Kelet-Európa a multikulturalizmus figyelemre méltó példája mind­három alrégióját tekintve. A térségen belül ugyanis – a jobb meg­értés érdekében – három alrégiót különböztetünk meg. Ezek közül az egyik – ahogy manapság nevezik – Kelet-Közép-Eu­rópa, azaz a jelenleg használatos földrajzi fogalmaink szerint: a balti államok, Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Magyar­ország, Szlovénia és Horvátország. Ausztria, a Habsburg Biro­dalom részeként, az újkortól kezdve szintén Kelet-Közép-Euró­pához tartozott. Az eképp körülhatárolt alrégiót elsősorban az a körülmény különbözteti meg a másik kettőtől, hogy az itt létre­jött államok a kora középkorban a nyugati kereszténységhez, azaz a katolikus egyházhoz csatlakoztak. Ez azzal járt, hogy a nyugatról érkező szellemi áramlatok egészen a XVIII. szá­zad végéig megtorpantak az említett államok határainál. A mentalitásban, intellektuális szemléletmódban és egyéb jegyek­ben megmutatkozó különbségek főként ebből a körülményből fakadnak.

A másik alrégiót, amely a mai Jugoszláviát, Romániát, Bulgá­riát, Albániát és Görögországot foglalja magában, Délkelet-Eu­rópának nevezzük. Területe azonos a valamikori Bizánci és az utána jövő Ottoman Birodalommal.

A harmadik alrégió maga a szűkebb értelemben vett Kelet-Európa, azaz Oroszország, Ukrajna és Belorusszia. Nem soro­lom ide az orosz gyarmatokat: a Kaukázust, a Kaukázuson túli területeket és Közép-Ázsiát, amely kutatásaink szempontjából Kelet-Európán kívüli területnek tekintendő. Mindazonáltal hoz­zá kell tennünk, hogy Ukrajna és bizonyos mértékig Belorusszia a XlV-től a XVII. századig a lengyel-litván államközösséghez (lengyelül: rzecz pospolita, azaz köztársaság) tartozott, s a gö­rög katolikus (unitus) egyház részeként nyugati befolyás alatt állt. Délkelet- és Kelet-Európa államai azonban többségükben a ke­leti ortodox egyházhoz csatlakoztak, ami megint csak rányomta a bélyegét lakóik mentalitására.

A három alrégió abban is hasonlít egymásra, hogy az itt található országok lakossága meglehetősen kevert. A térség történelmi fejlődésének eredményeként ugyanis különböző ere­detű népek települtek egymás közeli szomszédságába lehetet­lenné téve az etnikai határok pontos meghúzását. Az etnikai kü­lönbségek nem egyszer társadalmi különbségeket is jeleznek: a földbirtokos más nemzetiségű, mint a paraszt, a városlakó pe­dig megint csak más nemzetiséghez tartozik – csaknem a kez­detektől fogva.

De miféle kezdetektől fogva? Angolszász szokás szerint az i. sz. 500. évet tekintem kiinduló pontnak. Kelet-Európa ekkor azo­nos a Bizánci, más néven a késő Kelet-római Birodalommal. A birodalmon kívüli területek etnikai összetételéről nincs tudomá­sunk. A régészeti leletek nem árulkodnak arról, milyen népek lakhattak egykor az ásatások színhelyén. Ami bizonyosnak tű­nik, az a szlávok jelenléte a Bizánci Birodalomtól északra. Ezek a szlávok hamarosan keresztülözönlöttek a birodalom határain, egészen az anatóliai területekig jutottak, és tartósan leteleped­tek a Balkán-félszigeten. Valószínű, hogy a románok ősei vala­hol a Balkán középső vidékén, az illír és/vagy trák eredetű albá­nok szomszédságában kovácsolódtak egységes etnikummá. A latin nyelvjárást beszélő románok mellett örmények és egyéb kaukázusi népek is éltek a félszigeten.

Az északi vidékeken különböző szláv törzsek éltek. Ezek ala­pították meg később a Nagy Morva Birodalmat, amelynek pon­tos elhelyezkedése máig vitatott. A nomád magyar törzsek a IX. század végén érkeztek feltehetően Nyugat-Szibériából, letele­pedésükkel éket verve a szláv népek közé. A honfoglaláskor va­lószínűleg vlachokat, azaz románokat is találtak a térségben. A magyarok i. sz. 1000-ben keresztény királyságot hoztak létre. Telepeseket hívtak be nyugatról, főleg németeket a Szent Ró­mai Birodalomból, de rajtuk kívül franciák és olaszorfTs érkez­tek. Itáliából hittérítők, a német területekről lovagok, szerzete­sek és városalapító polgárok jöttek be az országba. A királyság különböző vidékein települtek le, és – a sztyeppékról beáramló török törzsekkel együtt – fokozatosan beleolvadtak a magyar­ságba. Szent István, az első magyar király, fiához intézett intel­meiben arról beszél, hogy az egy nyelvű és egy szokású király­ság gyenge. Vendégeket kell befogadni az országba, hogy meg­tanítsák a magyarokat a keresztény szokásokra és különböző mesterségekre.

Hasonló volt a helyzet Csehországban. Mivel a fejedelemség – 1212-től királyság – beleolvadt a Szent Római Birodalomba, új telepesek elsősorban a német területekről vándoroltak be, hogy új hazát találjanak a határmenti hegyvidékeken, ahol az ércbányászat biztosított számukra megélhetést, és a városok­ban, ahol mesteremberként és kereskedőként teremtették elő a kenyérre valót.

A német telepeseket és polgárokat Lengyelországban is meg­találjuk, először 963-ban tesznek róluk említést. Akárcsak Ma­gyarországra és Csehországba, ide is magukkal hozták a föld­művelés és a bányászat új módszereit, s még egy új társadalmi státuszt is meghonosítottak az egykori rabszolgák és szabadok számára – a bérlőét. A lengyel területektől északkeletre feküdt a balti népek közé tartozó pogány litvánok földje. Jogaila (ké­sőbb lengyelül Jagiello) hercegnek a lengyelországi Hedwig-Jadwiga királynővel kötött házassága után, 1385-ben Litvánia felvette a nyugati kereszténységet (a XIII. században egyszer már sor került erre, ám sikertelenül), és perszonál, majd később reál unióra lépett a lengyelekkel. Az egyesült birodalom számos területet elhódított Oroszországtól; az itt élő ortodox keleti szláv lakosság azonban megőrizte különállását, belőlük alakult ki az ukrán, illetve a belorusz etnikum.

Az ősi Ruszt viking harcosok és kereskedők alapították a IX. században; földjét keleti szláv népek lakták, de határai mentén finnugor és török törzsek települtek le, majd kerültek orosz fenn­hatóság alá, ahogy északkelet felé vándoroltak. A déli orosz sztyeppe emberemlékezet óta nomád törzsek, kunok, tatárok és egyéb ázsiai népek otthona volt; az orosz birodalom hosszú év­századok után rájuk is kiterjesztette uralmát.

A mai kelet-európai nemzetek különböző népektől és állam­alakulatoktól származtatják magukat. Nem mindig könnyű, kimu­tatni ezeket a kapcsolatokat, de a történészek fáradhatatlanul, kimeríthetetlen képzelőerővel keresik az ősi dicsőség nyomait. Ezzel szemben a középkori ember aligha tudta volna rnegmondani, melyik nemzetiséghez tartozik.

Hozzá kell tennünk, hogy a latinul beszélő Kelet-Közép-Eu­rópában ismerték ugyan a „natio" fogalmát, de a feudális, föld­birtok szerint szerveződő uralkodó elitet értették alatta (status et ordines). Lehetett tehát valaki nemzetiségét tekintve litván származású, mégis a lengyel nemzet, értsd: a nemesség tagja (gente Lithuanus, natione Polonus). Ugyanez volt a helyzet Csehországban és Magyarországon is (natio bohemica, natio hungarica).

A balkáni szlávok több államot is alapítottak; a bolgár (ez i. sz. 680 körül, eredetileg török államalakulatként szerveződött, de a hódítók később beleolvadtak a szlávokba), a horvát és a szerb államon kívül még bosnyák állam is létezett. A bizánci, majd az Ottoman török hadak időről időre lerohanták ezeket a képződményeket. A XIV. században jött létre a Moldvai és a Ha­vasalföldi Fejedelemség, amely hol magyar, hol lengyel fennha­tóság alatt állt. E két román fejedelemség a XV. század végétől a török birodalom adófizetője lett.

A XIV. század közepétől a XVI. század elejéig hatalmas vál­tozások mentek végbe. A térség eredetileg is sok nemzetiségű államai helyén négy, többféle kultúrát magába olvasztó biroda­lom jött létre: a Habsburg Birodalom, a lengyel-litván állam, Oroszország és az Ottomán Birodalom. Ezekben az államala­kulatokban egyre több nemzetiség keveredett. A törökök elől menekülő délszlávok a XIV-XV. században érték el a magyar határokat, és elsősorban az ország déli vidékein települtek le. A Habsburg Birodalmon belül élő román népesség is nőttön nőtt, függetlenül attól, hogy honnan származott, a Balkánról vagy Er­délyből. Csehországba a németek települtek be mind nagyobb számban. Ebben az időszakban érkeztek meg a Német Biroda­lomból és a Spanyol Királyságból kiűzött zsidók a lengyel-litván állam és az Ottomán Birodalom területére. Miután a törökök meghódították a magyar állam középső részeit, délszlávok, tö­rökök, görögök és örmények áramlottak be ezekre a vidékekre. A balti térségben a német lovagrendet és a német városlakókat svéd hódító hadak követték elfoglalva a balti törzsek területei­nek egy részét.

Hogy tovább bonyolítsuk a helyzetet, a történelmi Magyaror­szág visszafoglalása után az uralkodók idegen telepeseket, el­sősorban katolikus német parasztokat hívtak be az elnéptele­nedett vidékekre. Rajtuk kívül azonban nagy számú szerb, sőt bolgár is érkezett, az előbbiek főleg az 1690-es nagy üldözteté­sek elől menekülve. A szlovákok és a rutének Magyarország északi részeiből a melegebb éghajlatú és termékenyebb nagy magyar Alföldre vándolroltak, és az ország legdélibb határáig jutottak. A mai Vajdaság területén különböző népek települtek le, köztük még cseheket is találunk. Egyik etnikum sem került azonban többségbe – sem abszolút, sem relatív értelemben. Oroszországban német és szerb telepesek kerestek új hazát olyannyira, hogy a déli vidékeket Új Szerbiának nevezték (a mai Ukrajna területén).

Hogy a hatalom miként viszonyult az így kialakult helyzethez, az országonként változott. A Habsburg Birodalom, bár vala­mennyi állam közül itt uralkodott a legszélsőségesebb abszolu­tizmus, elismerte a cseh, a magyar, és a horvát rendek létét, sőt Lengyelország első felosztása után a lengyel rendekét is. Az 1620-ban vívott fehérhegyi csatát követően számos arisztokra­ta érkerzett a birodalom különböző részeiből, köztük spanyolok és portugálok a németekről és olaszokról nem is beszélve. Bár az újonan jött arisztokraták hatalmas birtokokat kaptak Cseh-és Morvaországban, a földbirtokos elitnek legalább a fele tgvábbra is cseh származású volt. A rendek hatalma és befolyása meg­maradt. Ugyanilyen kép fogad Magyarországon, Horvátország­ban és Sziléziában, ez utóbbit azonban a XVIII. századköze­pén Poroszországhoz csatolták. Másként alakult azoknak a né­peknek a sorsa, amelyeknek nem volt saját arisztokráciájuk és nemességük. Közéjük tartoztak az Ausztria déli tartományaiban élő szlovének, továbbá a magyarországi szlovákok és románok. A szerbek sajátos helyzetben voltak: önálló egyházzal rendel­keztek, s időről időre zsinatot hívhattak össze. A galíciai ukrá­nok hasonló cipőben jártak, mint a szlovének vagy a szlovákok.

Eltérően alakult a történelem a lengyel-litván államban. Az 1569-es lublini unióval a litvánok ugyan egyenrangúakká váltak a lengyelekkel, csakhogy a litván nemesség erősen ellengyelesedett. Hasonló történt a keleti országrész keleti szláv nemzeti­ségű arisztokratáival és nemeseivel is. Nem kaptak egyenlő jo­gokat még a breszt-litovszki egyházegyesítés után sem, amikor az ortodox egyház elismerte a pápa fennhatóságát. A zsidók sem földműveléssel, sem iparűzéssel nem foglalkozhattak, s így get­tóikba zárva megőrizték ősi kultúrájukat.

Az orosz birodalom a XVIII. század folyamán az egész balti térséget bekebelezte, de egyedül a német bárók és polgárok számára biztosított kiváltságokat. A politikai elitnek eszébe sem jutott, hogy az észt és lett parasztok egyáltalán a világon van­nak. A Fekete-tenger partjára érve az orosz hódítók tatárokkal találkoztak. A Krími Kánság valamikor félelmetes ellenség volt. De most, leigázva, már nem számított. Akárcsak a kisorosznak nevezett ukránok, vagy a fehéroroszként emlegetett beloruszok, akik, mint a nevük is mutatja, valamennyien oroszok voltak.

Az Ottomán Birodalomban mindössze kétféle embert ismer­tek, mohamedánokat és nem mohamedánokat. E két csoport etnikai összetétele közömbös volt a hatalom számára. Mindazo­náltal tagjaik különböző felekezetekhez, illetve egységekhez, az úgynevezett milletek-hez tartoztak. E különböző csoportok kü­lönböző etnikumokat képviseltek. így tehát a török kormány – a Habsburgokhoz hasonlóan – elismerte, hogy határain belül több­féle kultúra él egymás mellett. A nemzetiségi és felekezeti ho­vatartozás mindenhol szoros összefüggésben volt egymással -akárcsak ma.

A tradicionális társadalmakban az etnikai különbségeknek nem volt jelentősége. Valamennyi birodalomban létezett egy „lingua franca"; a Habsburg-területeken ennek szerepét a német és a latin, Lengyelországban a lengyel és a latin, Oroszország­ban az orosz, a török birodalom balkáni tartományaiban pedig a görög töltötte be. E nyelveket általában mindenki megértette. Nem a nyelvi, hanem a társadalmi különbégek számítottak.

A következő nagy változást a francia felvilágosodás, és a nyo­mában kitörő forradalom hozta. Kelet-Európában a felvilágoso­dás indította el a nemzeti mozgalmakat. A romantikus eszmék szintén hozzájárultak a nemzeti érzések fellobantásához. Kiala­kulóban volt a nemzet, a szó mai értelmében. A Kelet-Európa számára mindig követendőnek tekintett Nyugat kétféle utat kí­nált: a franciát és a németet. A francia út a nemzetállamot jelen­tette, egyenlő jogú polgárokkal és a nemzeti eszme kultuszával. A meglévő nemzetiségi ellentéteket Franciaországban nem vet­ték tudomásul. A második utat képviselő németek több mint 300 országba szétszórva éltek, s csupán 1806-ig egyesültek a Szent Németrómai Birodalomban. A nemzet kötőeleme a nyelv és a kultúra volt. Kelet-Európa, amelynek nemzetiségei kívül reked­tek az államhatalmon, az utóbbi példát követte.

Kelet-Európában egymás után indultak útjukra a nemzeti moz­galmak, amelyeket a kortársak rendszerint nemzeti újjászületés­nek, újjáéledésnek, ébredésnek neveztek. Miroslav Hroch cseh történész három szakaszt különít el e mozgalmak történetében. Az első szakaszban a mozgalmat mindössze maroknyi értelmi­ségi képviseli, akik fel akarják ébreszteni, éleszteni az alvó nem­zetet. A második szakaszban ezek az értelmiségiek a nemzeti eszme hirdetésével mind szélesebb közönséghez jutnak el. A harmadik szakaszban a nemzeti eszme a tömegeket is magá­val ragadja. E folyamatot elsősorban az iskolák mozdítják elő, amelyek arra tanítják a tömegeket, hogy valamely nemzethez tartozzanak. A nemzet az identitás meghatározójává vált, és ezt az identitást már nem az határozta meg, hogy az egyén kinek az alattvalója vagy melyik város polgára. E nemzeti tudat meggyökeresedése nem ment végbe egyik pillanatról a másikra, igénybe vette 1789-től 1914-ig csaknem az egész hosszú XIX. századot.

A nemzeti újjáéledés során két tényező jutott különösen fontos szerephez: a nyelv és a történelem. A nemzeti irodal­mi nyelvet vagy az ősi, elsüllyedt nyelvi normákból vagy a be­szélt nyelvből kiindulva kellett megteremteni. Nyelvújításra is szükség volt, hogy a nyelv, a modern kor követelményeinek meg­felelően, a mindennapi élet új jelenségeinek kifejezésére és a művelt társalgásra egyaránt alkalmassá váljon. Azok az etnikai közösségek, amelyek nem alakították ki saját irodalmi nyelvü­ket, nem forrtak nemzetté (mint például a németországi szorbok).

A nemzetté válás másik eszközét a nemzeti történelem jelen­tette. Ahol létezett egykor feudális nemesség, amely ténylege­sen működtette az államot, ott a nemzeti történelem csaknem teljesen egybe esett a történelem valódi menetével. Ahol hiányzott az ilyen uralkodó elit, ott az ébredők mítoszokhoz folyamod­tak.

Miután a potenciális nemzet valamennyi tagjában felébredt és kikristályosodott a nemzeti tudat, megszületett maga a nemzet. A kulturális törekvések helyét politikai törekvések vet­ték át. A nemzeti mozgalmak vezetői először egyfajta autonómi­át követeltek a soknemzetiségű birodalmon belül, távoli célként a teljes függetlenséget és az önálló államiságot tartva szem előtt.

A hosszú XIX. század elején Lengyelország eltűnt Európa tér­képéről. Az eredeti államnak csupán egy töredékét állították hely­re mint az orosz cár uralma alatt álló lengyel királyságot. Meg­maradt a három soknemzetiségű birodalom, a habsburg, az orosz és a török. Ez utóbbi fokozatosan széthullott az egymást követő nemzeti felkelések és forradalmak következményeként. Helyén nemzetállamok alakultak: a szerb (1804-1815), a görög (1829), a két fejedelemség egyesülésével a román (1859-1861), végül a bolgár (1878) és az albán (1912). A balkáni háború kitö­réséig a Balkán-félsziget egy része török uralom alatt maradt. Az új nemzetek népes kisebbségeket hagytak mind az Ottomán, mind a Habsburg Birodalomban, amelyet az 1867-es kiegyezés után Osztrák-Magyar Monarchiának neveztek.

Ebben az államalakulatban a nemzetek nem követeltek teljes szuverenitást, csupán nemzeti autonómiát. Mint Palacky, a cseh történész és politikus 1848-ban megállapította: az oroszok és németek közé szorult kis nemzeteknek – amelyek ezt a birodal­mat alkották – ki kellett tartaniuk Bécs mellett, ha nem akartak német vagy orosz uralom alá kerülni. A kormány számára las­san tudatosult, hogy milyen sokféle nemzet él együtt a biroda­lomban. A kiegyezés után az osztrák és a magyar kormány két­féle viszonyt alakítottak ki a nemzetekkel, vagy ahogy nevezték őket: a nemzetiségekkel szemben. Azok a nemzetek (Volksstamme), amelyek Ausztriában, azaz a birodalom Lajtán túli te­rületein éltek, már az 1848-as alkotmány értelmében is teljes egyenlőséget élveztek. Saját iskolákat, kulturális szövetségeket, sőt egyetemeket alapíthattak. A cseheknek Prágában működött az egyetemük a középkori prágai univerzitás szétválása után (az egyikből cseh, a másikból német egyetem lett), a lengyeleknek pedig két egyetemük is volt, egy Krakkóban, egy meg Lemberg-ben (ma Lvov). A nemzetek politikai pártokat szerveztek – nem is egyet -, amelyek a tartományi parlamentekben (Landtag) és a központi Reichsratban képviselték érdekeiket. A közigazga­tás valamennyi szintjén saját nyelvüket használhatták.

Hasonló jogokat élveztek a magyar korona területén élő hor­vátok is. Saját parlamentjük volt, és önálló kormányuk is műkö­dött, amely azonban csak belügyekben mondhatta illetékesnek magát. A horvátok részt vehettek a magyar országgyűlés dön­téseiben, nyelvüket hivatalos nyelvként használhatták, s a zág­rábi egyetemen kívül még tudományos akadémiát is alapítottak, amely Horvát (hivatalosan Délszláv) Tudományos Akadémia né­ven nyitotta meg kapuit. Hasonló intézményeket hoztak létre a csehek és a lengyelek is a lajtán túli vidékeken. A Magyarorszá­gon élő többi nemzetiség: a románok, a szlovákok, a szerbek és rutének számára az 1868-as nemzetiségi tövény csupán a magyar politikai nemzet részeként biztosított egyenlő jogokat.

(Amennyiben a dolgok kedvezőbben alakulnak, a francia minta vált volna követendővé). Ezeknek a nemzetiségeknek megvol­tak a maguk – többnyire a különböző egyházak által működte­tett-iskolái és kulturális intézményei. A közöttük deklarált egyen­lőség azonban egyre korlátozottabb érvényű volt. Magyarország soknemzetiségű állam volt, de egyidejűleg megmaradt magyar nemzetállamnak.

Még rosszabb volt a helyzet Oroszországban és az újonan ala­kult balkáni államokban. Oroszországban egyedül az orosz nem­zetiséget ismerték el, és a balti nemzetek, illetve a lengyelek még azok után sem merték szóbahozni az autonómia kérdését, nem beszélve a függetlenségről. A helyzet az 1905-ös forradalom után sem változott, amikor félparlamentáris rendszert hoztak létre. Ukrajnában már 1863-ban betiltották a sajtótermékek nyomta­tását. Ukrán könyvek és folyóiratok csupán Galíciában jelenhet­tek meg. Oroszország – bár ezt hivatalosan sohasem jelentet­ték ki – egyetlen politikai nemzet otthona volt.

