A németalföldi festő művészete anarchista és irracionális sajátosságai ellenére hű leképezése az átmenetiség korának, a feudalizmus hanyatlásának és a kapitalizmus kezdetének. Óriási változások zajlottak ebben az időben: a feudális rend széthullóban volt, a városi polgárság a régi rendet támadta, és saját jogokat követelt. Egy forrongó, ellentmondásos erőktől szaggatott világ művészete az övé, amelyből száműzték az értelmet, s ahol állati késztetések kerekedtek fölül; az erőszak és a terror világa, a valósággá vált rémálom. Röviden: a miénkhez nagyon hasonló világ.

Ugyanazokba a folyamokba lépünk, és mégsem ugyan­azokba lépünk, vagyunk is, meg nem is vagyunk. (Hérakleitosz)

A Hieronymus Boschnak nevezett ember életéről vajmi keveset tudunk. Még a neve sem a sajátja, csak álnév, amellyel műveit szignálta. Valódi neve Jeroen Anthoniszoon van Aken, 1450 tájt született a gazdag hol­land kereskedővárosban, 's Hertogenboschban, a német határ mellett. A virágzó városnak 25 ezer lakosa volt akkoriban. A fő iparág a lenfonás volt, de a hely az orgonakészítőiről, harangöntőiről, fegyverkovácsairól, kés- és tűkészítőiről is nevezetes volt. A lakosok 90 százaléka földet művelt.

Bosch abban a korban élt, amelyet Huizinga a középkor alkonyának nevezett, és ami egybeesett a nagy kulturális megújulást jelentő rene­szánsz kezdetével. Felfedezések és élénk tudományos vizsgálódások zajlottak az intellektuális kíváncsiság légkörében. Az egyházi körmene­tek, zarándoklatok és más ájtatos külsőségek mögött az emberek hite egyre inkább megrendült az egyházban, és kételkedni kezdtek a dolgok istenadta rendjében. A nyomtatás fellendülése szélesebb körben is el­terjesztette a műveltséget.

Mindez óriási történelmi fordulatot jelentett. Ebben az időszakban ásta alá a kapitalizmus a feudalizmus alapjait, ahogy Marx (1975, 138) fogalmazott:

„A középkor jobbágyaiból lettek az első városok polgárai; ebből a polgárságból fejlődtek ki a burzsoázia első elemei.

Amerika felfedezése, Afrika körülhajózása új teret nyitott a fel­emelkedő burzsoáziának. A kelet-indiai és kínai piac, Amerika gyar­matosítása, a gyarmatokkal folytatott csere, a csereeszközök és egyáltalában az áruk gyarapodása – mindez eddig soha nem ismert lendületet adott a kereskedelemnek, a hajózásnak, az iparnak, és ezzel előidézte a széthulló hűbéri társadalom forradalmi elemének gyors fejlődését.

Az ipar űzésének eddigi feudális vagy céhes módja már nem tudta kielégíteni az új piacokkal megnövekvő szükségletet. Helyébe a ma­nufaktúra lépett. A céhmestereket kiszorította az ipari középrend; a különböző testületek közötti munkamegosztást felváltotta az egyes műhelyen belüli munkamegosztás.”

'S Hertogenbosch városa az új kapitalista fejleményeknek köszönhető­en virágzott. A középkorban minden mesterember tevékenységét a céhek szabályozták. Most viszont a munkások új termelési eljárásokat vezettek be. A sikeres munkások nagyobb haszonnal dolgoztak, mint a különböző mesterségek hagyományos művelői, és nagy vagyonra tettek szert. Hol­landia arisztokrata urai szövetkeztek a polgársággal, és részesedtek a termelés új kapitalista módszereinek nyereségéből. A céhek elzárkóztak a változástól, ez pedig tönkremenéssel fenyegette őket. Az ellentétes érdekek konfliktusa csaknem polgárháborúhoz vezetett.

Boscht csak a huszadik században fedezték fel újra, miután teljesen feledésbe merült közel három évszázadra. Nem véletlenül. A korábbi generációk nem tudtak mit kezdeni különös művészetével. Egy forrongó világ művészete az övé, egy ellentmondásos erőktől szaggatott világé, amelyből száműzték az értelmet, és ahol az állati késztetések kerekedtek fölül; az erőszak és a terror világa, a valósággá vált rémálom. Röviden: a miénkhez nagyon hasonló világ.

