1. A 80-as évek második felében a hagyományos állampárti kormányzati struktúra átalakítása a szocialista rendszer reformjának keretében kezdõdött meg. A változtatások kettõs célt szolgáltak; az MSZMP vezetõi egyfelõl az állami szervek politikai súlyát kívánták növelni, annak érdekében, hogy az egypárti berendezkedés fokozatosan választásokon legitimált, demokratikus szocializmussá alakuljon át; másfelõl az újabb reformhullámnak megfelelõ gazdaságirányítási modell létrehozására törekedtek, mely a tervszerű piacszabályozást felváltó “szabad piaci gazdaság” követelményeit elégíti ki. A kormányzati rendszer átalakításának első mozzanataként az 1987-ben elfogadott jogalkotási törvény megszüntette az Elnöki Tanács általános helyettesítő jogkörét, s ezáltal az Országgyűlés visszanyerte elsődleges törvényalkotó funkcióját, amit a kizárólagos törvényhozási tárgyak széles köre tovább erősített. Rövidesen a kormány struktúrája is gyökeresen átalakult: a miniszterelnök-helyettesek száma ötről kettőre csökkent, s megszűnt a kormánybizottságok átfogó hálózata is. Ily módon a kétszintű, vertikálisan tagolt felépítésű kormány helyébe egy olyan testület lépett, melyben a miniszterelnök és a miniszterek közé beépített felügyelő miniszterelnök-helyettesi szint lényegében eltűnt, s a kormányülések szerepe jelentősen növekedett. Kormánybizottságként kizárólag az Állami Tervbizottság és a Gazdasági Bizottság összevonásával létrehozott Tervgazdasági Bizottság működött, melynek élén az egyik miniszterelnök-helyettes állt. Ugyanakkor a Tervgazdasági Bizottság apparátusi hátterét nem az Országos Tervhivatal, hanem egy elkülönült, saját hivatali szervezet alkotta, jelezve, hogy a tervezés szerepe érzékelhetően csökken a gazdaságban.

Az 1988. májusi pártértekezlet a reformfolyamatokat látványosan felgyorsította. A tanácskozáson elfogadott határozat meghirdette a szocialista pluralizmus bevezetését, s ennek jegyében az MSZMP döntéshozatali mechanizmusa, valamint a párt és az állami szervek viszonya egyaránt gyökeresen átalakult. Az újonnan megválasztott Központi Bizottság valóságos hatalmi szerepkörhöz jutott; a korábbi gyakorlattól eltérően a testület tagjai betekinthettek a bizalmas dokumentumokba, részt vehettek a döntések előkészítésében, s a plenáris üléseken, egyre éleződő viták közepette, sorsdöntő politikai kérdésekről tárgyalhattak. A Politikai Bizottság funkciója mindinkább az ülések előkészítésére szűkült; az alapszabály-módosítás következtében elvesztette önálló döntési szerepkörét, s előterjesztéseit a Központi Bizottság már nem nyilvánította automatikusan határozattá. Ezzel egyidejűleg a párt és a nyilvánosság viszonya is változott, mivel a Központi Bizottság üléseiről a szűkszavú kommunikék helyett részletes, a vita menetét is ismertető tájékoztatást adtak, s a politikai bizottsági ülések addigi titkossága is megszűnt.

A párt és az állami szervek viszonyában a döntő fordulat a Központi Bizottság 1988. november 22-ei ülésén következett be, amikor több hónapos előkészítés után felszámolták az állami szervek közvetlen pártirányítását. Az ülésen elfogadott határozat értelmében “a Központi Bizottság tiszteletben tartja az Országgyűlés kizárólagos törvényalkotó szerepét, a Minisztertanács önállóságát és felelősségét a kormányzati munkában. Megszünteti a kormányzati tevékenységi körök – közöttük a kül- és belügy, a honvédelem – közvetlen irányítását, a párt és az állami testületek működésének párhuzamosságát”.¹ E változások részeként a Központi Bizottság megszüntette a Közigazgatási és Adminisztratív Osztályt, a Külügyi Osztály tevékenységét a párt nemzetközi kapcsolatainak intézésére korlátozta, s az Agitációs és Propaganda Osztályt Társadalompolitikai Osztállyá alakította át.² Ily módon teljes mértékben megszünt a Külügyminisztérium pártirányítása, az elektronikus média és a napilapok politikai kontrollját pedig a sajtókapcsolatok szervezése váltotta fel. A kormányzati szervek önállóságának kiszélesedéséhez az is hozzájárult, hogy Grósz Károly pártfőtitkár – részben a hazai politikai közvélemény, részben az NSZK kormányának nyomására – megvált miniszterelnöki tisztségétől, s így az új viszonyok között tevékenysége szükségszerűen a pártapparátus irányítására korlátozódott. Egyedüli kivétel a szétválasztás alól a hadsereg volt, mellyel – a Varsói Szerződésben kialakított vezetési rendnek megfelelően – továbbra is a pártfőtitkár rendelkezett.

1988 novemberében tehát – a katonai szféra kivételével – lényegében megszűnt a pártállam, s az úgynevezett demokrácia-csomagterv keretében megkezdődött egy új, a jogállamiság követelményeinek megfelelő alkotmány előkészítése. Az Országgyűlés és a Minisztertanács pártirányításának felszámolása azonban a két kormányzati szerv viszonyának mielőbbi rendezését igényelte, s így 1989 májusában a törvényhozás elfogadta a bizalmatlansági indítvány és a bizalmi szavazás intézményét bevezető alkotmánymódosítást. Az új szabályozás még a hatalom egységére épült; a törvényjavaslathoz fűzött indoklás szerint a bizalmi szavazás “olyan speciális jogintézmény, mely egyszerre fejezi ki a Kormány önállóságát az államélet operatív irányításában, illetve a Parlamentnek való alárendeltségét, felelősségét.”³ A parlamenti kormányzás rendszerének megfelelően a bizalmatlansági indítvány előterjesztése nem ütközött jogi korlátokba; a képviselők legalább egyötöde a Minisztertanáccsal vagy annak valamely tagjával szemben bizalmatlansági indítványt nyújthatott be, amelyről a vitát és a szavazást legkésőbb a beterjesztéstől számított 15 napon belül kellett megtartani.⁴ A hatalom egységének elve abban is kifejeződött, hogy a Minisztertanács továbbra sem kezdeményezhette az Országgyűlés feloszlatását. Alkotmányjogilag tehát a törvényhozás bármikor eltávolíthatta a kormányt, az utóbbi viszont nem rendelkezett eszközökkel ahhoz, hogy a parlamenttől a választókhoz forduljon.

A pártértekezletet követően a kormány szerkezeti felépítésében is folytatódtak az 1987-ben megkezdődött változások. A miniszterelnök-helyettesek száma egyre csökkent, a legfontosabb politikai feladatok összefogására pedig két államminisztert neveztek ki. E funkció betöltése nemcsak azt jelezte, hogy a kormány kiemelt jelentőséget tulajdonít a gazdasági, illetőleg a politikai reformnak, hanem a párt és az állam viszonyában történő változást is kifejezte. 1945–48 között ugyanis a pártvezetők esetenként államminiszteri tisztséget töltöttek be, s így e hagyomány felújítása arra is utalt, hogy az MSZMP elsődlegesen államminiszterein keresztül kíván a kormányban politizálni. Az államminiszterek önálló apparátussal rendelkeztek, melyek a Minisztertanács Hivatalának elkülönült belső egységeit alkották.

A kormányzati struktúrában végbement változások a Minisztertanács hivatali szervezetének felépítését és funkciórendszerét is érintették. A Minisztertanács Titkárságát és a Tájékoztatási Hivatalt 1988 tavaszán a Minisztertanács Hivatalává szervezték át, ami nemcsak névváltozást, hanem funkcióbővülést is jelentett.⁵ A korábbi jogi és technikai előkészítő szervezet fokozatosan érdemi feladatokat végző szakapparátussá alakult át, melyben a miniszterelnök, a Tervgazdasági Bizottság és az államminiszterek politikai munkatársai egyaránt helyet kaptak. Az új intézmény szerepét mind a kétszintes kormányzati struktúra megszüntetése, mind a pártirányítás felszámolása jelentős mértékben erősítette. A miniszterelnök-helyettesek koordináló funkcióját és a KB osztályok addigi feladatait ugyanis jórészt a Hivatal vette át, mely ezáltal fokozatosan politikai előkészítő centrummá vált. A kormány újonnan létrehozott tanácsadó testülete is e szervezet keretében működött, s külső tanácsadók a miniszterelnök, a miniszterelnök-helyettes és az államminiszterek háttérapparátusában is megjelentek. A Tájékoztató Hivatal megszüntetése következtében a Minisztertanács Hivatala sajtóigazgatási ügyekben hatósági jogkört is kapott.

2. A pártállam végérvényesen 1989. október 7-én szűnt meg, amikor a Kongresszus felszámolta az MSZMP-t, s új politikai szervezetként létrehozta a Magyar Szocialista Pártot. E változás nyomán nemcsak az állampárt és a kormányzati szervek közötti kapcsolatrendszer tűnt el, hanem az a politikai erő is, mely az addigi parlamenti többséget adta. A korábbi MSZMP-tag képviselők közül ugyan 120-an átléptek az új pártba, ez a létszám azonban csupán relatív többséget biztosított az MSZP-frakciónak. Emellett a kormány sem igényelte igazán a szocialisták támogatását. A miniszterek egy része nem újította meg párttagságát, s az MSZP-be belépett kormánytagok is arra törekedtek, hogy a Minisztertanács független, szakértői jellegű testületként működjön. Ily módon politikai vákuum keletkezett, mely a politikai stabilitás megrendülésével fenyegetett.