A megalakulásuk utáni első évtizedekben a balkáni államok területén még nem éltek számottevő nemzeti kisebbségek. Eb­ben az időben inkább az okozott gondot, hogy a nemzet tagjai­nak egy része a határokon kívül rekedt, és az anyaországra várt a feladat, hogy felszabadítsa őket. 1878 után azonban jelentős török kisebbség került a bolgár állam területére. 1913-ban fel­osztották Macedóniát, s lakói zömükben szerb és görög fenn­hatóság alatt éltek tovább. Ezek az államok könnyedén megol­dották a macedón kisebbség okozta gondokat. Szerbia valami­féle furcsa dialektust beszélő szerbeknek tekintette őket. A gö­rögök pedig kijelentették, hogy a macedón nemzetiség a hellén nép egyik szláv nyelvet beszélő ága.

Oroszország, valamint a balkáni államok nemzetállamnak te­kintették magukat, és nem ismerték el, hogy határaikon belül többféle kultúra él egymás mellett. A Balkánon elvárták a nemzetiségektől, hogy asszimilálódjanak. Az Orosz Birodalomban már kissé más volt a helyzet, a zsidók asszimilációja elé példá­ul kifejezetten akadályokat gördítettek. A varsói kormány (a ko­rábbi Lengyel Királyság) területén a zsidó és a német kisebb­ség asszimilálódott a lengyelekhez. Ausztriában kölcsönös volt az asszimiláció: az egykori német Prága cseh város lett, a Bécs­ben nagy számban élő csehek pedig osztrákokká váltak. Ma­gyarországon a nemzetiségek ellenálltak az erőltetett asszimi­lációnak, a városokban viszont megindult a természetes egybe­olvadás, amelynek eredményeként a századfordulón Budapest már magyar városnak mondhatta magát. Az asszimiláció te­hát nagyrészt városi jelenség maradt, a parasztság csaknem mindenhol érintetlenül megőrizte hagyományait.

Az első világháború után ismét fordulópont következett a tér­ség történetében. Kelet-Közép- és Délkelet-Európában egymás után jöttek létre az új nemzetállamok. Jugoszláviának – eredeti nevén Szerb-Horvát-Szlovén Királyságnak – és Csehszlováki­ának már a nevéből is kiolvasható, hogy sok nemzetiségű ál­lam. A csehszlovák kormány hiábavaló erőfeszítéseket tett a csehszlovák nemzet létrehozására, amelynek gondolata ellen még maguk is a csehek is berzenkedtek. E két alrégióban a két világháború között voltaképpen nem létezett olyan állam, amely ne tudott volna határai között kisebb-nagyobb nem­zeti kisebbségeket. Még Észt- és Lettországban is számotte­vő kisebbség élt, elsősorban németek és oroszok. Magyarország lakosságának egyharmadát, Ausztria pedig német ajkú népes­ségének valamivel több mint egyharmadát elvesztette. A mace­dónok zöme jugoszláv, értsd: szerb fennhatóság alatt maradt, a bolgárok pedig kezdték a területükön élő macedónokat egyre inkább bolgároknak tekintetni.

A Népszövetség által kidolgozott kisebbségvédelmi rendszer­hez valamennyi kelet-európai államnak tartani kellett magát (a Szovjetunió kivételével). A kisebbségek panaszt tehettek az őket ért hátrányos megkülönböztetések ellen – bármilyen formában nyilvánultak is meg -, és a kormányoknak kötelességük volt vá­laszt, valamint megfelelő elégtételt adni. A rendszer azonban valójában nem működött. A két világháború közötti évtizedek­ben 8.000-nél is több panaszt küldtek a Népszövetséghez, ám ezek közül alig több mint ezret intéztek el. Az esetek többségé­ben az érintett kormányok arra való hivatkozással nem tárgyal­ták le a beérkezett panaszokat, hogy azok sértik államuk szu­verenitását. A multikulturalizmus, amely még a háború előtti idő­szakénál is fokozottabb volt, a politikusokat és a nyugati értel­miségieket egyaránt bosszantotta.

A világtól elszigetelt Szovjetunió egyebek közt azért nyerte meg a forradalmat, mert a cári birodalom kis és nagy népe­inek egyaránt egyenlőséget és függetlenséget ígért. Sorra alakultak a független és autonóm köztársaságok, az aprócska nemzetek pedig legalább megkapták az autonóm terület státu­szát. Ám a szovjet rendszer valójában csupán formális egyenlő­séget biztosított az orosz kézben lévő kommunista párt uralma alatt. A többi nemzetnek népi együttesekkel kellett beérnie. E nemzetek egy része – némelyikük egyáltalán nem ismerte az írást vagy arab írásjeleket használt – új, latin betűs ábécét ka­pott a húszas években, de csak azért, hogy a harmincas évek­ben ugyanezt cirill betűsre cseréljék. A kommunista párt által hir­detett bősz internacionalizmus a valóságban nagyorosz nacio­nalizmusnak és sovinizmusnak bizonyult. A birodalmon belül élő nemzetek történelmét össze kellett kapcsolni az orosz történe­lemmel, a szovjet népek barátságát pedig ősréginek kiáltották ki. Függetlenségről szó sem eshetett; az ilyen irányú követelé­seket a burzsoá sovinizmus és szeparatizmus jelének tekintet­ték, mint ilyet elutasították és büntetéssel sújtották.

Amikor a német megszállókat Kelet-Európában az oroszok váltották fel, a fent leírt, orosz nacionalizmussal ötvözött szovjet típusú internacionalizmust az egész térségre rákényszerítették, egyedül Görögország maradt kivétel. Ez a fajta internacionaliz­mus, amelyet még a renitens Jugoszlávia, majd Albánia is a magáévá tett, a régió államaiban sem volt mentes a rejtett naci­onalizmustól. Magyarországon a kommunisták a nép ellensé­gei: a Habsburgok, a németek és egyáltalán a Nyugat ellen ví­vott szüntelen harcként értelmezték a történelmet. Bulgáriában Bizáncot, Szerbiát és a török birodalmat tették meg főellenség­nek, azaz mai fogalmakra lefordítva: a két NATO-államot és a fekete bárány Jugoszláviát. A lengyelek és a csehek a némete­ket tekintették örök ellenségeiknek, s még folytathatnánk a sort. Bezzeg az oroszok mindig is jó nagy testvérek voltak, s ha ne­tán mégis másképp alakult, mint Magyarországon 1849-ben, akkor azt egyszerűen a cárizmus rovására írták. A lengyelek­nek még óvatosabbaknak kellett lenniük.

Az európai népi demokráciák elvileg nemzetállamok voltak; a németeket kitelepítették, a csehszlovákiai magyarok egy részét úgyszintén. A nemzeti kisebbségek – még a németek is – csak szálka voltak a kormányok szemében. A szocialista országok kötelező jellegű barátsága csak üres szó maradt, az ember jobban tette, ha megfeledkezett határon túl élő honfitársai­ról. Olykor-olykor elhangzott, hogy a nemzetiségek hidat jelen­tenek az államok között. De bármilyen hévvel emlegették is ezt, senki sem törődött azzal, hogy valóban eljátsszák e szerepet. Ha mindössze csekély számú nemzetiség élt egy országban, akkor viszonylag jó bánásmódban részesült. A tekintélyes nem­zeti kisebbségek azonban örökös fenyegetést jelentettek az ál­lam biztonságára, s így semmi jóra nem számíthattak.

A nyugatiak előszeretettel hangoztatják, hogy 1989 után az elfojtott nacionalizmus hirtelen a felszínre tört. Az igaz­ság azonban az, hogy a nacionalizmust korántsem fojtották el, csupán eltorzították, és a Nyugat, az osztályellenség, illet­ve az egyébb ősi ellenségek ellen irányították, amelyekből vala­mennyi kelet-európai nemzetnek volt egy pár. A nacionalizmus ilyen eltorzított formában élt tovább, nem mentesen a szocializ­mus előtti időszak nacionalizmusának egyes elemeitől. A kom­munizmus idején nem kerülhetett sor katonai összeütközésre, csak ha a hatalom elleni nyílt támadást kellett leverni (1953, 1956, 1968, 1980-1981). 1989 után a nemzetek közti gyűlölet szabad utat kapott.

Az évszázadok óta megoldatlan gondot jelentő kisebbségek továbbra is velünk élnek, és ellenállnak minden beolvasztási kísérletnek. Hatalmának utolsó éveiben Ceauşescu nyíltan tö­rekedett arra, amit mások csak burkoltan mertek megpróbálni. Most eljött az ideje, hogy folytassák Ceauşescu örökét. A né­pes nemzeti kisebbségeket sehol sem nézik jó szemmel. Pedig milliók vannak ilyen helyzetben, egyebek közt tíz millió orosz a volt Szovjetunió területén. A csekély számú kisebbségeket vi­szont megtűrik, mint például az olaszokat Horvátországban.

Az elmondottak alapján úgy tűnik, a nagy politikai átalakulá­sok ellemére a nemzetek magatartásmódját inkább a folytonos­ság, semmint a változás jellemzi. Igyekeztem bemutatni a Ke­let-Európában meglévő kulturális sokféleséget, végigkövetve az egyes történelmi korokat. A különböző kultúrájú etnikumok 1789 előtt még viszonylag jól megfértek egymással, a probléma jó­szerével meg sem fogalmazódott. 1789 után, a nemzeti újjáéle­déssel, a nemzetállamok kialakulásával és az egységes nem­zet megteremtésére irányuló igény megjelenésével a helyzet gyökeresen megváltozott. Megkockáztathatjuk az állítást, hogy a multikulturalizmus meghátrált a nacionalizmus, a nemzeti iden­titás vagy a sovinizmus – kinek mi tetszik – erői előtt. Az úgyne­vezett nemzetállamok határain belül és kívül ma egyaránt a gyű­lölet uralkodik.

De bízhatunk-e így a jövőben? Tertullianus szavaival élve: Credo, quia absurdum (Hiszem, mert lehetetlen).

Az idei év gazdaságpolitikai slágertémája az államháztartási reform, amelyről a közvéleményben leginkább csak sejtések élnek. Cikkeink megvilágítják a már megismert reformkon­cepciókat a hazai és a külföldi szakértő szemével egyaránt. Egyre népszerűbb vitatéma az eutanázia is, amely már-már a szociális gondoskodás egy fajtájaként illeszkedik a kirajzo­lódó új Magyarország víziójába. A nyelv elméletével és hasz­nálatával foglalkozó írások segítenek megérteni: hogyan ke­letkezhet szakadék a beszédünkben alkalmazott szavak és az általuk leírt konkrét folyamatok között. A katasztrófákat per­sze nem félreértések okozzák – derül ki a Jugoszlávia felbom­lását elemző írásokból, hanem elsősorban az anyagi viszo­nyokban bekövetkezett változások.

Az Eszmélet harmincadik számát a közelmúltban elhunyt Szabó András György írásai foglalják keretbe.

Tartalomjegyzék

1. Szabó András György : Marxizmus és liberalizmus
2. Mandel Miklós : A permanens gazdaságpolitikai kvázi-reformokról
3. Bob Deacon : A poszkommunista szociálpolitika kialakítása – Változó hangsúlyok a nemzetközi szervezetek ajánlásaiban
4. Eszmélet : Elszegényedés
5. Eszmélet : Felzárkózás Európához
6. Eszmélet : Latin-amerikanizálódás
7. John Perry Barlow : A kibertér függetlenségének deklarációja
8. Z. Karvalics László : Kommentár – kérdőjelek a kibercenzúra körül
9. Kemény Vagyim, Kiss Károly : A kaláka alakváltozásai – reciprocitás nem archaikus társadalomban
10. Klaus Dörner : Szociális kérdés és eutanazia a fejlett Nyugaton
11. Havas Ferenc : Nyelv és szabadság – Nyelvelmélet és politikai ideológia Noam Chomsky nézetrendszerében
12. Francois Brune : A szavak, amelyek elfogadhatóvá teszik az elfogadhatatlant – Depolitizálás a nyelv segítségével
13. Rastko Močnik : A nemzetek közötti párbeszéd alkonya
14. Branko Horvat : Soknemzetiségű államok nacionalista felbomlása
15. Niederhauser Emil : Multikulturalizmus Kelet-Európában – Jelenkori konfliktusok a nemzeti történelmi fejlődés tükrében
16. Giovanni Arrighi : Kelet-Ázsia felemelkedése és az államközi rendszer elsorvadása
17. Szalontay Balázs : A regionalizmus és a fejlődés problematikája – Egy szemlélet alakváltozásai az Eszmélet oldalain
18. Szabó András György : Antimilitáns militánsok

I.

A történelem szüntelenül összekuszálja azt a csinos kis nézet­rendszert és azokat a többé-kevésbé elegáns elméleti eszme­futtatásokat, amelyek segítségével a minket körülvevő világ múlt­ját próbáljuk megérteni, egyben jövőjét megjósolni. Az elmúlt évek során két esemény haladta meg különösen gondolkodá­sunk és fantáziánk erejét: a Szovjetuniónak – mint a két fő vi­lághatalom egyikének – hirtelen eltűnése és Kelet-Ázsia központi szerepének fokozatos kialakulása a tőkefelhalmozás világméretű folyamatában. Noha mindkét jelenséget a maga súlyánál na­gyobb figyelemben részesítette a szakma, a legsúlyosabb fogalmi és elméleti következtetéseket, amelyek a két jelenség összefüg­gő voltából erednek, elmulasztotta levonni.

Ez a két esemény között fennálló összefüggés valószínűleg egyaránt fogja forradalmasítani a világrendszerek tanulmányo­zásának, valamint a történelmi kutatások bármely más területe­inek a kiinduló szempontjait.

Andre Gunder Frank ezért azt állította, hogy:"… a 'szocialista rendszer' napjainkban végbement összeomlása és számos ázsi­ai ország növekvő gazdagsága új megvilágításba helyezi annak a világgazdasági rendszernek az eredetét és fejlődését, «mely az egész földgolyót átfogja. Itt a megfelelő pillanat arra, hogy kritikus szemmel újraolvassuk Fernand Braudel és Immánuel Wallerstein műveit, amelyekben mindkét szerző azt a nézetet hirdeti, hogy a világgazdasági rendszer Nyugat-Európában ala­kult ki legkésőbb 1450-re, majd innen indult el földkörüli hódító útjára." (1994. 259.)

Abban az új felfogásban, amelyet Frank ajánl, az Eurázsiára és Afrika egyes részeire kiterjedő nemzetközi gazdasági rend­szer kialakulása 1450 előtt több évezreddel ment végbe. En­nek az ókori világgazdasági rendszernek a szemszögéből néz­ve Európa nem „kebelezhette be" Ázsiát a modern korban. In­kább arról van szó, hogy 1500 után – az Amerikából szerzett ezüst révén – be tudott kerülni az ázsiai irányítású kereskedel­mi rendszerbe. „Európa behatolása Ázsiába… még így is mint­egy három évszázad elteltével sikerült, amikor az Ottomán, a mogul és Csing uralkodók, más okoknál fogva, meggyengül­tek. A világgazdaságban ezek és más gazdaságok versenyez­tek egymással, mígnem Európa győzött." (Frank, 1994. 273., 275.)

Frank nem részletezi ennek a „győzelemnek" a hátterét. Két dolgot viszont hangsúlyoz. Az első, hogy a győzelem gyökerei­nél nem beszélhetünk „sem hirtelen, sem fokozatos átmenetről a kapitalista gazdálkodásba, és természetesen semmi ahhoz hasonlóról, ami Európában a XVI. században kezdődött meg". (1994. 275.) A második, hogy ma már ez a győzelem igencsak rövid életűnek tűnik. „A jelenlegi kelet-ázsiai gazdasági felfutás, kezdve Japánnal, a kelet-ázsiai újonnan iparosodott országokon (NIC-eken) keresztül egészen – úgy tűnik – Kína partvidéki te­rületeiig, egy visszatérés kezdeteit jelölheti (egy olyan világrend­szerhez), amelyben Ázsia egyes részei veszik át újra a jövő irá­nyítását, amint azt a nem is oly messzi múltban tették." (Gills -Frank, 1994. 6-7.)

Egy tökéletesen más álláspontról kiindulva, bizonyos japán történészek, közülük Hamashita Takeshi és Kawakatsu Heita a legkiemelkedőbbek, újraértelmezték a Kelet-Ázsiában lejátszó­dó „modernizáció" folyamatát. Főbb megállapításaik szempont­jából ez egybecseng Frank bírálatával az újkori világrendszer kialakulásáról és elterjedéséről szóló bevett nézetekkel kapcso­latban. Franktól eltérően Hamashita és Kawakatsu nem a világ­történelmet, csupán Kelet-Ázsia történelmét helyezte a közép­pontba. Ugyanakkor, Frankhoz hasonlóan, ők is tagadják, hogy a terjeszkedő európai gazdasági rendszer valaha is „bekebelezte" volna azt, amit ők Kelet-Ázsia Kína-központú (sinocentrikus) hűbérajándék-kereskedelmi rendszerének neveznek. Hamashita felfogásában az a számos tengeri övezet, amely Ázsia észak­keleti vidékétől délkeleti területeiig húzódik, legalább egy évez­rede olyan egységet alkot a különböző régiók (tájegységek), or­szágok és nagyvárosok között, amelyet a Kínára koncentrálódó hűbérajándéki kereskedelmi rendszer tartott össze. Ezek a régi­ók, országok és nagyvárosok, amelyek az egyes tengeri öveze­tek szomszédságában terülnek el, „elég közel helyezkednek el egymáshoz ahhoz, hogy hatással legyenek egymásra, ugyan­akkor ahhoz túlságosan távol, hogy beolvasszák egymást vagy beolvadjanak egymásba". A sinocentrikus hú'bérajándék-keres­kedelmi rendszer olyan kölcsönös kapcsolódáshoz teremtett politikai-gazdasági keretet, amely mindezek ellenére sem volt elég laza ahhoz, hogy a periférián helyet foglaló tényezőknek a központi Kínával szemben tekintélyes önállóságot biztosítson. (Hamashita, 1995. 5-8.)

Ebben a rendszerben a hűbérajándéki missziók „uralkodói cím­adományozó" funkciót töltöttek be, amely egyszerre volt hierar­chikus és versenyeztető. Korea, Japán, a Ryukyuk, Vietnam és Laosz, másokkal együtt, rendszeres ajándékvivő küldöttségeket indítottak Kínába. De a Ryukyuk és Korea Japánba is küldött missziókat; Vietnam pedig ajándékokat követelt Laosztól. Japán és Vietnam tehát mindketten egyben végállomásszerű tagjai is voltak ennek a Kína-központú rendszernek, egyben Kína ver­senytársai a császári címadományozás gyakorlatában. (Hama­shita, 1994. 92.)

A hűbérajándéki küldemények rendszere egybefonódott és szimbiózisban élt a szerteágazó kereskedelmi hálózatokkal. Azt mondhatjuk, hogy a kereskedelem és a hűbéri ajándékozás kö­zött olyan szoros kapcsolat állt fenn, hogy „joggal tekinthetjük az ajándékcserét kereskedelmi műveletnek".

„Maga a kínai császári rendszer is … üzletfélként működött közre. A fizetés módja is gyakran kínai volt: papírpénz vagy ezüst. Gazdasági szempontból a hűbéri ajándékozás tulajdonképpen adásvétel volt, melyben a cserejavak 'árait' előre rögzítették. Az 'árak' színvonalát, jóllehet igen lazán, a pekingi piaci árak szab­ták meg. Ennek a műveletnek a természeténél fogva kimutatha­tó, hogy a teljes hűbérajándék-kereskedelmi komplexum alapját a kínai árszerkezet jelölte ki; az ajándékkereskedelmi övezet egy olyan egységes 'ezüst övezetet' jelentett, amelyben a kereske­delmi manőver közvetítő eszköze az ezüst volt. Az ajándékke­reskedelem rendszerszerű működésének kulcsa a [kínai] áruk iránt mutatkozó óriási [külföldi] igényben rejlett, …. valamint a kínai belföldi és a külföldi árak között fennálló különbségben." (Hamashita, 1994. 96-7.)

Európa betörése Ázsiába nem jelentette a sinocentrikus hű­bérajándék-kereskedelmi rendszer végét. Pusztán csak belső működésére volt hatással: leginkább megerősítette a perem­országok már meglévő hajlandóságát, hogy a központtal (Kíná­val) folytatott kapcsolataik számára kedvezőbb feltételeket teremt­senek, sőt, hogy Kína helyett esetleg mást tegyenek a rendszer középpontjává.

Ám a nemzettudat kialakulása ezekben az országokban sok­kal megelőzte az európai hatást, és saját sinocentrizmus-felfogásukra alapult. (Hamashita, 1994. 94., 1995.6., 8-9., 13.) En­nek következtében, az Edo-korszak (1603-1867) elkülönülési po­litikája folytán „Japán mind ideológiai, mind anyagi értelemben kis Kínává próbált válni. A Meidzsi-restaurációt követő iparosí­tás sem annyira a Nyugathoz való felzárkózást célozta, mint amennyire az Ázsián belüli többévszázados vetélkedés eredője volt." (Kawakatsu, 1995. 6-7.)

Ismereteim szerint sem Hamashita, sem Kawakatsu.nem árul el sokat arról, mi is maradt meg ebből a Kína-központú hűbér­ajándék-kereskedelmi rendszerből a II. világháború végére, és mi történt vele a hidegháború idején. Elemzéseik mifíclazonáltal nemcsak Kelet-Ázsia történelmének értelmezését befolyásolják alaposan, de a térség belső, ill. a térség és a külvilág közötti kapcsolatok jelenlegi – és valószínűleg jövőbeli – fejlődését is (Id. például Hamashita, 1995. 4-5.). Bár a hatásokat nem fejtik ki részletesen, mégis – legalábbis Hamashitánál – úgy látni, hogy ezek két szempont köré csoportosíthatók.

Egy: a jelenlegi kelet-ázsiai politikai, gazdasági és kultu­rális helyzet annak a hűbérajándék-kereskedelmi rendszer­nek az öröksége, amely évszázadokon át szabályozta a vi­szonyokat a régió eltérő politikai fennhatóságai között, mielőtt az a modern államközi rendszerbe ágyazódott. Ez a beágyazó­dás nagyon is friss jelenség, és nem várhatjuk tőle azt, hogy már kimozdította vagy éppenséggel eltörölte volna az államközi kapcsolatoknak azt a közös értelmezését, amely mélyen gyö­keredzik a térség földrajzában és történelmében. Ezek az elfo­gadott nézetek továbbra is hatással lesznek arra, ahogy az ál­lamközi kapcsolatok Kelet-Ázsián belül, valamint Kelet-Ázsia és a többi térség között működnek.