Az átmenetiség kora

Bár több mint hat évszázad választ el tőlük, Bosch művei – úgy tű­nik- többet mondanak nekünk, mint számos más későbbi alkotás. E képek sokkal jelentőségteljesebbek a mi korunk számára. Különös és káprázatos vonzerejük van e festményeknek, de logika egyáltalán nincsen bennük. A józan észt provokálja mindegyik, a világ fejtetőre áll. A képek, amelyekkel szembesülünk, annyira hihetetlenek, annyira ellentmondanak a világról alkotott nézeteinknek, hogy szédülünk bele. Teljes erejével kólint fejbe bennünket Hegel mondata: az Értelem fölött győz az Értelmetlen.

E művészet lényege a bizarr furcsaság. A világ, amit tükröz, többé nem azonos önmagával, hanem minden pontján hasadt. Többé nem szilárd a talaj a lábunk alatt. Ami szilárd, az képlékennyé válik és viszont. Az óriási hegyek a Gyönyörök kertjének közepén mintha szörnyűséges növények­ké változnának, amelyek természetellenes érettséggel bukkannak elő. Hérakleitosz híres szavaival, minden az ellentétébe csap át, „minden van és semmi sincs, mert minden állandóan változik”.

Stílusukat tekintve Bosch művei nem emlékeztetnek sem a középkor, sem a reneszánsz alkotásaira. Bár mindkét korszak elemei megtalálhatók benne, Bosch művészete csodálatosan modernként szegez minket maga elé. Képei annyira megdöbbentőek, sőt sokkolóak, az egymás mellé helyezett alakok olyan ellentmondásosak és váratlanok, hogy szemlélői a szürrealizmus világában találhatnak csak valamennyire is hasonlót. Valójában e képek rémálomszerű jellege sokkal erőteljesebben hat, mint Dali meggyötört torzói vagy megolvadt órái.

Jól érzékelhető anarchista és irracionális sajátosságai ellenére e művé­szet valójában hű leképezése annak a világnak, amelyben Bosch élt. Az átmenetiség korának – a feudalizmus hanyatlásának és a kapitalizmus kezdetének – művészete ez. Óriási kataklizma és változások zajlottak ebben az időben: a feudális rend végképp széthullóban volt, a városi polgárság a régi rendet támadta és saját jogokat követelt.

Amikor egy adott szociális-gazdasági rend lép működésbe, általános a bizalom és az optimizmus. Nem szokás megkérdőjelezni a fennálló rendet, eszméket és erkölcsöket. De itt a középkor hajdani világa a vallásos hit szilárd alapjaival együtt porladt szét. Hirtelen minden az olvasztótégelybe került. A vallásos hit rendszere került válságba, amely ezer éven át, a Római Birodalom széthullása óta uralt mindent. Helyette univerzális szkepszis és cinizmus hatotta át a társadalmat. Az általános társadalmi zűrzavar egyetemes kétkedésben tükröződött.

Egy őrült világ ez, egy halálosan beteg világ, amely nem talál gyógyírt. A Gyönyörök kertje mindent átható központi elemének témája éppen az efféle undorító rothadás. Óriási halakat látunk, mint fallikus szimbólumo­kat; a bűn – amelyet gyakran társítanak a szexualitással – hatalmas és húsos gyümölcsökben, főleg eprekben ölt alakot. Belső romlást sugalló túlérettségük undort kelt.

A XV. század végén zajlottak a százéves háború utolsó véres csatái. Ekkor támadtak először a törökök is. Nem véletlen, hogy a török félhold visszatérő motívum Bosch képein. Az emberek életét folyamatosan fenyegette az erőszak és a halál. A pestis, a fekete halál milliószámra szedte áldozatait, a háború és a felkelések is általánosak voltak. A tár­sadalmi összeomlás járványszerű tolvajlással, rablásokkal és általában véve törvénytelen magatartással járt.

