1. A témakör értelmezéséhez¹

Az új kapitalista rendszer ideológusai Lenint bedugták „a terrorizmus és a diktatúra praxisa és elmélete" c. rubrikába. A mai divatos posztmodern nyelvén szólva, végbement Lenin dekonstrukciója, ami korunk „hivatalos" beszédmódjában azt jelenti, hogy „a lenini narratíva" a történelem „zsákutcájába" helyeződött át, mint általában a „terroristák" (értsd ezen a kifejezésen a kapitalizmus minden rendű-rangú ellenfelét) és mindenfajta terrorista hagyomány. Ez a mai „trendi" szisztematizáció fogalmilag igénytelenebb és félrevezetőbb, mint bármilyen eddigi szisztematizációs kísérlet Lenin halála óta.²

Ez a tudatos manipuláció éppenséggel azt a filozófiai alapállást, azt a módszert „vonja ki" Lenin hagyatékából, ami azzá teszi Lenint, ami volt. Mindenekelőtt legnagyobb gyakorlati „felfedezését" negligálják, a marxi dialektika pontos elméleti megértését, „rekonstrukcióját", azaz gyakorlati alkalmazását.³ Lenin már hegeli gyökereiben felfogta, hogy a materialista dialektika (és ismeretelmélet) a dolgok, jelenségek, folyamatok önmozgását, az ember társadalmat átalakító tudatos tevékenységét is magában foglalja, tehát nem önmagában a gondolkodás történelmi dialektikájáról van szó, hanem magának a történelemnek a társadalmi osztályok és egyének általi „önmozgásáról", önteremtéséről. Lenin számára az ismeretelmélet nem egyszerűen a valóság megismeréséről szól, nem valamiféle kontemplatív szemlélet, hanem az igazság, a dolgokat feszítő ellenmondások és harcuk megoldásának keresése, a világ radikális átalakítása azzal a céllal, hogy az emberek a rajtuk uralkodó „hatalmaktól" saját akaratukból megszabaduljanak. („Megújította" a 11. Feuerbach tézist.) Másképpen fogalmazva, a történelem nem elvont totalitás volt számára, amelyet pusztán megismerni kell, hanem megtalálni az „összeomlásból" a folytatható és átalakítandó elemeket, tendenciákat.⁴

Noha „elméleti gyakorlatában" a kiindulópont „a világ és a gondolkodás általános törvényeinek" megismerése volt, de azzal a céllal, hogy a gondolkodás és a cselekvés ne vesszen el a részletekben, ami különösen a skolasztika, a relativizmus és a misztika elleni harcában volt hangsúlyos. Innen ered az embereken uralkodó intézmények és eszmék elleni küzdelme, a klerikalizmus radikális elutasítása is. Egy olyan totalitás-szemléletéhez jutott, amely szerint az egész sokféle ellentmondásból áll, amely ellentmondások feltárásán keresztül ragadhatók meg a történelem mozgásának kontinuus és diszkontinuus elemei, folyamatai.⁵ A „szociális forradalom", vagyis a „minőségi ugrás" ebben a felfogásban „modern társadalom" történetének szerves és elidegeníthetetlen része.

Lenin marxizmusának történetileg adekvát értelmezése – a marxizmus nyelvén szólva – abból indulhat ki, hogy Lenin hagyatéka lényegében a marxi formációelmélet konkrét, gyakorlati alkalmazása és elméleti továbbgondolása volt egy jól körülhatárolható korszak történelmi körülményei között és tapasztalatai (mindenekelőtt Oroszország kapitalizálódása, 1905, 1914, az imperializmus kialakulása, hadikommunizmus, NEP alapján). A felhalmozódott tapasztalatokból levont elméleti konzekvenciák között a legalapvetőbb felismerése az volt, hogy a szociális forradalom és szocializmus (pontosabban az afelé vezető „átmenet", vagyis a proletariátus diktatúrája") konkrét történelmi lehetőséggé vált az emberiség előtt.

Persze tudjuk, hogy Lenin politikai és elméleti hagyatéka – mint a marxizmus egy történelmi alakváltozata, gyakorlati tematizálása – egyszeri és megismételhetetlen. Másfelől azonban a forradalmi elmélet és cselekvés olyan eredeti tapasztalata, „módszertana", amely a XX. század történetében tagadhatatlanul kolosszális szerepet játszott (bárhogyan ítéljük is meg e tényt). Ezt reflektálja az a körülmény, hogy még ma is ádáz politikai és elméleti csatározások zajlanak körülötte szinte minden politikai és szellemi irányzat részéről, beleértve a marxizmus különböző áramlatait is.⁶

Hogy napjaink rózsásnak igazán nem nevezhető időszakában megkísérlik Lenin marxizmusát „újratölteni" az „antiglobalista" mozgalmak bizonyos irányzatai számára,⁷ annak az a fő oka, hogy a marxizmus lenini hagyománya az egyetlen, amely egy ideig valódi antikapitalista alternatívát kínált, valódi rést ütött a kapitalizmus falán, még ha ma úgy is látszik, mintha a léket betömték volna.⁸ A 90-es évek világállapota megmutatta, hogy a globális tőkeuralom új ellenállási formákat termelt ki, amelyek nem „írták le" a marxizmust mint elméletet és mozgalmat a világtörténelem színpadáról, s a maguk alternatíva-keresésében lépten-nyomon beleütköznek „Lenin-marxizmusába". Hiszen napjainkban ez a hagyomány egyfelől a kapitalizmusba torkolló fejlődéssel szemben tartalmaz kiindulópontokat, érveket. Másfelől Leninből olyan egymással is polemizáló marxista szerzők, sőt irányzatok indultak ki, mint például a 20-as évek Lukácsa és a 30-as évek Gramscija, a kommunista mozgalmon belül felbukkanó számos ellenzéki politikai és elméleti-filozófiai irányzat. Tehát ha Lenin marxizmusáról beszélünk, akkor a tét nagyobb, mint gondolnánk, mert bizony a tradíció, beleértve Lenin marxizmusát nem „ártatlan" múlt.

2. Fogalom és szisztematizálás

Lenin nem egyszerűen „kiásta" az általa ismerhetett marxi elméletet (lényegében mindent ismert Marxtól és Engelstől, ami a korszakban ismerhető volt!) a nyugat-európai szociáldemokrata és anarchista „rárakodások" alól, hanem azt az elmélet és a forradalmi-mozgalmi praxis összekapcsolása útján önállóan alkalmazta az oroszországi körülményekre és számos eredeti felismeréssel járult hozzá a reformista szociáldemokrata áramlatokkal szemben a forradalmi cselekvés és mozgalom elméleti rekonstrukciójához.⁹

Lenin örökségének szisztematizálása még életében megkezdődött az utódlásért folyó harc részeként, legitimációs eszközeként.¹⁰ Ezen új „dekonstrukciók" jellemzője az volt, hogy a marxizmust nem egyszerűen Leninre redukálták, illetve benne testesítették meg, nem egyszerűen hatalmi érdekeket reprezentálva „russzifikálták",¹¹ hanem kizárólag a forradalom és az osztályharc elmélete és praxisaként értelmezték – kilúgozva belőle azt a fejlődési utat és módszert, amely azzá tette a jelenséget, ami volt. Lenin gazdag munkásságának ilyen redukcionista felfogása az „örökséget" fokozatosan leegyszerűsítette a politikai osztályharc, majd/és a hatalom fenntartásának ideológiájává, amelyben az új, sztálini korszak már csak pártideológiát látott, a marxizmus legfőbb és szinte kizárólagos „hordozójaként", „őreként" a kommunista párt (később annak vezérkara, még későbben csak vezére) szerepelt. A szovjetek, a szakszervezetek és a társadalmi önszerveződés más formái mint a munkásmozgalom, kulturális egyletek, az önkéntes termelői szövetkezések, kommunák stb. – amelyek Lenin elméletében a szocializmushoz vezető átmenet legfőbb formáiként jöttek szóba – fokozatosan kikerültek az elméleti-ideológiai „újratermelés" köréből: mindent államosítottak. Az államszocialista fordulat sztálini rendjében a „marxizmus-leninizmus" maga lett a rendszerfenntartó új ideológiai legitimáció. A Szovjetunió összeomlásával lett csak „meztelen a király", amikor az összeomlott rendszerrel egyetemben a legitimációs ideológia is elmerült a történelem süllyesztőjében. Innen „kiásni" a lenini hagyatékot szigorú történeti felfogás és vizsgálódás nélkül lehetetlen.

E történeti szemlélethez hűen a presztálinista marxizmus életképes elemeit már a 60-as években a filozófiai gondolkodás legmagasabb szintjén autentikus módon Lukács és számos antisztálinista követője, illetve vitapartnere (és persze korábban már Gramsci) kezdte kibontani. A „lenini reneszánsz" hruscsovi feltételrendszerében, a 70-es években pedig már sok európai és szovjet ellenzéki marxista-kommunista szerző (Rudolf Bahrotól az olasz Gerratanáig vagy éppen Tőkei Ferenc vagy más szempontból Bence és Kis önigazgatói rekonstrukciójáig) próbálta mobilizálni az államszocializmussal szembeni autentikus szocialista alternatíva felépítése érdekében. Már akkor kiderült, hogy Lenin marxizmusa, mint történelmi-politikai és elméleti-tudományos jelenségegyüttes, nem redukálható a hatalom-menedzselés és a nép fölötti „állami gondoskodás" kizárólagos aspektusára, ahogyan azt a szovjet ideológusok és – ellenkező előjellel – polgári ellenfeleik tették évtizedeken át.

Ezekben az ellenzéki rekonstrukciós kísérletekben a marxizmus egy új, kritikai értelmezési keretét igyekeztek felvázolni sokfelé a világon: megformálódott az egzisztencialista marxizmus, az ismeretelméleti ihletettségű marxizmussal szemben és mellett az „ontológiai–antropológiai" marxizmus-értelmezés, miként elterjedt az önigazgatói marxizmus és a tanácskommunista, humanista stb. marxizmus számos értelmezése, amelyek végső soron mind az államszocializmus autentikus szocialista meghaladása és a kapitalizmus visszaállítása között kerestek egyfajta tertium daturt eltérő formákban és tartalmakban. E „szisztematizálási" kísérletekkel szemben, amelyek az egyén és közösség szabadsága, közvetlen demokrácia filozófiai kifejezéseinek tekinthetők, az antileninista elutasítás érvelése – szinte világnézettől függetlenül – végső soron a „leninizmus sztálinizmusba való áthajlásából" fakadt, amely máig az antileninista antikapitalizmus (marxizmus?) érvrendszerének inherens része.

Lenin marxizmusával szembeni fenntartások érthetőek, hiszen éppen a Szovjetunió összeomlása után látható világosan, hogy ez a történelmileg konkrét marxizmus, amely többé állami legitimációt még szélsőségesen redukcionista formában sem szolgál, minden ízében – elméletileg, politikailag és módszertanilag is – ellenáll a liberális és nacionalista, vallási és spekulatív „kiegészítéseknek". Tehát Lenin marxizmusa belső logikája alapján csak a marxista formációelmélet és egy forradalmi-antikapitalista gyakorlat összekapcsolása alapján folytatható. Ugyanakkor az elutasítás szubjektív alapjaihoz tartozik, hogy Lenin marxizmusa a baloldali akadémiai értelmiség „szaktudományos" ellenállásába is beleütközik, mivel Lenin filozófiai és „szaktárgyi" felosztása, „feldarabolása",- mint a megelőző hét évtized tapasztalata mutatja, gyakorlatilag valóban lehetetlen. Lenin tudományossága egyszerűen elválaszthatatlan a kapitalista rendszer mozgalmi meghaladásától; ebben az értelemben Lenin marxizmusa hozzá van láncolva a XX. század nagyipari munkásságához és annak mozgalmához, miközben módszertanilag meglepően nyitott az „összfolyamat" megragadása iránt minden új feltételrendszerben. Marx létezik a forradalmi munkásmozgalom nélkül is a maga filozófiai és közgazdasági teljesítményével, Lenin nem, hiszen 1917-ig minden elméleti és politikai megnyilvánulása a munkásmozgalomra és a forradalomra, illetve annak céljaira irányult. 1917 után pedig mint a szovjet állam alapítója a hatalom megtartása és a korábban meghirdetett célok között feszülő ellentmondások fogságában, a „taktika és stratégia" szorításában lavírozott – egyre világosabb tudatában annak, hogy a célok történelmi térben és időben beláthatatlanul kitolódnak.¹²

3. A források

Lenin marxizmusának forrásai többféle irányból érkeztek, amelyek mindegyike a társadalom forradalmi megváltoztatásának lehetőségeit képviselte a maga korában. Ilyen volt a francia felvilágosodás, majd a forradalmi jakobinizmus, mint a forradalmi polgárság öröksége, ami nélkül nem lehetett kilépni a tradicionális (ázsiai, feudális stb.) társadalom keretei közül. Önálló hagyományként fogta föl a Párizsi Kommünt, amely számára a francia szocializmus legmagasabb csúcsa volt. Lenin orosz gyökerei Csernisevszkij és az orosz nyugatosság (Herzen, Belinszkij és mások) egymást erősítő és kiegészítő irányzatai, valamint a forradalmi narodnyikok, az orosz jakobinus hagyomány tekinthető alapvetőnek. Mindezt Marx és Engels alapján szintetizálta, de sokat tanult Plehanovtól (főleg a filozófiai materializmus értelmezését) és a német szociáldemokráciából (a modern munkásmozgalmi szervezkedés ideológiáját és praxisát, főleg Kautsky útján). E forrásokból ered gondolkodásának mozgalmi és politika-orientáltsága.

Lenin marxizmusában e források mindegyike az elmélet és a gyakorlat, a kultúra és a politika osztályszemléletű összekapcsolásában „egyesült", de sohasem azonosult a vulgáris osztályszemlélettel, az osztályharc populista felfogásával és annak rossz ellentétével, a valóság finalista absztrahálásával. Lenin „elméleti gyakorlatában" ezzel szemben az alapkérdés mindig az elmélet és a cselekvés közötti kapcsolatok, „átmenetek", közvetítések kidolgozása állt. Marxizmusának forrásai meghatározták antimessianisztikus és antiutopisztikus beállítódását; a végcélok iránti fogékonysága mélyen gyakorlati megközelítés volt. Lenin marxizmusa a francia felvilágosodás aufklérizmusa és az európai – benne az orosz – materialista filozófiai tradíció hatására a tudományok mindenek feletti tiszteletét involválta.

Lenin gondolkodása, kérdésfelvetései, megoldásai mindig magukban foglalták vitapartnerei felvetéseit, következtetéseit, amelyek gyakran ösztönözték megoldásait. Ilyen értelemben – és ez kevésbé evidens mint autentikus forrásai – ők is Lenin marxizmusának forrásvidékéhez tartoznak: Plehanov és Kautsky, Bernstein és a fiatal Sztruve vagy Bergyajev a maga fiatalkori etikai szocializmusával, Maszlov és Trockij, Bogdanov és Pannekoek, Bakunyin és Sorel, Rosa Luxemburg és Buharin… S akkor még nem is emlegettük a forradalom utáni időszak „balos" irányzatait, amelyek egy permanens forradalmi helyzetet posztuláltak már egy nyilvánvalóan ellenforradalmi korszakban. Lenin ezeket az irányzatokat – igaz, súlyos ellentmondásokkal – haladta meg, de kérdésföltevéseikre adott válaszai még a jellegzetes politikai burokban is reflektálták az alternatívák összeszűkülését.

Lenin természetesen autonóm gondolkodó volt, de a marxizmuson belül nem hozott létre önálló elméleti rendszert, izmust, noha a Lenint szisztematizáló modern gondolkodók között is sokan vannak, akik leninizmusról beszélnek.¹³ Lenin „dinamizálta", új felismerésekkel gazdagította és alkalmazta a „hivatalos" európai szociáldemokrácia által eltemetni szándékozott marxi tradíciót az új történelmi feltételek között. Másik félreértelmezést tisztázandó, hangsúlyozni illik, hogy Lenin mozgalmi és politika-orientált marxizmusa nem egy, az „orosz források" által meghatározott „összeesküvő párt" elmélete volt.

4. A szervezeti kérdés

Lenin „pártelméletének" evidens oroszországi forrásaiból eredeztetik a centralizált, avantgardista illegális párt („hivatásos forradalmárok pártja") felépítését, ami csak megszorításokkal tartalmaz bizonyos igazságot. Valójában, s ez nem evidens, nem az illegális párt történetileg konkrét felépítése és tapasztalatai az alapvetően fontosak Lenin marxizmusában, hiszen az történetileg korhoz kötött, hanem az a ma is elgondolkodtató momentum, hogy elméletében a „munkáspárt" (ez sohasem jelentette csak a „kétkezi" munkások pártját!) a társadalom politikai-kulturális, „civil" önszerveződései hálózatának, a társadalmi ellenhatalom (nem ellenzéki!!) kiépülésének előmozdítójaként áll előttünk. Ebben az értelemben a párt az érdekek felismerését és artikulálását segítő szervezeti háló, „a proletár osztálytudat szervezeti alakja" (Lukács), egy széles, horizontálisan és vertikálisan tagolt társadalmi ellenállás demiurgosza, amelynek „vezető ereje a proletariátus". Lenin felfogásában és praxisában az „ellentársadalom" kádereit az illegális és centralizált forradalmi párt képezte ki. Tehát a (szociáldemokrata majd a kommunista) pártnak a történelmi funkciója nem egyszerűen az volt Lenin elméletében, hogy „kívülről beviszi az osztálytudatot" a proletariátusba; ezt már Kautsky felismerte, akitől Lenin a gondolatot „megörökölte". Hanem az, hogy a párt – mint az „osztály része", annak „leginkább forradalmi része" – önálló cselekvőként a történelem tudatos, forradalmi átalakításában érdekelt, s csak addig van létjoga, ameddig a bérmunkások osztálya meg nem teremti önmaga felszámolásának gazdasági-politikai feltételeit. Arra a helyzetre vonatkozóan nem volt már elmélete, hogy a párt a „szocializmus hiányzó feltételeinek" megtestesülése lesz mind szervezeti, mind elméleti, mind szociológiai értelemben. Így egy pragmatikus-prakticista felfogás és egy messianisztikus felfogás is kiindulhatott belőle, illetve az adott történelmi szituációból, amely végső soron a bürokratikus állampártok kialakulásához vezetett, aminek végső oka természetesen nem Lenin, hanem a konkrét történelmi viszonyok együttese.

A nyugat-európai forradalmi kitörések elvetélése Lenin marxizmusában megmagyarázatlan maradt. A fiatal Lukács a proletariátus „meglepő ideológiai válságának okait" vizsgálva a fiatal Lukács a Történelem és osztálytudatban arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy a munkásosztály „mensevizmusának", „ökonomizmusának", a „munkásarisztokrácia" szerepének vagy „elkispolgárosodásának" hangsúlyozása nem biztos, hogy érintette „a kérdés totalitását, tehát lényegét". „A forradalmi spontaneitás korlátait" kárhoztatva a megoldást a kommunista párt, a lenini szervezetiség „döntést kikényszerítő szerepének" növelésében találta meg (elsősorban is a német helyzetre vonatkozóan), mert nem elégséges „a tömegek pusztán propagandisztikus felvilágosítása ahhoz, hogy egyre növekvő tudatosságot kölcsönözzön e spontaneitásnak, ami aztán túlvezeti majd az akciókat az említett holtponton". A pártnak „az egész proletariátust" kell megragadnia „közvetlen érdekein keresztül". Érvelése szerint „az is teljesen bizonyítatlan, hogy az egyes proletárrétegek forradalmi eltökéltsége egyenes arányban állna rossz gazdasági helyzetükkel és fordítva", ezért jutott el „a döntést kikényszerítő" szervezet meghatározó szerepéig főként a német helyzet elemzése alapján.¹⁴

Az öreg Lukács csaknem 50 évvel később – tulajdonképpen fiatal önmagával is polemizálva – az Ontológia harmadik „Prolegomena"¹⁵ című kötetében felfejtette Leninnek a pártra, a proletariátus osztályöntudatára vonatkozó elemzésének „gyenge pontját". A fiatal Lukáccsal ellentétben az öreg már nem „a proletariátus ideológiai visszamaradottságában" kereste az alapvető problémát. Sem a spontaneitás mechanisztikus elmélete, sem a „kívülről bevitt osztálytudat" sematikus alkalmazása nem oldotta meg a proletariátus „adekvát" antikapitalista osztálytudatának problémáit, „válságát". Lenin-kritikájában az ideológiai mozzanatról a gazdasági mozzanatra, a tőkés gazdaság jellegében beállt változásokra és annak szellemi-tudati hatásaira irányítja a figyelmet: „Lenin nagyvonalú, Marxot a jelennel valóban forradalmi módon szembesítő koncepciója […] túlságosan kizáró módon az ideológia forradalmasítására összpontosít, és éppen ezért ezt az ideológiát nem irányítja elég konkrétan a forradalmasítandó tárgy, a tőkés gazdaság megváltoztatására."¹⁶ Lenin a tőkés fejlődés „legújabb" szakaszának gazdasági specifikumait nem tudta a „fejlett országok" munkásmozgalmának átalakulásában tetten érni. A gazdasági érdek, mint társadalmi mozgató erő e tekintetben kikerült Lenin gondolkodásának centrumából. Noha Lenin marxizmusa reflektálta a kapitalizmus számos új vonását, példának okáért a Taylor-rendszer vizsgálata során, de nem tulajdonított elegendő jelentőséget annak, hogy – mint Lukács fogalmaz – „a relatív értéktöbblet uralkodóvá válásával megváltozik a munkások kizsákmányolási módja".¹⁷ Ugyanott jegyzi meg Lukács, hogy „Leninnél sincs még célzás sem arra nézve, vajon az a rendkívül fontos megkülönböztetése, amelyet a tradeunionista és a politikai osztálytudat tesz, a kapitalizmus létének megváltozásából jött-e létre, és külön erre a változásra vonatkozik, vagy pedig a fejlődés minden szakaszában érvényes. Ő csupán két magatartás – jelentékeny – ideológiai szembenállását rögzíti."¹⁸

5. Az egyenlőtlen fejlődés és a világrendszer hierarchiája

Lenin marxizmusa a kapitalizmus korabeli elemzéséből indult ki. Kiindulópontja a XIX. század végén a kapitalizmus oroszországi fejlődésének megértése volt – mint az általános és a különös megjelenése a konkrét történelmi folyamatban. Történelmileg szaktudományosan elemezte az ő korában ismert marxi elméleti és módszertani kiindulópontok, fogalmak alapján az oroszországi kapitalizmus sajátszerűségeit. Felismerte a különböző társadalmi formák „összetorlódását", azok „együttélésének" társadalmi-politikai következményeit a „túlsúlyos" tőkés forma uralma alatt. Lenin 1905 előtt feltárta azt a fejlődési sajátosságot, hogy Oroszország világgazdaságba való beágyazódása – ma azt mondanánk „félperiférikus integrációja" – a prekapitalista formák zárványként való megőrződésével megy végbe éppen a nyugati tőkeérdekeknek megfelelő alárendeltséget (is) erősítve. Vagyis a tőkés forma a prekapialista formákat mindenütt saját funkciójává tette. Lenin a prekapitalista és a tőkés formák keveredését, „egyesülését" szervesen összekapcsolta a cári, „belső gyarmatosítás" fogalmával, illetve a különböző periferikus régióknak az orosz „centrum" általi bekebelezésével. Vagyis a „belső gyarmatosítás" tényeinek tükrében egy sajátos „centrum-peiféria viszony" létrejöttét definiálta magán Oroszországon belül.

Nemcsak a kapitalizmus „hármas strukturáltságú" hierarchiáját és alapvető „egyenlőtlen" kapcsolatrendszerét ismerte föl, hanem a régiókon és a nemzetállamokon belüli hierarchizálódást is. Az I. világháború kitörésének tapasztalatait is figyelembe véve elméletet adott magának a tőkés világrendszernek a hierarchisztikus felépítéséről, feltárva a kapitalizmus egyenlőtlen fejlődésének ún. törvényét az imperializmus korszakában. E keretek között a gyarmati periféria világrendszeren belüli pozícióját úgy rajzolta föl, mint amely a nemzetközi tőkés konkurencia és tőkefelhalmozás terméke és megnyilvánulása, ahol az antikapitalista „proletárellenállás" és a rendszeren belüli „ázsiai-kapitalista" függetlenségi ellenállás (nemzetté fejlődés) ellentmondásos szövetsége, harca beleilleszkedik a „centrumban" és a „félperiférián" (elsősorban Oroszországban) folyó rendszerellenes küzdelembe. Feltárta a nacionalista függetlenségi harcok sokféleségét és történelmileg eltérő (demokratikus, „középkorias", polgári) szociális és osztálykomponenseit, vagyis „a proletárosztályharc és a nemzeti függetlenségi-antiimperialista harc" történelmi kapcsolódási pontjait. Az Európa-centrikus világfelfogással való szakítás egyúttal szakítás volt magával a Bernstein által megrevideált szociáldemokráciával elméleti, politikai és szervezeti téren is. A totális szakításra az ismert módon 1914 nyarán került sor, amikor a szociáldemokrácia hivatalos körei mind támogatták saját országaik imperialista kormányait. E vizsgálódásai keretében nemcsak a nacionalizmus történelmi formáit vázolta föl, hanem a nacionalizmus manipulációs, a valláshoz hasonló szerepét az uralkodó osztályok politikájában és propagandájában.

A szociáldemokrácia 1914-es összeomlása nyomán felismerte, hogy a szociáldemokrácia a „fejlett", privilegizált országok nemzeti-nacionalista és regionális érdekeit mindenekelőtt a munkásosztály leginkább „polgáriasodott" felső rétegeinek („munkásarisztokrácia") érdekeivel kapcsolta össze, feladva a forradalom és az osztályharc egyetemességének még Marx által felvázolt koncepcióját és praxisát. Noha Lenin sem szociológiai, sem filozófiai téren nem rendelkezett kifinomult elemző művekkel,¹⁹ világosan fel tudta vetni Oroszországban a tőkés rendszer megdöntésének gyakorlati-szervezeti, mozgalmi és elméleti feltételeit. Ám eközben több szempontból nem érzékelte a centrum-országokban a forradalom fejlődésének a globális kapitalizmus – általa felfedezett, leírt – egyenlőtlen fejlődése következtében előállt sajátságos politikai és szociológiai, pszichológiai és szervezeti specifikumait. Másként fogalmazva, nem vonta le a következtetéseket abból az ellentmondásból (vagy még nem ismerte fel az ellentmondást), hogy az „egyenlőtlen fejlődés" és az „egyenlő fejlődés" sem egy nemzeti társadalomban, sem pedig a világrendszerben nem „találkozott össze".²⁰ Még ha tudjuk is, hogy a történelem nem abszolút bizonyíték az elméleti kérdések eldöntése szempontjából, az 1945 utáni fejlődés végképpen nem igazolta a lenini (és marxi) várakozásokat, amennyiben a centrumkapitalizmus nem vált a szocialista forradalmak „előszobájává", hanem stabilizálta a tőkés berendezkedést a jóléti államok formájában. Azonban egy ilyen helyzetértékelés semmiképpen sem fejez ki apologetikus viszonyt a szociáldemokrácia történelmi pályájának megítélése tekintetében. (Miután a „történelem vége" mégsem jött el, ismét felmerül majd a világ „forradalmi megváltásának" társadalmi igénye, aminek „megjóslásához" nem szükségeltetik nagy jóstehetség.)

6. A forradalom módszere és filozófiája

A forradalom filozófiai megalapozásának kiteljesedését az I. világháború által jelzett új korszak ösztönözte. Ennek hatására bizonyos fordulat ment végbe Lenin forradalmi taktikájában, amit kétségtelenül inspiráltak ismert Hegel-stúdiumai. Elméleti, politikai és szervezeti téren egyidejűleg összefüggő koncepció formálódott meg. Egész forradalmi stratégiája a háború kezdetétől arra épült, hogy semmiféle kompromisszum nem köthető meg semmiféle háborúpártisággal és pacifista félmegoldásokkal, közvetlenül szólt a háborúban nem érdekelt tömegekhez, mert a forradalmi helyzet szubjektív értelemben vett kialakulásával számolt. Ezért a centristákkal való szervezeti szakítása és az új Internacionálé létrehozására való felhívása ennek a (szervezeti)politikának a része. Igaza van azoknak a szerzőknek, akik amellett érvelnek, hogy Lenin marxizmusa a szubjektivitás radikális koncepcióját bontotta ki mindenekelőtt Hegel olvasásából. Mégpedig abban az értelemben, hogy Lenin a háború kirobbanásával felismerte azt a történelmi helyzetet, amelyre érvényes az egyén és a tömeg olyan öntudatra ébredése, amelyre egy forradalmi politika „rátelepíthető", hogy a dolgok objektív állása megváltoztatható, vagyis, hogy a háborúval tízen is szembemehetnek, mert az adott, új szituációban milliók csatlakozhatnak hozzájuk. Lenin ezt már akkor felismerte, amikor a katonák még énekelve mentek a frontra…A különböző elitista és spekulatív „tömegfilozófiákkal", valamint az utópikus és váteszi messianisztikus szocializmus-gondolattal ellentétben Lenin a hegeli-marxi dialektika tanulmányozásával mélyítette el a forradalmi változás gondolatát és praxisát. Részben ez a kihívás motiválta filozófiai vitáit és tanulmányait, részben az a fejlemény, hogy az összeomlott világrendszer „megmentésén" munkálkodó hivatalos szociáldemokrácia revizionizmusa mögött álló empirista-neokantiánus „üzenetek" a tőkés rendszerrel való megbékélést sugallták. Lenin marxizmusa a totalitásért, mint szemléletért folyt. Vagyis saját korábbi „szemléleti" materializmusával szemben egy „aktivista dialektikus praxis filozófia" irányába tájékozódva tudatosította az alapkérdést²¹: elérkezett az idő, a proletariátus – világszerte fegyverrel a kézben – végső soron saját kezébe veheti sorsa irányítását. A nyugati szociáldemokráciában már a századfordulótól uralomra jutott részlegességgel szemben az egész pozíciójára helyezkedett. Visszaállította jogaiba a „totalitás" szemléletén alapuló hegeli-marxi elméleti-módszertani felismeréseket, ami magában foglalta mindenekelőtt a „minőségi ugrást", a forradalmi átalakítást, a régi civilizáció dialektikus tagadását. Alapvető intenciója szerint Lenin marxizmusa a társadalmi forma-váltás praxisa és elmélete volt abban a történelmi régióban, amelyben sikerült egy történelmi időre áttörni a világrendszer tőkés burkát.

Lenin marxizmusa lényegében involválta azt a felismerést, hogy a történelem alternatív jellegű folyamat. Ennek megfelelően a forradalmi politika művészete éppen az alternatívák közötti eligazodásban rejlik, ami a proletariátus nézőpontjából nem mindig jelenti a legforradalmibb választást, hanem a kiindulópont mindig csak a konkrét lehetséges. Lenin marxizmusában a lehetséges meghatározásának előfeltétele a politikai és osztályerőviszonyok történetileg konkrét elemzése, a proletariátus változó és konstans szövetségesi körének megválasztása.

Lenin szaktudományosan (történetileg-közgazdaságilag) alátámasztott elméleti és politikai tézise, miszerint a cári önkényuralom csak is forradalmi úton dönthető meg, azzal az eredeti felismeréssel párosult, hogy ebben a forradalomban nem játszhat „vezető szerepet" az orosz burzsoázia. (Plehanov tulajdonképpen már az első pillanattól kezdve averzióval volt Leninnek az orosz burzsoáziára vonatkozó értékelésével.) Lenin marxizmusában az orosz „nemzeti forradalom", a polgári forradalom a városi munkásság és a földnélküli parasztság közös tetteként értelmeződött, amit 1905 egyértelműen bebizonyított. Ebből természetszerűen fakadt a jól ismert tézis, hogy „a polgári forradalmat nem lehet »kínai fallal« elválasztani a proletárforradalomtól". E tézis a tőkés globalizálódás akkori csúcspontján, az I. világháború idején, amikor a felfegyverzett munkások és parasztok elégedetlenségi mozgalmai valamint a nemzetiségi mozgalmak megerősödtek, az újabb forradalom lehetőségét implikálta: a földet osztó és a háborúból kilépő munkás-katona- és parasztforradalom (amit Lenin röviden „proletárforradalomnak" nevezett, noha tudatában volt annak, hogy Oroszországban „tiszta" proletárforradalom nem lehetséges).

Ám Leninnek a Marxtól megörökölt „világforradalom"-koncepción az egyenlőtlen fejlődés törvényének („az imperializmus leggyengébb láncszeme") megfelelően szintén módosítania kellett: a világforradalom mint hosszabb történelmi folyamat Oroszországban is elkezdődhet („az orosz forradalom mint szikra"). Noha pontosan tudta, hogy ez „csak" történelmi lehetőség, ám azt is tudta, hogy a háborúnál rosszabb már nem jöhet (noha a kapitalista civilizáció nem járta a végét). Ezen „egyszerű" felismerések Lenin marxizmusa fontos politikai konklúzióinak bizonyultak, amelyekkel az európai munkásmozgalom olyan vezérei, mint Rosa Luxemburg vagy Karl Liebknecht szolidárisak voltak.