A hatalmi vákuum mindenekelőtt a fegyveres erők irányítása terén okozott politikai feszültséget. Az MSZMP felszámolásával ugyanis megszűnt a pártfőtitkár főparancsnoki funkciója, a hadsereg feletti rendelkezés új alkotmányos rendszere pedig még nem épült ki. Az új helyzetben Németh Miklós miniszterelnök kísérletet tett arra, hogy a fegyveres erőket a kormány felügyelete alá helyezze, a honvédelmi miniszter azonban ragaszkodott ahhoz, hogy a hatályos törvényeknek megfelelően továbbra is közvetlenül irányítsa a Magyar Néphadsereget. A konfliktus oly módon oldódott meg, hogy 1989. december elején a haderő vezetésére teljesen új intézményrendszert hoztak létre. A katonai vezetést végző szervek kiváltak a Honvédelmi Minisztériumból, s a Magyar Néphadsereg Parancsnokságává alakultak át, melynek élén a parancsnok állt. E változtatás nem egyszerűen egy új lépcsőfokot iktatott a honvédelmi miniszter és a fegyveres erők közé, hanem a hadsereg operatív irányítását teljes mértékben leválasztotta a kormányzati tevékenységről. Egyedi ügyekben ugyanis a honvédelmi miniszter nem utasíthatta a hadsereg parancsnokát, aki így saját hatáskörében dönthetett a mozgósításról, a csapatok és az egyéb katonai szervek feladatairól, valamint a fegyveres erők más részeivel és a fegyveres testületekkel való együttműködésről. A miniszter helyett tehát a parancsnok vált a Magyar Néphadsereg szolgálati elöljárójává; a személyi állomány kizárólag tőle kaphatott parancsokat és utasításokat.⁶ A decemberi kormányrendelet ugyanakkor nem rendezte a parancsnok státusát, s ezt az 1990 márciusában elfogadott törvénymódosítás is csak részben tette meg. Ez utóbbi jogszabály alapján a Magyar Honvédség (a névváltoztatást is e törvénymódosítás írta elő) parancsnokát a köztársasági elnök nevezte ki, aki azonban nem közvetlenül, hanem kizárólag a szolgálati út betartásával, a honvédelmi miniszteren keresztül terjeszthetett döntési javaslatot az államfő, illetőleg a kormány elé. A miniszter és a honvédség elöljárója között egyébként a márciusi törvénymódosítás sajátos együttműködési kapcsolatot intézményesített, kötelezve “a Magyar Honvédség parancsnokát arra, hogy a honvédelmi miniszter hatáskörének gyakorlásához minden információt bocsásson rendelkezésre, illetőleg – személyesen vagy a parancsnokság szervei útján – a miniszter vagy a magasabb szintű kormányzati szervek döntéseinek előkészítésében közreműködjön”.⁷

Az MSZMP megszüntetése a rendőrség irányításában nem idézett elő hatalmi vákuumot, mivel e szférában – a KB Közigazgatási és Adminisztratív Osztályának felszámolása után – egyértelműen a Minisztertanács, illetőleg a belügyminiszter meghatározó szerepe érvényesült. Politikai konfliktusok azonban e téren is megjelentek, főként azért, mert az ellenzéki pártok, s közülük is elsősorban az SZDSZ, nem bíztak a rendőrség politikai semlegességében. A szabaddemokraták II. Küldöttgyűlése 1989. október 29-én külön határozatban foglalkozott a rendőrséggel, hangsúlyozva, hogy jelenlegi hatalmának fenntartása veszélyezteti a szabad választásokat, s ezért jogállásának, szervezetének és irányítási rendjének átalakítását indítványozták. Ezzel egyidejűleg követelték, hogy az új parlament létrehozásáig az állambiztonsági szervezetet egy többpárti szakértői testület ellenőrizze.⁸ Aggodalmaikat az 1990. január 5-én kirobbant, máig tisztázatlan hátterű Dunagate-ügy igazolni látszott, s noha a lehallgatási botrány nem a szűken értelmezett rendőrséget, hanem az állambiztonsági szolgálatot érintette, a kormány az előbbi irányítási rendjét is megváltoztatta. Az 1990 márciusában elfogadott törvénymódosítás az Országos Rendőrfőkapitányságot leválasztotta a Belügyminisztérium szervezetéről, s megszüntette a miniszter operatív beavatkozási jogát. Az új szabályozás értelmében a belügyi tárca vezetője csupán normatív eszközökkel irányíthatta a rendőrséget, s így az egyedi utasítás és a parancsadás joga kizárólag az országos rendőrfőkapitányt illette meg.⁹

A Dunagate-ügy következtében a kormány az állambiztonsági szolgálatok egész rendszerét és irányítási rendjét gyökeresen átalakította. Három héttel a botrány kirobbanását követően a parlament törvényt alkotott a titkosszolgálati eszközök engedélyezésének átmeneti szabályairól, mely megszüntette a Belügyminisztérium keretében működő III. Főcsoportfőnökséget, s az újonnan létrehozott nemzetbiztonsági szolgálatokat a miniszterelnök felügyelete alá helyezte.¹⁰ A polgári titkosszolgálatok, az Információs, illetőleg a Nemzetbiztonsági Hivatal önálló országos hatáskörű szervként jöttek létre, míg a Katonai Biztonsági és a Katonai Felderítő Hivatal a honvédség részévé vált. (A felderítés, a katonai elhárítással ellentétben, korábban is a hadsereg belső szervezeti egységeként működött.) A szolgálatok tevékenységének kormányzati irányítására a Minisztertanács Biztonsági Kollégiumot hívott életre. Az új intézmény élén a kormányfő állt, s munkájában a hatalompolitikai tárcák vezetői, valamint a közlekedési, hírközlési és vízügyi miniszter vettek részt. A kollégium alapvető feladata az volt, hogy meghatározza a nemzetbiztonsági tevékenység fő irányait, koordinálja a titkosszolgálatok belső kapcsolatrendszerét, illetőleg a kormányzati szervekkel való együttműködését, s összehangolja a bizalmas adatok értékelését és hasznosítását.¹¹ Ugyanakkor a kormány e területen sem rendelkezett az operatív beavatkozás jogával: a polgári titkosszolgálatokat a szolgálatok vezetői irányították, míg a katonaiak a Magyar Honvédség parancsnokának alárendelten működtek.

Az MSZMP megszüntetése és az első többpárti választások közötti időszakban tehát radikálisan megváltozott a kormány és az erőszakszervezetek viszonya. A végrehajtó hatalom lemondott arról, hogy közvetlenül irányítsa a hadsereget, a rendőrséget és a nemzetbiztonsági szolgálatokat, s így ezek a szervezetek a politikai erőviszonyoktól független, “össznemzeti” jellegű intézményekké váltak. Az erőszakszervezetek depolitizált irányításának megteremtése garantálta az akkori ellenzék számára, hogy a kormány nem tesz kísérletet a békés átmenet, a hatalomváltás megakadályozására. Az új modell kialakítása ugyanakkor a következő kormány mozgásterét is erőteljesen szűkítette. A végrehajtó hatalom operatív beavatkozási jogát ugyanis kétharmados törvények szüntették meg, s így azok megváltoztatása a majdani kormányzó és ellenzéki pártok konszenzusát vagy nagykoalíciós kormány létrehozását igényelte.

3. Az 1990 tavaszán parlamenti többséget szerzett jobbközép pártok a kormányzati struktúra terén is radikális változtatásokra törekedtek. Konzervatív felfogásuknak megfelelően elsődlegesen a hazai közjogi hagyományokra kívántak építeni, ezzel is jelezve, hogy hatalomra kerülésük a tradicionális magyar államiság helyreállítását jelenti. Emellett mértékadó mintának tekintették a nyugat-európai, mindenekelőtt a nyugatnémet alkotmányos megoldásokat és gyakorlati tapasztalatokat is. A jobbközép pártok főként a nyugatnémet kereszténydemokraták iránti politikai rokonszenvük, illetőleg a “kancellárdemokrácia” által biztosított kormányzati stabilitás miatt fordultak e modell felé, választásukban azonban az is közrejátszott, hogy az 1945 előtti magyar jogrendre a német és az osztrák intézmények jelentős befolyást gyakoroltak. Ily módon a hatalomra került új politikai erők, s mindenekelőtt Antall József miniszterelnök felfogásában a kormányzás nemzeti tradíciói és külföldi mintái szerves egységet alkottak; mindkettő az európai keresztény civilizáció államszervezési értékeit fejezte ki.

A hazai hagyományokra és a nyugat-európai tapasztalatokra épülő új modell lényegét az egységes, vertikális tagolódás nélküli kormány és az erős miniszterelnöki pozíció alkotta. E koncepciónak megfelelően az MDF és az SZDSZ paktumán nyugvó 1990. május 9-i alkotmánymódosítás a Minisztertanács elnevezést Kormányra változtatta, s megszüntette az államminiszteri funkciót. (A miniszterelnök-helyettesi tisztséget már az 1989. októberi alkotmányrevízió kiiktatta az alaptörvényből.) A szimbolikus politizálásnak nagy jelentőséget tulajdonító jobbközép pártok e módosításokkal azt kívánták jelezni, hogy szakítottak a testületi jellegű kormányzással, illetőleg a hazai alkotmányjogból kiiktatták az 1945-ben vagy azt követően bevezetett kormányzati tisztségeket. Ugyanakkor, a hagyományokhoz igazodva, helyreállították a tárca nélküli miniszteri funkciót, mely az államminiszterséggel ellentétben nem minősült kiemelt kormányzati pozíciónak.