Kettő: a Kína-központú hűbérajándék-kereskedelmi rend­szer öröksége várhatóan inkább rányomja bélyegét a ré­gió üzleti vállalkozásainak szövetére, mint a kormányok közötti viszonyokra – minthogy a hűbérajándék elválasztha­tatlan volt a helyi kereskedelmi rendszertől, amely az idők fo­lyamán egyre inkább elkülönült a tényleges hűbéri ajándékkül­déstől. Ez a függetlenedés legjobban azoknak a nagy közbül­ső üzleti közösségeknek a növekedésében mutatkozott meg – ezek közül is kiemelkedett egy tengeren túli kínai vállalkozói diaszpóra -, amelyek komplementer jelleggel összekapcsolták a térség helyi gazdaságait egymással, miközben egyre élese­dő versenyben álltak az ajándékküldöttségekkel (Hamashita, 1994. 97-103., 1995. 12., 15-16.) Amikor a Kína-központú hűbérajándéki rendszer a belülről fakadó nacionalizmus és az Európa-központú államközi rendszer kívülről jövő beolvasztá­sának közös hatására sorvadásnak indult, ezek a közbülső üzleti közösségek életben tudtak maradni. Sőt, továbbra is „lát­hatatlan", de erős kapcsolatokat tartottak fenn a kelet-ázsiai régió gazdaságai között.

A kelet-ázsiai történelem efféle értelmezése magában foglal­ja az elfogadott világrendszer-elméletek burkolt bírálatát, ame­lyek részben megegyeznek, részben eltérnek Frank kritikájától. A két bírálat megegyezik abban, hogy a hangsúlyt egyfelől a je­lenlegi világrendszer premodern eredetére, másfelől a nyugati hegemónia Ázsiára általában, de különösen Kelet-Ázsiára érvényes látszólagosságára helyezi. Minthogy a modernizáció és a nyugati hegemónia Braudel és Wallerstein világtörténelem-fel­fogásában összekapcsolódik az Európa-központú kapitalista vi­lágrendszer felemelkedésével és terjeszkedésével, ez a nyoma­tékosítás egyet jelent a kapitalizmusnak mint a világtörténelem társadalmi változásainak elemzésére alkalmas fogalomnak a ta­gadásával. Frank nyíltan elutasítja a fogalmat, mint már láttuk; Hamashita csupán burkoltan teszi ezt azáltal, hogy művében, amelyben a Kína-központú világrendszert és annak a Nyugat hatása alatt végbement átalakulását ismerteti, egy szóval sem utal a kapitalizmusra.

Minden hasonlósága ellenére a két elemzés egy fontos rész­letben eltér egymástól. Frank bírálatának legfőbb célja az, hogy kiemelje egyetlen globális világrendszernek az időbeli folyto­nosságát az európai felfedezések, Észak- és Dél-Amerika meg­hódítása előtt és után (Frank, 1994.273., Id. még Gills – Frank, 1992; Frank – Gills, 1993.) Hamashita burkolt kritikája ezzel szemben azoknak a helyi világrendszereknek a térbeli diszkon­tinuitását kívánja nyomatékosítani, amelyek megőrzik geo-his-torikus azonosságukat még azután is, hogy egy egységes glo­bális világrendszer részévé válnak. Durván fogalmazva: Frank bírálatának lényege az újkori (és kapitalista) történelem eltör­lése a mindenkori globális gazdaság térképéről. Ezzel szem­ben Hamashia bírálatának lényege éppen az, hogy a minden­kori világtörténelem középpontjába a helyi geopolitikát kell ál­lítanunk.

Jelen tanulmány célja azt bebizonyítani, hogy ezek a bírála­tok – vegyük őket bár együttesen vagy külön-külön – míg egyfe­lől túl messzire merészkednek, addig mégsem hatolnak elég mélyre. Túl messzire mennek akkor, amikor jogos kitartásuk a modern világrendszer újkor előtti gyökerei mellett elutasítja a modern kor tagadhatatlan jelentőségét. Ez fogalmazódik meg az Európa-központú rendszer önmagában vett, ill. a Kína-közpon­tú rendszerhez mért hihetetlenül erőszakos szándékának kife­jezésében. Wallerstein elmélete egy természetéből eredően ter­jeszkedő tőkés rendszer európai felvirágzásáról magát a jelen­séget kívánta megvilágítani és értelmezni. Ennél fogva nem uta­síthatjuk el, hacsak nem nyújtunk (egy) másik, ennél elfogadha­tóbb magyarázatot.

Sem Frank, sem Hamashita nem tesz ennek eleget, ezért mondhatjuk, hogy bírálatuk az elterjedt világrendszer-elméletek­ről nem elég mélyreható. Ha elutasítjuk (mint Frank), vagy figyel­men kívül hagyjuk (mint Hamashita) a kapitalizmusnak a ben­nünket körülvevő világ formálásában betöltött szerepét, nem vesszük észre, hogy napjaink nagy változásai miként ingatják meg a kapitalizmusról mint a világtörténelem egyik társadalmi rendszeréről alkotott felfogásunkat.

A tanulmány alábbi két fejezetében ennek a kételynek a ter­mészetét kívánom vázolni, ahogyan az Kelet-Ázsiából érzékel­hető. Azután majd visszatérek az itt felvetett kérdésekre, hogy kísérletet tegyek a történelmi kapitalizmus olyan irányú újra­fogalmazására, amely képes befogadni Frank és Hamashita jo­gos álláspontját a jelenkori világrendszer premodern eredeté­től.

II.

Miként tanulmányom címe is sugallja, Kelet-Ázsia felmelkedése és a nemzetállamok közötti rendszer látható válsága egy­mással szoros összefüggésben álló jelenségek. Általános­ságban elmondható, hogy ez a szoros kapcsolat mind ez ideig észrevétlen maradt. A szakértők külön-külön vitatták őket, mintha nem állnának meghatározó viszonyban egymással.

Mióta Charles Kindleberger (1969. 6. fej.) a nemzetállamról kijelentette, hogy „éppen megszűnőfélben van mint gazdasági egység", a nemzetállami rendszer válságát – eredetét tekintve is – összekapcsolják olyan vállalatok nemzetközi rendszerének kialakulásával, amelyek – Kindleberger leírása szerint – egy or­szágnak sem tartoznak nagyobb lojalitással, mint a másiknak, miként egy országban sem érzik magukat teljesen otthon (erről Id. még többek között, Hymer- Rowthorn, 1970. 88-91., Barnet – Müller, 1974.15-16.; Reich, 1992. 3.). Az utóbbi esztendőkben a nemzetállamok elerőtlenedésének más tünetei is előtérbe ke­rültek. Peter Drucker (1983.141-156.) ugyancsak három ténye­ző közös hatásának tulajdonítja az erővesztést. Ezek: egyrészt a multilaterális békeszerződések és az államközi szervezetek „nemzetközisége", ideértve a nemzetközi vállalatokat is; más­részt a gazdasági tömbök, mint például az Európai Unió és az Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Megállapodás (NAFTA) „regionalizmusa"; harmadrészt a különbözőség, ill. önállóság fo­kozott nyomatékosításában rejlő „törzsiesség". Bármelyiket is nézzük, a nemzetállamok rendszerét napjainkban jellemző vál­ság tüneteit és okait a világ minden táján kereshetjük és meg is leljük – Kelet-Ázsia külön kiemelt vizsgálata nélkül.

A kelet-ázsiai térség gazdasági növekedéséről szóló elemzé­sek voltaképpen nem úgy tekintenek a nemzetállamok meggyen­gülésének fényére, mint a jelenség egyik fontos vetületér-e"(ez alól részben kivételt képez Bemard – Ravenhill, 1995.). Erinél súlyosabb következménnyel járhat, hogy az a neoliberális elkép­zelés, amely nagyobb tekintélyben és bizalomban kívánja része­síteni a gazdaságilag sikeres kelet-ázsiai kormányok önszabá­lyozó piacait, rossz irányba terelte a vitát. Miközben Chalmers Johnson (1987., 1988.), Alice Amsden (1989.) és Robert Wade (1990.) hitelesen és hatásosan szedték ízekre ezt az elképze­lést, másokkal együtt annak a benyomásuknak adtak hangot, amely szerint a nemzetállamok válsága, ha egyáltalán beszél­hetünk ilyenről, nem érinti Kelet-Ázsiát, ahol is az államok épek és erősek.

Félretéve a kérdést, hogy vajon Kelet-Ázsia államai épek és erősek-e (egyesek igen, míg mások nem annyira), először is hadd jegyezzük meg, hogy a kelet-ázsiai államok igen különös­nek tűnnek, ha a nemzetállam eszményi/ideális típusával vetjük őket össze. Három vonásuk különösen kiemelkedik a többi kö­zül:

1. a térség gazdaságilag legsikeresebb államainak „kvázi-állam" jellege;
2. azoknak az informális (nem hivatalos) üzleti hálózatoknak a szerepe, amelyek az egyes kvázi-államok gazdaságait kötik össze egymással, ill. a térség többi gazdaságával;
3. a térségben működő államok katonai, pénzügyi és demog­ráfiai forrásainak szélsőségesen egyenlőtlen megoszlása.

A „kvázi-állam" elnevezést Robert Jackson (1990. 21.) hozta be a köztudatba. Azokat az államokat jelölte meg így, amelyek jogilag ugyan megkapták az államiságot, ennél fogva bekerül­tek az államközi rendszerbe, de nélkülözik azokat a képessé­geket, amelyek történelmileg az államisághoz kapcsolódó kor­mányzati feladatok ellátásához szükségesek.

Jackson a kifejezést elsősorban a harmadik világ kevésbé si­keres államaira alkalmazza, amelyek a II. világháború utáni dekolonializációs hullám során kerültek a felszínre. Ezzel együtt, igaz eltérő mértékben és módozatokban, de Kelet-Ázsia öt leg­sikeresebb kapitalista állama – Japán és az ún. négy „kis tigris" – is mind kvázi-államnak minősül.

Tudniillik a nemzeti önállóságról vallott kül- és belföldi néze­tek leginkább csak elméletek a hatalom legitimitásáról. Az el­mélet az államokba szerveződő nemzeti irányítást a legitim ha­talom csúcsának tekinti, amely „nincs alárendelve sem a világ­politikának, sem a helyi irányításnak vagy szervezeteknek". Az elméletet azonban „gyakran kikezdik a valóság tényei". (Boli, 1993. 10-11.) Amint azt majd látni fogjuk, a modenTvilágrend-szer történelmének éppenséggel legfontosabb tényei állnak el­lentétben a nemzetállamról mint a legitim hatalom csúcsáról szóló elmélettel. A világkapitalizmus egy kibontakozó központjának a léte a XVI. század óta még soha nem zavarta szembetűnőbben ezt az elméletet, mint napjaink Kelet-Ázsiájában.

A térség legsikeresebb kapitalista államai közül csak a leg­nagyobb, Japán nevezhető a szó teljes értelmében nemzet­államnak. Ugyanakkor mind helyi, mind globális szemszögből nézve Japán még mindig amerikai katonai ellenőrzés alatt áll. Mutatis mutandis, tökéletesen illik rá a „félig önálló/félfüggetlen állam" megjelölés, amellyel Peter Katzenstein (1987.) a Német

Szövetségi Köztársaságot jellemezte. Dél-Korea és Tajvan, a két közepes nagyságú állam, ugyancsak az Egyesült Államok kato­nai protektorátusa. Ráadásul egyikük sem nemzetállam a szó szoros értelmében. Dél-Korea szüntelen félelemben vagy – ha úgy tetszik – reményben él, hogy mikor fogják északi felével egyesíteni. Tajvan ugyancsak reménykedik, illetve retteg, hogy a szárazföldi Kínának vajon ura vagy szolgálója lesz-e. Végül pedig a két területileg legkisebb, de jelentőségben semmikép­pen sem a legcsekélyebb állam, a félig önálló Hong Kong és Szingapúr egyáltalán nem nemzet-, hanem városállamok. Alv hoz hasonlatos feladatokat látnak el a kelet-ázsiai térségben, mint Genova vagy Velence a kora újkori Európában: Szingapúr kereskedelmi-ipari központ-funkciója Velencére emlékeztet, a hong kongi kereskedelmi-pénzügyi központ Genovát idézi. (Arrighi, 1994. 78.)

A kelet-ázsiai kapitalista államoknak ez a sajátos helyzete a térség üzleti szervezeteinek hasonlóan különös helyzetével pá­rosul. A legutóbbi időkig Kelet-Ázsia (főként Északkelet-Ázsia) a közvetlen külföldi befektetéseknek másodlagos forrása, illetve célállomása volt. Ez nemcsak Észak-Amerikával vagy Nyugat-Európával, de Latin-Amerikával, Dél- és Közép-Afrikával, Észak-Afrikával, valamint a Közel-Kelettel összevetve is igaz. Követke­zésképpen a gazdálkodói tevékenységeknek és a politikai hata­lomgyakorlásnak az a vertikális egybekapcsolódása, amely az egyesült államokbeli vállalati kapitalizmusra jellemző, soha nem vált Kelet-Ázsiában olyan számottevővé, mint a nem kommunista világ térségeinek legtöbbjében.

A külföldi közvetlen beruházások mértéke a '70-es, de főként a '80-as évek folyamán meredeken emelkedett mind Kelet-Ázsián belül, mind pedig Kelet-Ázsia és más térségek között. (Petri, 1993. 39-42.) Ennek ellenére, a térség üzleti vállalkozásainak ország­határokon keresztül húzódó szervezete döntően jogilag függet­len egységek informális hálózatára támaszkodott, nem pedig egyetlen, ám szerteágazó vállalkozáson belüli vertikális integrá­cióra. A '70-es években és a '80-as évek elején japán kereske­delmi és termelő cégek jártak az élen ezeknek a regionális üzleti hálózatoknak a kialakításában. így régiószerte el tudták terjesz­teni a náluk honos sokszintű szerződési/alvállalkozói rendszert. (Arrighi, Ikeda – Irwam, 1993.) A '80-as évtized derekától kezdve azonban a japán cégek vezető szerepét a regionális üzleti háló­zatok létrehozásában kiegészítette, sőt, bizonyos kulcsfontossá­gú területeken háttérbe is szorította a tengeren túli kínai üzleti di­aszpóra tevékenysége (Arrighi, 1994/b.; Irwan, 1995.)

Ez a két csoportosulás a Deutsche Banknak a tokiói tőzsde­piacon dolgozó vezető közgazdásza szerint „voltaképpen nem olvad egybe, hanem inkább jól kiegészítik egymást. A tenge­ren túli kínaiak a 'kenőanyag' – ők olajozzák meg az üzletme­netet. A japánok adják az ecetet – a technológiát, a tőkét és az irányítást, amely az igazi ütőerőt biztosítja." (Idézi Kvaar, 1993. 40.)

Po-keung Hui (1995.) tanulmányában nyomon kíséri annak a kínai kapitalista diaszpórának a létrejöttét, amely a kelet-ázsiai tőkefelhalmozás folyamataiban vezető szerephez jutott azok között az üzleti közösségek között, amelyek a Kína-központú hű­bérajándék-kereskedelmi rendszer repedezései mentén az eu­rópai hatás előtt és alatt kialakultak. Hui elemzése megerősí­tést nyújt Hamashita álláspontjának, amely szerint a Kína-köz­pontú hűbérajándék-kereskedelmi rendszer ismerete nélkül nem érthetjük meg a kelet-ázsiai térség jelenkori és jövőbe­li fejlődését. Ugyanakkor összehasonlítást is kínál azokkal a hasonlóan szerveződő üzleti tényezőkkel, amelyek döntő sze­repet játszottak az Európa-központú kapitalista világgazdaság kialakításában és kezdeti terjeszkedésében.

Hadd emeljem ki ezek közül külön a genovai kapitalista/vál­lalkozói diaszpórát, amely – társulva Portugália és Spanyolor­szág területszerző uralkodóihoz – a XV-XVI. század fordulóján elősegítette és megszervezte az európai gazdasági rendszer térnyerését az óceánon túl. (Arrighi, 1994/a. 2. fej.) Később még visszatérek ennek a genovai-ibériai „társulásnak" a jelentősé­géhez, hogy jobban megérthessük az Európa-központú kapita­lista világrendszer gyökereit. Itt most elég csupán két feltűnő hasonlatosságra rámutatni a XVI. századi genovai és a XX. szá­zad végi kínai kapitalista diaszpórák között.

Egyrészt: azoknak a kereskedelmi és pénzügyi közvetítőhá­lózatoknak a mintájára, amelyek a XVI. szazadbarfa genovai diaszpóra irányítása alatt álltak, a kínaiak felügyelte üzleti háló­zatok ugyancsak területeket foglalnak (Hong Kong, Tajvan, Szingapúr, de idetartoznak még Délkelet-Ázsia és a szárazföldi Kína főbb kereskedelmi központjai is), ám mégsem az elfoglalt terület alapján határozzák meg őket. A hálózatokra ennél lénye­gesen jellemzőbb az az áramlás (a kereskedelmi és pénzügyi műveletek sora), amely összeköti azokat az egyes helyszíne­ket, ahol a diaszpóra tagjai, vagy kisebb csoportjai a maguk ügy­leteit lebonyolítják (vö. Arrighi, 1994/a. 82-84.).

Másrészt: a XVI. századi genovai üzleti hálózatokhoz hason­lóan, a tengeren túli kínaiak üzleti hálózatai szintén olyan köz­bülső képződmények, amelyek jól ki tudják használni az anya­ország területén működő óriási szervezetek nehézkességét és ellentmondásosságait. Azokról a szervezetekről van szó, ame­lyeknek hatalmi hálózatai olyan szélesek, hogy már nem nem­zetállamokra, hanem kora újkori világbirodalmakra emlékeztet­nek.

Ezzel el is érkeztünk a kelet-ázsiai térség közgazdaságtaná­nak harmadik sajátosságához: nevezetesen a politikai hatalom­gyakorlás erőforrásainak szélsőséges megoszlásáról van szó. Ez a szélsőséges egyenlőtlenség a már tárgyalt két másik sajá­tosság fordítottja. Nagy vonalakban úgy is fogalmazhatunk, hogy a régió legsikeresebb kapitalista államainak „félfügget­lensége" adja az érem egyik oldalát, míg a másik oldalt az a tény jelenti, hogy ezen államok az Egyesült Államok hatal­mi hálózatainak részét képezik. A tengeren túli kínaiak foko­zódó szerepe a térség gazdasági növekedésének és integráci­ójának elősegítésében csupán az egyik vetülete a szárazföldi Kína visszatérésének a helyi, illetve a világpiacra.

A térség katonai erőinek szélsőséges megoszlása elsősorban Japán II. világháborús vereségének, valamint az Egyesült Álla­mok Szovjetunió ellen irányuló hidegháborús megfékezési poli­tikájának a következménye. Japán 1945-ös egyoldalú amerikai katonai megszállása és a térségben öt évvel később kialakuló két, egymással szöges ellentétben álló blokk – Bruce Cumings szavaival – az Egyesült Államoknak „alárendelt kormányzatot eredményezett, amelyet a [Japánnal, Dél-Koreával, Tajvannal és a Fülöp-szigetekkel kötött] kétoldalú védelmi szerződések szi­lárdítottak meg, és annak a State Departmentnek [az USA Kül­ügyminisztériuma] az irányítása alatt állt, amely az érintettjiégy ország külügyminisztériumait mind méreteiben, mind jelentősé­gében messze felülmúlta". (1994. 23.)

„Mindannyian fél-független államokká váltak, amelyekbe^mé-lyen beépültek az amerikai katonai funkciók (a dél-koreai fegy­veres erők operacionális kontrollja, a Hetedik flotta járőrözése a tajvani szorosban, mind a négy ország védelmi függősége, a területeiken létesített támaszpontok), és amelyek így nem vol­tak képesek sem önálló külpolitikai, sem pedig védelmi intéz­kedésekre. Bizonyos szempontból mindannyian modern 'remetekirályságok' voltak egymáshoz viszonyítva, ha nem te­kintjük az USA-hoz fűződő kapcsolataikat. Az '50-es évek kö­zepétől a katonai (vas-)függöny ellenére tettek kisebb diplomá­ciai lépéseket, például alacsony szintű kereskedelmi kapcso­latok jöttek létre Japán és Kína, vagy Japán és Észak-Korea között. A jellemző tendencia mindazonáltal az az egyoldalú amerikai kormányzati rendszer maradt, amely a kapcsolattar­tásnak főként a katonai formáit igyekezett tudatosítani." (Cumings, 1994. 23-24.)

Érdemes megfigyelni, hogy ez az „egyoldalú amerikai rezsim" miként olvasztotta kezdettől fogva egybe azokat a vonásait, amelyek az újkor előtti, Kína-központú hűbérajándék-kereske­delmi rendszerre emlékeztettek, és azokat, amelyek az uralko­dás és a (tőke)felhalmozás kora újkori genovai-ibériai rendsze­rét idézték. A Kína-központú rendszerre leginkább az emlékez­tetett, ahogyan a hűbéri és kereskedelmi viszonyok át- meg átszőtték azt a hatalmi központot, amelynek belső gazda­sága összehasonlíthatatlanul nagyobb volt, mint a vazal­lus államoké. Ebből a szempontból nyugodtan kijelenthetjük, hogy a Pax Americana Kelet-Ázsiában az egykori Kína-közpon­tú hűbérajándék-kereskedelmi rendszer perifériáját egy USA-központú hűbérajándék-kereskedelmi rendszer perifériájává tette.