Az elemzésben az igazi probléma 1917-tel kezdődött. Mivel a történelem végső soron más útvonalon haladt, mint az addigi marxizmus, beleértve Lenint, feltételezte. Lenin elméletében a politikai forradalom a társadalmi forradalom részeként fogalmazódott meg, ami az egész forradalmi átalakulás egyetemességét és mélységét reflektálta, ám a történelem nem egyenes vonalú fejlődése súlyos ellentmondásokat szült. Vagyis az orosz forradalom az ismert világtörténeti korlátozottság alá került, aminek hatása alatt Lenin arra a következtetésre jutott, hogy a „félperifériás" orosz forradalom történelmi hivatása a szocializmus kulturális-civilizatórikus és gazdasági-pszichológiai előfeltételeinek helyi megteremtése addig, amíg az orosz történelmet a világfejlődés ki nem lódítja az „ezer éves" megrögzöttségek bilincseiből, s nem integrálódik az új európai szocialista civilizációba. Ezzel kapcsolatban számtalan megjegyzése, elemzése maradt fönn 1917 októbere után, beleértve utolsó írásait is. Ez a történelmi korlátozottság – egyébként nagyon is a történeti dialektikának megfelelően – csak torz és egyoldalú módon „engedte" a szocializmus felvetését. Az autentikus szocializmus, a közösségi társadalom megvalósítása helyett – az állami közösség bürokratikus szisztémája felé vezetett az út.

Lenin marxizmusában a forradalom problémája kezdettől összekapcsolódott az állam és a társadalom viszonyának kérdésével. Mint utaltunk rá, az „ellen-nyilvánosságról", az „ellen-hatalomról" (szociáldemokrata sajtó, vitaklubok, önképzőkörök, a proletárok pártja), a társadalmi önszerveződés hálózatáról kialakított koncepciója (szovjetek, szakszervezetek és más társadalmi érdekvédelmi struktúrák) hamar betemetődött az ő maga által is életre hívott rendszer hatalmi szükségletei, végső soron az egypártrendszer alá. Elvileg a forradalom az egész társadalom önszerveződésen alapuló rendszere előtt tisztítja meg az utat, hogy létrejöjjön az alulról felfelé felépülő önkormányzó szisztéma, amelyben a társadalomtól elkülönült bürokratikus intézményrendszer nem szilárdulhat meg.²² E történelmi feladat megvalósíthatósága feltételezte a nemzetközi forradalom támogatását.

A történelem amennyire igazolta Lenin marxizmusát az orosz forradalomra vonatkozóan, annyira nem igazolta a forradalom után fejlődésére vonatkozó elképzeléseit és reményeit. 1917 előtt a politikai koncepciójának egyik sarkalatos pontja volt a demokrácia kérdésköre, amely a forradalomhoz vezető úton az átmeneti szakaszokat reflektálta. Elméletében a polgári demokrácia, illetve demokrácia-felfogások kritikáját, amely a kapitalizmus-kritikájával összefüggésben mutatta meg a polgári rendszer elnyomó funkcióit, nem egyszerűen a demokrácia gazdasági és szociális dimenzióival támasztotta alá. Hanem új politikai-szervezeti követelményrendszert is felvázolt: a polgári demokrácia plebejus demokráciává, majd munkásdemokráciává („félállam") alakult át, amely az egész társadalmi-gazdasági rendszerváltozás hatalomszerkezeti átalakulását reflektálta.

A munkásdemokrácia (amely elvben és gyakorlatban diktatúra a régi rendszer védelmezőivel szemben, „proletárdiktatúra"!) nagyon hamar – a társadalmi felhajtóerők hiányában – „pártdiktatúrába" (Lenin) csapott át, amely Lenin marxizmusának fontos fogalmává vált. Erre a helyzetre Lenin a maga marxizmusában azt az elméletileg is körvonalazott választ hagyta örökül, hogy a szocializmus nemcsak hogy nem bevezethető, hanem számos átmenetre lesz szükség („átmenet az átmenetekben"). De a „pártdiktatúra" meghaladásának elméleti és politikai dimenziói elhomályosultak, majd elsüllyedtek a hatalom önfenntartás szükségletei szerint.

7. A szocialista perspektíva: a megoldatlan ellentmondás

Lenin marxizmusának – már csak a történelmi és a biológiai idő szorítása miatt is – gyakorlati értelemben csak nagyon korlátozott válaszra futotta a tekintetben, hogy a szovjethatalomnak saját társadalmi bázisával szemben is diktatúrát kellett alkalmaznia. Egyrészt a politikai elnyomást kompenzálni szándékozott azzal, hogy a „fennmaradt" és egyre erősödő állammal szemben meghirdette: „a munkásosztály védje meg magát a „saját államával" szemben" – no de ugyanennek az államnak a támogatásával? Vagyis a munkásság konfrontálódjon az állammal, ugyanakkor védje meg az államot a maga intézményeivel? Ennek az ellentmondásnak nem volt dialektikus megoldása. Másfelől megoldhatatlan ellentmondásnak bizonyult az is, hogy a pártot és az államot, amelyeknek nagysága egyenes arányban állt a szocializmus megvalósításához szükséges feltételek hiányával, felruházta a „gazdaságon kívüli kényszer" gyakorlásának lehetőségével. („A barbár viszonyokat Nagy Péter is barbár eszközökkel söpörte ki".) Lenin marxizmusában a társadalmi önvédelem korábbi elmélete és praxisa nem egyszerűen elhalványult, hanem azt később végleg elsöpörte a sztálini fordulat, ami az államszocializmus majdani bukásába²³ is nyilvánvalóan belejátszott.

A „zsákutcás" hadikommunizmus, azaz egy specifikus „államszocializmus" katonai kényszerintézkedéseinek dezideologizálódása, annak felismerése, hogy a társadalmi formaváltás csak részlegesen mehet végbe, Lenin marxizmusában teoretikusan is tudatosodott: a NEP körülményei között sem a közvetlen munkásdemokrácia, sem a társadalmi önkormányzásra épülő közösségi gazdálkodás nem emelkedhetnek uralkodó formává. Lenin marxizmusa formációelméleti értelemben az „átmeneten belüli átmenet" ezen fázisát a szovjet állam által ellenőrzött „államkapitalizmusként" azonosította.²⁴

Lenin alapvető felismerése a forradalom után szakaszában ("minthogy analfabéták vagyunk") éppen az volt, hogy Oroszországban egyszerre kell a nyugati technikai és kulturális civilizáció alapvető vívmányait elsajátítani és létrehozni egy vegyes gazdaságot, amelyben a különböző szektorok versenye zajlik, de a társadalmi-közösségi szektorokat a szovjet állam hivatott támogatni. A „modernizációnak" meg kell termékenyítenie az állami és társadalmi-közösségi szektorokat. Tehát Lenin marxizmusának a funkciója éppenséggel nem az volt, hogy eljátssza a liberalizmus XIX. századi nyugat-európai szerepét, hanem hogy kombinálja a különféle, egymással összefüggésbe hozható gazdasági szektorokat, kultúrákat stb. Láttuk, Lenin marxizmusában az objektív történelmi feltételek kibékíthetetlen ellentmondást hoztak létre a gyakorlati „hatalomfenntartó filozófia" és társadalmi-gazdasági (kommunizmus) elmélete között.

* * *

Tehát összefoglalóan szólva Lenin egész életműve azt tükrözi, hogy számára a marxizmus mint elmélet és világnézet és mint politikai praxis a kapitalizmus gyakorlati meghaladásáról szólt, nem valamiféle elvont, önmagáért való szaktudomány, netán „elvont filozofálás" az élet értelméről. A tudomány és a filozófia itt „csupán" e cél elérésének eszköze. Lenin marxizmusának kiindulópontja saját történelmi hátterének pontos feltérképezése volt, gondolkodásának és egész tevékenységének középpontjában az oroszországi és a nemzetközi proletárforradalom lehetőségének kifürkészése, e ennek részeként a lehetőség gyakorlati megvalósítása állt.

A forradalmi „választás" itt vizsgált konkrét történeti formája – a végcél, a társadalmi egyenlőség, azaz a társadalmi osztályok megszűntetésének és a szabadság megteremtésének nézőpontjából tekintve – a történelmi körülményeken megfeneklett, ugyanakkor a világ közösségi átalakításának módszertana túlélte a gyakorlati kísérlet bukását. Ez az az ellentmondás, amelyet a marxista hagyomány modern irányzatai nap mint nap megélnek, a következtetések levonása folyamatban van.

Jegyzetek

¹ Jelen tanulmány egy – néhány elemében az Eszmélet korábbi számaiban publikált – nagyobb kutatás főbb következtetéseinek összefoglalása. Ezért a szokásos lábjegyzetektől eltekintek, csupán néhány, a kifejtés szempontjából fontosabb munkát jelölök meg. Az írás összefoglaló műfaja címében is tükröződik, amennyiben nem öleli föl Lenin munkásságának teljességét sem terjedelmi, sem tartalmi vonatkozásban, főképpen társadalombölcseleti, társadalomelméleti munkásságára, „gondolkodásának összefüggésére" koncentrál.

² Eme intellektuális „destrukció" szellemi kísérlete R. Service monumentális, három kötetes műve volt, amelynek első – még a 80-as években íródott kötete – Lenin „nagyságának" tudatában készült, a másik két kötet a 90-es években Lenin gondolatainak, lényegében, „összefüggéstelenségéről" szól, amely „kimerül" a terror és diktatúra narratívájának apológiájában. (Lásd mindenekelőtt. Robert Service: Lenin: a Political life. Vol. III. Macmillan Press LTD, London, 1995.)

³ Lenin tevékenységének ezt a jelentőségét már Gramsci felfogta a maga teljességében. Vö.: A. Gramsci: Filozófiai írások. Budapest, Magvető, 1970. 93-94.

⁴ Lenin négy ilyen „összeomlásból" keresett kiutat: a tradicionális Oroszország összeomlása és az orosz kapitalizmus felemelkedése a századfordulón, az orosz-japán háború és az 1905-ös forradalom; az első világháború, majd az 1917 forradalmas esztendő, az önkényuralom összeomlása; végül a polgárháborús pusztulás.

⁵ E kérdésekre vonatkozóan igen termékeny, az új korszak nézőpontjából felvetett gondolatok, fejtegetések találhatók pl.: Savas Michael-Matsas (Lenin and the Path of Dialectic. in: S. Budgen, S. Kouvelakis és S. Zizek [szerk.] Lenin Reloaded Toward a Politics of Truth. London, Duke Univ. Press, 2007, 101-119.) és Stathis Kouvelakis (Lenin as Reader of Hegel: Hypotheses for a Reading of Lenin's Notebooks on Hegel's The Science of Logic. In: Uo.: 164-204.) tanulmányában.

⁶ Szabó András György Lenin marxizmusát, „a proletárforradalom világnézetét" már a 70-es években nem az államszocializmus legitimációs ideológiája felől közelítette meg, ami már akkor a hivatalos „aufklerista" értelmezésekkel szembeni erős polémia volt. (A proletárforradalom világnézete. Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1977.)

⁷ Lenin marxizmusát átvezetni a 21. századba a rendszerkritikai baloldalon nem személyes vállalkozás vagy kísérlet kérdése, nemzetközi jelenségről van szó, amelyet legutóbb igen találó címen „világszerte jól ismert teoretikusok" egy csoportja találó címen foglaltak össze.

⁸ Hazájában, noha megmaradt a „hivatalos" kommunista pártban és annak keretein kívül is a sztálini eredetű Lenin-kultusz számos, néhol vallásos tendenciájú komponense, ugyanakkor semmiféle komoly elméleti elemzés, módszeres feldolgozás nem készült ezen örökség történelmi jelentőségéről és aktualitásáról, bár szaktudományos téren született egy-két igen kiváló életrajz született, valamint fontos munkák keletkezetek Lenin emberi arculatának hiteles felvázolása céljából – szemben a tengernyi „ Lenin-faló" (copyright V. Loginov) irodalommal.

⁹ Ehhez a fejlődéshez Kautsky reformizmus előtti felfogásának elsajátításán keresztül jutott el. Főképpen az osztálytudat, az agrárkérdés, a nemzeti kérdés megközelítése terén (lásd. DAz út a hatalomhoz stb.), másfelől Marxhoz „visszatérve" fordult vele szembe az első világháború kitörésének periódusában.

¹⁰ A lenini hagyaték körüli viták történeti rekonstrukciójához lásd Krausz Tamás-Mesterházi Miklós: Mű és történelem. Viták Lukács György műveiről a húszas években. Gondolat, 1985. (különösen a IV. fejezet „A lenini hagyatékról", 101-129.)

¹¹ Lenin szovjet „russzifikálása", amely egy elvont univerzalizmusban öltött testet megerősítette a vele elvileg szembenálló „polgári" russzifikálás törekvését, amely Lenin marxizmusát „megfosztotta" minden egyetemességétől, elintézte mint valami „helyi jelenséget".

¹² A későbbi legitimációs célú „szisztematizálások" ezt a tényt mégsem ismerhették be, hiszen maga az államszocializmus tűnt az elméleti szocializmus inkarnálódásának, mely „eljárás" mögött például a hivatalos ideológiai legitimációnak az a „csalása" húzódott meg, hogy az állami tulajdont társadalmi tulajdonként tüntették föl. Noha marxista értelmiségi körökben, nem csak Nyugaton, hanem például Magyarországon is, főleg a 80-as évek közepétől már voltak ellenkező előjelű útkeresések. Példának okáért az Eszmélet folyóirat ilyen útkeresésből nőtt ki.

¹³ Krupszkaja tanúsága szerint  amikor Lenint – nem sokkal halála előtt – maga Trockij hasonlította Marxhoz, Lenin megtisztelve érezte magát, de túlzásnak tartotta, mivel – ezt Lenin igazán tudta – ő maga nem dolgozott ki sem önálló tudományos módszertant, sem a marxizmustól megkülönböztethető elméletet. A bürokratikus rendszerteremtés idegen volt Lenintől, amire olyan eredeti interpretátora is felfigyelt, mint A. Gramsci. Az olasz filozófus Buharin Lenin által is elutasított antidialektikus „rendszerteremtését" bírálva jegyezte meg a formális rendszeralkotással vitázva: „Általában azt hiszik, hogy a tudomány feltétlenül rendszert »jelent«, s ezért derűre-borúra rendszereket szerkesztenek, amelyek a rendszer szükséges belső koherenciája helyett csupán annak mechanikus külsőségeivel rendelkeznek." Gramsci i. m. 190.o.

¹⁴ Lukács György: A tömegek spontaneitása és a párt aktivitása. In. üő: Történelem és osztálytudat. Budapest, Magvető, 1971, 172-173.

¹⁵ Vö.: Lukács György: A társadalmi lét ontológiájáról. III. kötet Prolegomena. Budapest, Magvető Kiadó, 1976. 270.

¹⁶ Uo. (Kiemelés – K.T.)

¹⁷ Uo. Megjegyzendő, hogy Lukács némileg túloz; a „relatív értéktöbblet" uralkodóvá válása csak a centrum-országokban történt meg.

¹⁸ Ennek a „hiánynak" a későbbi időkre gyakorolt súlyos „végzetes következményeit" is pontosan regisztrálta Lukács: „Az ideológiai általánosság ugyanis azt a lehetőséget Sztálin és követői számára, hogy saját politikai ideológiájukat, amely minden – valamennyire is lényeges – kérdésben pontos ellentéte volt [a Leninének], úgy állítsák be, mint ennek egyenes folytatását. Az eredeti koncepció ezáltal egyfajta szocialista-bürokratikus módon manipulált »citoyenség« eszközévé vált, amelyben formálisan szocialista módon egyesítették, s éppen ezért a jelen gyakorlata szempontjából kompromittálták a polgári dualizmus – Marx által felfedezett és Lenin által konkretizált – leküzdésének módját." (A társadalmi lét ontológiájáról. III. kötet i. m. 271.) Más kérdés most az, hogy a „gazdasági alapok" Lukács által javasolt átalakítási kísérletét az államszocializmus vezetői nem vállalták magukra, aminek egyik oka a munkásmozgalom minden aktivitásának felszámolásában keresendő.

¹⁹ Lenin általában negligálta a maga korabeli polgári szociológia és filozófia módszeres tanulmányozását, mert azokat a fennálló rend puszta apológiájaként fogta föl, csak annyiban tért ki rájuk, mint ellenfelekre, amennyiben azok behatoltak a szociáldemokrata gondolkodás és politika közegébe. Annál inkább elmélyült a marxizmuson és a szociáldemokrácián belüli irányzatok vizsgálatába (Plehanov, Bernstein, Kautsky, Hilferding). Ezt a korlátozottságát történeti szaktudományos vizsgálódásai során feladta, a polgári tudománytól sokat tanult és átvett, ahogyan ő nevezte annak „haladó korszakából", amely az első világháborúval véget ért, s a rendszer átlépett a destruktív, felbomló, „rothadó" szakaszába.

²⁰ Vö.: Szigeti Péter: Világrendszernézőben. Globális „szabadverseny" – a világkapitalizmus jelenlegi stádiuma. Budapest, Napvilág, 2004. 37. Igaza van a szerzőnek, hogy az egyenlőtlen fejlődés valós és rendkívül jelentős problémáját nem szabad túláltalánosítani, és zárójelbe tenni az egyenlő fejlődés kérdését. Ebben az értelemben Lenin és az egész keletkező kommunista mozgalom marxizmusa végső soron benne ragadt a viszonylagos elmaradottság történelmi talajában.

²¹ E „felfedezés" egyik régi képviselőjének legújabb összefoglalása: Kevin B. Anderson: The Rediscovery and Persistence of the Dialectic in Philosophy and in World Politics. In: Lenin Reloaded. i. m. 120-147. A „felfedezés" koncepciója először talán Henry Lefebre „La Pensée de Lenine" című 1957-es tanulmányában jelent meg (lásd uo. 138.). De hát a dialektika jelentőségét Lenin ouvre-jében bizonyos értelemben már a bolsevikok vitatták Lenin halálát követően. Hogy 1914-ben Lenin Hegel-olvasata „episztemológiai" vagy elméleti-politikai töréspontot rejt magában – noha ellentétes értelmezésben – olyan neves szerzőknél bukkant föl (talán nem véletlenül a 60-as évek végén) mint Roger Garaudy (Lenin. Párizs, PUF, 1968.), és L. Coletti (Il marxismo e Hegel. Editori Laterza, 1968.) Lásd még e korszakból: Marcel Liebman: Leninism under Lenin. Jonathan Cape, London, 1975., (Édition du Seuil, 1973). A 80-as-90-es években az említett Kevin Anderson (Lenin, Hegel and Western Marxism: A Critical Studies. Urbana, Illionis, Univ. Of Illionis Press) mellett Neil Harding munkásságára hívnám fel a figyelmet (Leninism. Durham, North Carolina, Duke University Press, 1996.) Érdekes vita zajlott Anderson – még Raya Dunaievskaya kezdeményezését folytató – „hegelianizáló" könyvéről a 90-es évek közepén. Nem lennénk igazságosak, ha nem jegyeznénk meg, hogy Magyarországon már a 70-es években e témakörhöz adalékokkal szolgált Hermann István és Szabó András György munkássága. Wirth Ádám egész könyvecskét írt „Lenin, a filozófusról", igaz, a régi „szaktárgyi" szemléletben. (Lenin a filozófus. Budapest, kossuth, 1971)

²² Mint közismert, az Állam és forradalomban áll előttünk ez a koncepció. Elméleti alapvetésében Marxnak már csaknem elfeledett nézeteit mozgósította: a szocializmus – mint egy hosszabb történelmi folyamat eredménye jelent meg, mint a kommunizmus első szakasza, amely a jövő lehetséges egyetemes fejleményeként szerepelt, mint, „a társult termelők közössége", a civilizált emberiség egyetemes szabadsága.

²³ A „bukás" fogalma, természetesen, egy meghatározott történelmi forma bukása.

²⁴ Az államszocializmus „nem tervezett" fejleményeinek „megideologizálása" Lenin marxizmusából teljesen hiányzik, mely „hiány" egyik elméleti forrása volt annak, hogy Trockij és később mások is (egészen J-P. Sartre-ig) oly vehemensen vitatták „a szocializmus egy országban" sztálini tézisének (1924. december) elméleti koherenciáját és értelmét.

Mély teoretikus dimenziókban mozog a Marx kutató szerző tanulmánya: egyfelől az alapító atya hagyatékának szisztematizálását állítja szembe a dialektika nyitottságával, másfelől a mozgalmi szükségletek tudománnyal szembeni eluralkodását látja érvényre jutni az oroszországi recepció során. Amikor is a társadalmi lét sajátlagos objektivitását a természettudományos megismerés szükségszerűségei vették át, á la Kautsky – szemben Antonio Gramsci korabeli törekvéseivel.

Bevezetés

A világra kevesen gyakoroltak olyan megrendítő hatást, mint Karl Marx. Bár halálát nagy csend övezte, életművének jelentősége meglepően rövid idő elteltével a történelemben szinte példátlan elismertséget nyert. Rá hivatkoztak Detroit és Chicago munkásai éppúgy, mint az első indiai szocialisták Kalkuttában. A forradalom után Moszkvában összehívott bolsevik kongresszus alaphangját az ő szellemisége adta meg. Eszméi inspirálták a munkásság politikai és szakszervezeti mozgalmainak programját és szabályzatait Európától Sanghajig.

Gondolatai végérvényesen megváltoztatták a filozófia, a történelem és a közgazdaságtan irányát.

Ám annak ellenére, hogy elméletét szerte a világon elismerik, mi több, munkája a XX. század folyamán az emberiség jelentős része számára domináns ideológiává és állami doktrínává is vált, és írásai széles körben hozzáférhetők, még mindig nem áll rendelkezésünkre műveinek korszerű, csonkítatlan és tudományos alaposságú kiadása. Az emberiség legjelentősebb gondolkodói közül Marx az egyetlen, akinek a művei erre a sorsra ítéltettek.

E sajátos helyzet legfőbb oka főképpen Marx oeuvre-jének alapvetően befejezetlen jellege. Az 1848 és 1862 között írt újságcikkektől eltekintve, melyek jórészt a New York Tribune című lapban – a korszak egyik legjelentősebb napilapjában – láttak napvilágot, az életében publikált munkáinak száma viszonylag alacsony volt, szemben a csak részben befejezett művekkel, illetve az óriási mennyiségű kutatási és jegyzetanyaggal. Jellemző, hogy amikor 1881-ben (tehát Marx életének vége felé) Karl Kautsky felvetette Marxnak, hogy szükség volna művei teljes kiadására, Marx így válaszolt: „Először is meg kéne írni őket."¹

Marx jóval több kéziratot hagyott hátra, mint amennyit megjelentetett. Ellentétben a közkeletű elképzeléssel, oeuvre-je töredékes, időnként egymásnak ellentmondó elemekből áll, s életművének ez az aspektusa ékes bizonyítéka egyik sajátos vonásának: a befejezetlenségnek. A szélsőségesen rigorózus módszer és a könyörtelen önkritika szinte lehetetlenné tette, hogy elkezdett műveinek többségét befejezze; a mélységes nyomor, az állandó betegségek, melyek egész életében kínozták; csillapíthatatlan szomja az új ismeretek befogadására semmit sem csökkent az évek múlásával, újabb meg újabb kérdések tanulmányozásához vezetett; és végül az utolsó éveiben megerősödött felismerése, hogy a történelem komplexitását szinte lehetetlen az elméleti megközelítés keretei közé zárni, egész intellektuális művének, mi több, magának az életének is elválaszthatatlan társává és átkává tette a befejezetlenséget. Egy kis részt leszámítva életművének kolosszális terve nem vált kézzelfogható valósággá. Szüntelen intellektuális erőfeszítései a megformálás sikertelenségébe fulladtak. Ám mindezek ellenére sem állíthatjuk, hogy életműve kevésbé volna zseniális, vagy hogy elképesztő szellemi hordereje kevésbé lenne termékenyítő hatású.²

Annak ellenére, hogy Marx hagyatéka töredékes jellegű, s hogy a szerző ösztönösen idegenkedett egy szisztematikus társadalmi doktrína kidolgozásától, a befejezetlen művet később szétzilálták, és helyébe új rendszer, a „marxizmus" lépett.

Marx és a marxizmus: töredékesség versus rendszerezés

Marx halála után 1883-ban Friedrich Engels volt az első, aki annak az elképesztően nehéz feladatnak szentelte magát (hiszen az anyag rendezetlen volt, a megfogalmazás sokszor homályos, a kézírás olvashatatlan), hogy barátja hagyatékát rendszerezze és kiadja. Engels elsődlegesen az eredeti anyagok rekonstrukciójára és válogatására, illetve a publikálatlan és töredékes szövegek kiadására törekedett, és ezzel egyidejűleg a korábban már megjelent szövegeknek az újbóli kiadására és fordítására vállalkozott.

Még ha akadtak is kivételek – mint például a Tézisek Feuerbachról című mű, mely 1888-ban a Ludwig Feuerbach és a klasszikus német filozófia vége című kötet függelékeként jelent meg, továbbá A gothai program kritikája, amelyet 1891-ben adtak ki -, Engels szinte kizárólag A tőke befejezésére koncentrálta kiadói erőfeszítéseit, mivel e nagy műből csak az első kötet látott napvilágot Marx életében. Engels e vállalkozásának, mely több mint egy évtizedig tartott, az volt a kimondott célja, hogy „összefüggő és a lehetőségekhez képest teljes művet"³ hozzon létre. Így szerkesztői tevékenysége során Engels a távolról sem végleges és egymástól gyökeresen különböző szövegek válogatását végezte el, és attól a céltól vezérelve, hogy az egész anyagot egységesítse, nem pusztán rekonstruálta A tőke második és harmadik kötetének genezisét és fejlődését (melyek igen távol voltak a végleges formától), hanem a kiválogatott részleteket egységesítve befejezett, kész kötetekként adta át a kiadónak.

Ám Engels saját írásaival már korábban is közvetlenül hozzájárult a hagyaték elméleti rendszerezéséhez. Az 1879-ben megjelent Anti-Dühring, amely szerinte „a Marx által és általam képviselt dialektikus módszernek és kommunista világnézetnek többé-kevésbé összefüggő kifejtésébe csapott át",⁴ döntő hivatkozási pontja lett a „marxizmusnak" mint rendszernek a megteremtése során, valamint a világban akkorra már széles körben elterjedt eklektikus szocializmusról való leválasztásakor. A szocializmus fejlődése az utópiától a tudományig még nagyobb jelentőséggel bírt: az először 1880-ban publikált mű az Anti-Dühring három fejezetének átdolgozása volt, kimondottan népszerűsítő célokat szolgált, és A Kommunista Kiáltványhoz hasonló népszerűségre is tett szert a későbbiekben.

Még ha egyértelmű különbség volt is az ilyesfajta népszerűsítő munkák – melyeket az enciklopédikus szintézisnek a végtelenségig leegyszerűsítő rövidítéseivel szembeni nyílt polémia eszközeként használtak – és a német szociáldemokrácia következő generációja által elfogadott populáris művek között, Engelsnek a természettudományokra való hivatkozása utat nyitott a szociáldarwinizmus evolucionista elméletének, melyet a munkásmozgalom nem sokkal később magáévá is tett.

Marx elmélete kétségtelenül kritikus és nyitott rendszer, mely néha enged bizonyos determinisztikus csábításoknak, ám a XIX. századi Európa kulturális klímájába került bele: ezt a kultúrát korábban soha nem tapasztalt mértékben hatotta át a szisztematikus elméletek iránti igény; az ilyen típusú elméletek között a darwinizmus volt a legnépszerűbb. Hogy megfelelő választ adjon erre a kihívásra, az újszülött marxizmus, mely a Kautsky szerkesztette Die Neue Zeit című folyóirat hasábjain koravén ortodoxiává érett, gyorsan alkalmazkodott ehhez a modellhez.

Meghatározó tényezőnek bizonyult, hogy ebben – a Marx műveit rendszerré alakító – folyamatban milyen módszereket alkalmaztak az elmélet terjesztésére. Előszeretettel jelentettek meg szintézisre törekvő könyvecskéket és tendenciózus, tömör kivonatokat, amint azt jól mutatják Marx művei korabeli kiadásainak adatai is. Mi több, néhány munkája egyre inkább a politika eszközévé vált; a szerkesztők mindig alakítottak rajtuk egy kicsit, úgyhogy valahányszor új kiadásban jelentek meg Marx művei, egyre jobban különböztek az első kiadástól. Ez a gyakorlat, melyre Marx hagyatékának töredékessége adott lehetőséget, a továbbiakban egyre gyakrabban társult Marx néhány művének cenzúrázásával. Az a kézikönyv, amely Marx elméletét világszerte hatékonyan vitte közel az olvasókhoz, s amely egyben nagyon erőteljes propagandaeszköz is volt, elkerülhetetlenül vezetett oda, hogy Marx eredeti koncepciója lényegileg átalakult. Ezt a kompletté gyúrt és megcsonkított, a pozitivizmussal kacérkodó marxi művekből származtatott anyagot abból a célból terjesztették, hogy a proletár párt gyakorlati szükségleteit szolgálja; ez az átszabás azonban elméletileg olyannyira elszegényítette és vulgarizálta az eredeti anyagot,⁵ hogy a végén már szinte nem is hasonlított eredeti önmagára, és Kritikből Weltansschauunggá (világszemléletté) alakult át.

Ezen folyamatok eredményeképpen egyfajta szisztematikus doktrína öltött testet, amolyan kezdetleges evolucionista világmagyarázat, megspékelve egy kis gazdasági determinizmussal: ez volt a II. Internacionálé (1888-1914) marxizmusa. A történelem automatikus előrehaladásába vetett szilárd, bár naiv meggyőződés vezette, és az az elvitathatatlan hit, hogy a kapitalizmust a szocializmus váltja fel; ebből logikusan következett, hogy ez az elmélet nem tudta értelmezni az aktuális fejleményeket, és miután elszakította a forradalmi gyakorlathoz fűződő szükségszerű kapcsokat, egyfajta fatalista kvietizmusban csúcsosodott ki, amely hozzájárult a fennálló rendszer stabilitásához.⁶ Ilyenformán ez a doktrína Marx elméletétől fényévnyi távolságra került; ő ugyanis már első munkájában kijelentette, hogy „a történelem semmit sem tesz […]; nem a »történelem« az, amely az embert eszközül használja fel a maga céljainak keresztülvitelére – mintha a történelem valamilyen különálló személy volna -, hanem a történelem nem egyéb, mint a maga céljait követő ember tevékenysége".⁷

A század vége felé a válságelméletet [Zusammenbruchstheorie] vagy a burzsoá-kapitalista társadalom küszöbönálló bukásáról szóló elméletet, melynek leglátványosabb kifejeződése az 1873 után kibontakozó, húsz éven át tartó nagy gazdasági válság volt, a tudományos szocializmus alapvető lényegének nyilvánították. Marx állításait, melyek a kapitalizmus dinamikus alapelveit, illetve még általánosabban a princípiumokon belül tapasztalható fejlődési tendenciákat⁸ szándékoztak felvázolni, olyan örökkévaló történelmi törvényekké formálták át, melyekből le lehetett vezetni a történelmi események alakulását, mi több, egyes konkrét részleteket is.

Az ellentmondásos, végnapjait élő kapitalizmus eszméje, melynek sorsa az automatikus összeomlás, kitapinthatóan jelen volt egy politikai párt első, tisztán „marxista" platformjának, az erfurti programnak az elméleti alapjaiban és Kautsky kommentárjában, melyben bejelentette, hogy a „kérlelhetetlen gazdasági fejlődés a természeti törvények szükségszerűségével vezet el a kapitalista termelési mód összeomlásához. A jelenlegi helyett egy új társadalmi forma megteremtése többé már nem pusztán kívánatos, hanem mára elkerülhetetlenné vált."⁹ Ez a legtisztább és legszignifikánsabb kifejeződése volt a korszakban érvényesülő koncepció lényegi korlátainak, de annak is, hogy milyen messzire került ez a koncepció attól az embertől, akinek a gondolatait kiindulópontnak használták.

Még Eduard Bernstein is, aki a szocializmust nem mint szükségszerűséget, hanem mint lehetőséget fogta fel, vagyis aki szakított a kortárs marxi interpretációkkal, Marxot hasonlóan erőltetetten értelmezte, s ez a felfogás ténylegesen nem különbözött a korszakban tapasztalható többi interpretációtól. A széles körben ismertté vált Bernstein-vita révén hozzájárul egy olyasfajta Marx-kép kialakulásához, mely ugyancsak hamis és mesterséges volt.

Az orosz marxizmus, mely a huszadik század folyamán meghatározó szerepet játszott Marx nézeteinek népszerűsítésében, a korábbinál is nagyobb hévvel követte a szisztematizálás és vulgarizálás eme pályáját.