A júniusi, átfogó alkotmánymódosítás legjelentősebb eleme a konstruktív bizalmatlanság intézményének bevezetése volt. A nyugatnémet (és a spanyol) alkotmányból átvett megoldás bizalmatlansági indítvány benyújtását csak akkor teszi lehetővé, ha abban a kormányfői tisztségre javasolt személyt is megnevezik, s így a bizalom megvonása egyben az új miniszterelnök megválasztását is jelenti.¹² A konstruktív bizalmatlansági indítvány másik sajátossága az, hogy kizárja az egyes miniszterek politikai felelősségének érvényesítését, hiszen a képviselők a bizalmi kérdést csupán a miniszterelnökkel, s rajta keresztül a kormány egészével szemben vethetik fel. Alkotmányjogilag tehát a miniszterek kizárólag a kormányfőtől függnek, s ezáltal a “kancellárdemokráciához” közel álló kormányzati forma jött létre. A két közjogi modellt csak az különbözteti meg egymástól, hogy az 1990 júniusában módosított alkotmány sem fogalmazta meg a kormányfő politikaformáló szerepét; a miniszterelnök alkotmányos jogköre továbbra is a kormány üléseinek vezetésére és a testületi döntések végrehajtására korlátozódik.

Politikai szempontból a konstruktív bizalmatlanság intézménye a parlamenti többségét elvesztett kormány fennmaradását is lehetővé teszi, ha az ellenzék nem tud megegyezni az új miniszterelnök személyéről. E megoldás tehát, a széleskörűen elterjedt szóhasználat szerint, “bebetonozza a kormányt”, melyet a törvényhozási ciklus végéig csak egy új parlamenti többség mozdíthat el. Az új intézmény bevezetése számottevően megerősítette a hatalomra került jobbközép pártok pozícióit s a koalíció mozgásterét a kétharmados törvények körének szűkítése is növelte. Alkotmányjogi értelemben ugyanakkor a konstruktív bizalmatlansági indítvány kétségtelenül egyensúlyt teremt a törvényhozó és a végrehajtó hatalom között, s így a korábbi szabályozásnál jobban megfelel a hatalommegosztás elvének. A kormány ugyanis az 1989. október 23-i átfogó alkotmányrevízió után sem tehet javaslatot az Országgyűlés feloszlatására, s erre a köztársasági elnök is csak rendkívül szigorú feltételek között jogosult. A konstruktív bizalmatlanság bevezetésével tehát olyan közjogi helyzet alakult ki, hogy egy választási ciklus időtartama alatt gyakorlatilag a két hatalmi ág egyike sem “mozdíthatja el” a másikat.

A tárgyalások során az SZDSZ azért járult hozzá az új kormány helyzetének megerősítéséhez, mert cserébe az MDF lemondott az államfői tisztség megszerzéséről, s támogatta Göncz Árpád elnökké választását. Emellett a Fórum arra is ígéretet tett, hogy az Állami Vagyonügynökség továbbra is parlamenti felügyelet alatt marad, s az elektronikus sajtó politikai kontrollját a Pártatlan Tájékoztatás Bizottsága látja el.¹³ Ily módon a privatizáció és a tömegtájékoztatás felett nem a kormány, hanem “össznemzeti”, illetőleg szakmai intézmény gyakorolta volna a felügyeletet, vagyis a paktum értelmében a végrehajtó hatalom stabilitásának növelése a kormányzati funkciók körének újabb szűkítésével járt együtt.

A parlamenti többség, a kormány alkotmányjogi helyzetéhez hasonlóan, a minisztériumok hálózatát is átalakította. Legradikálisabb lépése az volt, hogy a tervgazdaságról a piacgazdaságra való áttérés szimbólumaként megszüntette az Országos Tervhivatalt, s annak néhány megmaradó, makroökonómiai feladatát a Pénzügyminisztériumhoz csoportosította át. Az új kormány az Ipari és a Kereskedelmi Minisztérium összevonását is a gazdasági rendszerváltással indokolta, a külgazdaság kiemelt jelentőségét hangsúlyozva viszont létrehozta a Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Minisztériumát, s ezáltal ismét elkülönítette egymástól a bel- és a külkereskedelem igazgatását. Emellett, a várható súlyos foglalkoztatási problémákra hivatkozva, az Állami Bér- és Munkaügyi Hivatalt Munkaügyi Minisztériummá szervezte át, a környezetvédelmet pedig leválasztotta a sokat támadott vízügyi szervezetről, s megalakította a Környezetvédelmi és Területfejlesztési Minisztériumot. Néhány más minisztérium esetében viszont csak névváltoztatás történt; a kormánytöbbség a hazai tradíciók nyomán a Szociális- és Egészségügyi Minisztériumot Népjóléti Minisztériummá, a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztériumot pedig Földművelésügyi Minisztériummá keresztelte át, s módosította a művelődési tárca nevét is.¹⁴

Sajátos helyzetet foglaltak el a kormány szerkezetében a tárca nélküli miniszterek. Tisztségük a hazai közjogi hagyományokban elsődlegesen olyan különleges politikai feladatokhoz kötődött, melyeket kiemelt jelentőségük, illetőleg egyediségük miatt nem illesztettek be a minisztériumok kiépült szervezetrendszerébe.¹⁵ A tárca nélküli miniszterek az Antall-kormányban is jórészt ilyen feladatokat láttak el, emellett azonban felügyeletet gyakoroltak egyes országos hatáskörű szervek felett. E tisztség egyben a koalíciós partnerek közötti kapcsolatokban is jelentős szerepet játszott: az 1990. májusában kinevezett három tárca nélküli miniszter közül kettő az FKgP tagja volt, s később ilyen tisztséget a KDNP is kapott.

A hatalomra került jobbközép pártok elsősorban az agrárreformot, a politikai kárpótlást és a Dunai Vízlépcső ügyét tekintették olyan feladatnak, mellyel kiemelt jelentősége és egyedi jellege miatt tárca nélküli minisztert kell megbízni. E tevékenységek azonban egy-egy miniszter ügykörében számos más funkcióval keveredtek, s közöttük a tárgyi összefüggés csak esetenként állt fenn. Így például a kisgazdapárti Kiss Gyula a kormány képviseletében kapcsolatot tartott a politikai rehabilitációval foglalkozó érdekképviseleti szervekkel, s ennek megfelelően felügyeletet gyakorolt az újonnan létrehozott Kárpótlási Hivatal felett. Feladatkörébe tartozott ugyanakkor az ifjúságpolitikai, valamint a nemzeti és etnikai kisebbségi ügyek összehangolása is, s emellett közreműködött a központi igazgatás korszerűsítésében, valamint az agrárreformmal összefüggő jogi kérdések megoldásában. A tárca nélküli miniszterek helyzetét tovább bonyolította, hogy különleges megbízatásokat a Miniszterelnöki Hivatalban működő politikai államtitkárok is kaptak, sőt egyes feladatkörök miniszter és államtitkár között oszlottak meg. Ez utóbbi esetekben együttműködve gyakoroltak felügyelet országos hatáskörű szervek felett, ami arra utalt, hogy államigazgatási szerepkörükben nem volt lényeges különbség.¹⁶

A feladatok közötti tárgyi összefüggés hiányát és a gyakori párhuzamosságot csak részben magyarázza, hogy az új jobbközép kormány tagjai nem rendelkeztek politikai és közigazgatási tapasztalatokkal. Ennél jóval nagyobb szerepet játszottak a koalíciós pártok közötti konfliktusok, mindenekelőtt az MDF és az FKgP eltérő álláspontja a földtulajdon-viszonyok rendezéséről. Nem véletlen, hogy a kisgazdapárt tárca nélküli miniszterei elsősorban az agrárreformmal és a politikai kárpótlással összefüggő feladatokat kaptak, s közülük a reprivatizációt először felvető Gerbovits Jenő pontos ügykörét felmentéséig nem határozták meg. A feladatok megosztását az egyes tárca nélküli miniszterek (és politikai államtitkárok) képzettsége, érdeklődési köre s a miniszterelnökhöz fűződő személyes viszonya is jelentősen befolyásolta – ez utóbbi tényező egyértelműen jelezte, hogy a jobbközép erők nemcsak a kormányzás közjogi, hanem politikai tradícióit is folytatni kívánják.