Az USA-központú kelet-ázsiai rendszer ugyanakkor sürgette az államok hatalmi és a vazallus funkciók szerinti szétválását. Ennek a funkciók szerinti szakosodásnak nem találjuk előzmé­nyét a régi, Kína-központú berendezkedésben. Ez inkább a XVI. századi genovai-ibériai kvázi-hatalmi rendszerre emlékeztet. Erre az a váltakozó erőviszonyból fakadó állapot volt a legjel­lemzőbb, amelyet a két politikai tényező – egyfelől a védelem biztosítására és a hatalom átvételére „szakosodott" (ibériai) te­rületszerző szervezetek, másfelől a kereskedelemre és a profit­szerzésre „szakosodott" (genovai) kapitalista szervezetek – idé­zett elő. Egyértelműen hasonló viszonyt mutathatunk,ki az ame­rikai-japán kapcsolatokban a hidegháború teljes ideje alatt. A félfüggetlenség alkalmat teremtett, hogy a japán tőke áthárítsa a védelmi költségeket, és csupán a profitszerzésre „szakosodjék". Ezt viszont olyan sikeresen hajtotta végre, miként azt a genovai tőke tette négy évszázaddal korábban. (Arrighi, 1994/a. 120., 338.)

„Megszabadulva a védelmi kiadások terhétől, a japán kormá­nyok minden forrásukat és energiájukat abba a gazdasági ex­panziós politikába 'gyömöszölték', amely aztán meghozta a jó­létet Japán számára, egyben üzleti tevékenységét a világ legtá­volabbi csücskére is kiterjesztette. A háború kérdése pusztán annyiban merült fel, hogy a lakosság és a konzervatív kormány nem avtkozott bele más országok, például Korea vagy Vietnam háborúiba. Teljesítve mindazokat a kötelezettségeket, amelye­ket az amerikaiakkal kötött biztonsági szerződés előírt, Japán kizárólag olyan ügyekben vett részt, amelyek gazdasági profitot hoztak." (Schurmann, 1974. 143.)

Minden hasonlósága mellett is az újkor előtti, illetve kora új­kori uralkodási és felhalmozási szokásokhoz, a II. világháború utáni, USA-központú kelet-ázsiai rendszer egy szempontból biz­tosan nagyon különbözik elődeitől. Ez pedig a területén felsora­koztatott amerikai hadiipari felszerelések összehasonlíthatatla­nul nagyobb tömege és technológiai kifinomultsága.

Azoknak a gyakorlatilag állandó tengeren túli támaszpontok­nak a hálózata, amelyeket az Egyesült Államok telepített, illetve tartott fenn a II. világháborút követően, „példa nélkül állt a törté­nelemben; megelőzőleg egyetlen állam sem állomásoztatta bé­keidőben katonai egységeit más államok felségterületein ilyen nagy létszámban és ilyen hosszan". (Krasner, 1988. 21.) A csá­szári Kína és a birodalmi Spanyolország uralkodói legvadabb ál­maikban sem tudták volna elképzelni, hogy egy ilyen nagy ki­terjedésű és potenciálisan romboló hatású haderő felvonul­tatására valaha is sor kerülhet.

Mindezekkel együtt, az Amerika-központú kelet-ázsiai rendszer éppen a katonai szférában indult romlásnak. A vi­etnami háború ugyanis lerombolta mindazt, amit a koreai háború teremtett. A koreai háború léptette hivatalosan életbe az USA-központú kelet-ázsiai rendszert azáltal, hogy a száraz­földi Kínát kereskedelmileg és diplomáciailag egyaránt elszi­getelte a térség nem-kommunista részeitől: blokáddal és há­borús fenyegetések révén, amelyeknek „az amerikai katonai arzenál szigetecskéi" (Cumings, 1994. 23.) álltak a hátterében. A vietnami háború, ezzel ellentétben, visszájára fordította az Egyesült Államok és Japán gazdasági viszonyait. Az idők fo­lyamán az amerikai világhatalom egyre inkább a japán pénz­ügyi körök függvényévé vált. Sőt, az Egyesült Államok kényte­len volt elismerni a szárazföldi Kína rendes kereskedelmi és diplomáciai kapcsolatainak újra-felvételét Kelet-Ázsia egyéb államaival (vö. Arrighi, 1994/b).

Ez az új állapot úgy jött létre, hogy közben a térség hatalmi erőforrásainak korábbi egyenlőtlen megoszlása változatlanul fennmaradt. Japán felemelkedése a világ ipari és pénzügyi nagy­hatalmai közé a korábbi, egyoldalúan vazallusi politikai és gaz­dasági viszonyt az Egyesült Államokkal kölcsönös hűbériséggé alakította. A katonai védelem szempontjából Japán továbbra is az Egyesült Államokra támaszkodott, ugyanakkor az Egyesült Államok még erőteljesebb függőségbe került a japán pénzügyi és hadiipari köröktől, hogy védelmi felszereléseinek újraterme­lését biztosítani tudja. Más szóval: jóllehet a hatalmi erőforrás­ok már egyenlőbben oszlottak meg az Egyesült Államok és Ja­pán között, mégis a két állam között fennálló rendszerbeli kü­lönbségek, amelyek politikai viszonyukat alapjában meghatároz­ták, tovább éleződtek.

A szárazföldi Kína visszafogadása a térség és a világpiac gazdaságaiba olyan állam visszatértét jelentette, amelynek de­mográfiai mérete, tömeges munkaerőforrása és növekedési po­tenciálja messze kimagaslott a térségben működő többi álla­mé közül, az Egyesült Államokat is ideértve. Alig húsz eszten­dővel Richard Nixon pekingi látogatása és kevesebb mint ti­zenöt évvel az Egyesült Államok és a Kínai Népköztársaság diplomáciai kapcsolatainak hivatalos helyreállítása után, ez az óriási „munkaerő-tartály", úgy tűnt, ismét a fizetőeszközök olyan hatalmas begyűjtőjévé válik, mint volt a pre-modern, illetve a kora újkori időkben. Biztos, ami biztos, a népi Kínát a kapita­lista világgazdaság forgalmiadó-hierarchiájának csupán legala­csonyabb szintjein fogadták vissza a térség és a világ piacai. Annak ellenére, hogy hazai termelése és külkereskedelme hi­hetetlen lendületet vett az utóbbi tizenöt évben, egy főre jutó GNP-je a világpiaci árakhoz viszonyítva változatlanul a világ egyik legalacsonyabb értékét mutatja. (Lu, 1995.) Ugyanakkor az is igaz, hogy az a tény, hogy az egy főre jutó GNP nem volt képes növekedésnek indulni, tovább fokozta a népi Kína óriási munkaerő-tartalékainak vonzerejét a külföldi tőke és vállal­kozások szemében. Ezt tükrözi a külföldi tőke Kínába áramlá­sának robbanásszerű élénkülése a '80-as évtized vége óta. (Arrighi, 1994/b.)

Amennyiben a Kínai Népköztársaság legfőbb vonzereje a kül­földi tőke számára valóban óriási és maximálisan versenyképes munkaerő-tartalékaiban rejlik, akkor a „házasságközvetítői" sze­repet, amely megkönnyítette a külföldi tőke és a kínai munkaerő egymásra találását, a tengeren túli kínai kapitalista diaszpóra töltötte be.

„Kína tömegesen rendelkezésre álló, alacsony költségű és jóképességű munkaerejének állományából és a világ össznépes­ségének egyötödét jelentő piaci növekedési potenciáljából ere­dően a külhoni befektetők továbbra is öntik a pénzt Kínai Nép­köztársaságba. Ennek a tőkének mintegy 80%-a a tengeren túli kínaiaktól érkezik, akik a szegénység, az anarchia és a kommu­nizmus elől menekültek el. Ők most – és ez korunk egyik pikan­tériája – Peking kedvelt pénzügyi partnerei, egyben a moderni­záció példaképei. Még a japánok is sokszor a tengeren túli kí­naiak közreműködése révén 'olajozzák meg' Kínával kötendő üzleteiket." (Kraar, 1993. 40.)

Tulajdonképpen a korszak legpikánsabb ellentmondása nem is az, hogy Peking a tengeren túli kínaiakra támaszkodva könnyíti meg a szárazföldi Kína visszakerülését a térség és a világ pia­caira. Miként arra Alvin So és Stephen Chin (1995. 11. fej.) rá­mutatott, az a szoros politikai szövetség, amely a '80-as évtized folyamán a Kínai Kommunista Párt és a tengeren túli kínai tőké­sek között kiépült, tökéletes körülményeket teremtett mindkét fél érdekei számára. Egyrészt kiváló lehetőségeket kínált a tenge­ren túli kínaiaknak, hogy kereskedelmi és pénzügyi közvetítői tevékenységük révén profithoz jussanak. Másrészt a Kínai Kom­munista Párt kezébe is hatékony eszközt adott, hogy két legyet üssön egy csapással: miközben fejleszthette a szárazföldi Kína belföldi gazdaságát, azonközben egyúttal támogathatta a nem­zeti egységesítés eszméjét is az „egy nemzet – két rendszer" elv alapján.

A helyzet legpikánsabb ellentmondását inkább az jelenti, ahogy a „posztmodern" premodern jelleggel ölt testet a kapitalista világrendszer legdinamikusabbá váló térségében. A legtöbb elemzés szerint a posztmodern egyik legfőbb jellegzetessége az, hogy benne a nemzetállamiság értelme és ereje fokozato­san csökken.

„A politikai és nemzetközi ügyek kulcsfontosságú önálló sze­replője az utóbbi néhány évszázad során, úgy tűnik, nemcsak önuralmát és erkölcsi tartását veszíti el, hanem alkalmatlan egy­ségnek is bizonyul az újabb körülményekhez való alkalmazko­dás szempontjából. Bizonyos kérdések hatékony megoldásához túl nagy, másokhoz túl kicsi. Következésképpen kényszerek mutatkoznak 'a hatalom újratelepítésére/elhelyezésére' mind ala­csonyabb, mind magasabb szintekre. Olyan rendszereket kell kialakítani, amelyek jobban képesek a ma, illetve a holnap vál­tozásainak megfelelni." (Kennedy, 1993. 131.; kiemelés az ere­detiben.)

Amennyiben a nemzetállamokkal az a probléma, hogy a ha­tékony működéshez vagy „túlságosan nagyok", vagy „túlságo­san kicsik", a történelem és a földrajz a kérdés megoldásának lehetőségével ajándékozta meg Kelet-Ázsiát: számos olyan szu­verén és nem szuverén szerveződést adományozott számára, amelyek vagy kevesebbet, vagy többet, esetleg mást hordoznak magukban, mint,a tisztán nemzetállamok. Van itt városállam, kvázi-állam, kvázi-birodalom; olyan nemzetek, amelyek nem al­kotnak államot, mint például a tengeren túli kínaiak. De a térség legjelentősebb szerveződései között legfőképpen az a szerke­zeti különbség a meghatározó, amely meghagyta az Egyesült Államok fegyverek feletti ellenőrzését, Japán és a tengeren túli kínaiak pénzügyek feletti ellenőrzését és a népi Kína munkaerő­piaci felügyeletét. Ebben a kissé „zűrös", bár a tőke szempont­jából nagyon is sikeres közgazdasági alakzatban számtalan nem­zetállam szerepel. Ám ezek vagy a térség peremén foglalnak helyet – a maguk módján ilyenek: Thaiföld, Indonézia, Vietnam, Laosz, Kambodzsa és a Fülöp-szigetek -, vagy pedig nem il­leszkednek pontosan a nemzetállam fogalmának koordinátáihoz, amelyekkel a modern világ múltját és jelenlegi változásait pró­báljuk meg leírni.

III.

A mai Kelet-Ázsiára jellemző sajátos közgazdasági helyzet­kép két fő ponton áll ellentétben a hagyományos világrendszer­elméletekkel. Először: lehetséges, hogy egyedi vonásai közül néhány, esetleg mind, voltaképpen inkább tekinthető a törté­nelmi kapitalizmus rendes vonásának, mint ahogyan azt mi el­ismerni szeretnénk vagy tudjuk. Másodszor: amennyiben ez így van, milyen elméleti szerkezet volna a legalkalmasabb arra, hogy megragadhassuk Kelet-Ázsia felvirágzásának és a nem­zetállamok – mint világpolitikai kulcstényezők – korunkban ta­pasztalható eltűnésének logikáját és következményeit. Ebben a részben az első kérdésre szándékozom összpoptosítani. A másodikra dolgozatom zárófejezetében kívánok röviden vissza­térni.

Jelen tanulmány, amely Kelet-Ázsia közgazdasági-helyzeté­nek sajátosságait mutatja be, az előzőekben már nyomatékosí­tani igyekezett, milyen nehéz Kelet-Ázsia „olvasztótégelyében" egymástól különválasztani modernt és pre-modernt, a szerve­ződések keleti, illetve nyugati módját. Már rávilágítottunk arra, hogy egyfelől a XX. század végi Kelet-Ázsia vezető kormányza­ti és üzleti intézményei – stratégiájuk és felépítésük szempont­jából – mennyire emlékeztetnek XVI. századbeli európai megfe­lelőikre. Másfelől viszont felhívtuk néhány olyan szembeötlő ha­sonlóságra is a figyelmet, amely a hidegháborús, Amerika-köz­pontú kelet-ázsiai rendszer és a régi idők Kína-központú hűbér­ajándék-kereskedelmi rendszere között fennáll.

A fentieket most még azzal kell kiegészítenünk, hogy az Eu­rópa-központú kapitalista világrendszer teljes történelmén végig­húzódó közgazdasági helyzet éppen olyan „zűrös", sőt, „zűrö­sebb", mint a jelenlegi kelet-ázsiai kapitalizmus. Nevezetesen az a felfogás, hogy a nemzetállamok kulcsfontosságú szerepet töl­töttek be az Európa-központú kapitalista rendszer kialakulásá­ban és elterjedésében, legalább annyira borítja homályba a fo­lyamat lényegét, mint amennyire megvilágítja azt. A városálla­mok, a diaszpórában élő kapitalista osztályok, a kvázi-államok és kvázi-birodalmak tudniillik ugyanolyan meghatározó szerepet játszottak benne, mint a nemzetállamok.

Az eredeti rendszer létrehozásában a városállamok jártak az élen. Ahogy azt Mattingly (1988.), Cox (1959.), Lane (1966., 1979.), Braudel (1984. 2. fej.) és McNeill (1984. 3. fej.) is – bár eltérően, de kiegészítő jelleggel – hangsúlyozták: a Velence, Fi­renze, Genova és Milánó köré kiépült városállamok késő kö­zépkori rendszere számos lényeges vonásában két évszázad­dal vagy még többel is megelőzte az európai nemzetállami rend­szert, amelyet az 1648-as westfaliai béke intézményesített. Mattingly szerint (1988. 178.) a westfaliai békeszerződés az 1454-es lodi békeszerződés mintájára jött létre, amely az olasz­országi városállamok hatalmi egyensúlyát rögzítette.

Az a mintegy két évszázadnyi távolság, amely 1648-at 1454-től elválasztja, szinte pontosan megfelel Braudel és Wallerstein „hosszú" XVI. századának. A korszak kezdetén a kapitalizmus mint uralmi, illetve felhalmozási mód még kétségtelenül részét képezte az olasz városállami rendszernek, s mint ilyen megma­radt az európai gazdasági rendszer kötőszövetszerű formáció­jának. A korszak vége felé már az Európa-szerte elterjedt nem­zetállami rendszerbe ágyazódott be, és így vált a teljes európai gazdasági rendszer domináns uralmi és felhalmozási módjává. A belső struktúrának ez az átalakulása – az amerikai földrészek meghódítása, az Indiai-óceán gazdaságának világába való sú­lyosabb behatolások és a Kína-központú hűbérajándék-keres-kedelmi rendszerrel felvett közvetlen kapcsolatok révén – az eu­rópai gazdasági rendszer külső határait rendkívüli mértékben kiszélesítette. (Arrighi, 1994. 32-47.)

A jelenleg igen kedvező kelet-ázsiai közgazdasági helyzet né­zőpontjából ennek a terjeszkedéssel együtt járó átalakulásnak az a legizgalmasabb vetülete, hogy végrehajtói vagy kisebbek, vagy nagyobbak, vagy mások voltak, mint nemzetállamok. Kétségte­len, hogy a folyamatból a nemzetállamok húzták a legtöbb hasz­not. Ám azt elő nem segítették, sem közre nem működtek benne.

Kezdetben a folyamat élharcosa a korábban már említett ge­novai-ibériai közösség volt. Ezt az a kölcsönösen előnyös poli­tikai viszony hozta létre és tartotta életben, amely a genovai ka­pitalista diaszpóra és a hamarosan birodalommá váló Spanyol­ország területszerző uralkodói között kialakult.

Ahogy az európai gazdasági rendszer a genovai-ibériai irá­nyítás alatt átszerveződött és terjeszkedésnek indult, az ún. el­sődleges nemzettudat számos alakban jelent meg az érintett te­rületeken, kifejezve a tiltakozást a területszerző spanyol uralko­dók birodalmi viselkedésével és a genovai kapitalista diaszpóra központosító szándékaival szemben, amelyeket az vezető eu­rópai pénzügyi körökben kívánt érvényesíteni. Ennek az ellen­erőnek a legfőbb székhelyei és megtestesítői ugyanakkor nem az ebben az időben már kialakulóban lévő nemzetállamok vol­tak, mint például Franciaország, Anglia vagy Svédország. Inkább az a hollandiai kvázi-állam, amely a félfüggetlenség állapotában még a jogszerű államiság megszerzéséért küzdött, és amely több közös vonást mutatott a már hanyatló városállamokkal, mint a felvirágzó nemzetállamokkal. (Arrighi, 1994/a. 109-158., 177­195.).

A westfáliai békekötés után ténylegesen a nemzetállamok ját­szották a főszerepet az Európa-központú világrendszer átalakí­tásában. Mégis, az a nemzetállam, amely a rendszer külső ter­jeszkedésének elősegítésében a legaktívabbnak, egyben legsi­keresebbnek is bizonyult, nevezetesen Anglia, nagymértékben támaszkodott olyan kormányzati és üzleti módozatokra, amelye­ket a városállamok, az üzleti diaszpórák, a kvázi-birodalmak és kvázi-államok vezettek be. Ez a pre-modern és kora újkori örök­ség különösen a XIX. században vált kézzelfoghatóvá, amikor is Anglia – röviden szólva, de szinte szó szerinti értelmezve -az egész világ uralkodója lett azoknak a hatalmi technikáknak a párhuzamos alkalmazása révén, amelyeket egyfelők-a városál­lami Velencétől és Hollandiától, másfelől a nagyhatalmi ambíci­ókat tápláló Genovától és a Spanyol Birodalomtól tanult. (Arrighi, 1994/a. 57-58., 167-171., 195-213.)

Anglia fél-hódító, fél-kapitalista világbirodalma végül saját belső ellentmondásainak súlya alatt roppant össze. Igaz, hogy össze­omlása idejére az őt körülvevő világ már a felismerhetetlensé­gig megváltozott, és a talaj már elő volt készítve az utóbb bekö­vetkező általános növekedésnek és az európai nemzetállami rendszer egyidejű felbomlásának.

A hadviselés, a közlekedés és a hírközlés „iparosodása" az idő- és térbeli korlátok az ideig példa nélkül való leomlását von­ta maga után a világgazdaság korábban különálló térségein be­lül és között egyaránt. Amikor bekövetkezett, ez az „idő- és tér­zsugorodás" – miként David Harvey (1989. 240-241.) nevezte a jelenséget, gyökeresen átalakította azokat a körülményeket, amelyek közepette az államok létrejöttek, illetve addig egymás­sal kapcsolatban álltak.

Egyfelől az államiság és a nemzetgazdaság kialakítását a ko­rábbiaknál sokkal nagyobb méretekben lehetett hatékonyan vég­rehajtani. Ennek az lett a következménye, hogy a tipikus, Euró­pa központjában fekvő nemzetállam már „túlságosan kicsinek" tűnt ahhoz, hogy akár katonailag, akár kereskedelmileg meg tud­jon birkózni azokkal a kontinens-nagyságú nemzetgazdaságok­kal, amelyek az Orosz Birodalom keleti és az Egyesült Államok nyugati partvidékén voltak kialakulóban. Németország „Lebensraum"-rögeszméje – amely a Kína-központú rendszerben Ja­pán „tairiku"-rögeszméjével csengett egybe – nem más, mint ennek az érzésnek egyik megnyilvánulását; ez azután – az I., majd all. világháborút előidéző konfliktusok továbbélezése foly­tán – önmagát beteljesítő jóslattá vált. Még mielőtt a II. világhá­ború befejeződött volna – írja Paul Kennedy (1987. 337.) -, „megvalósult a XIX. és XX. században oly sokszor megjósolt kétpólusú világ, a nemzetközi berendezkedésben (DePorte sze­rint) 'rendszerváltozás következett be'. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió kezébe került a világ feletti ellenőrzés, és … az amerikai 'szuperhatalom' volt."

Másfelől viszont, az a csekély számú és laza kapcsolat, amely Afroeuroázsia gazdasági rendszereit és világbirodalmait a pre-modern idők óta és az újkorban is távolról egymáshoz és az amerikai földrészekhez – később Ausztráliához is – fűzte, most mind mennyiségben, mind intenzitásban példátlan lendületű fej­lődésnek indult. Következésképpen a világ gazdaságai olyan kölcsönös függőségi viszonyba kerültek egymással, arftelyben egyszerűen anakronizmusnak tűnt az önálló nemzetgazdaság gondolata. Meglepő, de a kölcsönös gazdasági függőség glo­bális megjelenését legelőször azok jósolták, akik végül a szoci­alizmus elszigetelt nemzetgazdaságra törekvő irányzatának let­tek önkéntelenül alapító atyjai. „Az ősi nemzeti iparok elpusztul­tak és napról napra pusztulnak" – jelentette ki Marx és Engels még abban az időben, amikor a XIX. század derekának nagy közlekedési és hírközlési (ipari) forradalma még alig vette kez­detét. „Új iparok szorítják ki őket, amelyeknek meghonosítása minden civilizált nemzet élet-halál kérdésévé válik; olyan ipa­rok, amelyek már nem hazai nyersanyagot dolgoznak fel, hanem a legtávolabbi égövek nyersanyagát, és amelyeknek gyártmá­nyait nemcsak magában az országban, hanem a világ minden részén fogyasztják… A régi helyi és nemzeti önellátás és elzár­kózottság helyébe a nemzetek sokoldalú érintkezése, egymás­tól való sokrétű függése lép."

