogatott kultúrát – a sor jócskán folytatható. Lehet, ezen jogosítványok bornírtan és korlátozottan működtek az államszocializmusban – de működtek. Bizonnyal megkönnyítette a kapitulációs folyamatot az államszocializmus depolitizáló mechanizmusa, esetleg a manipuláció, a polgári szabadságok megteremtése, az is igaz viszont, hogy a jól érzékelhető egyéni és csoportérdekeket nem olyan egyszerű elhazudni.De nem lehetetlen.
2. Az elmúlt másfél évtizedben mindvégig lehetséges volt – vagy annak látszott – az élethelyzet egyéni javítása. Mindig volt/van olyan kitörési pont, amely lehetővé tette/teszi az emberek jelentős hányada számára, hogy megtalálják azt a módszert, amely átmenetileg vagy tartósan javít az élethelyzeten, vagy legalábbis elviselhetővé teszi. Történelmi analógiaként adódik a 19. század végi, Amerikába irányuló kivándorlás, amikor az itthon lehetetlen helyzetben vergődő emberek az óceánon túl belevágtak valamiféle új életbe – olykor sikerrel, többnyire természetesen nem. Az, hogy a lakosság mintegy fele-kétharmada formálisan kimarad a legális gazdaságból, s valahogy mégis megél, többek között erre utal. Az önfoglalkoztatás trükkjei, a szürkegazdaság, a kis kényszervállalkozások, a munkavállalás különféle formái, a segély- és nyugdíjzsonglőrködés, a pályázati értelmiség megélhetési szlalomozása, a fogyasztás minimalizálásán alapuló robinzonád és még egynéhány forma afféle Óperencián túli emigráció.
3. A régióban a rendszerváltozást követően, nagyjából 1995-97 táján lezajlott "az olcsó bugyi" forradalma. 1989 után, az alatt a néhány év alatt, amíg a családi tartalékok kimerültek, olcsó, ócska, de még éppen használható, elsősorban távol-keleti tömegárukkal telt meg a piac, különösen a ruházati, de voltaképpen szinte minden fogyasztási cikk proli változatához hozzá lehet férni – legfeljebb a minőség csapnivaló. Ezzel egy időben persze tönkrement a hazai textilipar, és sok minden más is, a kieső fogyasztási cikkekhez azonban hozzá lehet jutni. Így a bérek – nyugdíjak, segélyek stb. – reálértékének csökkenését nem lineárisan követte a mindennapi fogyasztási cikkekre vetített vásárlóerő csökkenése. Bizonyos értelemben ezzel párhuzamosan s ehhez hasonlóan csökkent vagy szűnt meg a régióban a világháború óta tartó elemi lakásínség – a fenntartási költségek emelkedése más kérdés. A lakhatás lehetősége, a lakáshoz jutás kényszerű szabadsága létező dolog, még ha sokan ki is esnek a rostán, s hamar eljutnak a végállomást jelentő aluljáróig vagy a temető szóróparcellájáig.
4. A szintén ugyanebben az időszakban lezajló technológiai forradalomról sem árt tudomást venni, különösen azért, mert az új eszközök elterjedése egyúttal a mindennapi élet átrendeződését is jelzi. Ma úgyszólván minden háztartásban van egy vagy több mobiltelefon, sokcsatornás tévé, Magyarországon van hárommillió személyautó, s közel egymillió internetre csatlakozó computer – ehhez hasonló adatok állnak rendelkezésre a régió többi országából is. Az is feltűnő, hogy bármennyire is nyomorog egy személy vagy család, utoljára ezeket a különleges tárgyakat és a hozzájuk kötődő fogyasztási szokásokat adja fel. E mellékesen aránylag olcsón hozzáférhető eszközök nyújtotta lehetőségek még jószerével kihasználatlanok, a mindennapi élet szintjén jó ideig azok is maradnak, ugyanakkor már elemi szintű használatuk is olyan életmód-forradalmat jelent, amelynek perspektívái beláthatatlanok. Nem a tudásalapú társadalomról vizionálok, megteszi majd más, hanem a közvetlen kapcsolattartásról, elektronikus fényképezésről, levelezésről, informálódásról, az utazás, közlekedés megváltozott lehetőségeiről és így tovább. A mobiltelefon és társai a mindennapi élet szintjén; ha mást nem is, de annyit biztosan jelentenek, hogy egy éppen csak elviselhető munkahelyet (ha van), nehéz anyagi helyzetet, magányt, betegséget, öregséget, tartalmatlan fiatalkort áthidalhatóvá tesznek. Ez akkor is civilizációs áttörés, ha – nagy valószínűséggel – megszületett már az utolsó olyan nemzedék, amelyik még tömött könyvespolcokat láthat maga körül.
5. A 20. században lezajlott két nagy antikapitalista forradalmi hullám nem kevés doktriner hezitálás után rátalált az adott korszakok politikai ugrópontjára, arra az instrumentumra tudniillik, amely nem csupán az adott korszak társadalmi kríziseinek politikai megoldási eszköze volt, hanem akár a forradalom másnapján, esetleg már előtte úgyszólván mindenki számára érthető, követhető volt, mi több, tömeges és reális aktivitásra adott keretet. Súlyos, de nem megalapozatlan leegyszerűsítéssel 1905-1923 között a tanácsok (önigazgató közösségek) a tevékeny tömegemberek (Gramsci) természetes szerveződési és valódi részvételi centrumai voltak. 1945 után a forradalmi és a szociáldemokrata tömegpártok s egyéb szervezetek (kivált a szakszervezetek, ifjúsági szervezetek stb.), illetve az általuk megragadott állami-politikai hatalomban való – akár csak illuzórikus – részvétel bírt kellő vonzerővel. Már csak azért is, mert abban a szűk időintervallumban, amikor az új államalakulat eredeti funkcióját betöltötte, az államosítás, az állami ellenőrzés, az államgépezet kisajátítása, az állami oktatás és egészségügy megszervezése valóban progresszív volt – persze mihez képest. Az is igaz, hogy mindkét forma meglehetősen hamar kiüresedett és elbürokratizálódott, az antikapitalista célokat pedig vagy részben, vagy sehogyan sem teljesítette be, ám mindez semmit sem von le abból, hogy az antikapitalista baloldal szerveződési centrumai voltak. A tömegpártok és a tanácsok rekrutációs bázisa – mutatis mutandis – egyaránt a szervezett, öntudatos, tanult nagyüzemi munkásság volt, az az osztály, amelynek maradványai manapság segélyből vagy nyugdíjból élnek, s szórakozásképpen olykor megnézik a régi munkahely telkén épült plázát.
6. A baloldali mozgalmak úgy nagy általánosságban egyfajta együttműködést, szolidaritást, altruista beállítódást tételeztek fel, illetve alakítottak ki az emberek között. Ugyanakkor Marx már ezelőtt jó százötven évvel írt arról, hogy a kapitalizmusra jellemző általános konkurenciaharc amúgy magától értetődően a bérmunkások között is megjelenik, melynek gyógyszere a közös érdekek felismerésén vagy felismertetésén, esetleg a humánus megfontolásokon alapuló szolidaritás. Bár tudható, hogy a mainstream által meghirdetett egyetemes nagy gazdasági verseny világméretekben pusztító, a mindennapi életben embertelen és halálos (ettől még realitás), a jelen társadalomban az élet szerves része. Egymás legyőzésének olykor igen nagy a tétje, a cél, mondhatni, az életben maradás – kenyérharc, pozícióharc és egyebek formájában; az együttműködés, a kölcsönös bizalom, a segítségnyújtás, azaz a Morál néne dohogására való odafigyelés fölösleges és ártalmas luxus.
7. Időben fel kell ismerni: Kelet-Közép-Európa, talán a volt Szovjetunió egyes utódállamai kivételével, a modern kapitalizmus győztes oldalára csöppent, azaz nem elszenvedője, hanem aktív résztvevője a harmadik (negyedik, ötödik) világ kirablásának, a környezet tönkretételének, a neoimperializmusnak, a végképp leszakadtak féken tartásának. Ahogy lenni szokott, ebből a pozícióból következik, hogy valami mindenkinek, tehát az Ózd mögötti (a Zsil-völgyi, a Bielsko Biała környéki) lepukkadt bányászfalu romáinak és téesznyugdíjasainak is csurran-cseppen, ha más nem, az elemi létezéshez minimálisan szükséges fogyasztási javak formájában. A baloldaliság ön(át-/újra)értékelése, a baloldaliság önkritikája a történelmi tapasztalatok feldolgozására, a realitások analízisére szokott épülni, a tömegek megragadása, aktivizálása, a spontán mozgalmak meg- és önszerveződése, hogy úgy mondjuk, ezzel jár együtt. Amennyire ismerjük baloldali eleink sikereinek titkát, az, úgy tűnik fel, részben abból állt, hogy kellő rezignációval felmérték: ha kilépnek az íróasztal mögül, kikkel, milyen emberekkel kell együttműködni az ismert – na jó, megismerhető – korproblémák megoldásában.

Most realista módon abból kell kiindulni, hogy a potenciálisan tevékeny tömegember keze ügyében a mobillal, kínai joggingban a tévé és a számítógép előtt ül. Megélhetése bizonytalan, munkahelyén kiszolgáltatott, kollégáit, főnökeit, beosztottjait utálja, mert fél tőlük, munkája valamely szellemi vagy fizikai részfeladat mechanikus ismételgetése, emberi kapcsolatai beszűkültek, az államban és intézményeiben, továbbá a politikai szervezetekben nem bízik, egyre mélyebbre keveredik a hitelfüggőségbe, s erőtlenül gyűjtöget betegségeire és nyugdíjára. Az órákon keresztül nézett tévéműsor hűen, tehát kellően zagyván és manipuláltan elé tárja a politikai látványt, a neten vázlatos ismeretekre tesz szert a globalizációról és a globális problémákról, valamit megsejdít, persze torzan, a kapitalizmus természetéről, a hazai és a világproblémákról.

Elvtársak: hic Rhodus, hic salta.

---

Krausz Tamás

Miért beteg a baloldal a kelet-európai régióban? Visszatérünk-e a 19. századba?

Érdekes, hogy 1908 elején az akkor még Lenin által is csodált Kautsky Marx Károly történelmi jelentősége című brosúrájában¹ a munkásmozgalom és a szocializmus egyesítésének kérdését a marxi tradíciónak megfelelően úgy vetette föl, mint az "elmélet és a gyakorlat egységének" valaminő létrehozását (ami a proletárság számára előfeltétel, ha a kapitalizmus forradalmi megdöntését, vagyis önmaga mint osztály felszámolását meg akarja valósítani). Már Kautsky utalt arra, hogy Marx előtt is tűztek ki szocialista célokat, "azonban csak szektákat hoztak létre, széttagolták a proletárságot, mert a szocialisták mindegyike a szociális kérdés megoldásának arra a különös módjára helyezte a fősúlyt, amelyet ő fedezett föl. Ahány megoldás, annyi szekta."²

A mai "betegség" diagnosztizálása nyilvánvalóan nem lehetséges történeti szemlélet nélkül, hiszen a nem történeti jellegű oknyomozás szükségképpen félrevisz a szubjektivista, a politikai-ideológiai magyarázatok irányába. Ennek megfelelően a diagnózis és gyógyítás folyamatait sem lehet összekeverni, noha nyilván nem választhatók el egymástól. A magyar és kelet-európai antikapitalista³ (nem-kapitalista) baloldal "betegségének" diagnosztizálása ma már nem bonyolult feladat, hogy mást ne mondjak, végül is több mint 20 éve ezzel foglalkozunk az Eszmélet szerkesztőségében (az első néhány évben még a folyóirat konkrét létezése nélkül).⁴ Nehezebb a "mi a teendő?" kérdésére választ adni, hiszen nincsenek jelen egy kapitalista összeomlás és a közösségi értékekre alapozó új munkásmozgalom felemelkedésének társadalmi-politikai és pszichológiai feltételei sem a centrumországokban, még kevésbé az olyan szatellitállamokban, mint Magyarország és általában a kelet-európai régió. Ami munkásmozgalmi önvédelem megmaradt Európában, az gyakorlatilag mind a régi szakszervezetekhez megy vissza; más kérdés, hogy Kelet-Európában a régi szakszervezetek erkölcsi kopása erőteljesebb volt, mint Nyugaton.

Sokan gondolták azt 1989 tájékán, főként a "naiv" nyugati baloldalon, hogy az államszocializmus összeomlása egy új, baloldali, szocialista fellendülés kiindulópontja lesz. A valóságban éppen az ellenkezője történt. Az egész baloldali kultúra került le – látszólag legalábbis – a történelem süllyesztőjébe. De az nem világos, hogy milyen mélyre. Az viszont világos, hogy az államszocialista kultúra elhalálozása, amely még mélyen a Kádár-rendszerben kezdődött, és amit szimbolikusan is kifejezett Aczél György híres-hírhedt megfogalmazása: "a kultúra is áru", jelentős mértékben aláásta a rendszerkritikai (antikapitalista) baloldal anyagi és erkölcsi pozícióit, társadalmi-szellemi befolyását egyaránt. Az autonóm közösségi kultúrának még olyan csúcsai, mint Ady és József Attila, vagy Tolsztoj és Solohov, Iszaak Babel és az egész későbbi szovjet irodalom, vagy Illyés és a háború utáni egész magyar szocialista irodalom is "átadta" a helyét a giccsnek, az üzleti irodalomnak az értelmiség közvetlen támogatásával. A jelenség ismert. Tehát a baloldali (autonóm közösségi) kultúra "kimúlása" az újkapitalizmus, a "szabadpiac" világában szükségképpen magával vitte mindazokat az életképesnek látszó elemeket, értékeket, elméleteket, tradíciókat stb., amelyek mindenfajta elnyomás tagadásából és egy szabad közösségi társadalom lehetőségéből indultak ki.⁵ Mivel ilyen antikapitalista kulturális értékrendben – elvben – érdekelt társadalmi csoportok, mindenekelőtt a nagyipari munkásság és a belőle kinőtt értelmiségi rétegek szociológiai és kulturális értelemben megszűntek létezni, vagy legalábbis oly mértékben átalakultak a rendszerváltás nyomán, hogy e kultúra hordozására alkalmatlanná váltak, a rendszerkritikai értelmiség kis csoportjának szerepe e téren kétségtelenül megnövekedett.

Tehát az antikapitalista (közösségi) értékrend, törekvések és célkitűzések (társadalmi önigazgatás, társadalmi önvédelem, hatalomtól és piactól független szükségletek kielégíthetősége stb.) fenntartására, szellemi "újratermelésére" a rendszerváltás folyamatában megszerveződött struktúrák, mint az Eszmélet vagy a Baloldali Alternatíva Egyesülés (miként a hasonló szervezetek az egykori Szovjetunió területein és más, korábban államszocialista országokban) nem rendelkeztek sem társadalmi, sem anyagi forrásokkal. E tradíció alapján jelentős antikapitalista mozgalmak nem jöhettek létre. Ismétlem, a régi hagyomány elsüllyedt a piaci és reklámkultúra förtelmes tengerében.⁶ Ráadásul a fiatalok irtózatos agymosáson mennek keresztül; egy olyan liberális agymosáson, hogy az új, represszív demokrácia a szabadság megtestesülése. És mint tudjuk, kényelmetlen és kockázatos a mainstreammel szembemenni…

Nem meglepő, hogy a társadalmi önszerveződés és önvédelem szervezeti és eszmei mozzanatai csak kis körökben eresztettek gyökeret. (Magyarország még a kedvezőbb feltételekkel bíró országok közé tartozik a balti államokkal, Horvátországgal vagy Romániával összehasonlítva.) A jelen helyzetben ebből következik elsőrendű feladatunk: a nagy szavak és forradalmi frázisok helyett ezeket a gyökereket kell elsősorban ápolni, életben tartani. Tehát azt mondani, hogy az államszocializmus "államkapitalizmus" volt (kinevezni egy nem profittermelésre épülő rendszert kapitalizmusnak, ahogyan mondani szokták, "nem semmi"!), s mint ilyen, nem tartalmaz számunkra semmiféle progresszív hagyományt, vagy hogy "a baloldal ma szigorúan antileninista alapra épülhet" (mintha az orosz forradalom és benne Lenin semmiféle progresszív antikapitalista hagyományt nem hozott volna létre!), tárgyilag téves, elméletileg helytelen, politikailag pedig örök időkre szektára ítélné az antikapitalista baloldalt.

Ez a helyzet azt mutatja, hogy alkalmazkodni kellene a történelmi múlt valóságos és nem steril folyamataihoz, a fennálló viszonyokhoz, ha nem akarunk a vallási kisközösségek, szekták sorsára jutni, ha nem akarunk csupán kisebbségi, emberjogi harcosok furcsa gyülekezetévé válni.

A rendszerkritikai baloldal számára a feladat alapjában továbbra is a szerény szervezeti és kulturális eredmények megőrzése és népszerűsítése, a létező szervezetek, intellektuális csoportosulások kifinomult, intelligens összetartása, egyesítése a tevékenységi specifikumok megőrzése mellett. Az ilyen együttműködés alapját a szociális-gazdasági, politikai-szellemi és erkölcsi elnyomás konkrét formáival, a munkanélküliséggel, a szegénységgel, a rasszista, szociális vagy szexuális alapú kirekesztéssel, a közszféra és közfogyasztás pozícióinak további szétzúzásával, a rendszerből kisarjadó neofasizmussal, az erőszak világméretű kiterjedésével (Bush – Bin Laden) szembeni ellenállás képezheti. A rendszerkritikai csoportosulások Moszkvától Budapestig az elmúlt csaknem két évtizedben – s ennyiben a kép a jövőre vonatkozóan nem teljesen reménytelen – nemcsak szervezeteket, eszméket, hanem az együttműködés közös tapasztalatait is felhalmozták (egészen az antiglobalista vagy alterglobalista mozgalmakban való aktív részvételig). Eme relatíve új fejlemények életben tartása nemcsak az előbb említett egységesüléstől függ, hanem attól is, hogy e hagyomány alapján a rendszerkritikai erők képesek lesznek-e megőrizni cselekvési önállóságukat.

Ám mindenütt a régióban két alapvető veszély bukkan fel. Az egyik a hivatalos szociálliberalizmusban (pl. Magyarország) vagy szociálnacionalizmusban (pl. Oroszország, Szlovákia, Románia) való politikai feloldódás veszélye, vagyis fennáll a nemzeti burzsoázia vagy/és a multinacionális tőke vonzásában való elhalálozásunk veszélye.⁷ A parlamenti baloldal neoliberális eltorzulása, korrumpálódása (vannak, akik ezt szociáldemokráciának hívják!) fontos oka annak, hogy az új, antikapitalista baloldal olyan követeléseit is a jobboldal-szélsőjobboldal tűzi a zászlajára – felhasználva a szociális demagógia hitlerista hagyományát -, mint a társadalmi önvédelem, az "ellenhatalom kiépítése", a privatizáció leleplezése és meggátolása, a közfogyasztás védelme a magánfogyasztás totális uralmával, a luxusfogyasztással szemben stb. Az értelmiség jelentős tömegeinek prostituálódását nem erkölcsi, hanem anyagi-hatalmi mozzanatok alapozzák meg, ezért a moralizáló beállítódások, amelyek oly jellemzők, teljesen terméketlenek, puszta siránkozások.

A másik veszély belső eredetű, az előbbinek egyfajta ellenpólusa, "az elvi tisztaságra", a "tiszta antikapitalizmusra" stb. hivatkozó új szektásság, új dogmatizmus megjelenése, a munkásmozgalom korábban letűnt tévútjainak életre keltése,⁸ amely persze egész Európában megjelenik az antikapitalista társadalmi kezdeményezésekben (a "nemzeti romantika" és a "romantikus kommunizmus" irányzatai). A parcialitás, a részlegesség empirizmusa és az absztrakt univerzalizmus egymás rossz kiegészítései.

Ezektől a politikai és módszertani vonulatoktól nemigen lehet elválasztani egy, a szervezeti és szellemi aprómunkát elutasító, elméletileg rendkívül labilis pozíciót – egy újfajta megváltás-ígéretet, amely hol "generációs érdekellentétekre", hol a "tekintélyek uralmára" hivatkozva követeli a rendszerkritikai irányzat "teljes és végleges kiszakadását" a liberális-kapitalista szervezetiségből.⁹ A "tanársegédek forradalma", a pusztán érdekracionalizáló ideológiák, magatartásmódok megnyilvánulásai többnyire az értelmiség narcisztikus, magamutogató jellegzetességeivel állnak kapcsolatban, de saját személyes ambícióikon kívül nemigen kínálnak semmilyen reális megoldást a jelenlegi helyzetre vonatkozóan. Könnyebb senkit sem mozgósító, hangzatos álforradalmi jelszavakat megfogalmazni és hirdetni, mint "beállni a sorba", vállalni a felkészülést az eljövendő nagy harcokra, ami sziszifuszi szervezeti, politikai és elméleti munka nélkül persze továbbra is elképzelhetetlen. Büntetés ez a hagyományos baloldal neoliberalizmusban (vagy nacionalizmusban) való feloldódásáért; tulajdonképpen magával a rendszerrel szembeni ellenállásnak a további leépülését idézi elő.¹⁰ Így válik mindkét "veszély" egyszerűen rendszerfenntartóvá. (Mindig a konkrét elemzés dönti el, nem pedig az absztrakt elvekre való hivatkozás, hogy mely cselekedet a helyes és miért egy adott, konkrét feltételrendszerben!)

A rendszerkritikai csoportosulások szervezkedése két évtizede több síkon is zajlik egyidejűleg, ugyanis mindegyik területen másféle feladatok láthatók el. A probléma akkor merül föl, amikor összekeverednek az egyes síkok, például amikor egy civil szervezet (Védegylet) – képletesen és példaképpen szólva – politikai jó szándékból egy jobboldali köztársasági elnökkel ajándékozza meg Magyarországot, vagy ha az antikapitalista mozgalmak tevékenységi irányát a benne lévő tagok pártpolitikai elkötelezettsége határozza meg, feladva az alapvető rendszerkritikai értékeket és törekvéseket.

A pártokban való politikai jelenlét számunkra természetesen mindig csak taktikai jelenlét, aminek alapfunkciója a rendszerkritikai mozgalmak "működésének" és propagandalehetőségeinek infrastrukturális és anyagi hátterét szolgálja; ennek a szerepvállalásnak a mai helyzetben reális, hasznos és hatékony ellenalternatívája nemigen van.

Még egy szót a "civil sík" autonómiájáról. A rendszert egészében támadó, egyfajta kulturális "ellenhatalomban" gondolkodó civil szervezetekbe tömörült csoportok lehetőségei jóval tágabbak, mint a pártpolitikai síkon adódó lehetőségek. Itt nyílik mód arra, hogy a társadalom szélesebb csoportjai előtt megmutassák, hogy nem egyes parciális kérdések (zöldek, szociális szerveződések, békeaktivisták stb.) különálló megoldásairól lehet szó, hanem a rendszer egészének átalakításáról. Az ún. civil mozgalmak, amelyek nem adták el lelküket a kapitalista ördögnek, azzal a legnagyobb problémával küzdenek, hogy miképpen lehet a rendszer alapproblémáit úgy megfogni, hogy ők maguk ne oldódjanak föl a rendszer által felkínált hamis alternatívákban, az ismert parcializálódásban. E "szétesettséget" jól példázó akció a NATO-radar mecseki áthelyezésének követelése. Az ügy persze fontos, de nagyon korlátozott hatékonyságú, mert hiszen ha máshová helyezik, akkor az a másutt lakó embereket fogja zavarni. Így az emberek nem értik meg, hogy a probléma maga a NATO, maga a rendszer. Ismét példaként említem a Védegylet nevű szervezetet, amelyben jó szándékú és jól szituált, de létbiztonságukban veszélyeztetett "középosztálybeli" fiatalok felvetik a rendszer számos alapproblémáját a környezetpusztítástól a háborús politikáig, de azt a – mi szempontunkból naiv – benyomást keltik, mintha ezek a problémák a kapitalista rendszer keretein belül megoldhatók volnának. De ebben van az erejük is. Ugyanis a rendszerkritikai baloldal úgy vélekedik, hogy magának a rendszernek a lényegét, a gazdasági-civilizációs alapjait kell kétségbe vonni és a társadalmi önigazgatás, a közösségi társadalom irányába túllépni, ám ezzel a távlatossággal kevés vonzalmat kelt a közeljövőben megoldásra számító, illetve a problémákat itt és most "megoldani képes" alternatívát követelő emberek körében. Ezért a velük való együttműködés minden konkrét kérdésben, amely a rendszer fonákságait leleplezi, fontos és hasznos. A politikai jobboldalhoz való viszony kérdése persze egy önálló problematika, amely befolyásolja az együttműködés kereteit, lehetőségeit és színvonalát.

Ráadásul a rendszerkritikai baloldal mai gyengeségét erősíti az a tény is, hogy míg a tőke megtalálta a globális szándékainak megfelelő gazdasági, kulturális és nyelvi együttműködés szervezetét és általában strukturális formáit, a munka, a munkásosztály jelentős mértékben megmaradt egy sajátos nemzeti izolációban, legfeljebb a rendszerkritikai, alterglobalista értelmiségi csoportok szervezkednek a nemzeti munkásosztályok fölött. Ez az ellentmondás a fejlődés mai szintjén nem megoldott.

Végül van egy harmadik sík, az elméleti-intellektuális felkészülésé, amely a rendszerkritikai értelmiség számára a mai korszakban a legfontosabb területnek tűnik, de erről fentebb és másutt már sok szó esett. Mindenesetre fontosnak látszik, hogy az elméleti felvilágosítás egyelőre nem képes eredményesen felhasználni az informatika új eszközrendszerét. Önálló honlapok hiányában sok rendszerkritikus sajnos olyan fórumokon képviseli antikapitalista nézeteit, amelyeken szélsőjobboldali demagógok is fejtegetik – és most tisztán intellektuális értelemben mondom – agyalágyult nézeteiket liberális üzleti (vagy nem üzleti, vagy ami még rosszabb, amatőr) vállalkozások keretében. Mindez a problémakör szintén egyfajta egységesülés elkerülhetetlenségének irányába mutat.

Végezetül a rendszerkritikus-antikapitalista irányzatok közül a "pártépítők" szándékairól szólva tennék egy utolsó megjegyzést. Egy valóban közösségi társadalom célkitűzését komolyan vevő politikai párt létrehozásához a következő dolgok minimálisan szükségesek: a) fellendülő munkásmozgalom; b) megfelelő infrastruktúra; c) milliárdos pénzügyi háttér, vagyis kapitalista támogatás (amelynek következményeit ismerjük, "feloldódás a rendszerben"). Arról nem is szólva, hogy a hagyományos pártelképzeléssel szemben a bérmunka politikai szerveződését nem a polgári politikacsinálás síkján, hanem a társadalmi-kulturális ellenhatalom eszközeként kell létrehozni olyképpen, ahogyan Marx annak idején elvileg felvázolta a Kommunista Kiáltványban. Ebben az értelemben e "párt", mint a "társadalmi ellenhatalom" intézménye, talán már a létrejövés folyamatában van. Minden szervezeti sietség csak a szektarianizálódás tendenciáit erősíti, miközben az ilyen pártot létrehozni igyekvők éppen az ellenkező céllal kívánják a szervezeti egyesítést végrehajtani. Kellő türelemmel és főleg a fiatal generációk támogatásával talán még mi is megérhetjük e régióban a közösségi mozgalmak reneszánszát.

Jegyzetek

¹ Karl Kautsky: Marx Károly történelmi jelentősége. Budapest, 1919. (Ford.: Garami Ernő.)

² Kautsky: i. m. 45-46.

³ Az antikapitalista baloldal fogalma lényegében azt jelenti, hogy elméletileg a marxi tudományos örökségből indulunk ki, vállalva a kapitalizmus meghaladásának minden olyan hagyományát, amely a közösségi társadalom, azaz a közvetlen demokrácia, a társadalmi önkormányzás felé mutat. Politikailag-gyakorlatilag pedig egy olyan utat próbálunk egyengetni, amely mindenfajta elnyomás meghaladásának minél kedvezőbb lehetőségét bontakoztatja ki. Az a baloldal, amely nem törődik azzal a kérdéssel, hogy vajon egyik vagy másik cél megvalósítható-e, amely nem keresi a célokhoz vezető különböző gyakorlati utakat-módokat, az "átmeneteket az átmenetekben", az nem illeszkedik a marxi tradícióba.

⁴ Nemrégen egy egész kötetet publikáltunk az "előtörténet" témakörében: Krausz T. – Szigeti P. (szerk.): Államszocializmus. Értelmezések, viták, tanulságok. L'Harmattan, Budapest, 2007.

⁵ Ha volt és van a magyar baloldalnak "fenntartható" jeles hagyománya, az éppen az elméleti kifinomultság (utalok itt Szabó Ervinre, Lukács Györgyre, Kunfi Zsigmondra, nem is említve az 1945 utáni nemzedékeket). Ebből is következik, hogy nem adható föl az 1960-as évek "marxista reneszánsza" sem a maga autentikus szocializmusfelfogásával (Tőkei, Heller, Márkus, Mészáros István és mások), noha tudni kell, hogy követőik száma egyelőre csak arra lesz elegendő, hogy ne pusztuljon ki teljesen e hagyomány. (Tipikus jelenség, hogy azóta már Heller Ágnes is – sokezredmagával – köntörfalazás nélkül átállt a polgári osztály oldalára.)

⁶ A baloldali kultúra eltűnésének jellegzetes vonása, hogy a baloldali hagyományhoz kapcsolódó emberek jelentős tömegeikben már "komoly dolgokat nem olvasnak", az elméleti és tudományos irodalom jelentőségét veszítette, amiről nem régen érdekesen számolt be egy, a jobboldalhoz kapcsolódó könyvkiadó vezetője a Népszabadságban. A jobboldal viszont "rászokott" az olvasásra, de ismert módon persze főképpen a szélsőjobboldali szennyirodalomra vevő.

⁷ E kérdésről több összefüggésben írtam már, legutóbb az Eszmélet 71. számában: Merre tovább – melyik úton? Vitaindító tézisek a globalizációkritikai "civil mozgalmak" jellemzőiről és perspektíváiról a kelet-európai tapasztalatok fényében (5-12.).

⁸ A politika beleette magát a civil ellenállás szöveteibe is. Előkerültek a politikai küzdelmek réges-régi kelléktáraiból ismert kifejezések, miszerint csak "osztályharcos antifasizmusról" lehet szó, amely arra a "tartalmas" gondolatra megy vissza, hogy "a demokrácia és a fasizmus rokonságban állnak egymással", csupán a kapitalista állam különféle megjelenési formái – innen azután már csak egy lépés az ismert szektás tézis, amely a szociáldemokrácia vagy a kommunizmus "fasiszta természetéről" értekezik nagyon radikális hangnemben. Az ilyen gondolkodásban az elmélet és gyakorlat különbsége teljes egészében eltűnik, a jelenhez való bármilyen artikulált viszony gyakorlatilag lehetetlenné válik. A másik oldal azt nem akarja látni, hogy a neoliberális politikai és szociális programok maguk teremtik meg a szélsőjobboldal felemelkedésének feltételeit, közegét, noha ettől persze ok és okozat még nem lesz azonos egymással…

⁹ Ez a pozíció gyakran fogadtatja el magát olyan erkölcsi hittételekkel, hogy nem piszkolja be a kezét a liberális, szociálliberális polgári szervezetekből eredő alapítványi pénzekkel – kvázi, piszkolják be mások! Ők csak felhasználják ezeket a pénzügyi forrásokat. A moralizálás így válik erkölcstelen képmutatássá: élősködjünk, de tagadjuk a felszínen a polgári intézményekkel való kapcsolatunkat.

¹⁰ Gyakran elfelejtjük Kautsky régi megfigyelését a szervezeti konfliktusok jelentőségéről (amely egyúttal arra is figyelmeztet, hogy a politikai-gyakorlati és az elméleti összefüggések összekutyulása, a dilettantizmus és az amatörizmus, a szakadások és szakítások szervezeti ügyekben magának a kapitalista rendszernek a kezére játszanak): "De aligha volt valaha is olyan marxista vagy olyan marxista csoport, amely pusztán elméleti eltérések kedvéért szakadást idézett volna elő. Ahol szakadások következtek be, ott mindig gyakorlati és elméleti, mindig taktikai vagy szervezeti ellentétek okozták azokat, és az elmélet csak bűnbak volt, amelyre ráhárították az összes elkövetett bűnöket." (Kautsky: i. m. 51.)

---

Kunfi Frigyes

I. A történelemben nincsenek csodák. Magyarország közepesen fejlett ország volt 1989 előtt, s ma is az. Aki ismeri a világrendszer-elméletet, az ennek okait és feltételeit is érti. Mégis sok minden megváltozott: az új rendszer a jó évtizedes visszaesés után, 1998-tól, immáron a multikkal együtt számolva elérte korábbi kibocsátási szintjét, de azt sokkal differenciáltabban, polarizáltabban, a tulajdonosi és hatalmi pozíciók függvényében, tehát igazságtalanabbul osztja el, mint a régi. Innen a hárommillió szegény és a csekély számú nagyon gazdag ember. A politikai passzátszelet azonban nem Magyarországon kezdik fújni. A politikai tagoltság alakulása egy országban egyfajta visszatükröződése a fennálló társadalmi erőviszonyoknak. Nem mechanikus tükröződése, mert minőségileg is más, mint az alapjukul fekvő viszonyok, de a kor uralkodó politikai nézetei, észjárásai, gondolkodásmódjai a létviszonyok egyfajta lenyomata. A polgári, magántulajdonosi berendezkedésre épülő társadalom kifejeződése politikai társadalmunk szerkezete. Sokaknak, mindenekelőtt magántulajdonosoknak, felső menedzsereknek és technokratáknak, a politikai osztálynak és a vezető értelmiségi, média- és kulturális elitcsoportoknak megvan a konszenzusuk abban, hogy nem akarnak posztkapitalista ideológiákat terjeszteni. Ebben liberálkonzervatív, tehát polgári konszenzus van közöttük. Az állami-politikai felépítmény, az ideológiai államapparátusok, de maga a parlamentarizmus sem kedvez annak, hogy a rendszeren belüli ellenzékiségen túl a politikai életvilágban és intézményeiben az ellentársadalom igencsak szunnyadó, embrionális erőit támogassa. A munkatársadalom szervezettsége és öntudata pedig – szemben a győztes, osztálytudatos polgársággal – magánvaló, kifejletlen (Klasse an sich) állapotában van.