A magyar államiság hagyományai legnagyobb mértékben az egyes minisztériumok felső vezetési rendjének kialakítását befolyásolták. Az államtitkárok jogállásának átmeneti szabályozásáról szóló törvény megszüntette az 1951-ben létrehozott miniszterhelyettesi tisztséget, s ismét bevezette a politikai és a közigazgatási államtitkári funkciót. Az új szisztémában a minisztérium politikai vezetését a miniszter és a politikai államtitkár látja el, a hivatali szakapparátussal pedig a miniszter irányítása alatt a közigazgatási államtitkár rendelkezik. A politikai államtitkár elsődleges feladata az, hogy a minisztert a parlamentben teljes jogkörben helyettesítse, s emellett közreműködjön a minisztériumi tevékenység politikai irányításában. A kormány ülésein viszont a minisztert kizárólag a miniszterelnök vagy az általa kijelölt miniszter helyettesítheti; a politikai államtitkár csupán tanácskozási joggal vehet részt rajtuk.¹⁷

Sajátos szerepkört töltöttek be a Miniszterelnöki Hivatalba kinevezett politikai államtitkárok. Funkciójuk – mint erre előbb már utaltunk – a tárca nélküli miniszterekéhez állt közel, hiszen elsődlegesen különleges, tárcákhoz nem kötődő politikai feladatokat láttak el. Az új kormány megalakulásakor egyfelől a külföldön élő magyarság és a hazai kisebbségek ügyei, az egyházi kapcsolatok, valamint tudománypolitikai kérdések tartoztak a Miniszterelnöki Hivatal politikai államtitkárainak feladatkörébe, s ennek keretében tárca nélküli miniszterekkel együttműködve felügyeletet gyakorolhattak országos hatáskörű szervek felett.¹⁸ Másfelől azonban a kormányzati gazdaságpolitika koordinálása is politikai államtitkári funkcióvá vált, jelezve, hogy a kétcentrumú gazdaságirányítás folytatása – a miniszterelnökhelyettesi és az államminiszteri tisztség megszüntetése miatt – ilyen felemás szervezeti megoldást igényel. A polgári titkosszolgálatok feletti felügyelettel is politikai államtitkárt bíztak meg, aki ebben az ügykörben közvetlenül a miniszterelnököt helyettesítette.

Az új tisztségek bevezetése azonban nemcsak a hagyományokhoz való visszatérést jelentette, hanem a politikai és a közigazgatási szférát is szétválasztotta egymástól. A politikai államtitkár ugyanis csak az új kormány megalakulásáig maradhat hivatalában, szemben a közigazgatási államtitkárral, aki megbízatását határozatlan időre kapja, s így elvileg mindig az éppen hatalmon lévő kormányhoz igazodik. A két szféra elkülönítése egyben sajátos szolgálati utat is intézményesített; a miniszter és a politikai államtitkár, illetőleg a hivatali apparátus között kizárólag a közigazgatási államtitkár közvetítésével jöhet létre kapcsolat. A minisztériumokon belül a szélesebb ügycsoportokat helyettes államtitkárok fogják össze; e tisztséget a nyugatnémet miniszteriális rendszerből vették át, a miniszterhelyettesi pozíció megszüntetése miatt keletkező szervezeti vákuum betöltésére.

A politika és a közigazgatás szétválasztását, a semleges köztisztviselői kar megteremtését az új kormány a rendszerváltással, a polgári politikai viszonyok helyreállításával indokolta. A két szféra elkülönítéséhez azonban a jobbközép erők ellentmondásosan viszonyultak. Egyfelől szükségesnek tartották a szétválasztást, másfelől viszont arra törekedtek, hogy az előző rendszerből átvett kormánytisztviselőket politikailag kontrollálják, s ennek érdekében a rutinjellegű hivatali ügyekbe is beavatkozzanak. A közigazgatási és a helyettes államtitkárok kinevezésekor lényegében az első szempont érvényesült; többségük a Németh-kormány miniszterhelyettesei (vagy más főtisztviselői) közül került ki, s csupán a földművelésügyi apparátus élére állítottak keresztény nemzeti elveket valló köztisztviselőt. E lépéssel a hárompárti koalíció szakított az “Országos tavaszi nagytakarítás” programjával, mely a kormányzati szervek személyi állományában is teljeskörű vezetőcserét ígért. Az álláspontváltozás hátterében az a felismerés húzódott meg, hogy a jobbközép pártok egyike sem rendelkezik közigazgatási szakemberekkel, s ezért átmenetileg elfogadhatónak tartották a korábbi reformkommunista, illetőleg technokrata elit egy részének átvételét. Ugyanakkor – az apparátus feletti befolyásuk kiszélesítése érdekében – a címzetes államtitkár intézményét is bevezették a politika és a közigazgatás határterületén mozgó feladatok ellátására. A címzetes államtitkár inkább politikusnak minősül, hiszen megbízatása az új kormány megalakulásáig tart.¹⁹ Státusát azonban az államtitkárok jogállásáról szóló törvény igazán nem rendezte, s ily módon egy olyan tisztség jött létre, mely a jogi intézményesítés síkján is megkérdőjelezte a politikai és a közigazgatási szféra szétválasztását.

A kormányfői pozíció megerősítésének szükségszerű következménye volt, hogy a Minisztertanács Hivatala Miniszterelnöki Hivatallá alakult át. E változtatás, a korábbi tendenciák folytatásaként, tovább bővítette a szervezet feladatkörét, s jogi–technikai előkészítő apparátusból végérvényesen a kormányzati hatalom egyik centrumává formálta át. Funkciórendszerének és szervezeti felépítésének eszmei mintáját az 1945 előtti miniszterelnökség alkotta, mely elsődlegesen nem adminisztratív–ügyviteli szervezetként, hanem a kormányfő személyes politikai apparátusaként működött. Az 1990 júliusában elfogadott kormányrendelet alapján a Miniszterelnöki Hivatal politikai elemzéseket végzett, szervezte a kormányfő parlamenti és társadalmi kapcsolatait, valamint sajtószerepléseit, ellátta a kormányszóvivői teendőket, s közreműködött a miniszterelnök belföldi protokollügyeinek intézésében. Emellettt természetesen hagyományos jogi–technikai feladatai is fennmaradtak, amelyek azonban szervezetileg mindinkább elkülönültek a klasszikus miniszterelnökségi tevékenységtől. A Miniszterelnöki Hivatal keretein belül helyezkedtek el a tárca nélküli miniszterek és a Hivatalba kinevezett politikai államtitkárok apparátusai, amelyek tanácsadókból, ügyintézőkből és ügyviteli munkatársakból álló néhány fős szervezeti egységként működtek.²⁰ Közülük elsősorban a Gazdaságpolitikai Titkárság játszott meghatározó szerepet, mely az e feladatkörrel megbízott politikai államtitkár háttérszervezeteként a gazdaságirányítás második centrumává vált. A Külföldi Befektetések Irodája is az átszervezett kormányfői apparátushoz tartozott, jelezve, hogy az új intézmény esetenként operatív gazdasági kérdésekkel is foglalkozni kíván.²¹

A Miniszterelnöki Hivatal élére közigazgatási államtitkár került, aki elsődlegesen a kormányülések előkészítésével összefüggő feladatokat fogta össze. E funkciója nemcsak a hagyományos jogi–technikai teendők ellátását foglalta magába, hanem az államigazgatási egyeztetés koordinálását is. A tárca nélküli miniszterek és a Hivatalba kinevezett államtitkárok háttérszervezetei ugyanakkor a közigazgatási államtitkártól függetlenül végezték tevékenységüket, s a miniszterelnök közvetlen környezetében működő politikai részlegek sem tartoztak irányítása alá. Ez utóbbi egységek stabil szervezeti formája egyébként a Miniszterelnöki Hivatal létrejöttekor még nem alakult ki; a jobbközép kormányra oly jellemző kabineti rendszernek ezidőtájt csak első csírái tűntek fel.²²

4. Politikai és közigazgatási tapasztalatok hiányában az Antall-kormány operatív szervezeti intézményei és működési formái nem egy előre kidolgozott, átfogó koncepció alapján, hanem fokozatosan, a mindennapi gyakorlatban alakultak ki. A gyakori változásokhoz természetesen az is hozzájárult, hogy a hatalomra került jobbközép erők nem kötöttek írásos koalíciós megállapodást, s így a tárcák, valamint a különleges feladatok elosztását a kormányfő saját elképzelései szerint módosíthatta. Antall József a koalíciós partnerek viszonyát elsődlegesen a pártpolitika szférájában kívánta rendezni; ennek érdekében 1990 májusában a KDNP élére bizalmasát, Surján László népjóléti minisztert állíttatta, s az FKgP-n belül is kísérletet tett befolyásának erősítésére. E lépésektől a keresztényszociális, illetőleg a radikális kisgazda áramlat visszaszorítását várta, miközben saját pártjában a népnemzeti irányzat elszigetelésére törekedett. A hárompárti együttműködést azonban így is kötöttségnek érezte, s ezért olyan kormányzati struktúrát kívánt kialakítani, melyben a kisgazda és a kereszténydemokrata miniszterek számától függetlenül az úri konzervatív és a nemzeti liberális irányzat túlsúlya érvényesül. Szándékai nyomán a kormány mellett fokozatosan egy “második kormányzat” jött létre, mely lehetővé tette egyes miniszterek megkerülését, illetőleg tevékenységük politikai ellenőrzését.

A szervezeti intézkedések egyik csoportja a kormányülések racionálisabb előkészítését szolgálta, s csak áttételesen érintette a koalíción belüli politika erőviszonyokat. Már 1990 júliusában létrehozták a Gazdasági és a Nemzetbiztonsági Kabinetet, amelyek a pénzügyminiszter, illetőleg a kormányfő elnökletével elsődlegesen döntés-előkészítő és konzultatív feladatokat láttak el. A Gazdasági Kabinet titkári tisztségét a Miniszterelnöki Hivatal gazdaságpolitikai ügyekkel megbízott politikai államtitkára töltötte be, ami arra utalt, hogy a pénzügyminiszter mellett kulcsszerepet játszik a gazdaságirányításban. Befolyását tovább növelte, hogy a kabinetek ülésein a minisztereket államtitkáraik helyettesíttették, s így e körben, a kormányfő közvetlen munkatársaként, egyértelmű politikai fölénnyel rendelkezett. Hasonlóan alakultak az erőviszonyok a Biztonsági Kollégiumot felváltó Nemzetbiztonsági Kabinetben is, melyben a polgári titkosszolgálatokat felügyelő politikai államtitkár (rövidesen tárca nélküli miniszter) kapott titkári megbízatást.²³ Emellett a kormány ideiglenes ügyrendje, az alkotmánnyal összhangban, kormánybizottságok létesítését is lehetővé tette, ilyen formában azonban egyetlen döntés-előkészítő fórum sem működött.