S valóban, az orosz marxizmus legformátumosabb úttörője, Georgij Plehanov számára „a marxizmus teljes világkép",¹⁰ melyet egyszerűsítő monizmus jellemez, s melynek alapján a társadalom struktúrák feletti átalakulásai a gazdasági változásokkal egyidejűleg mennek végbe. V. I. Lenin 1909-es Materializmus és empiriokriticizmus című művében a materializmust úgy definiálja, mint ami „a természet objektív törvényszerűségének és e törvényszerűség az ember fejében való körülbelül hű visszatükrözésének felismerése".¹¹ Az emberiség akaratának és tudatának „kétségtelenül és szükségképpen"¹² alkalmazkodnia kell a természet szükségszerűségeihez.

Az ekkoriban zajló durva ideológiai konfliktusok ellenére a II. Internacionáléra jellemző elméleti vonások többsége tovább élt a III. Internacionálé kulturális mátrixát meghatározó elemekben. Ez a kontinuitás egyértelmű kifejezést nyert Nyikolaj Buharin 1921-ben kiadott, A történelmi materializmus elmélete című művében, mely szerint „a természetben és a társadalomban meghatározott rendszeresség, állandó természeti törvény érvényesül. E természeti törvény meghatározása a tudomány elsődleges feladata."¹³ Ez a társadalmi determinizmus, mely egészében a termelőerők fejlődésére koncentrált, azt a doktrínát eredményezte, mely szerint „az okok sokszerűsége, melyek a társadalomban éreztetik hatásukat, a legkevésbé sem mondanak ellent annak, hogy a társadalmi fejlődésnek egyetlen törvénye létezik".¹⁴

Ezzel a nézettel fordult szembe Antonio Gramsci, aki szerint a „kérdésfelvetés[e] (törvények, állandó, szabályos, egyforma irányvonalak keresése) azzal a – kissé gyermekes és naiv módon értelmezett – következménnyel kapcsolatos, hogy végérvényesen megoldják a történelmi események előreláthatóságának gyakorlati problémáját".¹⁵ Gramsci egyértelműen elutasítja, hogy Marx praxisfilozófiáját puszta szociológiára csupaszítják le, hogy „egy világnézetet mechanikus formagyűjteményre redukálnak, amely azt a látszatot kelti, mintha az egész történelem a zsebében volna",¹⁶ s ez az egyértelmű elutasítás annál is fontosabb volt, mert túllépett Buharin szövegén, és elmarasztalta ezt az általános tendenciát, mely később -példátlan módon – uralkodóvá vált a Szovjetunióban.

A Marx gondolatait eltorzító folyamatra a koronát a marxizmus-leninizmus „megteremtése" tette fel. Megfosztva azon funkciójától, hogy a cselekvés vezérfonala legyen, az elmélet ilyenformán a posteriori igazolássá degradálódott. Amikor napvilágot látott a „dialmat" (Dialekticseszkij materializm), mint „a marxista-leninista párt világnézete",¹⁷ akkor már nem volt visszaút. Sztálinnak az 1938-ban kiadott, A dialektikus és a történelmi materializmusról című, számtalan kiadást megért brosúrája kijelölte ennek a doktrínának az alapvető elemeit: a közösségi lét jelenségei, a „társadalmi fejlődés szükségszerű törvényei" „tökéletesen felismerhetők", és „a társadalom története szükségszerű társadalmi fejlődésként nyilvánul meg, és a társadalom történetének tanulmányozása tudománnyá lesz". Ez „azt jelenti, hogy a társadalomtörténet tudománya a társadalmi élet minden bonyolult jelensége ellenére éppen olyan egzakt tudomány lehet, mint például a biológia",¹⁸ és hogy, a fentiek következtében, a proletariátus pártjának az a feladata, hogy tevékenységét ezen alapok ismeretében végezze. Szembeszökő, ahogy a „tudományos" és a „tudomány" koncepciójának félremagyarázása eljutott egészen eddig a pontig. Marx végtelenül alapos és koherens elméleti kritériumokon nyugvó módszerének tudományossága helyébe a természettudományok módszerei léptek, melyek az ellentmondásnak mint olyannak nem adtak teret. Végül megfogalmazódott a történelmi törvények objektivitásának babonája, mely szerint ezek a törvények az emberi akarattól függetlenül működnek, akárcsak a természeti törvények.

A fentebb vázolt ideológiai katekizmus ugyanakkor tág teret biztosított a legmerevebb és legszigorúbb dogmatizmusnak. A marxista-leninista ortodoxia szigorú és merev monizmusra alapozott, s ennek elképesztően visszás hatása volt Marx műveire. Kétségtelen tény, hogy a szovjet forradalom révén a marxizmus mind társadalmilag, mind földrajzilag azokhoz a széles közegekhez is eljutott, ahonnan korábban ki volt rekesztve. Ám hangsúlyoznunk kell, hogy a marxizmus címén terjesztett szövegek többsége brosúra, párt-kézikönyv, különböző témájú „marxista" antológia volt, s kevésbé magának Marxnak az írásai. Ráadásul egyre több szövegét cenzúrázták, illetve egyes írásait szétszedték és átalakították: divatba jött például az a módszer, hogy céltudatosan válogatott, a szövegösszefüggésekből kiemelt idézetgyűjteményeket szerkesztettek Marx szövegeiből. Ehhez az eljáráshoz azért folyamodtak, mert műveiben előre meghatározott következtetésekhez kerestek igazolást, és a kiválasztott szövegeket olyanformán kezelték, mint ahogy Prokrusztész bánt el az áldozataival: ha túl hosszúak voltak, akkor megcsonkították őket; ha meg túl rövidek, akkor hozzátoldottak egy keveset.

Persze, tudjuk, milyen nehéz megvalósítani egy gondolatkör népszerűsítését úgy, hogy közben elkerüljük a sematizálást, hogy úgy vigyük végbe egy bonyolult elmélet széles körű megismertetését, hogy közben elméletileg ne üresedjen ki, és azt is tudjuk, hogy Marx művei esetében ez a feladat még a szokásosnál is nehezebb. Ám ami vele és gondolataival történt, annál elképzelni sem lehet rosszabbat.

A legkülönbözőbb szempontoknak megfelelően eltorzítva s az esetleges politikai céloknak alárendelve elméletét lezüllesztették és megmásították. A kritikai szemléletű eredeti művet a Bibliához hasonlóvá tették, és úgy is használták. Az így keletkezett szövegmagyarázatokból a legképtelenebb paradoxon született meg. Elméletének ezek az átalakítói figyelmen kívül hagyták szavait, melyben óva intett attól, hogy elméletét úgy olvassák, mint „recepteket […] a jövendő lacikonyhája számára".¹⁹ A figyelmeztetést olyannyira nem fogadták meg, hogy Marxnak, mint afféle „törvénytelen apának", a nyakába varrták az újonnan formálódott társadalmi rendszert. Ő, aki munkájával mindig rigorózusan kritikus volt, következtetéseivel viszont mindig elégedetlen, utóéletében a legmakacsabb doktrinerség forrásává torzult. Eszméit, melyek a történelem materialista koncepciójába vetett szilárd hiten alapulnak, minden más filozófus gondolatrendszerénél jobban kiszakították történelmi összefüggéseiből. Azt a meggyőződését, hogy a „munkásosztály felszabadítását magának a munkásosztálynak kell kivívnia",²⁰ teljesen kiforgatták, éppen ellenkezőjére változtatták, s olyan ideológiát varrtak Marx nyakába, amely a politikai élcsapatok és a párt vezető szerepét abban látták kifejeződni, hogy ők az osztálytudat elsődleges fenntartói és a forradalom vezetői. Marxot, aki annak az eszmének volt az elkötelezett képviselője, hogy az emberi teljesítmény kibontakozásának alapvető feltétele a munkaidő csökkentése, most a sztahanovista termelés mániákus krédójához igazították. Őt, aki meggyőződéssel hirdette az állam felszámolásának szükségességét, most az állam védőbástyájaként szerepeltették. Azt a gondolkodót, aki olyan mély érdeklődést tanúsított az emberi személyiség szabad kibontakozása iránt, és aki tiltakozott a burzsoá jogrend ellen, mondván, az a puszta jogegyenlőség mögé rejti a társadalmi egyenlőtlenséget, és aki azt mondta, hogy „A jognak nem egyenlőnek, hanem ellenkezőleg, egyenlőtlennek kellene lennie",²¹ olyan koncepcióba erőltették bele, amely a társadalmi élet kollektív dimenzióinak végtelen gazdagságát a homogenizálás homályába taszította.

Marx kritikai munkásságának eredeti befejezetlensége áldozatul esett az epigonok rendszerezési kényszerének, s ezek az epigonok kérlelhetetlenül addig lúgozták gondolatait, amíg azok teljesen feloldódtak és önnön ellentétükké váltak.

Marx és Engels művei kiadásának odüsszeiája

„Vajon Marx és Engels írásait […] a maguk teljességében elolvasta-e valaha akárki is, a közeli barátok és tanítványok szűk körén, valamint magukon a szerzőkön kívül?" – tette fel a kérdést Antonio Labriola 1897-ben Marxnak és Engelsnek azokkal a műveivel kapcsolatban, melyek akkoriban ismertek voltak. Következtetései egyértelműek voltak: „Szemmel látható, hogy mind ez idáig csak a beavatottak privilégiuma, hogy a tudományos szocializmus alapítóinak összes írását elolvassák"; „a történelmi materializmust egy sor mellébeszélés, félremagyarázás, groteszk torzítás, furcsa félreértelmezések és megalapozatlan kitalációk révén"²² terjesztik. Valóban, mint később a historiográfiai kutatások igazolták, az a korabeli általános vélekedés, hogy Marxot és Engelst sokan olvassák, a legendák köré tartozó tévhit volt.²³ Éppen ellenkező volt a helyzet: sok szövegüket csak nagyon nehezen lehetett elérni, illetve nagyon ritkán adták ki őket még az eredeti nyelven is. Az olasz tudós javaslata, hogy szervezzék meg „Marx és Engels minden munkájának teljes és kritikai kiadását", megkerülhetetlen szükségszerűség volt. Labriola úgy gondolta, nem kell az antológiák összeállítása, mint ahogy nincs szükség a testamentum juxta canonem receptum felvázolására sem. Ehelyett „a kritikai szocializmus két alapítójának minden politikai és tudományos tevékenységét, minden irodalmi termékét, legyenek bár alkalmiak, az olvasók rendelkezésére kell bocsátani […], mert ezek közvetlenül szólnak azokhoz, akiknek igényük van a befogadásukra".²⁴ Labriola terve több mint egy évszázaddal annak megfogalmazása után sem valósult még meg.

A filológiai értékelésen túl Labriola még egyéb, meglepő éleslátásról tanúskodó elméleti jellegű javaslatokat is tett – s éleslátása különösen meglepő, ha összevetjük véleményét a kortársaiéval. Szerinte Marx és Engels minden befejezetlenül maradt műve „töredéke annak a tudománynak és politikának, amely az állandó keletkezés állapotában van". Annak érdekében, hogy ne keressünk a munkákban „olyasmit, ami nincs bennük, és nem is kellene hogy bennük legyen", vagy éppen „a mindenkori történelem magyarázatának vulgáris változatát és szabálykönyvét", csak akkor lehet e műveket teljes egészükben megérteni, ha keletkezésük pillanatába és helyére helyezzük őket vissza. Másrészt, mondta Labriola, azok, akik „a gondolatot és tudást nem folyamatában értelmezik", „a doktrinerek és a legkülönfélébb öntelt emberek, akik nem tudnak bálványok nélkül létezni, az örökkévalóságig érvényes klasszikus rendszerek kiagyalói, a kézikönyvek és enciklopédiák összeállítói hiába keresik a marxizmusban azt, amit soha nem is szándékozott nyújtani senkinek sem":²⁵ vagyis a történelmi problémák összefoglaló, pontos, egyértelmű megoldását.

Az opera omnia megvalósításának természetes végrehajtója csak és kizárólag a Sozialdemokratische Partei Deutschlands lehetett volna, a Nachlaß őrzője, hiszen e párt tagjai rendelkeztek a legjelentősebb elméleti és nyelvi kompetenciával. Ugyanakkor azonban a szociáldemokrácián belül mutatkozó konfliktusok nemcsak hogy megakadályozták a nagy tömegű, kiadatlan Marx-írások publikálását, hanem a kéziratok szétszóródásához vezettek, s ezzel a rendszeres kiadás lehetőségét is megakadályozták.²⁶ Hihetetlen, de igaz, hogy a német párt egyáltalán nem törődött ezzel, s irodalmi hagyatékukat a lehető legnagyobb gondatlansággal kezelték.²⁷ Egyetlen teoretikusuk nem akadt, aki leltárba vette volna a két alapító elméleti hagyatékát. De nem foglalkoztak a levelezés összegyűjtésével sem, mely annyira szétszórt, mint amennyire kiterjedt volt, pedig nyilvánvaló, hogy nagyon hasznos forrásai lehetnek sok kérdés tisztázásának, mi több, sok esetben maguknak a műveknek a folytatásai.

A teljes életmű első kiadására, a Marx-Engels Gesamtausgabe (MEGA) megjelentetésére csak az 1920-as években került sor a moszkvai Marx-Engels Intézet igazgatójának, David Boriszovics Rjazanovnak a kezdeményezésére. Ám ez a vállalkozás is megfeneklett a nemzetközi munkásmozgalom zűrzavaros eseményein; e mozgalom gyakrabban állított akadályokat a kiadás útjába, mint ahányszor támogatta. A Szovjetunióban zajló koncepciós perek, melyek sajnos érintették a kiadáson dolgozó tudósokat is, illetve Németországban a nácik hatalomra kerülése miatt a kiadás munkálatai korán megszakadtak.²⁸ Ilyen ellentmondásos produktumot eredményezett az a merev ideológia, mely ihletét egy részben még tulajdonképpen feltáratlan életműből merítette. A marxizmus megerősítése és kikristályosodása, mint egyfajta dogmatikus corpus, hamarabb végbement, mint azoknak a szövegeknek a megismerése, melyeket Marx eszméi kialakulásának és fejlődésének megértéséhez meg kellett volna ismerni.²⁹ A MEGA-ban a korai művek közül csak 1927-ben látott napvilágot például A hegeli jogfilozófia kritikájához, 1932-ben az 1844-ben íródott Gazdasági-filozófiai kéziratok és A német ideológia. Ahogyan az korábban már A tőke második és harmadik kötetével megtörtént, ezeket az írásokat is úgy publikálták, mintha önálló művek volnának; s mint később kiderült, ez volt a forrása számos további interpretációs félreértésnek. Még később látott napvilágot néhány, A tőkét előkészítő fontos mű: 1933-ban jelent meg a vázlatos fejezet: A közvetlen termelési folyamat eredményei, illetve 1939 és 1941 között A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai, ismertebb nevén a Grundrisse, de ezek is kimondottan alacsony példányszámban. Ráadásul ezek a korábban nem publikált írások, a többi, ezeket követő művekhez hasonlóan, amikor végre megjelenhettek – vagyis amikor nem tartottak attól, hogy a szövegek aláássák az uralkodó ideológiai kánont -, olyan interpretációs körítést kaptak, mely a közvetlen politikai szükségletet igyekezett kielégíteni. A predeterminált interpretációkhoz őket igazoló kiegészítéseket fűztek, és ezzel hosszú időre megakadályozták Marx műveinek komoly újraértékelését.

Marx és Engels összes műveinek első orosz kiadására 1928 és 1947 között került sor a Szovjetunióban: ez a Szocsinenija (összes művek). A cím ellenére a gyűjtemény csak az életmű részleteit tartalmazta, de ezzel együtt is a (33 kötetben) napvilágot látott 28 mű akkoriban a két szerző mennyiségi értelemben legteljesebb kiadása volt. A második Szocsinenija, melyet 1955 és 1966 között adtak ki, 39 művet ölelt fel (42 kötetben). 1956-tól 1968-ig a Német Demokratikus Köztársaságban a Szocialista Egységpárt Központi Bizottságának kezdeményezésére Marx Engels Werke (MEW) címen 41 mű jelent meg 43 kötetben. Egy ilyen kiadás azonban, mely távolról sem volt teljes,³⁰ s melynek köteteit alaposan megterhelték a bevezető fejezetek és a jegyzetapparátus, a szovjet modell mintájára a marxizmus-leninizmus ideológiai szellemében kézen fogva kalauzolták az olvasót.

Egy újabb, második MEGA kiadásának terve az 1960-as években merült fel, s célja a két gondolkodó minden munkájának szöveghű és kiterjedt kritikai apparátussal ellátott publikációja volt. Sajnos azonban az 1975-ben megkezdett kiadás szintén félben maradt az 1989-es történelmi változásokat követően. 1990-ben a kiadás folytatása érdekében az amszterdami Internationaal Instituut voor Sociale Geschiedenis és a trieri Karl Marx Haus együttesen létrehozták az Internationale Marx-Engels-Stiftung (IMES) nevű intézményt. Az újjáalakulás nehézkes korszakát követően, amikor is megállapodás született az új kiadói elvekről, és a Dietz Verlag helyébe az Akademie Verlag lépett, 1998-ban újraindult az ún. MEGA2 sorozata.

A pesszimista előrejelzésekkel ellentétben, melyek érdektelenséggel számoltak, Marx újra elnyerte a nemzetközi tudóstársadalom érdeklődését. Gondolatainak értékét sokan újra felismerték; az európai, az egyesült államokbeli és a japán könyvtárak polcain található írásairól újra lefújják a port. Ennek az újrafelfedezésnek az egyik legszámottevőbb példája éppen a MEGA2 kiadása. A teljes projekt, melyben a legkülönfélébb szaktudományos érdeklődésű, a világ számos országából érkezett tudósok vesznek részt, négy szekcióban zajlik: az első az összes művel, cikkel és vázlattal foglalkozik – A tőkét kivéve; a második A tőke és az 1857-tel kezdődött előtanulmányok kiadását készíti elő; a harmadik feladata a levelezés rendszerezése; míg a negyedik a szemelvényekkel, kommentárokkal és széljegyzetekkel foglalkozik. A tervezett 114 kötetből már 53 napvilágot látott (13 az 1998-as újraindulás óta), melyek mindegyike két kötetből áll: a szövegből, illetve a hozzá tartozó kritikai apparátusból, mely tartalmazza a tárgymutatókat és jegyzeteket.³¹ Akkor érthetjük meg, hogy ennek a vállalkozásnak milyen óriási a jelentősége, ha arra gondolunk, hogy Marx kéziratainak jó része, terjedelmes levelezése és azoknak a kivonatoknak és jegyzeteknek az elképesztő mennyisége, melyeket szokása szerint olvasás közben készített, korábban még soha nem voltak elérhetők az olvasók számára.³²

Joggal merül fel a kérdés: milyen új Marx-kép alakul ki az új történeti-kritikai kiadás nyomán. Kétségtelen, hogy ez a most megmutatkozó, valóságos Marx különbözik a legtöbb követője és ellenfele fejében kialakult Marx-képtől. Írásai megismertetésének bonyolult feladata és művei egységes kiadásának hiánya, melyhez társultak még az eddigi kiadások alapvető hiányosságai, az epigonok hitvány munkája, a tendenciózus olvasatok és az ennél is nagyobb számú hibás interpretációk: mindezek együttesen eredményezik az óriási paradoxont: Karl Marx félreértett szerző, aki mélységes és szinte általánosnak tekinthető hozzá nem értés áldozata lett.³³ A kőbe faragott istenként a korábbi, antiliberális kelet-európai rendszerek számos terén ott díszelgő, Marxot ábrázoló szobrok dogmatikus bizonyossággal a jövőbe mutató figuraként ábrázolták, ezzel szemben ma olyan szerzőnek látjuk, aki írásainak nagy részét nem fejezte be, mert egészen haláláig további tanulmányokat folytatott annak érdekében, hogy téziseinek minél alaposabb tudományos hátteret biztosítson.

Műveinek újrafelfedezése végtelenül gazdag, problematikus és polimorf gondolatrendszert és gondolati horizontot vetít elénk; tágas térségeinek feltárásához számtalan ösvényt kell még a Marx Forschungnak (Marx kutatásának) bejárnia.

Marx, az a „döglött oroszlán"

Elméleti viták vagy politikai események mindig is jelentősen befolyásolták a Marx művei iránt tanúsított érdeklődést, és már a kezdetektől kétségtelenül voltak olyan periódusok, amikor az irántuk mutatkozó érdeklődés megcsappant. A „marxizmus válságától" a II. Internacionálé feloszlatásáig, az értéktöbblet-elmélet korlátairól folytatott vitáktól a szovjet kommunizmus tragédiájáig Marx elméletének bírálata jól érzékelhetően mindig túlmegy a mű konceptuális horizontján. Ugyanakkor mindig tapasztalható volt egy másik tendencia is, melynek jelszava a „visszatérés Marxhoz". Mostanában, úgy tűnik, újra felfutóban van e jelenség; ismét jelentkezik az igény, hogy műveire hivatkozzanak, s a politikai gazdaságtan bírálatától az elidegenedés megfogalmazásáig vagy a briliáns stílusban megírt, szellemes politikai vitairatokig művei ellenállhatatlan varázserőt gyakorolnak követőire és ellenfeleire egyaránt. Mindazonáltal, a század végén, amikor már teljes egyetértés uralkodott abban a kérdésben, hogy Marx eltűnt a történelem süllyesztőjében, hirtelen újra a történelem színpadán termett.

Miután megszabadult az instrumentum regni gyűlöletes szerepétől, melynek a múltban ki volt szolgáltatva, s megszabadult a marxizmus-leninizmus láncaitól, melyhez bátran kijelenthetjük, nincs semmi köze, Marx elméleti munkája újabb területeket hódított meg, és újra olvassák szerte a világon. Értékes elméleti hagyatékának teljes, pontos megismerése, önhitt bitorlóktól való visszavétele és elmélete alkalmazási korlátainak felszámolása ismét lehetővé vált. Ám ezzel együtt is igaz: ha Marx már nem is azonosítható a huszadik századi szürke „létező szocializmus" kőbe vésett szfinxével, ugyancsak hiba volna azt hinni, hogy elméleti és politikai hagyatéka olyannyira csak a múlthoz kapcsolódik, hogy már nincs semmi mondanivalója a jelen konfliktusairól, és nagy hibát követnénk el, ha gondolatrendszerét mumifikálódott, a múltban ragadt klasszikus elméletnek tekintenénk, melynek ma semmi jelentősége nincs, illetve ha mégis, akkor kizárólag a tudomány specialistái profitálhatnak belőle.

A Marx iránt mutatkozó érdeklődés megújulása jócskán túlnyúlik a tudósok szűk körén, akárcsak azok a roppant jelentős filológiai kutatások, melyek a marxi életmű sokrétű jellegére mutatnak rá – tekintettel magyarázóinak nagy számára. Marx újrafelfedezésének alapot ad a nagy gondolkodó azon szívós és kitartó erőfeszítése, hogy megmagyarázza a jelent: ennek megértésében és a jelen megváltoztathatóságának felismerésében Marx elmélete mindig is nélkülözhetetlen eszközünk marad.

A kapitalista társadalom válságjelenségeinek és a mély ellentmondásoknak, melyek e válságot kiformálják, a számbavételekor újra vissza kell térni ahhoz a szerzőhöz, akit 1989-ben elhamarkodottan félresöpörtek. Így Jacques Derrida kijelentése, hogy „mindenkor hiba lesz nem olvasni, nem újraolvasni és vitatni Marxot",³⁴ ami még néhány évvel ezelőtt is legfeljebb csak elszigetelt provokációnak tűnt, mára széles körben helyeslésre talált. Az 1990-es évek vége óta az újságok, folyóiratok, televíziós és rádióműsorok folyamatosan vitákat tartanak arról, hogyan magyarázható az a jelenség, hogy Marxot tekinthetjük korunk legjelentősebb gondolkodójának.³⁵ 1998-ban, megjelenésének 150. évfordulóján a Kommunista Kiáltványt a világ minden táján tucatnyi nyelven adták újra közre, és a méltatások nemcsak azt az érdemét emelték ki, hogy az emberiség történetében mindmáig ez a legtöbbet forgatott politikai szöveg, hanem arra is rámutattak az elemzők, hogy ez a mű a kapitalizmus fejlődési tendenciáinak legpontosabb, legelőrelátóbb vázlata.³⁶ Mi több, a Marxszal foglalkozó irodalom, amely gyakorlatilag eltűnt 15 évvel korábban, sok országban van újjászületőben, és a tanulmányok sora³⁷ mellett egyre több nyelven látnak napvilágot olyan könyvek, melyek azzal a kérdéssel foglalkoznak: Miért is tanácsos ma Marxot olvasni? Hasonló konszenzust figyelhetünk meg azon folyóiratok esetében is, melyek helyet adnak a Marx életművéről folyó vitáknak és a különböző marxizmusértelmezéseknek,³⁸ de joggal említhetjük itt a marxi elmélet vizsgálatának szentelt nemzetközi konferenciákat, egyetemi kurzusokat és szemináriumokat is. Végül, ha mégoly bátortalanul és gyakran zavaros formában is, az alternatív globalizációs mozgalmak közvetítésével Latin-Amerikától Európáig politikai értelemben is megélénkül a Marx művei iránti érdeklődés.

Mi maradt mára a marxi életműből?; mennyiben hasznosíthatók gondolatai az emberiség felszabadulásért folyó harcában?; életművének mely része a legtermékenyítőbb korunk folyamatainak bírálata szempontjából?; hogy lehetséges „meghaladni Marxot Marxszal együtt"? – íme néhány azon kérdés azok közül, melyek válaszra várnak, s melyek megítélése távolról sem egyértelmű. Ha van a jelenkori Marx-reneszánsznak biztos pontja, akkor az éppen abban a diszkontinuitásban ragadható meg, mely az előző korszak monolit ortodoxiáit jellemezte, s mely ortodoxiák korábban meghatározták és alapvetően korlátozták ennek a filozófusnak a megítélését. Annak ellenére, hogy vitathatatlanul léteznek bizonyos korlátok, és kétségtelenül fennáll a szinkretizmus kockázata, mégis elmondhatjuk: beköszöntött az a korszak, amely már sokféle Marxot ismer, és valóban, a dogmatizmus korszakát követően nem is lehet ez másképp. Az elméleti és gyakorlati kérdésekkel foglalkozó kutatás, a tudósok új nemzedékének és a politikai aktivistáknak a közös feladata, hogy ezekre a kérdésekre megtaláljuk a választ.

Az emberiség számára nélkülözhetetlen Marx-imázsok közül legalább kettőt fel kell idéznünk. Az egyik a kapitalista termelési mód kritikusának képe: annak az analitikus, éles szemű és fáradhatatlan kutatónak a képe, aki ösztönösen megérezte és globális szempontból elemezte a kapitalista fejlődés tendenciáit, és aki a polgári társadalmat mindenki másnál pontosabban írta le. Ő az a gondolkodó, aki elutasította, hogy a kapitalizmusra és a magántulajdonra mint kőbe vésett, az emberi természetben gyökerező, elkerülhetetlen történeti jelenségre tekintsen, és aki ma is lényegi javaslatokkal segíti azokat, akik a neoliberális gazdasági, társadalmi és politikai szervezetekkel szemben alternatívát kívánnak állítani. A másik Marx-kép, amelynek szintén óriási a jelentősége napjainkban, a szocializmus teoretikusáé: hiszen Marx volt az a gondolkodó, aki elutasította az államszocializmus eszméjét, melyet Lassalle és Rodbertus már akkoriban támogatott; és ő volt az a gondolkodó, aki a szocializmust a termelési viszonyok átalakulása egyik lehetséges formájának tekintette, nem pedig a társadalmi problémákra adott cukormázas nyugtatószernek.

Marx nélkül politikai afáziára ítéltetünk, és egyértelműnek látszik, hogy az emberiség emancipációjának ügye nem mehet előre az ő segítsége nélkül. Marx „szelleme" arra ítéltetett, hogy még jó sokáig kísértse a világot, és újra felrázza az emberiséget az apátiából.

(Fordította: Baráth Katalin)

Jegyzetek

¹ Karl Kautsky: Mein Erster Aufenthalt in London. In Benedikt Kautsky (ed.): Friedrich Engels' Briefwechsel mit Karl Kautsky. Danubia Verlag, Wien, 1955, 32.

² Vö. Maximilien Rubel: Marx critique du marxisme. Paris, Payot, 2000, 439-440.

³ Friedrich Engels: Előszó A tőke II. kötetéhez. Budapest, Kossuth, 1973, 3.

⁴ Friedrich Engels: Előszó. In: Anti-Dühring. MEM. Budapest, Szikra, 1950, 9.

⁵ Vö. Franco Andreucci: La diffusione e la volgarizzazione del marxismo. In Eric J. Hobsbawm et al. (eds.): Storia del marxismo. Vol. 2, Einaudi, Turin, 1979, 15.

⁶ Vö. Erich Matthias: Kautsky und der Kautskyanismus. In Marxismusstudien, II. Tübingen, Mohr, 1957, 197.

⁷ A szent család. Karl Marx és Friedrich Engels művei, 2. kötet. Kossuth, Budapest, 1971, 91-92.

⁸ Vö. Paul M. Sweezy: The Theory of Capitalist Development. Monthly Review Press, New York – London, 1942, 19, 191.

⁹ Karl Kautsky: Das Erfurter Programm, in seinem grundsätzlichen Teil erläutert. Verlag J.H.W. Dietz Nachf. GmbH, Hannover, 1964, 131. sk.

¹⁰ Gheorghi V. Plekhanov: Fundamental Problems of Marxism. Martin Lawrence Ltd., London, é. n. 3-4.

¹¹ Lenin: Materializmus és empiriokriticizmus. LÖM. Budapest, Szikra, 1949. 2. kiadás, 151. (Czóbel Ernő fordítása).

¹² Uo. 187.

¹³ Nikolai I. Bukharin: Theory of Historical Materialism. International Publishers, Moscow, 1921, 18.

¹⁴ Bukharin: i. m. 248.

¹⁵ Antonio Gramsci: Filozófiai írások. Budapest, Kossuth, 1970, 194-195.

¹⁶ Gramsci: i. m. 182.

¹⁷ Joszif V. Sztálin: A dialektikus és a történelmi materializmusról. Budapest, Szikra, 1945.

¹⁸ Sztálin: i. m. 13-15.

¹⁹ Karl Marx: A tőke I. Utószó a második kiadáshoz. Budapest, Magyar Helikon, 1967, 21.

²⁰ A Nemzetközi Munkásszövetség ideiglenes szervezeti szabályzata MEM. Budapest, Kossuth 16. kötet 12.

²¹ A gothai program kritikája MEM. Budapest, Kossuth 19. kötet, 19.

²² Antonio Labriola: Discorrendo di socialismo e filosofia, Scritti filosofici e politici. Ed. Franco Sbarberi. Einaudi, Turin, 1973, 667-669.

²³ Marx életrajzának írói, Borisz Nyikolajevszkij és Otto Maenchen-Helfen helyesen állítják könyvük bevezetőjében, hogy „a sok ezer szocialista közül legfeljebb ha egy olvasott Marxtól gazdasági tárgyú munkát; a sok ezer antimarxistából pedig még egy sem akad, aki Marxtól bármit olvasott volna". Vö. Karl Marx. Eine Biographie. Dietz, Berlin, 1976, VII.

²⁴ Labriola: i. m. 672.

²⁵ Uo. 673-677.

²⁶ Vö. Maximilien Rubel: Bibliographie des œuvres de Karl Marx. Rivière, Paris, 1956, 27.

²⁷ Vö. David Ryazanov: Neueste Mitteilungen über den literarischen Nachlaß von Karl Marx und Friedrich Engels. In Archiv für die Geschichte des Sozialismus und der Arbeiterbewegung. Hirschfeld, Leipzig, 1925. Lásd különösen: 385-386.

²⁸ Rjazanovot elbocsátották, 1931-ben deportálták, a művek kiadása pedig 1935-ben megszakadt. Az eredetileg tervezett 42 könyvből mindössze 12 látott napvilágot (13 kötetben). Vö. Marx-Engels: Historisch-kritische Gesamtausgabe. Werke, Schriften, Briefe. A Rjazanov vezette Marx-Engels Intézet (1933-tól Moszkvai Marx-Engels-Lenin Intézet), szerk. David Ryazanov (1932-től Vladimir Adoratskij), Frankfurt am Main – Berlin – Moskau – Leningrad, Marx-Engels-Verlag, 1927-1935.

²⁹ Vö. Rubel: i. m. 81.

³⁰ A kiadás például nem terjedt ki az 1844-ben íródott Gazdasági-filozófiai kéziratokra vagy a Grundrissére; ezeket a műveket csak később csatoltak a sorozathoz. Ugyanakkor a más nyelveken megjelent analóg kiadások, mint például a magyar nyelvű, a MEW kötetein alapultak. Ennek a kiadásnak 2006-ban indult meg a reprint megjelentetése.

³¹ Részletes információk a MEGA2-ről a következő honlapon találhatók: www.bbaw.de/vs/mega

³² Vö. Marcello Musto: Karl Marx: a befejezetlenség egyetemleges bája (Marx-Engels-Gesamtausgabe). Eszmélet, 72 (2006), 96-99.