II. Látni kell: a centrum országaiban sem sokkal jobb a helyzet, ha nem Magyarországhoz, hanem korábbi önmagukhoz viszonyítjuk őket. Immár majdnem negyven éve nem volt rendszert megrázó felfordulás, sehol, 1968 óta. Hatalmi befagyás jellemzi ezeket az országokat. Élvezik, és népességüket nagymértékben pacifikálja is, hogy rendszeresen pótlólagos erőforrásokhoz jutnak a világgazdasági és geopolitikai függési viszonyok következtében a félperifériákról s perifériákról. Ez összetartja az euroatlanti integrációt, amelyhez Magyarország a NATO-ba és az EU-ba való belépéssel csatlakozott – anélkül, hogy a népesség 9/10-nek életlehetőségeiben a centrum ún. középosztályának nívóján állna. De sokan erről álmodnak, s úgy veszik, mintha az álmok nem hazudnának. Mások: multik jól megfizetett, napi 13-15 órás feszített munkát és állandó készenlétet produkáló menedzserei pedig (egyelőre) elfogadják kizsákmányoltságukért cserébe a fogyasztói és a presztízsjavakból való részesedés kissé elidegenedett életmódját. "Életem a cégem" – importált minta, de bevett. A munkanélküliség és elszegényedés árnyékában hatásosak a fegyelmező társadalom formális-demokratikus facade mögötti fegyelmező mechanizmusai. Ezek is hazai realitások.

III. Nem az államszocializmus, hanem a kapitalizmus győzelme takarította el Magyarországon a közélet és a politikai nyilvánosság mértékadó fórumairól a kapitalizmus-kritikus és antikapitalista erőket. Nehéz tudomásul venni ezt azoknak, akik nem ilyen lovat akartak, de ilyen vagy olyan módon támogatták a rendszerváltást – mert több-kevesebb törvényszerűséggel mégiscsak azt kapták, amit kaphattak. A la guerre comme à la guerre – tartja a francia mondás, itt és most: a kapitalizmust a kapitalizmus törvényei szerint játsszák. Marginalizálódott az antikapitalista baloldal, mert bár szellemileg, tudományosan és kulturálisan létezik, de ténykérdés: nem vagy nem jelentős politikai tényező. Szervezeti befolyásra és médiatámogatásra nem tudott szert tenni, a hatalom pedig – jellege következtében – ebben nem fogja segíti.

IV. Autonóm munkáskultúra és a társadalmi csoportokhoz tartozás tudata helyett mindenütt elszigetelt, korlátoltan önző egyéneket, izoláltságot látunk, ahol nem természetes és szerves érintkezési formák, hanem egy közéjük iktatódott közeg, a média kapcsolja össze s formálja meg az alapvető mondanivalókat. Ennek a társadalmi munkaszervezeti és üzemszervezési formák átalakulásán túl információs, ideológiai és intézményes összetevői is vannak. A munkahelyekről népszavazással kitiltott politika eleve outra tette a munkásmozgalom szervezési lehetőségeit. Messze attól népességünk, hogy át- és túlláthasson a hazai politikai tagoltságon és a kissé irányított politikai nyilvánosságon. Azon, ahol a jobboldal szociális téren plebejus felhangokat hallatva balról akarja előzni a baloldalt, míg a parlamenti baloldal gazdasági téren – és némelykor ideológiailag is – jobbról akar túltenni a jobboldalon, új baloldali blairizmusával. Liberalizálódó szociáldemokrata párt és nacionalista, konzervatív jobboldali radikalizmus a fő kínálat és törésvonal, amit két kisebb párt, az SZDSZ és az MDF egészít ki (nem számítva a KDNP-t, amely a FIDESZ-MPSZ hátán, taktikai okokból került csak be az országgyűlésbe). Csoda, bár a kiélezett küzdelem vonzása sok mindent magyaráz, hogy kettejük éles küzdelmét átvéve olyan magas a választásokon a részvételi hajlandóság, mint 2002-ben (70,5 és 73,5% az első és a második fordulóban) és 2006-ban (67,8 és 64,4%) volt. Mutatja, hogy a kormányzati hatalomért folyó harc milyen jól "eladható", milyen jelentős befolyást gyakorol a közvéleményre. Tehát Magyarországon még egyáltalán nem fáradt meg a pártok parlamenti politizálása. Sajnos, TGM – feltehetően – csak kevesekkel együtt gondolja úgy, hogy "A pártrendszernek annyi. Vágod?" (Élet és Irodalom, 2007. január 18.). A parlamentarizmus pedig egy olyan politikai szerkezet és működésmód, amely alapvetően a fennálló újratermelésére való, s a rendszer konfliktusainak a rend keretein belül történő kompromisszumos kezelésében erős. Nem pedig nagy társadalmi változások politikai intézményesülése. Ilyen módon az aktuális és legális politikai küzdelmek tétje a polgári demokrácia védelme az "Autorität nicht Majorität" jobboldali és szélsőjobboldali törekvésekkel szemben, amely könnyen nemzetietlennek nyilvánítaná s politikai kutyaólba zárná a csak mégoly szórványos rendszerkritikus erőket.

V. Némi kulturális avangarde a marginális csoportoknál szerencsére jelen van – távol attól, hogy az osztály és politikai szerveződés iskoláját végigjárnák. Inkább csak a negatív, kvázi gépromboló fokán állnak. Az anarchista érzületekben rejlő kritikai potenciálnak pedig csak akkor van pozitív hatása, ha nem idegenkedik a tanulástól, s a tudással akar leleplezni. Az egykor önszerveződő munkásmozgalomban az volt a legnagyszerűbb, hogy – találkozva szerves értelmiségével – képes volt erre. A gazdasági, a politikai és az ideológiai harc együttes felvállalásához messze nem jutottak el az ebben érdekelt tömegek, s félő, hogy a manipulatív tömegdemokrácia tanulópénzét még sokáig fizethetik – és fizetik. Múltba forduló, sérelmi nacionalizmus, idegengyűlölet, "Extra hungariam non est vita" szupremácia-gondolat és vallásosság ad retrográd tartalmakat annak a jobboldali populizmusnak, amelynek helyét egykor jórészt plebejus demokratizmus, szocializmus és humanizmus foglalta el. Nem mindegy. Amikor a "világszellem" jobbra tart, a hazai harmadikutasok is keresztény-nemzeti befolyás alá kerülnek. Ha balra tartana, akkor a plebejus-demokratikus, szocialisztikus tendenciák erősödnének fel soraikban.

VI. A szociáldemokrácia 1989/91 után objektíve esett ki a polgári liberalizmus és a politikai kommunizmus közötti harmadik erő helyzetéből, miáltal történelmileg nagyrészt funkciótlanná vált. Itteni néppárttá válásával nálunk mára elvesztette szociális bázisát, plebejus arculatát (ami 1998 előtt mégiscsak megvolt). Szocialista világnézetet, társadalom- és történelemfelfogást nem lehet helyettesíteni a "Szabadság, Egyenlőség, Szolidaritás" értékkánonjával és a szociálliberalizmussal; az törvényszerűen kiüresedik. Politikai identitásának súlyos tehertételei kerültek elő, s lassan csak annyiban baloldali, hogy a jobboldal ellenfele a kormányzati hatalomért folytatott küzdelmében. Ez erőteljesen formális viszonymeghatározottság: a szélsőjobbhoz képest a mérsékelt jobboldal balra van, akárcsak utóbbihoz képest a centrum. Komoly identitásválság állt elő, mert a polgári radikalizmus nyugatosságát előtérbe állító, felzárkózást ígérő MSZP iránytűjéről a tapasztalat mutatja meg, hogy téves: EU-tagokká úgy váltunk, hogy ettől nem leszünk a centrum tagjai (kivéve a népesség kb. 10%-át, amely anyagi helyzetében, életmódjában, szokásaiban ott van). Komoly politikai innovációra volna szükség az identitásválság meghaladásához. Ennek lehetősége csekély, mivel a hazai nehézségek mellett az EU-ban is háttérbe szorult a szociális Európa vonulata. Továbbá már valaminő csökkentértékűségi pszichózis teljesítményrontó hatása is érződik a hazai baloldalon.

VII. Új fellendülés csak felhalmozódó tapasztalatok és új válságok nyomán lesz lehetséges, mert még a rendszerváltozás utáni tanulópénzt fizeti a magyar társadalom vert seregeinek zöme. (Szemben a polgári osztály réteg- és elitszervezeteivel, tulajdonosaitól függő médiaértelmiségével, korporációival és pártjaival, melyek igencsak osztálytudatosak, kifejlettek.) Előbb a társadalmi önvédelem magasabb szintjére, jobb szakszervezetekre, egyáltalán: a versenyszférában szakszervezetekre s baloldali mozgalmakra kellene szert tenni ahhoz, hogy a szellemi baloldal hatni tudjon a politikai tagoltság alakulására. Legyen anyagi szubsztrátuma. Az új társadalmi mozgalmak (ATTAC, Magyar Szociális Fórum, békemozgalom, feminizmus, s némely nem jobboldali zöldszervezet) helyes törekvései sem váltanak ki komolyabb visszhangot – miközben, ne feledjük, a jobboldal, a polgári körök permanens offenzívában tarthatók. Ez mutatja a jelenlegi elégedetlenség irányának artikulációját. Egyelőre nem lehet látni a kitörési pontot. Ez azonban nem jelenti, hogy ne kellene készülni rá. Teljesen elhanyagolt az egyetemeken, felsőoktatásban végzett felvilágosító és szervezőmunka – pedig a jövő értelmiségének tudata a tét. A kritika fegyverével bátrabban kellene élni ahhoz, hogy megerősödjön a tőkés világrendszerrel és a hazai félperifériás állapotokkal szembeni másként gondolkodás szabadsága.

---

Marc Pittaway

Miért "beteg" a magyar baloldal? Első pillantásra különösnek tűnik a kérdésben rejlő feltételezés. Szélesebb perspektívából nézve a magyar baloldal nem betegebb, mint az egész európai baloldal, sőt, némi okkal azt gondolhatjuk, hogy jobb állapotban van, mint az utóbbi. Hiszen a 2002-es és a 2006-os parlamenti választások azt mutatják, hogy az MSZP a maga 42, illetve 43%-os eredményével – legalábbis nemzeti szinten – a legsikeresebb poszt-szociáldemokrata párt az Európai Unióban, noha igaz, hogy nincs magyar megfelelője azoknak a baloldali zöldpártoknak, amelyek számos szabadelvű, baloldali érzelmű választót "hódítottak el" a szociáldemokrata pártoktól a nyugat-európai államokban. A szocialista szélsőbalnak nincsen számottevő támogatottsága a választók körében; ez azonban Nyugat-Európa nagy részére igaz, gondolok itt az eurokommunizmus csaknem teljes eltűnésére Franciaországban és Spanyolországban, vagy a brit szélsőbaloldal kudarcára, hogy profitáljon a kormány iraki háborús politikájának hazai népszerűtlenségéből. A magyarországi szakszervezetek helyzete meglehetősen siralmas; ez azonban megint csak nincs nagyon távol a nyugati országok tapasztalatától – elég itt megemlíteni, hogy Franciaországban a foglalkoztatottak kevesebb mint 10%-a szervezett, amit a magas munkanélküliség és a rugalmas munkaerőpiac terjedése is magyaráz.

Ez a felszínes kép azonban nagyon is félrevezető lehet. Először és legnyilvánvalóbban, miközben a magyar példa nem tér el az európai trendektől, a baloldal helyzete kontinensszerte nem megnyugtató. Nicolas Sarkozy győzelme a francia elnökválasztáson 2007 májusában aláhúzza, milyen mértékben vesztették el a baloldali politikai mozgalmak a kezdeményezőkészséget, hogy hiteles válaszokat adjanak az európai társadalmak szociális problémáira, egyúttal pedig megmutatja, milyen sikeresen töltötték be az elmúlt évtized vége óta a "mainstream" által elhagyott űrt a posztmodern jobboldali populisták, akik a neoliberalizmust ultranacionalizmussal és tekintélyelvűséggel vegyítették, hogy hatalomra kerülhessenek. Ahol poszt-szociáldemokrata pártok maradtak kormányon, mint Britanniában, engedményeket tettek ennek az agendának, úgy, hogy sokszor "meghaladják" a hazai jobboldalt a bűnözés, a bevándorlás és természetesen a külpolitika egyes kérdéseiben. Az "új" szociáldemokrácia kontinensszerte feladja a társadalmi egyenlőség gyakorlata iránti elkötelezettségét, még akkor is, ha retorikájában rábólint erre a politikára. Miközben a zöldpártok felszívták a szociáldemokrata protest-szavazókat, kormányzati teljesítményük – a la gauche plurielle részeként Franciaországban 1997 és 2002 között, vagy Németország vörös-zöld koalíciójában 1998 és 2005 között – nem azt mutatja, hogy gyakorlati, hiteles és radikális megoldásokat tudnának adni azokra a problémákra, amelyeket a posztfordista kapitalizmus vet fel a mai Európában.¹

Másodszor, Magyarország szocialista pártja maga is küszködik ennek az "új" poszt-szociáldemokráciának számos problémájával. Jó okunk van rá, hogy azt gondoljuk, választási sikerét nagyban köszönheti egy vezérelvű jobboldaltól való általános félelemnek, amely sok baloldali vagy liberális érzelmű, nem feltétlenül MSZP-szimpatizáns választópolgárt hajtott a fő, nevében legalábbis baloldali párt táborába. A 2002 óta hatalomban levő kormányok teljesítményét leginkább egy kifeszített kötélen való egyensúlyozáshoz hasonlíthatjuk. Egyfelől megpróbálták biztosítani a gazdasági fejlődést Magyarország európai piaci integrációjával, alkalmazkodva az Európai Unió követelményeihez, abban a reményben, hogy a nyugat-európaihoz képest relatíve olcsó munkaerő révén elérhető a gazdasági növekedés. Másfelől, miután felismerték, hogy a társadalom és számos támogatójuk nem tartja elfogadhatónak a fenti stratégia társadalmi költségeit, megpróbálták az állam segítségével feltornászni a jövedelmeket. Ez a "flastrom-politika" 2006 tavaszára riasztóan növekvő államadósságot és érezhető nyugtalanságot eredményezett a pénzpiacokon és az Európai Unióban, ami kikényszerítette a megszorító politikára való áttérést. Ez azonban azzal járt, hogy az elmúlt évben jócskán megcsappant a szocialista párt politikai támogatottsága. Miközben a jobboldaltól való félelem a 2010-es választásokon is megmentheti a szocialistákat, ez egyszerűen elkendőzi egy életképes, balközép politikai stratégia kialakításának kudarcát. Azok, akik a baloldalon "rendszerkritikus" pozíciókat támogatnak, szintén adósok maradtak egy vonzó alternatíva felvázolásával. Ez a szélesebb európai minta magyar változata; a szocialista rendszerek összeomlása, a globalizáció hatása a pénzpiacokra, valamint a társadalmi és gazdasági privatizáció, amely atomizálta az európai társadalmakat, kevés teret ad az alternatíváknak, annak ellenére, hogy a posztfordista kapitalizmus Európa-szerte gyenge teljesítményt produkált az elmúlt két évtizedben. Érdemes azonban alaposabban megvizsgálni ezt a magyar változatot, mivel az elemzéssel számos olyan kérdésre is rámutathatunk, amelyet bármely baloldali alternatívának végig kell gondolnia, ha meg akarja haladni jelenlegi helyzetét.

A baloldal hitelességének központi problémája, hogy nem tud járható alternatívát felmutatni azzal a gazdaságpolitikával szemben, amelyet 1989 után folytattak a különféle kormányok, annak ellenére, hogy bebizonyosodott: Magyarország világgazdasági integrációjának számos olyan következménye van, amely sokak szemében illegitimmé teszi a jelenlegi helyzetet. Ezt részben Magyarországnak a nyugati szomszédjaihoz fűződő viszonya is magyarázza. Miközben Magyarország mind földrajzilag, mind pedig kulturálisan egy közép-európai térben helyezkedik el, hasonlóképpen Ausztriához, Észak-Olaszországhoz, Dél-Németországhoz és Svájchoz, életszínvonal tekintetében messze lemarad ezektől az országoktól; az óriási gazdasági szakadék áthidalása tehát talán a legfontosabb kérdés a lakosság szemében. Ha ezt a különbséget sikerül annyira lecsökkenteni, hogy a magyarok úgy érzik, életszínvonaluk nagyjából megfelel nyugati szomszédjaik életnívójának, akkor a rendszerváltozás és az uniós tagság hosszú távon sikeresnek fog számítani; ha azonban a különbség megmarad, kudarcként fogják értékelni az elmúlt két évtized politikai változásait.

Sok "rendszerkritikus" baloldali kevéssé optimista a magyar siker esélyeit illetően. Azt gondolják, hogy mivel az ország perifériásan integrálódott az európai gazdaságba, ez örökös perifériás szerepre kárhoztatja az európai és a globális gazdaságban. Ez először is problematikus, mert nem sokkal több, mint reménytelenségbe való menekülés; másodszor, megkerüli a baloldal hitelességi válságának egyik fő okát – nevezetesen az államszocializmus szerepét a magyar és a nyugat-európai életszínvonal közötti szakadék kiszélesítésében. A legújabb összehasonlító gazdaságtörténeti elemzések fényében el kell vetnünk azt a tézist, hogy az államszocializmus elősegítette a felzárkózást. Igaz, hogy 1910-ben Magyarország az európai gazdaság félperifériáján helyezkedett el, az egy főre eső GDP nagyjából megfelelt Olaszország vagy Spanyolország GDP-jének, és lényegesen felülmúlta Portugáliáét és Görögországét. 1950-ben, miközben Olaszország lehagyta a többieket, Magyarország GDP-je egy szinten volt Spanyolországéval, Portugáliáéval és Görögországéval. 1973-ban Magyarország lemaradt az utóbbi három ország mögött – és 1989-re még nagyobbra nőtt a szakadék.² Miközben a majdnem teljes foglalkoztatottságon és tömegfogyasztáson alapuló "irányított kapitalizmus" fénykorában az ibériai államok és Görögország profitált a fordista gazdasági növekedésből, az államszocializmus intézményei és gyakorlata lényegesen lassabb gazdasági növekedést produkált. Noha az államszocializmus – különösen annak kádárista változata – létrehozott egy modern, relatíve egyenlő, jóléti társadalmat, ez nemcsak a politikai legitimáció deficitjén, hanem olyan gyenge gazdasági bázison nyugodott, amely évről évre szélesítette a szakadékot Magyarország és Nyugat-Európa saját perifériája között. Így aligha meglepő, hogy a magyar lakosság az 1980-as évek végén a bukott rendszerek lomtárába száműzte az államszocializmus gazdasági intézményeit és velük együtt a szocializmus koncepcióját mint gazdasági alternatívát, és azóta sem mutatkozott érdeklődés ezek feltámasztása iránt.

Hogy ezt a hitelességi krízist megoldja, a baloldalnak pontos elemzést kell adnia arról, hogy mi történik Magyarországon és közvetlen európai szomszédjainál. Rámutathat arra: az a hit, hogy az államszocializmus bukása után a szabadpiaci gazdaságpolitika a megváltás útja, veszedelmes illúzió lehet. 1950 és 1973 között az államszocializmus gyenge gazdasági teljesítménye a nyugat-európai kapitalizmushoz képest nem viszonyítható a mai posztfordista kapitalizmushoz. A háborút követő nyugat-európai növekedés – amelyből az olyan perifériális államok, mint Spanyolország, Portugália és Görögország profitáltak – a tömegtermelés és -fogyasztás elterjedésén alapult, amelyet megerősített az európai centrumországokban a jóléti állam kiépülése és a központosított béralku. A kapitalizmusnak ehhez a változatához – amelyet gyakran fordizmusként is emlegetnek – például Franciaországban is a gazdasági tervezés kapitalista formái társultak, és nem a piacalapú modellek, amelyeket annyira szeretnek a mai neoliberális közgazdászok.

A fordista növekedés feltételei, amelyek lehetővé tették az olyan országoknak, mint például Ausztria, hogy felzárkózzanak az európai kapitalista gazdaság hagyományos északnyugati centrumához, az 1970-es évek közepe óta hiányoznak. A pénzügy és kereskedelem globalizációja és az európai gazdasági integráció folyamata kevesebb lehetőséget hagy a nemzetállamoknak arra, hogy szabályozzák a hazai gazdasági keresletet. A termelés jelentős részének kihelyezése Közép- és Kelet-Európába az 1990-es években, illetve egyre inkább Dél- és Kelet-Ázsiába, strukturális munkanélküliséget hoz létre a nyugat-európai centrumban, és párhuzamosan növekszik a munkahely elvesztésétől való félelem. A nemzetközi versenyképesség mantrája jegyében ezen államok is megnyirbálják a jóléti kiadásokat. Még Nyugat-Európa leggazdagabb centrumországaiban is relatív szegénységben él a lakosság egyharmada.

Magyarország és persze közép- és kelet-európai szomszédjainak a kapitalista piacba történő integrációja alapvető szerepet játszott a szélesebb európai gazdaság átalakításában. Az olyan államok, mint Magyarország, egyszerre voltak haszonélvezői és áldozatai ennek a folyamatnak. Az európai gazdaság átrendeződésével a szakképzett munkát igénylő ipar az alacsonyabb munkaerőköltség vonzásában kelet felé vándorolt; miközben krónikus munkanélküliség sújtja a Ruhr-vidéket, a volt keletnémet régiókat versenyképtelenné tette a német újraegyesítési szerződés, vagy említhetjük itt a francia Nord-Pas-de-Calais-t, több száz kilométerrel keletebbre új ipari régiók épülnek ki. A Cseh Köztársaság, Magyarország, Szlovénia és Szlovákia profitált a termelés kihelyezésén alapuló beáramló befektetésekből – több magyar régió és ipari központ, például Győr gazdaságát nagymértékben átalakította ez a folyamat. Másoknak azonban, elsősorban a keleti megyék agrárgazdaságának, reménye sincs arra, hogy bekapcsolódjon a folyamatba – a munkaerő túl "drága" a szakképzettséghez és a földrajzi fekvéshez viszonyítva. A munkáltatók így inkább még keletebbre, Romániába viszik a munkát, vagy teljesen elhagyják az európai kontinenst. Számos ok miatt azonban még az ésszerű növekedés is óriási egyenlőtlenségeket takar. Az egyedüli csoportok, akik problémamentesen hasznot húznak ebből a folyamatból, az európai felső- és középosztályok, akik a kihelyezett termelés miatt olcsóbban vehetik meg a luxuscikkeket, illetve a financiális szolgáltatásokon nyugvó gazdaságok és régiók – mint például London -, ahol hasznosul a folyamatból származó profit.

Ez a folyamat, amelyben a felzárkózás címkéjével látják el a dömpingexportot, további veszélyeket rejt magában. A külföldi tőke kegyeiért vívott versenyben az államok egyre reakciósabb gazdaságpolitikát részesítenek előnyben – jó példa erre a jóléti állam feladása, a bérszinteket ért kritika, a regresszív adópolitika 2002 és 2006 között Szlovákiában, amelyet nemcsak Nyugat-Európában ajánlottak "receptként", mint tette azt a konzervatív Frankfurter Allgemeine Zeitung a Bundestag-választásokon 2005 szeptemberében, hanem megakasztotta a magyar államnak azon kísérleteit, hogy néminemű szociális védelmet biztosítson a saját állampolgárai számára. Ironikusan azt mondhatjuk, hogy Magyarország "utoléri" majd Nyugat-Európát, de nem azért, mert követi az európai szociális modellt, hanem mert – hasonlóan Nyugat-Európához – nagyon egyenlőtlen társadalom lesz, ahol a lakosságnak talán a fele élvezi majd a "nyugat-európai" életszínvonalat, miközben a másik fele menthetetlenül kirekesztődik a "jóléti" társadalomból. A baloldal lényegi feladata, hogy felismerje, artikulálja és megakadályozza ezt a veszélyt. Ennek elengedhetetlen feltétele egy valóban európai politika kialakítása, amely annak felismerésén és elismerésén alapul, hogy az európai szociális modell előnyeit a kelet-európaiak éppúgy élvezhetik, mint a nyugatiak, vagy pedig nagy biztonsággal megjósolható, hogy az előnyökből mind a két fél kimarad.

Jegyzetek

¹ Gerassimos Moschonas: In the Name of Social Democracy: the Great Transformation: 1945 to the Present. London – New York: Verso, 2002, 73-212.

² David F. Good – Tonghsu Ma: The economic growth of Central and Eastern Europe in comparative perspective, 1870-1989. European Review of Economic History, 2 (1999), 111.

(Fordította: Bartha Eszter)

---

Szalai Erzsébet

A rendszerkritikai baloldal jelenéről és jövőjéről

Írásomban csak a kapitalizmusra mint a fennálló társadalmi összrendszer teljességére kritikailag reflektáló baloldallal foglalkozom – tehát a hatalmon lévő politikai baloldallal nem vagy csak érintőlegesen. Másrészt, mivel a kelet-európai kritikai baloldal helyzetét és perspektíváit nemrég megjelent könyvemben már taglaltam, itt és most csupán annak magyarországi jelenével és jövőjével foglalkozom.

Egyetértve a körkérdésben rejlő helyzetértékeléssel, a magyar kritikai baloldal gyenge és megosztott – számos ok miatt.

Legelsősorban azért, mert nem áll mögötte munkásmozgalom. A magyarországi munkásság utoljára az 1956-os forradalom idején szerveződött osztállyá, ezt követően azonban a Kádár-rendszer informális, egyéni különalkukra épülő szisztémája tökéletesen blokkolta a mozgalmi energiákat. A kétségkívül jelentős anyagi gyarapodást hozó felemás polgárosodási folyamat pacifikálta a munkásságot (is) – ezért volt lehetséges, hogy az (a még nagyobb anyagi gyarapodás reményében) gyakorlatilag szó nélkül tűrte a politikai rendszerváltást követő radikális piacosítási folyamat beindítását (a piacosítás enyhébb formában már az 1968-as gazdasági reformmal megkezdődött), ezen belül pedig azt, hogy a létezett szocializmusban az övének nevezett, de valójában általa sohasem birtokolt "társadalmi" tulajdont a késő kádári technokrácia gyakorlatilag egy évtized alatt magánkezekbe juttassa.

Az ennek nyomán kiépülő újkapitalizmus rendszerében a munkásság atomizálódása tovább folytatódott – ennek döntő tényezője az, hogy bár már szinte a teljes társadalom piacosodott, a béreket egységesítő munkaerőpiac (a gazdasági elit érdekeinek megfelelően) nem jött létre -, passzivitása pedig jórészt fennmaradt. (Bővebben lásd "Tulajdonviszonyok, társadalomszerkezet és munkásság" című tanulmányomat – Kritika, 2004. szeptember.)

De nem áll a kritikai baloldal mögött magát baloldaliként meghatározó diákmozgalom sem. Az egyetemi diákság nagyobbik része jobboldaliként határozza meg politikai identitását, és ennek mentén szerveződik. Ennek legfőbb oka, hogy az eme diákság helyzetét is megingató neoliberális reformokat döntően magukat baloldalinak nevező kormányok hajtották és hajtják végre, így szinte természetes, hogy ezektől a fiatalság a politikai és eszmei jobboldal felé való orientálódással határolódik el. A rendszerkritikai baloldal azon üzenetei, hogy ő egy "másik" baloldalt képvisel, csak szórványosan jutnak el az egyetemi ifjúsághoz.

A baloldaliság, az átfogó rendszerkritika iránt fogékony társadalmi bázis hiányában a kritikai baloldal tagjainak indulatai nem hasznosulhatnak progresszív társadalmi célok megvalósításában, ezért azokat tudattalanul is többnyire egymás ellen fordítjuk. Ez az oka annak, hogy ma a baloldali civil szervezetek vagy elhalnak, vagy osztódás útján szaporodnak. És ez a fő oka annak is, hogy a kritikai baloldalon belüli nézetkülönbségek az érzelmi és morális szembenállás formáját öltik, mely körülmények között a tárgyszerű vitákat nem tudjuk lefolytatni.

De melyek ezek a nézetkülönbségek? Csak a három legfontosabbat fogom most érinteni.

Az első a létezett szocializmushoz való viszonyulás. A kritikai baloldal nagyobbik része "hibáival" együtt etalonnak tekinti az elmúlt társadalmi berendezkedést, elsősorban azért, mert egzisztenciális biztonságot és a jelenleginél mindenképpen magasabb színvonalú anyagi jólétet biztosított a társadalom nagyobbik részének. Tamás Gáspár Miklós és jómagam viszont – a létezett szocializmus pozitív hozadékának (hozadékainak) elismerése mellett – úgy véljük, hogy az elmúlt rendszer a szabadságjogok korlátozása és az általa felhalmozott demokratikus deficit miatt védhetetlen. Továbbmenve: legalábbis magam úgy vélem, hogy amennyiben a jelenlegit meghaladó rendszer körvonalain gondolkodunk, akkor egy olyan rendszert kell elképzelnünk, melynek váza semmiben sem hasonlít a létezett szocializmus alapvonalaira. (Bővebben lásd Az újkapitalizmus és ami utána jöhet… című könyvemet – Új Mandátum, Budapest, 2006.)

A második vízválasztó az MSZP-hez való viszony. Érdekes módon – bár nem véletlenül – a kritikai baloldalon belül többnyire éppen azok pártolják a neoliberális irányítás alá került MSZP-vel való – legalábbis látens – szolidaritást és/vagy együttműködést, akik a létezett szocializmusra mint alapvonásaiban rekonstruálandó társadalmi rendszerre tekintenek. Megint csak TGM és magam viszont azon az állásponton vagyunk, hogy a jelenlegi MSZP-vel való "együtt mutatkozás" nemkívánatos, többek között azért, mert ez hiteltelenné tehet és tesz bennünket a neoliberalizmussal szembeforduló fiatalság előtt.

És itt jön a harmadik nézetkülönbség: eltérő a viszonyunk a fiatalság alternatív civil szervezeteihez. Ezen szervezetek többsége – nem függetlenül a politikai baloldal és jobboldal öncélú, a társadalom valóságos dilemmáitól többnyire elszakadó acsarkodásától – nem kívánja magát elhelyezni a hagyományos baloldal-jobboldal tengelyen. Abban egyetértés van a kritikai baloldalon, hogy a baloldali tradíció döntő része igenis vállalható, abban viszont nem, hogy mennyire lehetünk elfogadóak azokkal szemben, akik ezt az örökséget elvetik (vagy legalábbis nem kívánják meghatározni a hozzá való viszonyukat), és egészen új dimenziók mentén törekszenek meghatározni politikai identitásukat. Többen közülünk súlytalannak vagy legalábbis látens jobboldalinak tekintik ezeket a szerveződéseket, jómagam azonban úgy látom, hogy ez a stigma elsietett, sőt egyenesen káros: nyilvános használata valóban a jobboldalra – sőt, a szélsőjobboldalra – lökheti az ebben a kérdésben egyelőre bizonytalan fiatalokat. A fiatalság gombamód szaporodó civil szervezeteit, amellett hogy azok fontos társadalmi feladatokat töltenek be, és égető társadalmi feszültségekre, problémákra hívják fel (sok esetben a politikai és rendszerkritikai baloldal helyett) a figyelmet (az ökológiai krízistől a hajléktalanságig), magam olyan tanulópályának tekintem, ahol az erősebb és határozottabb rendszerkritikai magatartás és gondolkodás a gyakorlati tapasztalatok útján sajátítható el.

A civil szervezetekhez való viszony kérdéséhez kapcsolódik egy, a nézetkülönbségeknél mélyebb – valójában azok alapját jelentő – problematika: a társadalomjobbító attitűdök autoriter vagy demokratikus jellegének kérdése. A kelet-európai értelmiségi hagyományoknak megfelelően többen közülünk döntően a mindenkori hatalom közvetlen befolyásolásával – sőt, esetenként a hatalomgyakorlásban való tényleges részvétellel – kívántak és kívánnak társadalmi hatást kifejteni, társadalmi folyamatokat generálni. De egyben ők azok is, akik önmagukat valamiféle élcsapatnak gondolják, akiknek kívülről, de főként felülről kell bevinniük az eszmét az éretlen társadalomba. Eme hatalomorientált beállítódáshoz többnyire szervesen kapcsolódik a kívánatos társadalmi folyamatok beindulásának, beindításának cezúraszerű változásként, változtatásként való elképzelése.

Ezzel szemben magam úgy vélem, hogy feladatunk ennél jóval szerényebb – de egyben több is. Ez pedig nem más, mint azoknak az újkapitalizmus méhében megszülető szerves folyamatoknak, ellentendenciáknak a katalizálása és támogatása, melyek hosszabb távon egy újszocialista alternatíva felé mutathatnak.

Vannak azonban rövidebb távú feladataink is – és a felsorolt nézetkülönbségek ellenére nevezőink ebben biztosan közösek. Ezek közül kiemelkedik a neoliberalizmus és az általa kitermelt szélsőjobboldal elleni küzdelem.

Ehhez kapcsolódóan megfontolására ajánlom azt a már többször bizonyított tételemet, hogy a globális és hazai tőke túlhatalma következtében a szuverén társadalom- és gazdaságpolitika hazai mozgástere rendkívül szűk, gyakorlatilag a zéróhoz közelít. Ezért itt és most ismét papírra vetem azt a gondolatomat, hogy legalábbis a kelet-európai országoknak együttesen kellene fellépniük a nemzetközi és helyi tőkés csoportok diktátumaival szemben – ennek gazdasági alapja a kelet-európai országok egymáshoz való gazdasági közeledésével már kezd kiépülni. Az együttes fellépésnek, érdekképviseletnek már ma el lehetne indítani a baloldali értelmiségi előkészítését – vagyis a kelet-európai baloldali értelmiségnek a jelenleginél jóval intenzívebb párbeszédét, majd összefogását szorgalmaznám.