Az ülések racionálisabb előkészítését szolgálta a közigazgatási államtitkári értekezlet intézményének bevezetése is. Ez a szervezeti forma a kormány 1991 júniusában elfogadott ügyrendjében jelent meg a nyilvánosság előtt, valószínű azonban, hogy működése már korábban megkezdődött. A közigazgatási államtitkári értekezlet alapvető feladata az, hogy előkészítse a kormány üléseit, s ennek keretében tisztázza az államigazgatási egyeztetés során fennmaradt véleménykülönbségeket.²⁴ Ily módon a politikai és a szakmai szféra szétválása összkormányzati szinten is megjelent; az értekezlet “előzetes kormányüléssé” vált, mely meghatározott szűrőfunkcióval rendelkezik. Az új intézmény – legalábbis a felső közigazgatási vezetés szférájában – nemcsak helyreállította, hanem meg is növelte a “szakelem” súlyát, ám bizonyos fokig a közigazgatási államtitkárok politikai semlegességét is megkérdőjelezte. Ezt egyébként az 1990 végén megkezdődött személycserék is kérdésessé tették; a Németh-kormány egykori miniszterhelyetteseinek s más főtisztviselőinek fokozatos eltávolítása jelezte, hogy a hatalomra került jobbközép pártok nemcsak lojalitást, hanem egyértelmű politikai elkötelezettséget is igényelnek a vezető köztisztviselőktől.

Az előkészítő mechanizmus 1993 júliusában újabb elemmel, a politikai államtitkári értekezlettel bővült. Az új intézmény alapvető funkciója az volt, hogy a kormányülések előtt megtárgyalja a politikai állásfoglalást igénylő jelentéseket és előterjesztéseket, elemezze azok várható társadalmi és politikai hatásait, s mindezekről tájékoztassa a kormányt. A testület élén a kormányfő által kijelölt miniszterelnökségi politikai államtitkár állt, s tanácskozásain a tárcák politikai államtitkárai, valamint a miniszterelnök által megnevezett címzetes államtitkárok vettek részt. Ily módon a kormányülés politikai szempontból is “megkettőződött”; a politikai államtitkári értekezlet sajátos “előkormánnyá” vált, mely döntés-előkészítő és véleményező fórumként bármely érdemi kérdéssel foglalkozhatott.²⁵ Létrejöttét egyértelműen politikai okok motiválták: egyfelől a kormányfő a politikai államtitkárok befolyásának növelésére s tevékenységük összehangolására törekedett, másfelől pedig kulcspozíciót szánt Katona Tamásnak, a Miniszterelnöki Hivatal 1992-ben kinevezett politikai államtitkárának. E személyi döntés a mérsékelt jobbközép áramlatok helyzetének megerősítését szolgálta egy olyan időszakban, melyben a magyar–ukrán szerződés ratifikálása miatt a népnemzeti irányvonal legradikálisabb képviselői kiváltak az MDF-ből, s így a kormánytöbbség veszélybe került.

A kormányzati ciklus alatt a tárca nélküli miniszterek és a Miniszterelnöki Hivatalba kinevezett politikai államtitkárok feladatköre is folytonosan változott. 1990 végén és 1991 elején, az első nagyarányú kormányátalakítás keretében a két kisgazda tárca nélküli minisztert felmentették tisztségéből, s egyben az agrárreform előkészítését a kormányfő bizalmát élvező, az FKgP-be kinevezésekor beléptetett földművelésügyi miniszter ügykörébe utalták. Megszűnt a gazdaságirányítás koordinálásával megbízott politikai államtitkár státusza is, s ezáltal a gazdaságpolitika centrumává egyértelműen a Pénzügyminisztérium vált. (E változtatás során Antall József egyszerre menesztette az egymással szembenálló Rabár Ferenc pénzügyminisztert és Matolcsy György politikai államtitkárt,²⁶ s a neoliberális felfogást valló új miniszterre, Kupa Mihályra bízta a gazdaságpolitikai irányvonalak kialakítását, aki az IMF elvárásait is figyelembe véve 1991 februárjában új programot hirdetett meg.) Ezzel egyidejűleg a pénz- és tőkepiac intézményrendszerének reformját, illetőleg a műszaki fejlesztés kormányzati ügyeinek intézését egy-egy tárca nélküli miniszterre bízták, s e tisztséggel kompenzálta a kormányfő a belügyi és a földművelésügyi tárca éléről elmozdított minisztereket is. Végeredményben a tárca nélküli miniszterek száma háromról ötre emelkedett, közülük azonban csak Nagy Ferenc József korábbi földművelésügyi miniszter, az FKgP elnöke kapta pozícióját koalíciós alapon. Később, 1992 januárjában az Állami Vagyonügynökség felügyeletére is tárca nélküli miniszteri tisztséget hoztak létre; a privatizációs miniszteri funkció részben a magánosítás fokozottabb kormányzati ellenőrzésének igényét jelezte, részben pedig azt, hogy a Pénzügyminisztérium mellett ismét létrejöhet egy második gazdaságpolitikai centrum. Ez utóbbi lehetőségre világosan utalt az, hogy 1992 tavaszán Szabó Tamás privatizációs miniszter vezetésével egy munkaközösség növekedésorientált gazdasági koncepciót dolgozott ki.²⁷ Úgyszintén 1992-ben a kormányfő miniszterelnökségi politikai államtitkárra bízta a kormányzat tájékoztatási tevékenységének összehangolását is, feltételezve, hogy a mérsékelt politikusnak tartott Katona Tamás számottevően javíthatja a kormány sajtókapcsolatait.

Igazán jelentős változások azonban a Miniszterelnöki Hivatal felépítésében történtek, melyek a kormány egészének működését alapvetően befolyásolták. 1991 szeptemberében a Miniszterelnöki Titkárság, a Kommunikációs Titkárság és a Gazdaságpolitikai Osztály összevonásával létrejött a Miniszterelnöki Kabinetiroda, melynek szervezetét a törzskari vezetés és a referatúrarendszer jellemezte. A címzetes államtitkári rangú kabinetfőnök és két helyettese nyolc referatúrát irányított, melyek a kormányzati tevékenység egész szféráját átfogták. Az egyes részlegekben általában három–öt munkatárs dolgozott; a referens alapvető feladata az volt, hogy kapcsolatot tartson az ügykörébe eső minisztériumok, egyéb állami szervek és társadalmi szervezetek vezető munkatársaival. A referatúrarendszer lényegében azt jelentette, hogy a Miniszterelnöki Hivatalon belül kiépült a minisztériumok hálózatának tükörképe, egy “második kormányzati apparátus”. Kétségtelen, hogy az egyes referatúrákra beosztott néhány munkatárs nem tudott átfogó adminisztratív felügyeletet gyakorolni a minisztériumi apparátusok felett, s “az itt dolgozók feladata inkább a szaktárcáktól, a kormány szerveitől és más forrásokból származó információk gyűjtése, a tárcaérdekektől független rendszerezése, a miniszterelnök tájékoztatása, a hivatali és a politikai kapcsolatok ápolása” volt. E kapcsolatok keretében azonban “a referensek napi feladatai közé tartozik a miniszterelnök kéréseinek, kérdéseinek közvetítése a tárcák, más állami szervek felé”,²⁸ vagyis az operatív irányítás napi ügyeiben való rendszeres közreműködés. E kormányzati működés egyfelől a miniszterek tevékenységének politikai kontrollját, másfelől pedig a minisztériumi apparátusok szakmapolitikai befolyásolását szolgálta. Antall József tehát – a Kabinetiroda útján – egyszerre tarthatta szemmel politikai irányvonalát nem mindig követő minisztereit, s a jórészt “pártállami múltú” köztisztviselőket.