Mint Robert Wade (megjelentetés alatt) megállapította, a globalizációról és a nemzetállamok elenyésző jelentőségéről szóló vélemények nagy része egyszerűen azokat az érveket használja fel újra, amelyek egy évszázada voltak divatban. Ugyanakkor a két kor valósága – vagy csak annak érzékelése között? – két jelentős különbség fedezhető fel abból a szempont­ból, hogy miként múlik el az idő ma a nemzetállamok felett, illet­ve miként történt ez a XIX-XX. század fordulóján. Először is, száz évvel ezelőtt a nemzetállamok válságának valósága – és nagymértékben érzékelhetősége – a régi Európa magvát alkotó államokat csak azoknak a kontinens-nagyságú államoknak az összefüggésében érintette, amelyek az Európa-központú rend­szer külső peremén voltak születőben, különös tekintettel az Egyesült Államokra. Az USA ellenállhatatlan hatalmi és gazda­sági felemelkedése és a szovjet hatalom erősödése (itt gazda­godásról nem beszélhetünk) a két világháború folyamán és azt követőleg annak a széleskörű várakozásnak a helyességét erő­sítette meg, amely szerint a régi Európa magvát adó nemzetál­lamok a két, őket szegélyező óriás árnyékában kénytelenek to­vább élni, amennyiben nem szereznek maguknak az egész föld­részre kiterjedő jelentőséget. A nemzetállamok válságának mai valósága – és kisebb mértékben látszata – ezzel szemben ép­pen azt mutatja, hogy ezek az óriásállamok maguk vannak baj­ban.

A Szovjetunió hirtelen összeomlása a válságnak ezt az új ve­tületét egyszerre világítja meg, illetve fedi el. Megvilágítja ezt az új vetületet, amikor megmutatja, hogy még a legffágyobb, legönellátóbb, második legerősebb katonai hatalom is mennyire kiszolgáltatottá vált a globális gazdasági integráció kényszerítő erejével szemben. Ám elfedi a válság valódi természetét, ami­kor általános amnéziát próbál előidézni azzal a ténnyel kapcso­latban, hogy az Egyesült Államok világhatalmának válsága meg­előzte a Szovjetunió széthullását, és hullámvölgyek-hullámhe­gyek váltakozásával túlélte a hidegháború végét.

A második különbség a nemzetállamok mai és száz évvel ezelőtti válsága között az, hogy az Egyesült Államok hideghá­z borús korszakbeli hegemóniájának stratégiái és működése el b mélyítette és kiszélesítette a válságot azáltal, hogy a kis, illetve közepes méretű államokat kvázi-államokká tette, egyben megteremtette a feltételeket egy új idő- és térzsugorodáshoz, amely már a nagyobb államok hatalmát is megingatta. Tény, hogy az amerikai hegemónia alatt a nemzetállam lett a po­litikai szerveződés általános formája. Ugyanakkor a nem­zeti függetlenség formai kiszélesedése tartalmának még soha nem látott mértékű szűkülésével párosult. (Arrighi, 1994. 66-69.)

Ez részben közvetlen következménye volt a „világkormány" fogalom intézményesülésének és annak, hogy ezeket a világ­kormányzati funkciókat az Egyesült Államok ténylegesen gya­korolta is. A „világkormány" fogalom intézményesülése az ENSZ és a Bretton Woods-i egyezmény szervezeteinek megalakítá­sában öltött testet, amelyek különféle korlátozásokat léptettek életbe a legtöbb tagállam önállósága felett. A legszigorúbb meg­szorításokat mindazonáltal az USA-központú regionális kato­nai szövetségek sora és az USA-központú pénzügyi világrend­szer foganatosította. Általuk az Egyesült Államok – hatalmá­nak teljében – valósággal az egész világ kormányzója lehe­tett.

Részben, ugyanakkor, a nemzeti önrendelkezés fogalmának kiüresedése közvetetten a helyi, illetve világgazdasági integ­ráció új formáiból fakadt, amelyek az USA katonai és pénzügyi hatalmának védőpáncélja alatt fejlődtek ki. Szemben a XIX. szá­zadi angliai központú és eredetű világgazdasági integrációval, az a helyi, iiletve világgazdasági integrációs rendszer, amely az Egyesült Államokból indult ki, illetve aköré épült a hideghá­ború éveiben, nem a hegemón hatalom egyoldalú szabadke­reskedelmére, vagy egy tengerentúli birodalom hűbéri kizsákmányolására támaszkodott. Ellenkezőleg: két- és több­oldalú kereskedelem-liberalizációs folyamaton alapult, amelyet az Egyesült Államok szigorúan figyelemmel kísért és irányított. Ezt legfőbb politikai szövetségeseivel egyeztette, velük közö­sen hajtotta végre, az amerikai vállalatok vertikálisan egybeol­vadt szervezeti struktúráinak globális átültetésével. (Arrighi, 1994/a. 69-72.)

Az irányított kereskedelmi liberalizáció és az amerikai vállala­tok nemzetközivé tétele kettős célt kívánt szolgálni: egyfelől meg­őrizni és kiterjeszteni az USA világhatalmát, valamint újjászer­vezni az államközi kapcsolatokat úgy, hogy azok már ne csak a kommunista forradalom erőit „öleljék fel", de a XIX. századi vi­lággazdasági integráció angliai rendszerét szétziláló, végül le­romboló nacionalizmus erőit is.

Ezeknek a céloknak a kivívása közben az amerikai vállalatok tengeren túli kitelepítése elsőbbséget élvezett a kereskedelem liberalizációjához képest. Tehát, ahogyan azt Robert Gilpin (1975. 108.) az USA Európa-politikájával kapcsolatban hangsúlyozta, Amerika alapvetően azért támogatta a nyugat-európai gazda­sági egységesülést, hogy ezáltal erősödjék az ő, illetve a Nyu­gat hatalma a Szovjetunióéval szemben. Ebben a törekvésében az Egyesült Államok még azt sem bánta, hogy áruinak importja bizonyos fokú korlátozást szenved az újonnan megalakított Kö­zös Piacon. Ám azt már nem volt hajlandó ilyen készséggel el­tűrni, hogy amerikai vállalatok ne települhessenek be korláto­zás nélkül ennek a piacnak a falai közé.

Gilpin véleménye szerint ezek a vállalatok nem viszonyultak másként az amerikai világhatalomhoz, mint az egykori szaba­dalmazott részvénytársaságok az angol hatalomhoz a XVII-XVIII. században: „az amerikai multinacionális vállalat – keres­kedelmi elődjéhez hasonlóan – fontos szerepet töltött) be az Egyesült Államok hatalmának fenntartásában és kiterjesz­tésében". (1975. 141-142.) Ez a megállapítás kétségtelenül helyes, de csak egy bizonyos pontig. Az amerikai vállalatok glo­bális átültetése valóban megőrizte és kiszélesítette az Egye­sült Államok világhatalmát, amikor az jogot formált arra, hogy más országok jövedelmeivel szabadon gazdálkodhasson, egy­ben erőforrásaik felett is rendelkezzék. Ezeknek a követelések­nek és korlátozó szándékoknak a jelentőségét nem szabad alá­becsülni. Végső soron ezek alkották az egyetlen igazán súlyos különbséget az Egyesült Államok és a Szovjetunió világhatal­mi rendszerei között. Ebben kereshetjük azt az egyetlen valódi okot is, amely miatt az amerikai világhatalom hanyatlása – el­térően a Szovjetunióétól – fokozatosan és nem zuhanásszerű­en következett be (ennek a különbségnek korai felismeréséről Id. Arrighi, 1982. 95-97.)

Akárhogy is, a viszony az amerikai vállalatok nemzetközi terjeszkedése és az amerikai állam hatalmának megőrzése és kiszélesítése között egyszerre ellentmondásos és megke­rülhetetlen. Például az idegen ország jövedelme feletti ren­delkezés igénye, amelyet az amerikai vállalatok leányvállala­tai támasztottak, nem vonta maga után az ott élő amerikaiak jövedelmének, illetve az amerikai kormány adóbevételeinek arányos növekedését. Éppen ellenkezőleg: pontosan akkor, amikor az amerikai „katonai-jóléti állam" pénzügyi csődje a vietnami háború hatása alatt kiáltóvá vált, az amerikai válla­latok bevételei és adósságtörlesztése egyre nagyobb arány­ban szállt át kedvezőbb adózású külföldi pénzpiacokra, ahe­lyett, hogy hazaszármaztatták volna őket. Eugene Birnbaum a Chase Manhattan Bank részéről így fogalmazott: végered­ményben „óriási mennyiségű likvid tőke és piac felhalmozá­sáról van szó; az eurodolláros pénzügyi világ jött itt létre, amelynek szabályozására már nem terjedt ki az egyes orszá­gok vagy résztvevők hatásköre" (idézi Frieden, 1987. 85.; ki­emelés az eredetiben).

Igen érdekes, hogy ez az eurodolláros pénzügyi világszerve­zet – a XVI. századi genovai üzleti diaszpórához és a kínai üz­leti diaszpóra pre-modern időktől napjainkig érvényes gyakorla­tához hasonlóan – szintén területeket foglal, ám őket sem az elfoglalt területek alapján határozzák meg. Az ún. euro-dolláros piac – ahogy Roy Harrod (1969.319.) még jóval a hírközlés min­dent elsöprő térhódítása előtt jellemezte – „nem rendelkezik sa­ját központtal, vagy épületekkel… Felszerelését tekintve kizáró­lag telefonok és telexgépek alkotják világszerte, amelyeket más célokra is fel lehet használni, nemcsak az eurodollar üzleti ügye­ire." Ez a térbeli tőke- és információáramlás nem képez(het)i az egyes államok törvénykezésének tárgyát. És bár az USA élvez bizonyos előjogokat a szolgáltatások, valamint a források meg­szerzésében, az utóbbi huszonöt év általános tendenciája min­den nemzetállam szempontjából, az USA-t is ideértve, az, hogy a nemzetközivó vált magas pénzügyi köröknek ők nem az urai, hanem szolgái lettek. Ugyanilyen fontosságú tény az is, hogy az amerikai vállalatok nemzetközi terjeszkedése versenyszelle­mű válaszokat hívott elő a tőkefelhalmozás régi és újkeletű cent­rumaiból, amelyek előbb gyengítették, végül visszájára fordítot­ták az USA-nak azt a jogát, hogy idegen államok bevételei és erőforrásai felett rendelkezzék.

Alfred Chandler (1990. 615-616.) rámutatott, hogy mire Servan-Schreiber felszólította európai társait, hogy szálljanak szembe az „amerikai kihívással" – amely szerinte nem pénzügyi vagy technológiai jellegű volt, hanem „egy olyan szervezet kiter­jesztése Európára, amely még mindig rejtélyt jelent a számunk­ra" -, addigra már egyre több európai vállalkozás találta meg hatékony módszereit és eszközeit arra, hogy állja ezt a kihívást, és hogy maga váljék kezdeményezővé a régi alapítású ameri­kai vállalatokkal szemben, akár még az Egyesült Államok pia­cán is. A '70-es években a nem-amerikai (főként nyugat-euró­pai) külföldi közvetlen befektetések együttes értéke másfélszer gyorsabban növekedett, mint a külföldre irányuló amerikai köz­vetlen befektetések értéke. 1980-ra úgy becsülték, hogy nem­zetiségét tekintve több mint 10.000 különféle nemzetközi válla­lat van életben. A '90-es évtized kezdetéig ez a szám a három­szorosára emelkedett. (Arrighi, 1994/a. 73, 304.)

A nemzetközi vállalatok arányának ez a robbanásszerű növe­kedése egyfelől együtt járt az Egyesült Államok mint külföldi köz­vetlen beruházó jelentőségének drámai fogyatkozásával, miköz­ben másfelől igénye a külföldi közvetlen befektetések iránt egy­re fokozódott. Más szóval, az üzleti szerveződés nemzetközi for­mái, amelyeket az amerikai tőke vezetett be, hamarosan már nem jelentettek rejtélyt sok és egyre több külföldi versenytárs számára. A '70-es évekre a nyugat-európai tőke az amerikai vál­lalatok minden titkát felfedte, és kezdte azokat a versenyből ki­szorítani mind bel-, mind külföldön. A '80-as évekre elérkezett az idő, hogy a kelet-ázsiai tőke szorítsa ki egyszerre az ameri­kai és a nyugat-európai tőkét; újfajta nemzetközi üzleti szerve­ződésének kialakítása révén olyan szervezetet alakított ki, amely mélyen a térség történelmi és földrajzi adottságaiban gyökere­dzik, és amely a vertikális együvé válás előnyeit az informális üzleti hálózatok rugalmasságával kapcsolja össze. Az nem szá­mít, hogy a tőke mely komponense nyert név szerint. A verseny­szerű küzdelem egyes fordulóinak kimenetele nagyságban és intenzitásban azoknak a kapcsolatoknak a szövedékét erősítet­te tovább, amelyek a politikai fennhatóság határait átlépve kö­tötték össze az embereket és a területeket, helyi és globális ér­telemben egyaránt.

IV.

Így hát visszaérkeztünk Kelet-Ázsia felemelkedésének és „zű­rös" közgazdasági helyzetképének kérdéséhez. Az utóbbi most már külön esetnek tűnik a kapitalista vílágrendszer még „zűrö­sebb" közgazdasági alakzatán végigtekintve. Mindkét konfigu­rációban, a kapitalista világrendszer kialakításában és kiszéle­sítésében, úgy tűnik, azok a szerveződések vitték a vezető sze­repet, amelyek vagy kisebbek (városállamok és kvázi-államok) vagy nagyobbak (kvázi-birodalmak) vagy mások (üzleti diasz­pórák, területen kívüli kapitalista szerveződések) voltak a nem­zetállamokhoz képest. Az Európa-központú kapitalista világrend­szer fejlődése során egy döntő pillanatban valóban belágyazódott a nemzetállami rendszerbe. De további terjeszkedése változat­lanul saját szerveződéseinek létrehozásán függött, amelyek új­kor előtti és kora újkori elődeire emlékeztettek. Sőt, ahogy az Európa-központú kapitalista rendszer végül az egész Földet átfogta, a nemzetállamok úgy veszítették el fokról fokra köz­ponti szerepüket, amelyet a világhatalom fő központjaiként be­töltöttek. A világhatalom ezután szerkezetileg elkülönített kor­mányzati és nem-kormányzati szervezetekben összpontosult, amelyek sokkal szélesebb körben és összehasonlíthatatlanul összetettebb formákban reprodukálják a premodern és kora új­kori uralkodási és felhalmozási módozatok számos jellegzetes vonását.

Ez a „zűrös" történelmi formáció nem illeszkedik tökéletesen a „kapitalista világgazdaságnak" ahhoz a felfogásához, amely a vi­lágrendszerekről szóló tanulmányokban uralkodóvá vált. Ahhoz, hogy megragadhassuk a nemzetállami rendszer felvirágzásának és napjainkban tapasztalható hanyatlásának lényegét, ezt a fel­fogást úgy kell felülvizsgálnunk, hogy az kiegészítse azt az új „vi­lágbirodalom" fogalmat, amelyet Christopher Chase-Dunn és Thomas Hall alkotott. Chase-Dunn és Hall azt vallják, hogy Wallerstein állítása, miszerint a modern világrendszer egyedisé­gét az adja, hogy ez az egyetlen olyan világgazdaság (politikai nézetek csatároznak egyetlen gazdasági rendszeren belül), amely nem alakult át világbirodalommá (egyetlen politikai irányvonal, amely a teljes gazdasági rendszert átfogja), nem egészen egye­zik a tapasztalati vizsgálatokkal. „Látszólag a modern (újkori) vi­lágrendszer a leghosszabb életű világgazdaság, de voltak már mások is, amelyek több száz évig éltek… Ez, többek között, azt is jelenti, hogy a kapitalista világgazdaság ünnepelt nemzetközi rend­szere nem olyan újszerű, mint azt olykor állítják."

Ennek megfelelően, a szerzők azt javasolják, hogy a „világbi­rodalom" fogalma helyett vezessük be a „magbirodalom" fogal­mát, amely figyelembe veszi azt a tényt, hogy a premodern, ál­lam-alapú világrendszerek oda-vissza cikáztak a magbirodalmak és a nemzetállami rendszerek között (Chase-Dunn – Hall. 1993/ b.; Chase-Dunn, megjelenés alatt).

Az az újrafogalmazás, amit mi javasolunk, ezzel ellentétben, éppen a „kapitalista világgazdaság" fogalmára vonatkozik. Mi­ként Chase-Dunn és Hall több „modern" jellegzetességet fede­zett fel a premodern világrendszerben, mint amennyit Wallerstein „világbirodalom" kontra „világgazdaság" ellentéte megenged, úgy mi is több „premodern" vonását fedeztük fel a modern világrend­szernek, mint amennyit ugyanez a szembeállítás lehetővé tesz. A magyarázat, hogy a kapitalista világgazdaság ünnepelt állam­közi rendszere miért nem olyan újszerű, ahogyan azt Wallerstein beállítja, nem pusztán abban rejlik, hogy jellegzetes vonásai kö­zül több már a premodern világrendszerekben is megjelent. A magyarázathoz az is hozzátartozik, hogy a premodern magbi­rodalmak több jellegzetessége meghatározó szerephez jutott a modern államközi rendszer kialakulásában, elterjedésében és jelenkori diadalában.

A kora újkori Nyugat-Európa és a késő újkori Kelet-Ázsia ta­nulmányozása egyaránt azt sugallja, hogy szükségünk van egy olyan „kapitalista világgazdaság" fogalomra, amely a kapitalizmust egyszerre határozza meg a premodern és mo­dern idők köztes alakzataként. A kapitalizmus mint uralko­dási és felhalmozási mód valóban dominánssá vált – először Európában, később az egész világon. Ám soha nem veszítette el teljesen köztes jellegét, amely ugyanolyan szembeötlő a vi­lágkapitalizmus napjainkban kialakuló központjában (Kelet-Ázsia), mint volt eredeti, XVI. századbeli központjában (Nyu­gat-Európa). A kettő között húzódik az újkori államközi rend­szer időszaka. Ám mindaddig, amíg lángoló szerelmet táplá­lunk e kor jellegzetes hatalmi egységei iránt, ugyanúgy nem leszünk elegendő tudással felvértezve saját világunk jövőjének előre látásához, miként múltjának és kialakulásának megérté­séhez sem vagyunk.

(Fordította: Battyán Katalin)

[A tanulmány az Amerikai Szociológiai Társaság 90. Éves Találkozó­jának (Washington, DC, 1995. augusztus 19-23.) „Globális gyakorlat és a világrendszer jövője" c. munkacsoportja számára készült.]

Irodalom

Amsden, Alice (1989): Asia' s Next Giant: South Kor§a~and Late Industrialization. New York, Oxford University Press.

Arrighi, Giovanni (1982): A Crisis of Hegemony. In: S. Amin, G. Arrighi, A. G. Frank and I. Wallerstein: Dynamics of Global Crisis, 55-108. New York, Monthly Review Press.

Arrighi, Giovanni (1994a): The Long Twentieth Century. Money, Power and the Origins of Our Times. London, Verso.

Arrighi, Giovanni (1994b): The Rise of East Asia. World-Systemic and Regional Aspects. Femand Braudel Center, State University of New York, Binghamton, NY.

Arrighi, Giovanni – Satoshi Ideda – Alex Irwan (1993): The Rise of East Asia: One Miracle or Many? In: R. A. Palat (szerk.): Pacific-Asia and the Future of the World-System. Westport, CT, Greenwood Press, 41-65.

Barnei, Richard J. – Ronald E. Müller (1974): Global Reach. The Power of the Multinational Corporations. New York, Simon & Schuster.

Bernard, Mitchell – John Ravenhill (1995): Beyond Product Cycles and Flying Geese: Regionalization, Hierarchy, and the Industrialization of East Asia. World Politics, 47., 2„ 171-209.

Boli, John (1993): Sovereinty from a World Polity Perspective. Tanul­mány az Amerikai Szociológiai Társaság Éves Találkozójára. Miami, FL.

Braudel, Fernand (1984): The Perspective of the World. New York, Harper and Row.

Chandler, Alfred (1990): Scale and Scope. The Dynamics of Industrial Capitalism. Cambridge, MA, The Belknap Press.

Chase-Dunn, Christopher (megjelenés alatt): World Systems Analysis. In: S. C. Chew – R. Denemark (szerk.): The Underdevelopment of Development.

Chase-Dunn, Christopher-Thomas D. Hall (1993a): Comparing World-Systems: Concepts and Working Hypotheses. Social Forces, 71., 4., 851-886.

Chase-Dunn, Christopher – Thomas D. Hall (1993b): The Historical Evolution of World-Systems. Tanulmány az Amerikai Szociológiai Tár­saság Éves Találkozójára. Miami, 1993. augusztus.

Chase-Dunn, Christopher – Thomas D. Hall (megjelenés alatt): Rise and Demise: Comparing World-Systems. Boulder, CO, Westview.

Cox, Oliver (1959): Foundations of Capitalism. New York, Philosophical Library.

Cumings, Bruce (1994): Japan and Northeast Asia into the 21st Century.Tanulmány a Japan in Asia műhely számára. Cornell University, NY, 1994. május.

Drucker, Peter F. (1993): Post-Capitalist Society. New York, Harper and Row. i

Frank, Andre Gunder (1994): The World Economic System in Asia Before European Hegemony. The Historian, 56., 2., 259-76.

Frieden, Jeffry A. (1987): Banking on the World. The Politics of. American International Finance. New York, Harper and Row.

Gills, Barry-Andre G. Frank (1994):The Modern World System under Asian Hegemony. The Silver Standard World Economy 1450-1750. Ki­adatlan tanulmány.

Gilpin, Robert (1975): U.S. Power and the Multinational Corporation. New York, Basic Books.

Hamashita, Takeshi (1994): The Tribute Trade System and Modern Asia. In: A. J. H. Latham – H. Kawakatsu (szerk.): Japanese Indus­trialization and the Asian Economy. London és New York, Routledge, 91-107.

Hamshita,Takeshi (1995): The Intra-Regional System in East Asia. 19th-20th Centuries. Tanulmány a Japan in Asia műhely számára. Cornell University, Ithaca, NY, 1995. március-április.