És van még valami, ami talán szintén rövid távon is megvalósítható: az egymás iránt tanúsított, eddigieknél erősebb politikai és emberi szolidaritás. Bibó István azt írta Marxról, hogy életműve erkölcsi üzenetének súlya meghaladja a tudományos tartalom jelentőségét – függetlenül attól, hogy Marxnak ez szándékában állt-e vagy sem. (Bibó megállapítja, hogy nem állt szándékában.) Ez az üzenet pedig nem más, mint az esendőkkel, a gyengékkel való együttérzés erkölcsi normaként való felmutatása. Vagyis műveinknek, cselekedeteinknek mindig van erkölcsi tartalma, jelentése is, akár akarjuk ezt, akár nem. Így csakis akkor leszünk képesek a társadalmi szolidaritás éledésének katalizálására, ha – szakítva egy rossz baloldali beidegződéssel, hagyománnyal – az egymás iránti szolidaritást is folyamatosan gyakoroljuk és magatartásmintaként felmutatjuk.

---

Szerdahelyi István

A magyar baloldal tevékenysége mint "tulajdonság és meghatározottság nélküli semmi"

Az Eszmélet szerkesztősége által feltett kérdésre adandó válasz megértésének előfeltétele, hogy az ember jelezze, mit ért baloldaliságon. Nos, szerintem ennek minimuma egyrészt az a meggyőződés, hogy az európai kultúrkör mai történelmi helyzetében tűrhetetlen minden olyan társadalmi berendezkedés, amelyik nem hajlandó az alávetett osztályok számára legalább akkora létbiztonságot nyújtani, amekkorát a legfejlettebb kommunista pártállamok és a közepesen fejlett kapitalista jóléti államok már az 1970-es és 80-as évtizedekben nyújtottak. Másrészt pedig az a meggyőződés is, hogy az effajta társadalmi állapotok csak kiindulópontjai egy olyan fejlődésnek, amely – hosszabb történelmi távon – az osztálykülönbségek, valamint a centrum, félperiféria és periféria régiói közötti különbségek fokozatos csökkenése felé vezet.

A közép- és kelet-európai posztkommunista országokról bizonyára beszámolnak majd e nézetcserében nálam illetékesebbek. A magyarországi baloldal helyzetére vonatkozó téziseim az alábbiak.

1. A magyar nemzet túlnyomó többsége baloldali

A magyar nemzet 1989-90-ben csak azért ment bele a rendszerváltásba, mert az állampártot, amely az addigi felmérések szerint a választáson a szavazatok relatív többségére számíthatott volna, vezetői 1989 októberében feloszlatták. Az új politikai elitek továbbá azzal ámították az ország lakosságát, hogy az átalakulás célja egyrészt a fejlett jóléti rendszerek életszínvonalának utolérése, másrészt pedig – miként erre Wiener György mutatott rá akkoriban – egy olyan vegyes gazdaság kialakítása, melyben a közösségi tulajdon szerepe lesz a meghatározó. S ha jobban meggondoljuk, az állami tulajdon ilyen társadalmasítása baloldalibb lett volna a korábbi viszonyoknál.

Azóta a választásokat minden párt hangzatosan baloldali jelszavakkal nyerte meg. Fontos tényt hangsúlyoz Szalai Erzsébet, mondván, hogy a baloldali társadalompolitikai programokat a "jobboldali", "keresztény nemzeti" pártok – 1990-ben az MDF, majd 1998-ban a Fidesz – még sokkal erőteljesebben fogalmazták meg, mint az MSZP. Amikor pedig kiderült, hogy kormányra jutva egytől egyig radikális jobboldali politikát folytatnak, a következő választásokon a választók mindegyiket meg is buktatták. A "büntető szavazások" e rendszere 2006-ig tartott. Akkor az MSZP-nek sikerült egy újabb ciklusra megkaparintani a hatalmat, de a "Gyurcsány-csomag" olyan országos felháborodást keltett, hogy csak rendőrterrorral aládúcolt legalitása tartja fenn a legitimitás hiányának mélysége fölött. E felháborodás ösztönzői egyértelműen baloldali indulatok, s ha valaki az árpádsávos zászlók és a Szent Korona-tanról való süketelések alapján akar ítélkezni fölöttük, vegye észbe Andor László 1992-es figyelmeztetését: "Teljesen elhibázottnak tartom, ha a jobboldaliságot csak a politikai díszletek szintjén vesszük észre. […] Véleményem szerint a jobboldaliság lényege a gazdaságban van, egyrészt az IMF-program feltétel nélküli végrehajtása, másrészt a […] szabad rablás, harmadrészt pedig a tulajdonnak a politikai alapon való osztogatása."

2. A nemzet többségének nincs politikai képviselete

Ilyesformán viszont a magyar politikai életben egyetlen baloldali, a nemzet többségét képviselő párt sincsen, mert – ismét Szalai Erzsébetet idézve – "a baloldal szerepkörét betöltő" (én inkább úgy mondanám, hogy az újságírói és politológus szubkultúrákban baloldalinak titulált-hazudott) szocialista és liberális párt egyaránt "zsigereiben jobboldali". A többpártrendszer tehát elszakadt a társadalomtól, talajtalanná vált, és azóta különböző emblémákkal díszített léggömbjei csak a közvélemény-kutatások adataiban himbálóznak felfelé vagy lefelé a politikai felhőrégióban. Valójában az összes parlamenti párt tagsága nem sokkal haladja meg a lakosság 1%-át, ami azt jelenti, hogy 29-szer kevesebben vannak, mint a 2005-ben Magyarországon tartózkodó külföldi turisták. Hazánk – Bayer József szavaival – "néptelen demokráciává" változott.

Ami azt jelenti, hogy – Kállai R. Gábor remek esszéregényének, az Elvtársalgónak a terminológiáját használva – a "valóban elkötelezetten baloldali baloldalnak" a magyar történelemben soha nem volt még akkora esélye, hogy a nemzet messze túlnyomó többségének akaratát képviselve lépjen a politika porondjára, mint ma. Kizárólag rajta múlik hát, hogy változtasson azon a helyzeten, amelyben tevékenységének eredménye – ugyancsak Kállai szavaival – "a tulajdonság és meghatározottság nélküli semmi".

3. A baloldali baloldal mint óriási kupac

E "valóban elkötelezetten baloldali baloldal" semmiségének legfőbb oka az, hogy elképesztően sok. Bizonyosra veszem, hogy az iskolai önképzőkörök száma meg se közelíti a baloldali baloldal szervezeteiét. Csak én magam annyinak vagyok az elnöke, elnökségi tagja, főtitkára, kuratóriumi tagja, hatóság előtti képviselője, hogy számon se tudom tartani, hánynak. Mindegyikük derekas munkát végez, de a legjobb esetben sose hallottak egymásról. Ezt felismerve alakultak is a baloldali baloldal tevékenységének összefogására, együttműködésének megszervezésére törekvő egyletek is. Csak az a baj, hogy ezek száma – némi jogos rosszindulattal mondva – meghaladja az általuk összefogandó egyletek számát.

A rosszabbik eset az, ha hallottak egymásról, mert akkor gyűlölködnek. Egyszer részt vettem egy tanácskozáson, ahol izzó hőfokú vita folyt arról, hogy melyek is a baloldaliság átfogó jellemvonásai. A végén abban foglaltam össze tapasztalataimat, hogy a baloldaliság egyetlen ismérve: mindenki, aki baloldali meggyőződésű, szívből utál mindenkit, aki szintén baloldalinak vallja magát. Szavaim nagy derültséget és tetszést arattak, mintha nem egy halálos betegség diagnózisát jelentettem volna be.

Végzetesen szenvedélyes indulatok csapnak össze köreinkben 1956 értékelése körül, mintha nem fél évszázaddal ezelőtti eseményről lenne szó, melynek elemzése immáron ugyanúgy a történettudományi szakma belügye, ahogyan a tatárjárásé. Le tudjuk árulózni egymást Nagy Imre vagy Kádár János szerepének megítélése kapcsán, s ezzel ugyanolyan eszeveszettségről teszünk tanúbizonyságot, mintha egy süllyedő hajó tisztjei azon marakodnának, hogy a tavalyelőtti vagy a tavalyi hajóskapitány volt-e tiszteletreméltóbb. Minden alkalmat felhasználunk az egymás elleni gáncsoskodásra: ha más nem akad, éles bírálatra adhat (adhatott már) okot az is, hogy egy szerző Marx és Engels szövegeit miért a Válogatott Művekből, s nem az Összes Művekből idézi.

Mindannyiunk számára magától értetődőnek kellene lennie, hogy ezt a gittegylet-kupacot egyetlen, egységes politikai párttá kellene szervezni. Megkeresni azokat az elveket és gyakorlati elképzeléseket, amelyek összekapcsolnak bennünket, s ezekből ütőképes programot alkotni. Vitácskáink jelentőségét személyes nézetkülönbségekké vagy legfeljebb platformeltérésekké lefokozni és az érvek józan mérlegelésével rendezni.

4. A baloldali orgánumok sokasága mint a hatástalanság dömpingje

A posztkommunista kapitalizmusok szellemi életének alapvető ellentmondása, hogy a parlamenti képviseleti arányát tekintve törpe radikális jobboldali liberalizmus eszméinek képviselői foglalják el benne a kulcspozíciókat. Ennek közismert oka, hogy a pénzpiaci-transznacionális tőke mindjárt a rendszerváltás kezdetén felvásárolta kulturális intézményeinket. Harsányi Iván már 1992-ben figyelmeztetett arra, hogy "a tőkét Magyarországon ma elsősorban a tömegkommunikációs szférába ajtóstul berontó rablómonopóliumok, főként pedig a nemzetközi pénzügyi szervezetek fizikailag jelen nem levő hatalma képviseli. Ezzel az utóbbi hatalommal nem tudunk mit csinálni."

Így állt elő a helyzet, hogy a baloldal nemcsak a rádióból és a televízióból szorult ki, hanem még lapja sincsen. Olyan lapja tudniillik, amelyik kellő terjedelemben, legalább heti rendszerességgel jelennék meg, hogy számottevő közönségformáló szerepet tudjon betölteni. A baloldalnak nincsen lapja, mert egyetlen olyan komolyabb sajtóorgánum sincs, ahová egy baloldali tollforgató beadhatná az írásait, anélkül hogy attól kellene tartania: sorait szemétkosárba dobják, mert baloldali. A baloldalnak nincsen lapja, mert egyetlen olyan sajtóorgánum sincs, amelyet egy baloldali gondolkodású ember úgy olvashatna, hogy amit olvas, az a baloldal véleménye a világ dolgairól. A baloldalnak nincsen lapja, ahonnan a baloldali gondolkodású ember kielégítő tájékoztatást kaphatna arról, milyen vitaálláspontok találhatók a baloldaliak táboraiban, s mi választja el őket a jobboldali táboroktól. A baloldalnak nincsen lapja, mert az újságosstandokon egyetlen baloldali sajtóorgánum sem található.

Abszurddá akkor válik ez a helyzet, ha azt is tudjuk, hogy a baloldalnak rengeteg lapja van; fel sem lehet becsülni, milyen sok. A tájékozottak harminc-negyvenre taksálják a számukat. Ezek – a havi megjelenésű Ezredvég és a negyedéves Eszmélet mellett – néhány lapos, rendszertelenül kiadott kis kiadványok; postán szokás őket ingyen eljuttatni egyes emberekhez. Havi vagy pláne negyedéves folyóiratokban lehet örökzöld témákat ragyogóan elemezni, de ezek csak akkor képesek tudósítani például arról, hogy az országban forradalmi helyzet készül, amikor a kirobbant forradalmat már régen le is verték. A néhány lapos kis kiadványok olyanok, mint a hajótöröttek füstjelei a lakatlan szigeten.

A baloldalnak nincsen lapja, mert egy komolyabb hetilap kiadásához rengeteg pénz kell. Csakhogy havi, negyedévi folyóirataink és töméntelen komolytalan lapocskáink is rengeteg pénzt emésztenek fel. Ha ezeket az anyagi forrásokat mind egyesítenénk, meg lehetne jelentetni azt a hetilapot is, amelyik betörhetne az újságosstandokra, és jelentősebb előfizetői-vásárlói táborra, támogatókra tehetne szert. Nem szólván arról, hogy az egységes politikai párttá szervezett baloldal orgánumaként milyen jelentősége lehetne.

Egy ilyen orgánum hozzásegíthetne, hogy a baloldal hangja teret hódítson még a rádió- és tévéműsorokban is. A tőkés média legfőbb célja a minél nagyobb profit. Ezért szenzációhajhásznak kell lennie; nem teheti meg, hogy nagy hírértékű információkat elhallgasson, hiszen ezzel elveszítené autómárka- és intimbetét-reklámjainak közönségét. Ha léteznék az egységes politikai párttá szervezett baloldal és annak profi módon szerkesztett hetilapja, könnyen el tudná érni, hogy a tévéműsorokban se csak az árpádsávos zászlók lengetésének sűrű premier plánjai jelezzék, hogy az országban nem mindenki a radikális jobboldali liberalizmus híve.

Lehet persze továbbra is a "tulajdonság és meghatározottság nélküli semmi" eredményeinek bűvöletében élni. Üldögélhetünk az íróasztalaink mellett, és átérezhetjük, milyen nagyon okosak vagyunk, meg műveltek. A világ minden gondjára-bajára kész válaszaink vannak. Ezeket időnként papírra is vetjük és kinyomtattatjuk ritkán megjelenő, kis példányszámú lapokban, melyeknek létezéséről még a hivatásos lapárusok se hallottak soha. Amikor írásainkból egy kötetre való összegyűlik, addig törjük magunkat, míg valahogyan azt is sikerül publikálni. Terjeszteni nem – de a példányokat szétküldözgethetjük barátainknak és ismerőseinknek, s lesz egy újabb katalóguscédula is a nevünk és a születési évszámunk alatt az Országos Széchényi Könyvtárban. Mindaddig, amíg a könyvtárosok rájuk nem írják a halálozásunk évszámát is.

---

Tamás Pál

Szektatudat vagy eklektika: létezik-e ma más magyar baloldali elméleti lehetőség?

Az elmélet és a politikai cselekvés ciklusainak paraméterei közismerten eltérnek. De csúcspontjaik véletlenül akár össze is eshetnek. Persze, az ilyesmi ritka. Az 1989 utáni Közép-Európában nem is fordult eddig elő. Színen van, sokszor választásokat is nyer egy mérsékelt politikai baloldal. De sikerei baloldali elméletektől rendszerint függetlenek. E teóriák még mindig – vagy ismét – társadalomkritikai irányultságúak, konkrét intézményépítési technológiákkal lényegében nem rendelkeznek. Az, amire ilyenként mégis hivatkoznak, vagy nem volt autentikusan baloldali, vagy része volt az államszocializmus bukásához vezető útnak. Így, szerencsére, megismételhetetlen.

A baloldali kormányok, bár elvben nem lennének feltétlenül ellenségei valamilyen baloldalibb elvi politizálásnak, igazán ennek újabb mibenlétére vonatkozó használható ötleteket, tanácsokat általában a teóriától nem kapnak. Amit azután végül csinálnak, az valamilyen keveréke felpuhított neoliberális világbanki ajánlásoknak, gazdaságpolitikai pragmatizmusnak és erőfeszítéseknek, hogy országaik legalább jelenlegi pozíciókban a davosi nemzetközi versenyképességi listákon megragadhassanak. E politikuscsoportok általában némi malíciával érzékelik (ha az egyáltalán percepciós küszöbük fölé került) saját baloldali kritikájukat. De kezdeni avval általában semmit sem kezdenek. Nagyon nincs is mit. A nem operacionalizált tanácsokkal, ajánlásokkal, óhajokkal mit is lehetne a minisztériumokban csinálni?

Mindeközben a magyarországi jobboldali, konzervatív-nemzeti értelmiségi szöveggyártás terjedelme az utolsó évtizedben folyamatosan nő. Legalább 5-6 nagy terjedelmű budapesti értelmiségi folyóirat működik e térfélen, közöttük újak is. A Heti Válasz nyomott és eladott példányszáma elhagyta az Élet és Irodalomét (az előbbit 35 ezerben nyomják, és 25 ezerben adják el, az ÉS-t külsők nem auditálják, de saját bevallásuk szerint 20 ezer körül nyomják és 16-17 ezer körül adják el mostanában). A profilok részben különböznek, de a trend azért itt is látható. Még a Magyar Nemzet publicisztikáinak hosszából és kevésbé tördelt, egybeszabott szedéséből is látszik, hogy azokat inkább értelmiségi olvasónak szánták, mint a szerzőiket állandóan rövidebb, "olvashatóbb" nyelvű írások előállítására biztató baloldali lapokat.

A baloldali értelmiség is egyre inkább – a szocialista kormányzástól egyébként talán függetlenül – az ezeken a helyeken (is) összerakott jobboldali agendával találja szemben magát. Az állami reformok előkészítése mind ez idáig egyébként zárt ajtók mögött folyt, s oda a baloldali teoretizálástól kapható száraz anyagra a döntéshozók – valljuk be – különben sem számítottak. Persze, aki akarta, ebből a körből is a nyilvánosság előtt védhette Molnár Lajos egészségügyi reformjait. De hát azokban – bár elvi szükségszerűségükkel nehéz vitatkozni – teóriát és baloldali érzékenységet önmagukban sokat nem lehetett felmutatni. A baloldali kormány reformretorikája így azután furcsa módon a potenciális baloldali teoretizálást még jobban elhallgattatta.

Közben azért a magyar közéletben most nyelvvita folyik. Ideológiákról, persze, említés történik. De igazán arról van szó, hogy aki a nyilvánosság nyelvét ma (nagyobb arányban) ellenőrzi, az képes lesz arra, hogy a magyar történelem egy fontos "elágazási" (bifurkációs) pontján, az EU rendjébe tagozódás pillanatában valamilyen mértékben ellenőrizze sokak személyes életstratégiáját, világképét is. A tét nagy, a küzdelem identitásokat is érint – innen az egyelőre nem csituló csatazaj. Aki az elágazási pontok szellemiségeire hat, egy következő hosszabb szakaszt is majd nagyobb gond nélkül befolyásolhat.

Itt a baloldali ideológiák marketingjével kapcsolatban legalább három alapproblémát érdemes megemlíteni.

Először, el kellene készíteni, politikailag is kezelhető módon, a rendszerváltás egyenlőtlenséggeneráló vagy -tompító hatásainak mérlegét. A rendszerváltásról kanonizált beszédmódunk a "nem volt és lett szabadság és demokrácia" tétel lett. Ez természetesen érthető, indokolható, védhető. De ismerjük fel, hogy egyrészt a rendszerváltásnak létezhetnek hasonlóan kiemelt dimenziójú szembeállításokra épülő olvasatai (több vagy kevesebb szuverenitás vagy erkölcs, több vagy kevesebb igazságosság, egyenlőtlenség, biztonság). Másrészt, ne lepődjünk meg vagy háborodjunk fel, ha egyes társadalmi csoportok ezeket máris használják. Ösztönösen, más kulturális minták hatásai alatt – de a baloldali ideológiák ezekre való esetleges rácsodálkozásaitól teljesen függetlenül. S alkotnak erről ítéleteket, vélekednek ezekből következően múltbeli vagy mai politikákról. Ha a bal teória ma is megmarad a történet részben az 1989 előtti liberális ellenzéki és részben a 80-90-es évek fordulójának "még nem nagyon poszt"-hidegháborús nemzetközi importból származó – egyébként az idő tájt teljesen érthető -, dichotomikus értelmezéseinél, és nem kísérli meg, e metszet mellett, a többit is a képbe emelni, rossz szolgálatot tesz a mai magyar társadalomnak. S rossz szolgálatot tesz – nem utolsósorban gyávaságból? – a mai baloldali kormányzati elitnek is. Mulatságos lenne, ha miközben büszkék lennénk a magyar értelmiség detabuizáló képességére, épp a rendszerváltás 1986-92-es ideológiai lenyomataiból csinálnánk ma tabut. Miközben a nem értelmiségi mininyilvánosságok – barátok, szomszédok, kollegák között – azt már régen detabuizálták.

Másodszor: elméleti választ kellene valamiként adni a társadalomban épp az utolsó másfél évtizeddel kapcsolatban megfogalmazódó – újabban robbanásszerűen jelentkező – elégedetlenségnek. Sőt, ne féljünk kimondani, dühnek is. Végül is mi más lehet a baloldali elméletek aktuális feladata, mint a mindenkori indulatok értelmezési, sőt esetleg későbbi cselekvési keretekké szublimálása. Nem értjük, s nem is akarjuk érteni, amikor sokan – adekvát ajánlott és elfogadható magyarázó sémák hiányából következően – azokat és úgy vádolják sorsuk pillanatnyi állapota miatt, akiket és ahogy korábban is meg szoktak vádolni. Hiszen az újabb kori magyar történelemben, amikor az emberek magukat áldozatnak érezték – s néhány pillanattól eltekintve majdnem mindig annak hitték -, két sémát kínáltak. Az első a "vádold az urakat" (tőkéseket, ispánokat, szolgabírókat), a második a "vádold az idegeneket" (zsidókat, romákat, románokat) volt. Az elsőnek volt egy 1945 előtt plauzibilis – fontos pontokon Marxra hivatkozó – változata, amelyet ma még megnevezni is csak három bocsánatkérés után szabad. Aktualizálására, átszitálására, újragondolására itt igazán senki sem vállalkozott. A legközelebbi, mégis ilyesmivel legalább teoretikusan foglalkozó, figyelemre méltó címek egyébként most sem moszkvaiak, hanem berliniek, német és észak-olasz egyetemi városokból valók. Így azután marad a második, a korábbi ideológiai-retorikai piacokról ismert csomag. A radikális, esetenként extrém jobboldali. Amin mi meg felháborodunk. Rosszabb esetekben, ha érzékenyebbek vagy idősebbek-tapasztaltabbak vagyunk, még rettegünk is. De hát a "társadalmi drive" adott, azt használja, amit kínálnak neki. Azt persze nem hiszem, hogy aki láthatóan jól érzi magát az árpádsávos lobogóval a kezében, azt most rávehetjük arra – hiszen elmagyaráztuk neki, mi is történt itt másfél évtized alatt -, hogy kisebb morgással összetekerje a zászlóját, és beiratkozzon egy szakmai átképző tanfolyamra. Mert akkor majd ő is jobban boldogul. És később esetleg balra szavazzon. De a mozgalmak tömegessé válását talán így is meg lehet azért akadályozni (senki se bízza el magát, mert március 15-én este az extremisták kevesen voltak).

Harmadszor, újra kellene gondolni a forgalmazott ideológiai csomagok szélességét. Némileg leegyszerűsítve, a jobboldal középszintű vagy mezo-fogalomkészletekkel operál (nemzet, hagyomány, értékválság, kollektív erkölcs). Itt az alaphangszerelés ma is 19. századi, de ez nem baj, mert a magyar politikai kultúra legfontosabb hívó szavai is ugyanebből az időből származnak. A baloldali csomagok ezzel szemben, egyébként mai nemzetközi divatokkal konform módon, vagy makrofogalmakkal operálnak (neoliberalizmus-kritika), vagy szubkultúrákat érintő, parciális fogalmakkal (feminizmus, tolerancia, multikulti a kisebbségeknek stb.) dolgoznak. A fogalmak mögötti tartalmaktól teljesen függetlenül azonban látható, hogy e szubkultúrák Közép-Európában még gyengék, nem lehetnek igazán hordozói fontos ideológiáknak. A "neoliberalizmus"-problematika, amely ma igazán az aktuális, átfogó kapitalizmuskritikát jelentené, pedig bár jól kiszerelhető, alaposan kidolgozott csomagjai importálhatóak a világból egy olyan önmagára fókuszált, periferikus kultúrában, mint a magyar, igazán nem fog meg tömegeket. Közben a másik oldal nem azért tűnik sokaknak ideológiailag elfogadhatónak, mert a "nemzetfogalom mindig is az övé volt", vagy hogy a baloldal "89 előtt évtizedekre elveszítette a kezdeményezőkészségét", hanem mert mezo-ideológiai szinteken operál, ellenfele pedig nem. S a magyar miliőben ez az, ami igazán fogyasztható. Érdekes módon az egyetlen mezoszinten is kezelhető s a jobboldal által nem használt, láthatóan már itthon is rezonanciaképes világképi elem az ökológiai lenne. A baloldal azonban ezt igazán nem használja. Sőt, bizonyos értelemben a kormányzásban – az aktuális ultrarövid távú versenyképességi megméretés hálójában – stratégiai szinten kifejezetten idegenkedik is tőle.

Természetesen nem hinném, hogy a különböző kritikákkal szemben az MSZP-ben a generációváltást így is valamilyen viszonylagos jobboldali vagy pőrén technokrata fordulatként lehetne értelmezni. De mivel az országos politika is – fogalmaink szerint – a mezoszinten operál, a kormányzáshoz a baloldal, amely 89 után teóriagyártásnál, -behozatalnál ezt az absztrakciós szintet elkerüli, túl kevés ideológiát szolgáltat. De az itteni baloldali elméleteknek a kormányzáshoz kellene iránytűvel szolgálniuk. Arra rövid távon (s ez a táv most Magyarországon mindent felülír) lehet használni skandináv vagy talán – ha nem is a főfogásoknál – kelet-ázsiai szakácskönyveket. A rendelkezésre álló helyi piacon elérhető nyersanyagok valamit lehetővé tesznek, más konyhai fogásokat kizárnak. De a közép-európai baloldali gondolkodásban ma amúgy sincsenek gourmand-ok. Hiszen ami készen van, s könnyen levehető a piacról, az vagy szektás, vagy eklektikus. Ha a kizárólagos fejlesztési doktrínaként már a 90-es évek orosz és argentin államcsődjeinél megbukott neoliberalizmussal küzd sárkányként itthon is valaki, bizony nekem szektásnak tűnik. Ha a különböző fejlesztő államok kifestőkönyveiből válogat (másokkal együtt, bevallom, én is), akkor pedig igencsak eklektikus. S ami akkor születik, sem teória igazán.

Egy "felhasználóbarátabb" baloldali teóriának ma Közép-Európában valószínűleg valamilyen periferikus állammodellel lehetne foglalkoznia. "Az elmélet majd visszatér, mint minden, és akkor fedezzük fel újra kérdéseit, amikor a tudatlanság ama fokára hág, ahol már csak unalom árad belőle" – írta 1968-ban Philippe Sollers egy befolyásos párizsi szöveggyűjtemény előszavában. E vonatkozásban ma az unalom már meghatározó Budapesten.

---

Z. Karvalics László

1. Én se Németországban, se Franciaországban, se Latin-Amerikában nem látok "erős" baloldali mozgalmakat, amihez képest Magyarországon "gyengébb" volna valami. A parlamenti demokrácia játékszabályaira machiavellizálódott európai szociáldemokrata pártok elitjéhez és tagságához nemigen tudjuk a "mozgalom" attribútumait kapcsolni a szellemi közösség, az éthosz, a szolidaritás vagy az akcióközösség értelmében, és nehezen értelmezhető az esetükben az antikapitalizmus is. Ha találnánk is hasonlót, az nem fundamentális elvi pozíció volna, hanem praktikus kormányzástechnikai részkérdésekben elfoglalt álláspontkülönbség. Az alternatív mozgalmak baloldalisága és antikapitalista mivolta közvetett és vitatható: az, hogy bizonyos összefüggésben kiindulópontjaik és tevékenységük interpretálható így is, attól ez még akcidentális marad a létüket szervező "alapproblémák", a környezet, a nemek stb. kérdéseiben elfoglalt álláspontjukhoz képest. Ennél már csak a Chavezre vagy Fidelre emelt tekintet lehet megtévesztőbb: arrafelé nem a Jövőt, hanem a Múltat látjuk, és erről most legyen elég ennyi. Hosszú évek óta autentikus baloldali kormányzást látok viszont a legszegényebb spanyol tartományban, Extremadurában, ahol a közpolitikai eszközöket a társadalmi tőke gyarapítása érdekében használják, és szisztematikusan próbálják a valódi esélyteremtésre helyezni a hangsúlyt. Ideje volna kicsit Szingapúrra is figyelni, ahol az exfabiánusból diktátorrá lett Lee Kuan Yew árnyékában a gazdagság bázisán most éppen a világszínvonalú, ingyenes egészségügyi ellátásnál és oktatási rendszernél tartanak, egy mind képzettebb, kulturálisan emelkedő népességgel, amely lassan, de fokozatosan veti le magáról az autokrácia béklyóit. Ha a baloldal jövőképet keres, akkor Finnországra és Tajvanra is pillanthat, amelyek egyfajta társadalmi laboratóriummá lettek: a finnek már egy évtizede eljutottak oda, hogy ha kell, a makro- és középszintű politikai döntésekben a gazdasági érdekeket felülírják a társadalmival, elsősorban akkor, ha kultúráról vagy oktatásról van szó. Tajvanon "akademokrácia" van, ahol alig értelmezhetőek már a hagyományos "osztályok": 90% körüli felsőoktatási végzettséggel, homogén, időnként felfelé nivelláló társadalommal. Az állampolgár "életideje" mint érték és mint mérőeszköz is itt tört be először a politikai programalakítás szintjére.

2. Ha van Ősbűn, akkor a baloldaliságnak az antikapitalizmusra való redukálása az. Nem azért, mert létezik nem baloldali antikapitalizmus is, hanem azért, mert a mind komplexebb és globálisabb jelenségvilág megértésének és leírásának alkalmatlan és korlátozott eszköze és kiindulópontja a "globális tőke" anatómiája. Pláne akkor, ha a valódi anatómiát kézrátétel helyettesíti. Az "elutasítás" reflexszerű, morális kiindulópont, amely minél doktrinerebb, annál inkább távolodik a tudományos standardoktól is. A kritikai pozíciónak az idők végezetéig helye van ott, ahol a tőkeviszonyok működése dehumanizál, értéket rombol, fenntarthatatlanná tesz, de csak annak a tudatában, hogy magyarázó elvként szükséges, de nem elégséges feltétele a komplex rendszer megértésének. És nem elsősorban azért, mert a tőkeviszonyok dominálta világrendszer egyidejűleg a megismerésnek, az értékteremtésnek, a humanizálódásnak és a fenntarthatóságnak is kapukat nyit. Könnyűszerrel létezhetnek egymás mellett, egyidejűleg, egymással szögesen ellentétes igaságok. Hanem főleg azért, mert a civilizációs alapkérdések, a mindennapi élet, a társadalmi viszonyok teljességének csak egyik komponense a gazdaság és a tulajdon történeti-szerkezeti meghatározottsága. Reménytelen és múltba révedő várakozás a radikális "lecserélés" eszkatológiája. Nagyon távol is van attól, ahogyan erről mondjuk Marx gondolkodott. Az ő alapkérdése az volt, hogyan "szüli meg", "hordja ki" a kapitalista alapviszonyokat meghaladó új formációt a tőke. És azt találta mondani, hogy a termelőerők és a termelési viszonyok forradalmasításán keresztül, ráadásul "felhalmozási" kontextusban (értsd: a posztkapitalista világ anyagi "alapjait" a kapitalizmusnak kell létrehoznia).

Amit igazán keresnünk kellene tehát, elméletben és gyakorlatban is, az az, hogy magának a kapitalista szerkezetnek az inherens mozgástörvényeiből és érdekviszonyaiból miként következtethetünk e majdani átmenet dinamikájára, formagazdagságára. Ha például az Internetre a globális tőke újabb offenzívájaként tekintünk, akkor nem fogjuk sokra tartani Yochai Benkler 2006. májusi The Wealth of Networkjét sem, amelyben kimutatja, mennyivel hatékonyabb tud lenni individuumok és csoportok társadalmi szoftverre épülő társadalmi termelése a profithajszoló vállalatokénál, és hogy miként formálódik éppen ki a nem-piaci innováció sok új formája az online közösségekben. Az emberi össztudás termelésének és elosztásának "új topológiáját" sem fogjuk érteni, ha Rosa Luxemburg-filológiával időzünk.

A baloldaliságot az ideológia makroszintje helyett egyre inkább az emberkép értelmezi. Ennek kiindulópontja számomra a marxi "mindenoldalúan fejlett ember". Ha a (politikai) cselekvést is abból vezetjük le, hogy miként lehet maradéktalanul bevezetni mindenkit a tudás társadalmába, hogyan lehet elérni azt, hogy a (politikai) közösség tagjai minél nagyobb arányban kultúra-, tudomány-, sport- és egészségorientáltak legyenek és lehessenek. Ahhoz, hogy a kiélezett nemzetközi gazdasági erőtérben sikeresen navigáljuk az országot, "pusztán" professzionális teljesítményre van (volna) szükség. Hogy a társadalompolitikában megnyíló választási, döntési, prioritási térben milyen folyamatok elindítására "esküszik" fel egy kormány, egy párt, az már elvi kérdés lesz. Minden, ami a vállalt emberkép irányába mozdít, progresszív lehet. Emiatt nincs válaszom arra a kérdésre, hogy mi minden tartozna bele a jövő átfogó és autentikus baloldali programjába. Ahová "zöldmezősen" hatol be a politikai cselekvés, ott nagyon sokféle módon lehet tenni ugyanazt – akár ugyanazt a "jót".

Amit nagyon éles kontúrokkal látok kirajzolódni, az az "elmaradt hasznok" és az elmulasztott "házi feladatok" világa. A sertés- és baromfiágazat vagy a hatósági árszabályozás fontos szakpolitikai parcellák, de az mégiscsak furcsa, hogy nagyságrendekkel több figyelem és erőfeszítés irányul ezekre a területekre, mint az életminőséget meghatározó alapvető kérdésekre. Egy elvi politika nem teheti meg azt, hogy a családon belüli erőszak sors- és értékpusztító ásatag mintázatait igazgatási és rendőrszakmai kérdésként kezelje, és néhány tucat elkötelezett civiltől várja a helyzet javítását, hanem konokul és következetesen azon kellene dolgoznia, hogy az összes létező beavatkozási eszközével elérje a tömeges kultúraváltást (ahogy, igen, a jobboldali német kormányok tették például ezt a hatvanas években, a tőkének ezek az elvtelen szálláscsinálói). Baloldali politikus nem hajthatná nyugodtan álomra a fejét, tudván, hogy a maradványelvbe és kontraszelekcióba fagyott állami gondozotti rendszerből csak kivételesen vezet út a társadalmi reintegrációhoz. Az információs korszak több nyelven beszélő, digitális kultúrán és átfogó műveltségen edzett pretoriánusai helyett egy cinikus és bűnös politika a kilátástalanságba, lélekvesztésbe süllyedők "tartalékcsapatait" termeli csak újra. A magyar társadalom 25%-a reménytelennek tűnő helyzeténél akutabb társadalompolitikai problémát nem ismerek, de a szegénység újratermelődése ellen ható folyamatok politikai menedzsmentje hol tárcafeladattá, hol annál alacsonyabb szintre csúszik. A nagy optikai csalódás, közkeletű vélekedés és bornírt hazugság pedig az, hogy mindez erőforráskérdés, és az ide allokált figyelem és pénz a 75% elől "szívná el" az energiát. Eközben nagyjából tudható, hogy egy offenzív és minden ízében megújult oktatáspolitika, illetve a tudásvagyonnal való gazdálkodás új minősége vihetne közelebb össztársadalmi szinten a megoldáshoz, a baloldal mégis csak asszisztál ahhoz a fiskális rendhez, amely pontosan a jövőnek ezeket a kulcsterületeit értékeli le.