Még jelentősebb szerepet játszottak a tanácsadók, akik a Kabinetirodától is függetlenül működtek és sajátos “belső tanácsot” alkottak a miniszterelnök körül. Közülük egyesek címzetes államtitkári vagy más hivatalos státusszal rendelkeztek (mint például Kodolányi Gyula külpolitikai főtanácsadó), mások viszont hivatalos tisztség nélkül látták el feladataikat. Nagy a valószínűsége annak, hogy a legfontosabb politikai döntések e körben születtek, szemben a kormányülésekkel, melyeken elsősorban rutinügyeket tárgyaltak, illetőleg a kormányfő elképzeléseit szentesítették. A “belső kabinet” azonos társadalmi státuszú és világnézetű politikusokat tömörített; tagjait a miniszterelnökhöz nem hivatalos kapcsolatok, hanem kizárólag személyes szálak fűzték. E közegben parasztszármazású kisgazda politikusok éppúgy nem jelenhettek meg, mint ahogy az MDF népnemzeti elveket valló “alapító atyái” sem. A belső tanácsadók túlnyomó többsége a középnemességből, bár annak kevésbé vagyonos részéből származott, s mellettük egy-két arisztokrata eredetű személyiség is feltűnt. Végeredményben tehát Antall József sajátos kamarillapolitikája azt a célt szolgálta, hogy a formális demokrácia keretei között is a hagyományos nemesi politizálás gyakorlata érvényesüljön, vagyis a hatalom a “nemzetfenntartó osztály” legkiválóbb képviselőinek kezében koncentrálódjék. (Egy konzervatív társadalomkutató Antall József politikai magatartását egyenesen azzal magyarázta, hogy a rendszerváltás időszakában “ő az egyetlen igazi elitpolitikus”. Ám hozzátette, hogy “egy valódi elitben nem lett volna első-, csak másodvonalbeli politikus; hiányzott belőle az energia, a mozgósítóképesség, a karizma. Személyében csak megjelenítette egy másik világ képét, ahol a dolgok a helyükön vannak, de azt nem volt képes létrehozni.”²⁹

Ilyen körülmények között a kormányülésekre vonatkozó szabályok lényegében változatlanok maradhattak. Mind az ideiglenes, mind az 1991 nyarán elfogadott végleges ügyrend értelmében a kormány egyszerű szótöbbséggel hozta döntéseit, amit a kormányfő csak kimondott. Valójában szavazásra ritkán került sor; a testületi üléseket egyértelműen a miniszterelnök uralta, s többnyire saját álláspontját nyilvánította kormánydöntésnek. Emellett rendszeresen élt azzal a jogával, hogy a kormány két ülése között feladatokat határozzon meg a miniszterek számára. A testület feletti befolyást esetenként nemcsak tekintélyével, hanem ügyrendi eszközök alkalmazásával is biztosította. Így viszonylag gyakran élt azzal a lehetőséggel, hogy halaszthatatlan sürgősségre hivatkozva államigazgatási egyeztetés nélkül terjesztett javaslatokat a kormány elé, melyeket az ügyben tájékozatlan miniszterek többnyire vita nélkül elfogadtak.

5. Az Antall-kormány tevékenységében sajátos helyet foglalnak el a végrehajtó hatalom hatáskörének kiterjesztésére irányuló törekvések. A rendszerváltás folyamán ugyanis – mint ezt korábban részletesen tárgyaltuk – a kormány elvesztette operatív rendelkezési jogát az állam erőszakszervezetei felett, s a gazdasági átalakulás kulcsintézménye, az Állami Vagyonügynökség is a parlament felügyelete alatt kezdte meg működését. Emellett az MDF–SZDSZ paktum előírta, hogy az elektronikus sajtót ne a végrehajtó hatalom, hanem az újonnan létrejövő Pártatlan Tájékoztatás Bizottsága ellenőrizze, melybe a kormány csak egy tagot delegálhat. Ily módon a kormányzati hatalom a szűken értelmezett központi közigazgatásra korlátozódott, ami szemben állt a jobbközép erőknek a hagyományos magyar államiság helyreállítására irányuló kísérleteivel.

Első lépésként, még 1990 júliusában az új parlamenti többség a kormány felügyelete alá helyezte az Állami Vagyonügynökséget, s leszavazta a Pártatlan Tájékoztatás Bizottságának felállításáról szóló törvényjavaslatot.³⁰ Ezzel egyidejűleg változás történt a titkosszolgálatok felügyeletében is, amit a kormányfőtől a honvédelmi miniszter és az e feladat ellátására kijelölt tárca nélküli miniszter vett át. Az új megoldást a törvénymódosítás azzal indokolta, hogy a legitim kormány megalakulása szükségtelenné, a miniszterelnök szerteágazó, sokrétű feladatköre pedig lehetetlenné teszi a közvetlen miniszterelnöki felügyelet tényleges érvényesülését.³¹ A döntés hátterében azonban elsődlegesen nem igazgatásszervezési, hanem politikai megfontolás húzódott meg: Antall József óvakodott attól, hogy e kényes feladatot közvetlenül magára vállalja, s – nyugatnémet minta alapján – a polgári titkosszolgálatokat a Miniszterelnöki Hivatalban működő miniszterre bízta. E változtatás a gyakorlatban azt jelentette, hogy a miniszterelnök bizalmasa, Boross Péter politikai államtitkár tárca nélküli miniszteri rangot kapott, ám ezzel egyidejűleg elvesztette a Katonai Felderítő, illetőleg Biztonsági Hivatallal kapcsolatos, eddig a kormányfő nevében gyakorolt jogosítványait. (1990 decemberében Boross Pétert belügyminiszterré nevezték ki, Antall József halála után pedig átvette a kormány vezetését.)

A nemzetbiztonság terén a kormány megelégedett azzal, hogy módosítsa az 1990 februárjában kialakított felügyeleti rendszert, a hadsereg és a rendőrség esetében azonban arra törekedett, hogy helyreállítsa az operatív beavatkozás lehetőségét. Szándékát a taxisblokád eseményei méginkább megerősítették; e válsághelyzetben ugyanis a Magyar Honvédség parancsnoka kizárólag a köztársasági elnöktől mint a fegyveres erők főparancsnokától fogadott el utasítást, s a rendőrség vezetői is törvénytelennek tartották a belügyminiszter intézkedését.³² Ennek nyomán a kormány úgy ítélte meg, hogy a honvédség és a rendőrség irányításának rendje azonnali változtatásokat igényel. Az 1990. december elején beterjesztett ún. hatásköri törvényjavaslat szerint a Magyar Honvédséget a honvédelmi miniszter irányítja, ami egyfelől a kormányzati döntések végrehajtásából eredő, másfelől a saját hatáskörben megjelölt feladatok meghatározását foglalja magába. Hasonlóan kívánták rendezni a rendőrség helyzetét is, kimondva, hogy a rendőrséget a kormány a belügyminiszter útján irányítja, s ennek keretében a miniszter konkrét feladatokat határozhat meg. Az ellenzéki pártok azonban a honvédelmi és a rendőrségi törvény kétharmados jellegére hivatkozva megakadályozták, hogy a honvédséget a honvédelmi miniszternek, a rendőrséget pedig a belügyminiszternek rendeljék alá.³³ A kormányzat tehát továbbra sem befolyásolhatta közvetlenül az állami erőszakszervezetek tevékenységét; ez alól csupán a határőrség képezett kivételt, mely a rendszerváltás időszakában is a belügyminiszter közvetlen irányítása alatt maradt.

Nem érintette a honvédség vezetésének rendjét az az alkotmánybírósági határozat sem, mely a honvédelmi miniszter indítványára az alaptörvénynek a fegyveres erők irányítására vonatkozó rendelkezéseit értelmezte. Az indítvány közvetlenül az államfő főparancsnoki hatalma ellen irányult, mert Göncz Árpád a taxisblokád idején megtiltotta a honvédségnek a beavatkozást, s ezáltal kizárta, hogy e válsághelyzetben a kormány a fegyveres erőkkel rendelkezzen. A honvédelmi miniszter azzal érvelt, hogy a fegyveres erők működésének irányítása béke idején a kormány kizárólagos hatáskörébe tartozik, a köztársasági elnök viszont az alkotmánybírósági eljárás során arra hivatkozott, hogy a főparancsnoki tisztség a parancsadás jogát is magába foglalja, s így a honvédség parancsnokának az államfő szolgálati elöljárója. Az Alkotmánybíróság lényegében a honvédelmi miniszter álláspontját fogadta el, megállapítva, hogy a főparancsnoki funkció az elnök alkotmányos jogállásának részét képezi, s nem a honvédségen, illetőleg a határőrségen belül viselt rang vagy beosztás. Ezért a főparancsnok nem vezeti, hanem irányítja a fegyveres erőket, s azok egyikének sem szolgálati elöljárója. A működés irányítása viszont, a főparancsnoki funkcióval ellentétben, hatásköri szabály, mely az irányításból a végrehajtó hatalomra eső részt jelöli ki. Ebből az érvelésből az Alkotmánybíróság azt a következtetést vonta le, hogy a működés irányítása minden olyan jogosítványt felölel, amely nem tartozik kifejezetten az Országgyűlés vagy a köztársasági elnök hatáskörébe. Ugyanakkor a határozat is megerősítette, hogy “a honvédelmi miniszter és a Honvédség parancsnoka közötti hatáskörmegosztás a kormányzati irányítás és a szakmai vezetés szétválasztásának jegyében történt”, s hangsúlyozta, hogy “sem e megosztás ténye, sem technikai megvalósításának módja nem alkotmányossági kérdés, amíg az irányítási jogosultságok fent leírt rendje sérelmet nem szenved”.³⁴

A hadsereg közvetlen kormányzati irányítását végül is az 1993 decemberében elfogadott honvédelmi törvény állította vissza. Az új szabályozás értelmében a kormány dönt a fegyveres erők felsőszintű vezetésének rendjéről, a honvédség területi elhelyezkedéséről, valamint az ország területének hadműveleti előkészítésével kapcsolatos feladatokról. A hadsereg működésének irányításában a honvédelmi miniszter is meghatározó szerepet játszik, mivel megállapítja a honvédség vezetési szintjeit és vezetési rendjét, a kormány döntése alapján intézkedik a honvédség magasabb harckészültségbe helyezéséről és mozgósításáról, s irányítja, illetőleg felügyeli a Katonai Biztonsági Hivatal, illetőleg a Katonai Felderítő Hivatal tevékenységét.³⁵ A Magyar Honvédség Parancsnoksága azonban továbbra sem épült be a Honvédelmi Minisztérium szervezetébe, s a miniszter kizárólag a honvédség parancsnoka útján rendelkezhet a fegyveres erőkkel.