³³ Az itt vázolt „marxista" félreértésektől nem állnak távol a liberálisok és konzervatívok „antimarxista" félremagyarázásai, mert azokat meg az előítéletes ellenséges érzület hatja át éppilyen mélységesen.

³⁴ Jacques Derrida: Marx kísértetei. Pécs, Jelenkor, 1995, 23.

³⁵ Az első, ilyen szellemben íródott elemzés, melynek bizonyos visszhangja támadt, John Cassidynek a „The return of Karl Marx" című cikke volt (The New Yorker, 1997. október 20., 248-259.). Aztán jött a BBC, amely az évezred legjelentősebb gondolkodójává Marxot választotta. Néhány évvel később a Nouvel Observateur című hetilap egy teljes számot szentelt a következő témának: „Karl Marx – le penseur du troisième millénaire?" (Karl Marx – a harmadik évezred gondolkodója?), 2003. október 1. Nem sokkal később Németország fejezte ki elismerését az előtt a férfi előtt, aki annak idején negyven évnyi száműzetésre kényszerült: 2004-ben a ZDF, az egyik országos televíziós csatorna több mint 500 000 nézője Marxot nevezte minden idők harmadik legmeghatározóbb német személyiségének (ugyanakkor első helyezett lett a „jelenkori relevancia" kategóriában), és a legutóbbi politikai választások során (2005. augusztus 22-i számában) a híres képes újság, a Der Spiegel címlapjára tette Marx arcképét, amint győzelmi jelet mutat, s a képaláírás így szólt: „Ein Gespenst kehrt zurück" (Egy kísértet visszatér). E különös sorozatra a BBC 4-es csatornája által kezdeményezett 2005-ös közvélemény-kutatás tette fel a koronát. A kutatás során véleményüket nyilvánítók Marxot nevezték meg az angol hallgatók által legjobban tisztelt filozófusként.

³⁶ Különösen Eric Hobsbawm: „Introduction" to Karl Marx-Friedrich Engels. In The Communist Manifesto. Verso, London, 1998.

³⁷ Lehetetlen volna felsorolni azt a sok könyvet, amely az utóbbi évek során látott napvilágot, de itt és most felsoroljuk azokat, amelyek a legszélesebb körű és kimondottan jó kritikai fogadtatásban részesültek. Két új és népszerű életrajz irányította a figyelmet a trieri gondolkodó élettörténetére: Francis Wheen: Karl Marx. Budapest, Napvilág Kiadó, 2004; Jacques Attali: Karl Marx ou l'esprit du monde. Fayard, Paris, 2005.

Moishe Poistone könyve, a Time, Labour and Social Domination (CUP, Cambridge) 1993-ban, megjelenésekor szinte észrevétlen maradt, azóta viszont számtalan utánnyomást ért meg; akárcsak az a szöveg, melyet Terrell Carver írt: The Postmodern Marx (Manchester University Press, Manchester, 1998); és Michael A. Lebowitz: Beyond Capital. Palgrave, London, 2003 (2. kiadás), amelyek ugyancsak Marx elméletének egészen eredeti interpretációi.

Marx korai munkáinak elemzését adja egy nemrégiben kiadott könyv: David Leopold: The Young Karl Marx: German Philosophy, Modern Politics, and Human Flourishing. CUP, Cambridge, 2007.

A Grundrisse megírásának 150^. évfordulójára jelenik meg majd Marx jelentős kéziratainak gyűjteménye, melyeket a legfontosabb nemzetközi Marx-kutatók tanulmánygyűjteménye kísér: Marcello Musto (szerk.): Karl Marx's Grundrisse: Foundations of the Critique of Political Economy. Routledge, London – New York (megjelenés 2008-ban).

Fontos továbbá John Bellamy Foster írása, a Marx's Ecology. Monthly Review Press, New York, 2000; és Paul Burkett: Marxism and Ecological Economics. Brill, Boston, 2006. Mindkettő a környezeti probléma felől közelíti meg Marxot.

Végezetül, mint a világszerte megnyilvánuló érdeklődés bizonyítékát, mindenképp meg kell említenünk a latin-amerikai elméleti szakember, Enrique Dussel ezen kérdéssel foglalkozó, jelentősebb művekből készített angol nyelvű fordítását: Towards an unknown Marx. Routledge, London, 2001; valamint a Hiroshi Uchida szerkesztésében kiadott, japán kutatók által készített elemzéseket tartalmazó Marx for the 21^st century című könyvet (Routledge, London, 2006); akárcsak a kínai kutatók újabb generációjának elméleti fejlődését, akik egyre otthonosabban mozognak a nyugati nyelveken közölt irodalomban, és messze távolodtak a hagyományos dogmatikus marxizmustól.

³⁸ A legjelentősebb elméleti folyóiratok között meg kell említenünk a következőket: a Monthly Review, a Science & Society, a Historical Materialism, a Rethinking Marxism az angol nyelvű világban; a Das Argument, a Marx-Engels-Jahrbuch Németországban; az Actuel Marx Franciaországban; a Critica Marxista Olaszországban; és a Herramienta Argentínában.

A hetvenes években revelatív élmény volt Magyarországon Gramsci „felfedezése”, azóta itthon indokolatlan csend veszi körül, holott Gramsci halálának hetvenedik évfordulója a bölcseleti és politikai életmű feltárásának új hullámát indította el.

A kétségtelenül konfliktusos viszony értékeléséhez az olasz kommunizmus kritikusai azt veszik kiindulási alapnak, hogy Gramscinak a pártjával való nézeteltérései a szakításig vezettek volna. A fennmaradt dokumentumokban pró és kontra érvek találhatók, de ezekből nem olvasható ki a szakítás. Spekulációk persze lehetségesek.

Az olykor elgondolkoztató, olykor félrevezető meditációk az utóbbi másfél évtized politikai változásaival függnek össze: a nemzetközi kommunista mozgalom összeomlásával járó baloldali ideológiai káoszt a mozgalom egykori és mai ellenfelei alkalmasnak tartják arra, hogy Gramscit elidegenítsék politikai énjétől, mondván, Gramsci és Togliatti, Gramsci és a párt, Gramsci és a Kommunista Internacionálé között szakadék tátong, a mártírt nem érdemli meg gonosz mozgalma… Az újabb kutatások eredményeivel vitatjuk ehelyütt ezeket a nézeteket.

* * *

Bevezetésként egy fiatal Gramsci-kutatónak, Angelo d'Orsinak, a torinói egyetem tanárának munkájával foglalkozunk. D'Orsi kiadta Gramsci 1911 és 1922 között keletkezett írásait, amihez külön könyvecskének beillő bevezető tanulmányt írt. A kiadvány címe – „A mi jövendő városunk"² – csak minimálisan tér el attól, amit Gramsci választott a szocialista párt torinói ifjúsági szervezetének egyetlen számból álló és teljes egészében általa megírt, 1917. február 11-én megjelent újságja fejlécének („A jövendő város"). A város ifjú szocialistái a modern olasz nagyipar fellegvárában Torinót gondolták az eljövendő Itália reményének. Intuíciójuk, Gramsci intuíciója 1917 rohamos gyorsaságú eseményeinek forgatagában egyik napról a másikra beigazolódott: Torinóban az orosz példa követése elementáris jelszóba sűrűsödött.

Ez az a város, ahol a szárd fiatalember elmerült a nagyváros kultúrájában, a politikai küzdelem elevenségében, ahol megismerkedett a munkásosztály törekvésével, és elkötelezte magát a szocializmus ügye mellett. A város 1911-ben az olasz egység ötvenéves évfordulóját ünnepli. A nemzeti büszkeség virulens nacionalizmussal vegyül. A szeptember 29-én bejelentett líbiai olasz gyarmatosító hadműveletek körül zajos a hangulatkeltés. Torinóban és Itália-szerte éles vitát kavar a háború. Az olasz társadalom megosztott a kérdésben, és megosztott a szocialista párt is. D'Orsi hangsúlyozza, hogy az iparosodott Torino tőkés-tulajdonos rétege, az Ipari Ligában tömörült gyáros csoportok egyre erőteljesebben és határozottabban támogatták a nacionalistákat, és ugyanilyen elszántsággal léptek fel a munkásszervezetek ellen, de Giolitti liberális kormányzata bizonyos toleranciát tanúsított a városban már erődemonstrációkra képes szakszervezeti érdekvédelem, a munkásmozgalom irányában, kiváltva ezzel megbízóinak az elégedetlenségét. Az általuk megkívánt radikálisabb fellépést, a brutális erőszakot majd a fasizmus fogja produkálni…

Torino modern nagyipari gyárváros. Jelentőségét akkor mérjük fel igazán, ha világos képünk van korai termelői kapacitásáról, szociológiai összetételéről. Miként erre d'Orsi rámutat: 1911-ben 427 773 lakost számlál a város, a FIAT-üzemekből 3000-3500 gépkocsi gurul ki a forgalomba. 1918-ra 513 ezerre nő a lakosság létszáma. Ebből 185 000 a bérmunkás, nagy részük (150 000) ipari foglalkoztatott, és legtöbbjük nemcsak a gépkocsigyártásban vesz részt, hanem a háborús hadsereg felszerelésének előállításában, a nehézipari, fémmegmunkáló ágazat fellendülésében, zsíros hasznot hajtva munkaadóiknak. A fejlődést közvetlenül megélő szemtanú, Gramsci az elmaradott olasz Délről (Mezzogiorno) hozott természetes szociális érzékenységével nem tesz mást, mint enged a jelenség lenyűgöző hatásának, és fizikai közelséget, eszmei köteléket teremt a gyári munkásközeggel.

Egyetemi tanulmányait a bölcsészettudományi karon végzi. Szocialista érzelmű tanárainak – Umberto Cosmo, Cesare Lombroso említhető az ismertebbek között – minden bizonnyal részük van Gramsci intellektuális orientációjában. Az egyetem nem szocialista professzorai között több hírneves tudós és közéleti személyiség is található: Gaetano Mosca a modern politikatudományt, Luigi Einaudi a közgazdaságtudományt művelte. (Einaudit 1948-ban köztársasági elnökké választották.) A nevek fémjelzik a torinói egyetem színvonalát, amely ma is az ország egyik legjegyzettebb intézménye, tudományos műhelyeinek, specializált könyvkiadóinak hagyománya napjainkig töretlen.

Cosmo és kollegái ismerték fel növendékük kivételes intelligenciáját, és emberileg is, pedagógusként is támogatták a fiatal szárdot. Cosmo ismertette össze a később Cambridge-ben katedrát szerző tudós közgazdásszal, Piero Sraffával, aki börtönében hű látogatója lesz. Gramsci Torinóban kötött barátságot Palmiro Togliattival, Angelo Tascával, Umberto Terracinivel, akikkel közösen munkálkodott az OKP megalapításában. (Tascával megszűnt a barátság, miután egyike az első renegátoknak.)

Gramsci torinói időszakának vízválasztó pillanata az 1913. március 19-től június 23-ig tartó sztrájkmegmozdulás, a torinói munkások első komolyabb politikai sikere. A periódus egybeesik Mussolini politikai csillagának – eleinte szocialista színű – feltűnésével is. A későbbi Duce 1911-ben még ellenzi a líbiai háborút. Szülőföldjén, a romagnai Forli városában és környékén valóságos felkelést vezetett a háború elleni tiltakozásul. 1914. október 18. Mussolini pálfordulásának napja: a főszerkesztésében megjelenő szocialista pártlapban publikált cikkével a világháborús részvétel mellett agitált. „Az abszolút semlegességtől az aktív tevékeny semlegességig" címen elhíresült írása a fiatal Gramsciban támogatóra talált: október 31-i dátummal a szocialisták torinói újságjában (Il Grido del Popolo) Mussolinit pozitíve kommentálta, elismerőleg szólt „realisztikus konkretizmusáról".

D'Orsi Gramsci cikkéről többek között megjegyzi, hogy a szocialista párt elöregedett vezetésének nyugalmát forradalmi jelszavakkal kellett felrázni, a nemzetközi horizonton megjelenő forradalmi távlat lehetőségére rá kellett mutatni, érzékelve egyúttal a nemzetközi és nemzeti dimenzió összetartozását. A világháború a XX. században először nemzetköziesítette intenzíven a nemzeti politikákat, és a jelenséggel a fiatal szocialisták nemzedéke mint újdonsággal találta magát szemben. Következtetéseik, útkeresésük nem egy esetben magabiztossággal végrehajtott ugrás a sötétbe. Gramsci politikai gondolkodásában a nemzetközi és nemzeti feltételek, sajátosságok összefüggése állandó tényező lesz; a vitatott módon koncipiált forradalmiságigény egyelőre magán viseli a soreli aktivizmus filozófiájának partikularizmusát.³ A forradalmi távlat felvillantása még nem „organikus" (Gramsci egyik kedvenc jelzője a későbbiekben: szerinte a szervezetet, a mozgalmat szerves egységbe kell foglalni a történelmi folyamattal). A soreli aktivizmus és Bergson hatása a szocialista párt korabeli lapos reformizmusának ideológiai színvonala ellen hangolja, serkenti elméleti és elméletieskedő hajlamát: említett cikkében készséggel konstruálja adott formulák bírálatát, azonban nem veszi észre ezek papíron történő kiegyenesítésének gyakorlati hiányosságait. Nálánál tapasztaltabb szocialista vezetők Mussolini esetében azonmód észlelték ugyanezt a problémát, a szocialista internacionalizmustól elváló perspektíváját, és ahogy lelepleződtek Mussolini valódi szándékai, rásütötték az interventizmus vádját, s végül kiebrudalták a pártból. A Mussolininél nyolc évvel fiatalabb, mindössze 23 éves Gramscinál az interventizmus elvi-politikai baklövését elnézték, jobbára mint bocsánatos bűnt sikerült lemosnia magáról. Ellenben az elvi absztrakciókban gondolkodó teoretizáló hajlam a sajátja maradt, és később megtermékenyítő újító szellemben művelte az elméletet, gazdagítva a szocialista politikai gondolatot.

A háboú, az orosz forradalom 1917-ben Gramsci nézeteinek tisztulását eredményezte. Figyelme továbbra is a munkásosztályra irányul, a FIAT-üzemek dolgozóira, akik munkahelyeiket védve sztrájkolnak, és az orosz példa lebeg a szemük előtt. Híven jellemzi Torino háborús klímáját a FIAT-gyáros dinasztiaalapító, Giovanni Agnelli és az üzemeit elfoglaló sztrájkolók vezetőjének (d'Orsi tanulmányából kimaradt) „nagyjelenete". Italo Pietra a következőképpen beszéli el: Agnelli „vörös zászlók íve alatt, leszegett fejjel ment a dolgozószobájába, ahol a király arcképe helyén a Leninét találta… Az egyik munkás odalépett hozzá, és azt mondta: »Csókold meg!« És Agnelli megcsókolta."⁴

Gramsci képzeletét, politikai gondolatvilágát megragadják a FIAT-nál zajló események, ám az is, hogy a forradalmi hullám, a „vörös két év" (1919-1920) kifulladásával a tőkés osztály birtokában tudta tartani üzemeit és politikai hatalmát. Az 1917-1920 közötti periódus véglegesíti világképét, politikai felfogását és filozófiáját, illetve ez az az időszak, amelynek tapasztalataiból és tanulságaiból írásai megformálódnak és fölépülnek. Tevékenységének fontos színtere a politikai újságírás: az Il Grido del Popolo, az Avanti!, végül pedig az Ordine Nuovo hasábjain közölt cikkeiben nyomon követhető a szocialista párttól a kommunista párt alapításáig vezető pályája, tudatos politikussá érésének folyamata. 1917 októbere a fő viszonyítási alap a számára: kiforrott szemlélettel interpretálja az orosz eseményeket, azonosul azok eredeti, példátlan, felszabadító eszményeivel. Ezeket transzponálhatónak véli az európai univerzumba.

Az 1917-es orosz forradalmi helyzet tolmácsolásába Gramsci az olasz viszonyokból származó saját vízióját és forradalmat váró vágyakozását vetíti. Logikus folytatása elképzelésének és 1917 októbere értelmezésének másik jól ismert cikke, a „Forradalom a Tőke ellen" (Avanti!, 1917. december 24.), azaz a bolsevik forradalom lenini relevációja: a Marx várakozása szerinti forradalmi haladványtól (a fejlett országokban győz majd először a munkásforradalom) lehetséges az eltérés, a forradalmat meg lehet kezdeni fejletlen országban is. Gramscinak azonban hamarosan szembesülnie kellett azzal, hogy a forradalom hulláma a fejlettebb nyugat-európai társadalmak partjainál elapad. Gramscit sem ez, sem az olaszországi fasiszta roham nem tántorítja el világképétől, meggyőződése változatlan: tovább kell küzdeni a munkások szocialista forradalmának valóra váltásáért.

Gondolatai, korai és későbbi koncepciói ekörül forognak. Tanulmányozva „a minden hatalmat a szovjeteknek" jelszót, a torinói üzemi „belső" (azaz üzemen belüli) bizottságokról leszögezi, hogy ezek lehetnek a munkásdemokrácia szervei, melyeket meg kell szabadítani a „vállalkozók" (vagyis a tulajdonosok) által megszabott korlátozásoktól… A belső bizottságok korlátozzák a kapitalista hatalmát; fejtsék ki a fegyelem és a döntés funkcióit, majd fejlesztve és gazdagítva ezt a gyakorlatot „holnap a kapitalistát minden hasznos irányító és adminisztratív funkciójában helyettesítő proletárhatalom szerveivé kell lenniök".⁵ Elképzele szerint termelési kategóriánként minden tizenöt munkás delegálná küldöttjét az üzemi bizottságokba („ahogyan az angol üzemekben csinálják"). Ezek kiegészülhetnek a települések kerületi és összvárosi bizottságaival, létrehozva így „koncentrikus köreik szériáját, amely szakszervezeti és pártszervezeti hálózatával együtt kelti életre a proletár osztály önkormányzatának autentikus szövetét".⁶ A struktúra az üzemi dolgozók kategóriáiból áthelyeződne a városlakó dolgozókra, „a pincérekre, a kocsisokra, a villamosvezetőkre, a vasutasokra, az utcaseprőkre és a városi hivatalnokokra stb.", továbbá értelemszerűen a parasztokra, miáltal létrejönne a tömegek permanens politikai fegyelmének formája, „az adminisztratív és politikai tapasztalat mindenkit magába foglaló nagyszerű iskolája, rávezetve az embereket az állhatatosságra, a bátorságra, arra, hogy úgy tekintsenek magukra, mint harctéri hadseregre, amelynek szilárd összetartásra van szüksége, s amely ellenáll annak, hogy szétverjék, rabszolgaságba döntsék".

Ez az idealisztikus vázlat a munkásdemokráciáról nem más, mint a munkásállami intézmény koncepcionális magva, előképe, s mint ilyen nem tér el a korabeli lenini proletárdiktatúra koncepciótól, ellenben „üres formula", ha tartalmilag nem konkretizálódik – értelmezi d'Orsi Gramsci gondolatvilágának és az elmélettörténetnek ezt a kardinális kérdését. Következtetése: Gramsci a proletárdiktatúra konkrét tartalmát és demokratikus funkcióit keresi, mégpedig a torinói munkásharcok tapasztalatának szublimálásával, azok lényegi vonásainak a proletárdiktatúrába való beemelésével; vagyis „olaszosítja" a leninizmust. Ezért vált az olasz mozgalom ideológiai zászlajává.

* * *

A torinói tapasztalatok nyílegyenesen vezették Gramscit a kommunista irányzathoz, a párt megalapításához. Miután az OKP a Kommunista Internacionálé (Komintern vagy KI) szekciója volt, a párt és a pártvezető viszonyának nemzetközi vetülete szintén a vizsgálódások állandó tárgya és természetesen vitás problémák kulcsa. A kutatás forrása egyfelől Gramsci magánlevelezése: feleségével, Júlia Schuchttal, Júlia testvérével, Tatjánával (Tánja), családtagjaival, barátjával, Sraffával; de Gramsci magán- és közérdekű politikai levelezést folytatott a párt vezetőivel is.

A levelek újraolvasásánál nem tekinthetünk el a börtöncenzúra áthághatatlan korlátján kívül a börtönlakó szerző pszichofizikai állapotától, a körülmények okozta felfokozott érzékenységétől. Gramsci kondíciója a börtönévek alatt fokozatosan romlott. Nehezen elviselhető lelki próbatételt jelentett számára, hogy elítéltetése miatt lehetetlen helyzetbe került felesége, két gyermekének anyja, Júlia Schucht, akit a magány mellett úgyszintén idegbántalmak gyötörtek.

Júlia Schucht és Gramsci 1922-ben Oroszországban ismerkedtek össze (Gramsci vezette az OKP KI delegációját). Júlia korábban Rómában zenét tanult, beszélt olaszul, így egymásra találásuknak nem volt akadálya. Két gyermekük született, Delio és Giuliano. A második gyermek Júlia 1925/26-os átmeneti olaszországi időzésekor fogant, és 1926. augusztus 30-án Moszkvában látta meg a napvilágot. Őt Gramsci már nem láthatta, mert november 8-án a fasiszta rendőrség, semmibe véve a parlamenti képviselőnek kijáró mentelmi jogát, letartóztatta. Ustica szigetére deportálják, majd vizsgálatok, eljárások követték egymást, mialatt Itália egyik végéből a másikba hurcolták különböző fegyházakba. Végül a Különleges (államvédelmi) Bíróság Rómában 1928-ban 20 év, 4 hónap és 5 nap börtönre ítélte – lassú halálára számítottak… A börtön és a külvilág között Sraffán kívül Tatjana tartotta a kapcsolatot, aki a római szovjet külképviselet alkalmazottjaként rendszeresen meglátogathatta Gramscit, kézbesíthette leveleit, teljesíthető kéréseit elintézte, halála után pedig biztonságba helyezte kéziratait.

* * *

A letartóztatása előtti hetekben, 1926. október 14-i keltezéssel Gramsci nevezetes levelet küldött Moszkvába, a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártja Központi Bizottságának (SZK[b]P KB). Indokolt mai szemmel, az új kutatási eredményekkel összevetve fellapoznunk a levelet, és betekintenünk a körötte zajlott vitákba. Ebben támaszunk Giuseppe Vacca, a Gramsci Alapítvány és Intézet elnöke, aki az alapos, kimerítő, az 1926-os levelezést csorbítatlanul közlő dokumentumkötethez⁷ bevezető tanulmányt mellékelt. Vacca hasznosította a vonatkozó és általában a Gramsci-kutatásokkal kapcsolatos publikációkat, törekedve ezek egyfajta szintézisére.

A dokumentumkötet címéből (Gramsci Rómában, Togliatti Moszkvában) kitűnik, hogy a kérdéses időszakban Gramscit váltva már Togliatti az OKP képviselője a KI-nál, és Gramsci rajta keresztül kívánta eljuttatni levelét a címzetthez. A kötet élére a levélváltásokat megelőző, előzménynek tekinthető dokumentumot helyeztek a szerkesztők: az olasz KI-delegáció és Sztálin 1926. február 22-i megbeszélésének jegyzőkönyvét. Ezen a találkozón Bordiga – a párt korábbi első számú vezetője, a delegáció tagja – Trockij érveivel felszerelkezve, Sztálin pozícióját alábecsülve egyenlőtlen vitába bocsátkozott a majdani pártfőtitkárral az orosz helyzetről (az új gazdaságpolitikáról – NEP), a nemzetközi viszonyokról, és támogatta Trockij permanens világforradalmi teóriáját. Sztálin a nála később ismeretlen türelemmel és nyugalommal válaszolt Bordiga provokatív kérdéseire, de ennek dacára magában nyilván elkönyvelte az olaszt és az egész olasz bagázst – kivéve az ő álláspontját felvállaló Togliattit – trockista disznóknak. A dokumentum Sztálin személyisége felől nézve külön, egyébként a javára írható tanulmány, azonban itt és most csak annyiból érdekes, hogy az olasz párton ott ragadt a trockizmus bélyege, ami ellen Togliatti küzdeni akart. Egyes történészek emiatt még ma is pálcát törnek felette, mondván, Sztálin „hosszú keze" volt – Gramsci ellenében is.

1926 februárjára az orosz párton belüli csatározások meghaladták az elvi vita léptékét, hatalmi harccá váltak, miközben a reálpolitikus Sztálin már uralma alá hajtotta a párt gépezetét. Előbb Trockij, majd vele együtt Zinovjev és Kamenyev vesztésre ítélt utóvédharcokat folytattak – a KI terepén is, bár itt pozícióik jobbnak látszottak, mivel a külföldiek előtt a forradalom szülőatyjainak minősültek Leninnel, Sztálinnal együtt, sőt Sztálinnál is inkább. Nagy volt a tekintélyük; Zinovjev ült a KI elnöki székében.

Togliatti a moszkvai fejleményekről rendszeresen informálta az OKP római központját. Információi alapján Gramsci a római szovjet nagykövetségen fogalmazta meg október 14-i levelét; a diplomáciai apparátus révén a szovjet vezetés nagy vonalakban ismerte a levél a tartalmát, ha nem az egész szöveget. Ezt azért bocsátjuk előre, mert a szakirodalomban hosszú ideig tartotta magát a nézet, miszerint az első lépésben Togliatti kezéhez került, de az SZK(b) P KB-nak szánt levelet Togliatti „önkényesen" visszatartotta és elfektette. A teljesebb dokumentáció ellentmond ennek a tézisnek. Vacca felhívja a figyelmet a szakirodalomban eddig nem vizsgált, ugyancsak Gramsci által írt kísérőlevélre, amelyben azt javasolja Togliattinak, hogy ha az elérendő cél, a pártegység megóvása érdekében szükségesnek tartja, mielőtt az SZK(b)P KB-nak bemutatná a levelet, konzultáljon a KI felelős vezetőivel. „Revideálhatod"⁸ a szöveget – írta szó szerint. Togliatti pontosan ezt tette, jelezte is Rómába, ahonnan az OKP Politikai Irodájától (a Politikai Bizottságtól) Camilla Ravera aláírásával helyeslő választ kapott.

Mi is történt Rómában? Az OKP vezető testületében Gramsci fogalmazványa előtt megvitatták az oroszkérdést, és Gramscit bízták meg a levél megírásával, a levél Moszkvába küldése után pedig terveztek egy újabb vitát a KI küldöttjének részvételével. Erre az illegális vitára a Genova melletti Valpolceverában került sor (a KI küldötte, Jules Humbert-Droz svájci illetőségű kommunista vezető később kivált a mozgalomból). Gramsci ide már nem jutott el; észrevette ugyanis, hogy követi a rendőrség, és nem akarván lebuktatni a Valpolceverában összegyűlő társaságot, visszautazott római lakására, ahol letartóztatták. A nélküle tartott megbeszélésen – Camilla Ravera elnökletével – két érdemleges dolog vetődött fel: (1) az olasz vezetők Humbert-Droz információit alapul véve kiigazították a levélben foglaltakat; (2) a levél elküldéséről-kézbesítéséről akár le is mondtak volna. (A feltételes módot az indokolja, hogy erre vonatkozóan nincs írásos dokumentum.) A levél tehát ilyen körülmények között érkezett Moszkvába. Itt azután a hozzá kapcsolt dokumentumokkal együtt elsüllyedtek a KI archívumában, mígnem 1990-re felkutatták és teljes egészükben nyilvánosságra hozták az addig botránykőnek számító levelet. Bár magyarul is ismert,⁹ felidézzük mondanivalójának lényegét, és megjegyzéseinkben igazodunk az új kutatásokhoz.

Gramsci az SZK(b)P egységének megbomlására, a frakciózó vitákra éles kifejezéseket használt; súlyos oroszországi és nemzetközi következményektől tartott, mindenekelőtt a forradalmi folyamat terjedését látta veszélyeztetve, és megkérdőjelezte azt is, hogy az egységében megbomló SZK(b)P betöltheti-e vezető szerepét a nemzetközi kommunista mozgalomban. Ugyanis szerinte az orosz párt kríziséhez járuló látens szakadás veszélye feltartóztatja a kommunista pártok fejlődését, kikristályosítja a jobb- és baloldali elhajlásokat, és még jobban kitolja a dolgozók világpártja organikus egységének sikerét. Ezért gondolt(ak) arra (az OKP vezetése nevében írt), hogy internacionalista kötelesség(ük) figyelmeztetően fellépni. A kíméletlen pártvitát illetően egyértelműen elítélte a kisebbségi trockista-zinovjevista ellenzék politikáját, de óva intett attól, hogy a többség „túlgyőzze és túlzott intézkedésekre" ragadtassa magát. Leninnel érvelt: meg kell ismerni az osztályellenség agitációjának fogásait. Arra utalt, hogy a burzsoá politikusok és újságjaik rájátszanak az orosz párt vitájára, és a forradalom katasztrófáját jósolják – Itáliában is, ahol „a fasizmus államszervezete és pártja elfojtja a munkás- és paraszttömegek autonóm megnyilatkozásait, és azt hangoztatja, hogy a szovjet állam tiszta kapitalista állammá válik, s hogy a fasizmus és a bolsevizmus világméretű párbajában a fasizmus fog győzedelmeskedni. Ez a (sajtó)kampány megvilágítja, hogy a szovjetköztársasággal az olasz nép nagy tömegei szimpatizálnak […], de rámutat arra is, hogy a fasizmus – amely jól ismeri az olasz belső helyzetet, és megtanulta, hogy miképp kell tárgyalni a tömegekkel – az (orosz) pártellenzék politikai magatartását a Mussolini-kormánnyal szembeni szilárd munkásellenállás végleges megtörésére, valamint a fasizmus kártevése és kegyetlenségei ellenére is elkerülhetetlen szükségszerűségként megjelenített tömeglélektani állapot biztosítására akarja kihasználni."

Az idézett részek bepillantást engednek Gramsci problémaelemzési módszerébe. A szöveg konkrét az olasz helyzet rajzában, míg elvont az orosz vita és nemzetközi következményeinek kifejtésében. „Túlzottan pesszimista" – reagált rá Togliatti, közvetítve más KI-vezetők véleményét is. Szerintük Gramsci egy kalap alá vette a párt többségét és az ellenzéket, az OKP-t a vita feletti tényezőnek állította be, helyzetértékelése hamis. Számukra, akik a vita sűrűjében éltek, elméletieskedésnek, a konkrét gyakorlati problémáktól távolinak tűnt a fogalmazvány. Nem sikerült érzékelnie az SZK(b)P-ben folyó könyörtelen hatalmi harcot, amely lehetetlenné tette a korábban sem monolitikus egység helyreállítását. Álláspontjában vitatható volt az is, hogy a szovjet párt egysége ennyire közvetlen befolyásoló tényezője lett volna a Nyugaton egyébiránt már elapadt forradalmi mozgalmaknak. Gramsci maga később az elsők között mélyül el a nyugat-európai sajátosságok elemzésében, és jut arra a következtetésre, hogy a Nyugaton szilárd és a megszervezett civil társadalom tagoltságára épült hatalmi struktúrák elleni harcban nem elegendőek az orosz módszerek, a forradalmi roham.

A Rómából küldött levélre Togliatti vitatkozó elutasítással válaszolt. Egyszer megfogalmazza ezt keményen és kategorikusan a pártvezetésnek, egyszer külön személyesen és egy fokkal lágyabban Gramscinak, aki azonban nem hatódott meg. Togliatti szerint a Rómából jövő felvetések nem találnak célba: „Leveletek olyan pillanatban érkezett, amikor lehetetlen volt megmutatni a KB-nak. Az ellenzék kezében minden kétséget kizáróan a KB elleni fegyverré vált volna." Togliatti kijelentette, az SZK(b)P KB-nak egyértelműbb állásfoglalásra van szüksége, és azt, hogy „az ellenzék, tudatában lévén elszigeteltségének, és látva, hogy a KB, a Párt ellenáll a fegyelem megsértése és a Párt belső élete megzavarása minden kísérletének, visszavonulót fújt. Pár évre csendben kell maradnunk: ez ma a parancsszó."

A „csendben maradni" parancsa az egykori trockizmusgyanú, sőt -vád miatt került tollhegyre. Gramsci sűrűn hivatkozott a világforradalomra, és ebben Moszkvában Trockijt vélték hallani, jóllehet Gramsci számára már idegenek voltak a pregnáns trockiji elvek, a forradalmi folyamat teoretizálásáról viszont nem tett le.

Gramsci „sematikusnak, absztraktnak, bürokratikusnak" tartotta Togliatti válaszát; érveit visszaverve a szemére hányta, hogy „összezavarja a dolgozó tömegek és az első szocialista állam kapcsolatának történelmi tényét visszatükröző oroszkérdést a politikai és szakszervezeti terrénum nemzetközi szervezésének problémáival". Nézeteltérésükben nem kapcsolatuk megromlása a lényeg, hanem szemléletbeli különbségeik a kialakult helyzet aktuális, illetve a jövő stratégiai kérdéseinek megítélésében.