Harrod, Roy (1969): Money. London, Macmillan.

Harvey, David (1989): The Condition of Postmodernity: An Enquiry into the Origins of Cultural Change. Oxford, Basil Blackwell.

Hui, Po-keung (1995): Overseas Chinese Business Networks: East Asian Economic Development in Historical Perspective. Doktori dissz., State University of New York, Szociológia Tanszék, Binghamton.

Hymer, Stephen – Robert Rowthorn (1970): Multinational Corporations and International Oligopoly: The Non-American Challenge. In: C. P. Kindelberger (szerk.): The International Corporation: A Symposium, 57­91. Cambridge, Ma, The M.l.T. Press.

Irwan, Alex (1995): Business Networks and the Regional Economy of East and Southeast Asia in the Late Twentieth Century. Doktori dissz. State University of New York, Szociológia Tanszék, Binghamton.

Jackson, Robert (1990): Quasi-States: Sovereignty, International Relations and the Third World. Cambridge, Cambridge Univ. Press.

Johnson, Chalmers (1987): Political Institutions and Economic Performance: The Government-Business Relationship in Japan, South Korea, and Tajvan. In: F. C. Deyo (szerk.): The Political Economy of the New Asian Industrialization. Ithaca, Cornell Univ., 136-64.

Johnson, Chalmers (1988): The Japanese Political Economy: A Crisis in Theory. Ethics and International Affairs, 2., 79-97.

Katzenstein, Peter (1987): Policy and Politics in West Germany: The Growth of a Semisovereign State. Philadelphia, PA, Temple University Press.

Kawakatsu, Heita (1986): International Competitiveness in Cotton Goods in the Late Nineteenth Century: Britain versus India and East Asia. In: W. Fischer – R. M. Mclnnis – J. Schneider (szerk.): The Emergence of aWorld Economy, 1500-1914, 619-43.Weisbaden, Franz Steiner Verlag.

Kawakatsu, Heita (1994): Historical Background. In: A.J.H. Latham -H. Kawakatsu (szerk.): Japanese Industrialization and the Asian Economy, 4-8. London és New York, Routledge.

Kennedy, Paul (1987): The Rise and Fall of the Great.Powers: Economic Change and Military Conflict from 1500 to 2000. New York, Random House. Magyarul: A nagyhatalmak tündöklése elbukása. Gaz­dasági változások és katonai konfliktusok 1500-2000. Akadémiai, 1992.

Kennedy, Paul (1993): Preparing for the Twenty-First Century. New York, Random House.

Kindleberger, Charles (1969): American Business Abroad. New Haven, CT, Yale University Press.

Kraar, Louis (1993): The New Power in Asia. Fortune, October 31, 38-44.

Krasner, Stephen (1988): A Trade Strategy for the United States. Ethics and International Affairs, 2., 17-35.

Lane, Frederic (1966): Venice and History. Baltimore, The John Hopkins University Press.

Lane, Frederic (1979): Profits from Power. Readings in Protection Rent and Violence-Controlling Enterprises. Albany, N. Y., State University of New York Press.

Lu, Aiguo (1995): China's Reintegration in the World Economy: A Preliminary Assessment. UNU/WIDER, Helsinki.

Marx, Karl – Engels, Friedrich (1847): A kommunista kiáltvány.

Mattingly, Garrett (1988): Renaissance Diplomacy. New York, Dover.

McNeill, William (1984): The Pursuit of Power: Technology, Armed Force, and Society since A.D. 1000. Chicago, The University of Chicago Press.

Petri, Peter A.: The East Asian Trading Bloc: An Analytical History. In: J. A. Frankéi – M. Kahler (szerk.): Regionalism and Rivalry. Japan and the United States in Pacific Asia, 21-52. Chicago, IL, The University of Chicago Press.

Reich, Robert (1992): The Work of Nations. Preparing Ourselves for 21st Century Capitalism. New York, Random House.

Schurmann, Franz (1974): The Logic of World Power. An Inquiry into the Origins, Currents, and Contradictions of World Politics. New York, Pantheon.

So, Alvin Y. – Stephen W. K. Chiu (1995): East Asia and the World-Economy. Newbury Park, CA, Sage.

Wade, Robert (1990): Governing the Market. Economic Theory and the Role of Government in East Asian Industrialization. Princeton, NJ, Princeton University Press.

Wade, Robert (megjelenés alatt): Globalization and Its Limits: The Continuing Economic Importance of Nations and Regions. In: S. Berger – R. Dore (szerk.): Convergence or Diversity? National Models of Production and Distribution in a Global Economy. Ithaca, NY, Cornell University Press.

Az autentikus, Marx elméleti és gyakorlati munkásságára támasz­kodó marxizmus, minden más antikapitalista mozgalomtól és te­óriától mindenekelőtt abban különbözik, hogy a hegeli Aufhebung értelmében viszonyul a polgári társadalom anyagi, politikai és szellemi kultúrájához. Ennek megfelelően élesen szembenáll mindenfajta múltba tekintő nosztalgiával, az elveszett aranykort sirató romantikus antikapitalizmussal, még akkor is, ha az nem egyszer nagy agitatív erővel leplezte le a tőkés rendszer kiala­kulásának borzalmait, kiáltó ellentmondásait, sőt akkor is, ha a magántulajdon eltörlésére épülő egalitariánus kommunizmussal párosult.

Ez a magyarázata annak, hogy Marx a maga elméletének forrásairól szólva, az antikapitalista irányzatok közül nem a XVII-XIX. század kommunista utópiáit, hanem a nagy utópi­kus szocialistákat tekintette forrásának. Azt a Saint-Simont és Owent, aki a dinamikus ipari fejlődést, a nagyipar által te­remtett új lehetőségeket akarta a termelők összességének a szolgálatába állítani, és azt a Fouriért, aki a szektás aszkétákkal szemben az ember gazdagságra, szerelemre, sikerre törő hajlamaira, a versengésre, kifejezetten az egyenlőtlenségek haj­tóerejére építette álmát a megvalósult civilizációnál összehason­líthatatlanul nagyobb szabadságot és gazdagságot biztosító har­monikus társadalmi kooperációról.

Marx már fiatalkori írásaiban is visszautasította azokat a sze­mélyiséget elnyomó és nivelláló elképzeléseket, melyek a ter­melőerők fejlődéstendenciáitól függetlenül, legtöbbször az evan­géliumra utaló frázisokkal vélték megoldani a szociális problé­mákat. (Ismeretes, hogy ezt az aszkétikus, egalitariánus és ugyanakkor autoritatív kommunizmusfelfogást eredetileg szerze­tesek és papok honosították meg, mint Münzer, Campanella, Meslier, Mably, Deschamps.) Velük ellentétben Marx számára a magántulajdon megszüntetésének követelése kezdettől fogva az emberi lehetőségek, a minden értelemben gazdag személyiség kibontakozásának, kiteljesedésének, nem pedig aszkétikus ta­gadásának álláspontjáról fogalmazódott meg. „Hogy a magán­tulajdonnak ez a megszüntetése mennyire nem valóságos elsa­játítás – írta erről az aszkétikus, szerzetesi kommunizmusról a Gazdasági-filozófiai kéziratokban – azt éppen a művelődés és a civilizáció egész világának elvont tagadása, a szegény és szük­séglet nélküli ember természetellenes egyszerűségéhez való visszatérés bizonyítja, aki nemcsak hogy nem jutott túl a ma­gántulajdonon, hanem még csak el sem jutott hozzá". Az utópi­kus kommunistákkal szemben tehát Marxnál a polgári világ­rend tagadása éppen annak a fejlődésfolyamatnak a folyta­tása, amelynek a polgári progresszió volt a zászlóvivője.

Ha a termelőerők fejlődése, a személyiség szabadságának és gazdagságának a kiteljesítése vonatkozásában, ez már az utópi­kus szocializmusnak mint forrásnak az elfogadása kapcsán is ki­derült, még nyilvánvalóbb a polgári progresszióhoz kapcsolódás a liberalizmus gazdasági megalapozójához, Adam Smith-hez és általában a klasszikus angol közgazdaságtanhoz mint forráshoz való viszony esetében. A liberalizmus megalapozójánál (akit Marx – tőle szokatlan familiáris gyengédséggel – nem egyszer csak „Adam"-nak nevez írásaiban) a szabad verseny ugyanis, mint az egyéni érdek és a közérdek összhangjának megteremtését biz­tosító „láthatatlan kéz", korántsem az a spontán automatizmus, mely az apologetikus szándékú vulgáris közgazdaságtanban vagy az utilitarista morálfilozófiában eleve biztosítja a harmóniát. Smith nagyon is határozottan utal az egyéni érdek és a közérdek össz­hangjának akadályaira, egyfelől a polgári fejlődést, szabadságot korlátozó feudális jellegű törvényekre, céhszabályokra, másfelől maguknak a vállalkozóknak, üzletembereknek a versenyt minél szűkebb keretek közé szorító törekvésére és ezzel a „természe­tesnél" nagyobb profitot biztosító érdekeire. Bármit javasol is ez a réteg – írja A nemzetek gazdagsága… – „nagy elővigyázatosság­gal", sőt „kifejezetten gyanakvó éberséggel" keJI fogadni, mert olya­noktól származik „akiknek az érdeke sohasem fedi teljesen a köz érdekét, sőt általában az az érdekük, hogy a közösséget megté­vesszék és bizalmával visszaéljenek". Hasonlóképpen mutat rá Smith a munkáltatók és a munkások egyenlőtlen helyzetére ab­ban, hogy míg az előbbiek – kisebb számuknál fogva amúgy is könnyebb – szövetkezését a munkabérek leszorítására a törvény megengedi vagy legalább is nem tiltja, addig a munkások össze­fogását bérük emelésére „igenis tiltja". Pedig a bérvitákban „egyéb­ként is a munkáltatóknak van nagyobb kitartásuk" – írja.

Ez az érv Marx Gazdasági-filozófiai kézirataiban is visszatér, ahogy általában is a klasszikus közgazdaságtan könyörtelenül tár­gyilagos álláspontjáról írja le a kapitalizmus empirikus valóságát, előttünk feltáruló jelenségvilágát, hogy azután a maga filozófiai elemzéseivel világítsa meg e viszonyok tendenciáját, konzekven­ciáit, s mindezek lényegét az emberi fejlődés szempontjából, ak­kor még a filozófiai antropológia terminusaiban (nembeliség, illet­ve ennek elidegenült formái, majd a bennük rejlő előrehaladás visszanyerése az elidegenedés viszonyainak meghaladása, po­zitív tagadása által). A polgárság későbbi ideológusainál hiába keresnénk a klasszikus közgazdaságtan kendőzetlen, a burzso­áziát sem kímélő igazságra törekvését, amely nem fél az általa felismert osztályellentétek nyílt beismeréséről. Erre csak annak a polgárságnak a szószólói voltak képesek, amely tudatában volt az általa képviselt új világrend feltétlen progresszív jellegének, bármily nagy áldozatokkal járjon is ez. Éppen e magabiztos meg­győződés hiányában tapasztaljuk a mai újburzsoázia képviselői­nél a kendőzetlen tárgyilagosság helyett a kendőzetlen apologetika legvisszataszítóbb formáit. A pálmát e téren valószínűleg Ko­losi Tamás szociológus vihetne el, aki a közelmúltban a televízió nyilvánossága előtt jelentette ki, hogy egyes tőkések lehetnek ugyan ellenszenvesek, de a tőkéseket mint osztályt szeretni kell.

A fiatal Marx zseniális műve, a Gazdasági-filozófiai kéziratok mutatja a legvilágosabban kapcsolódását a liberális közgazdaság­tan klasszikusaihoz, a tőlük kapott indítás nélkülözhetetlen sze­repét gondolkodásának új pályára állításában, életműve alapgon­dolatainak politikai gazdaságtani kifejtésében. Hasonló összefüg­gést tapasztalhatunk a klasszikus német filozófiának, legfőkép­pen Hegelnek mint a marxizmus filozófiai forrásának az eseté­ben is. Hegel számára a dialektika – amely ma ismét gúny tár­gya, csakúgy, mint Marx idejében – annak kifejtését szolgálta, hogy a világtörténelem a szabadság fejlődéstörténete, amelyben az emberiség fokozatosan megvalósítja potenciális lehetőségeit, „elő­teremti magából összes nembeli erőit". S e folyamatfian, az ob­jektum és a szubjektum ellentmondásos egységének alapgondo­latában, amely szerint az igazat nem csak mint szu|jsztanciát, hanem éppannyira mint szubjektumot kell felfognunk és kifejez­nünk, Hegel feldolgozta, – az ő kifejezésével élve – megszüntetve-megőrizte elődeinek, Kantnak és Fichtének a szubjektum va­lóságformáló, történelemalkotó szerepéről vallott felfogását is. Erre, valamint a klasszikus angol politikai gazdaságtan örökségére tá­maszkodva fejtette ki Marx a személyiség szabadságának és szu­verenitásának legforradalmibb felfogását a társadalmi törvénysze­rűségek feltárásának tudományos bázisán, felismerve immár a hegeli eszmemisztika nélkül, hogy az emberek a maguk drámá­jának szerzői és szereplői. Ugyanis maguk az aktív, szubjektív célokat követő, különböző erejű és irányú múltbeli és egyidejű emberi tevékenységek milliói rendeződnek objektív – az érdek­és osztályerőviszonyoknak megfelelő – „vektormennyiségekbe", hogy azután kölcsönösen semlegesítve vagy felerősítve egymást, történelmi eredőbe szintetizálódjanak.

Bármennyi egoizmust, agyafúrt számítást produkálnak, vagy éppen öntudatos szolidaritással és áldozatkészséggel tűnnek is ki a tőkés termelés alanyai, ellentétesen összetartozó tevékeny­ségük gazdasági mozgástörvényeinek feltárását mégis lehető­vé tette az a marxi absztrakció, amely szerint „személyekről itt csak annyiban van szó, amennyiben azok gazdasági kategóri­ák megszemélyesítői, meghatározott osztályviszonyok és érde­kek hordozói".

A „szubjektumnak" és a „szubsztanciának" ezt az egységét a történelmi folyamatban, vagy Marx nyelvére fordítva, az emberi tevékenység aktivitásának, szabadságának és ugyanakkor anya­gi létérdekei általi determináltságának megértését persze hiába várnánk azoktól, akik számára Hegel nem élt, sőt már Spinoza sem, aki szintén összekapcsolta a szabadságot és a szükség­szerűséget, rámutatva, hogy az szabad, amit egyedül önmaga determinál cselekvésre. Éppen ilyen értelemben szabad az em­ber mindenfajta – akár spiritualista, akár naturalista értelemben vett – transzcendens meghatározottságtól és kizárólag saját nembeli létének, önmagát teremtő tevékenységének szükség­szerűsége határozza meg. S ha az eredmény mégis szabadsá­gukat megcsúfoló külső, idegen hatalomként áll szemben létre­hozóinak szándékaival, céljaival, erről kizárólag az érdekantagonizmusokból fakadó élettevékenységek egymást kölcsönösen keresztező, semlegesítő jellege tehet, melyet az emberiségnek módja van tudatos előrelátó lényegének megfelelő, a homo sa­pienshez méltó történelmi szabadsággá változtatni. Azoknak, akik ezt utópiának, földi mennyországnak csúfolják, már Hegel megfelelt, mondván: a szabadság „nem nyugvó lét, hanem ál­landó tagadása annak, ami a szabadságot megszüntetéssel fe­nyegeti". Vagy ahogy kor- és szellemtársa, Goethe írta a Faust II. részében: „szabadság, élet nem jár csak azoknak, kiknek na­ponta kell kivívniuk". Csakhogy míg eddig a szabadság, a gaz­dag és művelt élet kivívása feltételezte mások elnyomását, sze­génységben és műveletlenségben tartását, korunkban megnyílt a lehetőség ennek az elfogadhatatlanná vált dzsungeltör­vénynek a meghaladásához, a mindig újrakeletkező társa­dalmi ellentmondások humánus feloldásához.

Marx már tanulóéveiben is az előzőekben vázolt szabadság­felfogáshoz, vagyis a legprogresszívebb liberális tradícióhoz kap­csolódott, amikor Prométheusz hitvallását lette magáévá, aki nem tér ki a földi létezés elől, nem zárkózik el a mindenki számára közös világtól az elvont egyedi öntudat szabadságának világá­ba, mint Marx ifjúhegeliánus kortársai. Az emberek számára lopja el a tüzet az égből, „elkezd házakat építeni és letelepedni a föl­dön" – írta doktori disszertációjának előmunkálataiban. S már ezt megelőzően is az vezette – mondhatni akarata ellenére – a hegeli filozófia felé, hogy „magában a valóságban" kereste az eszmét, elfogadhatatlannak tartva a Sein és a Sollen, a valósá­gos és a kellő, kanti-fichtei szembeállítását. Mint Hegel epig­rammájában írta: „Kant és Fichte az éter körében/Jár, bízván, új földre lel;/Én csak azt kívánom: jól megértsem/Ami – az úton hever!" Mindezt azért is érdemes felidézni, mert – az ismét ter­jedő filiszteri váddal ellentétben – világosan bizonyítja, hogy Marx már tanulóéveiben is idegenkedett az utópiáktól, láttuk, hogy nemcsak az idealista filozófiai, hanem a kommunista utópiáktól is, s ez közelítette a hegeli filozófia „ideálrealizmusához", az ön­magát máslétével, a valósággal birkózó fejlődésfolyamatban szüntelenül tökéletesítő szabadságeszméhez.

Mindez Marx politikai fejlődésében is nyomon követhető. Már első újságcikkeiben, majd mint lapszerkesztő is a „német nyo­morúság", a feudális elmaradottság ostorozójaként, a sajtó­szabadság és általában a demokratikus szabadságjogok harcosaként lépett fel, bírálva a fennálló viszonyokkal megal­kuvó filiszteri szellemet is. Ezzel kapcsolatban 1843 májusában azt írta A. Rugénak, hogy „a német Arisztotelész, aki Politikáját a mi állapotainkból akarná meríteni, műve élére ezt írná: 'Az ember társas, de teljességgel apolitikus állat'." (Vajon mit szólt volna a fiatal, radikális demokrata Marx Vajda Mihálynak ahhoz a disszertációs téziséhez, hogy „kit érdekel a nagypofitika?") A fiatal Marx ugyanis A hegeli államjog kritikájában úgy értelmezi a demokráciát mint „az ember lényegének" megfelelőjpolitikai berendezkedést, amely nemcsak lényege, hanem valósága sze­rint is „állandóan vissza van vezetve valóságos alapjára, a való­ságos emberre, a valóságos népre, és mint ennek saját műve van tételezve… Ahogyan nem a vallás teremti az embert, ha­nem az ember a vallást, úgy nem a berendezkedés teremti a népet, hanem a nép a berendezkedést." Ennek megfelelően igen hamar eljut annak a felismeréséhez, hogy a polgári társada­lom és a politikai állam szétválasztásának körülményei kö­zött nem jöhet létre a nép által teremtett, saját műveként megvalósuló demokrácia, mert a burzsoá és a citoyen elkülö­nülésében az állampolgári közérdeket szolgáló citoyen is csak politikai oroszlánbőrbe bújt burzsoá lehet. Jól mutatja ezt a leg­radikálisabb polgári alkotmánynak, az 1793-as franciának az elemzése, amelyben a szabadság szintúgy nem az emberek közös tettére, együttműködésére, hanem elkülönülésére épül, hiszen olyan jogként van meghatározva, amely szerint mindent szabad, ami nem sért másokat. („Amerikaiul" ez úgy hangzik, hogy öklöm szabadsága véget ér a másik ember orrá előtt.) Ez a felfogás – bármennyire is rokonszenves az önkényuralmi álla­potokhoz vagy az ököljoghoz viszonyítva – arra késztet, hogy a másik emberben ne szabadságunk megvalósulását, hanem ép­pen a korlátját lássuk – mutatott rá a fiatal Marx.

A vázolt kritikai szempontok azonban csak Németországot el­hagyva, a polgári világrend centrumában, Párizsban, Brüsszel­ben és főleg Londonban érlelődtek új világnézetté. A modern tőkés társadalmat, termelést, az általa teremtett proletariátust megismerve lett Marx a kapitalizmust valóban meghaladó szocializmusfelfogás klasszikusa, a hozzá hasonló utat bejáró Engelsszel együtt, míg Németországban maradt egykori elvba­rátaikat és mestereiket, L. Feuerbachtól B. Baueren és A. Rugén keresztül a kommunista M. Hessig, minden kezdeti radikalizmu­suk ellenére visszahúzta magához a „német nyomorúság".

Négy évtizeden keresztül tanulmányozta Marx a tőkés terme­lést, néhány kezdeti évtől eltekintve Londonban, az akkori világ műhelyében, anélkül, hogy be tudta volna fejezni főművét, A tő­két. Hatalmas mennyiségű anyagot, gazdaságtörténeti, statisz­tikai, szociológiai adatot és gazdasági elméletet tanulmányozott át és dolgozott fel ebben az elmélettörténetileg példátlan mére­tű és intenzitású kutatómunkában, mert az utópiagyártás vádjá­val ellentétben kizárólag a tőkés termelés fejlődéstörvényei­ből akarta levezetni a kapitalizmus meghaladásának törté­nelmi szükségszerűségét.

Máre kutatómunka programjának megfogalmazásakor is, még Németországból való távozása előtt leszögezte: „…mi nem akar­juk dogmatikusan anticipálni a világot, hanem csak a régi világ kritikája útján akarjuk megtalálni az újat… A jövőt megkonstruál­ni és egyszer s mindenkorra elintézni mindent nem a mi dol­gunk… nem doktriner módon lépünk a világ elébe egy új elvvel: itt az igazság, itt térdelj le… A világ elveiből fejtünk ki a világnak új elveket." Marx egész életműve ennek a profession de fo/-nak a megvalósítása, haláláig ezen dolgozott. 1877-ben, egy narod-nyik kritikusának szánt válaszában azt írta, hogy Á tőkében a Nyugat-Európában kifejlődött tőkés termelés elemzésével fog­lalkozott, e fejlődésút történelmi tendenciájából vonja le azt a következtetést, hogy a tőkés termelés maga teremti meg egy új gazdasági rend elemeit, amikor a legnagyobb lendületet adja a társadalmi munka termelőerőinek és ezzel egyidejű­leg az egyéni termelők mindenirányú fejlődésének, s hogy „a tőkés tulajdon, amely ténylegesen már egyfajta kollektív ter­melésen alapszik, csak társadalmi tulajdonná alakulhat át".