Az afféle városok, mint 's Hertogenbosch tele voltak akasztófákkal, vér­padokkal, börtönökkel. A szakadatlan és értelmetlen erőszak idején a halál felismerhető és állandó társ lett. Torz arca minden templomban látható volt. Bosch festményein is mindig megjelenik a háttérben a halál, általában csontvázként. Ugyanez a vezérmotívum érvényesült Bosch egyetlen igazi követőjének, id. Pieter Brueghelnek A halál diadala című festményén.

A feudalizmus széthullása, amelyet mindenféle válság, háború, éhínség és pestis kísért, nyomorgó emberek óriási tömegének megje­lenésével járt: föld nélküli jobbágyok, szajhák és koldusok, házalók és jövendőmondók, leszerelt katonák és útonállók, akik elvágták a torkát bárkinek néhány fillérért. Németországban sok hűbérúr lett „rabló báró”, akik a parasztságon élősködtek. A társadalom e változatos hordaléka mind megjelenik a Bosch-festményeken.

A fekete halál, amely a XIV. században tizedelte Európát, eltüntette a lakosság legalább egyharmadát. A járványt éhínség követte, amely újabb tömegeket pusztított el. Majd sötét káosz és anarchia következett. Az emberek úgy hitték, a járványt démonok okozták, és a fekete halál az isteni harag biztos jele. A középkori gondolkodás szerint, amely át volt itatva misztikummal, szellemekkel és babonasággal, mindezek a világvége közeledtének jelei voltak. Egy közkeletű hiedelem szerint 1500-ban kezdődik a világvége. A pokol ott ólálkodott az emberek körül, és a többségnek nem volt reménye a megváltásra.

Világvége…?

Tudni lehetett, hogy a régi világra gyors és visszafordíthatatlan hanyatlás vár. Ellentmondásos hatások között őrlődött mindenki. A hitüket össze­törték és támpont nélkül maradtak egy rideg, embertelen, ellenséges és zűrzavaros világban. Az érzés, hogy közeledik a világvége, minden történelmi korszakban megjelenik, amikor az adott szociális-gazdasági rendszer visszafordíthatatlanul bomlásnak indul. Ahogy Peter S. Beagle (1982, 14) írja:

„Bosch születése idején kezdték megkérdőjelezni a dolgok rendjét. A feudalizmus könyörtelen biztonsága a dolgok mennyei rendjének általános felfogásán alapult. Az Úristen, a nagy hűbérúr a világ nagy birtokosaként felosztotta a földet és a hatalmat erős vazallusai között, a pápák, fejedelmek és királyok között, akik továbbadják azt másoknak.”

Hirtelen ez a bizonyosság megdőlt. Mintha kifordult volna a világ a sarkaiból. Az eredmény: rémisztő káosz és bizonytalanság. A XV. század közepére a régi hiedelmek e rendszere megdőlt. Az emberek többé nem az egyháztól várták a megváltást, a vigaszt és megnyugvást. Helyette vallási kisebbségek változatos formái ütötték fel a fejüket, a szociális és politikai ellenállási mozgalmak álöltözeteként.

Számos hasonló pontot találunk Bosch világa és a miénk között, ugyan­akkor óriási szakadék is van köztük. Manapság – legalábbis Nyugaton – a vallás magára hagyatva, lassan múlik ki. A késő középkorban a vallás min­denek felett állt. Ennek eredményeként természetes volt, hogy a politika és az osztályharc vallásos fogalmakban fejezte ki magát. Az egyetlen, ami elviselhetőbbé tette a létet a tömegek számára: a túlvilág reménye.

Az Anyaszentegyháztól várták a vigaszt a szegények számára és egy jobb világ reményét e bűnös siralomvölgy után. De ez a remény is kor­rumpálódott és devalválódott, ahogy Bosch egyik remekművén látjuk. A szegénység egykori eszménye, amely az első szerzetesek szeme előtt lebegett, ebben a korban már távoli emlékké foszlott. Az egyházi hatal­masságok vetélkedtek a világi urakkal, és gyakran felül is múlták őket a luxusjavak és mesés vagyonuk élvezetében.