A nemzeti és nemzetközi feltételek összefüggése Gramscinál egyszerre elméleti és gyakorlati jelentőségű. Az összefüggés megragadásával a párt (vezetése) stratégiai iránytűhöz jut, képessé válik a „világkép" kialakítására, annak előfeltételével, hogy a nemzeti funkció felmérésével a pártról is tiszta kép alakul ki. Miféle párt legyen az olasz kommunista párt? – tette föl magának a kérdést, amikor a párt építésének ügye és terhe 1923/24-ben a vállára nehezedett. Ugyanezen kérdések felől közelítette meg az SZK(b)P-n belüli vitát is. Vacca a két vezető nézeteltérésének objektív okát akkori pártfelfogásukban látja. Gramscinál „a forradalmi párt a maga konfigurációjában előképzi (anticipálja) az új típusú államot, míg Togliattinál a pártnak előnyben kellett részesítenie az irányvonal folytonosságát, a párt belső rendszerétől viszonylag függetlenül", azaz a párt nem anticipáló intézmény, működéséhez elegendő irányvonalának folytonossága, belső rendszere és fegyelme. A nézetkülönbség ugyanakkor a forradalmi folyamathoz való viszony két koncepcióját tételezi. Egy másik – Vacca szerint a legkiválóbb – Gramsci-szakértő, Leonardo Paggi úgy véli, hogy Togliattinál az intézmény (a pártintézmény) az elsődleges, míg Gramscinál maga a folyamat, a folyamat alakulása a történelem korszakos menetében ölti magára ezt a jelentőséget. Paggi megállapítása gyakorlatilag közös nevezőt teremt Gramsci és Togliatti felfogása között. Togliatti a bolsevik párt, a szovjet hatalom prioritását mint a forradalmi folyamat legfőbb feltételét tartotta szem előtt. A szovjet hatalomhoz való viszony a nemzetközi kommunista mozgalomban létkérdés volt, a vele való bármiféle politikai természetű súrlódás a kommunista pártok létét kockáztatta. Reálpolitikai szempontból Togliattinak feltétlenül igaza volt, viszont Gramsci a reálpolitikai szempontokon és a párt adott intézményi struktúráján túl a forradalmi fejlődés folyamatában gondolkodva az SZK(b)P egységének óvásával menteni akarta a menthetőt, és az egységes párt létéből kibontható kedvezőbb feltételekkel kívánta éleszteni a forradalmi folyamatot, hozzájárulva annak komplex stratégiai megalapozásához. Amikor Gramsci a börtönévei alatt szembenéz a forradalom nyugat-európai kifulladásának okaival, akkor ebben az irányban elmélkedve dolgozza ki hegemóniaelméletét, ezért foglalkozik „fordizmus" címszó alatt az egyre nagyobb műszaki-technikai fölénybe kerülő intenzív amerikai termelési és termelésszervezési módszerekkel. A hegemónia kategóriájában ölt testet a forradalmi folyamat mindennapjaiban építendő hatalmi konfiguráció, a civil társadalom megszervezése, a „modern fejedelem", vagyis az értelmiségi tevékenységet folytató kommunista párt funkciója. Minden párttag értelmiségi, értelmiségi munkát végez – írja a Börtönfüzetek lapjain, de figyelmeztet a párt hatalmi tevékenységnek „értelmiségietlen", a marxi-lenini eszméket lejárató veszélyeire: a bürokratizmusra, a cezarizmusra. Az 1926-os levelében levő intuíciójában, már ami a „túlgyőző, túlzott adminisztratív intézkedések" elfajuló tendenciáját illeti, Paggi szerint benne van a sztálini degenerálódás korai felismerése.¹⁰

Vacca álláspontja szerint a KI munkásegységfront taktikájától számítva, 1923-tól datálhatóan Gramsci érett, tudatos teoretikus szemlélettel nyúlt a stratégiai kérdésekhez. A KI egységfront-taktikájában fedezte fel a nemzetközi momentumról a nemzetire történő, időszerűvé vált hangsúlyeltolódást, mert ez biztosíthatja a KI, azaz a forradalmi folyamat nemzetközi megerősödését. Az egységfront, mint a munkásegység szinonimája, ugyanis országonként eltérő feltételek között más és más módszerek alkalmazásával valósulhat meg. Más és más volt a szakadáson átment munkásmozgalmi pártok egymás közti viszonya, a munkások szervezettségének foka, gazdasági és szociális körülményeik; a lehetséges paraszti, polgári, kispolgári szövetségesek megnyerése az egyes országok fejlettségi színvonalától, társadalmi és politikai szerkezetüktől függő differenciált kérdéseket foglalt magában. Vacca szerint amikor Gramsci helyeselte a KI irányvonalában a munkásegység hívószavát – Bordigával való vitájának is ez a sarkalatos pontja -, nem tartotta kielégítőnek a KI irányvonalát realizálni hivatott pártok szervezettségét, politikai minőségét. A KI nem rendelkezett elégséges nemzeti erővel, az egyes országok kommunista vezetői nem voltak alkalmasak az egységfront gyakorlatára. E periódusból származó írásaiban Gramsci azt latolgatta, hogy a KI „nem működik", és ennek oka, hogy a kommunista pártokat egyetlen nemzetközi központból irányítják. Ez persze szükségszerű, mivel az oroszok megvívták és győzelemre vitték forradalmukat, de nem szóródhattak szét a világban tapasztalataikat exportálandó. Az egyes országok nemzeti erőinek kell kitermelniök a saját forradalmáraikat, ezért az úgynevezett demokratikus centralizmus megkerülhetetlensége mellett erősíteni kell az egyes kommunista pártok autonómiáját, hogy a pártok össze tudják egyeztetni a nemzetközi és nemzeti mozzanatokon nyugvó irányvonal szükségleteit.

Az 1920-as években, sőt részben később is, az 1917 által megváltoztatott nemzetközi viszonyok felhajtóerőnek tűntek a munkásmozgalom kommunista szárnyán: Gramsci szemléletében, világnézetében és világképében mindenképpen. Eltökélten hitt az orosz példa Nyugat-Európában más módszerekkel, más politikai technikákkal való megismételhetőségében. Meggyőződésének fő eleme az orosz forradalmaknak a cári zsarnokság és a kizsákmányolás alóli felszabadító, a politikai szabadságjogokat univerzálisan garantáló transzcendenciája. 1917-et az emberiség történelmének döntő fordulataként élte meg. 1917-nek ez a fajta értelmezése nem elszigetelt eszmei áramlat, a kor szellemiségének szerves alkotóeleme, a nemzetközi munkásmozgalomban pedig elsőrendű erőforrás, a munkásharcokat előrevivő felhajtóerő szerepét játszotta. 1917 októbere „megrengette a világot", a kizsákmányoltak tömegeit reménnyel és bizakodással töltötte el, a kizsákmányolás felszámolásának esélyét adta. Ez a később illúzióvá silányuló tudat évtizedeken keresztül táplálta a munkás- és a kommunista mozgalmat. A fasizmus fölötti diadal – amelyhez Európa minden részén a kommunisták áldozatkészsége, a Szovjetunió felbecsülhetetlen embervesztesége vezetett el – újabb lökést adott az 1917-ben elkezdődött folyamatnak, hiszen a szocializmus országáé, a Szovjetunióé volt a győzelem erkölcsi-politikai értékének nem kis hányada. Addigra azonban 1917 eredeti felszabadító eszményeihez képest eltérések és visszafejlődési tendenciák mutatkoztak. A gyakorlat magán viselte az etatizmus eszményeltérítő torzulásait. A Szovjetunió a kapitalista rendszer szorításában rákényszerült a szocializmus elemeinek a kapitalizmuséval való keverésére, államkapitalista módszerek alkalmazására, sőt kapitalista vonások újratermelésére. Emellett kiütköztek az elmaradott orosz-ázsiai struktúrákon fejlődő államkapitalista-államszocialista hibridformáció gazdasági, politikai és kulturális gyengeségei, hiányosságai, a többnyire Sztálinnak tulajdonított erkölcsi-politikai hanyatlás, ami azután az 1930-as években, majd 1945-öt követően végképp katasztrofális mértékűvé vált, és semmi köze nem volt az 1917-hez kapcsolt világképhez.

Gramsci bebörtönzése után a KI a nemzetközi helyzet alakulása következtében stratégiai fordulatot hajtott végre, amit 1929-ben a „szociálfasizmus", az „osztály osztály ellen" jelszavakban összefoglalható fatális iránytévesztés jelez. 1935-ben a tarsolyból elővett munkásegység koncepciójából és az antifasiszta harc ésszerű szükségletéből kiindulva újból a széles szövetségi politika stratégiája került előtérbe. A KI politikai pálfordulásai személyi konzekvenciákkal is jártak. Az 1929-es fordulattal a KI több szekciójában sok delegátus nem értett egyet. Gramsci is megvitatta e fordulatot rabtársaival, és ő is ellenvéleményének adott hangot. Ez politikai elszigetelődéséhez és az ehhez társuló későbbi spekulációkhoz vezetett. Akik a KI-ban, hazai vagy emigrációs fórumokon vitatták 1929-et, kizárattak a mozgalomból (és jó néhányan a Gulágra kerültek). Az olasz pártban Paolo Ravazzoli, Pietro Tresso és Alfonso Leonetti osztályrésze lett a kizárás. (A „hármak" valamennyien Gramsci „káderei", az ő nézeteivel azonosuló vezetők; az első kettő szakszervezeti szervezési, a harmadik sajtóügyekkel foglalkozott.) Kizárták Ignazio Silonét – a világhírűvé váló prózaírót – is. Gramscival együtt gyakorlatilag mind a négyen elvetették a korábbi nemzetközi irányvonalnak és a párt lyoni kongresszusának ellentmondó 1929-es KI-fordulatot, s emiatt szembekerültek a KI-val (és Togliattival), amely a forradalmi folyamat apályáért, a fasizmus előretöréséért a szociáldemokráciára hárította a felelősséget. Az ominózus 1926-os levél mellett az 1929-es fordulat vitája egy olyan újabb momentum, amely – a Gramscival kapcsolatos spekulációk szerint – szembeállítja egymással az olasz párt két meghatározó vezetőjét, Gramscit és Togliattit. Az 1929-es fordulatról nem folyt az 1926-oshoz hasonlítható kimerítő levelezés. Togliatti lelke mélyén nem érthetett egyet a KI stratégiai fordulatával, de amennyiben ezt érzékelteti Moszkvában Sztálinnal, megpecsételődött volna az ő sorsa is.

Visszatérve 1926-ra: Gramsci polemikus levelét követően nem tartozhatott Sztálin kedvencei közé. Sztálin a titkosszolgálattal (a KGB-előd NKVD-vel) ellenőriztette Gramsci és a Schucht család levelezését, mi több, a szerv Júlia testvérétől, Xeniától is kért és kapott információkat. A harmadik nővér, Tanja külképviseleti alkalmazottként nem lehetett tapasztalatlan ezen a területen, azonban meglepően autonóm módon mozgott az ingoványos talajon, és megbízható kapocsnak bizonyult Gramsci és a külvilág között. A párthoz közeli kutatók: Paolo Spriano, Aldo Natoli és maga Vacca is¹¹ úgy vélik, hogy a levelezést és Gramsci magánügyeit is ellenőrizték. A Schucht család egyfelől érthetően nagyon aggódott Júliáért, másfelől Gramscival nem kívánták részletesen közölni a Júlia egészségével kapcsolatos híreket. Titkon talán arra is gondoltak, hogy viszonyuk véget ér, és Júlia új életet kezdhet. Gramsci sejtett valamit, mert felajánlotta feleségének a válást, de Júlia nem élt ezzel.

A magánszférán kívül eső adalék a következő: 1928 márciusában, Gramsci vizsgálati fogsága idején, Ruggero Grieco aláírásával levelet hozott a posta Moszkvából a milánói börtönbe – eredetileg Gramsci deportálásának helyszínére, Ustica szigetére küldték, innen több rendőrségi és vizsgálóbírói íróasztalt megjárva jutott el hozzá egy intrikáktól átszőtt bűnügyi regény meglepetéseit tartogatva számára. A levélben tájékoztatták az orosz pártvita fejleményeiről – Trockijék kizárásáról -, biztosították a KI és a párt szolidaritásáról, és arra biztatták, hogy a bírósági tárgyalást használja fel a fasizmus elleni agitációra. A biztatás felesleges volt, Gramsci e nélkül is megtette volna, azonban a levél a bíróság kezében Gramsci elleni ütőkártyává vált: megerősítette a nyomozó hatóság előtt, hogy ő a párt első számú vezetője, holott ügyvédje ennek cáfolatára építette védencét mentő stratégiáját. (Igen gyenge koncepció, mert Mussoliniék pontosan tudták, hogy Gramsci kicsoda.) Macis, a szárd vizsgálóbíró, Gramsci földije, a bizalmába férkőzve kijelentette, „olyan barátai vannak, akik egy ideig börtönben akarják tudni őt".¹² Gramsci felült ennek a provokációnak, és ideig-óráig azt hitte, hogy Moszkvában valaki a pártvitákban képviselt véleménye miatt rontani akarja ügyének esélyeit. 1932-ben, majd 1933-ban a következőképp írt erről Tánjának: Macis „felolvasott néhány részletet [Grieco] leveléből, és megjegyezte, hogy az katasztrofális lehet a számomra… Őrült tettről vagy felelőtlen könnyelműségről volt szó? Nehéz megmondani. Egyik is, másik is lehetett egyszerre; lehetséges, hogy az, aki írta, csak felelőtlenül stupid volt, valaki más kevésbé stupid rávette emezt, hogy írja meg."¹³

E sorok számtalan találgatásra adtak okot; a legelvadultabb ezek között az, hogy ez a „valaki" Togliatti lehetett. Úgy látszik, mit sem számít, amit Vacca ír ezzel kapcsolatban, Tanját idézve: „Miként korábban már megírtam, a Moszkvából neki címzett levelet fénymásolták, csatolandó a vádirathoz, és ez bizonyult súlyosbító körülménynek a helyzetében."¹⁴ A periratok között viszont nyoma sem volt a fénymásolatnak. Gramsci maga sem látta, és az eredeti sem volt a birtokában. „Feltehetően ugyanazzal a példánnyal rendelkezett, amit Spriano megtalált 1968-ban az OVRA iratai között."¹⁵ Mások – Luciano Canfora¹⁶, Giuseppe Fiori¹⁷ és természetesen Vacca – a fentiek alapján arra következtettek, hogy Macist megelőzően már Mussolini rendőrsége is manipulálta Grieco levelét. Erre Gramsci is rádöbbent; későbbi leveleiből egészen más irányú gyanúja rajzolódott ki. Első felindulása után a KI-be „fészkelődött"¹⁸ valakiről írt, aki ténylegesen összegubancolta a kapcsolatok láncolatát. Kizárásos alapon – Togliatti után kizárták a gyanúsítottak köréből a lengyel Fanny Jazierskát is, aki a KI Titkárságán Grieco munkatársa volt, és aláírása szintén szerepel az inkriminálható levélen – a hálón egyedül bizonyos Eros Vecchi akadt fönn. Vecchi egy időben a KI apparátusában dolgozott, de visszaküldték hazájába, ahol 1930-ban egy illegális találkozón nem jelent meg, helyette viszont nagy erőkkel kivonult a rendőrség, és lefogta az összejövetel résztvevőit.¹⁹ (Vecchit még Moszkvába kerülése előtt beszervezte a rendőrség.)

Paolo Spriano 1969-ben publikálta a vonatkozó felkutatott adatokat Eros Vecchiről, ezért a Togliattival kapcsolatos inszinuáció több mint tarthatatlan: álságos. Képes lett volna-e Togliatti Gramsci eszmei-politikai hagyatékát nélkülözve az OKP-t úgy irányítani 1945 után, hogy a párt a „szocializmus olasz útját" járja? A kérdésre kizárólag nemmel lehet válaszolni. Gramsci hagyatéka és Togliatti tevékenysége folytonos, egységes, kikezdhetetlen egész.

Cáfolhatók azok a találgatások is, melyek szerint Sztálin szándékosan hagyta Gramscit a sorsára. A szovjet diplomácia többször tett kísérletet a kiszabadítására, kicserélésére. A Vatikánnal is folytak tárgyalások: a Szovjetunió egyházi személyek szabadságát helyezte kilátásba Gramsciért, azonban minden kísérlet meghiúsult Mussolini személyes ellenállásán. A Duce jól ismerte Gramsci képességeit, és az egyik legveszélyesebb ellenfelének tartotta. Tőle eredeztethető az ítéletét kihirdető bíró részéről elhangzó árulkodó, szégyenteljes, ám céltudatos mondat: „Húsz évig meg kell akadályoznunk agyának működését."

Noha ez nem sikerült nekik, de lassú halálra ítélve megölték az olasz munkásosztály vezetőjét, áldozataik közt a legjelesebbet.

Jegyzetek

¹ Lásd Studi gramsciani nel mondo 2000-2005. Il Mulino, Bologna, 2007.

² Antonio Gramsci: La nostra cittá futura. Scritti torinesi (1911-1922). A cura di Angelo d'Orsi. Carocci editore, Roma 2004.

³ Vö. Huszár Tibor: A cselekvő ember. Budapest, 1975, 264.

⁴ Italo Pietra: I tre Agnelli, Giovanni, Edoardo, Gianni. Garzanti Editore, Milano, 1985. 75.

⁵ A. Gramsci: Democrazia operaia, in Angelo d'Orsi: i. m. 191.

⁶ Angelo d'Orsi: i. m. 70.

⁷ Gramsci a Roma, Togliatti a Mosca, Il carteggio del 1926. A cura di Chiara Daniele con un saggio di Giuseppe Vacca. Giulio Einaudi editore, Torino 1999. (A továbbiakban Vacca 1999.) (Az idézetekben felismerhetően elkülönül Gramsci, Vacca és Togliatti szerzősége.)

⁸ Gramscit idézi Vacca 1999: 6. Eredeti dokumentum: Gramsci a Roma, Togliatti a Mosca, id. kiadás, 402.

⁹ Görög Tibor tanulmánya ismerteti a levelet és vitáját (BME Marxizmus-Leninizmus Intézetének Közleményei, 1986. 1. sz.). Szabó Tibor magyarázó írással egybekötve közölte az 1970-es, de még mindig részleges dokumentumot.

¹⁰ L. Paggi: Le strategie del potere in Gramsci. Editori Riuniti, Roma 1984, 381.

¹¹ G. Vacca: Togliatti sconosciuto. Supplemento al n. 204 dell'Unitá 31. 8. 1994. 13-59. (A továbbiakban Vacca 1994.)

¹² Uo. 14.

¹³ Uo. 14-15.

¹⁴ Uo. 30.

¹⁵ Uo. 30-31. (Paolo Spriano: Gramsci in carcere e il partito. Editrice l'Unitá, Roma, 1988; illetve a halála előtti befejezetlen kutatásának jegyzeteiből készült kiadvány: L'ultima ricerca di Paolo Spriano. Editrice l'Unitá, Roma, 1988.) (Az OVRA a fasiszta titkosrendőrség rövidítése.)

¹⁶ Luciano Canfora: Togliatti e i dilemmi della politica. Editori Laterza, Roma-Bari, 1989.

¹⁷ Giuseppe Fiori: Vita di Antonio Gramsci. Editrice l'Unitá, Roma, 1991. (Gramsci életrajzírója dokumentumok alapján felderítette Macis vizsgálóbíró ténykedését, aki szolga módjára tett eleget hivatalának. Még hogy földi…)

¹⁸ Vacca 1994: 31.

¹⁹ Paolo Spriano: Storia del PCI. Vol. II. Giulio Einaudi editore, Torino, 1969, 291-293.

A bolsevik „eretnek szekta" a trockizmus akkor ért el sikereket Franciaországban, ha „a kommunista Egyház legidősebb lánya" az FKP éppen valami nagyszabású „árulást" készült elkövetni vagy követett is el. A szerző történetileg tekinti át – tanulmányának első felében – az irányzat három fellendülési időszakát az 1990-es évekre bekövetkező visszahúzódása előtt.

A trockisták az 1990-es évek közepén kerültek újra a figyelem középpontjába Franciaországban. Pártjaik egyre sikeresebben szerepeltek a választásokon, képviselethez jutottak a helyi, regionális önkormányzatokban, sőt az Európa Parlamentben is. Másrészről divat is lett a trockistákkal foglalkozni: tanulmányok jelentek meg a kérdésről, visszaemlékezések születtek volt trockisták tollából, egyszóval a trockizmus jelensége visszatért a közbeszédbe.

A francia trockizmus történetével kapcsolatban a legkézenfekvőbb kérdés mindenképpen az lehet, hogy miért Franciaország vált Nyugat-Európában ennek a szellemi áramlatnak a legfontosabb, szinte kizárólagos területévé? Persze ez a kérdés csak része egy nagyobb problémának: miért ennyire jellemzően erős Franciaországban a legtágabban értett kommunizmus? Ez utóbbi kérdés nem képezheti írásom tárgyát, mégis utalni kell arra, hogy a kommunizmus sok tekintetben nagyon is „francia szenvedély". A jelenséget vizsgáló történészek ennek magyarázatát főképpen a forradalmi politikai kultúra továbbélésében, a nem szociáldemokrata munkásmozgalmi hagyományok erejében, a francia és az orosz forradalom párhuzamba (vagy egymás után) állításában, az ún. demokratikus univerzalizmusban vagy éppen a politika mindenhatóságában való hitben találják meg.¹ Mindenesetre lényeges körülmény, hogy a trockizmus története tehát ebben, a széles értelemben vett kommunizmus számára termékeny talajnak számító francia miliőben zajlik.

A trockizmusnak, ennek a bolsevik eretnek szektának a története természetesen Franciaországban is erősen összefonódott az ortodoxia históriájával. A trockisták akkor értek el (egyébként viszonylagos és időleges) sikereket, ha a Francia Kommunista Párt (FKP) éppen valami nagyszabású „árulást" készült elkövetni vagy követett is el. Általában akkor került erre sor, ha a Szovjetunió érdekei nyílt ellentmondásba kerültek a francia proletárforradalom érdekeivel (ebből a szempontból mindegy, hogy ezen utóbbi esélyei mennyiben voltak valóságosak). Márpedig az FKP volt a Moszkvának leginkább alávetett nyugati kommunista párt. Az FKP (egy francia történész szellemes bon mot-jával: „a kommunista Egyház legidősebb lánya") Moszkvából szigorúan irányított vonalvezetése az egyik magyarázata a trockisták sikereinek Franciaországban. Az ortodoxia kialakulásának fontos következménye volt, hogy ebben az Egyházban minden véleménykülönbség eretnekségnek számított (noha maga a dogma, mivel a Párt akaratához volt kötött, nem volt változatlan).

Négy ilyen, a trockisták számára viszonylagos sikereket hozó korszakot tudunk kiemelni Franciaország történetéből, amelyekre a történeti áttekintés során még részletesen visszatérek:

A trockisták minden ellenérzésük dacára a Szovjetuniót munkásállamnak tekintik, melyet minden körülmények között meg kell védeni. Ennek ellenére nyilvánvaló, hogy a trockisták népszerűsége Franciaországban és Nyugat-Európában annak is köszönhető, hogy kevésbé voltak „oroszok", mint a nyugati sztálinista kommunista pártok. A Trockij által propagált világforradalmi perspektíva jóval többet megőrzött 1917 univerzalizmusából, mint a „szocializmus egy országban" szovjet-központú elgondolása.

Trockij és Franciaország

Trockij összesen négy alkalommal járt Franciaországban. Az első látogatásra még 1902-ben került sor, amikor a 23 éves fiatal forradalmár Lev Davidovics Bronstein (mozgalmi nevén akkor még: Pero – a. m. 'Toll') csak rövid időt töltött Párizsban, amikor Leninhez tartott Londonba. A négyéves szibériai száműzetésből megszökő forradalmár franciaországi tartózkodásáról nem sokat tudunk.

A második francia útjáról már valamivel több ismerettel bírunk: Londonból visszatérve töltött el pár hetet a francia fővárosban 1902-1903 telén. Előadásokat tartott a Párizsban élő orosz emigráns forradalmárok között, itt kezdett elismertté válni szónoki képességei miatt, és itt ismerte meg későbbi (második) feleségét, Natalja Sedovát, aki haláláig kitartott a „bolygó forradalmár" mellett.

A harmadik franciaországi tartózkodása már sokkal fontosabb a jövő szempontjából: Trockij 1914 novembere és 1916 októbere között majd két, igen aktív évet töltött el Párizsban, ahol elsősorban az orosz emigráns forradalmárok között bírt igen nagy presztízzsel. Jóllehet Trockij még ekkor nem bolsevik, de ebben az időszakban kerül közel Leninhez. A lényegesebb a mi szempontunkból talán az, hogy a kezdetektől háborúellenes Trockij ekkor válik ismert emberré a francia szocialista, szindikalista, pacifista körökben. Ezt elsősorban a háborút és a nemzeti egységet („Union Sacrée") támogató szocialista politika kíméletlen bírálatának köszönhette. Ez a bírálat azonban nemcsak háborúellenes volt, hanem forradalmi is: „permanens forradalom a permanens mészárlás helyett", írta Trockij egy korabeli cikkében.

Ekkor alakul ki Trockij körül az első, ha őt nem is vezérül elfogadó, de mindenképpen kivételes embernek elismerő francia kör. Hogy kik vettek részt a körben, az jellemző a korra, de a húszas évek „trockizmusára" is: háborúellenes forradalmi szindikalisták (mint Pierre Monatte, Alphonse Merrheim vagy Roger Bourderon), anarchisták (mint Alfred Rosmer), az SFIO (a francia szocialisták) politikájában csalódó régi szocialisták (mint Raymond Lefebvre vagy Fernand Loriot) és pacifista művészek (mint Marcel Martinet). A résztvevők visszaemlékezései beszédesek arról, hogy mi okozhatta Trockij meglehetős befolyását a francia értelmiség egy körére: intranzigens forradalmisága és (1905-ből származó) forradalmi tapasztalata, személyes odaadása, intellektuális és szónoki képességei, szavainak szinte spirituális ereje. Rosmer visszaemlékezéseiben (noha a '30-as években szakítanak Trockijjal) nem rejti véka alá, hogy mekkora hatással volt rájuk az orosz forradalmár: „Mindegyikünknek az volt az érzése, hogy a csoportunk számottevően erősödött vele: látókörünk kitágult, összejöveteleink új életre keltek, éreztük, hogy egy nagy emberrel van dolgunk." Ennek a nagy hatású franciaországi tartózkodásnak Trockij 1916-ban bekövetkező kiutasítása vetett véget, melynek indoka elsősorban zimmerwaldi szerepvállalása és háborúellenes, forradalmi cikkei voltak, melyek az orosz emigráns lapban, a Goloszban, majd a Nase Szlovóban jelentek meg.

Az utolsó, legjelentősebb franciaországi tartózkodásáig 17 év telik el, de 17 milyen év… A lángoló szavú emigráns forradalmárból Október egyik hőse, a Vörös Hadsereg megalakítója, Szovjet-Oroszország hadügyi népbiztosa, a polgárháború sikerének egyik kovácsa, majd ellenzéki, aztán száműzött, végül emigráns és a nép ellensége lesz. Törökországból érkezik 1933-ban Franciaországba, ahol a jobboldal és a kommunisták tiltakozása ellenére a radikálszocialista Daladier-kormány befogadja. Ez a két évre nyúló tartózkodás hihetetlen politikai aktivitásban telik el: Trockij mindent megpróbál, hogy politikai alternatívát építsen fel a sztálinizmussal szemben.

Trockij és Franciaország szoros kapcsolata azonban nem ekkor kezdődött; Trockij komoly gyakorlati munkát végez már a Francia Kommunista Párt létrehozásában is. Ahogy az egyik életrajzírója, Pierre Broué fogalmaz: Trockij volt a Komintern „szava" Franciaországban. Valódi orientáló szerepet játszott abban, hogy a francia (részben leendő) kommunisták megszabaduljanak a „parlamenti szocialista, legalista hagyományaiktól". Trockij szenvedélyesen harcolt azért, hogy kizárják az FKP-ból a „reformista értelmiségieket" (1922. július) vagy a szabadkőműveseket (1922. december), sőt komoly küzdelmet vívott azért, hogy a francia kommunisták elfogadják a forradalmi erőszak elvét. Trockij fáradhatatlan munkát végzett, hogy megnyerje a fiatal pártnak az akkoriban még valamennyire komoly erőt képviselő és még komolyabb hagyományokra visszatekintő forradalmi szindikalistákat, noha ő maga még a szakszervezeti autonómiának is elkötelezett ellensége volt nemcsak a „munka militarizálásának" Szovjet-Oroszországában, hanem Franciaországban is… Trockij tehát komolyan részt vett a kezdetekben nagyon sokszínű FKP bolsevizálásában, és az FKP feletti Komintern-befolyás biztosításban. Büszkén jelenti a Kominternnek 1923 márciusában, hogy a francia párton belüli „sebészeti beavatkozás" befejeződött: a francia kommunisták megszabadultak a „burzsoá, nacionalista, parlamentáris hagyományaiktól".

A helyzet Sztálin hatalomra jutásával változik meg gyökeresen: a nemzetközi kommunizmus központból irányított struktúrájának az a következménye is megvolt, hogy a központban lezajló hatalmi harcok (melyek minden látszat ellenére egyébként sokkal kevésbé voltak ideologikusak,² mint, mondjuk, az ún. munkásellenzék feloszlatásának idején) a függésben levő pártokban is lezajlottak. Ezentúl Trockij legnagyobb gondja Franciaországgal kapcsolatban is az, hogy megpróbálja egyesíteni a Sztálinnal szemben álló erőket. Így lesz Trockij szövetségese a nálunk is ismert Boris Souverine, vagy így lesznek az antisztálinista harcban egy platformon Trockijjal (noha csak egy darabig persze) a volt forradalmi szindikalisták, mint például Monatte³, akiket egyébként 1924-ben zárnak ki a pártból. Trockistának lenni a húszas években gyakran nem jelentett többet, mint hogy valaki „ellenzéki"; a homályos „trockizmus" sokszor az antisztálinizmus olyan iskolája vagy közös platformja, amelynek gyakran a lehető legkevesebb köze van magához Trockijhoz vagy a bolsevik pártmodellhez, a pártdiktatúraként felfogott proletárdiktatúrához stb. Ebből a szempontból tehát a húszas évek trockizmusát leginkább a kommunista disszidencia egyik (gyakran időleges) állomásaként definiálhatjuk.

Az első francia trockisták is, mint láthattuk, ilyen disszidensek lesznek, belőlük alakul meg 1929-ben a Vérité című lap körül az első trockista csoport Franciaországban. Ezekben a Trockijjal szimpatizáló körökben sajátos színt jelentenek a Clarté című lap körül tömörült szürrealisták, akik André Breton vezetésével csatlakoztak ugyan az FKP-hez, azonban egyre nehezebben viselik el azt a helyzetet, hogy a pártnak egyre kevésbé a forradalmi avantgárdra, mint inkább társutasokra⁴ van szüksége (és fordítva: a párt, de különösen Moszkva is egyre nehezebben viseli el őket).

Mikor Trockij Franciaországba kerül, célja a teljes újrakezdés. Számára a Német Kommunista Párt politikája (melynek alapja az ún. szociálfasizmus koncepciója volt, amelyet csakúgy, mint a fasizmust és a parlamentáris demokráciát egyenértékűnek gondoló elképzelést, Trockij óriási tévedésnek és hihetetlen stratégiai hibának tartotta) és Hitler hatalomra jutása azt igazolta, hogy a sztálinista Komintern menthetetlen, a cél immár egy új, valóban forradalmi nemzetközi élcsapat létrehozása. Az ezzel az ambícióval bíró IV. Internacionálé mégsem ekkor alakul meg, hiszen éppen ebben az időben kezdenek új szelek fújdogálni a Komintern felől: 1934-ben létrejön az SFIO és az FKP megegyezése, és megalakul a spanyol népfront is. Trockij ekkor az egységfrontba való belépésre szólítja fel híveit, ahol lehetőséget lát a radikalizálódó tömegekkel való kapcsolatba lépésre. Ekkor a FKP, belső szerkezetének monolitikussága miatt, ahol ráadásul a trockisták és a trockistának kikiáltottak voltak a legnagyobb ellenségek, nem látszott erre alkalmasnak. Az FKP amúgy is a népfrontig egy tíz százalék körüli, teljes politikai izolációban levő, ortodox szekta volt. A szakadás (1920) után egyre inkább magához térő SFIO-ban azonban a trockisták nem látszottak esélytelennek: egyrészt a francia szocialisták legalábbis doktrinálisan⁵ semmivel sem voltak kevésbé forradalmiak, mint a kommunisták, másrészt a pártból éppen ekkor távozott a jobbszárny, a Déat-, Marquet-féle neoszocialisták (akiknek az útja egyébként a fasizmusig és a Vichy-rendszerig vezetett). Végül a trockisták 1934 augusztusában lépnek be az SFIO-ba, megalapítva ott a „bolsevik-leninista áramlatot". A pártban a legfontosabb trockista bázis a Seine/Seine-et-Oise föderáció 5-6 ezer tagot számláló szekciója lett. Ez a később a trockisták védjegyének számító ún. entrisme első formája: nyíltan, a célokat vállalva, csoportosan belépni egy munkáspártba, ott egy külön frakciót alkotni, és vagy megszerezni a többséget, vagy a párt tagságának egy jó részét kiszakítva új, már valóban forradalmi pártot alakítani. Ez az első entrisme egyébként meglehetően rövid ideig tartott: a pártból hamarosan (1935 júliusában) kizárják a trockistákat, a bázisukat adó – főleg ifjúsági – szervezeteket pedig feloszlatják.