Hogy mindebben igaza volt-e Marxnak, azt mindaddig vitatni lehet, amíg létre nem jön a társadalmi tulajdonra és ezzel az egyéni termelők mindenirányú fejlődésére épülő társadalom. Csak két dolgot nem tehet egy tisztességes elemző ezzel kap­csolatban. Az egyik az a napjainkban általánosan elterjedt gya­korlat, amely azonosítja a Marx által felvázolt fejlődésperspektí­vával a megbukott államszocialista rendszereket, amelyek tár­sadalmi tulajdon és az egyéni termelők mindenirányú fejlődése helyett az ázsiai termelési mód új variánsát hozták létre. A má­sik pedig az, hogy e történelmi zsákutca gyakorlatára hivatkoz­va fensőbbségesen vagy bölcs rezignáltsággal utópiának nyil­vánítják a modern termelőerők fejlődéstendenciájára épülő, min­den egyén teljes és szabad fejlődését feltételező marxi kommu­nizmusfelfogást. Marx ugyanis, mint láttuk, ezt a fejlődéspers­pektívát szigorúan a tőkés termelés gazdasági-társadalmi elem­zéséből, a kapitalizmusnak a liberális teoretikusok által is kiemelt történelmi vívmányaiból vonta le, csak valóban történelmi jelle-gűeknek, tehát nem meghaladhatatlanoknak fogta fel e vívmá­nyok továbbfejlődését gátló termelési viszonyokat. Éppen a fent idézet 1877-es írásában szögezte le, hogy kritikusának állításá­val ellentétben az általa Nyugat-Európáról adott elemzés nem alakítható át „történelemfilozófiai elméletté a fejlődés általános útjáról, amelyet végzetszerűen meg kell tennie minden népnek, bármilyen történelmi viszonyok között éljen is".

Ma többnyire éppen azok hangoztatják Marxszal szemben az utópia vádját, akik az elmúlt évtizedekben az általa kategoriku­san visszautasított történelemfilozófiai elméletté és ezzel valóban utópiává változtatták felfogását, s az így értelmezett marxizmus­ban „utazva" könyvtárakat megtöltő műveket hoztak létre, anél­kül, hogy a Marx által elvégzett konkrét gazdasági-társadalmi ku­tatások volumenének ezredrészével is hozzájárultak volna a va­lóság új jelenségeinek megértéséhez. Pedig ezek az új jelensé­gek, beleértve a legutóbbi évtizedekben kibontakozó, a hagyo­mányos értelemben vett ipari termelést és fizikai munkát háttérbe szorító, a munka szellemi tartalmát döntő termelési tényezővé változtató modernizációt is, fényesen igazolták Marxnak több mint ötnegyed évszázaddal ezelőtti elemzéseit, melyeket főleg a Grundrissében fejtett ki. Ezek rezüméje ugyanis éppen az, hogy miközben a tőke a gépi berendezésen nyugvó termelésben az emberi munkát, erőkifejtést egy minimumra redukálja, megterem­ti a munka felszabadulásának anyagi előfeltételét. Egyfelől ugyanis a gazdagság megteremtése már sokkal inkább a munkaidő alatt működtetett, a tudomány és a technológia színvonalától függő hatóerőktől függ, semmint a munkaidőtől és az alkalmazott mun­ka mennyiségétől. A munkás mindinkább „őrzőként és szabályo­zóként" viszonyul a termelési folyamathoz, ahelyett, hogy „fő ágen­se" lenne. Másfelől ugyanez a tudományos és technológiai fejlő­dés megteremti a lehetőségét és egyben szükségszerűségét a társadalmi egyén kifejlődésének, ami – minthogy a munka szelle­mi tartalma vált döntővé – a termelés és a gazdagság alappillér­évé válik, ugyanis a valóságos gazdagság itt már „nem a szüksé­ges munkaidő redukálása azért, hogy többletmunkát tételezzen, hanem egyáltalában a társadalom szükséges munkájának egy minimumra redukálása, amelynek azután megfelel az egyének művészi, tudományos stb. kiképződése a valamennyiük számára szabaddá vált idő és létrehozott eszközök révén". Vagyis a való­ságos gazdagság „az egyéniségek szabad fejlődése", „valamennyi egyén kifejlődött termelőereje". Így maga a termelőerők fejlődé­se, az anyagi gazdagság minden eddiginél magasabb szint­jének megteremtése követeli meg minden egyén teljes és sza­bad fejlődését, ami már az egyes országok civilizációs szintje és a lakosságuk iskolázottságának színvonala közötti korreláción is lemérhető.

A Grundrisse vázolt kiegészítő elemzései alapján válik A tőke megállapítása, nevezetesen, hogy a tőkés rendszert meghaladó magasabb társadalmi forma „alapelve minden egyén teljes és sza­bad fejlődése" – szigorúan tudományos állítássá. Akik valóban elkötelezett hívei a liberalizmus legjobb hagyományainak, csak önmaguk ellenére, a felvilágosodásba visszanyúló gyökereik ön­gyilkos kitépésével tagadhatják meg a származási viszonyt attól az elmélettől, amely minden egyén teljes és szabad fejlődésének megvalósítását tűzte zászlajára. Láttuk, hogy korunkban ennek megvalósítása korántsem pusztán morális kötelesség, még ke­vésbé az elmúlt századok egyenlőség eszméjének tett enged­mény, mint szintén állítani szokták, hiszen Marxnál az egyének teljes és szabad fejlődése az osztálymeghatározottságokba zárt­ság uniformisának levetését, minden eddiginél nagyobb szemé­lyes, egyéni különbségek kialakulását tételezi fel.

Marx még az elosztási viszonyok vonatkozásában is a szük­ségletek szerinti részesedésről beszélt, nem pedig az_egyenlő elosztásról, mint a kommunista utópiák szerzői. Marcuse zseni­ális elemzései tudatosították azt a mindnyájunk által érzékelt ta­pasztalatot, hogy éppen a modern kapitalizmus tömegtársa­dalmai teremtették meg a végletekig manipulált, a standar­dizált igények sztereotípiáiba zárt, perspektíva nélküli „egy­dimenziós embert", újabb bizonyítékot szolgáltatva arra, hogy a tőkés termelési viszonyok alkalmatlanok a termelőerők fejlett­ségének megfelelő gazdag személyiség kibontakoztatására.

Az államszocializmus csődjének tapasztalatait, tanulságait le­vonva nem szabad szem elől tévesztenünk azt sem, hogy a mo­dern kapitalizmus úgynevezett fogyasztói vagy jóléti társadalmai is csődbe jutottak, minden bizonnyal éppen azért, mert nem tud­ták megteremteni sem a gazdagság, sem a szabadság korunk­nak megfelelő emberi tartalmát. Ehhez ugyanis olyan demok­ráciára van szükség, amely mindenki személyes ügyévé, dolgává teszi a társadalmi jólét és a szabadság fejlesztését, irányainak, tartalmának meghatározását, ami tőkés tulajdonvi­szonyok között lehetetlen. Ahogy Lincoln mondta: „A demokrá­cia: kormányzat a népnek, a nép számára, a nép által." S ahogy ezzel egybecsengően Marx írta az általa és valódi követői által politikai paradigmának tekintett párizsi kommünről: ez „a nép saját társadalmi életének a nép által a nép számára történő új­rakezdés volt". Bizony, a közvetlen demokrácia gondolata Marx­nál szintúgy a legforradalmibb polgári tradíciók folytatását jelen­ti. S ebben a vonatkozásban még nemzetközi rangú hazai szer­zőkre is hivatkozhatunk a polgári demokrata Bibó István és a marxista Donáth Ferenc ugyancsak egymásra rímelő elképze­léseiben, mint ezt Miszlivetz Ferenc fejtette ki a Kritika 1993/4-es számában. Alig néhány évvel ezelőtt a haladó polgári gon­dolat legjelentősebb élő hazai képviselője, Konrád György szá­mára is természetes volt, hogy az államszocializmussal szem­ben ne a tőkés viszonyokra épülő polgári demokrácia, hanem az önigazgató szocializmus alternatívájára hivatkozzék. Idézzük csak fel Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című, Szelényi Ivánnal közösen írt művének konklúzióját:

„Tanulnunk kell tehát az államszocialista társadalmak kritiká­jából, de nem azért, hogy elvessük a szocializmus eszméjét. Legfontosabb soron következő feladatunk, hogy munkálkodjunk a szocializmus egy alternatív modelljének az elméletén… az ál­lamszocializmus szociológiai kritikájával hozzá kívántunk járul­ni egy új, önigazgató szocializmus elméletéhez, mely nem újraelosztó, központi tervező apparátus körül szerveződő osz­tály uralma, hanem a 'közvetlen termelők szabad társulása'."

Meggyőződésem szerint a magyar társadalom világtörténel­mi lehetőséget mulasztott el, amikor az 1956-os munkástanács­ok hagyományát is ignorálva, nem ezen az úton indult el egy valódi rendszerváltás felé. Az emberek túlnyomó részét jellem­ző, a gazdasági kibontakozásnak is legfőbb akadályát jelentő politikai közömbösség, érdektelenség is ennek az újabb, a Ká­dár-rendszer depolitizáló törekvését folytató, történelmi zsákut­cának a következménye. Ám Eörsi Istvánnal együtt magam is úgy vélem, hogy a „közvetlen demokrácia ügyében a történe­lem még nem mondta ki az utolsó szót".

A közgazdasági, szociológiai vagy politológiai eredetű definíci­ókkal leírt világrendszer-teóriák a történettudomány kulcskérdé­seire keresik a választ, kísérletet tesznek az emberi történelem maximálisan átfogó, szintetikus értelmezésére, egyúttal pedig hátteret és összehasonlítási alapot teremtenek a specialisták számára. Az Eszmélet láthatólag nagy súlyt fektet a témakör elemzésére: fennállása óta, 26 számában összesen 15 tanul­mányt és 2 kislexikon-cikket közölt (felerészt külföldi szerzők tol­lából), melyek a Föld gazdasági-politikai régióival, illetve ezek egymással fenntartott kapcsolatával foglalkoznak, avagy a gaz­dasági fejlődés lehetőségeit vizsgálják. Az említett írásművek -a lap arculatából következően – elsődlegesen baloldali teoreti­kusok nézeteit tükrözik, ám a különböző elméletek között nem feltétlenül uralkodik összhang; mivel a külföldi és hazai cikkírók személyes vagy sajtó útján történő kapcsolattartása nehezen biztosítható, a tanulmányok jelentős hányada nem számíthat szakértői reagálásra (igaz, a hazai szerzők is inkább kívülálló kutatókkal, mintsem egymással folytatnak vitát az Eszmélet ha­sábjain). E recenzió célja az eltérő teóriák rendszerbe foglalá­sa, egyúttal pedig bizonyos kutatási területek jelentőségének ki­emelése.

Régió-fogalmak

A világrendszer tagolásában a legtöbb szerző a gazdasági in­terakciókból indul ki. Peter Gowan¹ véleménye szerint az orszá­gok három alaptípusba sorolhatók (centrum, félperiféria és pe­riféria) annak alapján, hogy melyikük milyen technológiai szin­ten termel, s hogyan rendelődik alá a legfejlettebb övezeteknek. A félperiféria egyik modelljét a távol-keleti „sikerországok" má­sodik vonalú termelésében látja, míg a másikat alvállalkozói stá­túszként határozza meg (példa erre az 1945 utáni osztrák-NSZK viszony). A perifériális állapot megmutatkozhat a multinacioná­lis cégek gépezetébe való integrálódásban („támaszpont"-stá-tusz), avagy egy centrumállam parazita jellegű, a perifériális ál­lam erőforrásait elszívó dominanciájában (USA és Mexikó). Ha­sonló hármas csoportosítás figyelhető meg Szegő Andreánál² , Marco Bonzionál³ és Giovanni Arrighinél⁴ (a séma eredetét Immánuel Wallerstein időközben továbbfejlesztett – más oldal­ról pedig hevesen bírált – teóriája képezi). Arrighi hangsúlyoz­za, hogy az egyes régiókat az árucserén kívül a tőke és a mun­kaerő áramlata is összeköti. A gazdaságelvű világrendszer-el­méletet legrészletesebben és legátfogóbban Andre Gunder Frank⁵ , illetve Barry K. Gills⁶ fejti ki, ők azonban nem élnek a félperiféria fogalmával: a centrum és a periféria mellett a hátor­szágnak nevezett területekkel egészítik ki világrendszerüket. Szintén hiányzik a félperiféria-gondolat Tamás Pál⁷ tanulmányá­ból, de periféria osztályozásának egyik kategóriája, a „kiegyen­súlyozott periféria", bizonyos mértékig megfeleltethető ennek. Tamás a „kiegyensúlyozott periféria", Wallerstein⁸ pedig a fél­periféria maghatározásánál nemcsak a vizsgált országok belső társadalmi-kulturális sajátosságaira is.

Az utóbbi megközelítés elvezet a „régió" terminus egy más jel­legű értelmezéséhez. Krausz Tamás⁹ , Niederhauser Emil¹⁰ és Bodács Emil¹¹ Kelet-, illetve Közép-Európa definiálásánál és jel­lemzésénél szinte kizárólagosan a szociálstruktúrára, a politikai mechanizmusokra és a vallási-kulturális elemekre összponto­sítanak; problematikusnak tekinthetjük, hogy például a felsorolt társadalmi sajátosságok, melyek alkalmasak az európai cent­rum és az Elba-Lajta-vonalon túl fekvő övezet elkülönítésére, nem határolják el egyértelműen Kelet-Európát Ibériától és Dél­Itáliától (az idevágó komparatisztikai irodalom bővítése felettébb kívánatos). Megemlítendő egyúttal, hogy Arrighi mindkét régiót Európa félperifériá.jaként osztályozza, míg Bodácsnál és Nieder-hausernél Kelet-Európa a nyugat-európai centrum perifériájaként jelenik meg. Másfelől az itt tárgyalt régió-értelmezés mutatóit használja a szakirodalom az egy országon belül található, elté­rő tulajdonságokkal bíró területek leírására, melyeket szintén régió névvel szoktak illetni; az utóbbi esetben célszerűbb a „szubrégió" kifejezés alkalmazása.

Visszatérve a gazdaságcentrikus kategorizálásra, a különbö­ző szerzőknél szereplő azonos kifejezések értelme igen gyak­ran élesen eltér egymástól, így az egységes terminológiai rend­szer megalkotása jókora lépéssel vinné előbbre e tudományág fejlődését. A probléma érzékeltetésére elegendő néhány példa: a fejlett elektronikai stb. iparral rendelkező Tajvan és Dél-Korea Gowannál és Arrighinél a félperifériához tartozik (Arrighi ide so­rolja a függetlenségét frissen elnyert, agrár-monokultúrás Ghánát is!), ugyanakkor Tamás Dániával és Hollandiával együtt a perifé­riához sorolja őket, miáltal a periféria-terminus még differenciá-latlanabbá válik, mint a „harmadik világ" fogalma. Wallerstein az 1914-es Oroszországot – ipari kapacitása, városi humán infrast­ruktúrája és fegyveres ereje alapján – félperifórikus helyzetűnek minősíti, bár a cári birodalom egyértelműen agrárexportőrként és tőkeimportőrként kapcsolódott be a világgazdaságba.

(Arrighi szerint a félperiféria a perifériával folytatott kereskede­lem által tesz szert nettó profitra, de ennek kevés jele tapasztal­ható az Orosz Birodalom esetében – amennyiben egy államhatá­rain belül fekvő elmaradott övezetet nem tekintünk perifériának, mely megközelítés viszont ellentmond a hagyományosan orszá­gok közötti viszonyokat vizsgáló világgazdasági elméleteknek.)

Törökország és Mexikó Gowan szemében az USA perifériáját képezi (mégpedig igen kedvezőtlen státuszban), ugyanakkor Arrighi csoportosításában a félperiférián láthatjuk őket – némi­leg meglepő módon Jamaica, Costa Rica, Izrael, Dél-Afrika és Hongkong társaságában. Arrighi kísérletet tesz Latin-Amerika államainak differenciált vizsgálatára, Tamás ellenben az egész térséget a perifériára helyezi.

A centrum jellemzőinek ismertetését általában a szűkszavú­ság hatotta át, ugyanakkor igen alapos elemzéseket találtunk az említett írásművekben a félperiféria, a periféria és a hátor­szág mibenlétéről. Bonzio így definiálja a félperifériát: „Olyan országokról van szó, amelyek a tőke centrifugális hatása követ­keztében megőrizték (vagy megszerezték) speciális funkcióju­kat a munka tőkés megosztásának keretében, s ezáltal fokoza­tosan stabilizálódnak a tőkés világgazdaságban"¹² -'szemben a „leszakadás", a „leértékelődés" által fenyegetett perifériával.

E perifériameghatározás egybevág Gunder Frank hasonlatá­val, melyben a mai Fekete-Afrika a centrum által kifacsart cit­romként jelenik meg (további példák: Északkelet-Brazília, Bang­lades, Közép-Amerika). Arrighi találóan fogalmazza meg a félperiferiális országok alapvető fejlődési dilemmáját: a periféri­ához képest „több profitot halmoznak fel annál, mint amennyi a nemzetközi munkamegosztásban való hosszú távú részvételhez minimálisan elég, ám keveset ahhoz, hogy felzárkózzanak a cent­rum országainak állandósult gazdasági szintjéhez¹³ ". A felsorolt meghatározások hozzásegítik a kutatót az olyan államok kate­gorizálásához, melyek nem illenek bele a differenciálatlan peri­féria-képbe.

A „kis tigrisekének szerzőink többsége figyelmet szentelt, ám például a közel-keleti régió olajexportőr arab országairól gyakor­latilag nem esett szó. Szaúd-Arábia, Kuvait, Omán vagy Bahrein világgazdasági integráció szempontjából perifériának minősül, amennyiben az egyoldalú nyersanyagszállítás-késztermék­behozatal viszonyt szemléljük.¹⁴ Másfelől, az exportált nyers­anyag magas ára és többé-kevésbé biztos piaca lehetővé teszi a fenti államoknak, hogy jelentékeny külföldi beruházásokat lé­tesítsenek, a „harmadik világ" átlagához képest magas életszín­vonalat biztosítsanak lakosságunknak, s viszonylag független külpolitikát folytassanak. (A Washington és Riyad közötti rend­kívül szoros kapcsolat dacára a szaúdiak évtizedekig hatalmas összegeket áldoztak arra például Fekete-Afrikában, hogy Izrael befolyását visszaszorítsák.) Sőt, miként az „olajsokk" megmu­tatta, gazdaságilag is képesek (legalábbis ideiglenesen) haté­konyan képviselni érdekeiket a centrummal szemben.

Gunder Frank, Bonzio és Arrighi mellett Tamás Pál nyújt átfo­gó definíciót a perifériáról: „Gyengén fejlett gazdaságok, alacsony technológiai szintekkel, munkaerőintenzív termékekkel, szerke­zetük a központokéhoz képest kevéssé diverzifikált, életszínvo­naluk és életminőségük alacsonyabb, kulturális importőrök is. Társadalomszerkezetük széttöredezett, fontos intézményeik hi­ányoznak, világképük saját miliőjükben reked."¹⁵ Az ismertetés egyedüli gyenge pontja, hogy nem fedi le teljesen azt a térsé­get, melyet szerzőnk periféria névvel illet, hanem csak a nála szereplő „kiegyensúlyozatlan perifériára" vonatkozik. (Az ellent­mondásra maga Tamás hívja fel a figyelmet, midőn így ír: „A pe­riféria-lét a nemzetközi helyzetben azonban nem jelent automa­tikusan gazdasági elmaradottságot."¹⁶ Ausztrália, Új-Zéland, Ka­nada „nyersanyagszállítóként és agrártermelőként is lényegében a központ foglalkoztatottsági szintjét és jövedelemskáláját tud­ták társadalmuk számára biztosítani".¹⁷ Tamás kiemeli, hogy a „perifériák alacsony fajlagos értékű termékek exportőrei, nyers­anyag- és félkésztermék-kiszállítók és berendezésimportőrök"¹⁸ , továbbá egymással lényegében csak a centrum közvetítésével kerülnek gazdasági kapcsolatba. A hátország fogalma csupán Gunder Frank és Gills tanulmányában szerepel, a következő jel­lemzéssel: „A hátországba a centrum kizsákmányoló osztályai nem hatolnak be közvetlenül, azonban az mégis rendszerszerű kapcsolatban áll a centrum-periféria zónával és annak felhalmo­zási folyamatával…. olyan természeti erőforrásokat, többek kö­zött emberi munkaerőt tartalmaz, amit a centrum-periféria fel­használ…. népei nincsenek teljes mértékben és intézményesen alárendelve a centrumnak a többletértékelvonás tekintetében. Azaz: bizonyos fokú társadalmi autonómiát tartanak fenn. Mihelyt egy hátországbeli nép politikai módon rendelődik alá a centrum gyakorolta elvonásnak, elkezdődik a 'periferizáció' folyamata."¹⁹ (Gunder Frank megemlíti, hogy Wallerstein értelmezésében a „hátország a világrendszerhez képest külsődleges régiót jelent".) Hozzáfűzhetjük azonban a definícióhoz, hogy a Föld bizonyos régiói évszázadokon át minimális kapcsolatot sem tartottak fenn az eurázsiai-arfikai világrendszerrel, s így komolyan mérlege­lendő Wallerstein felfogása, aki a tényleges világgazdasági rend­szer kiépülését Amerika meghódításától számítja (ellenkező esetben egy trikontinentális övezetet azonosítanánk, némileg Európa-centrikusan, az emberlakta Földdel). A prekolumbiánus Amerika nem illik bele Gunder Frank centrum-periféria-hátor­szág (CPH)-képletébe, s esetleg önálló világrendszernek is fel­fogható. Másfelől, a politikai alárendelődés megelőzheti a gaz­dasági dependenciát, sőt attól függetlenül is érvényesülhet (lásd bizonyos fekete-afrikai gyarmatok; orosz és szovjet hódítások Kelet-Európában).²⁰

Összefoglalásul megállapíthatjuk, hogy a világrendszer átfogó leírásához sem a centrumra és perifériára korlátozódó duális, sem pedig a CPH-elvű, illetve centrummal, félperifériával és perifériá­val számoló trilaterális képlet nem tűnik elégségesnek, hanem a felsorolt négy fogalom mindegyikét önálló és szerves alkotóelem­nek tekinthetjük a túlságos felaprózódás veszélye nélkül.