Nem egy nagy, hanem sok kicsi és helyes lépés hitelesítheti az elvi politikát. És akkor, afféle "bónuszként", hirtelen sok, mozgalomszerű elem is újjászülethet, messze a politikacsinálás kiüresedett kulisszáin túl. A nevelőotthonokba, iskolákba való, "társadalmi munkában" történő betanítástól a hátrányos helyzetű gyerekek számára kitalált önfenntartó táborok szervezésén át a szolidaritás, az értékközvetítés, az egymásra figyelés új felületeinek és kultúrájának keresésével és megteremtésével.

Az Eszmélet e száma erős „női blokkal" jelenik meg. A közölt tanulmányok egyrészt tárgyalják a társadalmi nemekkel foglalkozó politikák és tudományok intézményesítési folyamatait a kelet-közép-európai térségben, illetve rákérdeznek arra, hogy ez a fejlődés miért párosul csekély társdalomkritikai potenciállal. Másrészt olyan, Magyarország múltjával és jelenével foglalkozó elemzéseket közlünk, amelyek ékesen bizonyítják, hogy igenis lehet úgy művelni a társadalmi nemek tudományát, hogy ez kritikusan világítson rá társadalmunk lényeges összetevőire.
A szám többi, tematikus blokkba nem illeszkedő írásai közül figyelemre méltó a mai magyar filmről szóló terjedelmes tanulmány, amely a rendszerváltást követő magyar filmkultúra tükrében világítja meg a magyarországi (neo)kapitalizmus művészetellenességét. Egy másik írás – Puskás Ferenc halála kapcsán – a futballnak a politikával és az üzlettel való végzetes összefonódásáról szól.
Illusztrációink a monarchiabeli Magyarországra jellemző női és nőemancipációs törekvéseket dokumentálják.

Tartalomjegyzék

1. Claudia von Braunmühl : Gender mainstreaming. Egy világkörüli út rekonstruálása
2. Susan Zimmermann : A társadalmi nemek tudománya Kelet-Közép-Európa és a posztszovjet térség felsőoktatásában. Aszimmetrikus politikák és helyi-nemzetközi konstelláció
3. Loutfi Anna : A magyar családjog és a nemi hierarchiáért folytatott harc 1848-1913
4. Hock Bea : Hídemberné, aki maga hidat nem épít. A magyar mozi esete a nőkkel az utóbbi 60 évben
5. Varga Anna : A film száz év magánya. A magyar kapitalizmus művészetellenessége és a filmkultúra konfliktusa
6. Bartha Eszter, Konok Péter, Székely Gábor : „…a kommunizmus gyermekbetegsége”? Baloldali radikalizmusok a 20. században
7. Krausz Tamás : Futball = politika és üzlet? Puskás Ferenc halálára
8. Zsigmond Anna : Jogászok a „jogállamban”
9. Domány András : Lengyelország 1981. Hozzászólás Mitrovits Miklós cikkéhez
10. Mitrovits Miklós : Néhány gondolat az 1980–81-es lengyel válsággal kapcsolatban. Válasz Domány Andrásnak

A gender mainstreaming fogalma csak a 1990-es években debütált az Európai Unió intézményesített nőpolitikájának színpadán, miközben a fejlődő országokkal folytatott együttműködésben és az Észak-Dél-politikában több, mint 30 éves történetre tekint vissza. A tanulmány megmutatja, hogy a gender mainstreaming-koncepció „utazása" során úgy keveredett a fejlődéspolitikabeli és feminista vitákba és gyakorlatba, hogy elveszítette kritikai élét. A mai Európai Unióban már azzal találjuk szemben magunkat, hogy a koncepció EU-sításával és ennek velejáróival szemben nehéz kritikai hangnemet megütni.

1995-ben az ENSZ Pekingben, a Nők IV. Világkonferenciáján elfogadott akcióprogramjában globális szintre emelte a gender mainstreaming fogalmát mint olyan stratégiai alapelvet, amely addig a fejlődő országokkal folytatott együttműködéshez kötődött. Az Európai Unió és az egyes tagállamok a gender mainstreaming politikájával és eszköztárával felfegyverkezve részint új reményeket, részint nem kevés zűrzavart és tanácstalanságot is keltettek az elkötelezett nőpolitika köreiben. Feltűnő azonban, hogy mindezek ellenére az EU-n belül folyó gender main­streaming-vita, figyelmen kívül hagyja a nemzetközi tapasztalatokat, és történelmi kontextusba sem igen helyezkedik. Pedig épp elég oka lenne elámulni azon, hogy egy olyan hatalomkritikus toposznak, mint a gender, amely a nemzetközi nőmozgalomból mint rendszerellenes társadalmi mozgalomból eredezteti magát, most éppen az a leghőbb kívánsága, hogy a mainstream befogadja, és érvényre juttassák fentről kezdve egészen az alsó szintekig.

A következőkben a gender mainstreaming világ körüli útjának rekonstruálására kerül sor. Ennek során a gender kategóriája mögött álló elméleti tartalom alakulása kisebb hangsúlyt kap, a középpontban inkább azok a fejlődési irányok és súlyponteltolódások állnak majd, amelyek a változó gazdasági és politikai körülmények között a nemzetközi nőpolitika megvalósítására irányuló törekvésekből fakadnak.

 

1. A láthatatlanságból a mainstreambe

 

Mindennek a kiindulási alapja a "láthatatlan nő" volt, pontosabban az, hogy a "láthatatlan nő" mint tény, láthatóvá vált. Az utóbbi negyven évben a világ nőmozgalmai – eleinte a fejlett nyugati ipari államokban, majd egyre inkább Délen és Keleten is – felvetették a kérdést: hol vannak a nők? Általános, újra és újra visszatérő élmény: a női tapasztalat nem jelenik meg az általánosnak vélt gondolatépítményekben és fogalomtárakban. A nők egyáltalán nem jelennek meg a nyelvben, a társadalom alkotta képekben, nincsenek ott a közpolitika alakításában és a tudományokban sem, vagy ha mégis, akkor a másság különleges eseteiként. Az általánosról való gondolkodás alapja minden esetben a férfi és annak élethelyzete. Férfi és ember egy és ugyanaz. Erre az előfeltevésre alapozva elsősorban a társadalomtudományok, de a biológia és az orvostudomány is, egy olyan rendszert hívtak életre, amelyben a nők – életkörülményeiket és életmegnyilvánulásaikat is beleértve – az általánostól eltérő, a rendhagyó vagy az alárendelt esetek megtestesítői.

Ester Boserup 1970-ben megjelent tanulmánya a női munka, különösképpen a vidéki női munka jelentőségéről döntő lökést adott a nők láthatóvá tételének a fejlesztési politika és együttműködés területén. A kötet nyomán kirobbant vita alapját az a felvetés képezte, hogy az addigi fejlődéstörténetben "láthatatlan" nőt először is láthatóvá kell tenni. Ez éppúgy vonatkozott a nőket sújtó gazdasági-társadalmi terhekre, amelyek messze túlszárnyalják a férfiakéit, mint a nőknek a társadalom termelési folyamataiban játszott, teljességgel alulértékelt szerepére. Felmerült az az igény, hogy valósuljon meg "a nők fejlődési folyamatba történő integrációja", azaz – szerényebb, de találóbb kifejezéssel élve – a fejlesztési projektekbe.

Az integrációs stratégia középpontjában a női munkaerő mint alulfizetett és kizsákmányolt emberi erőforrás "felfedezése" állt, amely munkaerő egyben kihasználatlan kapacitásokkal bíró forrás a fejlesztési politika számára. Miközben a nőpolitikában érdekeltek oldaláról elsősorban az első aspektus került előtérbe (equity), addig a fejlesztési együttműködés két- és többoldalú végrehajtó szervezetei inkább az utóbbit hangsúlyozták (efficiency). Az ún. Women in Development-szemlélet (WID) kétségkívül hozzájárult a nők által gyakorolt szerepek nagyobb elismertségéhez. Ezzel együtt mégis teljes egészében elkötelezettje maradt annak az egyébként igazságos elosztáson alapulónak gondolt modernizációs stratégiának, amelynek első számú hiányossága a nőpolitika szemszögéből nézve az volt, hogy a nőket meghagyta premodern alárendeltségükben és periferiális helyzetükben.

Az ENSZ által meghirdetett "Az ENSZ évtizede a nőkért" (1975-1985) kampány ideje alatt szerzett tapasztalatok a WID-szemlélet gyakorlati megvalósítása szempontjából minden téren csalódást keltettek. Miközben tetemes mennyiségű irodalom dokumentálta a nők hátrányos megkülönböztetését, a nők fokozott aktivitásának elősegítéséhez rendelkezésre bocsátott eszközök meglehetősen szűkre szabottak maradtak, a tevékenységek maguk is alacsony hozadékkal bírtak, és a kissé megszépített kötelező hivatalos utalásokon kívül valójában semmiféle megbecsülést nem élveztek. Mindent összegezve, a WID-szemlélet nem fordított figyelmet a nők társadalmi elnyomására és alárendeltségére mint a fejlődést gátló legfontosabb akadályra. Elfogadhatatlan módon homogenizálta a nőket, és lényegében olyan, nem teljes értékű lényként ragadta meg őket, akik csak korlátozott mértékben férhetnek hozzá a forrásokhoz, és akik hiányos képességekkel rendelkeznek. A nők társadalmi helyzetének nőkérdésként, női problémaként történő megragadása felmentette a társadalom egészét, de különösképpen a férfiakat felelősségük alól. A nemek közötti viszonyokban eleve benne rejlő problémakörök és szükségletek nem kerültek napirendre, mint ahogy egyébként az a kérdés sem, hogy vajon az uralkodó fejlesztési stratégiák egyáltalán szem előtt tartják-e a társadalmi és emberi fejlődést.

E szemléletben és kritikában nem nehéz észrevenni azokat a nyomokat, amelyek egy átfogóbb nőpolitikai diskurzus befogadására, illetve annak továbbfejlesztésére és nemzetközivé tételére utalnak, mint ahogy jól felismerhető bennük az a konfliktus is, amely egy, a társadalmi igazságosságra irányuló elkötelezettség és az akár Északon, akár Délen végbemenő politikai és gazdasági átalakulási folyamatok között fennáll. Ezen eszmetörténet a mai napig nem került megírásra, és erre e helyütt nem is teszünk kísérletet. Most csak azokra a tapasztalatokra szeretnénk rámutatni, amelyek a fejlesztési együttműködés keretein belül a nőpolitika intézményesítése terén születtek, és amelyek révén felvázolható az az út, amely elvezetett oda, amit egy ideje gender mainstreamingnek neveznek.

Ann Oakley már 1972-ben felvetette, hogy különbséget kell tenni a nem (sex) mint a nemi jegyek biológiai adottsága és a gender mint a társadalomban betöltött nemi szerepek társadalmi és kulturális meghatározottsága, illetve kifejezésre jutása között. Oakley (1972) a gender fogalmát tudatosan kölcsönözte a nyelvből (nyelvtanból) mint társadalmi közmegegyezésen alapuló konvencióból, azért, hogy megfelelő érveket tudjon kialakítani a nemek között uralkodó megállapodások biologisztikus rögzüléseivel szemben, illetve hogy képes legyen azokat megkérdőjelezni is. Ebben a formában, amely távol állt a bináris nemi konstrukcióra irányuló későbbi posztmodern kritikától, a gender fogalma behatolt a fejlesztéspolitika berkeibe, ahol a nőpolitikai szempontból elkötelezett oldal mohón rávetette magát, és igyekezett minél hamarabb elsajátítani és alkalmazni. A gender fogalmával egy olyan hatalomkritikus kategória jelent meg, amely nem állt meg a nemi alapon elrendelt társadalmi szerepek puszta megállapításánál, hanem kiállt a férfi és nő közötti kapcsolatokban benne rejlő, alárendeltségre és elnyomásra épülő viszonyok felismerése és ezek felszámolása mellett. Ez az új fogalom másrészről lehetővé tette azt is, hogy a nőpolitika elkötelezettjei végre szétválaszthatták azokat a biologikus és kulturális érveket, amelyek a fejlesztési vitákban szinte szimbiotikus formában jelentek meg. A gender-elemzés – mint a nemek közötti viszonyrendszer vizsgálata – egyre inkább átvette a nők helyzetére irányuló elemzések helyét a nőket támogató intézkedések megalapozásában.

A mainstreaming fogalma 1984-ben jelent meg a nemzetközi fejlesztés- és nőpolitika színpadán, az UNIFEM (ENSZ Fejlesztési Alapja a Nőkért) átszervezése és feladatainak újbóli meghatározása kapcsán. Akkoriban az UNIFEM még szervesen kapcsolódott a WID integrációs szemléletéhez. "Az Alap azzal a céllal jött létre, hogy közvetlen támogatást nyújtson a nőket ösztönző projektekhez, és hogy elősegítse a nők részvételét a mainstream fejlesztési programok döntéshozatali folyamatában." (Anderson 1993: 1.) Ekkor az igény még egyértelműen az volt, hogy a figyelem a fejlesztési együttműködés programjaira és projektjeire irányuljon. A nők évtizedének zárókonferenciája (1985, Nairobi) után az ENSZ Nők Helyzetével Foglalkozó Bizottsága (CSW) foglalkozott az ott elfogadott "Forward Looking Strategies for the Advancement of Women" (Haladó Stratégiák a Női Emancipációért) című dokumentummal, és újra jelezte az ENSZ felé azt a követelést, hogy dolgozzanak ki stratégiát azzal kapcsolatban, hogy a "Forward Looking Strategies" hogyan illeszthető az ENSZ struktúrájába és programjaiba. Az UNIFEM ily módon az Egyesült Nemzetek mainstreaming-ügynökségévé lépett elő.

Öt évvel később, abból az alkalomból, hogy az UNIFEM mainstreaminggel kapcsolatos tapasztalatai értékelésre kerültek, már sokkal messzebb ható célkitűzések tűntek fel a horizonton, amelyek magukkal hozták azt a kérdést is, hogy valóban jó irányba haladnak-e a dolgok. "Elérkezett az idő, hogy a nők ne csak a viták napirendjén szerepeljenek, hanem maguk is részt vegyenek a megvitatandó kérdések megfogalmazásában és meghatározásában (agenda-setting)." (Anderson 1993: 2.) Ez az érvelés abból indult ki, hogy mivel a mainstreaming elsősorban a férfiak felségterülete, és ők végzik az ellenőrzést is, az már semmiképpen sem elég, ha a nőknek növekszik a fejlesztési együttműködés forrásaiból való részesedése. A cél csakis az lehet, hogy a "fundamentális gender-egyenlőség" már az agenda setting, azaz a viták napirendjére kerülő témakörök és problémák meghatározásának folyamatában érvényre jusson.

A társadalmi nemek egész problematikája kapcsán tehát hamarosan egy integrációs és egy agenda setting típusú értelmezés létezett egymás mellett.

"A mainstreaming most már egyre inkább egy olyan átfogó stratégiát jelöl, amely egyrészt magában foglalja a nőkre irányuló programok kidolgozását és a nők bevonását a már futó programokba, valamint tartalmazza az agenda setting típusú tevékenységeket is, és azokat az erőfeszítéseket, amelyek a nőknek a fennálló mainstream-struktúrákba való integrálását célozzák." (Anderson 1993: 10.)

Az 1985-ben Nairobiban tartott konferencia alatt a DAWN (Development Alternatives with Women for a New Era) déli országainak nőhálózata az empowerment fogalmát dobta be a vitába, amely a nőpolitikai fejlesztésorientált diskurzusban újnak számított (Sen-Frown 1988). Az empowerment az önfelhatalmazásnak, a döntéshozó szerep erősödésének és a nemek közötti patriarchális viszonyok átalakításának vízióját vetítette előre. A követelés lényege, hogy ebből a szemszögből kell a fejlesztéspolitika céljait és a megvalósítás módozatait újragondolni és egy újrakörvonalazott fejlesztési modell távlatait megalkotni.

Az empowerment fogalma a nőkre vonatkozó elemein keresztül bebocsátást nyert a bilaterális és multilaterális fejlesztési együttműködés világába, és gyors léptekben legitimáló viszonyítási pontjává vált annak, amit ettől kezdve gender és fejlődés-szemléletnek (GAD – Gender and Development) hívnak. Az állami és nem állami végrehajtó szervezetek mindegyike a GAD-szemlélet jegyében megfogalmazott politikai szándékokat tűzött a zászlajára. Ebben a folyamatban minden szervezet visszanyúlt a gender "gyakorlati" és "stratégiai" szükségleteit jelző fogalompárhoz (practical and strategic gender needs), amely Maxine Molineux (1985) nevéhez fűződik, és amelyet Caroline Moser (1993) illesztett be a fejlesztéspolitikai támogató szervezetek tervezési eszköztárába és tervezési folyamataiba.

"A gyakorlati gender-szükségletek a férfi és nő konkrét »fizikai« munka- és életkörülményeiből fakadnak, és az alapszükségletek javítását tűzik ki célul a fennálló szerepfelosztás keretein belül. […] A stratégiai gender-szükségletek a nők hátrányos társadalmi helyzetéből indulnak ki, ami a nemek közötti munkamegosztásban és a forrásokhoz, illetve a politikai döntési folyamatokhoz való egyenlőtlen hozzáférésben jut kifejeződésre." (Osterhaus-Salzer 1995: 10.)

A WID-koncepcióból a GAD-koncepcióba való átmenet elsősorban azoknak a WID-del kapcsolatos tapasztalatoknak volt köszönhető, amelyek azt mutatták, hogy a "nőkérdések" továbbra is marginális helyzetben maradtak a pénzügyi források területén, így például a fejlesztési együttműködés eszközeihez, információihoz és döntéseihez való hozzáférés esetében is. Az új GAD-szemlélethez kötődött az a remény, hogy a fejlesztési együttműködés forrásaihoz hatékonyabban lehet majd hozzáférni, és hogy felhasználásuk a nők számára több haszonnal járhat majd (Razavi-Miller 1995). A fejlesztési együttműködés intézményeiben a GAD-koncepció elsősorban azt a célt szolgálta, hogy a társadalmi munkamegosztást meghatározó egyenlőtlen nemi szerepeket meghatározza. A statisztikai bizonyítékok alapján a nők számára arányosabb hozzáférést kívántak biztosítani a mainstream-forrásokhoz. Ebben az érvelésben továbbra is a nők láthatóvá tétele játssza a főszerepet, amely már a nőkkel kapcsolatos viták kezdetekor is küzdelem tárgya volt a fejlesztési együttműködés berkeiben.

A DAWN által 1985-ben, Nairobiban előterjesztett empowerment-koncepció mélyen gyökerezett a modernizációelméleten alapuló, uralkodó fejlődésparadigma kritikájában és e paradigmának az 1980-as években neoliberális színt öltő megvalósítási folyamatában. A Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Világbank szerkezeti kiigazításra irányuló intézkedései olyan társadalmi pusztítást idéztek elő a déli országokban, hogy az ezzel kapcsolatos tapasztalatok döntően hozzájárultak egy feminista gazdaságkritika kibontakozásához. Ennek kapcsán a láthatatlanság újra központi témává vált.

Feminista aktivisták és női teoretikusok behatóan tanulmányozták és több oldalról is bemutatták, hogyan használják ki és alakítják át a strukturális alkalmazkodás deregulációs intézkedései általánosságban – és a társadalmi infrastruktúra drámai leépülése különösképpen – a nők meg nem fizetett munkáját. Az a tény, hogy a társadalmi ellátásra irányuló tevékenység egyre kevésbé jelent meg a piac színterén, illetve a nemzeti statisztikákban, immár egyértelműen bizonyította, hogy a gazdasági folyamatok állítólagos gender-semlegessége puszta délibáb, és így megkezdődött a közgazdaságtani elméletek állítólagos gender-semlegességének leleplezése. Diane Elson (1991) a strukturális alkalmazkodás rejtett agendáját és az ennek alapjául szolgáló gazdaságelmélet férfiközpontúságát elemezte, Isabelle Baker (1994) pedig "stratégiai hallgatásról" beszélt. Ingrid Palmer (1992) igyekezett a szakma számára világossá tenni, hogy a nők a rendszerből fakadóan miért nem rendelkeznek ugyanazokkal a lehetőségekkel, amelyekkel a strukturális alkalmazkodás során végrehajtott szerkezetváltásból profitálhatnának.

Az 1980-as évek folyamán az áramlat irányára vonatkozó kérdés politikailag egyre robbanékonyabbá vált és a nőpolitika szempontjából egyre szakszerűbben fogalmazódott meg. A bilaterális és multilaterális fejlesztési együttműködés WID/GAD-egységei egyre gyakrabban adtak megrendeléseket olyan tanulmányok elkészítésére, amelyek a program-, illetve projektszinten túlmutatva magukat a makroökonómiai paramétereket tárgyalták és bírálták (pl. Palmer 1994). A gender mainstreaming fogalma – a fejlesztési intézményeken keresztül – egyre erőteljesebb formában jelent meg felülvizsgálati és alakítási igényekkel a makrogazdasági és makropolitikai színtéren, még ha hatótávolsága az egyes szervezetek esetében nagyon is különböző volt. Vezető gazdasági és politikai paradigmák kerültek a célkeresztbe Északon és Délen egyaránt.

Ezzel a fejlesztéspolitikai diskurzus újból megtalálta kapcsolódási pontját a nemzetközi nőpolitikai diskurzushoz, mint ahogy ez Pekingben a Nők IV. Világkonferenciáján kifejezésre is jutott (Wichterich 1996). Az itt részt vevő bilaterális és multilaterális szervezetek többsége valóban a gender mainstreaminget tágan értelmező, sokszínű megbízásokkal, illetve célkitűzésekkel jelent meg. Szó került a gazdasági empowermentről (Európai Bizottság, 1995), a gender-egyenlőségről (Világbank, 1995), de legalábbis a nemek közötti egyenlőtlenségek jelentős csökkentéséről. Egyre inkább elfogadottá vált – legalábbis programszinten – a "makroökonómia nemek szerint differenciált szemszögből" (GTZ 1996a; 1996b) való olvasatának szükségessége is.

 

2. A mainstreaming határai

 

A mainstreamingnek az UNIFEM által lefektetett kettős stratégiáját a fejlesztési együttműködés szervezetei egy az egyben átvették. Ennek két eleme:

• a nemek közötti differenciálás, valamint a férfiak és nők eltérő élethelyzeteinek és érdekeinek figyelembevétele minden fejlesztéspolitikai program és projekt esetében, illetve makrogazdasági és makropolitikai szinten is;
• nőkhöz igazított intézkedések ott, ahol a gender-elemzés speciálisan nőket érintő hátrányos megkülönböztetést igazol az anyagi és szellemi forrásokhoz való hozzáférés, illetve az ellenőrzés terén.

Annak érdekében, hogy a gender-szemlélet tartósan gyökeret verjen a végrehajtó szervezetek mindennapi gyakorlatában, gender-tréningek bevezetésére került sor.

A nőpolitikailag elkötelezett oldal komoly várakozásokkal nézett a nőpolitika intézményesítése folyamatának elébe, ugyanakkor éberen figyelte annak a rendszerből fakadó korlátait. A gender mainstreaming-szempont kiterjesztése makrogazdasági és -politikai szintre elmélyítette a neoliberális paradigmára irányuló feminista kritikát, amely a szerkezeti átalakítás tapasztalatai kapcsán már megfogalmazódott. A posztmodern diskurzus által befolyásolt feminista posztkoloniális kritika végül kemény kérdéseket fogalmazott meg. Kimutatta, hogy a gender fogalma, illetve a fejlesztési diskurzusok és politikák által használt változatai milyen fel nem ismert diszkurzív konstrukciókat rejtettek magukban. A fejlesztési együttműködés szervezetei a diversity (sokszínűség) pótlólagos kategóriájának bevezetésével igyekeztek e kritikákkal szembeszállni. A fejlesztéspolitikai végrehajtó szervezetek számára készített tanulmányok (Bliss et al. 1994; Colombo 1994; Jahan 1995; Razavi-Miller 1995; Bread for the World Institute, 1996) kivétel nélkül megállapították, hogy a nemek közötti differenciálás szervezeten belüli, kötelező erejű eszközei a valóságban elég ritkán kerülnek alkalmazásra. Az egyes WID/GAD-egységekben hiányoznak a megfelelő személyi és pozícióbeli feltételek, hogy nagyobb kötelezettséget valósítsanak meg. Az irány éppen ellentétes: egyre több egységet számolnak fel, vagy vonnak össze más horizontális részleggel (szegénység elleni küzdelem, önsegélyezés) arra való hivatkozással, hogy elegendő számú eredményes gender-tréning történt, és hogy a két nem közötti differenciálás és egyenjogúsítás figyelembevétele már beágyazódott a szervezeten belüli eljárási módozatokba, vagyis hogy a mainstreaming már megtörtént.

A genderrel kapcsolatos törekvések még a nemek közötti differenciálás, mint szűkebb technikai dimenzió, tekintetében is csak ritkán valósulnak meg teljeskörűen, transzformációs dimenzióját tekintve pedig még ennél is ritkábban. Figyelmen kívül hagyva a transzformációs igényekre utaló retorikai elemeket, a gender mainstreamingnek be kell illeszkednie a létező tervezési eszköztárba és politikai horizontokba, és ezáltal hatósugarát eleve a gyakorlati gender-igények síkjához kell igazítania. Az empowerment stratégiai dimenziója legjobb esetben is csak távoli vonatkoztatási pont lehet.

Az empowerment leghatásosabb korlátjának elsősorban az bizonyul, hogy folytatódik a nemek viszonyában tévesen semlegesnek vélt modernizáció a neoliberális globalizációs folyamat jelenlegi formájában (Scott 1995). E feltételek mellett egyre inkább elhalkul az a feminista felhívás, hogy a gazdasági és politikai cselekvést a nemek közötti egyenlőséget biztosító emberi fejlődésnek egy koherens, makro-, mezo- és mikroszinten egyaránt érvényes, átfogó koncepciójába kell beágyazni, mert ez a koncepció lenne képes egyedül a gender mainstreaming tulajdonképpeni társadalmi és politikai tartalmát megadni. Történik ez annak ellenére, hogy számos kísérlet irányul arra, hogy a közgazdaságilag képzett fejlesztési szakemberekkel ezt megértessék (Sen-Grown 1988; Palmer 1994; Elson 1991; 1993; Baden 1996; Elson et al. 1996; Alexander-Baden 2000). A déli országokban a globális középosztály és a kívül rekedt tömegek tovább folytatódó éles társadalmi polarizálódása miatt a gender mainstreaming és az empowerment kevesebb emancipatorikus jelentést hordoz. Neoliberális értelmezésben az empowerment tartalma teljesen devalválódott, és csak a gazdasági növekedés által leszakított túlélőszektorban történő eredményes, azaz tiltakozásmentes boldogulást jelenti.

A gender mainstreamingnek a rendszerben rejlő korlátait firtató, kapitalizmus- és bürokráciakritikából kiinduló megnyilvánulások mellett az utóbbi időben posztstrukturalista és posztkolonialista alapú kritikák is megjelentek. A fejlesztési politikát az a vád éri, hogy a déli országokban élő nőket diszkurzív módon durván homogenizálja és viktimizálja a végrehajtó folyamatok során. Az "alulfejlettség" kontextusában és különféle kulturális elemek szelektív hozzáadása mellett a "másság" kategóriáját húzzák rájuk. Ezzel szemben az emancipáltnak beállított északi nők ugyancsak misszionárius színezetben jelennek meg, hivatkozva a strukturális elnyomásra épülő közös tapasztalatokra, illetve esszenciális közösségre (Mohanty et al. 1991).

A munka fogalmának központi szerepbe emelését is éri kritika. A bírálat arra irányul, hogy a nemek közötti munkamegosztás kétségbevonhatatlanul az emberi élet lényegi elemévé, a kizsákmányolás sarokpontjává és a nők életének leginkább meghatározó elnyomással kapcsolatos tapasztalatává lép elő. Az olyan tartalmilag hatékony tényezők, mint például osztály, történelem, vallás, etnikum, szexuális irányultság, a mindennapok kulturális gyakorlata, mellőzöttek vagy sokadrendűek maradnak (Hirschmann 1995). Ily módon már egyáltalán nem vehetők komolyan és nem is magyarázhatók azok a társadalompolitikai identitásképződmények és cselekvési prioritások, amelyek nem nemi alapon határozódnak meg. A közös nőpolitikai érdek ily módon egyszerűen feltételezésen alapul, így az diktátummá válik. És pontosan ez az, amit a posztkoloniális kritika a gender mainstreaming szemére vet: hogy végső soron sokkal inkább szolgálja azoknak az argumentációs stratégiáknak a kialakítását, amelyek a "patriarchálisan gondolkodó férfiakkal (és nőkkel) való, intézményen belüli viták" során bevetésre kerülnek, mint az empowerment-stratégiák feminista-szolidáris alátámasztását.

Ezzel szemben, a mindenkori kontextus gondos figyelembevételével, aminek – amennyire csak lehet – össze kell kötődnie a participációs stratégiákkal, minden esetben egészen konkrétan fel kell tárni azt, hogy a nők – mint nemspecifikus társadalmi csoport – milyen módon élnek egy adott elnyomás összefüggésében, hogyan élik meg és mennyire akarják megkérdőjelezni azt. A cselekvés alapjául szolgáló, stratégiai szempontból használható témákat és célokat újra és újra specifikusan ki kell dolgozni, mivel a nőknek nem lehet egy a priori adott, azonosságon alapuló közösségéből kiindulni (Narayan 1997).

 

3. Gender mainstreaming világszerte

 

A fent ismertetett, nagyon is különböző aspektusokat kiemelő gender mainstreaming-kritikáktól függetlenül a koncepció az ENSZ 1995-ben megrendezett Nők IV. Világkonferenciájával makropolitikai szinten győzelmet aratott. Innentől kezdve a gender mainstreaming túllépett a fejlesztéspolitika szakmai berkein, és egy szélesebb politikai nyilvánosság számára is ismertté vált. Már a pekingi folyamatként aposztrofált előkészítési fázis alatt kirajzolódott, hogy a gender mainstreaming rég túllépte a projekt- és programszintű intervenciók szintjét. Mind az intézményesített nőpolitika, mind a nőpolitikailag elkötelezett NGO-k (nem kormányzati szervezetek) apparátusa szisztematikusan – és eredményesen – azon dolgozott, hogy a szektoriális és makropolitikákkal szemben mainstreaming-követeléseket fogalmazzon meg. A konferencia végén elfogadott cselekvési terv minden témakörét – beleértve az "intézményi intézkedések" című fejezetet is – mainstreaming-követelések hatják át.

A pekingi nyilatkozatot és a cselekvési tervet a 189 állam képviselői egyhangúlag fogadták el. A Gazdasági és Szociális Tanács (ECOSOC) végkövetkeztetései és a Közgyűlés ezekre támaszkodó 52/100-as és 52/103-as határozatai az ENSZ egész rendszere számára kötelező erejűvé nyilvánították a gender mainstreaming-szempontot. A mainstreaming-követelmények jegyében megfogalmazódott pekingi cselekvési terv – a nőkkel szembeni megkülönböztetés minden formájának felszámolásáról 1979-ben elfogadott egyezménnyel és annak az egyéni panaszjogról szóló, 1999-ben aláírt kiegészítő jegyzőkönyvével (CEDAW) (Flor 2000) együtt – olyan erőfeszítésként értelmezhető, amely utat igyekszik törni az 1985-ben, a női ENSZ-évtized zárókonferenciáján előterjesztett követeléslista gyakorlati megvalósításának.

"A két dokumentum együtt úgy is tekinthető, mint a nemek közötti egyenlőség irányába ható, gyakorlatba átültethető nemzetközi szabálygyűjtemény megalkotására tett kísérlet, amely ellene hathat a speciálisan a nemek viszonyrendszerében fellelhető egyenlőtlenségi folyamatoknak az egyes társadalmakban." (Wichterich 2000: 121.)

Az Akcióprogram 296. cikke a következőket tartalmazza: "A gyakorlatba való átültetéshez elengedhetetlen, hogy a kormányzatok nőket támogató intézményeket hozzanak létre a politika legfelsőbb szintjein, hogy megfelelő, szakmai érdekeken alapuló és az egyes szakterületeken átnyúló eljárásokat dolgozzanak ki, amelyekhez biztosítják a személyi feltételeket is, valamint hogy egyéb olyan intézményeket alakítsanak ki, illetve a már meglévők eredményességét növeljék, amelyeknek az a feladatuk, illetve abban a helyzetben vannak, hogy a nők részesedését kibővítsék, és hogy nemek szempontjából differenciált elemzést valósítsanak meg a különböző politikákban és programokban."

Ami az ENSZ egyes tagállamaiban az Akcióprogram gyakorlati átültetését illeti, a 2000 júniusában tartott, Peking+5 elnevezésű rendkívüli közgyűlési ülés viszonylag kielégítő eredményekkel zárt. A korábbiakhoz képest több kormányzat hozott létre a nemek közötti esélyegyenlőséggel foglalkozó felsőbb szintű részlegeket, tanácsadó testületeket és minisztériumon belüli koordinációs pontokat. Összességében jelentős fejlődés mutatkozott a problémák tudatos megragadása és a cselekvési kötelezettségek felismerése terén. Számos ország jelentett be jogszabályi változtatásokat, amelyek elsősorban a nők elleni erőszak problémakörére irányultak. Az ülés felszólította a kormányokat, hogy az egyenjogúsítási politikán belül ellenőrizhető célokat és követelményeket állítsanak fel, hogy szisztematikusabb nemzeti és nemzetközi kontrollt lehessen megvalósítani. Ennek érdekében szorosabb együttműködésre van szükség a nőszervezetekkel és a civil társadalom erőivel.