6. Az 1994-es választások előtt az akkori ellenzéki pártok előre kidolgozott koncepciók alapján készültek a kormányzati struktúra átalakítására. Programjaik a rendszerváltás után létrejött modell bírálatából indultak ki, azt ígérve a választóknak, hogy kormányra kerülésük esetén erősítik a testület politikai felelősségét, korlátozzák a miniszterelnök túlzott egyszemélyi hatalmát, s végérvényesen megszüntetik a “zsákmányszerző” személyzeti politika gyakorlatát. Elképzeléseik lényegét a hagyományos magyar államiság eszméjével való szakítás alkotta; a kormányzati struktúrát nem a tradíciókra, hanem kizárólag a modern jogállamiság és a hatékony működés követelményeire kívánták alapozni.

Az MSZP választási programja mindenekelőtt a “kancellárdemokráciához” közelálló modell bevezetését bírálta, mely lényegében megszüntette a miniszterek politikai felelősségét. Ezzel összefüggésben arra a paradox helyzetre is rámutatott, hogy az alkotmány – a hatalommegosztás elvével ellentétben – a kormányt jogilag a parlament alá rendeli, miközben a konstruktív bizalmatlanság intézménye gyakorlatilag kizárja a felelősségre vonást. Negatívan értékelte a dokumentum a miniszterelnöki hatalom megerősítését azért is, mert az korlátozza a reszortelv érvényesülését, holott ez az egyik alapvető biztosíték arra, hogy a kormány testületként is működjön. Éles kritikát kapott a tárca nélküli miniszteri tisztség is, mely a szocialisták szerint, az intézmény eredeti rendeltetésétől eltérően, nem a minisztériumok koordinálását, hanem a koalíción belüli személyi politizálást szolgálta.

A bírálatok ellenére a program nem hirdette meg a konstruktív bizalmatlanság intézményének megszüntetését, hanem csupán azt javasolta, hogy növeljék a kormányzat politikai felelősségét, s a parlament formális jogosítványait hatékony ellenőrzési formákkal helyettesítsék. A reszortelv szerepének erősítésére sem tett konkrét indítványt, a minisztériumi struktúra egészét érintően viszont megfogalmazta azt a követelményt, hogy folytatni kell a viszonylag átfogó feladatkörű minisztériumok kialakítását. Központi helyet foglalt el a programban a politika és az igazgatás szétválasztása is, követelve, hogy a közszolgálat teljes mértékben váljon pártpolitika-semlegessé. Ugyanakkor egyes területeken a szocialisták a végrehajtó hatalom súlyának növelését is indokoltnak tartották; ennek jegyében javasolták a kétharmados törvények körének szűkítését, valamint a kormány rendeletalkotó hatáskörének kiszélesítését.³⁶

Az SZDSZ – liberális felfogásának megfelelően – a kormányzati struktúra reformját az “olcsó állam” elvére kívánta építeni. Programjának kiindulópontját a központi feladatok körének szűkítése alkotta, s ezzel összefüggésben fogalmazta meg a minisztériumi szervezetek karcsúsítására, s kiadásaik lefaragására irányuló elképzeléseit. Különösen a Miniszterelnöki Hivatal esetében tartotta szükségesnek az apparátus és a költségvetés csökkentését, jelezve, hogy nem kívánja folytatni a “kabineti kormányzás” gyakorlatát. A szabaddemokraták a tárca nélküli miniszteri tisztséget is feleslegesnek ítélték, s e pozíció megszüntetésével lehetőséget láttak arra, hogy jelentősen mérsékeljék a kormánytagok számát.³⁷ Hasonló koncepciót dolgozott ki a Fidesz is, mely úgyszintén az “olcsó állam” jegyében az azonos területek szabályozását végző minisztériumok összevonását, a piacgazdaság kiépítésével feleslegessé váló minisztériumi részlegek felszámolását, s a kormányon belüli párhuzamosságok megszüntetését ígérte. Változtatást javasoltak az alkotmányos szabályozásban is, hangsúlyozva, hogy a hatékony kormányzati munka megköveteli a miniszteri felelősség intézményének helyreállítását.³⁸

A programok hasonlósága ellenére a választásokon győztes MSZP és partnere, az SZDSZ a koalíciós egyeztető tárgyalásokon hosszú s bonyolult vitát folytatott a kormányzati munkáról. A szabaddemokraták alapvető követelése az volt, hogy a résztvevők egyenjogúságán nyugvó koalíciós kormány jöjjön létre, s ennek érdekében szükségesnek tartották az erős miniszterelnöki hatalom politikai eszközökkel történő korlátozását. E javaslatot az MSZP a tárgyalások kezdetén még elutasította, hangsúlyozva, hogy a konstruktív bizalmatlanság következtében a felelősség teljes mértékben a kormányfőt terheli, ami elvileg kizárja mozgásterének szűkítését. Az együttműködés érdekében azonban végül is elfogadta partnere álláspontját, s így a kormányzás alkotmányjogi rendszere mellett egy olyan politikai struktúra jött létre, mely a két pártnak közvetlen lehetőséget biztosít a kormányzati döntések befolyásolására.

A megállapodás értelmében az egyeztetési és az egyetértési jogot az MSZP részéről a miniszterelnök, az SZDSZ nevében pedig a kormányfő koalíciós helyettese gyakorolja. Ennek megfelelően a kormány a partnerek egyetértésével határozza meg ügyrendjét és munkatervét, s úgyszintén konszenzus alapján alkotja rendeleteit. A legfontosabb kormányhatározatok is a két párt megegyezését feltételezik; az ország külkapcsolatait és nemzetközi szerződéseit, biztonságpolitikáját, az állami vagyont, az államadósságot és az állami tartalékokat, a költségvetési előirányzatokat, a garanciavállalást, az árfolyampolitikát és a devizagazdálkodást érintő döntések kizárólag a partnerek egyetértésével születhetnek meg. Személyi kérdésekben is szinte teljes körű a konszenzuskényszer, hiszen a miniszterelnök előterjesztési, illetőleg kinevezési hatáskörét kizárólag koalíciós helyettesével történő előzetes egyeztetés nyomán gyakorolhatja. Emellett a koalíciós helyettes bármikor indítványozhatja az államfő, illetőleg a miniszterelnök által kinevezett tisztségviselők elmozdítását, a parlamenti hatáskörbe tartozó tisztségek esetében pedig a frakcióvezetők kezdeményezhetik partnerüknél a felmentést. Külön szabályt tartalmaz a megállapodás a titkosszolgálatok kiemelt vezetőire, előírva, hogy kinevezésükről és felmentésükről a kormány kizárólag a Nemzetbiztonsági Kabinet elnökének (a miniszterelnök koalíciós helyettesének) előzetes egyetértésével dönthet.³⁹

A megállapodás új intézményt is létrehozott, a Koalíciós Egyeztető Tanácsot, mely a két párt legfelsőbb politikai egyeztető fórumaként működik, s alapvető feladatát a konfliktusok megelőzése és feloldása alkotja. “Tagjai a miniszterelnök, a miniszterelnök koalíciós helyettese, a koalíciós pártok elnökei, a koalíciós pártok parlamenti frakcióvezetői, valamint a koalíciós pártok által delegált egy-egy politikus”.⁴⁰ A tanácsot bármelyik fél kezdeményezésére össze kell hívni, s az üléseken mind az MSZP, mind az SZDSZ egy-egy szavazattal rendelkezik. Döntéseit konszenzussal hozza, s ezek politikailag egyértelműen kötik a kormány tagjait és a frakcióvezetőket.⁴¹ A partnerek közötti viták esetén tehát a Koalíciós Egyeztető Tanács válik tényleges hatalmi centrummá, s így a politikai és az alkotmányjogi döntésfolyamat élesen elkülönülhet egymástól.

A közös kormányzás intézményrendszerének megteremtésével ellentétben a szűken értelmezett kormányzati struktúra átalakítása nem váltott ki vitákat a partnerek között. Mindkét párt, programjának megfelelően, a minisztériumok és a tárca nélküli miniszterek számának csökkentésére törekedett, ám azt is fontos szempontnak tartotta, hogy a fennálló szervezet csak a legszükségesebb mértékben változzon. E két elv együttes alkalmazásának eredményeként a koalíciós megállapodás kizárólag a Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Minisztériumának megszüntetését írta elő, jelezve, hogy az MSZP és az SZDSZ felfogása szerint a külgazdaság nem igényel speciális állami szabályozást. A tárca nélküli miniszterek száma viszont négyről egyre csökkent, s a Miniszterelnöki Hivatalba is csupán egy politikai államtitkárt neveztek ki, akit a Határon Túli Magyarok Hivatala és a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal felügyeletével bíztak meg.⁴² Megszűnt a politikai államtitkári értekezlet intézménye is, miközben a társadalompolitika elvi jelentőségű kérdéseinek megvitatására, valamint a sürgős intézkedések előkészítésére és koordinálására, élén a miniszterelnökkel, Kormánykabinetet hoztak létre (az új szervezet létrejöttében valószínűleg közrejátszott az a megállapodás, hogy a Nemzetbiztonsági Kabinet vezetését a miniszterelnöktől annak koalíciós helyettese, a belügyminiszter vette át).⁴³ Változott a Miniszterelnöki Hivatal szervezeti felépítése és szerepköre is: a koalíciós megállapodás nyomán nemcsak a feleslegessé vált tárca nélküli miniszteri és politikai államtitkári apparátusokat számolták fel, hanem az intézmény széttagoltságát is megszüntették. Ily módon a Hivatal egyszemélyi vezetése a közigazgatási államtitkárra hárult, a kabinetfőnök tevékenysége pedig jórészt a miniszterelnök titkársági ügyeinek intézésére korlátozódott. Referatúrarendszer híján viszonylag jelentős szerephez jutottak a kormányfő személyes tanácsadói, az előző időszakkal ellentétben azonban nem váltak egy “második kormányzat” tagjaivá.