A világrendszer kialakulása és belső feszültségei

Gunder Frank koncepciója szerint a világgazdaságTrendszer körülbelül 5000 éve létezik, s megszületését az egyiptomi, me­zopotámiai és elő-indiai civilizációk kapcsolatba kerülése tette lehetővé. E felfogás, eltérően a korábbi nézetektől, a XVI. szá­zad előtti kor CPH-elvű tanulmányozása felé is utat nyitott. Gunder Frank megállapítja, az egységes világazdasági rendszer kiépülése mindmáig nem vezetett az egész földre kiterjedő egy-központú politikai birodalom létrejöveteléhez, s elutasítja a „vul­gáris" gazdasági determinizmust:,a gazdasági láncolat nem fel­tétlenül szabja meg „az illető felhalmozási mód ideológiáját és politikai apparátusát".²¹ Szerzőnk hangsúlyozza, hogy a világ­rendszer fejlődését kezdettől fogva a tőkefelhalmozás folyama­tos és kumulatív folyamata hajtotta előre. A politikai terjeszke­dést is a gazdasági haszon elve motiválja, a politikai és ideoló­giai elemeknek Gunder Frank csak félautonóm szerepet tulaj­donít. Egy terület addig vonzó a hódító számára, amíg leigázá­sa rentábilis; ellenkező esetben a nagyhatalom idejében sorsá­ra hagyja.

A politikai és gazdasági tényezők függetlenségének, illetve prioritásának kérdésére érdemes különös figyelmet fordítani. Bár e motivációk, miképpen Gunder Frank hangsúlyozza, szorosan összefonódnak, bizonyos államok és társadalmak esetében az expanziós külpolitikában a várható profit csak korlátozott szere­pet játszott. Mi több, nem csupán gazdasági okok válthatnak ki politikai lépéseket, hanem merőben kül-, katona-, sőt belpoliti­kai célkitűzések is messzemenően irányt (például kényszerpá­lyát) szabhatnak magának a gazdasági fejlődésnek. Gondoljunk itt Nagy Péter vagy Mohamed Ali reformjaira! A XIX. századi ja­pán modernizációt sem belső vagy külső gazdasági tényezők indították be, hanem a katonai fenyegetettség érzése.²²

A történelem iróniája továbbá, hogy az ún, államszocialista rendszerek – Marx elveit talpáról fejére állítva – a gazdasági éle­tet (kevés kivétellel) a politika szolgálóleányaként kezelték. A „klasszikus" és a fasiszta olasz imperializmus, vagy az afganisz­táni háború magyarázata meglehetősen kívül esik a racionalitás és rentabilitás birodalmán, s valószínűleg meghatározó mérték­ben a nagyhatalmi presztízsféltésben rejlik. Japán 1945 utáni sikerei elválaszthatatlanok a kritikus periódusban nyújtott ame­rikai segítségtől, pedig egy lehetséges vetélytárs támogatása aligha nevezhető gazdasági érdeknek (a State Department vi­szont nagyobb veszélyt látott Japán válságba süllyedésében).

A centrum – (fél)periféria viszonyt szerzőink eltérően értéke­lik. A „pesszimisztikus" szemlélet hívei Gunder Frank, Bodács Emil, Szegő Andrea, Kapitány Ágnes és Kapitány Gáber.²³ ők úgy vélik, a centrum a periféria elmaradottságának tartósításá­ban érdekelt, így a függőség közvetlen okozója (lehet) az alul-fejlettségnek; a fejlett világ a perifériát pusztán kizsákmányolandó objektumnak tekinti. Minderre a gyarmatosítás története bősé­ges bizonyítékkal szolgált, a Kapitány-szerzőpáros azonban a koncepciót – némi túlzással – az 1848-as Európára is kiterjesz­ti: az akkori szabadságmozgalmak, úgymond, „proletár nemze­tek harcai voltak a tőkés centrumok ellen".²⁴ Az osztrák-magyar és osztrák-olasz konfliktusra még ráillik a definíció, ám Oroszor­szágot aligha érezhetjük „tőkés centrumnak", a szerb, román, szlovák felkelőkről nem is beszélve.

Kedvezőbb képet alakít ki a periféria esélyeiről Marco Bonzio („egyáltalán nem a periféria nyomora a centrum fejlődésének alapvető feltétele"),²⁵ Arrighi („vitatható feltevés az, hogy a cent­rum-periféria kapcsolatok kizárólag egyenlőtlen cseréből áll­nak")²⁶ és Balogh András,²⁷ aki hangsúlyozza a „kis tigrisekének nyújtott nagy nyugati segítséget. Tamás Pál Furtado és Sunkel nézetét említi, akik nem mondanak le a „periféria megújulási, fej­lődési potenciáljáról".²⁸

Zalai²⁹ cáfolja Wallerstein ama koncepcióját, miszerint a cent­rum sikere csak a periféria helyzetének romlásából következ­het. E szerzőcsoport nézetei különösképpen a perifériáról a félperifériára kerülő országok útjának elemzését segítik elő.

Létezik- e fejlődés?

A tanulmányok a felzárkózás esélyeiről háromféle felfogást fogal­maznak meg. Gunder Frank és Arrighi stabilnak, arányaiban ál­landónak látják a világrendszert, melyben az országok túlnyomó többsége nem lép ki jövedelmi zónájából, illetve a státuszváltoz­tatást más állam(ok) ellenkező irányú mozgása egyenlíti ki. Gunder Frank szerint a történelem folyamán sorozatos helycserék zajla­nak le a CPH-zónákon belül (semminemű vezető pozíció nem áll fenn örökké), ám a világ hármas megoszlása változatlanul fenn­marad. E szituáció nyomán vonja le következtetését Arrighi: a fejlődés – illúzió. (Más kérdés, hogy a Balogh András által felso­rolt mutatók – például egy főre jutó össznemzeti termékérték, is­kolázottság szintje, gyermekhalandóság – globális mértékben is egyértelműen javultak az évszázadokkal korábbi állapotokhoz képest; Anglia az ipari forradalom idején szuperhegemonikus he­lyet foglalt el a világrendszerben, ugyanakkor lakosainak nem biz­tosított a maihoz mérhető életkörülményeket.)

Zalai K. László, Balogh András, Ernest Mandel³⁰ és Tamás Pál kiemeli a sikeres modernizációkat, bár némileg eltérő szemlé­lettel: Mandel az NSZK és az 1945 utáni Japán élre törését szá­mottevően a technológiaimporttal magyarázza, míg Tamás sze­rint a XX. század fejlett technológiája inkább akadályt képez a felzárkózni akarók számára. Zalai hisz a centrum gyarapodásá­ban, s éles kritikának veti alá Wallerstein teóriáját, mely a cent­rum-periféria viszony végletes kiéleződésétől az osztálykülönb­ségeket felszámoló forradalmat „reméli". Wallerstein, John Ross³¹ és kisebb mértékben Gunder Frank a „pesszimista" koncepció hívei, akik a fejlődésben fokozódó marginalizálódást és elsze­gényedést fedeznek fel a periféria oldalán.

Ross tanulmányával érdemes külön is foglalkozni. Állítása sze­rint 1960-1988 között megnégyszereződött azon országok szá­ma, melyekben az egy főre jutó bruttó nemzeti termék abszolút mértékben csökkent (sajnálatos módon egyéb mutatókkal nem él). A differenciálatlan szemlélet következtében egyaránt hanyatló országnak minősül Haiti, Mali, Szomália, Szaúd-Arábia, Líbia, Kuvait és Dél-Afrika, nem tartozik viszont e kategóriába Csád, Afganisztán, Guinea és Burundi az 1960-1970-es periódusban. Szerzőnk a kontinensek fejlődéséről, illetve hanyatlásáról is be­számol, így például Ázsia rendkívül gyors gazdasági növekedé­sét említi – Japánnal, Tajvannal, Nepállal, Laosszal együttvéve. Ennek kapcsán utalhatunk arra a körülményre, hogy a világrend­szer-irodalom rendszerint erősen kötődik a politikai határokhoz és országokban „gondolkozik", pedig például a Szovjetunió, Kína, India, Indonézia és Brazília egyes szubrégiói között rendkívüli­ek a fejlettségi különbségek (a szerzők közül Gunder Frank ké­pez kivételt).

Gunder Frank „helycsere-elmélete" alkalmasabbnak tűnik a centrumon belül lejátszódó mozgások értelmezésére, mint Wallerstein „szűkülő oázis"-koncepciója. 1880 és 1980 között Anglia fokozatosan hátrább került a fejlett országok rangsorá­ban, míg. az Egyesült Államok, Németország és Japán az élre tört; az 1970-es évektől fogva viszont az USA veszít teret Ja­pánnal és az NSZK-val szemben, amint azt Szegő Andrea szemléltetően ábrázolja. Figyelemreméltó probléma, hogy amíg számos kutató a centrum és a periféria közötti, az utóbbira néz­ve deficites kereskedelmet kizsákmányolásként jellemzi, vajon beszélhetünk-e hasonló viszonyról az iparcikkeket exportáló Ja­pán s az őt nyersanyagokkal (is) ellátó Amerika között?

Andre Gunder Frank kételkedik a „kis tigisek" sikereinek le-másolhatóságában („a világpiac nem tudná felvenni egy Kína méretű Hongkong exportját"³² ), s úgy véli, az említett államok­ban kezd megtörni a dinamikus fejlődés üteme. Arrighi szerint pedig a félperiféria által elért eredmények gátolják más, perifé­rikus országok felzárkózási törekvéseit. A „kis tigrisek" jelenlegi exportnehézségei azonban nem egyedül a centrum protekcio­nizmusából következnek, hanem a periféria oldaláról is szem-lélhetők: a „sárkányok harmadik nemzedéke" (Malaysia és Thai­föld) alacsonyabb béreket fizetve egyre komolyabb vetélytárssá emelkedik, éppen annak a mechanizmusnak a segítségével, amely Dél-Koreának, Tajvannak, Szingapúrnak, Hongkongnak tette lehetővé a betörést bizonyos japán iparágak piacaira (a lép­csősor utolsó fokát maga Japán képezi, hiszen az itteni bérek még mindig elmaradnak a nyugati keresetek mögött). Másfelől a „második generációs sárkányok" maguk is számottevő beru­házásokat létesítenek Malaysiában és Thaiföldön, hasonló (bár mérsékeltebb) szerepet játszva az utóbbi országok gazdasági életében, mint korábban Japán (és az USA) a tajvaniban, kore­aiban stb.

Alternatív fejlődési stratégiák

Gunder Frank, Balogh András és Szegő Andrea egyaránt meg­határozó tényezőként említi a „kis tigrisekének adott centrum­támogatást a „take-off" periódusában. (Tamás Pál is úgy találja, lényeges, hogy „az adott történelmi pillanatban a központokban hogyan vélekedtek az adott periférián megfogalmazódó progra­moknak a központ számára kívánatos voltáról".³³ ) Sőt, Szegő Andrea egyenesen így fogalmaz: „gazdaságuk minden szekto­rát döntően meghatározta a külföldi működő tőke",³⁴ „nem Dél-Korea helyes világgazdasági alkalmazkodási politikája a magya­rázat, hanem az, hogy Dél-Koreában a japán (és részben az amerikai) tőke sikeresen alkalmazkodik – önmagához."³⁵ A kül­földi tőke befolyása Thaiföldön és különösképpen Malaysiában még kiterjedtebb, s az 1980-as években felfuttatott elektronikai ágazatok működtetése nélküle valószínűleg még évtizedekig tel­jesen megoldhatatlan lesz. Mégis, a modern szektorokat mono­polizáló külföldi tőke korántsem feltétlenül a fejlődés ösztönző­je, amennyiben az érintett ország állami és egyéb intézményei nem hajtanak végre bizonyos, a modernizálásban létfontossá­gú intézkedéseket – a negatív példát többek között Mexikó, Bra­zília, a századforduló Oroszországa és egyes fekete-afrikai ál­lamok szolgáltatják.

A tőkebeáramlás irányára és jellegére a perifériális átfam (oly­kor) képes pozitív hatást gyakorolni, amennyiben politikája nem a duális társadalomszerkezet kialkítására, hanem a lakosság al­sóbb rétegeinek (mindenekelőtt oktatás útján történő) integrálá­sára törekszik. Az első esetben, miként Trockijt idézve Mandel említi, az országban egymás mellett él a modern és a rendkívül elmaradott tradicionális szektor, míg a másodikban nem csak egy szűk elit részesül hosszú távon a prosperitásból. A „kis tigrisek" munkaügyi lépései a bérek leszorításához és a szakszerveze­tek (gyakran brutális) meggyengítéséhez vezettek, de nem tar­tósították a tömeges szakképzetlenséget, mely a modernizáló­dás egyik legfőbb akadálya. 1978-ban a GNP-ből az oktatásra fordított összeg arányát tekintve a világranglistán Szingapúr a 33., Malaysia a 44., Dél-Korea a 76. helyen állt, míg Burma, Thai­föld, India, a Fülöp-szigetek, Pakisztán, Banglades és Indoné­zia a 101. és a 127. között. Az oktatás jelentőségére Balogh And­rás is felhívja a figyelmet. Másfelől a szó szoros értelmében vett éhbérek és a rendkívül hosszú munkaidő tette versenyképesssé ezekben az országokban a „take-off" periódus idején a munkaerőigényes ágazatokat, melyek nagyobb foglalkoztatott­ságot teremtettek a tőkeintenzív vállalkozásoknál, szintén elő­segítve a szociális integrálódást. Végül pedig Tajvanon és Dél-Koreában a prosperitás – nem pedig latin-amerikai stílusú vál­ság – járult hozzá a diktatúrák felszámolásához.

Gunder Frank és Pinochet valószínűleg egyaránt tévedett, ami­kor úgy vélte, a chilei, argentin stb. neoliberális-monetarista rezsimek Dél-Koreát igyekszenek másolni. Latin-Amerikában az ortodox módon felfogott neoliberális doktrínát nem „betegség­megelőző" irányelvrendszernek, hanem válságkezelési modell­nek tekintették. A költségvetési deficit mérséklése nevében pél­dául az infrastruktúrán és az oktatáson takarékoskodtak, a tár­sadalom alsó kétharmadának leszakadását pedig elkerülhetet­len végzetnek fogták fel. Míg a „kis tigrisek" fejlődése bizonyos értelemben a „nulláról indult", a latin-amerikai (és kelet-európai) gazdaságok csak egy mind súlyosabbá váló strukturális válság hatására, annak (és az eladósodásnak) terhét már az indulás pillanatától magukkal hurcolva kísérelték meg követni a távol­keleti példát. (A „sikerországok" és Japán egyébként sem az im­portliberalizálást, sem a protekcionizmust nem abszolutizálták, így módjukban állt mind új ágazatok kifejlesztése, mind – az ex­portorientáltság következtében – a versenyképesség megőrzé­se.) Szegő Andrea rámutat az IMF által előírt stabilizációs prog­ramok latin-amerikai hatására" „A keserű pirulát ugyan minde­nütt lenyelték, de a kibontakozásnak még a távoli reménye is szertefoszlott",³⁶ „a fejlett régió óriási jövedelmet szív el az adó­soktól".³⁷

Balogh András véleménye szerint a világgazdasági verseny­ben hátrányos helyzetbe kerültek azok az ázsiai országok (In­dia, Pakisztán, Burma, Banglades), melyek nem részesültek je­lentékeny külföldi segélyben és tőkebefektetésben, a kelleténél kisebb súlyt helyeztek az infrastruktúra és a közoktatás fejlesz­tésére, nem ösztönözték következetesen a magánkezdeménye­zést, valamint rugalmasabb munkaügyi politikát folyattak. A Fü­löp-szigetek, Dél-Vietnam és Laosz szemléltetően példázza, hogy az igen nagy összegű nyugati segély sem gyakorol kedve­ző hatást a társadalmi-gazdasági viszonyokra, amennyiben szin­te kizárólagosan az elit gazdagságát gyarapítja, elmélyítve a szo­ciális különbségeket. Mindamellett az országcentrikus megkö­zelítés, a belpolitikai mozgások figyelmen kívül hagyása téve­dés volna: Li Szin Man dél-koreai vagy Csang Kaj-sek kínai ural­ma sokkal inkább Ngo Dinh Diem vagy Ferdinand Marcos kor­rupt diktatúrájával hozható párhuzamba, mint a koreai Pak Csöng Hi-juntával avagy a tajvani Kuomintang-rezsimmel.

Arrighi a periféria felzárkózási stratégiáit két alaptípusra oszt­ja: a kirekesztés elleni sikeres harc eredményeképpen az ország specializált formában, intenzív fokon kapcsolódik be a világkeres­kedelembe, míg az árat a bérek lenyomásával, a külföldtől való függés fokozódásával fizeti meg; a kizsákmányolás elleni autar­chies, protekcionista törekvések viszont a piacokról és az inno­vációkból való kirekesztődéssel járhatnak.

Balogh András kiemeli, hogy az autarchiát szorgalmazó or­szágok végül a külkereskedelem helyett a dependencia sokkal negatívabb formájának elfogadására kényszerültek: kölcsönfel­vételre és állandósuló segélykérésre. Az Arrighi által utóbb em­lített modellről szólva kiemeli, hogy az még a hatalmas Kína ese­tében sem bizonyult alkalmazhatónak, a Szovjetunió pedig nem tudott alternatív „szocialista világrendszert" létrehozni.

Jegyzetek

¹ Peter Gowan: A fejetlenség hegemóniája. Az euro-atlanti szerveze­tek szerepe Kelet-Közép-Európában. Eszmélet, 26. sz.

² Szegő Andrea: Világgazdasági függés, eladósodás, válság. Eszmé­let, 1. sz.

³ Marco Bonzio: Az Öböl és az imperializmus. Gondolatok és feltevé­sek a kapitalista termelési mód jelenlegi fejlődési szakaszáról. Eszmé­let, 15-16. sz.

⁴ Giovanni Arrighi: A fejlődés illúziója. A félperiféria koncepciójának megújítása. Eszmélet, 15-16. sz.

⁵ Andre Gunder Frank: Demokráciaárusítás az antidemokratikus pia­con. Eszmélet, 11-12. sz.

⁶ Barry K. Gills – Andre Gunder Frank: A felhalmozódás felhalmozó­dása. Eszmélet, 11-12. sz.

⁷ Tamás Pál: Függőség és állami szerepvállalás. A globális perifériák államának mozgásteréről. Eszmélet, 18-19. sz.

⁸ lmmanuel Wallerstein: A XX. századi szocialista kísérletről. Eszmé­let, 8. sz.

⁹ Krausz Tamás: Kelet-Európa konzervatív forradalmai. Eszmélet, 4.sz.

¹⁰ Niederhauser Emil: Európaiság – tegnap és ma. Európa történelmi és geopolitikai fogalmának változásai. Eszmélet, 15-16. sz.

¹¹ Bodács Emil: Európaiság – tegnap és ma. Európa történelmi és geopolitikai fogalmának változásai. Eszmélet, 15-16. sz.

¹² Bonzio, 99.

¹³ Arrighi, 150.

¹⁴ Az Öböl menti államokra emellett a szakképzett és szakképzetlen munkaerő nagyarányú importja, illetve a társadalomszerkezet középko­ri elemeinek szívós továbbélése jellemző.

¹⁵ Tamás, 190.

¹⁶ Tamás, 196.

¹⁷ Tamás, 196.

¹⁸ Tamás, 190. – A „kis sárkányok" exportcikkei közé tartoznak a gé­pek, elektromos berendezések, híradástechnikai és számítástechnikai eszközök, melyek Japánban is piacra találnak.

¹⁹ Gills-Gunder Frank, 212.

²⁰ Ennek ellenkezője: a modern Szíria, Líbia és Algéria kül- és kato­napolitikai téren egyértelműen NATO-ellenes vonalat követett, míg gaz­daságilag nem szakították meg nyugati kapcsolataikat. Hasonló kettős kötődés mutatkozik az 1970-80-as években Kelet-Európában: a szovjet politikai fennhatóság dacára fokozatosan kialakult a Nyugattól való gaz­dasági függés.

²¹ Gills – Gunder Frank, 230.

²² Sokatmondó a reformprogram jelszava: „Gazdag ország, erős had­sereggel."

²³ Kapitány Ágnes – Kapitány Gábor: Hová mégy, Kelet-Európa? Esz­mélet, 4. sz.

²⁴ Kapitány Á. – Kapitány G., 7. – A „proletár nemzet" kifejezés Gentile óta használtatik, nem feltétlenül baloldali interpretációval.

²⁵ Bonzio, 98.

²⁶ Arrighi, 146.

²⁷ Balogh András: Integráció és felzárkózás. Eszmélet, 23. sz.

²⁸ Tamás, 194.

²⁹ Zalai K. László: A valóság mítosza. Wallerstein haladás-k'ritikájá-nak szemléleti-módszertani fogyatékosságairól. Eszmélet, 15-16. sz.

³⁰ Ernest Mandel: Egyenlőtlen fejlődés. Eszmélet, 25. sz.

³¹ John Ross: Növekvő világszegénység. Eszmélet, 15-16. sz.

³² Gunder Frank, 239. – Másfelől egy Indonézia, India, Kína, Pakisz­tán, Banglades vagy Brazília méretű ország modernizálásához eleve sokkal több tőkére van szükség, és sokkal hatalmasabb az elmaradón körülmények között élő agrárnépesség száma – az utóbbi probléma Szin­gapúr és Hongkong esetében teljesen hiányzott.

³³ Tamás, 199.

³⁴ Szegő, 67.

³⁵ Szegő, 79.

³⁶ Szegő, 70.

³⁷ Szegő, 72.