Mint láthattuk, a trockisták egyértelműen támogatták a munkás-egységfront létrejöttét, azonban hamar csalatkozniuk kellett a népfrontban mind Franciaországban, mind Spanyolországban. Maga a népfront-politika is nagy változás volt a munkásegységhez képest: a népfront per definitionem osztály-együttműködést jelentett, hiszen tagjai voltak burzsoá pártok is. Trockij azért ajánlotta a belépést a nagy munkásszervezetekbe, hogy a tömeg radikalizálódását kihasználva azokat forradalmi mederbe tereljék (hiszen a forradalmi helyzet, a kapitalizmus válsága adott). Mivel ez nem történt meg, Trockij azt a következtetést vonja le, hogy a népfront egyszerűen a rendszer biztonsági szelepe: ebben a koncepcióban a népfront és fasizmus a kapitalizmus két válasza a válságra. Azzal, hogy Trockij, de a későbbi trockisták is, úgy gondolták, hogy a forradalom mindig a történelem napirendjén szerepel, nagymértékben csökkentették nem csak elemzéseik érvényét, de saját politikai mozgásterüket is. Hiszen ha rajtuk kívül senki nem akar forradalmat, vagy akik még akarnak, azok meg nem bolsevikok (például a spanyol anarchisták, anarcho-szindikalisták), akkor a trockista elképzelések legalábbis igen távol kerülnek a realitásoktól.

Spanyolországot illetően Trockij egészen nyilvánvalónak kezeli az egyértelmű analógiát, ami 1936 Spanyolországa és 1917 Oroszországa között fennáll. Ez az analógia természetesen nemcsak a szemben álló politikai erőket érinti, hanem a követendő politikai taktikát is. Hiszen a szovjet forradalomban is a cél világos bevallása tett hatékonnyá, „a proletariátus tudta, miért harcol": a spanyol demokratikus forradalom bukásra van ítélve, a proletárforradalom azonban sikeres lehet. A trockisták egyébként Spanyolországban bírtak egyedül jelentős tömegbázissal: a több tízezer taggal bíró, Katalóniában működő POUM⁶ tagja volt az ún. nemzetközi titkárságnak (a IV. Internacionálé elődjének). Egészen 1936 februárjáig. Ekkor a titkárság kizárta soraiból a POUM-ot, mivel tagja volt annak a népfrontnak, amely végül is nem határozta el a tulajdonviszonyok gyökeres átalakítását (később ez, mint ismeretes, spontán módon megtörtént). Ettől fogva sem a nemzetközi titkárságnak, sem személyesen Trockijnak sincs semmiféle befolyása a spanyol eseményekre. Ez persze nem akadályozza meg a GPU-t és nemzetközi ügynökeit, hogy vaskézzel sújtsanak le a spanyol „trockistákra": a POUM vezérének, Andras Ninnek (aki egyébként valóban volt Trockij közeli munkatársa) magától Trockijtól volt „papírja", hogy nem trockista, mégis mint trockistát verték agyon a börtönben. A kihallgatók óvatlan brutalitása azzal járt, hogy Spanyolországban kevésbé látványosan folytak le a moszkvaival párhuzamosan zajló „trockista perek". A sztálinista gyilkosságok egyébként ekkor szerte Európában le-lesújtanak a trockistákra; meggyilkolják többek között a cseh Erwin Wolffot, Trockij titkárát, de olyan ismert trockistákat is, mint a belga George Kopp vagy az angol Henry Smilie.

Trockijnak a másik problémája az volt a POUM-mal, hogy az jó kapcsolatokat ápolt az anarchista, anarcho-szindikalista szervezetekkel. Véleménye szerint: „a POUM igyekszik ugyan a permanens forradalomról szóló tételre támaszkodni, a forradalom azonban nem elégszik meg az elméleti tézisekkel. Ahelyett, hogy a reformisták és az anarchisták ellen vezérelné a tömegeket, a POUM csupán meggyőzni igyekszik ezeket az urakat a szocializmusnak a kapitalizmussal szembeni előnyeiről." Számára fel sem merül, hogy az orosz analógia erősen sántít: Spanyolországban „Kronstadt" maga „Pétervár", azaz a forradalom központja és székhelye, Barcelona. Annak a Katalóniának a fővárosa, melyet a POUM lényegében az anarchistákkal együtt kormányzott. Azt követelni a POUM-tól, hogy nyisson egy sokadik frontot a hozzá legközelebb állókkal szemben, meglehetős doktrinerségnek tűnik. Másrészről Trockij valójában sosem gondolkodott el azon, hogy az orosz forradalom elfajulásában, a „bürokratikus degenerációban" vajon egy egészen kicsiny szerepet nem játszott-e a liberterekkel szembeni (egyébként jórészt éppen általa irányított) leszámolás.

Trockij hasonlóan látja a másik népfrontot, a franciát is: az 1936-os nagy sztrájkok idején üzemi, helyi bizottságok alakítására szólít fel, melyek országos konferenciája vehetné át az „anarchia" feletti irányítást (ez lényegében az 1917-es „kettős hatalom" sémája). A fő kérdés a jelenlegi helyzetben az, hogy fasizmus lesz-e, vagy forradalom (Kolcsak vagy Lenin?, Franciaországban azonban maradt „Kerenszkij", azaz Léon Blum). Trockij úgy ítéli meg, hogy a sztrájkok az intézményes baloldallal szembeni bizalmatlanságot fejezik ki a forradalmi tömegek részéről. A már külön pártba tömörülő trockisták (1936 júniusában létrejön a POI, Parti Ouvrier Internationaliste, Franciaország első trockista pártja) amúgy nem játszanak semmiféle szerepet a sztrájkokban, sőt éppen a kormányból kimaradó FKP (és az immár újra egységes szakszervezet, a CGT) növelte jelentősen a tagságát és támogatottságát. Az 1936 augusztusában zajló első moszkvai perek hisztérikus trockistázása csak növelte izolációjukat, míg a baloldali sajtó (vagy az olyan szervezetek is, mint az Emberi Jogok Ligája) szemérmesen hallgatott, mondván, minden kritika veszélyeztetné a népfrontot. Az 1938 márciusáig elhúzódó moszkvai perek idején a helyzet nem sokat változott, ráadásul addigra megbukik a második Blum-kormány, és vele a népfront is.

Trockij a népfrontok bukásából két fontos tanulságot szűrt le. Egyrészt egyértelművé vált számára, hogy sztálinizmus objektíve ellenforradalmi erővé vált: fontosabb volt számára a mozgalmon belüli ellenfelek likvidálása, mint a forradalom győzelme, sőt utóbbit fel is áldozta a leszámolás érdekében. Másrészt újra igazolva látta, hogy egy forradalmi helyzetben a legkisebb ellenállás felé menetelés a pokolra visz; éppen a centrista politika a bukás oka.

Ezzel Trockij szerint véget is ért egy korszak. Számára ekkor fejeződött be az 1917-ben kezdődött forradalmi hullám, melynek bukásában komoly szerepet játszott a munkáspártok centrista politikája (gyakran a sztálini bürokrácia nyílt árulásával párhuzamosan) és egy valóban forradalmi élcsapat hiánya. Egy új korszakban új élcsapatra van szükség: ez a IV. Internacionálé.

A IV. Internacionálé

A IV. Internacionálé 1938 márciusában, Párizsban jött létre, Trockij értelmezése szerint (aki ekkor már Mexikóban tartózkodik) az objektív forradalmi feltételek meglétének és a proletariátus irányításának krízise idején. Az elemzés szerint a kapitalizmus agonizál, egy totális háborúba fog menekülni, amely veszélybe sodorja magát az emberiséget. Egy ilyen helyzetben a „nemzetközi forradalmi vezérkarnak" a feladata az objektív és a szubjektív feltételek összehangolása, azaz első lépésben a szervezőmunka és az agitáció. Az Internacionálé programja az Átmeneti Program (Programme de transition) címet viseli, ami arra utal, hogy a fő feladat az aktuális harcok közelítése a szocialista forradalom céljaihoz. Az átmeneti követelések (revindications transitoires) képviseletének a célja az, hogy ezeknek a követeléseknek magával a kapitalista rendszerrel történő ellentétbe kerülésével a tömegekben a politikai hatalom megragadásának óhajtását tudatosítsa. Ismert trockisták (mint Daniel Guérin vagy Victor Serge) is értetlenségüket fejezték ki az új Internacionálé alapításának értelmével kapcsolatban. Véleményük szerint nem lehet mesterségesen, mindenfajta tömegtámogatás nélkül (az Internacionálé alapító „kongresszusán" pár tucat küldött vett részt), ráadásul a mozgalmi „apály" idején létrehozni egy ilyen ambíciójú szervezetet. Nem rejtették véka alá azt sem, hogy ebben komoly szerepet játszhattak magának Trockijnak a személyes ambíciói; szerintük „Trockij Lenint játszik". Trockij válasza a kritikákra az volt, hogy jelenleg a történelem legnagyobb proletár-veresége után vagyunk (melynek oka a szovjet állam „elfajulása", illetve a proletariátus vezetésének a krízise), így a helyzet hasonlatos 1915-hez: Lenin is egy nagy vereség (a szociáldemokrata internacionalizmus veresége) után döntött egy új Internacionálé megalakításáról. Az új Internacionálénak természetesen nyitni kell a tömegek felé, a megélt csalódások pedig arra a tanítottak, hogy csak egy konzekvens forradalmi program és egy ez alapján létrejövő nemzetközi vezérkar vezetheti sikeres forradalomra a munkásosztályt.

A trockisták közben újabb kísérletet tesznek, hogy szövetségre lépjenek a munkásmozgalom más erőivel. Ekkor az SFIO egyik disszidens csoportjáról, a Marceau Pivert-féle Gauche Révolutionnaire-ről van szó. A GR-t 1938 júniusában zárják ki az SFIO-ból, mert tagjai élesen bírálják a Blum-kormány „pause sociale" (a szociális reformok befagyasztásának) politikáját, másrészt mert ellenzik a szocialisták esetleges részvételét egy honvédő, nemzeti kormányban. Pivert hívei megalapítják a PSOP-t (Parti Socialiste Ouvrier et Paysan); Trockij híveit és pártját a PSOP-val való egyesülésre szólítja fel. Pivert elutasító válasza egy arculcsapással ér fel, és nagyon jól jelzi, hogy a különböző baloldali kommunista vagy baloldali szociáldemokrata csoportokat milyen mély szakadék választja el a bolsevizmus ellenzékétől. Pivert azonban közli Trockijjal, hogy ők tulajdonképpen egy befolyás nélküli, dogmatikus szekta, amely egy senki által nem ismert Internacionálé élén akar diktálni a mozgalomnak… így semmiféle egyesülésről nem lehet szó. Trockij válasza higgadtabb: azt ajánlja híveinek, hogy egyenként lépjenek be a PSOP-be, illetve felajánlja Pivert-nek, hogy lépjenek be az Internacionáléba, és azt alakítsák belülről (Pivert ezt is elutasítja). Végül Pivert-ék számára is kiderül a világháború előestéjén, hogy mégsem „lehetséges minden",⁷ míg az Internacionálé sem váltja be a hozzáfűzött reményeket. A világháború árnyékában, majd szovjet-finn háborúval, a Molotov-Ribbentrop-paktummal és Lengyelország szovjet megtámadásával kapcsolatban újra előtérbe kerül a Szovjetunió természetéről zajló vita, elsősorban az amerikai trockista párt, az SWP⁸ nyomására. Trockij újra egyértelművé teszi (és ki is lépteti a hozzá hű kisebbséget a vele ellentétbe kerülő SWP-ből), hogy a szovjet bürokrácia csak időleges jelenség, nem egy új rendszer új uralkodó osztálya, ezért a Szovjetunió fennállása továbbra is létkérdés, mint ahogy az egy ottani politikai forradalom szükségessége is.

Végezetül azt is hozzátehetjük mindehhez, hogy Trockij és Franciaország kapcsolatában kétségkívül van valami különleges. Egyrészt, mint láthattuk, Trockij a tízes, majd a harmincas években éveket töltött emigrációban Franciaországban, másrészt ő volt a Komintern francia felelőse, komoly munkát végzett a kezdetben rendkívül sokszínű FKP bolsevizálásában és a francia párt feletti Komintern-befolyás biztosításban. Nem véletlen, hogy néha az lehet az érzésünk, hogy Trockij szinte a franciákhoz intézi szavait. A Trockij-féle intrazigens forradalmi leninizmus francia vonzerejéhez mindenképpen hozzájárult, hogy Franciaország a korban alig volt érintett a marxizmustól és fél évszázados teoretikus hagyományaitól. Egészen az újbaloldali teoretikusok fellépéséig a franciák a forradalmi marxizmusból inkább a forradalmat, mint a marxizmust értették, és Trockij, a „modern Blanqui", nagyon jól tudott játszani ezeken a húrokon.

A trockisták a felszabadulás idején

Trockij meggyilkolása (1940. augusztus) és a világháború teljesen szétzilálja az amúgy is izolált és kisszámú trockista csoportokat. A világháború alatt a trockisták egy része pacifista álláspontot foglal el, más része az üzemekben szervezkedik, és ezekben a szervezetekben éli túl a háborút. Magában az Ellenállásban jelentéktelen a trockisták szerepe. A különböző trockista csoportok egyesüléséből végül 1944 őszén jön létre a PCI (Parti Communiste Internationaliste). A PCI elutasította a CNR (az Ellenállás Nemzeti Tanácsa) politikai autoritását, és a szakszervezetek mellett szovjetek alakítását javasolta. A helyzet megítélésének alapja a szokásos trockista elgondolás, mely szerint a forradalmi helyzet lényegében mindig adott: a háború utáni káoszban az egységkormányok ugyanazt a funkciót töltik be, mint a háború előtt a népfront, céljuk a szocialista forradalom megakadályozása. A trockisták egyedüliként utasították el a szociális békét, valamint a kapitalista állam és gazdaság újjáépítését. Az ekkor még szovjet utasításra egységpolitikát folytató kommunisták tartottak attól, hogy a trockista szervezetek keretet adhatnak a tömegek radikalizálódásának. A PCI igyekezett is minden sztrájkban részt venni az egyre szélesedő országos sztrájkhullámban. A PCI célja tulajdonképpen az ún. tripartisme, a hárompárti (szocialista-kommunista-kereszténydemokrata) kormányzás felváltása volt egy baloldali-szakszervezeti (FKP-SFIO-CGT) kormánnyal, azaz a kapitalizmus restaurációja helyett a szocializmus felépítésének a megkezdése. Az akkor még a kolonializmus pártján álló kommunistákat aggaszthatta a trockisták részvétele a gyarmati háborúk (ekkor elsősorban Indokína) elleni tiltakozásokban is. A kormány ezekkel a megmozdulásokkal kapcsolatban a hadsereg és a nemzet morálja elleni támadásról, az FKP hivatalos orgánuma, a L'Humanité pedig egyenesen „hitléro-gaullo-anarcho-trotskyste" összeesküvésről beszélt (amely összetétel jól jelzi egyébként, hogy a francia párt sztálinizációja milyen mértékű volt). Jóllehet a sztrájkok során mind az FKP, mind az SFIO tagszáma csökken, a trockistáké azonban mégsem nő. Két példa van csupán, ahol a trockisták a sztrájkokban való részvételüket tömegtámogatássá tudták váltani. Az egyik az SFIO-n belül zajlik: a trockisták lényegében átveszik a párt ifjúsági szervezetének, a körülbelül ötezer tagot számláló Jeunesse Socialiste-nak az irányítását, a pártvezetés azonban 1947 júniusában feloszlatja a JS-t, aminek hatására pár száz tag távozik a pártból, a trockisták azonban ettől nem lettek sokkal erősebbek. A másik esemény a híres 1947-es Renault-sztrájk, amely (talán a benne játszott trockista szereptől sem teljesen függetlenül, jóllehet alapvetően a lassan kialakuló hidegháború logikáját követve) az FKP kormányból való kilépéséhez vezetett. Az itt létrejövő, trockisták által vezetett szakszervezetnek (Syndicat Démocratique de Renault) mintegy 2000 tagja volt, és itt alakult meg az UCI (Union Communiste Internationaliste), a ma is létező, nemrég még európai képviselettel is bíró LO (Lutte ouvrière) elődje (amelyről lesz még szó).

A fellendülés azonban csak időleges volt, a hidegháború logikája (melyben a fő kérdéssé az válik, hogy a sztálini Szovjetunióval vagy ellene) újra marginalizálta a trockistákat. A megváltozott körülmények a stratégiájuk átgondolására késztette őket, az eltérő válaszok pedig soha véget nem érő doktrinális vitákra és szervezeti szakadásokra vezettek.

Trockisták a hidegháborúban

Az első szakadás: a pablizmus

A hidegháború 1947-48-ban válik a politika fő konstruáló tényezőjévé Franciaországban: az FKP távozik a kormányból, és visszatér a „forradalmi" és a szocialistákat osztályárulónak bélyegző politikájához, az immár kommunista szakszervezet, a CGT pedig kettészakad. A trockisták számára is alapvető jelentőségűvé válik a kérdés: antiimperializmus vagy antisztálinizmus? Az erre adott eltérő válaszok szakítják ketté először a trockista mozgalmat.

Sokáig a trockizmus egyik megkülönböztető jegye volt, hogy a Szovjetunió belső fejlődésének problémái a világforradalom perspektívájától elválasztva tételeződtek csupán. Az ötvenes évek elején (1951-52) az ún. pablizmus szakít ezzel a tradícióval. A Franciaországban élő görög emigráns, Michel Raptis (mozgalmi nevén Pablo) lényeges pontokon Trockijnak is ellentmondva aktualizálja a trockizmust a hidegháború logikájához. Pablo véleménye szerint a kibontakozó hidegháborúban a „helyi" osztályharcokat felváltotta a blokkok közti harc: a kapitalista országokon belül zajló osztályharc csak a „kisegítő erő" szerepét játssza a fő fronton dúló háborúban, a kapitalizmus és a sztálini Szovjetunió között dúló élethalálharcban. A szovjet bürokrácia ezzel a szocializmus eljövetelének vezető erejévé válik egy évszázados „forradalom-háborúban" („révolution-guerre"), amelyben átmeneti rendszerek is (pl. a szovjet rendszer) lesznek. Egy polgárháború zajlik tehát világszinten, ahol persze a forradalmi tábor nem makulátlan (Pablo: „a szovjet bürokrácia és ügynökei még nagyon fontos szerepet játszanak"). Ebben a helyzetben a kétfontos harc (egyidejű küzdelem az imperializmus és a sztálinizmus ellen) lehetetlen, de felesleges is: ebben a világ-polgárháborúban a sztálinizmus és a szovjet bürokrácia is el fog pusztulni. Pablo szerint nincs szükség előzetes programra; ha a munkásosztály felkészült lesz, lesz forradalmi program is. Addig is mit tegyenek az elkötelezett forradalmárok? Várjanak, de aktívan: ha a bürokrácia a saját képére formálta a szocializmust és a forradalmi pártot, akkor oda kell belépni. Ez az ún. entrisme második formája: ez már titkosan történik – sőt a belépőket Pablo arra biztatja, hogy akár még az FKP „hűségpróbáit" is állják ki -, célja pedig a trockisták beléptetése oda, ahol a forradalmi táborban a tömegek találhatóak. A pablizmus, mint láthattuk, nem csak az entrisme átértelmezésében tér el Trockijtól: a bürokráciának forradalmi szerepet tulajdonít, magát a szovjet rendszert pedig akár évszázadokon keresztül fennálló rendszerként, azaz egy történelmi szakaszként értelmezi.

A pablizmus kettészakítja a francia PCI-t és az Internacionálét is: a továbbra is antisztálinista alapokon álló francia többség és nemzetközi kisebbség Pierre Boussel (mozgalmi nevén: Lambert) vezetésével szervezetileg is különválik (ők lesznek a lambertisták). Ez a szakadás az alapja a mai is külön pártként létező LCR (pablisták) és PT-OCI (lambertisták) szembenállásának (róluk még lesz szó).⁹ A lambertisták szerint a hidegháborúban a burzsoázia és a szovjet bürokrácia szövetsége akadályozza meg a „soha ilyen jó lehetőségekkel nem bíró" forradalmat. Véleményük szerint Pablo hívei elhitték azt a sztálini/burzsoá hazugságot, hogy két világ áll egymással szemben. A lambertisták szerint erről szó sincs; az FKP azzal, hogy a szovjet bürokrácia szolgálója, szolgálja a burzsoáziát is. Ha a francia kommunisták néha fel is lépnek az amerikai imperializmus ellen, azzal is az Egyesült Államokkal néha szembekerülő francia burzsoázia és a szovjet külpolitika érdekeit szolgálják. A trockisták ezen irányzata tehát nem adja fel a kétfrontos harc elvét, így a lambertisták jóval pozitívabban viszonyulnak a szovjet blokkból emigráltak ügyéhez is, akik közül emiatt nem kevesen csatlakoznak is hozzájuk. Míg a pablisták ezeket többé-kevésbé árulónak tartják, a harcosan antisztálinista lambertisták minden szovjet blokkbeli belső ellenzéket lényegében trockistának – vagy legalábbis a trockista eszmék igazolójának – tartanak. A trockisták ezen lambertista szárnyának voltak tagjai a Nagy Balázs körül tömörülő franciaországi magyar trockisták is, akik az 1956-ban emigráló és a forradalom munkástanácsai elismert történészének számító Nagy vezérletével folyóiratot is kiadtak a hatvanas és a hetvenes években előbb Párizsban, majd Montpellier-ben (a magyar nyelvű Szocialista forradalomért című elméleti lap néhány évfolyama olvasható Nanterre-ben, a BDIC-ben).

A trockisták várakozásával ellentétben a Szovjetunió Sztálin halálával nem balra, hanem jobbra fordul: kiegyezik a kapitalizmussal („a békés egymás mellett élés politikája"), illetve letöri a blokkon belüli munkásmegmozdulásokat (NDK, Lengyelország, Magyarország). A Pablo-féle elgondolás egyértelműen egy közeli, blokkok közti háború lehetőségével számolt; ennek elmaradásával maga a koncepció kérdőjeleződött meg. A trockisták figyelme ezután egyrészt a gyarmatok, másrészt a diákmozgalmak felé fordul. A IV. Internacionálé pedig, belátva a pablizmus perspektívátlanságát, 1963-ban újraegyesül.¹⁰

Az újbaloldali trockizmus

A trockisták véleménye szerint egyértelművé vált, hogy a fejlett országok munkásmozgalmának és a gyarmati népek küzdelmeinek érdekei ellentétbe kerültek a szovjet rendszer érdekeivel. Nyugaton ellenzik a kommunista pártok (elsősorban az FKP) ún. „antimonopolista front"¹¹ politikáját, míg a volt gyarmatokon a Szovjetunió által is támogatott „nemzeti burzsoázia" elleni felkelésre szólítanak fel.

Ezzel új korszak kezdődik a trockisták politikájában: ezentúl a gyarmati forradalmak uralkodó elemmé válnak a világforradalmi fejlődésben. Véleményük szerint a sztálinistáknak Európában sikerült elárulniuk a forradalmat, azonban a harmadik világban nem rendelkeznek olyan befolyással, hogy ezt megtehessék. Ebben a koncepcióban egy „1917 – gyarmati forradalom – világforradalom" perspektíva rajzolódik ki, azaz ha a gyarmati országok a permanens forradalom koncepcióját követve kiszakadnak a kapitalizmus világából, nem várat sokáig magára a nyugati forradalom sem. A IV. Internacionálé 1963-as határozata a kétségkívül bizonyos szocialisztikus vonásokkal rendelkező Algériára úgy tekint, mint amely már „félúton" áll a munkásállam felé vezető úton (elsősorban Pablónak voltak kitűnő kapcsolatai Ben Bellával), de a trockisták hasonló lelkesedéssel fordulnak minden harmadik világbeli harc (pl. Mali, Guinea, majd Kuba, Vietnam) felé. A dekolonizáció nyugati országokban történő támogatásában való trockista részvétel el is vezet minket a '60-as évek új jelenségéhez: az újbaloldali („diák") trockizmushoz (egyébként az egész újbaloldal kialakulásának egyik legfontosabb iskolája a gyarmatosítás elleni harc volt).

A pablisták entrisme-taktikájának a fő terepévé kevésbé maga a Francia Kommunista Párt, mint inkább annak diákszervezete, az UEC (Union des Etudiants Communistes) vált. Ekkor már az UEC teljesen kiszabadult a sztálinista párt ideológiai béklyóiból: a hatvanas évek közepére egy szélsőbaloldali vitafórummá vált, ahol számtalan irányzat létezett egymás mellett, melyek egyikét az Alain Krivine és Henri Weber (utóbbi ma neves szocialista EP-képviselő) vezette trockisták alkották.¹² Maga az FKP egyre nehezebben tűrte ifjúsági szervezetének demokratikus légkörét, és végül 1965-ben hatalmi szóval „resztalinizálta", kiszorítva onnan a disszidens neoleninista csoportok képviselőit.

Így a trockista diákszervezet, a JCR (Jeunesse Communiste Révolutionnaire) 1966-ban jön létre Alain Krivine-nek és társainak a kommunista diákszervezetből való disszidálásával (a szakítás konkrét oka, hogy Krivine és társai nem voltak hajlandók támogatni a közös baloldali jelöltként induló Mitterand-t az elnökválasztáson). A JCR ezeket a disszidenseket és a vegetáló trockista párt, a PCI szimpatizánsait tömörítette, és belépett a IV. Internacionáléba is.

A másik ágnak, a lambertistáknak a diákszervezete, a FER (Fédération des étudiants révolutionnaires) csak 1968-ban jött létre. Ők – nyílt antisztálinizmusuk miatt – a másik nagy diákszervezetben, az inkább szocialista szimpatizáns UNEF-ben próbálták tagjaik titkos beléptetésével átvenni a hatalmat.

A JCR valahol félúton állt egy tradicionális neoleninista párt és a francia hatvanas évek újbaloldali világának tipikus csoportocskája (groupuscule gauchiste) között. A Trockijra való hivatkozás, a leninista pártszervezet kiegészült egyfajta romantikus guevarizmussal, de ami még fontosabb, hogy a JCR jó kapcsolatokat ápolt a Rudi Duschke-féle német SDS-szel (Sozialistischer Deutscher Studentenbund) is. Például a Berlinben 1968 februárjában tartott „a vietnami forradalommal való nemzetközi szolidaritás napján" több száz JCR-tag is részt vett. A franciákat alapvetően befolyásolták az SDS agitációs és mobilizációs módszerei, de az ideológiájukra is hatottak a német újbaloldal eszméi (leginkább Wilhelm Reich gondolatai a szexuális szabadság felforgató tartalmáról vagy az autoriter burzsoá családmodellről). A JCR részt vesz a diáklázadásokban is; maga Alain Krivine a mai napig 68 egyik szimbóluma Franciaországban. A JCR birtokolta a leghatékonyabb „biztonsági szolgálatot" (mely modelljét szintén az SDS-től veszik át), amely leginkább moderáló, az erőszakot kanalizálni kívánó szerepet játszott az eseményekben. Míg a JCR 1968 egyik legfontosabb szereplője (komoly befolyást biztosít számukra, hogy többé-kevésbé ők irányítják a gimnazisták akcióbizottságait koordináló CAL-t, de jelen vannak a Quartier Latin barrikádjainál éppúgy, mint a Sorbonne diák kommünjében, vagy az Odéon elfoglalásánál), a másik két trockista szervezet megmarad hangsúlyosan ouvrieristának. A munkások sztrájkjait támogatják, gyakran részt is vesznek bennük, a diákokat azonban többnyire elkényeztetett, forradalmat játszó kispolgároknak tartják.

1968 után a megmaradó neoleninista csoportok eltérő stratégiákat választanak: a maoisták nyíltan polgárháborúra készülnek („kockakövek helyett fegyverek"), melynek kirobbantását látványos erőszakos akciókkal vélik elérhetőnek. A trockista Ligue Communiste (a JCR utódja 1969-től) inkább valamiféle „ésszerű erőszakban" hisz, azaz olyan demonstratív akciókban, amelyek „elvetik a tömegekben a forradalom lehetségességének magját". Ezek a demonstratív akciók elsősorban „imperialista" konzulátusok (a leghíresebb akciójuk során 1969 novemberében elfoglalják Dél-Vietnam konzulátusát, és kitűzik rá az északi-vietnami Felszabadítási Front zászlaját) és az újjáéledő szélsőjobboldali szervezetek gyűlései ellen irányulnak. Közben maga az államhatalom is represszív irányba fordul, így egy több száz sebesülttel járó akció következményeként (1973 júniusában a trockista aktivisták szétkergetik a szélsőjobboldali Ordre Nouveau gyűlését a Mutualité-ban) a belügyminiszter betiltja a LC-t (a maoistákkal már előbb ugyanez történt). Ezzel véget is érnek a poszthatvannyolcas évek, vagyis az a korszak, amelyet a szélsőbaloldali szerveztek erőszakos akciói jellemeztek.

A JCR kétségtelen szerepét elismerve mégis azt kell mondanunk, hogy ha 1968-nak van valamiféle „fő vonala", akkor elmondható, hogy a trockisták – számbeli gyengeségükön túl is – nem tartoznak ebbe a liberter fő vonalba. A trockisták nem sokat értenek '68-ból, mégis tudnak valamit, amelyet a hozzájuk hasonló más csoportok nem. Bolsevikok, tehát tudják, a szervezet a legfontosabb: hiába tiltják be a LC-t, egy év szünet után, miközben a liberterek vagy a maoista szervezetek már eltűntek, a hetvenes évek közepén újjászületik a ma is létező LCR (Ligue Communiste Révolutionnaire).

Átkelés a sivatagon

A hetvenes években amíg az új baloldal keltette hullám jelentős, a trockista szervezetek is érnek el sikereket: taglétszámuk emelkedik (jóllehet ekkor sem több pár tízezernél). Ebben a korszakban olyan neves emberek is bevallott trockisták, mint Juliette Binoche vagy a nálunk kevésbé ismert színész, Pierre Arditi (mindketten OCI tagok). Azonban lassan a francia baloldal fő kérdésévé nem ezeknek az újbaloldali csoportoknak a sorsa válik, hanem a baloldali egységé, azaz a két nagy baloldali párt összefogásáé. A trockista csoportok egyértelműen támogatták ezt az egységet, sajátos szóhasználatukban az 1936-os népfront-korszakhoz hasonlítva az aktuális politikai helyzetet. Az LCR 1969-ben és 1974-ben még indította Krivine-t az elnökválasztáson, ezután azonban 2002-ig sosem állított saját jelöltet. Általában az első fordulóban a kommunista vagy a másik trockista jelöltre (Arlette Laguiller az LO színeiben) való támogatásra szólítottak fel, míg a másodikban François Mitterand-t támogatták mind az 1981-es, mind az 1988-as elnökválasztáson (1995-ben pedig Lionel Jospint). A nyolcvanas évek közepén szervezetileg is gyengülnek a trockista csoportok; számos ma is ismert szocialista politikus (Julien Dray, a párt exszóvivője, Jean-Cristophe Cambadélis, a párt egyik jelentős „ideológusa", Jean-Luc Mélenchon, az egyik kisebbségi áramlat vezetője) ekkor lépett át trockista szervezetből a Szocialista Pártba. Jellemző egyébként a trockista disszidenciára, hogy az átlépők korántsem feltétlenül a baloldalon találják meg egyéni politikai számításukat.

A kilencvenes évek elején úgy tűnt hát, hogy a trockizmus története lényegében véget ért, kivérzett, érvényes politikai mondanivalóval egyre kevésbé rendelkező csoportjai, pártjai marginalizálódtak.

Jegyzetek

* A tanulmány második részét az Eszmélet következő számában olvashatják. (A szerkesztők)

¹ Talán nem lényegtelen, hogy a magyar történészek között is dívó közhiedelemmel ellentétben François Furet nálunk is népszerű könyve (Egy illúzió múltja) Franciaországban nem a kommunizmus „magyarázata" alapkönyvének, hanem lényegében politikai pamfletnek számít. A kommunistaságot lényegében lelki defektusként „magyarázó" Furet-vel szemben érdemes a bibliográfiában feltüntetett Wierovka-féle könyvet olvasni a kommunizmus történetének mostani francia értékeléséről, míg Marc Lazarét a kommunizmus és Franciaország kapcsolatáról.

² Az természetesen nem állítható, hogy ne lettek volna nagyon is fontos ideológiai különbségek, mondjuk, Sztálin és Trockij között, csak éppen nem feltétlenül mindig ezek alkották a legfontosabb törésvonalakat a régi gárda tagjai között. Például Zinovjev, Kamenyevvel, előbb Sztálin mellé állt Trockijjal szemben („trojka"), majd Trockij oldalára Sztálinnal szemben (Egyesült Ellenzék), akit ekkor Buharin támogatott.