A nőszervezetek többsége mégis inkább csalódásának adott hangot a Peking+5 eredményeit illetően. A szervezeteknek aránytalanul sok időt és energiát kellett arra fordítaniuk, hogy az 1980-as és 1990-es években megszerzett pozícióikat megőrizzék. Csak kevés szó esett előremutató, innovatív stratégiákról, és a nemek közötti megállapodásokban fellelhető egyensúlytalanságok makrogazdasági és politikai összefüggésbe helyezése is alig-alig került szóba. 116 ország mutatott fel Pekingben nemzeti cselekvési tervet, 120 kormányzat esetében volt meg a nőpolitikát szolgáló, működőképes állami apparátus; minden ország azt bizonygatta, hogy mennyire fontos számára, hogy a hatalmi és döntési pozíciókhoz való hozzáférés és az azokból való részesedés a nemek szempontjából minél kiegyensúlyozottabb legyen. Gyakorlatilag azonban az egyensúlytalanságok alig-alig mozdultak nyugvópontjukról, és a kvóták, valamint más, önként vállalt kötelezettségek is hamar a feledés homályába merültek.

Ennek alapján hiányolja Angela King, az ENSZ egyik nőpolitikai tanácsadója, azt a politikai akaratot és azokat a pénzügyi eszközöket, amelyek az elvben felmutatott gender mainstreaming-struktúrákat valóban hatékonnyá tehetnék. Az UNIFEM azáltal próbálkozott előrelépni, hogy támogatta az államok számára szóló elszámolási stratégiák és mechanizmusok kidolgozásának ügyét (pl. nemzeti, regionális és helyi költségvetések elemzése a nemek szempontjából), és hogy ösztönözte a piaci szféra bevonását a gender mainstreaming-stratégiákba. Mindenekelőtt azonban az UNIFEM és a DAWN (Dawn Informs, 2000) is azt követelték, hogy a neoliberális globalizációs folyamat makrogazdasági stratégiájának a nemek nézőpontjából történő elemzése ne veszítse el politikai és kritikai perspektíváját, és hogy a nemek közötti egyenlőség a gazdasági és szociális igazságosságra vonatkozó elképzelések integráns része legyen. A nők és szervezeteik az 1990-es évek nagy tematikus ENSZ-világkonferenciáin a szervezőerő és artikuláció eszközein keresztül folytatták a tematikus integrálás és gyakorlati megvalósítás politikáját.

A Nők IV. Világkonferenciájával a kettős karakterrel bíró gender mainstreaming elérkezett a makropolitika színterére, és elveit tekintve nemzetközileg elfogadottá vált. Tartalmilag továbbra is megőrizte mindkét elemét: a nemek közötti status quo keretein belül maradó nemek közötti differenciálást és a nemek közötti viszonyrendszer hierarchikus szerveződésének hatalomkritikus megkérdőjelezését. A gender mainstreaming gyakorlati megvalósításának terén is érvényesül a kettős stratégia a társadalmi nemek perspektívájának általánossá tétele, valamint a nőspecifikus programok és politikák folytatása révén. Pekingben minden eddiginél nagyobb hangsúlyt kapott a nemek közötti egyenlőség (equality) kérdése. Ez egyrészt azzal függött össze, hogy a konzervatív és fundamentalista erők az egyenértékűség (equity) fogalmát kisajátították, másrészt Pekingben már egyértelművé vált az a későbbiekben Európában eredményes stratégia, hogy a globális fórumokon keresztül igyekeznek a saját országukban már régóta megfogalmazott egyenlősítési követeléseket és intézményes eszköztárukat dinamizálni.

Úgy tűnik, hogy az eredetileg a GAD-ban gyökerező és Peking révén úgymond globálissá vált gender mainstreaming megvalósítása az Észak-Dél-tengelyen újdonsággal bíró tapasztalatokat nem igazán hozott. A makrogazdasági struktúrákra és folyamatokra irányuló feminista kritika továbbra sem kap elméleti vagy gyakorlati választ. A gender mainstreaming első megvalósítási kísérleteinek helyszínei, a fejlődési folyamatokkal foglalkozó bürokráciák – Sara Longwe ironikus szavaival élve – úgy viselkednek, mint egy kuktafazék, amelyben a nemek politikája szinte nyomtalanul elpárolog (Longwe 1997). A DAWN önkritikusan megjegyzi: "Amikor alkalmazkodással törekszünk arra, hogy megtartsuk adakozóink, illetve pártfogóink támogatását, demobilizálódás és depolitizálódás jellemzi a változtatásra irányuló mozgalmakat, ezen belül elsősorban a nőmozgalmakkal kapcsolatos törekvéseket." (DAWN Informs, 2000: 4.)

 

4. A gender mainstreaming megérkezése Európába

 

Az Európa Tanács már 1994-ben beemelte politikájába a gender main­streaming fogalmát, és irányító bizottságot hozott létre a nők és férfiak egyenjogúsítása érdekében. 1995-ben közös szakértői csoportot szerveztek a gender mainstreaming szisztematikus és módszeres bevezetésével kapcsolatos stratégiák kidolgozására. Ez a munkacsoport 1998 májusában készítette el zárójelentését, amelyben a gender mainstreaming koncepcióját és módszereit megalapozó főbb sarokpontjait és a bevált gyakorlati tapasztalatokat összegezték (Európa Tanács, 1998).

Amikor 1994 végén az EU tagállamai reflexiós csoportot hoztak létre azzal a feladattal, hogy a maastrichti szerződés felülvizsgálatához javaslatokat készítsen, intenzív lobbizásra (Helferrich 1998) volt szükség ahhoz, hogy olyan eredményt lehessen elérni, amely nőpolitikai szempontból áttörésként és mérföldkőként értékelhető, még ha ez az eredmény nem is volt teljesen kielégítő. Az 1997-ben aláírt és 1999-ben ratifikált amszterdami szerződés 2. cikke a "férfiak és nők egyenlőségét" a Közösség központi feladataként jelölte meg. A 3. cikkben található a nyíltan megfogalmazott posztulátum: "A Közösség az e cikkben említett valamennyi tevékenység folytatása során törekszik az egyenlőtlenségek kiküszöbölésére, valamint a férfiak és nők közötti egyenlőség előmozdítására." A nők és férfiak egyenlősége itt került először rögzítésre egy olyan jogszabályban, amely a Közösség elsődleges jogán alapul. Az Európai Női Lobbi ezeket a paragrafusokat reménytelinek és messzire hatónak értékelte. Ettől kezdve az Európai Unió minden jogszabályában és előírásában érvényesíteni kell a gender mainstreaming szempontját, értve ezalatt a nők és férfiak egyenlőségét, amelynek minden, a Közösség által folytatott politikában a Közösség általános céljaként és feladataként kell megjelennie. Egyidejűleg a Közösség arra is kötelezettséget vállal, hogy tevékenységeiben leépíti az egyenlőtlenségeket, és elősegíti a nemek közötti egyenlőség megvalósulását (Info Frauen Europas, 1998).¹

1995 végén Jacques Santer, az Európai Bizottság elnöke öttagú bizottságot (Esélyegyenlőség Csoport) hozott létre azzal a feladattal, hogy rendszeresen (évente háromszor) tanácskozzon egyenlőség-ügyekben. 1996 februárjában a Bizottság közleményt adott ki, amely az esélyegyenlőséget becsatornázza a Közösség összes politikai tervezetébe és intézkedésébe; ezzel nyilvánosságra került az első jelentősebb kötelezettségvállalások egyike. Az 1996 októberében elfogadott "A nők és férfiak esélyegyenlősége" című 4. akcióprogram (1996-2000), amelynek alcíme "A mainstreaming mechanizmusai", már központi elemmé tette a mainstreaming fogalmát (míg elődje ezt csak érintőlegesen említette), és explicit formában hivatkozott a Pekingben elfogadott kötelezettségek gyakorlati megvalósítására. A 2001 és 2005 közötti időszakra elfogadott 5. akcióprogram erősíti ezt az irányvonalat. 1996 elején egy főigazgatóságok közti munkacsoport olyan stratégiai anyagot hozott létre, amely egy, a Bizottság minden munkahelyére vonatkozó jelentési rendszert is tartalmazott. Ennek érdekében 29 szervnél magas rangú tisztviselőket neveztek ki gender mainstreaming-megbízottaknak. A gender mainstreaming-megbízottak egy munkacsoportja még ugyanebben az évben megkezdte a "Vezérfonal a nemspecifikus hatások értékeléséhez" című anyag kidolgozását (EU-Bizottság, 1998a).

1997 szeptemberében az Európai Parlament határozatban üdvözölte a Bizottság ez irányú erőfeszítéseit, és további előremutató, gyakorlatorientált intézkedéseket sürgetett, elsősorban az adatfeldolgozás, a folyamatos hatásvizsgálatok és a koordináció terén. Az Európai Bizottság 1998 márciusában előmeneteli jelentést tett közzé, amelyet azóta minden évben megjelentet, és amely a gender mainstreaming megvalósítási folyamatának állapotát és a konkrét intézkedéseket mutatja be.

Az Európai Bizottság egyik glosszáriuma a gender mainstreaming fogalmát úgy definiálja, hogy az magában foglalja "a nők és férfiak igényeinek, prioritásainak és mindenkori helyzetüknek a megjelenítését a politika minden területén, ami egyrészt azt jelenti, hogy az összes általános politikai koncepciót és intézkedést e célra kell irányítani a nők és férfiak esélyegyenlőségét szem előtt tartva, másrészt azt, hogy ezen intézkedések tervezése, megvalósítása, monitoringja és értékelése során is figyelembe kell venni a nőkre és férfiakra gyakorolt hatás szempontját." (EU Bizottság, 1998b)

Az Európa Tanács által 1995-ben felállított szakértőcsoport is megfogalmazta a saját definícióját: "A gender mainstreaming a politikai eljárások (át)szervezése, tökéletesítése, fejlesztése és értékelése annak érdekében, hogy a nemek közötti egyenlőség perspektívája minden szinten és minden fázisban beépüljön az összes politikai elképzelésbe, minden olyan szereplő által, aki egyébként is részt vesz a politikai döntéshozatali folyamatokban." (Gender Mainstreaming, 1998)

Mind az Európai Bizottság, mind az Európa Tanács kitartanak a mainstreaming kettős stratégiája mellett, és segítik a kimondottan a nők támogatására irányuló intézkedéseket, amelyek például akcióprogramok, innovatív projektek, tanulmányok, információcsere és hálózatépítés formájában valósulhatnak meg. A Bizottság ezt a törekvését a nők és férfiak egyenlőségét célzó 4. akcióprogram bevezetőjében még egyszer egyértelműen kimondja. Az Európa Tanács által felállított szakértőcsoport a maga részéről azt hangsúlyozza, hogy a gender equality machineries a felhalmozott kompetenciák és az általuk e kompetenciák alapján betöltött pártfogói funkciójuk miatt továbbra is önálló feladatkörökkel kell hogy működjenek, s hogy a megfelelő anyagi kereteket továbbra is biztosítani kell számukra.

Különféle kommentárok a gender mainstreaming fő erősségeként emelik ki, hogy egy fentről lefelé (top down) irányuló kezdeményezésről van szó, amely szervesen illeszkedik a bürokratikusan irányított intézményekhez. Mindazonáltal a hatékony megvalósítás és a gender mainstreamingnek a hierarchia alsóbb szintjeire való lebontása érdekében teljességgel elengedhetetlen, hogy a felső vezetés egyértelműen elkötelezettje legyen az egyszer már elfogadott politikai irányvonalaknak. A tiszta felelősségi rendszertől és a hatáskörök megfelelő kijelölésétől azt várják, hogy hatékony ellensúlyt biztosítson az individuális szinten még mindig nagyon gyakori ellenszenv és elhárítás viselkedésformáival szemben.

A gender mainstreaming gyakorlatba való átültetésének súlypontját EU-szinten a Strukturális Alapok jelentik, azon belül is a munkaerő-piaci vonatkozások és az európai foglalkoztatási politika, így a nők és férfiak közötti egyenlőség kérdése elsősorban a munkaerőpiacot célozza meg. Ezt illusztrálja a maastrichti szerződés 119. cikkelyében fellelhető, az "egyenlő munkáért egyenlő bér" elvét rögzítő, mind ez idáig egyetlen kötelező erejű EU-jogszabály, amelyet az amszterdami szerződés 141. cikkelyében továbbfejlesztettek a specific advantage, azaz bizonyos előnyöket nyújtó intézkedések lehetőségével. Az 1997-ben elfogadott foglalkoztatáspolitikai irányelvek kimondják, hogy "az irányelvek megvalósítása során a foglalkoztatáspolitika mind a négy pillére – alkalmazkodóképesség, foglalkoztathatóság, esélyegyenlőség, vállalkozókészség – esetében érvényesülnie kell a gender mainstream-szemléletnek". A tagállamokat felszólították arra, hogy dolgozzanak ki megfelelő nemzeti cselekvési terveket, amelyeket a Bizottság rendszeresen értékel.

Az 1990-es évek végén jelentek meg a mainstreaming-politika első szisztematikus értékelései. 1999 áprilisában az Európai Parlament a gender mainstreaming kapcsán meghallgatást tartott, ahol egybehangzóan pozitívan értékelték azt a stratégiában benne rejlő potenciált, amely a nemek közötti egyenlőség irányába tud hatni. Elismerően mutattak fel sikeres kezdeményezéseket és lépéseket európai, nemzeti és helyi szinten egyaránt.

A csalódottság és a kritika azonban sokkal szerteágazóbb volt. A hiányosságok listája meglehetősen hosszú: a különböző irányítási szintek csak korlátozott mértékben teszik magukévá a szemléletet; a döntéshozatali szempontból releváns szinteken a nők aránya csak elhanyagolható mér­tékben növekedett; hiányoznak azok az eszközök, amelyek lehetővé tennék a gender mainstreaming intézményesített kompetenciának hatékony kiépítését; a formanyomtatványokba bekerültek ugyan a megfelelő passzusok, a kötelező mechanizmusok bevezetése alig haladt előre. A gender mainstreaming megrekedt a munkaerő-piaci politika által kitaposott utakon, ahol gyakorlati megvalósítása, kötelező jellege ellenére, igencsak akadozott, ahogy az őt kísérő monitoring is. Nem valósult meg egy olyan eredményértékelő rendszer kidolgozása sem, amely konkrét mutatókra és teljesítendő normákra épült volna. A begyűjtött adatok szinte kizárólag a közszférára vonatkoztak, és nem vonták be a magánszférához sorolt otthoni, illetve családon belüli nemek közötti viszonyokat sem. A megvalósítás elmulasztása – például az Európai Agráralap esetében – semmiféle szankciót nem vont maga után. A gender mainstreaming téves értelmezése több alkalommal is odavezetett, hogy a nők iránt elkötelezett programokat és struktúrákat megfosztották az anyagi erőforrásoktól (pl. a nőket a felsőoktatásban támogató eszközök esetében, vagy az Európai Szociális Alap keretein belül működő NOW [New Opportunities for Women], azaz Új Lehetőségek a Nők Számára című program esetében, amelyet megszüntettek). Más esetekben (Nőjogok és Esélyegyenlőség Parlamenti Bizottság) a hasonló próbálkozások nem vezettek eredményhez. A NOW helyébe lépő EQUAL-program, amely a diszkrimináció minden formáját egy szintre hozza, amennyiben célja "mindennemű diszkrimináció és egyenlőtlenség" felszámolása, a nőpolitika komoly arculcsapásaként értékelhető. A nőpolitika továbbfejlesztésében érdekelt csoportok most azt is bírálták, hogy az amszterdami szerződés az egyenlőtlenség mennyiségi definícióját adja (141. cikkely, 4. bekezdés: "alulreprezentált nem"), és így megakadályozza, hogy a gender fogalma valóban a társadalmi struktúra kategóriájaként legyen értelmezhető. Már az Európai Bizottság 1998-as jelentése is így összegezte az értékeléseket: "Bár nagy számmal futnak különböző programok a férfiak és nők közötti egyenlő bánásmód érvényesítése érdekében, általában mégis egymástól elhatárolt intézkedésekről van szó, anélkül hogy összességében jelentősebb hatást gyakorolnának a nemek közötti egyenlőségre. E programoknak arra sincs különösebb befolyásuk, hogy a Közösség politikai elképzelései milyen irányt vesznek." (Európai Unió Bizottsága, 1998b: 3.)

Ugyancsak hosszú volt az a követeléslista is, amely részben magukban az értékelésekben, részben az Európai Női Lobbi reakcióiban megnyilvánult. A követelések túlnyomórészt a megvalósítás eszközeire és módszereire irányultak, de új intézmények felállításának, sőt az amszterdami szerződés módosításának az igénye is felmerült. A nemek közötti egyenlőség, illetve elsősorban a gender mainstreaming kérdésének önálló fejezetet kellene szentelni az Európai Unió Alapjogi Chartájában. Végül, de nem utolsósorban utaltak a szociálpolitikai infrastruktúra és az ösztönző rendszerek megalkotásának szükségességére, mivel csak ezek révén lehetne megteremteni a közszférában a nők és férfiak közötti egyenlőség elengedhetetlen előfeltételeit.

 

5. Ami magyarázatra szorul

 

A gender mainstreaming mint hozzáállás és mint stratégia annak a mintegy harminc évig tartó nemzetközi nőpolitikai és feminista vitának a kontextusában született meg, amelyhez a gazdag, ún. adakozó országok, majd a déli, később pedig a keleti országok kormányainak fejlesztéspolitikai célokat szolgáló intervenciós eszköztára bábáskodott. Ebből következően a gender mainstreaming fogalma nem európai "találmány", bármennyire is igyekeznek újabban ezt sugallni. Eredetileg a gender mainstreaming szorosabb kapcsolatban állt az empowerment dinamikus és processzuális célmeghatározásával, majd a pekingi folyamat egyre inkább a nemek közötti egyenlőség célkitűzéseivel kapcsolta össze. Amikor az ily módon összekapcsolódott toposz 1995-ben, a Nők IV. Világkonferenciáján keresztül elérte Európát, fejlődésének éppen abban a stádiumában volt, amikor – a tartalmi irányultságra, dimenziókra és implikációkra irányuló heves nemzetközi szintű viták után – éppen az intézményesítésével kapcsolatos sokrétű problémákkal való szembesülés állt a középpontban. A gender mainstreaming ezzel az intézményközpontúsággal a tarsolyában jelent meg az európai politikában, ahol az EU-tagállamok már fejlett infrastruktúrával rendelkeztek a férfiak és nők egyenjogúsítása terén, és ahol már hosszabb ideje folytak viták e koncepció tartalmi megalapozásával kapcsolatban.

Fejlesztéspolitikai összefüggésben a gender kategóriájára irányuló vita tartalmilag arra fókuszál, hogy egy önmagában csak a nemi szerepekkel (gyakorlati szükségletek) foglalkozó politika nem elegendő: a nemek közötti viszonyt (stratégiai szükségletek) is a viták és a tevékenységek tárgyává kell tenni. Ebben az összefüggésben a mainstreaming olyan stratégiaként értelmezendő, amely egy adott specifikus cselekvési összefüggésben bevetésre kerülő összes forrást a nemek közötti viszonyok emancipációs átalakításának szolgálatára kötelez. Ebben a kontextusban a vita újra és újra szoros összefüggésbe kerül a makroökonómiai és -politikai neoliberális paraméterek kritikus tárgyalásával. Az évek során kidolgozott megvalósítási eszköztár, a háztartáson belüli szerepmegosztásra vonatkozó elemzés hangsúlyozásával, a társadalmat mélyen érintő beavatkozásokra tart igényt. Az IMF és a Világbank neoliberális és szerkezetkiigazítási intézkedéseiből leszűrt hátborzongató tapasztalatok, amelyeket elsősorban a nőknek kellett megélniük, hozzájárultak a makroökonómiai és -politikai keretfeltételekkel, valamint az alapvető iránymeghatározásokkal szembeni kritikus fellépéshez. Ha azonban e szemlélet tényleges eredményeit tekintjük, akkor már jóval kevésbé látszik sikeresnek a dolog, ahogy ezt már tanulmányunk elején kifejtettük.

Európai szinten a gender mainstreaming nem találkozott semmiféle időszerű, előkészítő vitával. Az idegen névvel felcímkézett koncepciót úgy ízlelgetik és veszik szemügyre, mint egy égből pottyant tárgyat. A nők és férfiak egyenlőségének ügyét képviselő megbízottak továbbképzéseken sajátítják el az új politikai irányvonalat, amelyet aztán igyekeznek szakmai tevékenységükbe integrálni, bár nem teljesen biztosak benne, hogy előnyöket vagy hátrányokat várhatnak-e tőle. A gender mainstreaming fogalmát általában úgy értelmezik, mint a férfiak és nők egyenlőségét szem előtt tartó politika alkalmazási területeinek kiszélesítését és az ezzel kapcsolatos felelősség növekedését. Az ennél továbbmenő nőpolitika azt reméli, hogy "búcsút" lehet inteni majd "annak a politikafelfogásnak, amely szerint a politika a nemek szempontjából semleges" (FU 2000: 19.), és hogy az új politika segítségével majd sikerül feltárni a nemi különbözőségből származó, ez idáig elfedett előnyöket, ami végül is a nemek közötti szerződés újratárgyalásának perspektíváját vetíti előre (Rees 1998).

Ez bizonyos szempontból emlékeztet a nemzetközi nőpolitikai diskurzusból ismert vitára, amely az integráció és az agenda setting témakörök közötti feszültséggel foglalkozott. Ami azonban mégis hiányzik az EU-n belüli vitákból, az az össztársadalmi analízissel egybekötött patriarchátuskritika. Nincs mit csodálkozni azon, hogy a hivatalok részéről e tekintetben nem érkezik bátorítás. Széttöredezett és összefüggéseiből kiragadott megközelítési módot eredményez az a politikai gyakorlat, hogy a politikai újítások népszerűsítését best practices (legjobb gyakorlatok) bemutatása révén valósítsák meg. Az áramlat iránya és minősége teljesességgel kívül reked a vitán, mint ahogy a gender mainstreamingnek az az igénye is, hogy tényezője lehessen a makroökonómiai és -politikai irányvonalakat érintő döntéseknek.

Délen és Északon egyaránt érvényesül az az irányzat, amely a gender mainstreaming kérdésével kapcsolatos érvelést a hatékonyság puszta logikájának keretein belül tartja, abban a reményben, hogy így az újraelosztással és a transzformációval kapcsolatban kevesebb összeütközési pont merül fel. A közigazgatási szervek mindenhol ki akarnak térni a szerkezeti változtatásra irányuló követelések elől, így a korábban a nők támogatásához kapcsolódó területeket most gender mainstreaming–szakterületként könyvelik el. Közben az intézményesített nőpolitika kemény küzdelem árán kiharcolt intézményei részéről nem ok nélkül tartanak attól, hogy a gender mainstreaming nevében leépítik őket, vagy a kidolgozandó management of diversity (sokszínűség menedzselése) sokrétűsége miatt nem tartják őket elég hatékonynak. Így például a multinacionális konszernek a gender témakörét besorolják a nemek szempontjából semlegesen kezelt regionális kvótapolitikába.

Az északi és déli vita közötti szembeötlő különbségek egyike a gender mainstreaming top-down jellegének hangsúlyozásában rejlik. EU-szinten a hivatalos hatóságok és a civil szféra nőpolitikája abban egyetértenek, hogy a "gender mainstreaming csak mint top-down folyamat lehet hosszú távon sikeres" (Deutscher Frauenrat, 1999: 25.). Megkönnyebbülés, néha szinte büszkeség lengi körül olykor ezt az összhangot. A csekély forrásokkal ellátott nőpolitikai megbízottak és a nemek közötti egyenlőség hivatásos képviselői részéről bizonyosan érthető, hogy ily módon igyekeznek a politikai és hivatali vezetés elkötelezettségét elősegíteni. Mindez viszont nem ad választ azokra a kérdésekre, amelyek a gender mainstreamingben lefektetett integrációs potenciálra irányulnak, hogy a transzformációs potenciálról ne is beszélünk, sőt ezek a kérdések nagyrészt megfogalmazásra sem kerülnek. Európában a gender mainstreaming nem kötődik úgy a feminista diskurzushoz és a nőpolitikai aktivizmushoz, mint a fejlesztéspolitikában kibontakozott vitákban és a nemzetközi nőmozgalom befolyásszerzésre irányuló törekvéseiben (pl. Guijt-Shah 1998; Holand-Cunz-Ruppert 1999).

Silvia Kontos e hallgatás mögött azt látja, hogy "a neoliberalizmus megérkezett a nőpolitikába", és vele együtt egy olyan szisztematikus privatizációs és individualizációs politika is megérkezett, amely egyáltalán nem kíván nyitott lenni a nők mozgalmi vagy civil hálózatai és igényei iránt. Kontos szerint emiatt a gender mainstreaming a férfiak és nők közötti egyenjogúság és esélyegyenlőség szintjére redukálódik, és lemond arról, hogy a "az esélyek és terhek nemek közötti gyökeres újraelosztását az adóbevételeken keresztül" megvalósítsa (Kontos 2000: 47.). A nemi szerepek rugalmasabbá tétele, amelyet egyébként a gender main­stream­ing is átvett, szintén jól illeszkedhet egy olyan neoliberális projektbe, amelynek célja a társadalmi szolidaritási kapcsolatok szétdarabolása és az egymást helyettesíteni képes individuumok termelése. Ennek megvalósítása lehet, hogy nem fog problémát jelenteni annak a fiatalabb generációnak, amely számára a "feminizmus mint az áldozatok mozgalma" egy lidércálom, és akik "a Macchiavelli nőknek című kötettel a hónuk alatt bebocsátást nyernek a hatalom csarnokaiba" (Bruns 2000). Akadnak azonban még olyanok, például a zöld pártok és mozgalmak környékén, akik úgy vélik, hogy a gender mainstreaming sikeres megvalósítása csak úgy lehetséges, ha az ügyet felkarolja "egy új alapokon szerveződő feltörekvő megmozdulás, a társadalmi mozgalmak egy harmadik hulláma, amelyben nemcsak a nők, hanem főleg és elsősorban a férfiak vesznek részt" (Neusüß 2000).

Van tehát elegendő tisztázásra váró kérdés. Kathleen Staudt, aki hosszú évek óta figyelemmel kíséri a gender mainstreaming alakulását, úgy határozza meg a feladatot, hogy "stratégiai szemmel kell cselekvésorientált kutatásról gondolkodni" (Staudt 1998). Igaza van!

 

A cikk az Österreichische Zeitschrift für Politikwissenschaftban (XXX. évf., 2. sz., 2001) megjelent "Gender Mainstreaming Worldwide – Rekonstruktion einer Reise um die Welt" című tanulmány rövidített változata.

Irodalom

 

Alexander, Patricia – Baden, Sally (2000): Glossary on Macroeconomics from a gender perspective. GTZ, Eschborn.

Anderson, Mary (1993): Focussing on Women. UNIFEM's Experience in Mainstreaming. New York.

Baden, Sally (1996): Gender Issues in Financial Liberalisation and Financial Sector Reform. BRIDGE briefings and development and gender.

Bakker, Isabelle (szerk.) (1994): The Strategic Silence, Gender and Economic Policy. London.

Bliss, Frank et al. (1994): Ansätze der Frauenförderung im internationalen Vergleich. Köln.

Boserup, Ester (1970): Women's Role in Economic Development. New York.

Bread For The World Institute (1996): Gender Justice and the World Bank. Mapping out a Journey for Engendering Change at the World Bank. Silver Spring.

Bruns, Gabriele (2000): Leben ohne Leiden. Acht Thesen für einen neuen Umgang mit dem Feminismus. Berliner Republik, (4) 39-42.

Colombo, Daniela (1994): Assessment of WID/Gender Policies of the Community and its Member States and of their Implementation by the Different Administrations. Report for the European Commission. Brüsszel.

DAWN Informs November (2000): http://www.dawnnet.org/

Deutsche Gesellschaft für Technische Zusammenarbeit (GTZ) (1996a): Makrooökonomie aus geschlechterdifferenzierter Sicht. Hinweise zur Gender-Orientierung. Eschborn.

Deutsche Gesellschaft für Technische Zusammenarbeit (GTZ) (1996b): Länder-Strategien aus Gender-Perspektive. Auswertung von Erfahrungen und Hinweise zur Umsetzung. Eschborn.

Deutscher Frauenrat (1999): 4. Weltfrauenkonferenz = 5 Jahre Gender Mainstreaming? Die Bilanz der Bundesministerien.

Elson, Diane (1991): Male Bias in the Development Process. Manchester.

Elson, Diane (1993): Feministische Ansätze in der Entwicklungsökonomie. Probleme des Klassenkampfs, 93. füzet, 529-550.

Elson, Diane – Evers, Barbara – Gideo, Jasmine (1996): A Framework for Producing Gender Aware Country Strategy Papers. Ministry of Foreign Affaires, Netherlands.

Európai Bizottság DG VIII (1995): Council Resolution on Integration of Gender Issues in Development Cooperation. Brüsszel.

Európa Tanács (1998): Gender Mainstreaming. Konzeptioneller Rahmen, Methodologie und Beschreibung bewährter Praktiken.

Európai Közösség Bizottsága (1998a): Leitfaden zur Bewertung geschlechtsspezifischer Auswirkungen. Luxemburg.

Európai Közösség Bizottsága (1998b): Fortschrittsbericht der Kommission über Folgemaßnahmen zu der Mitteilung "Einbindung der Chancengleichheit in sämtliche politischen Konzepte und Maßnahmen der Gemeinschaft". Brüsszel.

Európai Közösség Bizottsága GD XVI (1998c): Einbeziehung der Chancengleichheit von Frauen und Männern in die Maßnahmen der Europäischen Strukturfonds. Brüsszel.

Flor, Patricia (2000): Durchbruch bei Frauenrechten. Erweiterung der UN-Frauenrechtskonvention: Das neue Beschwerdeverfahren auf internationaler Ebene. Bonn.

Guijt, Irene – Shah, Meera Kaul (1998): The Myth of Community. Gender issues in participatory development. London.

Info Frauen Europas (1998): 1998. március 25. (78. szám); 1998. április 24. (79. szám).

Freie Universität Berlin (FU) (2000): Die Frauenbeauftragte. Körlevél (2).

Helferrich, Barbara (1998): Frauenpolitische Arbeit im Integrationsprozeß. Die Aktivitäten der Europäischen Frauenlobby im Kontext der Regierungskonferenz. Femina politica, (2), 35-35.

Hirshman, Mitu (1995): Women and Development: A Critique. In: Marchand, Marianne M. – Parpart, J. L. (szerk.): Feminism – Postmodernism – Development. London. 42-55.

Holland-Cunz, Barbara – Ruppert, Uta (szerk.) (1999): Frauenpolitische Chancen globaler Politik. Verhandlungsverfahren im internationalen Kontext. Opladen.

Jahan, Rounaq (1995): The Elusive Agenda. Mainstreaming Women in Development. London.

Kerner, Ina (1999): Feminismus, Entwicklungszusammenarbeit und Postkoloniale Kritik. Münster-Hamburg-London.

Kontos, Sylvia (2000): Neoliberalismus und rot-grüne Frauenpolitik, I-II. Kommune, (10) 42-46.; (11) 45-52.

Longwe, Sarah H. (1997): The Evaporation of Gender Policies in the Patriarchal Cooking Pot. In: Development and Patronage. Oxfam.

Molyneux, Maxine (1985): Mobilization without Emancipations? Women's Interests, the State, and Revolution in Nicaragua. Feminist Studies, 11 (2) 227-254.

Mohanty, Chandra Talpade et al. (1991): Third World Women and the Politics of Feminism. Bloomington.

Moser, Caroline O. (1993): Gender Planning in Development. Theory, Practice and Training. London.

Narayan, Uma (1997): Dislocating Cultures, Identities, Traditions and Third World Feminism. New York.

Neusüß, Claudia (2000): Wir wollen Kerle. Gender Mainstreaming – für eine dritte Welle sozialer Aufbruchbewegung von Männern und Frauen. Freitag, 2000. június 30.

Oakley, Ann (1972): Sex, Gender and Society. London.

Osterhaus, Juliane – Salzer, Walter (1995): Gender-Differenzierung im Projektzyklus. GTZ, Eschborn.

Palmer, Ingrid (1992): Gender Equity and Economic Efficiency in Adjustment Programmes. In: Afshar, Haleh – Dennis, Carolin (szerk.): Women and Adjustment Policies in the Third World. 69-83.

Palmer, Ingrid (1994): Social and Gender issues in Macroeconomic Advice. GTZ, Eschborn.

Razavi, Shahrashoub – Miller, Carol (1995): From WID to GAD. Conceptual Shifts in the Women and Development Discourse. UNRISD Occasional Papers, 1995. február 1.

Rees, Teresa (1998): Mainstreaming Equality in the European Union. Education, Training and Labour Market Policies. London – New York.

Scott, Catherine V. (1995): Gender and Development. Rethinking Modernization and Dependency Theory. London.

Sen, Gita – Grown, Caren (1988): Development, Crisis and Alternative Visions. Third World Women's Perspectives. London.

Staudt, Kathleen (1998): Policy, Politics and Gender. West Harford.

Wichterich, Christa (1996): Wir sind das Wunder, durch das wir überleben. Die 4. Weltfrauenkonferenz in Peking. Heinrich Böll Stiftung, Köln.

Wichterich, Christa (2000): Von der Mühe der frauenpolitischen Ebenen. Vereinte Nationen, 48 (4) 121-126.

Világbank (1995): Advancing Gender Equality. From Concept to Action. Washington.

 

Jegyzet

1 Az amszterdami szerződés nőpolitikája és az EU keleti bővítése közti összefüggésekről lásd Susan Zimmermann cikkét jelen számunkban. (A szerk.)