A híveket megdöbbentette mindez, és mély nyomot hagyott bennük. Ha egyszer ez a világ olyan szörnyű, az egyetlen vigasz az a remény, hogy a túlvilágon egy jobb élet vár rájuk. Mivel ezt a reményt elvették, a legsötétebb kétségbeesés maradt csupán. Az egyház tekintélye egy­re jobban megkérdőjeleződött. A régi rend fellazulásának és közelgő szétesésének jeleként az emberek az egyházon kívül kezdték keresni a megváltást a legkülönbözőbb babonás és misztikus irányzatokban, amelyek közül nem egy veszélyes és felforgató társadalmi mozgalmakat leplezett.

Ebben az időben rengetegen rótták az országutakat mezítláb, vezeklő-csuhában, véresre korbácsolva magukat. A flagellánsok aggodalmasan várták a világvégét, amely akár a következő órában is beköszönthetett. Végül nem a világ, hanem a feudalizmus vége jött el, és utána nem az ígért új ezredév, hanem csak a kapitalista rendszer kezdődött el. Persze nem várható el az akkori emberektől, hogy mindezt értsék.

A feudalizmus hanyatlása és a kapitalizmus megjelenése forrongó új eszméket hozott, és a hit válságát, amely ellenzéki áramlatokban öltött testet, mint az angol lollard mozgalom, John Wycliffe és a cseh husziták. A szociális és vallási forradalom az ajtók előtt volt. A régi világ korruptnak és velejéig rothadtnak tűnt, amely imbolyog, és rögvest összedől. Nem érdemli meg, hogy fennmaradjon.

Bosch festményeinek szelleme ugyanaz a szellem, ami a flagellánsokat az utakra űzte. Az utolsó ítélettel vannak átitatva. A flagellánsok látványa, amint az utakon vonszolják magukat szörnyű „én vétkem” kiáltozásukkal, sikolyokkal és sóhajokkal, és az ostor belemar vérző hátuk húsába, az idők jele volt. Johan Huizinga A középkor alkonya című híres könyvében (1976, 24) írja:

„A fenyegető balsorstól való félelem állandósul, mindenütt örökös veszedelem leselkedik az emberre. […] Szinte állandóvá vált a háborúskodás, a veszedelmes csőcselék állandó nyugtalanságot okozott, nem bíztak az igazságszolgáltatásban. Vegyük hozzá a közelgő világvégét, a pokoltól, a boszorkányoktól és ördögöktől való szorongást […] A gyűlölet tüze lobog mindenfelé, igazság­talanság uralkodik a földön. A sátán komor földet takar be fekete szárnyaival.”

A megváltás és az örök élet ígérete elméletben létezik, de a valóságban az általános jövőkép a fekete legsötétebb árnyalata. Ez a pesszimista érzet a kor költészetében is tükröződik, például a francia Deschamps következő soraiban, amelyek a világot egy elaggott, végelgyengülés előtt álló emberhez hasonlítják:

„Or est laches, chetis et moltz,

Vieux, convoiteux et mal parlant;

Je ne voy que foles et folz…

La fin s'approche, en verité…

Tout va mal.”

[A világ gyáva, romlott és roskatag,/ ósdi, sóvárgó, zavaros beszédű;/ akár férfi, akár nő, mind bolond…/ most már tényleg a vég közeleg… /minden rosszul megy.]

A Szénásszekér triptichon avagy a pénz hatalma

A feudalizmus idején a gazdasági hatalmat a föld birtoklása fejezte ki, a pénz szerepe másodlagos volt. A kereskedelem és a manufaktúrák erősödése és az ezekkel járó kezdeti piaci viszonyok megnövelték a pénz jelentőségét. A szédítő vagyonok kontrasztjaként a tömegek élete nyomorult, fájdalmas, kegyetlen és rövid volt. A feudalizmus korában a jobbágy élete még normális körülmények között is elképesztően kímélet­lenné vált, ebben a késői időszakban viszont nemigen voltak normálisak a körülmények.

Németalföldön a kapitalizmus korábban jelentkezett, mint bárhol más­hol, Olaszország kivételével. Fellendülését új gondolkodásmód kísérte, amelynek eredményeként fokozatosan megszilárdult egy új erkölcs és új vallásos meggyőződések. A Hanza-szövetség, több mint száz kereske­dővárosával tartotta ellenőrzése alatt az Angliától Oroszországig terjedő kereskedelmet. Óriási vagyonok születtek. Nagyhatalmú bankárcsaládok jelentek meg – mint amilyen a Fugger család – és váltak egyenrangúvá a királyi hatalommal. Új erő jelent meg, olyan erő, amely szétszakította a régi társadalom szövetét és aláásta annak értékeit: a pénz hatalma.