³ Monatte anarchista, majd szindikalista újságíró volt (az életút tipikus a korban), alapítója a Vie Ouvrière-nek, amely a szindikalizmus egyik legfontosabb lapja volt. Monatte a kezdetektől ellenséges az Union Sacrée-vel szemben, emiatt 1914-ben kiutasítják a CGT-ből. Ott van Zimmerwaldban, 1921-ben kizárják a CGT-ből, a kommunistákkal együtt a CGTU alapítója, 1922-től tagja a francia kommunista pártnak. Innen (és a CGTU-ből) mint jobboldali „trockistát" zárják ki 1924-ben, noha ő forradalmi szindikalista maradt. Ekkor a megmaradt forradalmi szindikalisták megalakítják a CGT-Syndicaliste Révolutionnaire nevű szakszervezetet, amely azonban már csak árnyéka a háború előtti szindikalista mozgalomnak.

⁴ A szürrealistáknak egyébként nem a szovjet politikával volt gondjuk, hanem az egyre inkább uralkodóvá váló sematikus hivatalos művészettel: „Sztálin igen, de Barbusse azért már nem" – fogalmazott egyszer Breton. A szürrealisták egyetértettek azzal, hogy a művészet célja a forradalom szolgálata, azonban ennek a szolgálatnak a módja már élesen szembeállította őket a kialakuló szovjet kultúrpolitikával.

⁵ A szocialista Léon Blum taktikája az volt, hogy a kommunisták bolsevizmusára, mint az „orosz barbárság" megnyilvánulási formájára, helyezte a hangsúlyt, azzal érvelve, hogy a forradalom iránti elkötelezettségben nincs különbség a két párt között. A szocialisták számára pedig kidolgozta az ismert kétlépcsős (a hatalom gyakorlása és megragadása között különbséget tevő) modelljét. Ez kiegészült azzal, hogy – szemben a német párttal – az SFIO a népfrontig nem lépett be „burzsoá kormányokba".

⁶ Partido Obrero de Unificación Marxista. A POUM és lapja, a Batalla egyébként jellemzően nem igazából trockista volt, hanem keményen antisztálinista. Ezek a baloldali kommunisták a sztálinista módszerek miatt léptek ki a Spanyol Kommunista Pártból.

⁷ „Tout est possible" – ez volt Pivert híressé vált újságcikkének a címe a népfront-kormány megalakulását követő nagy sztrájkok idején. Egyébként a jelszóval '68 májusában találkozhatunk újra.

⁸ Socialist Workers Party, gyakorlatilag a legnagyobb (kb. 10 000 tagot számláló) trockista párt a korban. Talán annyit érdemes itt megjegyezni, hogy a hidegháborúban az amerikai titkosszolgálatok lényegében lenyúlták a trockista mozgalmat (kihasználva annak harcos antisztálinizmusát). Erről legbeszédesebben Sidney Hook életútja mesél. Lényegében ez történik a '30-as években szintén komoly erőt képviselő angol trockizmussal is (legalábbis egy részével).

⁹ A trockisták vitastílusára jellemző, hogy most megjelent könyvében az exlambertista Boris Fraenkel, aki egyébként Jospin „betanítója" volt ebben a kemény trockista szektában (majd kizárták „freudo-marxista" elhajlás miatt, ő fordította franciára Marcuse Erósz és civilizáció című művét), mai is állítja, hogy Pablo szovjet ügynök volt… Erre a magatartásra utalva mondja egy francia történész, hogy ha a sokszor titkosságba burkolózó trockistákat meg szeretnénk ismerni, „legjobb, ha mindent elhiszünk, amit egymásról mondanak". Egyébként Pablo későbbi életútja nem teszi valószínűvé, hogy valaha is szovjet ügynök lett volna.

¹⁰ Maga Pablo 1964-ben elhagyta az Internacionálé vezérkarát, és revideálta nézeteit is. Véleménye szerint a második világháború véget vetett a bolsevizmus korszakának. Pablo ezután az ún. önigazgatói szocializmus (socialisme autogestionnaire) egyik teoretikusává válik Franciaországban, másfelől pedig szerinte a desztálinizáció folyamata a szovjet blokkban is elvezet a demokratikus szocializmushoz.

¹¹ Maurice Thorez (az FKP főtitkára) már 1946-ban leszögezte, hogy a szocializmushoz vezető utak sokfélék lehetnek (nem kell feltétlenül másolni az oroszt), noha az út végpontja (maga a szocializmus) a szovjet modell szerinti. Elméletük szerint a szocializmushoz vezető útnak két szakasza lesz. Egy demokratikus, melyhez elengedhetetlen a demokratikus erők összefogása (ezt megelőzően pedig a „munkásegység"), illetve a „demokrácia végsőkig való fejlesztése", és egy szocialista, melyben elkerülhetetlen az osztályharc, melyet a proletariátusnak a kommunista párt irányításával kell megvívnia egy proletárállam keretében. Az első szakaszt (a haladó demokráciát, la démocratie avancée) a nemzeti tulajdonba került vállaltok demokratikus igazgatása, míg a másodikat (a valódi demokráciát, la démocratie véritable) a proletárdiktatúra jellemzi. Az első szakasz szövetségi politikája az antimonopolista front (a kommunisták a gaulle-izmust a monopolkapitalizmus politikai felépítményeként határozták meg).

¹² A másik fontos csoport az ún. olaszok („les italiens") voltak, aki a hatvanas évekre a sztálinizmust és a Moszkvától való függést maga mögött hagyó Olasz Kommunista Pártot állították az FKP elé modellként. Az egyik prominens képviselőjük egy bizonyos Bernard Kouchner volt. A harmadik csoportot a maoisták alkották, akik a kínai kommunizmusban a sztálinizmussal szembeni modellt láttak (ebbe a csoportba tartozott például Serge July, aki ma a Libération című napilap főszerkesztője).

Népszerű és érdekes áttekintés a marxizmus franciaországi történetéről. A történet szereplői közül 30 jelentős intellektuel portréját fordítónk Baráth Katalin gyűjtötte csokorba.

Marx az elmélet szempontjából meghatározó jelentőségű 1843-1845-ös években Párizsban élt. Ő is és Engels is a modern politikai fejlődés modelljének tekintette Franciaországot, és alapvetően fontos elemzéseket írt a francia történelemről, különösen az 1848-1851 és az 1870-1871 közötti időszakról. Politikai elméletükben felhasználták Rousseau¹ és a XIX. századi francia szocialisták munkáit, bár Marx egyik híres vitairatában, A filozófia nyomorúsága című művében (1847) megbírálta Proudhont,² mondván, alábecsüli a gazdasági kérdések és a munkásszervezetek jelentőségét.

Marx lányai, Laura és Jenny, valamint francia vejei, Paul Lafargue és Charles Longuet jelentősen hozzájárultak Marx eszméinek franciaországi népszerűsítéséhez, mivel az 1880-as évek előtt azok gyakorlatilag ismeretlenek voltak szélesebb körben. Jules Guesde³, Benoit Malon és mások együttes tevékenysége révén született meg a „marxizmus" kifejezés, magát az elméletet pedig mint egyszerű gazdasági determinizmust propagálták; ez váltotta ki Marxnak azt a bosszús megjegyzését, hogy bizonyos értelemben ő maga sem „marxista". Más szocialistákra, például Jean Jaurésre⁴ erősen hatott Marx Hegeltől átvett dialektikus módszere. Georges Sorel⁵ érdeklődését is felkeltette a marxista filozófia. De amikor 1905-ben a francia szocialista mozgalom egyesült, gyakorlatilag megszűntek az elméleti viták arra hivatkozva, hogy azok csak megosztják a mozgalmat. Az első világháborút követően a mozgalom két részre hasadt: a Léon Blum⁶ vezette proudhonista szocialistákra és a kommunistákra, akik a moszkvai irányítás alatt álló III. Internacionáléhoz csatlakoztak [lásd szocializmus és kommunizmus]. Az 1920-as években a szocialisták szorgalmazták Marx filozófiai írásainak fordítását, míg a kommunisták Lenin, Engels és Marx politikai műveinek kiadását támogatták.

A marxizmus sporadikus és lényegében marginális helyzete Franciaországban az 1930-as évekre változott meg, amikor olyan dinamikus mozgalomként emelkedett fel, melynek meghatározó hatása volt szinte minden jelentős íróra és gondolkodóra a század második felében. E hatást erősítette a Szovjetunió presztízse és a Francia Kommunista Párt (PCF) szerepe, de a marxizmus, mint a lehetséges alternatíváknál lényegesen vonzóbb filozófia, erős hatással bírt. A Népfront időszakában sok értelmiségi üdvözölte az elmélet és a gyakorlati cselekvés effajta összekapcsolódását, ilyenformán megerősítve a Dreyfus-ügytől⁷ datálható elkötelezett értelmiségi magatartást. Henri Lefebvre⁸ dialektikus humanizmusa, Paul Nizan⁹ kauzális materializmusa, Auguste Cornu¹⁰ alapos Marx-kutatásai és Georges Politzer¹¹ polemikus racionalizmusa mind-mind a második világháború előtti virágzó marxista szellemi kultúra alkotóelemei voltak.

A második világháború idején számos marxista entellektüel vesztette életét. Ugyanakkor a Szovjetunió és a Francia Kommunista Párt szerepe a felszabaduláskor biztosította a marxista eszmék befogadására kész közönséget. A marxista eszmék szószólói között akadtak jelentős irodalmárok (Aragon¹², Éluard¹³), képzőművészek (Picasso¹⁴, Léger¹⁵), tudósok (Joliot-Curie, Langevin, Wallon), történészek (Georges Lefebvre¹⁶, Soboul) és más szellemi ágak képviselői. Tudásvággyal teli, fiatal értelmiségiek tömegével csatlakoztak a FKP-hoz, katolikusok és egzisztencialisták beépítették elméleteikbe a marxista éleslátást, és ígéretes párbeszédet kezdeményeztek az olyan fiatal marxista gondolkodókkal, mint Pierre Hervé, Roger Garaudy¹⁷, Henri Lefebvre és Jean-Toussaint Desanti. A hidegháborús légkörben, az egyre erősödő megosztottság közepette azonban a FKP a dogmatikus sztálinizmushoz vonult vissza, melyet Moszkvából Andrej Zsdanov, Párizsból pedig Laurent Casanova erőltetett rá a pártra. Aztán megindultak az önkritika hullámai, majd pedig sokan kiléptek a pártból, köztük megfélemlített értelmiségiek is.

1956 végére a nemzetközi és a hazai válságok hatására a francia marxizmus sok, eltérő áramlatra szakadt szét. A FKP lassan felhagyott azzal a szándékával, hogy az ortodox marxista-leninista nézőpontot ráerőltesse a párt tagjaira, és magán a párton belül is egymással megütköző, új interpretációk születtek. Az egyik csoportosulás, melynek élén Garaudy és Aragon állt, az olasz koncepciót részesítette előnyben, és újhegeliánus marxizmust javasolt mint tágan értelmezett humanista perspektívát, mely nyitott a más filozófiai és vallási doktrínákkal folytatott párbeszédre, és potenciálisan közeledik is hozzájuk. Egy másik csoportosulás, melynek élén Louis Althusser¹⁸ állt az École Normale Supérieure-ön, Mao Ce-tung Kínájára függesztette tekintetét, és radikálisan szakítani óhajtott a hegeliánus és humanista ideológiai illúziókkal, ilyen módon teremtve meg a szigorúan tudományos marxista-leninista elméletet. Ez az agresszívan eredeti megközelítés sok fiatal filozófusra és társadalomtudósra gyakorolt erős hatást, többek között Nicos Poulantzasra¹⁹, Étienne Balibarra, Pierre Macherey-re²⁰ és Gorges Labicára. Nem minden althusseriánus gondolkodó volt kommunista, és a kommunisták közül is az 1970-es években sokan elhagyták a pártot, illetve a párt „hagyta el" őket, amikor a kizárás lett a sorsuk, amint ez például Garaudyval is történt. Ezen egymással szemben álló csoportosulások között kísérelt meg egyfajta nem dialektikus marxizmust konstruálni Lucien Séve²¹, akit a hegeli koncepciókhoz újra visszanyúló Solange Mercier-Josa, továbbá az inkább Gramsci nézeteihez közelítő André Tosel is támogatott.

Az 1950-es évektől sokféle marxista megközelítés született a Francia Kommunista Párton kívül, melyeket gyakran volt kommunisták vagy a kicsi, de aktív trockista csoportok hordtak ki. Sok marxista csoportosulás szerveződött folyóiratok körül, így például a Socialisme ou barbarie (1949-1965) és az Arguments (1956-1963) köré, így többek között Pierre Naville²², Edgar Morin²³, Claude Lefort, Pierre Fougeyrollas, Cornélius Castoriadis²⁴, Alain Touraine²⁵, Serge Mallet, Kostas Axelos és François Chatelet. E csoportok a sztálini kommunizmus bírálatát széles humanista keretek között fogalmazták meg, feltárva olyan fogalmak korlátait, mint történelem, filozófia, társadalmi osztály és állam. Vizsgálat tárgyává tették továbbá a marxizmusnak más diszciplínákkal való kibővítését, beleértve a pszichoanalízis, nyelvelmélet vagy a strukturális antropológia területét, illetve olyan koncepciókkal való társítását, mint a történelem vége vagy a filozófia vége.

Jean-Paul Sartre²⁶ az 1950-es évek közepén közeledett a marxizmushoz, kijelentve, hogy ez a korszak konceptuális horizontja, és megkísérelte korábbi egzisztencializmusát összebékíteni a marxizmussal a Critique de la raison dialectique (1960) című művében. Simone de Beauvoirral²⁷ együtt vonzódtak a hangos maoista csoportokhoz, bár más egzisztencialisták, mint például Merleau-Ponty²⁸ és Gorz²⁹, ettől eltérő kapcsolódási pontokat találtak a marxizmussal. A vezető strukturalisták, köztük Lévi-Strauss³⁰ és Barthes³¹, műveikben felhasználták a marxizmus bizonyos elemeit. Ez a tendencia jellemző volt sok posztstrukturalista és posztmodern gondolkodóra is, noha később többségükben elfordultak a marxizmustól. És a marxizmus abszorbeálása jellemezte a feminista és környezetvédő elmélet jelentős, noha időnként nyugtalanító hatású részét is.

Az 1968 májusát követő évtizedben a marxizmus, mondhatni, hegemón helyzetbe került a francia szellemi életben. Az 1970-es évek végének és az 1980-as éveknek a politikai és filozófiai hullámai azonban megingatták e helyzetét. A szovjet típusú kommunizmus válsága és az átfogó világnézetek vagy mesternarratívák kritikája visszájára fordították azokat a feltételeket, melyek elsőként az 1930-as években alapozták meg a marxizmus népszerűségét Franciaországban, és most már az a kérdés vetődik fel, vajon meddig és milyen formában lesz képes fennmaradni a jövőben.

(Fordította: Baráth Katalin)

Az írás a www.answers.com oldalon jelent meg.

A cikkben szereplő személyek portréit a fordító, Baráth Katalin gyűjtötte egybe. Az egyes filozófusokról szóló szócikkek döntő többségének is a www.answers.com a forrása; ahol egyéb forrást használt, ott ezt külön feltüntette.

Jegyzetek

1 Jean-Jacques Rousseau (1712-1778): francia filozófus. Gyakorlatilag autodidakta, Svájcban töltött gyermek- és ifjúkora után Párizsban telepedett le az 1740-es években, ahol közeli kapcsolatba került Voltaire-rel és Denis Diderot-val. Rousseau 1754-ben adta ki az Értekezés az emberek közötti egyenlőtlenség eredetéről és alapjairól című művét, melyben azt a tételt fogalmazta meg, hogy az ember természetes erkölcsi állapotát a társadalom tönkretette. 1762-ben látott napvilágot A társadalmi szerződésről című tanulmánya (ennek híres kezdő sora így hangzik: „Az ember szabadnak született, és mégis mindenütt láncot hord"), illetve az Emil, avagy a nevelésről című könyve, melyben elméletét a nevelés terén illusztrálja. 1766-ban Angliában telepedett le, s ezután írta Vallomások című művét, melyet ma sokan a modern önéletrajz előképének tekintenek. 1770-ben visszatért Franciaországba, és végül Ermenonville-ben halt meg állandó üldözési félelmek közepette. Rousseau politikai filozófiája döntő hatással volt az európai és az amerikai liberális demokratikus állam XVIII. századi fejlődésére.

2 Pierre-Joseph Proudhon (1809-1865): francia anarchista és társadalmi teoretikus. Besanconban született, nagy szegénységben nőtt fel, de egy ösztöndíj lehetővé tette számára, hogy a helyi collége diákja legyen, és kitanulhatta a nyomdászszakmát. Hatalmas mennyiségű írásműve lenyűgöző, de burjánzó műveltségről tanúskodik, valamint arról, hogy erősen vonzódott az utópikus szocialisták, például Fourier eszméihez. Első jelentősebb könyve, Mi a tulajdon? (1840), azzal tett szert hírnévre, hogy a kérdésre ezt a sokat emlegetett választ adta: a tulajdon lopás. Valójában nem ellenezte a személyes tulajdont, és csak a tulajdonnal való visszaélésnek a mások kizsákmányolásában megnyilvánuló formáját utasította el. Hamarosan követőkre talált munkás- és forradalmi körökben – először Lyonban, majd Párizsban. Nagy hatással voltak rá az orosz és német politikai emigránsok, többek között Marx és Bakunyin, akiktől egyfajta hegeli dialektikus vitastílust tanult meg; amint azt A gazdasági ellentmondások rendszere vagy a nyomor filozófiája című, 1846-os műve is mutatja: bizonyos gazdasági tényezőkből mind jó, mind rossz következmények is származnak. A vallásos embereket azzal háborította fel, hogy kijelentette: Isten a gonosz, hiszen ő felelős a zsarnokságért, a szegénységért és a világ általános gazságáért, és azt állította, hogy az emberiség önfelszabadítása ezen gonosz erők alól csak gazdasági reformok révén érhető el. Marx polemikus válasza, A filozófia nyomora (1847) erősen bírálta Proudhon felemás hegelianizmusát és gazdasági utópizmusát.

Proudhon aktívan részt vett az 1848 februári forradalomban, és a munkásosztály ügye mellett emelte fel szavát az általa kiadott újságban és az Assemblée Constituante-ban, ahová 1848 júniusában választották be. Síkraszállt a vagyonok radikális megadóztatása mellett, és követelte egy népi bank, a cserebank felállítását. Bár három évet börtönben kellett töltenie, mert bírálta Louis Bonaparte elnökké választását, számos terjedelmes tanulmányt írt, többek között A forradalom általános eszméje (1851) címűt, melyben összegezte forradalmi tapasztalatait, illetve egy, az anarcho-szindikalista elvek alapján szerveződő társadalomra vonatkozó útmutatásait. Háromkötetes, Az igazságosság a forradalomban és az egyház (1858) című műve miatt erkölcsi okokra hivatkozva üldözték, s az üldözés elől négy évre Belgiumba menekült. Háború és béke (1861) című munkájában, hasonlóan a hatására megszületett, ünnepelt Tolsztoj-regény alapgondolatához, olyan radikális filozófiát vázol fel, mely minden embernek egyenlő jogot és egyenlőséget biztosít, bár ebből kimondottan kirekeszti a nőket és a más fajúakat, mivel ezeket alacsonyabb rendűeknek tekinti. A föderáció elve (1863) az önkormányzó, nem nemzeti közösségek konföderációjaként írja le Európát, A dolgozó osztályok politikai képessége (1865) című művében pedig arra buzdította a munkásosztályt, hogy vegye kezébe üdvössége megszerzésének ügyét a polgári állam keretein kívül. Követői aktívan részt vállaltak az I. Internacionálé megszervezésében 1864-ben, és Proudhon eszméi meghatározó áramlatot képviseltek a francia munkásmozgalomban és a szocialista mozgalmakban. Érvelését azonban erősen lerontják antiszemita nézetei. Stewart Edwards, Pierre-Joseph Proudhon válogatott műveinek szerkesztője a következő megjegyzést teszi ezzel kapcsolatban: „Proudhon naplóiból [Garnets. Ed. P. Haubtmann, Marcel Riviére, Paris, 1960] kitetszik, hogy szinte paranoiásan gyűlölte a zsidókat, ami akkoriban egész Európában jellemző volt. 1847-ben azt fontolgatta, hogy kiad […] egy cikket a zsidó faj ellen, melyet, mint írta, »gyűlöl«. A tervezett cikk javasolta, hogy űzzék ki a zsidókat Franciaországból […] A zsidók az emberiség ellenségei. Ezt a fajt vissza kell küldeni Ázsiába, vagy ki kell pusztítani."

3 Jules Guesde (álneve: Jules Bazile) (1845-1922): szocialista vezető és a marxizmus franciaországi népszerűsítője. Az 1870-es években lett a marxista szocializmus híve, attól kezdve együttműködött Marxszal, Engelsszel és Lafargue-zsal, és közösen írták az akkor szerveződött Francia Szocialista Párt 1880-as Le Havre-i kiáltványát. A mozgalom szakadása időszakában Guesde vezette saját „kollektivista" Parti Ouvrier Francais nevű pártját 1905-ig, a szocialista párti egység létrejöttéig. Lenyűgöző hatású szónok volt, és mint ilyen, sok francia munkáshoz – elsősorban az északi iparvidéken – ő juttatta el a marxizmus egyfajta, leegyszerűsített változatát. Bár Marx a guesdistákra gondolt, amikor azt mondta, ő maga „nem marxista", a guesdizmus nagyrészt tovább élt a Francia Kommunista Pártban.

4 Jean Jaurés (1859-1914): francia szocialista vezér. A Képviselőház tagjaként működött (1885-1889, 1893-1898, 1902-1914), és kezdetben Alexandre Millerand eszméi hatása alatt állt. 1899 után a szocialisták két csoportra szakadtak, Jaurés vezette a Francia Szocialista Pártot, s az állammal való megegyezés álláspontját hangoztatta. A L'Humanité című napilapban, melynek 1904-ben egyik alapítója volt, a demokratikus szocializmus eszméjét hirdette, de amikor a II. Internacionálé (1904-ben) elutasította az álláspontját, a döntést elfogadta. 1905-ben a két francia szocialista párt egyesült, és Jaurés befolyása tovább erősödött. Az első világháború előestéjén a szemben álló felek közötti egyeztető tárgyalásokkal kívánta a békét megőrizni, és a francia-német kapcsolatok normalizálása mellett kardoskodott, s ezzel a francia nacionalisták gyűlöletét vonta magára; 1914-ben egy fiatal nacionalista fanatikus meggyilkolta. Számos könyv, többek között A francia forradalom szocialista története (1901-1907) című jelentős mű szerzője.

5 Georges Sorel (1847-1922): francia filozófus, politikai és társadalmi gondolkodó, aki egyaránt hatással volt a kommunista és a fasiszta ideológusokra. Normandiában, polgári családban született, és a közszolgálatban mérnökként dolgozott. 45 éves korában nyugdíjba vonult, s élete hátralévő részét Párizs külvárosaiban élve olvasással, írással, meditálással töltötte.

Sorel a franciák azon nemzedékéhez tartozott, akikre nagy hatással volt az 1870-es francia vereség és a következő évben kirobbant polgárháború, mely a párizsi kommünt számolta fel. Elmélkedései azon kérdés körül csoportosultak, hogyan lehetne egyben tartani a társadalmat. Első, nyomtatásban megjelent műve a Bibliával foglalkozott, valamint a bibliai történeteknek a nevelésben betöltött szerepével. Aztán foglalkozott Szókratésszel, akiben azt az arrogáns entellektüelt látta, aki kérdéseivel elbizonytalanította a többség bizonyosságnak tekintett nézeteit, illetve foglalkoztatta az ókori világ hanyatlása is. Az 1890-es években Sorel a marxizmus hatása alatt állt, melyet mint objektív filozófiát csodált. Aztán hamarosan a Dreyfus-ügy ragadta magával, illetve az a mozgalom, mely jóvá kívánta tenni azt az igazságtalanságot, mely a bebörtönzött zsidó származású katonatisztet, Alfred Dreyfus kapitányt érte, amikor kémkedéssel vádolták. Ez vezette el aztán Sorelt a marxizmus revíziójához és a szocializmusnak a cselekvés alapján való újraértékeléséhez.

Sorel két legismertebb művében – Gondolatok az erőszakról és A fejlődés illúziói (mindkettő 1908) – megvetéssel szól a polgárságról és a polgári értékekről. Azon az állásponton volt, hogy a proletariátus már készen áll a hatalom megragadására, de nem a szocialista politikusok vagy a parlamenti és a szakszervezeti politika révén, hiszen ezek maguk is a polgári álnokság és dekadencia megtestesülései voltak, hanem egy általános sztrájk révén. Ugyanakkor Sorel szerint a proletariátusnak el kellene szigetelődnie, az osztályharcba kellene belevetnie magát, ténylegesen is meg kéne ütköznie munkaadóival és az államhatalommal. Ezáltal a munkások megtisztulnának és hősökké nemesednének, küzdelmeik egybeforrasztanák őket, és új civilizációt alapíthatnának. Így tehát Sorel az erőszakot, az érzelmeket és a mítoszokat emelte ki a fennálló dekadencia és demoralizálódás elleni harc eszközeiként. Hogy milyen típusú társadalom születne meg, ha az általános sztrájk elérné célját, arra Sorel nem ad világos választ. De meggyőződése volt, hogy ha a szervezett munkásság győz, akkor kohéziójuk és lelkesedésük újabb együttműködést és fejlődést eredményez.

1914 előtt Sorel a monarchista nacionalizmus mozgalma felé fordult; csodálattal tekintett Leninre, és hasonlóan elragadtatott megjegyzéssel illette Benito Mussolini lépéseit, aki röviddel Sorel halála előtt ragadta meg a hatalmat.

6 Léon Blum (1972-1950): francia politikus és író. Mint ragyogó irodalom- és drámakritikus vált ismertté, majd a Francia Szocialista Pártban lépett politikai pályára. Mint a Képviselőház tagja (1919-1928, 1929-1940) 1921-től a szocialisták vezetője lett. A baloldal választási szövetségének élharcosaként ő lett Franciaország első szocialista (és zsidó származású) miniszterelnöke a népfront-kormány élén (1936-1937). Számos reform fűződik a nevéhez, így például a 40 órás munkahét, a kollektív szerződés, illetve az ő kormánya államosította a legjelentősebb hadiipari üzemeket és a Banque de France-t. A Vichy-kormány 1940-ben letartóztatta; 1945-ig börtönben ült. A háborút követő években Franciaország egyik vezető veterán államférfija volt.

7 A Dreyfus-ügy. Különbséget kell tennünk a Dreyfus-per és az ebből kinőtt Dreyfus-ügy között. A per rendkívül egyszerű történet volt: 1894 decemberében Alfred Dreyfus kapitányt, a francia tüzérségnél szolgáló zsidó tisztet bűnösnek találták abban a vádpontban, hogy Németország számára kémkedett, és életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték. A következő években napvilágra került új bizonyítékok arra a meggyőződésre indítottak sokakat, hogy esetében súlyos törvénysértés történt.

Az ügyben fordulópontot jelentettek a Picquat ezredesnek 1896-ban tudomására jutott bizonyítékok, melyek egy másik személyre, Esterházy parancsnokra terelték a gyanút; ám az ügy kirobbanásához ezen új bizonyítékok nyilvánosságra kerülése vezetett 1897 végén. A kibontakozó vita megosztotta Franciaországot, és két, egymással élesen szemben álló tábor viaskodott egymással. Maga Dreyfus, valamint az eredeti hibás törvénykezés háttérbe szorult. Bár sok olyan Dreyfus-párti maradt, akik számára az ügy tisztán és egyszerűen az igazságszolgáltatás problémája maradt, az ügy a korábban már mélységesen megosztott Franciaország küzdőterévé vált, ahol mindkét álláspont híveit a másik oldaltól való félelem, illetve a legyőzésükre irányuló erőfeszítések motiválták. Az általánosítás veszélyes, és sokan lépték át az elvárható választóvonalat, de nagyjából azt mondhatjuk, hogy a katonák, a katolikusok, az antiszemiták, a monarchisták, a bonapartisták és a volt boulangisták inkább Dreyfus-ellenesek voltak, míg az antiklerikálisok és az antimilitaristák inkább Dreyfus-pártiak. Az egyik oldal a zsidók, a szabadkőművesek, a protestánsok és a republikánusok ellen intézett támadást, míg a másik a hadsereget és az egyházat vette célba. A Dreyfus-ügy inkább tünet volt, mint ok, de a már meglévő gyűlöletet mindkét oldalon tovább fokozta.

1897-1899-ben, két éven át, mindkét oldal felfokozott gyűlölettel sok csapást kapott és sok ellencsapást adott. Végül 1899 augusztusában Dreyfust újra bíróság elé állították, és ügyét újratárgyalták; ám ez alkalommal is bűnösnek találták. Ekkorra már Dreyfus és a hadsereg becsülete közötti választás volt a tét. Dreyfus kegyelmet kapott, de csak 1906-ban mentették fel a vádak alól. Sok politikai erő, melyek támogatták a Dreyfus-ügyet, most hasznot húztak az ügy ilyen kimeneteléből, mint azt a tiszta Dreyfus-pártiak közül néhányan rosszallóan megállapították.

Az ügy olyan katalizátornak bizonyult, mely jó néhány ragyogó vitát eredményezett, és elősegítette a későbbi, a XX. századi francia történelemben jelentős szerepet játszó értelmiségiek felbukkanását. Zola 1898-as „Vádolom" („J'accuse") című cikke fordulópontot jelentett, de vezető szerepet játszott még a Dreyfus-pártiak között Bernard-Lazare, Jaurés, Clemenceau, Péguy és Mirbeau, valamint olyan szélsőségesen antimilitánsok és egyházellenesek, mint Urbain Gohier és Laurent Tailhade. A Dreyfus-ellenes csoportosulás kiemelkedő tagjai között volt Barrés, Rochefort, Maurras, Drumont, a karikaturista Forain és Caran d'Ache. A Dreyfus-párti szimpatizánsok sorában tudhatjuk Proustot és Anatole France-t, a Dreyfus-ellenesek között pedig Claudelt, Léautaud-t és Valéryt.

A Dreyfus-ügy a következő időkben számos irodalmi műben is felbukkant, például Martin du Gard Egy lélek története című művében, Anatole France Bergeret úr Párizsban és A pingvinek szigete, valamint Proust Az eltűnt idő nyomában és Zola Igazság című műveiben. A későbbi kommentárok közül kiemelkedik Péguy Fiatalságunk című könyve (1910), melyben a szerző a Dreyfus-ügy lezárultát követő politikai haszonszerzés miatti aggodalmát briliáns polémiában fejti ki azokkal szemben, akik a dreyfusizmus eszményi „titokzatosságát" beszennyezték.

8 Henri Lefebvre (1901-1991): a XX. század legtermékenyebb francia marxista gondolkodója. Az 1920-as években érintette meg a marxizmus, s ezután dolgozta ki humanisztikus marxista filozófiáját, melyet Hegel és a fiatal Marx inspirált, s melyben a dialektikus módszert az elidegenedés elméletével kapcsolta egybe. A háború után született könyvei Rabelais, Descartes, Diderot, Musset életművét elemzik, illetve egyéb műveiben az esztétika és a filozófia problémái foglalkoztatják; e művekben eredeti megközelítést alkalmaz, gyakran bírálja a Francia Kommunista Párt uralkodó nézeteit. 1958-ban ki is lépett a pártból. Ekkor fordult érdeklődése a szociológia felé, melyben a városszociológiára és a mindennapi élet szociológiájára specializálódott, s ma is azok a legismertebb művei, melyek ezzel a területtel foglalkoznak.

1924-ig együtt dolgozott Paul Nizannal, Norbert Gutermannal és másokkal a Philosophies-csoportban egyfajta „filozófiai forradalom" kimunkálása érdekében. Így kerültek kapcsolatba a szürrealistákkal és más csoportosulásokkal, mielőtt a Francia Kommunista Párt felé mozdultak volna. Lefebvre 1928-ban lett párttag, és később meg is támadta a pártvonal ellenfeleit, köztük Paul Nizant is. 1930-1940 között Lefebvre filozófiaprofesszor volt, majd 1940-ben a francia ellenálláshoz csatlakozott. 1944-től 1949-ig a Radiodiffusion Francaise, egy toulouse-i rádió igazgatója volt. A mindennapi életről szóló elemzése, mely 1947-ben jelent meg először, volt az egyik meghatározó intellektuális motívum, mely a COBRA, majd pedig a Szituacionista Internacionálé megalapítását eredményezte. Később ezt így kommentálta: „A könyv »utaló jellegű« – utal a kultúrára, a »szabadidőre« és a városi realitásokra […] Kettős olvasata lehetővé tette egymásnak ellentmondó interpretációk megfogalmazását, mind szélsőséges (a forradalom a mindennapokban és alulnézetben, minden egyszerre), mind pedig reformista (emeld meg a mindennapok jelentőségét, az »élet minőségét«) magyarázatokét."