 

 

A tanulmány a nőkkel és a társadalmi nemekkel foglalkozó tudománynak a felsőoktatásbeli intézményesítését kutatja a kelet-közép-európai és a posztszovjet térségben az 1990-es évek elejétől. Megkérdezi, milyen befolyással bírtak a felsőoktatási átalakulás folyamatára a transznacionális szereplők, a helyi politikának és kutatóknak a tudományos és nem tudományos világban gyökerező érdekei. A tanulmány megvilágítja, hogy a különböző transznacionális és helyi hegemón konstellációk miért és miként segítették elő a nemek tudományának intézményesülését, miközben hátráltatták a társadalmi nemek tudományában rejlő kritika kibontakozását.

Az 1989-1991-es politikai rendszerváltozás után Kelet-Közép-Európában és a posztszovjet területeken – ez utóbbin a volt Szovjetunió európai és ázsiai utódállamait értjük – igazi fejlődő piacra talált a társadalmi nemek tudománya, más néven a gender studies. Akármerre tekintünk, a társadalmi nemek tudománya valamilyen formában mindenütt jelen van. Számos kurzusnak lett központi témája, felsőoktatási intézmények tiszteletet ébresztő sorának programjaiban és tanszékein foglal el (többé-kevésbé) szilárd helyet, s további terjeszkedése várható. Néhány országban fontos szerepet játszanak "az ige terjesztésében" a nem egyetemi intézmények és különféle egyéb kezdeményezések is. S bármennyire korlátok közé szorított és/vagy veszélyeztetett ez a folyamat, az "államszocializmus" utáni időszakot mégiscsak felfoghatjuk a társadalmi nemek tudományának diadalmeneteként is.

Ez a diadalmenet összefüggött és összefügg a felsőoktatási rendszerek globális, regionális és nemzeti szintű átstrukturálásával, amely nem csak magukon a felsőoktatási intézményeken belül, illetve ezek között megy végbe. Számos követelést támasztanak kívülről a felsőoktatással szemben, rengeteg kihívás innen éri. Az eltérő diagnózisok és a még inkább eltérő értékelések ellenére sok kutatás osztozik abban, hogy olyan korszakváltás tanúi és résztvevői vagyunk, amely a felsőoktatás legalább három szintjét érinti: magának a felsőoktatásnak az intézményi struktúráit, a tudás megtermelésének formáit, tartalmát, perspektíváit és funkcióját, valamint a felsőoktatás, illetve szociogazdasági és politikai környezetének kapcsolatát.¹ Ebben a cikkben azt vizsgálom, hogy a kelet-közép-európai és posztszovjet területeken mely szereplők és érdekeltek mozdították előre (illetve hátráltatták vagy akadályozták) a gender studies egészében véve mindeddig sikeres fejlődését. A vizsgálódások fókuszában a felsőoktatás intézményi átalakulása áll. Megmutatom, hogy ez az átalakulás valójában miként köszönhető nagymértékben azoknak az érdekelteknek, akik befolyással bírtak a "posztkommunista" változások egészének irányára és módjára. Több-kevesebb hatalommal bíró, néha pedig szinte teljesen befolyás nélküli személyek, illetve globális, transznacionális, nemzeti és lokális szinten cselekvő szereplők igyekeztek és igyekeznek – olykor a legkülönbözőbb célokat követve – hatást gyakorolni a folyamatokra. Rákérdezek, milyen funkciót szántak a változó időkben e színes paletta szereplői a társadalmi nemek tudományának. Az intézményesülés folyamatában emellett nem lebecsülendő hatást gyakoroltak azok a szereplők is, akik mindenekelőtt a tudományokon belüli, felsőoktatás-politikai vagy szakmai előnyöket tartották szem előtt. Ugyancsak rákérdezek arra, hogy a felsorolt szereplők közötti változó konstellációk és az általuk kinyilvánított és követett érdekek milyen mértékben járultak hozzá a társadalmi nemek tudományának intézményesüléséhez.

Végül igyekszem felmérni, hogy a kialakult helyzet a maga egészében miként szab formát és határokat a gender studies intézményesülésének a kelet-közép-európai és posztszovjet területeken. Ennek végiggondolása – meglátásom szerint – nélkülözhetetlen ahhoz, hogy reflektálhassanak önmagukra mindazok, akik ebben a nagy térségben művelik a társadalmi nemek tudományát, illetve ezzel a régióval foglalkoznak kutatásaikban. Segít abban, hogy kifejezzük és továbbfejlesszük saját tudományos és politikai céljainkat, s hogy akár kritikusan, akár kevésbé kritikusan, ám tudatosan viszonyuljunk a fennálló konstellációkhoz, valamint hogy a lehető leghathatósabban használjuk ki és tágítsuk a valós viszonyok között adódó gondolati és cselekvési tereket. S végül, a kelet-közép-európai és posztszovjet térség "esetének" ilyen elemzése ösztönzőleg hat arra, hogy végiggondoljuk a társadalmi nemek kutatásának összetett és mindenképpen kérdéses helyzetét a felsőoktatásban a rendszerek gyökeres, korszakváltó átalakulásának idején, mégpedig a tényleges helyi és regionális sokszínűség és a félreismerhetetlen globális aszimmetriák figyelembevételével.

Az intézményesülési folyamat dinamikáinak és eredményeinek itt következő vizsgálata elősegíti, hogy a kelet-közép-európai és posztszovjet térség különböző alrégiói között fennálló lényeges s az idő haladtával egyre növekvő különbségek mellett rávilágítson három világosan elkülöníthető fázisra, amelyek közül az utolsó a mai napig nem zárult le.²

 

I. A kezdetek: az aktivisták kora, a felsőoktatási intézmények késedelmes átalakítása és új, feltörekvő politikai érdekek

 

E három fázis közül az első nagyjából az 1990-es évek közepéig tartott. A legelső aktivista nők az 1980-as vagy késő 80-as évekre teszik az azzal kapcsolatos egyre növekvő elégedetlenség kezdetét, ahogy a különböző tudományágak a társadalmi nemek problémáit közvetlenül vagy áttételesen kezelték. Ez állt a hátterében annak, hogy egyes kutatónők már az 1989-1990-es politikai "rendszerváltás" előtt érdeklődést mutattak a nőkkel és nemekkel foglalkozó tudományok iránt.³ Az egykori Jugoszláviában jóval korábban észrevehető volt a gender studies iránti nyílt és burkolt érdeklődés az egyetemet végzettek között; a ljubljanai egyetem tantervében 1986-tól csíráiban, de jól láthatóan megjelent a nőkkel foglalkozó tudomány.⁴ Az ezekbe bekapcsolódott néhány, de semmi esetre sem összes, kutatónő számára a nemek között fennálló viszonyok kritikája – abban a formában, ahogy ez a nemek kutatásának segítségével artikulálható – ekkor egyértelműen az egész fennálló valóság, tehát a létező politikai rendszer radikális bírálatának is tűnt.

Ez a politikai rendszer – melynek oktatási intézményei szükségszerűen ellenségesen viszonyultak ahhoz a gondolathoz, hogy a nemek közötti viszonyok vizsgálata az osztályviszonyok elemzésétől függetlenül történjen, s hogy ez az intézményesítés struktúráiban is tükröződjön – 1989 és 1991 között összeomlott. Ekkor, az 1990-es évek elején megalakultak ez első olyan szervezett csoportok és központok, amelyek a társadalmi nemek elemzésére összpontosítottak. Tevékenységük középpontjában a tájékoztatás és a kutatás állt, és sok esetben megpróbáltak befolyást gyakorolni a nő- és a társadalmi nemekkel foglalkozó politikára. Az Oroszországi Tudományos Akadémia Társadalomgazdasági Tanulmányok Intézetének részeként már 1990-ben megalakult a csakhamar széles körben ismertté vált Moscow Center for Gender Studies. A központ tevékenységében a különböző nemzetközi szervezetekkel, így az ENSZ-szel és a Világbankkal szoros kapcsolatban végzett emberi jogi munka összefonódott a hazai kormánnyal folytatott éppoly szoros együttműködéssel, főleg amikor arról volt szó, hogy ez utóbbit támogassák a nemzetközi kötelezettségeiből adódó gender-politika megvalósításában.⁵ Lengyelországban a łódźi egyetemen már 1992-ben megalapították a Women's Studies Centert, Litvániában pedig a Vilnius University Gender Studies Centert. Ez utóbbi anyagi támogatást kap az egyetemtől, a Soros-hálózathoz tartozó Litván Nyílt Társadalom Intézettől és magánszemélyektől.⁶ Bukarestben már 1990-ben létrehozták a Romanian Society for Feminist Analyses AnA-t, amely 1993 óta működik hivatalosan bejegyzett intézményként. Az AnA lényeges külső intézményi vagy anyagi támogatás nélkül alakult, és idővel egy klasszikus hármas célkitűzés megvalósításán kezdett dolgozni, nevezetesen a nők helyzetének javításán, az erre vonatkozó kutatások folytatásán és azon, hogy a társadalmi nemek tudománya bekerüljön az egyetemek tanterveibe.⁷ A híres Prague Gender Studies Center – amelyet 1991-ben a Network of East-West Women támogatásával alapítottak, és anyagilag a németországi (hamburgi székhelyű), a zöld pártokhoz közel álló Frauen-Stiftung e.V. támogatta – könyvtárat, valamint képzési és tanácsadó központot tartott fenn.⁸ A prágai tudományos akadémián Marie Čermáková vezetésével 1990-91-ben, szintén külső anyagi segítséggel, megalakult egy Gender and Sociology nevű kutatócsoport, amely mind a mai napig igen aktív.⁹

Összességében úgy tűnik, hogy a társadalmi nemek kutatásának és tudományának kialakulása az 1990-es évek első felében nagymértékben egyéni erőfeszítéseknek volt köszönhető. Ezek összeolvadtak az újonnan felbukkant nem állami és nem pártpolitikai szereplők azon igyekezetével, hogy a társadalmi nemek problémáit mint politikai és kulturális törekvéseik kategóriáit mutassák fel. Így olykor együttműködés alakult ki a politikai "rendszerváltozás" okozta törés után rekonstruálódott hivatalos politikával. A gender-ügyek azonban mindenképpen szorosan összefüggtek a demokratizálás ügyeivel. "Democracy without women is no democracy" ("a demokrácia nők nélkül nem demokrácia") – Slavenka Drakulićnak, a Network of East-West Women kezdeményezőjének és egyik alapítójának ezt az 1991-es mottóját felfoghatjuk sok aktivista nő közös jelszavaként, még ha ennek a demokráciának a hőn vágyott tartalmát a nemek közötti egyenlőség központi ügyén túlmenően nem is akarták mindenáron pontosítani.

 

II. Kiegyenlítetlen felsőoktatás-politika és a felsőoktatási reform egyenlőtlen előrelépései az 1990-es évek második felében

 

A nők és a társadalmi nemek tanulmányainak az egyetemi (és egyetemen kívüli) oktatáson és kutatáson belüli meghonosítására tett lényegi lépésekről csak az 1990-es évek második felében beszélhetünk. Ez a változás két igen eltérő szinten ment végbe.

 

II.1. Az amerikaiak kora: a magán-felsőoktatás árnyékhálózata

 

A felsőoktatásban a nemzetköziesített és nem közpénzekből finanszírozott párhuzamos szektor, illetve árnyékhálózat kibővülésével együtt került sor – leginkább az 1990-es évek második felében – a nemek közötti viszonyok tudományának szisztematikus intézményesítésére és támogatására. Ez az árnyékhálózat elsősorban azoknak az egyesült államokbeli alapítványoknak, illetve USA-angolszász hátterű intézményeknek köszönheti a létét, amelyek az angolszász magánegyetemi mintát követő rendszer, kiváltképp posztgraduális képzés, elindítását célozták meg. A kiépítés folyamatának lényeges szempontja volt, hogy a felsőoktatásnak ebben a párhuzamos, nemzetköziesített és magánszektorában (viszonylag) fontos helyet kapjon a társadalmi nemek tudománya. Az 1990-es évek második felében bekövetkezett áttörés, melynek során szolid intézményi és anyagi alapokon létrejöttek az önálló gender studies egyetemi programok, ennek a konstellációnak, döntő módon pedig az egyesült államokbeli és angolszász hátterű adományozók, illetve alapítványok anyagi és intézményi támogatásának volt köszönhető. Elsősorban általuk kerültek a nőkkel és nemekkel foglalkozó tudományok oktatása iránt érdeklődő diplomások olyan helyzetbe, hogy létrehozzák önálló gender-oktatási és "outreach" programjaikat. Ez a folyamat ugyanúgy végbement az újonnan létrehozott magánegyetemeken, mint az állami egyetemeken belül működő, nagyrészt vagy teljesen külföldi adományozók által finanszírozott "center of excellence"-eken (elitközpontok), valamint más, nem egyetemi intézmények szervezésében is.

Fontos szerepet játszott az állami egyetemeken működő, de nem közpénzből fenntartott "center of excellence"-ek létrehozásában többek között az egyesült államokbeli MacArthur Foundation, amely egyedül az 1992-ben alapított "Initiative in the Russian Federation"-jén keresztül évi hétmillió dollárral támogatott 25 állami egyetemen működő "center of excellence"-t.¹⁰ Még egy példa: a nem egyetemi intézmények közé tartozik Soros György, az egyesült államokbeli pénzmágnás Nyílt Társadalom Intézetéhez (Open Society Institute) tartozó Network Women's Program, amely fontos szerepet játszott a gender studies-hálózatok létrehozásában és bővítésében. A Network 1997 óta sokféleképpen támogatja Kelet-Közép-Európában és a posztszovjet területeken "a nőkkel és nemekkel foglalkozó tudományok kibontakoztatását, bemutatását, intézményesítését és hálózattá fejlesztését". Már 1998-ban megszervezte első nagy konferenciáját a "gender studiest az átmenet országainak" témakörben, melyen 30 ország 140 résztvevője volt jelen. 1999-ben megjelentette átfogó kiadványát Gender Studies and Women's Studies Directory. Countries of Central and Eastern Europe, the former Soviet Union and Mongolia címmel.¹¹

Az ily módon rendszeresített "outreach"-tevékenységekkel párhuzamosan az 1990-es évek második felében létrejöttek a különböző magánfinanszírozású egyetemi gender studies-programok – az állami és a magánegyetemeken egyaránt.

Példának okáért az Elena Gapova vezette Centre for Gender Studiest a minszki (Fehéroroszország) European Humanities Universityn 1997-ben alapították a MacArthur Foundation támogatásával, ahonnan azóta is rendszeres anyagi támogatásban részesül. A Centre a tantervnek a nemek elméletének integrálása útján történő átalakítását tűzte ki célul. 2000-ben egyéves MA-program formájában és cultural studies-diplomával saját, gender studies posztgraduális képzést adó tanszéket létesített. Fontos szerepet kaptak még a Centre munkájában a céltudatos publikációs és más kapcsolatkereső tevékenységek, melyek célja, hogy terjesszék "a feminista elméletek és gender vonatkozású ügyek körüli diszkurzusokat a posztszovjet területeken".¹²

"Az ige hirdetésének" másik fontos központja a posztszovjet területeken az Irina Zherebkina vezette Kharkov Center for Gender Studies a kelet-ukrajnai Harkovi Nemzeti Műszaki Egyetemen volt. A Centre az 1990-es évek eleje óta tartó oktatási folyamat eredményeképpen jött létre, és 1994-től saját publikációs sorozatot ad ki. Jóllehet a Kharkov Center beköltözött az egyik állami egyetem falai közé, működését messzemenően magánpénzekből, leginkább a Network Women's Program és egy kanadai alapítvány segítségével fedezik. A Centre sok éve szervezi a "volt Szovjetunió utódállamai számára a társadalmi nemek tudományának egyetemi hálózati programját".¹³

A szentpétervári European University magánegyetemen 1997 óta mesterképzést nyújtó gender-tanszék működik. A program a Szociológiai és Politikatudományi Karhoz tartozik, és "a Ford Alapítvány kutatási szubvenciójából" részesül támogatásban abból a célból, "hogy újszerű, nőkkel és társadalmi nemekkel foglalkozó oktatási programot létesítsen Oroszországban". A program irányítója Yelena Zdravomyslova és Anna Temkina tudományos kutató Helsinkiből.¹⁴

Oroszország történelmi magjától délre és a volt Szovjetunió Közép-Ázsiában fekvő utódállamaiban sem az 1990-es évek második felében, sem az ezredfordulón nem történt meg a társadalmi nemek tudományának amerikai hegemónia alatti intézményesülése, valamint a magánoktatási intézetek hálózatának hasonló mérvű kiépítése. Az azerbajdzsáni Bakuban, a Western Universityn 2000-ben létrehoztak egy Gender Studies Központot, melynek célkitűzései közé tartozik "a nő- és gender-kutatók támogatása, a gender-elmélet integrálása a társadalom- és bölcsésztudományokba […] a gender studies oktatási bázisának fejlesztése, és a genderrel kapcsolatos kurzusok bevezetése az egyetemeken és iskolákban".¹⁵ A mai Közép-Ázsiai Amerikai Egyetemet (AUCA) 1993 óta tartó kezdeti lépések után egy, a kirgiz kormány, az US Department of States és az Open Society Institute között 1997-ben kötött megállapodás értelmében Kirgizisztáni Amerikai Egyetem néven alapították meg a fővárosban, Biskekben. A Szovjetunió utódállamainak eme legdélkeletibb bástyáján sem az 1990-es évek második felében, sem később nem került sor saját gender studies tanszék alapítására, miközben egy-egy kurzus tagadhatatlanul erre a témakörre épül.¹⁶

A közép-európai, illetve posztszovjet térség másik végén jött létre az USA-hegemónia alatt kiépült magánoktatási intézmények árnyékhálózatának és a társadalmi nemek tudományának eddigi legfontosabb intézménye, a budapesti Közép-Európai Egyetem (Central European University – CEU). Az 1991-ben alapított intézmény volt a térség első önálló magánegyeteme. Fennállásának első évtizedében az egyesült államokbeli posztgraduális rendszert követő felsőoktatási intézményt gyakorlatilag kizárólag a magyar származású börzemágnás, Soros György tartotta fenn. Hogy az egyetemet ilyen hamar sikerült létrehozni, annak köszönhető, hogy a pénzmágnás jó kapcsolatokat tartott fenn a magyar politikai és (neo)liberális körök egy részével. Ez tette lehetővé, hogy Budapesten még a nagy és erős USA-beli kutatási alapítványok viszonylag rugalmas ügyintézési rendszeréhez képest is gyorsabban lehetett fejleszteni a gender studiest. A CEU-n 1994-ben hozták létre a Program on Gender and Culture-t. Ez nem annyira az egyes tanárok tétován és tartózkodóan megfogalmazott érdeklődésének, mint inkább az ismert gender-történésznek, Nancy Stapannek (az 1994-ben a CEU rektorává választott Alfred Stepan feleségének) volt köszönhető. Már az 1994-1995-ös tanévben megkezdődött a tanítás a Program on Gender and Culture-ön. Diákok érkeztek mindenfelől a kelet-közép-európai és posztszovjet térségből, néhányan a világ más részeiről. Az egyetemen belül hamarosan döntés született arról, hogy a gender studies külön "interdiszciplináris szakirány" legyen. 1996-ban beiratkozhattak az első diákok az új tanszékre. Itt először is lehetőség nyílt számukra, hogy egyéves tanulmány után gender studies mesterdiplomát szerezzenek, amelyet hamarosan az USA-ban is akkreditáltak. Másik lehetőségként az MA-ról átléphettek egy, a brit Open University által fenntartott posztgraduális távoktatási szakra, melyben a Program on Gender and Culture már csak mint szponzor vett részt. A diákok ennek a két tanéves kutatásorientált képzésnek az elvégeztével brit típusú MPhil-diplomát kaptak.¹⁷

Az 1990-es években, illetve azóta gyakorlatilag valamennyi említett programra és intézményre jellemző a rendszeres "outreach"-aktivitás, melynek köszönhetően fiatalok és idősek, a legkülönbözőbb tudományágak felől érkezők közül bárki részesülhet gender-továbbképzésben. A Kharkov Center 1997 óta különösen az Open Society Institute Higher Education Support Programjának (HESP) és a MacArthur Foundationnek a támogatásával rendszeres nyári oktatást tartott, amelyből fontos hólabda-effektus indult.¹⁸ Az "outreach" fontos szerepet játszott Minszkben is.¹⁹ A Moscow Center for Gender Studies 1996-ban indította el a "Russian Summer Schools on Gender Studies (RSSGS)" elnevezésű projektjét, melyet a Ford Foundation finanszírozott.²⁰ Az 1994-1995-ös évben a budapesti CEU-n Nancy Stepan és az egyetem ügyvezető igazgatója, Mindy Roseman megszervezte az első Inter-Regional Faculty Seminar in Gender and Culture-t; a finanszírozást részben szintén a HESP vállalta. A szeminárium keretében több műhelyt (workshopot) tartottak, melyen a régió országaiból érkezett női tudósok vettek részt (és néhány férfi), s ahol sor került az előzőleg tanulmányozott szakirodalom intenzív feldolgozására. Ezt az első régiós szemináriumot 2002-ig további négy követte.²¹ Emellett 1995 óta – a HESP finanszírozásában és szoros együttműködésben a Program of Gender and Culture-rel, illetve 2001 óta a Department of Gender Studies-zal – a CEU rendszeresen meghív tudósokat és tudósnőket rövidebb itt-tartózkodásra az egész nagytérségből. Ennek célja a "tantervek fejlesztése" ("curriculum development") a vendégek anyaegyetemein, vagyis a szakok közötti gender studies-tantárgyak kiépítése.²² A Kazahsztánban 1999-ben tartott első gender-kurzuson oktató tanárok felkészítésére szintén hasonló "outreach"-kezdeményezés keretében került sor a szentpétervári Európa Egyetemen tartott, az UNDP (Egyesült Nemzetek Fejlesztési Programja) – által finanszírozott "gyorstalpaló" tanfolyamon (crash course). Az Európa Egyetemen már 1997 óta intézményesült keretek között folyik a társadalmi nemek tudományos oktatása.²³

Összességében a fent említett egyetemeken működő, magánfinanszírozású oktatás, valamint a külvilág bevonására törekvő hálózati "outreach"-munka, s az ezeken az egyetemeken és hálózatokon megtelepedett társadalmi nemekkel kapcsolatos programok és/vagy a fent említettekhez hasonló nem-kormányzati szervezetek segítsége fontos szerepet játszott az 1990-es évek második felétől a nőkkel és nemekkel foglalkozó tudományok eszméjének és gyakorlatának nagytérségbeli, illetve szinte az összes szellem- és társadalomtudományos diszciplínán belüli terjesztésében. Más szavakkal: Kelet-Közép-Európában és a posztszovjet területeken a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tanulmányok intézményrendszere a jórészt USA-hegemónia alatt kialakult elit magánoktatási intézmények árnyékhálózatának kiépülésével összefonódva jött létre, az egyesült államokbeli posztgraduális képzés mintáját követte, és akadémiai, illetve anyagi szempontból elsősorban amerikai és angolszász támogatást élvezett. Egyes jellemzők – a kreditrendszer, a rugalmas szervezettség, az egyetemeken és tanszékeken, intézeteken vagy karokon belüli önkormányzás, a tervszerűen kiépített posztgraduális képzés és témavezetés – igen nagy rugalmasságot biztosítanak az amerikai stílusú felsőoktatási intézményeknek, és segítik az innovatív tematikus és interdiszciplináris központi témák kialakítását és gyors intézményesítését. Emellett az egyes országoknak, illetve parlamentjeiknek, minisztériumaiknak és központi statisztikai hivatalaiknak egyre inkább szüksége van a rendszeresen és rendszerezetten, az újonnan importált nemzetközi normák szerint felmért adatokra és információkra a társadalmi nemekkel kapcsolatos kérdéskörökről. Ezért érdekük, hogy a felsőoktatás lehetőleg gyorsan és a lehető legmagasabb színvonalon készítse el a szükséges szakvéleményeket, és termeljen jól képzett szakembereket.

Ezek és a hasonló intézményi-akadémiai tényezők azonban önmagukban nem adnak kielégítő magyarázatot arra, hogy a nemzetközi (rész)finanszírozású "új" közép-európai/posztszovjet felsőoktatás, illetve az ezeket külföldről patronáló intézmények döntéshozói miért dolgoztak ennyire céltudatosan a gender studies oktatásának intézményesítésén a saját intézményeikben vagy az általuk támogatott intézményekben. Fontosabb, hogy itt olyan jellegzetes politika-mintáról beszélhetünk, amely a társadalmi nemek tudományában alkalmas eszközt látott a "posztkommunista" országokban zajló teljes átalakítás mikéntjének és irányának befolyásolására, és amely minta ebben a formában csak ekkor és csak a felsőoktatásnak ebben a szektorában fejlődött ki a maga teljességében. Az oktatáspolitika említett szereplői ezáltal a "gender"-t mint egyfajta szimbolikus jelszót használták, s fontos szerepet szántak neki egyenlőtlen és konfliktusos transznacionális érdekpolitikájuk folytatásában. Ezeket a szereplőket a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok oktatásának támogatása nem önmagáért érdekelte, tehát számukra nem vagy nem csak az volt lényeges, hogy állandósuljanak és megszilárduljanak azok a törekvések, melyek egyebek között a nők és férfiak egyenjogúságát és a nők emberi jogainak védelmét is fontosnak tartják. Ez a támogatáspolitika sokkal inkább kapcsolódik két másik, nagyon is politikai töltetű célkitűzéshez. Az oktatási rendszert (és az ezen a területen működő, oktatási megbízatással rendelkező civil szervezetek aktivitását) valójában a liberálkapitalista piacgazdaságok intézményi rendszerében szokásos szabványhoz akarták igazítani. "A gender studies mindenütt jelenlévővé tétele a felsőoktatásban elsőbbséget élvez […] az oktatási rendszer átalakításának reformjánál." ("Mainstreaming gender studies into higher education has been a priority […] for […] the transformation of educational systems in reform.")²⁴ Ugyanakkor és ezen túlmenően ez a pontosan megragadható oktatáspolitika széleskörűen kapcsolódik azokhoz a politikai hegemóniáért vívott transznacionális vitákhoz és csatározásokhoz, amelyek többek között a kulturális értékekért és szimbolikus hovatartozásért vívott harcban nyilvánulnak meg. Ezen a szinten végképp nem a társadalmi nemekkel foglalkozó tudományok oktatása (vagy, mondjuk, a nők emberi jogai) a tulajdonképpeni program. A nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok iránti elkötelezettség itt inkább az (angolszász jellegű) nyugati demokrácia és liberális társadalmi-gazdasági rend értékei és az ezeket az értékeket képviselő, Kelet-Közép-Európában és a posztszovjet területeken uralomra törő intézmények és politikai szereplők melletti hitvallás funkcióját tölti be.

Legkésőbb az 1990-es évek második felétől a társadalmi nemekkel foglalkozó tanulmányoknak és a "demokráciának" ez az összefonódása hegemoniális konstellációvá nőtte ki magát, amely alól a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tanulmányok intézményesítését célzó törekvések alig-alig tudták kivonni magukat. Ebben az időszakban, mint látni fogjuk, a társadalmi nemek tudományának intézményesülésére kevés alternatív út kínálkozott. Ilyen körülmények között az USA-hegemónia alatt kiépült magán-felsőoktatási árnyékhálózathoz tartozó intézmények kulcsszerepet kaptak abban, hogy a gender-oktatás betöltse Kelet-Közép-Európa és a posztszovjet területek "nyugatosításának" és az általuk uralt globális rendszerbe történő zökkenőmentes beillesztés "szimbolikus szövegkiemelőjének" ("symbolic markers") szerepét. Ezek a szereplők igencsak tudatosan folytatták és folytatják ezt a politikát; ez abban is megnyilvánul, hogy a társadalmi nemekkel foglalkozó tanulmányokat gyakran közös nevezőre hozzák a kelet-közép-európai és posztszovjet területeken elvégzendő demokratikus-liberális teendők más, szimbolikus töltetű "szövegkiemelőivel". Például a Network Women's Program a maga elvi célkitűzéseit mint azon való munkálkodást írja le, hogy "előmozdítsuk az emberi jogok, a nemek közötti egyenlőség és az »empowerment« fejlődését mint a demokratizáció integráns részét".²⁵ A MacArthur Foundation már említett Initiative in the Russian Federationje "kétirányú célt" követ: "az egyetemek és az oktatási infrastruktúra erősítése" mellett ugyanannyira szándékában áll "az emberi jogi szervezetek hálózatának támogatása Oroszország-szerte".²⁶

Hogy (mások mellett) éppen a "társadalmi nemek" kategóriájára és oktatására ruházhatták sikerrel a zökkenőmentes nyugatosítás "symbolic marker"-ének szerepét, az tényezők egész sorának köszönhető. A "nőkérdés", illetve a "haladó nőpolitika" célzatos funkcionalizálása a nyugati dominanciára épülő, illetve törő politikában régi hagyományokra tekinthet vissza.²⁷ Ehhez az örökített mintához problémamentesen lehetett kapcsolni a társadalmi nemek oktatásának célzatos felhasználását az aszimmetrikus, transznacionális viszonyrendszer közepette végbemenő kelet-közép-európai és posztszovjet átalakulásban. Másrészt a női munka kommodifikációjának^ világszerte felgyorsult folyamata és a női individuumok egyre nagyobb számú beillesztése a piaci történések szféráiba globálisan növekvő legitimitást adott a nemek közötti egyenlőség formális elismerésének. Amennyire az ilyen típusú, szűken értelmezett globális egyenlőség-célkitűzés melletti hitvallás formális el nem fogadása "reakciós" vagy "jobboldali irányultságú" elkötelezettségként pecsételődhet meg, olyannyira válik alkalmassá a "társadalmi nemek kérdése" a liberális globalizáció melletti krédó "symbolic marker"-ének szerepére. Ehhez társulnak – harmadikként – a kelet-közép-európai és posztszovjet térségre jellemző vagy vele összefüggő, különösen erős színezetű tényezők. Itt a felsőoktatás átalakulásának intézményi és tartalmi aspektusairól van szó. A gender studies intézményesítésének politikái sokszor olyan új oktatási területek megteremtésére, illetve olyan "interdiszciplináris" berendezkedés létrehozására törekedtek, melyek kiegészítik a már meglévő diszciplínákat, és helyet kaphatnak mellettük. A társadalmi nemek oktatásának intézményesítése így kevésbé kényszerítette ki a már meglévő diszciplínák újradefiniálását, azaz nem kért részt az intézményesen már lefoglalt helyekből, inkább új felsőoktatásbeli területek és agendák létrejöttét jelentette. Azokban az intézményi viszonyrendszerekben, ahol a "nem" mint a felsőoktatásbeli átalakítás "symbolic marker"-e bármilyen mértékű legitimitást élvezett, potenciálisan vagy aktuálisan könnyebbé vált a gender studies intézményesítése a különböző diszciplínák már meghonosodott és jól szervezett "céhei" és felsőoktatásbeli lobbijai ellenében. Az pedig, hogy intézményesen hangsúlyossá vált a társadalmi nemek oktatásának önállósága, elősegítette az "új" és "régi" felsőoktatási kultúra közötti, pontosan kijelölhető határt. Tagadhatatlan, hogy a régi "államszocialista" rendszer hivatalos világnézetében a nemek közötti egyenlőség magától értetődő normatíva volt a tudományban és a politikában. Ugyanakkor éppen a "nőkérdést" rendelték axiomatikusan az "osztálykérdés" alá, a társadalmi nem mint kutatási és oktatási tárgy – ha egyáltalán – kizárólag az osztályok elemzésének keretein belül élvezett legitimitást. Ez így volt még azokban a késői és ideológiailag már felpuhult "államszocialista" időkben is, amikor sok kutató legjobb esetben is már csak formálisan hivatkozott az osztályszempontokra, vagy hallgatólagosan átlépett rajta. Mivel a "régi" felsőoktatási kultúra szisztematikusan diszkvalifikálta a társadalmi nemet mint önálló elemzési kategóriát, éppen ezért válhatott az "új" felsőoktatási kultúrában önálló jogú elemzési kategóriává – mint az osztályszempontoknak búcsút intő, sokrétű tudományos projekt jellegzetes része.

Így a kelet-közép-európai és posztszovjet területeken sok olyan tudós és aktivista, aki szívén viselte a nőkkel és nemekkel foglalkozó tudományok intézményesülésének ügyét, főleg az 1990-es évek második felében, dupla feszültségű politikai erőtérben találta magát. Ismerős lehet ez világszerte minden olyan feminista kutató és társadalmi tevékenységet folytató nő számára, aki a kutatás és a politika azon területein (pl. az emberi jogok kérdésében) kötelezte el magát, ahol erős a nemzetközi hegemoniális befolyás.²⁸ Egyrészt Kelet-Közép-Európában és a posztszovjet térségben a gender-oktatás kezdeményezőinek potenciálisan legerősebb szövetségesei ahhoz a táborhoz tartoztak, akik ezt a törekvést – tehát a gender studies intézményesítését – hozzákapcsolták a nyugati-liberális és az erre támaszkodó nemzeti és helyi hegemoniális érdekekhez, s akiknek szeme előtt a "kommunizmusból" a demokratikus-liberális "piacgazdaságba" való átmenet modellje lebegett. Újra meg újra felvetődött a kérdés, hogy ha ilyen formában összekapcsolódik a rendszerváltás és a nemekkel foglalkozó tudomány, akkor ki lehet-e bontakoztatni a gender studies társadalomkritikai potenciálját, s ha igen, hogyan? Újra meg újra nyilvánvalóvá vált, hogy ezek a szövetségesek eszközként használták a társadalmi nemek tudományának oktatását.

A másik (tudomány)politikai feszültségi tér, amelybe a nőkkel és nemekkel foglalkozó tudományokért küzdők akarva-akaratlanul is belekerültek, azokkal a politikai és tudományos érdekcsoportokkal való viszonyban alakult ki, akik a nyugati-liberális irányultságú transznacionális és helyi hegemoniális érdekekkel és/vagy a "posztkommunista fejlődés" valóságosan létező dinamikájával és eredményeivel szembeni kritika potenciális szövetségeseinek tekinthetők. Eme erők és érdekcsoportok bírálták vagy elutasították a társadalmi nemek tudományát. Vagy per se azonosították a hegemoniális érdekrendszerrel, esetleg azzal magyarázták a társadalmi nemek tudományának kritikai potenciáljával szembeni, valójában sokkal mélyebbről táplálkozó elutasításukat, illetve tudatlanságukat, hogy a tudománytámogatás és a tudománypolitika bizonyos fővonalai nagymértékben – s valóban bizonyíthatóan – felkarolják a gender tudományát. Újra meg újra felvetődött a kérdés, hogy egy ilyen feszültséggel teli viszonyban, ahol egybekapcsolják a hegemoniális érdekekkel és a nemek tudományával szembeni kritikát, miként válhat legitimmé a gender.