Új eszme terjedt el: a materializmus és a kommercializmus eszméje. Maga a művészet is egyre inkább árucikké vált. Egy sikeres művész ké­pes volt vagyont és rangot szerezni. A művészek többsége persze csak az alkotás napszámosa maradt, vagy a legjobb esetben mesterember.

A Szénásszekér című grandiózus triptichonján Bosch egy kapzsiság és erőszak uralta világot ábrázol, ahol az emberek a szénásszekér után loholnak. A megrakott szénásszekér ismerős látvány volt a tizenötödik század emberének, mint a télire elraktározott élelem és így a biztos megélhetés jelképe. A régi holland mondást idézi: „De werelt is een hooiberg; elk plukt ervan wat hij kan krijgen” [A világ szénásszekér, és mindenki annyit szed le róla, amennyit tud]. Az egész emberiség a szénásszekér rabszolgája, amelyet a jobb szélen látható hét ördög húz a pokol lángjai felé.

A festmény előterében zűrzavar: mindenki azért tolakszik, hogy egy kis „szénát” szerezzen. Elöl egy férfi aranyért vágja el a másik torkát. Az emberek ölni is készek a pénzért, és a pénz szekere átgázolhat rajtuk. A nők a testüket ajánlják fel érte. Az elöljárók a jó hírnevüket is áruba bocsátják. A jobb szélen a szekeret válogatott, különös alvilági démonok húzzák. Némelyik ilyen lény ember és hal keveréke, a másik félig madár, a harmadik kámzsás alak, akinek ágak nőnek ki a hátából.

Mellettük embereket látunk, amint egy földhalomba ékelt faajtón tó­dulnak ki. Magát a szénásszekeret nők és férfiak kísérik, akik megpró­bálnak néhány marék szénát megragadni; lökdösődnek és a kerekek közé zuhannak. Elöl két apáca látható, akik egy kövér szerzetesnek tömnek szénát egy zsákba, a szerzetest magát a misebor nyugodt iszogatása közepette látjuk, amint végignézi társai fosztogatását. Mindez nem pusztán azt sugallja, hogy az egyház kifosztja a népet, hanem a szerzetesek és apácák közti tilos szexuális kapcsolatra is utal. Ez általános képzet volt az egyház szereplőiről, és nem is alap nélkül. Rengeteg botrány kísérte az egyház működését, az igaz hívők magukra maradtak.

Az egyházaknak voltak a legtekintélyesebb földbirtokaik ebben az időben. Bár a papok és szerzetesek kegyességet és szegénységet fogadtak, sokkal fontosabbnak tartották a maguk anyagi boldogulását, mint hogy istenfélő életet éljenek. Az egyház vagyonának számottevő része származott a búcsúcédulák árusításából. A búcsúcédula kis papírszelet, amely a vásárlójának a purgatóriumból való szabadulást ígérte egy bizonyos összeg fejében. Hans Dietz – a közismert üzér, aki búcsúcédulákkal járt házról házra – állította, hogy a kárhozott lélek abban a pillanatban szökik ki a pokol bugyrából, amikor a búcsúcéduláért járó pénz megcsendül az erszényében. Hogy Bosch mit tartott az egyházról, azt jól mutatja, hogy az apácák és a szerzetesek mohón csatlakoznak a szénásszekeret marcangolókhoz.

A festményen csak a gazdagok tűnnek nyugodtnak és tartózkodónak: a bal szélen egy fejedelem, egy király és egy pápa lovagol a szekértől tekintélyes távolságban, a szénarakomány különös kíséreteként. De tartózkodó viselkedésük csak látszólagos. Csak azért nem rohannak a kocsi után úgy, mint a többiek, mert már több mint elég jutott nekik a „szénából”, de valójában éppolyan hű és alázatos szolgái a szekérnek, és ugyanolyan elszántsággal haladnak az utolsó ítélet felé.