A tárca nélküli miniszteri és a Miniszterelnöki Hivatalba kinevezett politikai államtitkári tisztségek számának radikális csökkentése azonban nem jelentette azt, hogy az általuk ellátott funkciót is felszámolták. A vagyonpolitikával, valamint az állami vagyonnal és privatizációval foglalkozó szervezetek felügyeletét a pénzügyminiszter vette át, a határon túli magyarok és a hazai kisebbségek ügyeit tárca nélküli miniszter helyett a már említett politikai államtitkárra bízták, a sportigazgatás kontrollját pedig a belügyminiszter feladatkörébe utalták. Két politikai államtitkár helyett a Művelődési és Közoktatási Minisztérium foglalkozott az egyházi kapcsolatokkal, illetőleg az egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezésével, s e tárca kapta meg az ifjúságpolitikai ügyeket is.⁴⁴ Igazán radikális változtatás csupán a tájékoztatáspolitika terén történt, ahol a koalíciós pártok értékrendjének megfelelően a Miniszterelnöki Hivatalba kinevezett politikai államtitkári tisztséggel együtt a feladatkör is megszűnt. Végeredményben tehát a kormányzati struktúra átalakítása nem vezetett a liberálisok által igényelt “olcsó államhoz”; a jobbközép erőkre jellemző tradicionális politikai és jogi megoldások azonban jórészt megszűntek, s ezáltal az államszervezet kétségtelenül modernizálódott.

[Ez a tanulmány az MTA Nemzeti Stratégiai Kutatási Program 4. sz. projektjének keretében készült.]

Jegyzetek

¹ Az MSZMP KB határozata a Központi Bizottság és a Politikai Bizottság munkarendjéről, munkamódszereiről, a KB munkabizottságainak, munkaközösségeinek és apparátusának feladatköréről 1988. november 22. In: A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai. Interart Stúdió, 1994. 505.

² Uo. 512–513.

³ Indokolás az Alkotmány módosításáról szóló törvényjavaslathoz. Törvények és Rendeletek Hivatalos Gyűjteménye, 1989. 26.

⁴ Az Alkotmány módosításáról szóló 1989. évi VIII. törvény 1. §-a.

⁵ 19/1988. (IV. 1.) MT. rendelet a Minisztertanács Hivataláról.

⁶ 124/1989. (XII. 5.) MT. rendelet a honvédelemről szóló 1976. évi I. törvény végrehajtására kiadott 6/1976. (III. 31.) MT. rendelet módosításáról; Gazdag Ferenc: Biztonságpolitika, honvédelem 1990–94. In: Kurtán Sándor–Sándor Péter–Vass lászló (szerk.): Magyarország politikai évkönyve 1994. Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány, 272.

⁷ Indokolás a honvédelemről szóló 1976. évi I. törvény módosításáról szóló 1990. évi XXI. törvényhez. Törvények és Rendeletek Hivatalos Gyűjteménye, 1990. 74.

⁸ Wiener György: Választás és rendszerváltás – 1990. In: Wiener György: Társadalom, történelem, politika. Lukács György Alapítvány, Bp. 1996. 152.

⁹ Az 1990. évi XXII. törvény 22. §-ával kiegészített 1974. évi 17. törvényerejű rendelet 11/A. §.

¹⁰ A különleges titkosszolgálati eszközök és módszerek engedélyezésének átmeneti szabályozásáról szóló 1990. évi X. törvény 7. §-ával módosított és kiegészített 1974. évi 17. törvényerejű rendelet 11. §. (1) és (5) bekezdés.

¹¹ A nemzetbiztonsági feladatok ellátásának átmeneti szabályozásáról szóló 26/1990. (II. 14.) MT. rendelet 1. és 4. §-a.

¹² Az Alkotmány módosításáról szóló 1990. évi XL. törvény 30. §. (1) bekezdésével módosított 1949. évi XX. törvény 39/A. §. (1) bekezdés.

¹³ Az MDF és az SZDSZ 1990. április 29-i pártközi megállapodása 2/c., e. és g–h. pontok; 4. pont; III. számú melléklet; IV. számú melléklet 1. pont. In: A többpártrendszer kialakulása Magyarországon 1985–1991. Kossuth Könyvkiadó, 1992. 263., 265–66.

¹⁴ 1990. évi XXX. törvény a Magyar Köztársaság Minisztériumainak felsorolásáról.

¹⁵ ”A tárca nélküli miniszterek intézménye 1917-ig a horvát–szlavón–dalmát ügyek intézésére szolgál a magyar kormányban, s majd csak 1917-től jelent meg újabb feladattal Batthyány Tivadar népjóléti és munkaügyi kérdésekért felelős miniszter, Földes Béla átmenetgazdászati, Vázsonyi Vilmos választójogügyi, Hadik János közélelmezésügyi miniszterek személyében.” Mezey Barna (szerk.): Magyar Alkotmánytörténet. Osiris Kiadó, 1995. 310.

¹⁶ 51/1990. (IX. 15.) Korm. rendelet a tárca nélküli miniszterek feladatairól.

¹⁷ 1990. évi XXXIII. törvény az államtitkárok jogállásának átmeneti szabályozásáról.

¹⁸ A tárca nélküli miniszterek feladatairól szóló 51/1990. (IX. 15.) Korm. rendelet 1. §. d–e. pont; 2. §. a–b. pont.

¹⁹ Az államtitkárok jogállásának átmeneti szabályozásáról szóló 1990. évi XXXIII. törvény 5. §-a.

²⁰ A Miniszterelnöki Hivatalról szóló 2/1990. (VII. 5.) Korm. rendelet.

²¹ Szilvásy György: A Miniszterelnöki Hivatal négy éve. In: Kurtán Sándor–Sándor Péter–Vass László (szerk.): Magyarország politikai évkönyve 1994. Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány, 458.

²² Szilvásy György: uo. 460.

²³ 1001/1990. (VII. 5.) Korm. határozat a kormány kabinetjeiről.

²⁴ A kormány ügyrendjéről szóló 1025/1991. (VI. 15.) Korm. határozat 39. pontja.

²⁵ A kormány ügyrendjének módosításáról szóló 1050/1993. (VII. 1.) Korm. határozat 12. pontja.

²⁶ Szilvásy György: Uo. 462.

²⁷ Voks ’94. HVG Különszám. 1994. április 10.

²⁸ Szilvásy Gyögy: Uo. 461.

²⁹ Szakolczai Árpád: A jobb- és baloldalon túl. Politikatudományi Szemle, 1994. 3. sz. 186. (26. számú jegyzet)

³⁰ Voks ’94. Uo. 7.

³¹ Indokolás az állam- és közbiztonságról szóló 1974. évi 17. törvényerejű rendelet módosításáról szóló 1990. évi LI. törvényhez. Törvények és Rendeletek Hivatalos Gyűjteménye, 1990. 126.

³² Voks’94. Uo. 7.

³³ Wiener György: Politika és önkormányzat a rendszerváltás időszakában. In: Wiener György, 1996. 117–118.

³⁴ Indokolás az Alkotmánybíróság 48/1991. (IX. 26.) AB határozatához. Törvények és Rendeletek Hivatalos Gyűjteménye, 1991. 1537.

³⁵ A honvédelemről szóló 1993. évi CX. törvény. 9. §. (1) bekezdés; 11. §. (1)–(2) bekezdés.

³⁶ Kihívások és válaszok. Magyar Szocialista Párt Választási program. Szakmai fejezetek. 1994–1998. 228–230.

³⁷ Révész Béla: Közjogi elemek a Magyarországi pártok programjaiban. Politikai Tanulmányok Intézete Alapítvány, 1994. október, 27.

³⁸ Révész Béla: Uo. 24–25.

³⁹ A Magyar Szocialista Párt és a Szabaddemokraták Szövetsége között létrejött koalíciós megállapodás. 1. rész II/1. pont. Melléklet a koalíciós szerződésről. Magyar Hírlap, 1990. június 27. 1.

⁴⁰ Koalíciós megállapodás 1. rész III/2. pont. Uo.

⁴¹ Koalíciós megállapodás 1. rész III/2. pont. Uo.

⁴² Koalíciós megállapodás 2. rész. Uo. 2.; 1994. évi LVI. törvény a Magyar Köztársaság Minisztériumainak felsorolásáról szóló 1990. évi XXX. törvény módosításáról; 108/1994. (VII. 21.) Korm. rendelet dr. Katona Béla tárca nélküli miniszter feladatairól; 109/1994. (VII. 21.) Korm. rendelet a Kormány megalakulásával összefüggő egyes hatásköri rendelkezések módosításáról.

⁴³ 1069/1994. (VII. 29.) Korm. határozat a Kormány kabinetjeiről. A politikai államtitkári értekezlet intézményét formálisan a kormány ügyrendjéről szóló 1088/1994. (IX. 20.) Korm. határozat szüntette meg.

⁴⁴ A Miniszterelnöki Hivatalról szóló 125/1994. (IX. 15.) Korm. rendelet 12. §. (1) bekezdés.