A nőkkel és a nemekkel foglalkozó oktatás intézményesítésének stratégiái, amelyet a vezéregyéniségek ebben a kettős feszültségű térben, illetve a mögötte rejlő hegemoniális konstellációval szemben helyben kialakítottak, igen sokrétűek voltak. Az egyes kutatókra, kezdeményezően fellépő csoportokra és az intézményes felelősséget viselők helykeresésére döntő befolyást gyakorolt, hogy miképp viszonyultak a következő három kérdéshez. Először is: lényeges volt-e számukra a "posztkommunista" nagyrégió geopolitikai és kulturális alávetettségének és a rendszerváltás folyamán létrejött dinamikának, valamint az ezek által gerjesztett, országokon belüli társadalmi polarizációnak a kritikája – vagy pedig, akár meggyőződésből, akár opportunizmusból, esetleg személyes és politikai alternatívák hiányából, ilyen vagy olyan fenntartások ellenére is azonosultak az úgynevezett "nyugatosodási" folyamattal? Másrészt: fontos volt-e számukra, hogy az első kérdéshez való hozzáállásuk kihasson a nemek oktatásának intézményesítése körüli törekvésekre és vitákra – avagy arra törekedtek, hogy a nemek oktatását és ennek intézményesítését taktikai, stratégiai vagy elvi okokból, amennyire lehet, leválasszák erről a messzemenőkig politikai kérdésről? És harmadjára: mely kérdésfeltevések, témakörök, tudományos és politikai perspektívák álltak az egyes, gender studies iránt érdeklődő és elkötelezett kutatók, kezdeményezően fellépő csoportok és intézményes felelősséget viselők érdeklődésének középpontjában?

Ahogy e három kérdésre adott – explicit vagy implicit, átgondolt vagy csak bizonyos tudománypolitikai praktikákból kiolvasható – válaszok kombinációja alakult, aszerint jött létre a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok intézményesülésének folyamata során a stratégiák és (ön)pozicionálások tarka spektruma. Azok a kutatónők például, akik tudatosan azonosultak a liberális "nyugatosodás" célkitűzésével, éppennyire tudatosan próbálták meg kihasználni az USA-angolszász hegemónia alatt működő magánoktatási intézetek árnyékhálózata kínálta viszonylag jó lehetőségeket a társadalmi nemek oktatásának intézményesítésére, még ha nem is mindig sikerrel. Viszont az, hogy sok kutatónő vesz részt a nemek oktatásának olyan kezdeményezéseiben és programjaiban, amelyek egyértelműen az oktatási és kutatási területek transznacionális funkcionálásának kontextusában állnak, nem jelenti azt, hogy ezzel a kontextussal azonosulnának is. A kutatók és kutatónők olykor éppen ezeket a programokat használják fel, hogy kidolgozzák a hegemoniális konstellációval szembeni kritikájukat.

Ismét mások, akik fontosnak tartják a kelet-közép-európai és posztszovjet térségbeli általános és hegemóniakritikus gender-oktatáson belül a nemekkel kapcsolatos témakörök társadalomkritikai tanulmányozását, éppen ezeknek az éveknek a hegemoniális konstellációjával szembeni kritikájuk vagy egyéb okok miatt fordultak más intézményesítő stratégiák felé. Közülük néhányan például az állami oktatásügy régi intézményeinek nehézkes és olykor igen bürokratikus útjait járták. Ezenközben széles körű ellenállásba ütköztek, éppúgy, mint sok más kutatónő, aki egyéb okokból volt egyetemi tájakon a gender-ügy előmozdításának aktív közreműködője. E mögött az ellenállás mögött különböző kombinációkban a nemek tanulmányozásában rejlő (tudomány)kritikai lehetőségek elutasítása, betokosodott férfi- és professzori-hatalmi érdekek és a "nemek oktatása általi elnyugatosodás" formájában jelentkező új, domináns struktúrákkal szembeni ellenállás rejlett. Hátat fordítva ennek a nem sok jót ígérő helyzetnek, főleg a társadalom- és hegemóniakritikus kutatónők néhány országban megpróbáltak létrehozni egyetemen kívüli és relatíve autonóm kutató- és oktatási központokat.

A kutatók és kutatónők egy másfajta orientációjú csoportja a társadalmi nemek tudományának fejlesztése és intézményesítése során elsősorban a meglévő intézményes keretek között próbálta elhelyezni specifikus, legtöbbször viszonylag szűkre szabott témáit és projektjeit. Ismét mások – épp ellenkezőleg – eredeti tematikus orientációjukat rendelték alá annak, hogy intézményeken belüli cselekvési lehetőségeket harcoljanak vagy használjanak ki, illetve ezeken az intézményeken belül próbáljanak másokat – vagy önmagukat – nőkutatóként elhelyezni.

Végül nem kevés kutató és kutatónő számára – az adott intézményi viszonyoktól aránylag függetlenül – a tartalmi célkitűzés kijelölésének fontossága állt előtérben, ahol specifikus, Kelet-Közép-Európával és a posztszovjet területekkel kapcsolatos kérdésfeltevések kerültek a középpontba, illetve a kelet-közép-európai és a posztszovjet tapasztalatokat tették meg a hegemóniaellenes és/vagy társadalomkritikus gender-oktatás kiindulópontjának.

 

II.2. Az állami felsőoktatás erősödő regionalizálása

 

A hegemoniális konstellációra az 1990-as évek második felében adott válaszok változatainak és lehetőségeinek felsorolásával közvetetten érintettük ezen időszak másik fontos elemét. A magasabb szintű oktatás továbbra is domináns szektorában ugyanis – az évtized első feléhez képest – a nők és nemek tudományának tanítása már egész sor országban lényegileg berendezkedett az egyetemi oktatásban és kutatásban.²⁹ Ez a folyamat részben igen különböző keretek között, részben lényegesen eltérő tudományos és politikai összefüggések mentén zajlott, mint a nemek nem közpénzből finanszírozott felsőoktatási árnyékhálózatbeli oktatásának vele párhuzamos – és emellett sokkal inkább a posztszovjet térségben végbement – messze ható fellendülése. Az állami finanszírozású felsőoktatásban a gender studies áttörése leginkább a nemek tudományával foglalkozó, egyre növekvő számú kurzus formájában történt. Lettországban, a rigai egyetemen 1995-ben kezdték el a nemek oktatását.³⁰ Magyarországon az 1990-es évek közepe táján "érezhetően könnyebbé vált gender-ügyben a mozgás az egyetemeken", mondja Adamik Mária, az ELTE társadalomtudományi karának Szociálpolitika és szociális munka tanszékén dolgozó tudományos főmunkatársa. Magyarországon az 1994-95-ös tanévtől kezdve tartanak nemekkel kapcsolatos problémákkal foglalkozó kurzusokat a fővárosban, Szegeden és másutt.³¹ A ljubljanai egyetem tananyagába 1994-ben került be a "társadalmi nem" kérdése (egyébként már hosszabb előtörténetre tekinthetett vissza), mégpedig először a szociális munka tanszéken, ahol "Nők és férfiak a társadalmi munkában" címen indítottak kurzust.³² A Bulgarian Women's History Group a szófiai Szent Kliment Ohridski Egyetem Kultúraelmélet és -történet Központjában 1998 óta tart kurzusokat a nemek történetéről.³³

Hogy a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok ezeken az állami egyetemeken az 1990-es évek közepétől könnyebben megvetették a lábukat, intézményi szemszögből annak volt köszönhető, hogy megindultak a képzés nyugati minták szerinti strukturális reformjai. Néhány országban konkurenciaharc alakult ki az egyesült államokbeli és a hagyományos, nyugat-európai típusú felsőoktatási minták között.

Ebben a szakaszban a felvirágzó oktatást – többek között a nemek tudományáról tartott budapesti, alább még részletesebben bemutatásra kerülő interdiszciplináris tantárgyként felvehető előadás-sorozatot (Ringvorlesung)³⁴ – a helyi Nyílt Társadalom Intézet (Open Society Institute) és/vagy ennek Higher Education Support Programja (HESP) néhány esetben anyagi támogatásban részesítette. Más esetekben a nemek tudományának oktatása egyes, a gender studies mellett elkötelezett, uniós egyetemek közötti együttműködés által fejlődött, s volt, ahol civil társadalmi szervezetekből bontakozott ki, és részben meg is tartotta a kapcsolatát ezekkel. E szervezetek közül csak néhány követett világosan meghatározott feminista és/vagy nyíltan a "nemek kérdésének" kritikai-politikai felfogására törekvő célkitűzést; ilyen volt például az 1990-1991-ben alapított budapesti Feminista Hálózat. Sok szervezet viszont kezdettől fogva tájékoztatási és/vagy oktatási központként értelmezte magát. Ilyen például az Irina Siklová vezette, nemzetközileg korán ismertté vált Prague Gender Studies Center, amely már 1993-ban gender-kurzusokat hirdetett meg különböző cseh egyetemeken. Másik példa a Romanian Society for Feminist Analyses AnA, amely 1997 óta foglalkozik egyetemi oktatással. Nagyjából az 1990-es évek közepétől fogtak bele tudósok és tudósnők egyetemükön belül és kívül a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok oktatási hálózatainak intenzív kiépítésébe. Példa erre a nőkkel foglalkozó tanulmányok interdiszciplináris kutatócsoportja az Adam Mickiewicz Egyetemen Poznańban. Az ELTE-n 1993-ban indítottak tantárgyként felvehető 5 éves előadás-sorozatot. A diákok szabályos bizonyítványt kaptak. Az egyes előadási egységeket a tudomány területéről, civil szervezetekből és kormányzati intézményekből érkezett szakemberek tartották.³⁵ A posztjugoszláv térségben a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok oktatása az egyetemen kívüli struktúrákra korlátozódott. Fenntartó intézményként az 1992-ben alapított Belgrade Women's Studies Centert említhetjük, amely 1998 óta tart saját kurzusokat e témakörben, illetve az 1995-ben létrehozott zágrábi Center for Women's Studiest. Újvidéken az egyetemen kívüli Women's Studies and Research kezdeményezésére indult 1997-ben kétéves "alternatív, akadémiai, oktatási, interdiszciplináris" tanulmányi program.³⁶ Romániában különböző tényezők – többek között a viszonylag magas színvonalú, egyetemen kívüli gender-kezdeményezések – érdekes összjátéka következtében már az ezredforduló előtt eredménnyel dolgozhattak azon, hogy az állami egyetemekre tanulmányi programként kerüljenek be a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok.³⁷

Hogy a gender studies előretörése a posztszovjet területeken – a balti országok kivételével – nemcsak az 1990-es évek második felében, hanem jócskán az új évezred első évtizedében is általában jóval keményebb akadályokba ütközött és ütközik, mint Kelet-Közép-Európában, az elsősorban a szovjet időkből származó felsőoktatási intézményi struktúrák fennmaradásával függ össze. Olyan országokban, mint Ukrajna, Grúzia, Fehéroroszország és maga az Orosz Föderáció is, valamint a közép-ázsiai országok, az alapképzésbeli tantervek továbbra is nagyon szigorú és nagyon centralizált állami előírások szerint szabályozottak, melyek nagy mennyiségben határoznak meg kötelező órákat. Intézményi megújulást de facto kizárólag az oktatási minisztériumok kezdeményezhetnek. Ennek megfelelően gender studies-kurzust, ha egyáltalán, rendesen csak a negyedik vagy ötödik tanulmányi évben lehet végezni – szabadon választott tárgyként, illetve posztgraduális képzés formájában. A disszertációjukat író diákok állandó marginalizáló tendenciákkal kénytelenek megküzdeni, amelyek a szigorú és persze központilag meghatározott publikációs követelményekből adódnak: például a nőkkel és a társadalmi nemekkel foglalkozó tudományos szaklapokban megjelent tanulmányaikat rendszeresen nem ismerik el szakpublikációként, miközben persze tanulmányaik sikeres befejezése előtt kötelesek szakpublikáció-sorozatot felmutatni.³⁸

A hathatós felsőoktatási intézményi reformmal szembeni kitartó csen­des ellenállás részben – s a posztszovjet régióban nem egyenlő mértékben – a nyugati, hegemónára való törekvésekkel, illetve az "elnyugatosítási tendenciákkal" szembeni ellenállás egyik formája. A felsőbb szintű oktatás akadozó "államtalanítása" és "bürokráciamentesítése" e befolyások elleni intézményi elzárkózás eszközeként szolgál. Ez persze defenzív stratégia, és semmi esetre sem jár mindig sikerrel. Érdemes lenne külön kutatást folytatni arról, milyen tartalmi álláspontot képviselnek a különböző posztszovjet országok a nemek kutatásával kapcsolatosan. Mindenesetre, és a vázolt alaphelyzet ellenére, intézményi szempontból a posztszovjet térségben a 90-es évek második felében, még ha vontatottan is, észlelhető volt a gender-kutatás képzésekbe történő integrálásának kísérlete. Példaképpen álljon itt a dél-oroszországi Szaratovi Állami Műszaki Egyetem, ahol a szociológia és szociális munka tanszéken 1996 óta megszilárdult a társadalmi nemek oktatása. A 90-es évek második felében megkezdődött az oktatás a Moszkvától 300 km-re fekvő ivanovói Állami Egyetemen működő Ivanovo Gender Studies Központban is, amely kezdetben kutatóközpontként és civil társadalmi szervezetként működött. Itt – akárcsak a Kharkov Centerben és a posztszovjet térség más területein – az intézményesülési folyamat szempontjából döntő szerepet (a nem állami finanszírozók mellett) mindig egy-egy, az egyetemi hierarchia csúcsán álló fontos személy (illetve az ő támogatása) játszott, aki egyúttal jó kapcsolatokat ápolt a regionális vagy állami oktatáspolitikával.³⁹ Mindent egybevetve, Oroszországban és a FÁK-ban számos egyetem hagyományos intézeteiben és tanszékein a "gender-rajongók és magányos szakértők nem formális közösségé"-nek tevékenysége nyomán tört magának utat a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok oktatása.⁴⁰

Közép-Ázsiában 1997 óta komoly kezdeményezések történnek a gender-tanítás bevezetése érdekében. Nemzetközileg ez a folyamat összefüggött az UNDP ekkor életre hívott, az egész közép-ázsiai térséget célba vevő, stratégiai jellegű Gender in Development elnevezésű kezdeményezésével. Ennek az iniciatívának a keretei között folytak Kazahsztánban a már említett, gender-tárgyú előadás-sorozat előkészületei. Kirgíziában 1998-ban a Kirgiz-Orosz (Szláv) Egyetemen létrehoztak egy, "Az emberi jogok gender-politikája" elnevezésű tanszéket.⁴¹

Ezek a tendenciák és kezdeményezések szerepet játszottak Közép-Ázsia nemzetközi rendszeren belüli helyzetének újradefiniálásában. Ezt a régiót a nagy nemzetközi szervezetek – mint az ENSZ vagy a Világbank – az 1990-es évek közepe óta egyaránt a "fejlődő világhoz" sorolták, és céltudatosan húzták rá az idevonatkozó politikai mintát. Így a posztszovjet térségnek ebben a részében – nemzetközi támogatással – gyorsan kialakult az a fajta viszony a genderhez, amely különben a földrajzilag a harmadik világhoz tartozó országcsoportokra, illetve földrészekre jellemző.⁴² Ez a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok egyetemi oktatásának további sorsa szempontjából, mint még szó lesz róla, igencsak ambivalens következményekkel járt.

Összességében a gender studies intézményesülése a 90-es évek második felében Kelet-Közép-Európa állami egyetemein látványos, míg a posztszovjet területeken kevésbé látványos előrehaladást mutatott, azonban – az USA-angolszász hegemónia alatt árnyékhálózatként létrejött elit magánoktatási intézményekkel ellentétben – sem az alap-, sem a posztgraduális képzésben nem jelentek meg az önálló diplomát adó programok.⁴³ Ugyanakkor az állami egyetemeken intézményesített gender-kutatási központok száma jelentősen nőtt ebben az időszakban. Különösképpen érvényes ez a balti országokra (Észtország: Unit of Gender Studies, Tartui Egyetem, alapítási év: 1995, Women's Studies Center, Tallini Pedagógiai Egyetem, 1995; Lettország: Center for Gender Studies, Lettországi Egyetem, Riga, Idegen nyelvi tanszék, 1998; Litvániában második akadémiai központként hozták létre a Women's Studies Centert a siauliaii egyetemen) és Kelet-Közép-Európának az Európai Unióval határos régiójára (Lengyelország: Center for Social and Legal Studies on the Situation of Women, Varsói Egyetem, 1997-től diploma utáni gender-programmal, amely a diákok egy részének tandíjköteles volt; Csehország: 1998-ban a Károly Egyetem Filozófiai és Művészeti Tanszékén működő első Centre for Gender Studies átvette a korábbi civil társadalmi Prague Gender Studies Center tevékenységét).

 

III. Ezredforduló és azon túl: a világi háromság

 

Az ezredforduló Kelet-Közép-Európában és a posztszovjet területeken egybeesett a nőkkel és a nemekkel foglalkozó oktatás "posztszocialista" fejlődésének harmadik fázisba történő átmenetével, amely a mai napig nem zárult le. Megjegyzendő, hogy ebben az időszakban egyre jobban pluralizálódott az egyetemi tájkép, és pluralizálódtak a hegemoniális viszonyok is, valamint az immár világosan felismerhető három alrégió egyikében stabilizálódott a megváltozott hegenoniális konstelláció. Így egyre távolodtak egymástól a nőkkel és nemekkel foglalkozó tudományok intézményesülésének dinamikái.

 

III.1. Kelet-Közép-Európa "EU-sítása"

 

Kelet-Közép-Európában és különösen az "EU keleti bővítési területein" a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok oktatásának fejlődését nagy, mondhatni, döntő mértékben határozták és határozzák meg a közpénzekből finanszírozott, a felsőoktatásnak irányt adó ún. "európaizálási", valójában "EU-sítási" dinamikák. Ez a folyamat többek között a felsőoktatás intézményi "nyitását" hozta és hozza magával. Ez a "nyitás" lényegileg az 1999-es Bolognai Nyilatkozat által mozgásba hozott Bologna-folyamat következménye, amely különösen a felsőoktatási struktúrák és szabályozó mechanizmusok egybehangolását, a tanulók és tanárok nagyobb mobilitását, az intézmények közötti együttműködést (közös oktatási programok kialakítását) és a lerövidített alapfokú, valamint a mesterképzés szintű posztgraduális képzés (szétválasztott BA- és MA-képzés) általános bevezetését célozza meg.⁴⁴ A felsőbb szintű oktatás EU-szerte történő átalakítása és egységesítése azonban messze túllép a Bologna-folyamat eme intézményi elemein. Az "Európai felsőoktatási térség" megteremtése "különösképpen" hivatott arra, hogy "fokozza az európai felsőoktatási rendszer nemzetközi versenyképességét", illetve ennek "világszerte történő fejlesztését", továbbá "kulcstényező a polgárok mobilitásának és munkaerőként való alkalmazásának elősegítésében". Az EU valamennyi állama, illetve a "keleti bővítési terület" valamennyi országa (már belépése előtt) magáénak vallotta ezt a célt,⁴⁵ bár nem áll fenn semmiféle ez irányú jogi kötelezettség. A kelet-közép-európai országoknak a bolognai célkitűzéseken alapuló politikája döntő módon járul hozzá az oktatási szektor liberalizálásához, a versenyorientált irányító és finanszírozó mechanizmusok áttöréséhez, valamint a magán-felsőoktatás kiépülése előtt álló intézményi, illetve állami akadályok leépítéséhez.⁴⁶ Ezek a folyamatok a "keleti bővítési területek" országaiban a felsőoktatás reformfolyamatainak drámai felgyorsulását eredményezték.

Ez a rendszerátalakulás azoknak a hegemoniális konstellációknak az egyértelmű eltolódásával járt és jár együtt, amelyek – egyebek mellett – ebben a régióban meghatározó befolyást gyakoroltak a tágan értelmezett gender-politika sorsára és alakulására általában, közelebbről pedig a nemek oktatásának felsőoktatásbeli intézményesítésére. Az "EU-sított" hegemoniális konstelláció egy sor, legfelső politikai döntőhozói szinten meghozott EU-határozat nyomán alakult ki. Ez az 1993-as koppenhágai kritériumokkal kezdődött, és a felsőoktatás szempontjából az 1999-es Bologna-folyamattal ért célegyenesbe, jóval a kelet-közép-európai államok EU-csatlakozása előtt.

A koppenhágai kritériumok alkották a keleti bővítés politikájának központi magját. Az Európai Unió Tanácsa ezen a találkozón "határozta meg" az érintett országok számára "a tagságot mint célt", s egyúttal üdvözölte erőfeszítésüket "a piacgazdaságba történő gyors átmenet biztosítása érdekében". Egyúttal meghatározta, mely feltételeket kell teljesíteni a kelet-közép-európai jelölteknek a belépéshez: "A tagság megköveteli, hogy a jelentkező ország elérje azt az intézményi stabilitást, amely szavatolja a demokráciát, a jogbiztonságot, az emberi jogokat, valamint a kisebbségek tiszteletben tartását és védelmét, a működő piacgazdaságot, illetve azt, hogy képes helytállni az Unión belüli verseny és piaci erők nyomásával szemben. […] Az Európai Tanács továbbra is szoros figyelemmel kíséri, milyen előrehaladás tapasztalható az uniós belépés feltételeinek teljesítését illetően az egyes társult országok esetében, és levonja a megfelelő következtetéseket."⁴⁷ Ezzel a döntésével az Unió véglegesen meghatározta az 1990-es évek bővítési politikájának tényleges sarokpontjait: demokrácia, piacgazdaság és az EU-s törvénygépezet, az ún. acquis communautaire átvétele képezte a következő évtizedben – és mindmáig – a minden egyes kelet-közép-európai országgal külön folytatandó, úgynevezett belépési "tárgyalások" alku tárgyává nem tehető alapját. Néhány hónappal később sietve egymás után érkeztek a belépési kérelmek Kelet-Közép-Európából (Magyarországé és Lengyelországé például 1994 márciusában és áprilisában). Néhány hónappal Koppenhága előtt a híres-hírhedt (1993 májusában ratifikált) maastrichti kritériumok rögzítésével az akkori EU önmagát állította olyan pályára, hogy gazdaságilag, valutapolitikailag és részben külpolitikailag egységes képződménnyé váljon.⁴⁸

A nemekkel foglalkozó politika szempontjából a döntő lépés néhány évvel később következett: az amszterdami szerződés aláírására 1997-ben, ratifikálására 1999-ben került sor. Ezzel a döntéssel – amely az Európai Szén- és Acélközösséget létrehozó 1951-es szerződés módosítása volt – került első ízben a közösség legmagasabb fokú törvénykezésébe, extenzív módon interpretálható határozatok formájában, a nőkkel és férfiakkal való egyenlő bánásmód kérdése.⁴⁹ A szerződés 2. cikke a "közös politikák, illetve intézkedések" tág spektrumát sorolja fel. A Közösség e területek mindegyikén "törekszik az egyenlőtlenségek kiküszöbölésére, valamint a férfiak és nők közötti egyenlőség előmozdítására" (2. cikk, 3. pont).⁵⁰ Az amszterdami szerződés olvasható annak jeleként is, hogy a globális fejlesztési, illetve Észak-Dél-politikából született gender mainstreaming^ "megérkezett" az Európai Unióba.⁵¹ Az Európai Bizottság tolla alól kikerült, 2001-2005-ös időszakra vonatkozó, a nők és férfiak egyenlő elbánásának elősegítését támogatni szándékozó keretstratégia egyértelműen rögzítette, hogy "az egyenlő elbánással foglalkozó jogiratok az acquis communautaire szilárd és integráns alkotórészét" képezik, "melyeket az EU-tagságra jelentkező országok kötelesek átvenni".⁵² Az ekképpen a "gender maisteaming" által meghatározott "közös politikák"-hoz és "intézkedések"-hez az amszterdami szerződés hozzászámítja a "kutatás előmozdítását" és "a minőségi oktatáshoz és szakképzéshez" való hozzájárulást. Ezzel utat nyitott az Unió közös tudomány- és felsőoktatási politikájának, valamint az 1999-ben útjára indított Bologna-folyamatnak a dinamizálásához, amelyet azóta a legmagasabb szintű EU-lépések sorozatában (Prágai Kommüniké 2001; Berlini Kommüniké 2003; Bergeni Kommüniké 2005) bővítettek és mélyítettek el újra meg újra.

Az EU keleti bővítésének közép-európai tagjelölt országaiban a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok oktatásában érdekelt felsőoktatásbeli szereplők már a tulajdonképpeni belépés előtt világos politikai konstellációkkal találták szembe magukat. Összezárt politikai háromszöget alkotottak a következő tényezők: egyrészt a belépni szándékozó országok felsőoktatásának liberális és versenyorientált átalakítása és "EU-sítása", másrészt a piacgazdaság és demokrácia ikerszerűen összekötött helyeslése, harmadrészt a gender-kérdés (mint egyenjogúsítási kérdés) oktatáson belüli jogosultságának politikai elfogadása, amelynek következtében a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok legitimitása – legalábbis elvileg – többé nem lehetett kérdéses. Az "EU-sítás" háromszögének ezt a három oldalát Kelet-Közép-Európának csomagban adták, ami ettől fogva azt a hegemoniális felállást jelezte, amelyhez a szereplők így vagy úgy kénytelenek voltak igazodni.

Ezzel a gender studies-oktatás intézményesítésének feltételei és dinamikái erősen eltolódtak, több szempontból is. Egyrészt az öröklött struktúrák felnyitása most már a felsőoktatás egészét érintette, s egyúttal megkérdőjelezetlenül kapcsolódott a "posztkommunista átmenet" (EU-sított) változatába, amit – mint fait accomplit – egyre inkább tudomásul kellett venni. A "gender" ezzel messzemenőkig elveszítette szerepét mint a rendszer-átalakulás kis számú, szelektíven kiválasztott és úgy politikailag, mint szimbolikusan magasfeszültségre töltött "marker"-je. Minél inkább valóssá vált a belépési folyamat, majd maga az EU-tagság, annál erőteljesebben öltött testet a felsőoktatásban a nők és a nemek tudományával szembeni szenvtelen toleranciának és folytatólagos semmibevételének a keveréke. Ma már a gender studies nyílt elutasítása per se, mint "idegen", "liberális" vagy "nyugati", leginkább csak a jobboldali – és olykor a baloldali – populista táborra jellemző.

Másrészt az egész felsőoktatás nyitási folyamata következtében alapvetően javultak a nők és a nemek tudományának intézményesülési lehetőségei. Mindazonáltal ez nem jár automatikusan azzal, hogy a gender-tudományos kritikapotenciál az "EU-sított" és helyi hegemoniális érdekeknek és/vagy a "posztkommunista átalakulás" tényleges dinamikáinak és eredményeinek a megkérdőjelezése irányába bővülne. Az egyik oldalon annak köszönhetően, hogy a korábbiakhoz képest a gender studies ma már sokkal általánosabban elfogadott tudományterületnek számít, és az átalakulás folyamatában felkarolt értékek és szimbólumok sokkal tágabb spektrumába ágyazódik, alapjában javultak az esélyek arra, hogy a gender studies össze tudja kapcsolni az intézményesítési és a társadalomkritikai érdekeket. Ezzel egy időben viszont a másik oldalon a fent leírt "EU-sítási" hegemoniális háromszög sokkal átfogóbb és mélyrehatóbb kisugárzással bír, mint az 1990-es évek második felének hegemoniális konstellációja. A témák, paradigmák és intézményesítési dinamikák sokfélesége, amelyek mindannyian magukon hordozzák a hegemoniális konstelláció jegyében zajló "EU-sítás" pecsétjeinek valamelyikét, olykor rendkívüli súllyal nehezedtek a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományokra, illetve ezek oktatására. Így kevés tér maradt a "keleti bővítés" során helyben és EU-szerte tapasztalható egyenlőtlen dinamikák politikájának, az EU gazdasági és társadalompolitikai alapjainak, vagy az EU egyenlőtlen globális rendszeren belül elfoglalt szerepének kritikájára.

Az intézményesítés gyakorlatában a nemek oktatásának "EU-sítása" különböző szinten nyilvánul meg. Egyre nagyobb jelentőséget kap az egyetemek közötti együttműködésen (dual degrees, joint degrees: két vagy több felsőoktatási intézmény által közösen kiállított diploma) alapuló tanszékek alapítása, melyekre főleg az MA- és PhD-képzés szintjén kerül sor. A regionális szórás itt fontos követelmény, melynek az EU kutatási és együttműködési támogatásáért folyamodóknak meg kell felelni. Az EU "keleti bővítési zónájában" működő partnerintézmények bevonása ezért vált többek között a jó modor részévé, miközben a kelet-közép-európai területekről erre vonatkozó önálló kezdeményezések (legalábbis mindeddig) alig érkeztek, s a térségbeli országok intézményeit nemigen találjuk az egyes projektek koordináló (=vezető) intézményei között. A diákok mobilitásának támogatása azonban mindenképpen pótlólagos lehetőséget biztosít a nőkkel és a nemek tudományával foglalkozó fiatal kelet-közép-európai kutatóknak és kutatónőknek. Ma még nem látható, meddig tart hosszabb távon a kelet-közép-európai vonatkozású gender-kutatás és szakértői tudás felértékelődési trendje, amely Kelet-Közép-Európának az EU-ba történő bevonásával, jobban mondva bekebelezésével párhuzamosan tapasztalható, és amely tartalmi orientáció az érdeklődés középpontjába kerül, vagy annak perifériájára szorul.

A gender-oktatás "EU-sításának" egyéni formáját folytató egyik fontos intézmény a nőkkel foglalkozó tudományok oktatási hálózata, az ATHENA (Advanced Thematic Network in Activities in Women's Studies in Europe), amely 2006 végén lépett működésének harmadik ciklusába. Az ATHENA-t az EU-s tudománytámogatás finanszírozza. Vele szoros együttműködésben működik a hasonló EU-s irányelvek mentén 1996-ban alapított "professzionális szervezet", az AOIFE (Association of Institutions for Feminist Education and Research in Europe). Az 1990-es évek elejétől néhány nyugat-európai gender-program, különösen az utrechti egyetem Women's Studies Programja játszott központi szerepet a nőkkel és nemekkel foglalkozó tudományok "európaizálásának" előkészítésében. Az ATHENA II (2003-2006) már 2004-es és 2007-es belépésük előtt együttműködött a "keleti bővítési terület" országaival, valamint szerbiai, montenegrói és horvát intézményekkel.⁵³ Publikációs és együttműködési tevékenységében az ATHENA arra törekszik, hogy kisebbítse a "tudásunk és könyvespolcaink közötti szakadékokat" ott, ahol a kelet-közép- és dél-európai országokról, valamint az európai kis államokról van szó.⁵⁴ A vezetői szinten mind ez idáig (még?) egyértelműen nyugati dominancia alatt álló ATHENA-hálózat képviselői mindenesetre megpróbálnak hozzájárulni a nemek tudományán belüli európai hierarchiák felszámolásához, és megteremteni az Európa sokszínűségét tartalmilag figyelembe vevő gender-oktatást. Keveset beszélnek viszont például a tudományos identitások és együttműködés EU-féle "európaizálásának" politikai funkcióiról, az Európai Unió mai világpolitikájáról és a "keleti bővítés" dinamikáiban rejlő hegemoniális konstellációk szerepéről a gender-oktatás intézményesítésének folyamatában.

A gender-oktatás intézményesítésének előremozdítása kezdettől fogva az ATHENA központi "európaisítási" tevékenységei közé tartozott. A két munkacsoport, amelyik megkapta az 1999-2001 évekre szóló első SOCRATES-szubvenciót – ezt az Európai Bizottság Kutatás Főigazgatóságának Ötödik Kutatási Keretprogramján (1999-2002) belül az ATHENA finanszírozta -, európai nőtudományos tantervvel foglalkozott. 2006 óta EU-finanszírozású tevékenységének harmadik körében az ATHENA-hálózat három központi témájának egyike ismét a tantervfejlesztésre összpontosít. A résztvevők feladata "alsó, mester- és doktori szintű innovatív tananyagok, új modulok, közösen tartott órák és intézmények közötti képzések" megvalósítása. Fő cél a "közös képzések hivatalos akkreditálása" mindhárom szinten.⁵⁵

Így a következő években az ATHENA-hálózat fokozott szerepvállalása várható az intézményeken átívelő, nőkkel és nemekkel foglalkozó tudományokat oktató képzési formák létrehozásában és kiépítésében. Ám ennek a fejlődésnek semmi esetre sem az ATHENA az egyetlen motorja. Az új évezred beköszönte után néhány évvel több hasonló – EU-forrásból támogatott – képzési program kiépítése van folyamatban, így a GEMMA a łódźi egyetem és a budapesti CEU, valamint a MATILDA a szófiai Szent Kliment Ohridski Egyetem és szintén a CEU részvételével.⁵⁶

Az ilyenfajta kezdeményezések Kelet-Közép-Európában az új évezred kezdetén megindult gender-oktatási hullám helyi programjaira épülnek. Ezek, elsősorban az érintett országok felsőoktatásában, az 1990-es évek vége óta a Bologna-folyamat jegyében végbemenő "EU-sításnak" köszönhették létüket. Hogy ez az intézményesítési hullám hol milyen utakon haladt, és mennyire volt eredményes, abban egyebek mellett szerepet játszottak az egyes országok felsőoktatásában tapasztalható, olykor meglehetősen jelentős szervezettségbeli eltérések.