1958-ban Lefebvre-t kizárták a FKP-ból. A következő években az Arguments című újbaloldali folyóirat szerkesztőségében tevékenykedett. A folyóirat „legfőbb érdeme abban állt, hogy lehetővé tette a francia közönség számára, hogy megismerhessék a húszas és harmincas években Közép-Európában létezett revizionista kísérleteket". 1961-ben Lefebvre a Strasbourgi Egyetem szociológiaprofesszora lett, majd 1965-ben az új, nanterre-i egyetem fakultásán dolgozott. Franciául, angolul és németül írta műveit. 1991-ben halt meg. A Radical Philosophy című folyóirat nekrológjában így értékeli életművét: „…a legtermékenyebb francia marxista értelmiségi halt meg 1991. június 29-én éjjel, alig két héttel kilencvenedik születésnapja után. Hosszú élete során művei gyakorta kimentek a divatból, majd újra divatosak lettek, és nemcsak a filozófia fejlődését határozták meg, hanem a szociológiáét, a földrajzét, a politikatudományét és az irodalomkritikáét is."

9 Paul Nizan (1905-1940): francia filozófus és író. Tours-ban született, Párizsban tanult, ahol barátságot kötött tanulótársával, Jean-Paul Sartre-ral a Lycée Henri IV-ben. A Francia Kommunista Párt tagja lett, és sok írása tükrözi politikai nézeteit, noha 1939-ben a Molotov-Ribbentrop-paktum hírére kilépett a pártból. A dunkirki csatában vesztette életét, a németek ellen harcolva.

Ismertebb művei: Antoine Boyle (1933), A trójai faló és az Összeesküvés (1938) című regény, valamint az „Aden, arab" (1931) és a „Házőrző ebek" (1932) című esszék, melyek új közönség figyelmét nyerték el 1960-ban, amikor Sartre előszavával újra megjelentek.

10 Auguste Cornu (1888-1981): marxista történész. 1934-ben benyújtott doktori értekezése volt az első, Marxról írott tudományos mű Franciaországban. A második világháborút követően Kelet-Berlinbe költözött. Marx és Engels korai éveivel foglalkozó tudományos kötetei élénk vitát keltettek Franciaországban az 1960-as években.

11 Georges Politzer (1903-1942): magyar származású francia filozófus és marxista teoretikus, akit gyakran szeretettel emlegetnek „vörös fejű filozófus"-ként (philosophe roux). A mai Románia területén, Nagyváradon született.

Politzer már az 1919-es magyar tanácsköztársaságot megelőzően harcos aktivista volt. A Kun Béla vezette magyar forradalom bukását követően, amikor az ország az osztrák-magyar, Horthy Miklós admirális vezette megtorló kormány hatalma alá került, a 17 éves Politzer emigrációba kényszerült. 1921-ben Párizsban telepedett le, miután Bécsben találkozott Freuddal és Ferenczi Sándorral. A következő öt év alatt elolvasta a legjelentősebb tudományos műveket, többek között a filozófiai munkákat is. Valamikor 1929 és 1931 között lépett be a Francia Kommunista Pártba. Az 1930-as évek elején az FKP megalapította a Párizsi Munkásegyetemet (l'Université Ouvriére de Paris), mely 1939-ig működött, amikor a német megszállás után feloszlatták. Az egyetemen Politzert bízták meg a dialektikusmaterializmus-tanfolyamok vezetésével.

Marx és Lenin követőjeként Politzert erősen foglalkoztatta a pszichológia; elsősorban e tudományterület konkrét aspektusait vizsgálta, melyhez képest a hagyományos pszichológiát absztraktnak tekintette. Élénk érdeklődést tanúsított a születőben lévő freudi elmélet és gyakorlati hasznosítása iránt, míg végül elhatárolódott tőle. Ugyanebben a korszakban a Lycée Saint-Maur filozófiaprofesszora volt.

1940-ben Párizsban mozgósították, de továbbra is a Francia Kommunista Párt titkos utasításait követte. 1940 júliusában leszerelték, és ekkor egy titkos közlöny szerkesztője lett. Miután elvtársát és barátját, a világhírű Paul Langevin nevű orvost 1940 októberében letartóztatták, Politzer megjelentette A szabadegyetem (L'Université Libré) első kiadását, mely beszámolt a tudósok bebörtönzéséről, és elítélte a megszálló fasiszták által a második világháborúban alkalmazott erőszakot. A L'Université Libre 1940-ben és 1941-ben újra megjelent.

1942 februárjában Politzer tevékenységének vége szakadt, miután feleségével, Maijal (aki szintén kommunista és ellenálló volt) együtt letartóztatták, mondván, hogy megsértették a Kommunista Pártot betiltó törvényt. Politzert megkínozták, majd 1942. március 20-án átadták a náciknak, és május 23-án kivégzőosztag elé állították – mindez nem sokkal azután, hogy 1942-ben titokban megjelentetett egy francia tudományos folyóiratot. Feleségét Auschwitzba vitték, ahol 1943 márciusában ő is elpusztult.

Mártírhalála és közismert antifasiszta és náciellenes álláspontja ellenére a háború után Politzert hivatalosan nem vették fel a francia ellenállók sorába. Viszont, mintegy a történelem fintoraként, számtalan olyan ellenállót vettek fel a francia hivatalos listára, akik a legutolsó pillanatban kerültek be a mozgalomba.

A L'Université Libré a francia felszabadulást követően Université Nouvelle (Új Egyetem) címen jelent meg újra.

Makulátlan és rendíthetetlen kitartásának példája harciassága ellenére is jelentősen hozzájárult – hasonlóan a szardíniai Antonio Gramsci nemzedékének értelmiségeihez – az entellektuelek újabb nemzedéke kialakulásához Franciaországban és más országokban is. Igaz, a hivatalos, befutott filozófusok és történészek ki nem állhatták nyíltan vállalt harcias elkötelezettségét, és ez az elutasítás addig fajult, hogy lenézően kezelték munkásságát is. Ám hívei számára a világos és didaktikus formában írott filozófiai művei jelentős érdemekkel rendelkeznek, melyek a legnagyobb elismerést érdemlik. Poszthumusz művét, A filozófia alapelvei című könyvét, mely követőinek jegyzetei alapján készült, az 1980-ban Törökországban hatalomra jutott fasiszta katonai hunta elsők között tiltotta be.

12 Louis Aragon (1897-1982): francia író. Bár az irodalmi szürrealizmus egyik alapítója, az 1931-es szovjetunióbeli látogatása után marxista lett. A második világháború idején a francia ellenállás egyik vezetője volt, és ő szerkesztette a radikális párizsi napilapot, a Ce Soirt, később pedig a kommunista hetilapot, a Les Lettres francaises-t. Aragon korai munkái között van az Örömtűz (1920) című verseskötet és a szürrealista regény, a Párizsi paraszt (1926). A politikai felelősség kérdéseivel foglalkozó regényciklusának darabjai A bázeli harangok (1934), Úri negyed (1936), Az omnibusz utasai (1941) és a Sziget a Szajnán (1945) címet viselik. Kommunisták című ötkötetes realista regényének első darabja 1949-ben látott napvilágot. Későbbi művei között szerepel egy életrajzi regény a festő Jean Louis Géricault-ról Nagyhét címmel (1958); a Szovjetunió története 1917 és 1960 között Párhuzamos történelem címmel (1962), az 1965-ös Kivégzés című regénye, valamint a kétkötetes, Matisse-ról szóló memoár (1972). Legjelentősebb gyűjteményes verseskötetei a Nagy keserűség (1941) című háborús költemények; feleségéhez, a regényíró Elsa Triolet-hez írt szerelmes versei Elsa szemei (1954), Elsa (1959) és Elsa bolondja (1963), valamint a Szobák (1969) című kötetekben jelentek meg.

13 Paul Éluard (1895-1952): francia költő. 1919-ben találkozott André Bretonnal, Philippe Soupault-val és Louis Aragonnal, akikkel közösen megalapították a szürrealizmusnak nevezett mozgalmat. A szürrealizmusra alapozott költészete – A fájdalom fővárosa (1926), Les Dessous d'une vie ou la pyramide humaine (1926), Le Rose publique (1934) és A termékeny szemek (1936) – az általánosan elfogadott nézet szerint a mozgalom legjobb teljesítményeinek tekinthetők. A spanyol polgárháborút követően hátat fordított a szürrealista kísérletezésnek. A második világháború idején írt, a szenvedéssel és a testvériséggel foglalkozó költeményeit titokban terjesztették, s művei segítettek az ellenállás erkölcsi tartásának megőrzésében. Költészete, beleértve a Főnix című (1951) költeményét, egészében inkább lírai jellegű.

14 Pablo Picasso (1881-1973): spanyol festő, szobrász, rajzművész, nyomdász, díszítőművész és író, aki Franciaországban tevékenykedett. Az egész XX. századi európai művészetre jelentős hatást gyakorolt, és központi szerepe volt abban is, milyen társadalmi kép alakult ki a modern művészről. Életének kisebb eseményeiről a legapróbb részletekbe menően is beszéltek az emberek, a művészetről vallott nézetei is széles nyilvánosságot kaptak, művészi módszereit filmen is megörökítették. Legjelentősebb médiuma a festészet volt, de szobrai, nyomatai, színpadi díszletei és kerámiái mind-mind nyomot hagytak az adott művészi terület fejlődésén. Azoknak a művészeknek is figyelembe kellett venniük művészi eredményeit, akikre stílusa vagy műveinek megjelenése közvetlenül nem hatott.

15 Fernand Léger (1881-1955): francia festőművész. Párizsban tanult, és közreműködött a kubista mozgalom megalakításában; később kifejlesztette „a gép esztétikáját", amint az A formák ellentétei (1913) című képén látható. New Yorkban és Párizsban dolgozott, díszletet is tervezett balettekhez és filmekhez. (Forrás: Cambridge Enciklopédia. Maecenas Kiadó, 1992.)

16 Georges Lefebvre (1874-1959): francia történész, a francia forradalom történetének egyik legjelesebb kutatója. Apjának nem volt pénze arra, hogy fiát taníttassa. A fiatal Lefebvre a helyi általános iskolába járt, a helyi lycée-ben pedig „speciális tanterv" szerint tanult – ez a modern nyelveket, a matematikát és a gazdaságtant hangsúlyozta a klasszikus nyelvek tanításának rovására -, majd pedig a Lille-i Egyetemen szerzett diplomát. Mint később írta, az egyetem „ráébresztett a gazdasági és társadalmi valóságra, és később, kollégáim körében, a független, autodidakta személyiség magatartásával ruházott fel". Doktori tézise kutatásához 1904-ben kezdett neki, de mint vidéki tanár, akinek elsősorban családja és idős szülei eltartásával kellett foglalkoznia, 1924-ig nem tudta befejezni. Ekkor már 50 éves volt.

Lefevbre doktori dolgozata, „Az északi területen élő parasztok és a francia forradalom", a forradalomnak a vidékre gyakorolt, statisztikai adatokkal alátámasztott hatásait vizsgálta. Több ezer adólevelet, jegyzői feljegyzést és a falusi törvényhatóságok regisztereit tanulmányozta át alaposan, s ezeket az adatokat használta fel arra, hogy megvizsgálja, milyen hatása volt a feudalizmus és a dézsma eltörlésének, a tulajdon áthelyeződésének, a burzsoázia vidéki „honfoglalásának" és a paraszti falvakban addig élő kollektív jogrendszer összeomlásának. Arra a következtetésre jutott, hogy a forradalom söpörte el végleg a paraszti szolidaritást, és átformálta a falusi közösségeket. A forradalom teremtette meg a paraszti tulajdonosokat, akik a forradalomból és a magántulajdon elvéből hasznot húztak.

Doktori értekezésének megjelenése után Lefebvre-t Clermont-Ferrand-ban professzornak nevezték ki. 1928-ban Marc Blochnak sikerült őt Strasbourgba áthelyeztetni, majd 1935-ben Párizsban kapott professzori állást. 1941-ben nyugdíjba vonulhatott volna, de kollégái marasztalásának engedve a felszabadulásig nem vonult vissza.

Lefebvre baloldali volt, és magát marxistának tartotta. Ő maga úgy vélte, Jules Guesde és Jean Jaurés gyakorolta rá a legnagyobb intellektuális hatást. Jaurésszel mindössze kétszer találkozott éltében, de A forradalom szocialista története című Jaurés-mű alapvetően befolyásolta Lefebvre kutatásainak irányát. Ezzel együtt is Lefebvre marxizmusa meglehetősen visszafogott volt: „Marx tisztázta a termelési mód meghatározó szerepét, de soha nem állt szándékában, hogy egyéb tényezőkről megfeledkezzen, különösen nem az emberről magáról… Hisz a történelmet az ember csinálja."

Lefebvre nézeteinek átfogó jellegét bizonyította, amikor a statisztikai társadalomtörténettől a szociálpszichológiához fordult. Az 1789-es nagy félelem (1932) című művében a paraszti tudatban igyekezett fellelni ennek a mozgalomnak a kiváltó okait: vizsgálta a „brigands", a szegénység és a munkanélküliség okozta félelmeket, melyeket 1789 politikai válsága elmélyített, és az „arisztokrata" összeesküvéstől való félelmet is elhintette a parasztság körében. Számos, a forradalommal foglalkozó átfogó művet is írt, melyekben a társadalom és a gazdaság történetét a politikatörténettel kapcsolta össze. Leghíresebb művei a Napóleon (1935), az 1789 (1939) és A francia forradalom (1951).

17 Roger Garaudy (1913-): francia marxista filozófus. Protestáns családból származott, 1933-ban lépett be a Francia Kommunista Pártba, melynek 1945-ben vezetőségi tagja lett, és a sztálini ortodoxia hivatalos védelmezőjeként lépett fel. Számos, intellektuális, irodalmi és művészeti kérdésekkel foglalkozó mű szerzője, többek között éles vitát folytatott a vezető egzisztencialistákkal is. 1956 után egyfajta eklektikus, humanista marxizmust dolgozott ki, mely dialógusra törekedett más gondolati irányzatokkal, különösen a katolicizmussal; ekkoriban élesen szembehelyezkedett Althusser elméleti marxizmusával. 1970-ben kizárták a FKP-ból, mert bírálta a diákmozgalmakkal és Csehszlovákiával kapcsolatos hivatalos álláspontot, és a remény metafizikájára alapozott alternatív forradalmi stratégia mellett állt ki. Többször is vallást váltott: először a katolicizmushoz, majd az iszlámhoz tért meg. 1995-ben megjelent könyvében viszont már a holokauszt tagadásáig jutott el.

18 Louis Althusser (1928-1990): marxista filozófus. Algériában született, és 1948-ban lett a Francia Kommunista Párt tagja. Filozófiát tanított az École Normale Supérieure-ön, melynek végül titkára lett. Legismertebb művei, a Pour Marx (1965) és a Lire le Capital (1965) megdöbbentően újszerű szemléletmódot alkalmaztak a marxizmus megközelítésében, mert szerzőjük azt állította, hogy Marx a történelemtudományt „episztemológiai szakítással" kezdte, amikor a korábban – elsősorban Hegel által – alkalmazott filozófiai fogalmakat elvetette. A humanista magyarázatokat elutasítva a társadalmi formációk olyan elméletét javasolta, mely négyfajta: gazdasági, politikai, ideológiai és elméleti „praxisból" tevődik össze, s ezek strukturális kapcsolatban állnak egymással. Mikor a „teoretizálás" vádjával illették, újradefiniálta a marxista filozófiát mint inkább forradalmi fegyvert, s kevésbé az elméleti gyakorlat elméletét. Egyik, 1970-ben írott, nagy hatású, „Idéologie et appareils idéologiques d'État" című esszéjében kifejtette azt a nézetét, hogy a politikai hatalom elsődlegesen az ideológiai államapparátus révén érvényesül, s az államapparátusnak része az egyház és az oktatás is. Az ő meghatározása szerint az ideológia az egyének imaginárius viszonyának reprezentációja létük valóságos feltételeihez, mely úgy működik, hogy az egyes egyént arra készteti, hogy magát mint alanyt ismerje fel, és ezáltal alannyá is teszi.

Az 1970-es években Althusser nemzetközi elismerésre tett szert annak ellenére, hogy az FKP-val való viszonya egyre rosszabb lett. 1980-ban egy depressziós rohamában, melyre egyébként hajlama volt, megfojtotta feleségét, és élete hátralévő éveit pszichiátriai kezelés alatt töltötte. Halála után kiadott önéletrajza, a L'Avenir dure longtemps (1992) újra felkeltette életműve iránt az érdeklődést.

19 Nicos Poulantzas (1936-1979): görög újmarxista teoretikus, akinek legjelentősebb elméleti felismerése a kapitalista állam „relatív autonómiája" koncepciójának kidolgozása volt. Poulantzasra nagy hatást gyakorolt Gramsci és Althusser, s mára klasszikusnak tekinthető Politikai hatalom és társadalmi osztályok (1968) című művében azt az álláspontot fejtette ki, hogy bár az állam formálisan elválasztja a gazdasági termelés intézményeit, de mégis az állam támogatja a felhalmozást azáltal, hogy fenntartja a kapitalista állam kohézióját és a rá jellemző osztályrendszert. A következő évben Poulantzas és Miliband elhíresült vitát folytattak a New Left Review hasábjain. Miliband lehetségesnek vélte az átalakulást az állam ellenőrzése segítségével, Poulantzas viszont kitartott amellett, hogy az állam „strukturális" helyzete a kapitalizmus kiszolgálójának szerepét biztosítja számára. Poulantzasnak az 1970-es években írt művei a korszak európai baloldalát foglalkoztató számos, stratégiai és elméleti jelentőségű kérdésben állást foglaltak – például a fasizmus és a tekintélyuralom, a dél-európai katonai diktatúrák korszakának elmúlta, illetve a demokratikus szocializmus lehetőségei kérdéseiben. 1979-ben Poulantzas öngyilkos lett. Noha választott hazájában, Franciaországban nagyon nagyra értékelték munkásságát, Poulantzas gondolatrendszere kevéssé hatott az angol-amerikai marxista elméleti körökre. Az 1970-es években Louis Althusserrel együtt vezető strukturalista marxistának számított, és kezdetben leninista volt, de később az eurokommunizmus egyik szószólója lett.

20 Pierre Macherey (1938-): francia marxista filozófus és művészetteoretikus. Macherey Althusser filozófiáját fejlesztette tovább, amikor annak eredményeit az irodalomra alkalmazta. Nagy hatású, Pour une théorie de la production littéraire (1966) című művében támadta a humanista irodalomkritikát, ami az irodalmi művet mint egy adott szerző alkotását szemléli, melynek jelentését meg kell magyarázni. Ehelyett azt az elméleti megközelítést javasolta, mely azzal foglalkozik, hogyan keletkezik egy adott szöveg, és hogyan fejti ki hatását. Mivel az irodalmi szövegek koherens struktúrák, mondta Macherey, gyakorta formai problémákként jelenítik meg azokat az ideológiai anyagban rejlő inkoherenciákat, melyekből megteremtődnek. Nemrégiben kiállt egy olyan marxista filozófia kidolgozása mellett, mely Hegel helyett Spinoza elméletén alapul.

21 Lucien Séve (1926-): marxista filozófus. Chambéryben született, az École Normale Supérieure-ön filozófiát tanult, 1949-ben szerzett diplomát, és sok vidéki lycée-ben tanított. 1950-ben lett az FKP tagja, 1961-ben a Központi Bizottságba is beválasztották, majd a párt kiadójának, az Éditions Sociales-nak az irányítója. Séve korai műveiben a sztálini ortodoxia polemikus megerősítésével foglalkozott, de nevelési és pszichológiai megfontolások hatására a személyiség társadalmi konstrukciójának eredeti elméletét dolgozta ki. Filozófiai szintézise, az Une introduction á la philosphie marxiste (1980) erősen támaszkodik a hegeli dialektikára, és hatékony hivatkozási alapnak bizonyult a vallásról és a tudományos fejlődésről, különösen a biológia etikai vonatkozásairól, folytatott vitákban.

22 Pierre Naville (1904-1993): francia író és szociológus. A szürrealista gondolkodók „szexualitás kutatására" szerveződött csoportjának kiemelkedő tagja. Leginkább az őszintétlen apológia meghaladása foglalkoztatta. Szürrealista, kommunista, később trockista volt, mielőtt csatlakozott a Parti Socialiste Unifiéhez (PSU), és foglalkozásszociológiával foglalkozott. 1922-ben alapította meg a L'Oeuf dur című avantgárd folyóiratot Phillipe Supault-val, F. Gérard-ral, Louis Aragonnal és Blaise Cendrars-ral közösen. Benjamin Péret-vel társszerkesztője volt a La Révolution Surrealiste első három kötetének, 1924-ben megalapította a Bureau de Recherches Surréalistes-et, és André Bretonnal együtt részt vett szürrealista akciókban, mielőtt eltérő politikai nézetei miatt szembefordult a szürrealizmussal.

1926-ban már a Francia Kommunista Párt tagja volt, ahol sikerült kiadnia a Clartét. 1927-ben egy delegáció tagjaként Moszkvába látogatott, ahol Lev Trockijjal is találkozott. Párizsba mint meggyőződéses trockista tért haza; 1928-ban az FKP elhajlóként kizárta soraiból. Ettől kezdve a francia trockista szélsőbal aktivistájaként tevékenykedett mint a kiadványok szerkesztője. Időközben egyre jobban eltávolodott a trockista nézetektől, és 1939-ben szakított ezzel a csoportosulással is. Ezután több kísérletet tett egy olyan marxista baloldal kialakítására, mely mentes a kommunista és a trockista hibáktól, s melynek kiadványai a Revue Internationale címmel jelentek meg. Kezdetben a PSU-ban is dolgozott, de a modern baloldal megteremtésének szándékával megfordult a PSG-ben (Parti socialiste de gauche), valamint az UGS-ben (Union de la gauche socialiste), mielőtt részt vett volna a PSU újjászervezésében az ötödik köztársaságban. Ehhez a csoporthoz hű maradt annak ellenére, hogy szemben állt a „realisták" (Gilles Martinet, Michel Rocard) irányvonalával, és teljes egészében elutasította Francois Mitterand politikáját. 1947-ben kutatási igazgatónak nevezték ki a Centre Nationale de la Recherche Scientifique (CNRS)-ben, együtt dolgozott Georges Friedmann-nal a Centre d'études sociologiques-ban. Kutatásai középpontjában a munka pszichoszociológiája állt: az automatizáció, az ipari társadalom, a magatartáspszichológia, valamint a hadművészet és hadi stratégia kutatása, nevezetesen Carl von Clausewitz munkássága foglalkoztatta.

23 Edgar Morin (1921-): francia író és szociológus. Az ellenállás időszakában került a kommunizmus vonzáskörébe, íróként és újságíróként dolgozott a Francia Kommunista Pártnak, míg aztán elutasította a doktriner sztálinizmust, és az 1950-es években kiállt az ellenzéki, humanista marxizmus mellett. Pályafutását élénk színekkel festette meg Autocritique (1959) című könyvében. Az Arguments című folyóirat igazgatója volt 1957-1963 között, mely az egzisztencializmus hatására nem kommunista marxizmust alakított ki. A szociológia terén lépett tudományos pályára, elsők között foglalkozott a kultúra és a kommunikáció szociológiájával. A pletyka jelenségét elemző munkája meghökkentően eredeti volt, de legismertebb művei a film szociológiáját elemzik.

24 Cornelius Castoriadis (1922-1997): görög származású politikai filozófus. 1945-ben ment Párizsba, ahol kezdetben az OECD-nek dolgozott közgazdászként, s közben álnéven jelentette meg politikai elemzéseit. Claude Lefort-ral közösen alapították meg a nagy hatású Socialisme et barbarie (1948-1965) című folyóiratot, mely a szovjet marxizmust bírálta, különösen annak bürokratikus kinövéseit. A marxista és hegeliánus gondolatkörnek hátat fordítva érdeklődése a pszichoanalízis felé irányult, és kidolgozta a radikális képzet mozgósítására alapozott forradalom profetikus koncepcióját.

25 Alain Touraine (1925-): francia szociológus. A szociológiai elemzéshez való jelentős hozzájárulása a cselekvés és a társadalmi mozgalmak spontán vagy szervezett evolúciójának hangsúlyozásán alapul, mely mozgalmak a fennálló hatalmi struktúrákat megvilágítják, illetve amelyekkel konfrontálódnak, és amelyeket időnként átformálnak (La Voix et le regard, 1978). Amikor saját egyetemi tanszékén is kirobbant a hallgatók felkelése 1968 májusában, akkor még mélyebben kezdte elemezni a nukleáris fegyverzetek elleni tiltakozó mozgalmat, a franciaországi occitanoknak nagyobb autonómiát követelő mozgalmat, valamint a lengyelországi Szolidaritás kialakulását, s mindezt a „szociológiai intervenció" általa kifejlesztett módszerével, melynek lényege, hogy a kutató a militáns csoportokkal egy adott mozgalomban együttműködik annak érdekében, hogy a csoport dinamikáját önelemző tudatossággal tanulmányozhassa. Touraine hatalmas népszerűségre tett szert Latin-Amerikában és a kontinentális Európában, ugyanakkor azonban az angol nyelvterületeken gyakorlatilag nem ismerték fel jelentőségét: mintegy húsz könyvének alig felét fordították angolra.

26 Jean-Paul Sartre (1905-1980): a XX. század egyik legjelentősebb írója és gondolkodója volt. Neve gyakorlatilag egyet jelent az egzisztencializmussal, azzal a filozófiai irányzattal, melynek követői szerint a lét lényege az emberi tapasztalatban és a tudatban alapozódik meg. Sartre az 1920-as években filozófiát tanult, majd az 1930-as években Le Havre-ban, Lyonban, Párizsban és Berlinben tanított. A második világháború kitörésekor a francia hadseregben harcolt; 1941-ben a németek egy rövid időre bebörtönözték. Szabadulását követően a megszállt Párizsban élt, az ellenállásban közreműködött, és legismertebb filozófiai munkáján, A lét és a semmi című könyvén dolgozott (1943). A háború után csak az írásaiból élt; filozófiai esszéivel, valaminzt A legyek és a Zárt tárgyalás (1944) című irodalmi műveivel hírnevet szerzett. Franciaország egyik vezető entellektüelje jó barátságban volt Albert Camus-vel (bár később politikai nézetkülönbségek miatt szakítottak), és élettársa volt a feminista filozófusnak és írónak, Simone de Beauvoir-nak. Sartre nézeteit ateisztikusként írták le, de a filozófusok máig vitatkoznak a finomabb megközelítéseken. Az azonban tény, hogy Sartre véleménye szerint a legnagyobb jelentősége az individuumnak van, és mint ilyen, tele van aggodalommal a választás szabadságát illetően. Későbbi éveiben aktívan vett részt a baloldali politikában, és kimerítő elemzéseket írt az egzisztencializmusról és a marxizmusról. Egyéb művei között megemlíthetjük Az undor (1938), A szavak (1964) és a befejezetlenül maradt A dialektikus ész kritikája című munkáját.

Sartre hatása korának társadalmi, erkölcsi és politikai kérdéseire kétségtelenül igen jelentős volt, és következményeit tekintve általában pozitívnak mondható, noha sem a hatalom, sem az egyház nem kedvelte. Irodalmi művei sokszínűek és eredetiek. Paradox módon legkevésbé hatásos éppen azon a területen volt, melyen eredetisége és nagysága a leginkább megmutatkozott: ez pedig a filozófia területe. Az 1960-as években a strukturalizmus, az 1970-es és 1980-as években pedig a dekonstrukció (lásd Derrida) és a posztstruktrualizmus köszönhetett neki sokat, mivel ő volt Franciaországban az egyik első olyan gondolkodó, aki levonta a jelentés bizonytalanságának, az igazságok emberi megsokszorozásának és a megújult marxizmusból levezethető tanulságoknak minden következményét (a művészetben és a filozófiában is). De ezek a gondolati irányzatok – abbéli óhajukban, hogy eredetiségüket igazolják – inkább az „apagyilkosságot" választották, mintsem a rokonság vagy a hatások beismerését. Sartre halála után egy évtizeddel a köd kezdett felszállni, és filozófiai műveit kezdik ismét az őket megillető módon kezelni.

27 Simone de Beauvoir (1908-1986): francia egzisztencialista írónő. Sartre-ral együtt filozófiát tanult a Sorbonne-on, ahol professzor lett (1941-1943). A második világháború után Sartre szövetségese volt az irodalomban, és élettársa maradt haláláig (1980-ig). Saját munkái lényegüket tekintve női érzékenységgel gazdagították az egzisztencializmust, kiváltképp A második nem (1949) és a remekmívű Mandarinok (1954), melyért 1954-ben Goncourt-díjat kapott. 1945-ben Sartre-ral együtt alapította meg a Les Temps Modernes című folyóiratot. Párizsban hunyt el. (Forrás: Cambridge enciklopédia. Maecenas Kiadó, 1992.)

28 Maurice Merleau-Ponty (1908-1961): francia filozófus, a háború utáni egzisztencialista fenomenológiai mozgalom legeredetibb és legmélyebb francia képviselője. Első könyve, a Le structure du comportement 1942-ben jelent meg. A mű a behaviorista pszichológia elleni alapos és hatékony támadás, s ezen túl a Gestalt-pszichológusok kísérleti munkáinak újszerű filozófiai magyarázataihoz is bevezetőt nyújt. Ez a tanulmány folytatódik a Phénoménologie de la percepcion című fő művében (1945). Edmund Husserl fenomenológiai technikáira (melyeket egyébként új elemekkel gazdagított), valamint Gabriel Marcel és Martin Heidegger gondolatainak egzisztencialista elemeire támaszkodva Merleau-Ponty egyfajta személyes szintézis kialakítására, az emberi tapasztalat újszerű filozófiai magyarázatára törekedett. Ezért aztán a jelenkori egzisztencialista filozófia egyik elindítója. Egyik kollégájának, Paul Ricoeurnek az elismerő szavaival szólva: „ő volt a legnagyobb francia fenomenológus".

29 André Gorz (1924-2007): esszéista és politikai gondolkodó. Ausztriában született zsidó, kereskedő családban. Sartre hatására – akivel 1961-től közösen irányították a Les Temps modernes szerkesztését – önálló marxista látásmódot alakított ki. Gazdasági elemzésből kiindulva élesen bírálta a kommunista és szocialista pártoknak az államhatalomba való belefeledkezését, és az Adieux au prolétariat (1980) című művében profetikusan kijelentette, hogy a progresszív politikai mozgalmaknak nem a foglalkoztatás, hanem inkább a szabadidő kellene hogy a központi célja legyen. Az 1960-as években a munkás-önigazgatás teoretikusa volt. Később foglalkozott politikai ökológiával is. Legfőbb témája a munka: a munkától való megszabadulás, az igazságos munkamegosztás, az elidegenedett munka stb. Legfontosabb művei: Le socialisme defficile (1967), Réforme et revolution (1969), Écologie et liberté (1977), Métamorphoses du travail (1988), L'immatériel (2003).

30 Claude Lévi-Strauss (1908-): francia antropológus és strukturalista. Jogot tanult, majd a Sorbonne-on filozófiai doktorátust szerzett. Egy francia egyetemi misszió tagjaként Brazíliába kerül, és a São Pauló-i Egyetemen lesz professzor 1935-1938 között. Onnan számos expedíciót indított a Mato Grossóhoz és az Amazonas folyóhoz. Később tanított az Egyesült Államokban, majd a Collége de France társadalomantropológiai tanszékének vezetője lett, innen ment nyugdíjba 1982-ben. Lévi-Strauss a legjelentősebb strukturalista antropológus. Saussure-től megtanulta az emberi jelenségek tudattalan infrastruktúrája tanulmányozásának jelentőségét és azt, hogy egy rendszer elemeit kizárólag helyzeti jelentőségükben vagy a többi elemhez való viszonyukban szemlélhetjük. Doktori értekezésének – Les Structures élémentaires de la parenté (1949) – egy részében bemutatja a formális hasonlóságot a rokonsági rendszerek és a Saussure által vizsgált fonetikai rendszer között. Későbbi művei között van a La Pensée sauvage (1966), melyben Lévy-Bruhl „primitív mentalitás"-doktrínáját utasítja el, valamint a Szomorú trópusok (1955).

31 Roland Barthes (1915-1980): francia irodalomteoretikus és filozófus. Egyike volt azoknak, akik a szemiotika terén végzett munkájukkal a strukturalizmusnak a korábbinál sokkal általánosabb alkalmazását tették lehetővé, noha saját szellemi útja a marxizmustól és egzisztencializmustól a strukturalizmuson át a posztstrukturalizmusig vezetett. Elsőként foglalkozott a tömegkultúra, a média, a reklámok és a divat szimbólumai mögötti jelentés tanulmányozásával. Írásai közül különösen jelentős a Mythologies (1952-1972), valamint a Critique et vérité (1966).