A brünni Masaryk Egyetemen például a 2004-2005-ös tanulmányi év óta létezik önálló hároméves "fél" – azaz másik szakiránnyal kötelezően összekötött – BA gender studies tanszék, amelyet a társadalomtudományi karon hoztak létre, és ennek a fakultásnak a képzési kínálatából kell a második főtárgyat választani. A program gyors megvalósítását több tényezőnek köszönhette. A dékán megragadta a lehetőséget, hogy a hagyományos képzési rendszert EU-s segítséggel háromfokozatú BA-MA-PhD-modellé szervezze át. Azonmód rendelkezésre állt egy csoport fiatal, ambiciózus, különböző hátterű és részben gender-végzettségű felsőoktatásbeli szakember is, akik már 2000-ben gender-központot alapítottak. Az illetékes minisztérium a részben EU-finanszírozású reform keretei között hamar lehetővé tette a társadalmi nemek BA-szintű oktatásának bevezetését. Végül az új program késedelem nélküli akkreditálása többek között annak a ténynek volt köszönhető, hogy a programvázlat ugyanúgy figyelembe vette a minisztérium politikai érdekeit – különösképpen a gender mainstreaming gondolatának általánossá tételét Csehországban -, mint az EU-s követelményeket. Az eredetileg mesterképzésre nagyon is konkrétan törekvő civil társadalmi gender-központban dolgozó nők úgy látják, "tiszta véletlen", hogy az új program esetében immár BA-szintű tanszékről van szó.⁵⁷

A brünni eseményekkel egyidejűleg Magyarországon, ahol a BA-MA-rendszerre történő átálláshoz szintén jelentős EU-pénzek állnak rendelkezésre, az Oktatási és Kulturális Minisztérium kiírásának részletei és az akkreditálás végletesen centralizált és hierarchikus szervezettségű modus vivendije gyakorlatilag kizárták, hogy pályázni lehessen a BA-programok bevezetéséért és anyagi támogatásáért.⁵⁸

Ezzel szemben Romániában – megint csak az érdekek és intézményi struktúrák eltérő konstellációja miatt – az ezredforduló éveiben intézményesítési csúcskonjunktúra volt tapasztalható. A felsőoktatás "európaizálásának" folyamata itt nem csak az EU tulajdonképpeni felsőoktatási politikájához kötődött, és nem csak a gender-tudományok támogatásának egyéb lehetőségeivel fonódott össze a lehető legszorosabban. A Soros-hálózat mellett továbbra is egyes nyugat-európai egyetemek, illetve nőtanulmányi lobbijaik játszottak központi szerepet a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok oktatásának intézményesítésénél. A stratégiák sikeressége szempontjából emellett két helyi, illetve nemzeti tényező bír döntő jelentőséggel. Románia az egyetemi autonómiát illetően kelet-közép-európai összehasonlításban már hosszabb ideje liberális felsőoktatási politikát folytat.⁵⁹ Ez a politika, az egyesült államokbeli oktatási rendszerhez hasonlóan, alapvetően lehetővé teszi, hogy minisztériumi irányítástól messzemenően függetlenül hozzanak létre tanszékeket és programokat. Emellett a nemek tudománya országon belüli meghonosodásának következtében már az 1990-es években nagyszámú elkötelezett kutatónő állt készen, hogy tőkét kovácsoljon a gender studies intézményesülése révén adódó előnyös feltételekből. A 2000-ben a kolozsvári Babeş-Bolyai Egyetemen alapított Interdisciplinary Group for Gender Studies gyorsan és sikeresen vezette be a kétszemeszteres "Gender, Differences and Inequalities" (Nemek, különbségek és egyenlőtlenségek) elnevezésű MA-programját, valamint egy négyszemeszteres alapfokú képzést "Gender, Society and Culture" (Nemek, társadalom és kultúra) címmel. Anyagi támogatás a HESP-től érkezett, és az egész kezdeményezés az angliai brightonbeli Sussex Egyetem és a hollandiai von Nijmegen Egyetemen székelő Centre for Women's Studies által részesült "professzionális segélynyújtásban".⁶⁰ Bukarestben a Politikai és Közigazgatási Tudományok Országos Akadémiájának politikatudományi karán már 1998 óta létezik önálló, háromszemeszteres gender studies-mesterképzés, amely a civil AnA szervezettel szoros együttműködésben épült ki. Az alapítás mögött több, egymást erősítő érdek húzódott: a program élén az ismert kutatónő, Mihaela Miroiu állt, aki egyúttal a politikatudományi kar dékánja is volt. Két minisztérium – az oktatás- és munkaerő-piaci politika területéről – küldte el tisztviselőit a program kurzusaira. Támogatást a HESP és egy angol egyetem nyújtott.⁶¹ Végül Miroiu férje, az oktatási minisztérium egyik magas rangú tisztviselője döntő szerepet játszott abban, hogy a programot hivatalosan is elfogadták.⁶² És néhány éve Temesváron is indítottak nemekkel foglalkozó tudományos programot.⁶³

Ezzel szemben a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságban (2003 januárjáig; majd 2006 júniusáig, Montenegró kiválásáig, Szerbia-Montenegróban) a nőkkel és nemekkel foglalkozó tudományok oktatásának egyetemi intézményesítésére lényegileg csak az 1999-es NATO-támadás és ezzel a "send Western democracy through gender" (szabadon: "exportáld a nyugati [értsd: amerikai színezetű] demokráciát a genderen keresztül") útjának szabaddá válása után került sor. A belgrádi Women's Studies Centernek 2001-ben sikerült meghonosítania a nemek tudományának posztgraduális képzését a belgrádi egyetem politikatudományi karán. A 2003-2004-es tanév kezdetétől a központ teljes, mindaddig nem egyetemi tanulmányi programját áthelyezték a karra az Open Society Foundation támogatásával.⁶⁴ Ugyanebben az egyetemi évben az újvidéki egyetemen is sikerült rendes kétéves gender-mesterképzést elindítani. A tandíjköteles program irányítója a 2003-ban alapított University Centre for Gender Studies. Fontos szerepet játszott a sikeres intézményesülés folyamatában az a tény, hogy Fuada Stankovićcsal olyan egyetemi szakember vette kezébe az egyetem irányítását, aki sokéves tapasztalattal rendelkezett a multikulturális irányultságú USA-beli gender studiest illetően, az új mesterképzés megszervezését pedig a hasonlóan gondolkodó Svenka Savić kapta feladatul.⁶⁵ Szófiában az 1999-2000-es tanévben a Szent Kliment Ohridski Egyetem filozófiai és társadalomtudományi karán bevezették az ország első gender studies-programját.⁶⁶

Az új évezred beköszöntével megerősödő, a kelet-közép-európai "keleti bővítési terület" országainak felsőoktatásügyére irányuló "EU-sítási" trendnek – és a bővítésbe további országokat bevonni kívánó erőknek – a dominanciája nem jelenti az USA-angolszász hegemónia alatti magánoktatási intézmények árnyékhálózatának teljes visszavonulását. Mindazonáltal az ebben a szektorban végbement folyamatok a válság jeleit mutatták, de legalábbis nem voltak egységesek. 2004-ben például a varsói egyetem és a prágai Károly Egyetem társadalmi nemekkel foglalkozó programjainak azzal kellett szembenéznie, hogy a végéhez közeledik a nagy egyesült államokbeli alapítványok általi támogatás, és kérdéses volt, hogy számolhatnak-e más, európai támogatással. Soros György a maga részéről már az évtized elején bejelentette, hogy egész Kelet-Közép-Európában (egyes volt jugoszláv területek kivételével) 2010-ig lépcsőzetesen elzárja a Nyílt Társadalom Intézeten keresztül folyó támogatások csapját. Az "EU keleti bővítési területén" belül alapított amerikai magánegyetemek árnyékhálózatának legfontosabb intézménye, a budapesti CEU időközben a kettős gyökéreresztés stratégiáját követi. Az USA-ban teljes egészében akkreditált egyetem – sokéves nehéz és fáradságos előmunkálatok után – rövid ideje megszerezte a teljes értékű magyar felsőoktatási akkreditációt is. Ezzel a CEU elérte, hogy egyenrangú tagként kapcsolódhat be az EU-s "felsőoktatási térség" dinamikus rendszerébe.⁶⁷ A Department of Gender Studies az amerikai és a magyar akkreditáció kettős kihívására és kettős lehetőségére a tanulmányi kínálatok szélesítésével reagált, hogy szorosan beágyazódhasson az Európai Felsőoktatási Térségbe, miközben fenntartja US-típusú képzéseit.⁶⁸

 

III.2. Harc Oroszországért és szövetségeseiért – Közép-Ázsia felzárkóztatása

 

A posztszovjet térségben az ezredforduló utáni éveket egyik oldalon a folyamatosság, a másikon viszont két jelentős változás jellemezte. Az államilag előírt rideg képzési normák és központi szabályozású tantervek továbbra is akadályozták a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok oktatásának átfogó intézményesülését. Bár Oroszországban és a Szovjetunió nyugati utódállamaiban az állami és a helyi felsőoktatással foglalkozó bürokrácia lépésről lépésre egyre elkötelezettebbnek mutatkozik e tárgykör irányában, mindazonáltal sok, a gender témakörében érdekelt tudósnő nagyon boldogtalannak látszik például az ilyen körülmények között piacra kerülő tankönyvek elméleti színvonala miatt. Ezek – az Oktatási Erőforrások Központja 2004. márciusi, CEU-n tartott oktatási műhelyének több előadója szerint – gyakran kizárólag a családra, a szociálpolitikára és a munkaerő-piaci helyzetre összpontosítanak, és a "nőkérdés" réges-rég meghaladott látásmódját közvetítik.⁶⁹ Így egész egyszerűen figyelmen kívül hagyják az Oroszországban és a Szovjetunió néhány utódállamában kifejlesztett gazdag és egy kalap alá semmiképp nem vehető gender-perspektívákat és tudományos iskolákat.⁷⁰ Ettől függetlenül több egyetemen folytatódik a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok oktatásának térnyerése, így több egyetemen újabb kurzusok indulnak.

A nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok oktatási intézményesítésében az ezredforduló és különösképp 2001. szeptember 11. óta bekövetkezett két fontos posztszovjet térségbeli változás egyike, hogy a nem európai nemzetközi szereplők áttelepítették vagy inkább kiterjesztették a gender-tudományok oktatásával kapcsolatos tevékenységüket Közép-Ázsiára, a Kaukázusra és más déli posztszovjet országra. Itt ismét erősen láthatóvá válik, hogyan kívánják a nemek tudományát a geostratégiailag indokolt "keeping in the Western orbit" ("nyugati pályán tartás")⁷¹ politikájának szolgálatába állítani. Ezek között különösen nagy mennyiségben találhatóak amerikai hátterű szereplők, akik figyelme Közép-Ázsiára és más déli posztszovjet országokra irányul. A Soros-hálózat részéről például a Network Women's Program az 1995-ben alapított Women's Information Consultative Centerrel együtt az ukrán fővárosban, Kijevben mintegy műveleti támaszpontról működteti az 1999 óta nem kizárólag a felsőoktatással foglalkozó "Empowering Education" nevű programját Közép-Ázsiában, Grúziában, Azerbajdzsánban, Ukrajnában és Litvániában. A hároméves "Gender studies-fejlesztés az újonnan függetlenné vált államokban" elnevezésű program, amelyet szintén az Open Society Institute Network Women's Programja szervezett, a kutatások fejlesztésével és támogatásával foglalkozott. "A program célja a felsőoktatás átalakítása a gender studies integrálásával" – olvashatjuk egy helyütt.⁷² A nem csak a felsőoktatásra összpontosító "Gender-oktatás: elmélet és gyakorlat" címen megrendezésre került nagy nemzetközi konferenciát Üzbegisztánban tartották 2003-ban. A több mint 100 résztvevő Közép-Ázsiából, a Kaukázusból, Moldáviából és Oroszországból érkezett, s jelen voltak a Network Women's Programtól, képviseltették magukat a Moscow Center for Gender Studies ún. "kulcsszemélyei" és a Kharkov Center is.⁷³ A HESP és a Network Women's Program támogatásával Közép-Ázsiában 2002-ben tartottak először "nyári egyetemet", 2001-ben pedig "diákkonferenciát".⁷⁴

Egyúttal élénk tevékenységbe kezdtek Közép-Ázsiában a nagy nemzetközi szervezetek is, leginkább az ENSZ, illetve ennek a "nemekért" felelős tagszervezetei, valamint a Világbank. Ezek a szervezetek "fejlesztési" ("development") és "politikai" ("policy") irányultságú tevékenységeik keretei között sokrétű gender-politikai célt tűztek napirendre.⁷⁵ Bár a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok felsőoktatási intézményesítése ezek között a tevékenységek között semmiképpen sem élvezett elsőbbséget, a nemzetközi szervezetek projektjeik és programjaik végrehajtásánál mégiscsak rászorultak a megfelelő felsőoktatásbeli szaktudásra. Hasonló mondható el a közép-ázsiai országok kormányairól is, amelyek mindenekelőtt rendszeres beszámolók, cselekvési tervek és gender-politikai programok formájában tesznek eleget a nemzetközi szervezetekkel szembeni kötelezettségeiknek. Kirgizisztánban például 2002 óta a gender-kérdésekkel és a felsőoktatásbeli képzéssel foglalkozó állami intézmények kezdeményezésére, és szoros együttműködésben a nemzetközi szervezetekkel, azzal próbálkoznak, hogy célzottan javítsanak a felsőoktatásban a társadalmi nemek oktatásának helyzetén. Anyagi támogatást ebben a 2003-as kezdeményezésben a Kirgíziai Soros Alapítvány és az UNDP Társadalmi Kormányzás Programja vállalt.⁷⁶ A volt kazah fővárosban, Almatiban az Al-Farabi Kazah Állami Nemzeti Egyetemen UNESCO-támogatással gender studies-központot nyitottak.⁷⁷

Mindezekkel együtt Közép-Ázsiára, a Kaukázusra és a posztszovjet térség déli részének némely más országára nem jellemző, hogy nagy számban sor került volna a nemekkel foglalkozó oktatási programok szerves egyetemi intézményesülésére, inkább a hálózatfejlesztés ("networking"), a publikációs és tanítási tevékenység és sok, külön-külön dolgozó tudós "politikai irányultságú kutatásának" gyors felvirágzása tapasztalható.⁷⁸

A teljes posztszovjet térség országain belüli gender-oktatás intézményesülésének további sorsa szempontjából igen lényeges másik fejlemény abból a konfliktusból ered, amely egyik oldalon a Nyugat és az érintett országok liberáldemokratikus erői, a másikon pedig a helyi Nyugat-ellenes, illetőleg politikai önállóságra törekvő rezsimek között áll fenn. Ebben az összeütközésben szimbolikusan és politikailag fontos szerepet nemcsak a felsőoktatási politika játszik, hanem a nemzetközi, illetve nyugati nem-kormányzati szervezetekkel szembeni fellépés is, ők ugyanis gyakran tevékenykednek ezen a területen, s ezzel együtt a gender studies intézményesítésének ügyében. Konkrét például szolgál a minszki Európai Bölcsész Egyetemnek (EHU) a hivatalos fehérorosz szervek általi bezárása 2004 nyarán. Lukasenko elnök a lépést nyilvánosan a következőképpen indokolta: "Mi a saját elitünket, a fehérorosz felsőoktatás intézményeinek jövőbeli vezető rétegét magunk fogjuk kiképezni. Nem fogadjuk és nem tűrjük el, hogy nyomást gyakoroljanak Fehéroroszországra, bármely irányból és bármely formában történjék is." Ezzel szemben az EHU-n olyan elitet akartak kiképezni, amely "Fehéroroszországot Nyugatra vezeti". Ezek és hasonló lépések Nyugaton erőteljes tiltakozást váltottak ki; számos fontos intézmény, többek között a strasbourgi Európa Tanács is tiltakozott. Az EHU-t leginkább támogató USA-beli alapítványok hathatós segítségével azon nyomban felépítették az EHU-Internationalt, egy virtuális, távoktatású exil egyetemet, litvániai száműzetésben, vilniusi székhellyel.⁷⁹ Ebben nagy anyagi szerepet vállalt a MacArthur Foundation. A rendelkezésre álló eszközök többek között "az egyetem PhD- és gender studies-programjainak erősítését" szolgálják.⁸⁰ A Centre for Gender Studies mesterképzésére továbbra is minden évben vesznek fel hallgatókat; az EHU-t 2006-ban akkreditálták litván egyetemként.⁸¹

Összességében nem lehet tudni pontosan, hogy a posztszovjet térség különböző országaiban a Nyugathoz való viszony körüli geopolitikai és gazdasági indíttatású összetűzések pontosan miként befolyásolják az elkövetkezendő években a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok oktatásának intézményesülését. Mindaddig, amíg a felsőoktatás a "nyugatosítás" és a szabad piacgazdaság felé "nyitás" körüli szimbolikus-politikai harcnak a mezején marad, a nemek oktatásának elkerülhetetlenül szembe kell néznie a "symbolic marker" szerepe okozta bonyodalmakkal.

* * *

A posztszovjet terület sok országában a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok oktatásának intézményesítése kevéssé szimpatikus szövetségesre talált az oktatási rendszerek sok vitát kiváltó "nyugatosításában" és a felsőoktatási rendszer "vállalkozói egyetemmé" ("entrepreneurial university") való átalakításának reformjában. Hasonló kényszerszövetségek – részint más szereplők bevonásával – jellemzik a helyzetet Kelet-Közép-Európában, mióta a felsőoktatási politika "EU-sítási" folyamatának dinamikája egyre több országban erősödik. Ez a konstelláció, mindaddig amíg a bemutatott nyugatosítási, illetve "EU-sítási" politikák meghatározóak maradnak, mindenképpen segíti – még ha korlátozottan is – a társadalmi nemek tudományának intézményesülését. Ha a gender-tudomány perspektíváinak azokra a kibontakozási lehetőségeire kérdezünk rá, ahol nemcsak a nemek közötti egyenlőtlen viszonyrendszer a fontos, hanem azoknak az egyenlőtlen – egyik oldalon a Nyugat, a másikon pedig Európa "másik fele", illetve a Szovjetunió nem európai utódállamai között fennálló – kapcsolatoknak a megváltoztatása is, akkor az optimizmus sokkal kevésbé indokolt. De az ilyen kétszeresen kritikus tematizálás, az imént említett kevéssé szimpatikus szövetségek puszta léte miatt, még messze nem kizárt. Amint az Európán belüli és Európa határain túlnyúló egyenlőtlenségek és egyenlőtlen hatalmi viszonyok összefüggései a genderrel együtt ténylegesen megjelennek a kutatásban és az oktatásban, s amint e "veszedelmes viszonyokkal" való szembenézés áthatja a gender studiest, a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok oktatása melletti elkötelezettség Kelet-Közép-Európában és a posztszovjet területeken kibontakozhatja kettős kritikai potenciálját.

 

Ez a szöveg részben a következő tanulmányom alapján készült: Gender Studies in Zentral-Osteuropa und im postsowjetischen Raum. Teil 2: Akteur/innen und Interessen im Prozeß der Institutionalisierung. L'Homme. Zeitschrift für feministische Geschichtswissenschaft, 16 (2005), 63-88.

 

Jegyzetek

 

1 Lásd erről pl. Dominick LaCapra: The University in Ruins? Critical Inquiry, 25 (1998), 32-55.; Walter D. Mignolo: The Role of the Humanities in the Corporate University. PLMA, 115, 5 (2000), 1238-1245.; Jamil Salmi: Tertiary Education in the 21st Century: Challenges and Opportunities. Higher Education Management, 13, 2 (2001), 105-130.

2 A 2004-2005 után történt eseményeket csak esetenként tudtam figyelembe venni. A szereplők és az intézmények nevének ortográfiájánál, illetve latin betűkre történő átírásánál mindig az adott forrásban található variánst veszem át.

3 Közéjük tartozott pl. Irina Novikova Lettországban és Adamik Mária Magyarországon. A különböző oszágokról lásd in: Claudia Krops (ed.): European Women's Studies Guide II. Women's International Studies Europe, Utrecht, 1997; interjú Adamik Máriával, 2004. III. 24.

4 Biljana Kašić: Women's Studies in Croatia. Between Feminist Sensibility and Critical Responsibility. In: The Making of European Women's Studies. Athena-Universiteit Utrecht, 5 (2004), 30-40., főleg 30-33.; Eva Bahovec – Nina Vodopivec – Tanja Salecl: Slovenia. In: Gabriele Griffin (ed.): Women's Employment, Women's Studies, and Equal Opportunities 1945-2001. Reports from Nine European Countries. Amsterdam, 2002, 292-339, 319.

5 http://www.gender.ehu.by/en/ 25/3/2004

http://www.gender.ru/english/index.shtml mindkettő 2005. V. 19.

6 About Us. http://www.moterys.lt/index.php?set_lang_id=en 2004. III. 25.

7 Krops: i. m. 49. (lásd 3. jegyzet).

8 http://www.neww.org.pl/en.php/links/view/1.html?id=24
http://www.zenskestudie.edu.yu/wgsact/czech/cz-cgs.html mindkettő 2005. V. 19.

9 http://www.rewindnet.org/asp/OdabirgupeW.asp?OdabranaGrupa=520 2005. V. 15.

10 http://www.macfound.org/announce/press_releases/1_20_2005.htm

11 További tevékenységeiről lásd Network Women's Program. Gender and Education. Gender Studies http://www.soros.org/initiatives/women/focus_areas/c_education 2004. III. 26.

12 Centre for Gender Studies. http://www.gender.ehu.by/en/ 2004. III. 25.

13 http://www.gender.univer.kharkov.ua/ENGLISH/index.html (2005. IV. 28.), lásd az innen linken elérhető információkat a Kharkov Centerről; a szerzőnek a Közép-Európai Egyetem (CEU) Curriculum Ressource Centerének (CRC) szervezésében "Gender Studies. Teaching Gender Studies, Women's Studies, Queer Theory and Masculinities in the University" címmel, 2004. március 22-27. között Budapesten megtartott műhely-konferenciáján (workshopon) készült naplóját. A résztvevők szóbeli közlései nagyban segítették eme tanulmány megírását.

14 The "Gender Studies" Program. http://www.eu.spb.ru/en/socio/gender.htm 2004. III. 25.

15 http://lists.partners-intl.net/pipermail/women-in-war/2001-March/000284.html 2004. III. 26.

16 http://www.auca.kg/textv/about/history/history.htm 2005. V. 16.
Az AUCA "Mission Statement"-je (szándéknyilatkozata) az egyetem feladatai között nevezi meg többek között, hogy "segítse új vezetői testület kinevelését a Kirgiz Köztársaságban és Közép-Ázsia más nemzeteinél", valamint "emelje a tanítás és kutatás színvonalát és módszerbeli minőségét a Kirgiz Köztársaságban és az egész régióban az amerikai módszerek és színvonal bemutatásával".
http://www.auca.kg/textv/about/mission/mission.htm 2005. V. 16. Taalaygul Isakulova – Elmira Shishkaraeva: Gender Aspects of Education System in Kyrghyz Republic: Analysis of Situation, Problems and Prospective, Gender Education. International conference materials. November 4-5, http://www.bilimdon.uz/library/publ.php?s=view&id=132
Nyomtatott orosz változat az orosz nyelvű kiadványban: Gender Education. International Conference Materials. November 4-5, 2003. Bukhara, 46-53. Köszönettel tartozom Svetlana Shakirovának, aki ezt a cikket és a bibliográfiával kapcsolatos információkat rendelkezésemre bocsátotta.

17 Ezek az információk a mai Department of Gender Studies belső dokumentációjából olvashatók ki. Köszönettel tartozom Jasmina Lukićnak a dokumentumok "kibányászásában" nyújtott segítségéért.

18 http://www.gender.univer.kharkov.ua/ENGLISH/institute.html 2005. V. 12. CRC workshop-napló, 2004, lásd 14. jegyzet.

19 http://www.gender.ehu.by/en/ 2004. III. 25.

20 http://www.gender.ru/english/index.shtml 2005. V. 19.

21 Lásd 17. jegyzet.

22 http://www.ceu.hu/crc/ 2005. V. 19.

23 Interjú Svetlana Shakirovával. L'Homme. Zeitschrift für feministische Geschichtswissenschaft, 16, 1 (2005), 89-96.

24 Network Women's Program. Gender and Education. Gender Studies http://www.soros.org/initiatives/women/focus_areas/c_education 2004. III. 26.

25 http.//www.soros.org/initiatives/women/about 2005. IV. 29.

26 http://www.macfound.org/announce/press_releases/1_20_2005.htm 2005. IV. 28.

27 Lásd az "özvegyek tűzhalálának" példáját a gyarmatosított Indiában. Lata Mani: Contentious Traditions. The Debate on Sati in Colonial India. In: Kumkum Sangari – Sudesh Vaid (eds.): Recasting Women. Essays in Colonial History. New Delhi, 1989, 88-126.

28 A transznacionális (feminista) nőpolitika és a modern világban uralkodó globális viszonyok aszimmetriái között fennálló feszültséget elemzők középpontba helyezik azt a kérdést, hogy ezek között a viszonyok között miként bontakozhat ki feminista önmeghatározás és hegemóniaellenes globális feminizmus. Vö. pl. Isabella R. Gunning: Arrogant Perception, World-Travelling and Multicultural Feminism: The Case of Female Genital Surgeries. Columbia Human Rights Law Review, 23 (1992) 2, 189-248.; Uma Narayan: Dislocating Cultures. Identities, Traditions, and Third World Feminism. London, Routledge, 1997; Anne Orford: Reading Humanitarian Intervention. Human Rights and the Use of Force in International Law. Cambridge etc., 2005.

29 A következőkben felsorolt tényszerű információk ennek az időszaknak a fejlődéséről, amennyiben más nincs megadva, a következő kiadásból származnak: Gender Studies & Women's Studies Directory. Countries of Central & Eastern Europe, the former Soviet Union & Mongolia. Ed. Open Society Institute – Network Women's Program, Budapest, 1999.

30 http://www.zenskestudie.edu.yu/wgsact/latvia/lv-cgs.html 2004. III. 25.

31 Interjú Adamik Máriával, 2004. III. 24.

32 Mojca Urek: Women and Men in Social Work. A Gender Course at the Faculty of Social Work in Ljubljana, Slovenia. The Making…, i. m. (lásd 5. jegyzet), 46-49.

33 http://historians.ie/women/New 2005. V. 19.

34 Interjú Adamik Máriával, 2004. III. 24.

35 Uo.

36 Svenka Savić: "Mileva Maric Ajnstaijn" [szerb matematikus és fizikus, Albert Einstein első felesége] Women's Studies and Research, Novi Sad, kézirat, 2003.

37 Vö. a következő fejezetet és Theodora-Eliza Văcărescu tanulmányát: The Short Exultant Life of Gender Studies in Romania. Gender Studies and Curriculum Transformation. http://www.ceu.hu/crc/crc_resfel_draft2006.html Köszönet Theodora Văcărescunak egy nyomtatott példány rendelkezésre bocsátásáért.

38 Így a 2004-es CRC workshopon résztvevők egybehangzó elmondásai.

39 CRC workshop-napló, 2004.

40 Julija Khmelevskaja – Olga Nikonova: Gender Studies in der russischen Provinz. L'Homme. Z.F.G. 14, 2 (2003), 357-365, 358., valamint az ebben a tanulmányban közölt internetcímek.

41 Interjú Svetlana Shakirovával, lásd 24. jegyzet; http://www.undp.uz/GID/eng/index.html és az ehhez tartozó linkek; 2004. III. 26. Isakulova-Shishkaraeva: Gender Aspects, lásd 18. jegyzet.

42 Ennek az átalakulásnak a nemekkel foglalkozó politikára gyakorolt hatásáról lásd Isakulova-Shishkaraeva: Gender Aspects.

43 Az egyik legelső ilyen romániai tanszék 1998-as megindításáról lásd később.

44 A "Bologna-folyamat" központi dokumentumait lásd pl. http://www.aic.lv/ace/bologna/poldoc.html 2005. V. 19.

45 Az 1999. június 19-i Bologna-nyilatkozat szövegét lásd
http://www.bologna-berlin2003.de/pdf/bologna_declaration.pdf (angol), http://www.okm.gov.hu/main.php?folderID=1079&ctag=articlelist&iid=1&articleID=2960 (magyar); 2007. II. 5.

46 Ez világosan kitűnik például a "The Bologna Declaration on the European Space for Higher Education. An Explanation"-ből, amelyet a Confederation of EU's Rectors' Conferences and the Association of European Universities dolgozott ki és az Európa Tanács terjeszt.

47 Európa Tanács Koppenhágában, 1993. június 21-22. Conclusions of the Presidency. http://ue.eu.int/ueDocs/cms_Data/docs/pressdata/en/ec/72921.pdf 13-14, 2007. I. 25.

48 Hannes Hofbauer: Osterweiterung. Vom Drang nach Osten zur peripheren EU-Integration. Wien, 2003, 2. fej.

49 Az előkészületek során szükség volt a nőszervezetek intenzív lobbimunkájára. Lásd Claudia von Braunmühl tanulmányát ugyanebben a számban.

50 http://www.ena.lu/mce.cfm

http://europa.eu/scadplus/treaties/ecsc_en.htm

http://ec.europa.eu/employment_social/equ_opp/treaty_en.html mindkettő 2007. I. 24.; a szerződés szövege:

http://eur-lex.europa.eu/en/treaties/dat/11997D/htm/11997D.html#0092010003 (angol), http://www.im.hu/download/primleg_11997d.htm/primleg_11997d.htm (magyar); 2007. II. 21.

51 Lásd von Braunmühl (49. jegyzet).

52 http://ec.europa.eu/employment_social/equ_opp/strategy_de.html#demo; 2007. I. 26.

53 Ezzel szemben az AOIFE jelenléte a "bővítési területeken" mindig is kevésbé volt hangsúlyos. Janette van der Sanden: Truth or Dare? Fifteen Years of Women's Studies at Utrecht University. Utrecht, 2003, 72-75.; AOIFE Annual Report 2000. Written by Elisabeth K. Lorenzen, January 2001; http://www.athena2.org/public/partners.php 2004. III. 25. és 2007. II. 4.; http://www.let.uu.nl/aoife/MEMBERLIST.HTML 2007. II. 4.

54 Gabriele Griffin – Rosa Braidotti (eds.): Thinking Differently. A Reader in European Women's Studies. London, 2002, 2. (Bevezetés).

55 http://www.athena2.org/index.php?pageid=2;

http://www.athena2.org/index.php?ac_id=14&athena_template=custom_module_2&pageid=6 http://www.athena2.org/private/archive.php?action=all&result_set=0 – link to "Annex I. Output structure Athena 3" valamennyi 2007. II. 4.

56 http://www.ugr.es/~gemma/; http://www.dieuniversitaet-online.at/beitraege/news/matilda-joint-master-in; mindkettő 2007. II. 4.

57 A Masaryk Egyetem 2006 óta tagja az AOIFE-nek.

http://fss.muni.cz/gs/

http://gender.fss.muni.cz/english.php 2007. II. 4.; CRC workshop-napló, 2004.

58 Ugyanakkor a magyarországi nőkutatással foglalkozók a legmesszebbmenőkig egyetértettek abban, hogy inkább az MA-szint intézményesítésében érdekeltek.

59 http://www.bologna-berlin2003.de/en/national_reports/index.htm 2007. 01. 15.

60 Interdisciplinary Group for Gender Studies (leaflet); és www.gender.salve.ro; 2005. V. 19.

61 http://www.anasaf.ro/english/index(eng).html 2005. V. 19.; CRC workshop-napló, 2004.

62 Văcărescu, lásd 37. jegyzet, hivatkozással interjújára Miroiuval.

63 CRC workshop-napló, 2004.

64 Daša Duhaček: The Belgrade Women's Studies Centre – The Next Stage? The Making…, i. m. (lásd 5. jegyzet), 41-45., főleg 41, 45.

65 University of Novi Sad. Association of Centres for Interdisciplinary and Multidisciplinary Studies and Research. University Centre for Gender Studies. Önbemutatás (másolat); CRC workshop-napló, 2004.

66 http://www.historians.ie/women/Newsletter%2034%20Bulgaria.htm 2005. V. 19.

67 http://www.ceu.hu/introduction.html#7 2007. II. 4.

68 Lásd "Graduate Programs" alatti linkek: http://www.gend.ceu.hu/ 2007. II. 4.

69 CRC workshop-napló, 2004.

70 Az ezzel kapcsolatos vitákról és meglátásokról legalábbis benyomás szerezhető pl. Almira Ousmanova, Anna Temkina, Elena Zdravomyslova és Irina Zherebkina 2003-ban megjelent tanulmányaiból, in: Studies in East European Thought. Special Issue: Gender and Culture Theory in Russia Today, 55, 1 (2003).

71 Ez Frederick Cooper Afrika dekolonizációs folyamatáról írt elemzésének egyik központi fogalma, in: Decolonialization and African Society. The Labor Question in French and British Africa. Cambridge, 1996.

72 http://www.soros.org/initiatives/women/events/school_20050309 2005. V. 19.

73 Interjú Svetlana Shakirovával, lásd 24. jegyzet; http://www.soros.org/initiatives/women/focus_areas/c_education
http://www.soros.org/initiatives/women/focus_areas/initiatives/women/events/gender_2 mindkettő 2007. III. 26.; http://www.civilsoc.org/nisorgs/ukraine/kyiv/womn-icc.htm 2005. V. 19.

74 HESP-dokumentáció a támogatott nyári egyetemekről. Köszönet Jó Mariann-nak a rendelkezésre bocsátott dokumentumokért.

75 Átfogó hozzáférést biztosít az idevonatkozó információkhoz: Central Asian Gateway. WEB site on Development Issues, http://www.cagateway.org/ key words "gender" und "gender studies"; 2005. V. 16.

76 Isakulova-Shishkaraeva: Gender Aspects, i. m. (lásd 17. jegyzet).

77 Szvetlana Sarikovának köszönöm ezt az információt.
http://www.unesco.kz/?lang=§or=®ion=&newsid=1449&announce= 2007. II. 5.

78 Lásd még interjú Shakirovával (lásd 24. jegyzet).

79 A www.ehu-international.org (2005. V. 19.) átfogó leírását adta angol nyelven az eseményeknek, a tiltakozásoknak és más különböző reakcióknak. Lukasenko elnök ezen a honlapon csak orosz nyelven közölt nyilatkozatának fordítását Krausz Tamásnak köszönöm.

80 http://www.macfound.org/announce/press_releases/1_20_2005.htm 2005. IV. 28.

81 http://www.gender-ehu.org/?137_1
http://www.ehu-international.org/chronicles/chronicles_eng.html mindkettő 2007. II. 5.