A gonosz arca

Németországban a késő gótikus művészetben jelent meg először az olasz reneszánsz hatása. De míg az olasz művészet derűs és napfényes, a korabeli német alkotások sötétek, témájuk nyomasztó, a látásmódjuk groteszk. Két világ között állnak ezek az alkotások, áthatja őket az át­menetiség, mert a régi kor szülöttei, a késői feudalizmus és a kezdődő kapitalizmus találkozási pontján.

A német Matthias Grünewald 1506 és 1515 között festette az isenheimi oltárképet. A keresztrefeszítést brutális és szadisztikus módon ábrázolja. Nincs megnyugvás, nincs megváltás és nincs élet a halál után, csak végtelen sötétség. A jelenlévő démonok a gonosz diadalát testesítik meg. Egy félelemteli és nyugtalan kor művészete ez. Ez az érzés áthatja a kollektív psziché legmélyebb zugait is ebben a zaklatott korszakban, amikor az embereket minden oldalról a gonosz zabolátlan erői szorongatják.

Bosch Krisztus megcsúfolása című festményén az embereket ördö­gökként ábrázolja; arcuk nem emberi grimaszba torzul. Poncius Pilátus személye testesíti meg a hatalmat, akit Bosch visszataszító képmutató­ként és kajánul cinikusnak ábrázol. Az egyetlen emberi arc a mártírhalál előtt álló Krisztusé. Az emberség képe megint a visszájára fordul: egy tönkrement világ képét látjuk, a megváltását elmulasztó emberiségét.

Egy másik Bosch-festményen, a Keresztvitelen, amely Belgiumban, a genti szépművészeti múzeumban látható, a magányos és elkínzott Krisztust figyelhetjük meg, akit szörnyetegre emlékeztető arcok vesznek körül. Olyan emberek arcai, akik annyira mélyre süllyedtek, hogy em­berségük minden tartalmát és érzését elvesztették. De ha közelebbről megnézzük, ez a benyomás csak futólagos. Amit Bosch ábrázolni akar, az nem az emberiség általában, hanem egy konkrét társadalmi csoport. Nem szegény embereket látunk, hanem kereskedőket, egy páncélos lovagot és más tekintélyes személyeket, köztük egy domonkos szerzetes rút, vicsorgó alakját.

Míg a pokol kínjai közt vergődő bűnösöket Bosch úgyszólván távol­ságtartó szánakozással ábrázolja, a Keresztvitel szereplői iránt nyílt gyűlöletet fejez ki. Megint csak egy tanulság a mi korunk számára: Bosch abban az időben alkotott, amikor a piac és a pénz új jelenségek voltak, amely mint társadalmi erő épp csak akkor kezdett megerősödni. Mai nyel­vezetünkkel viszont olyan emberekről beszélünk, akik „aranyat érnek”, és nem is gondolunk bele szavaink jelentésébe – hogy az emberek puszta megvehető javakká váltak.

Hatalmuk, vagyonuk és kiváltságaik védelmében a gazdagok és be­folyásosak rémséges kegyetlenségre és elvetemültségekre is készek. A Keresztvitel elembertelenedett arcai a kapzsiság, a telhetetlen bírvágy és az emberi lélek züllésének kifejezői. A világ gazdagjainak és hatalma­sainak arcai: nem olyanoknak látjuk őket, amilyennek látszani akarnak, hanem amilyenek valójában. Bosch kíméletlenül tépi le a mosolygó maszkot és mutatja meg a mögötte rejtőző bestiát.

Természetesen a hatalom birtokosai szívesen tetszelegnek más szere­pekben, többek között ők az emberiség jótevői, a munkahelyteremtők, a gazdaság motorjai és így tovább. A talpnyaló portréfestők ilyen kedvező fényben jelenítik meg őket. A dolog magyarázata a szénásszekér. Az úgynevezett piacgazdaság az, ami korrumpálja a világot és megfosztja emberségétől.

 

 

A Gyönyörök kertje

Bosch legismertebb mesterműve a madridi Pradóban látható. Az emberi létezés tragédiája ezen a képen elragadó szemfényvesztésként jelenik meg. Az egész kép őrült szín- és mozgáskavalkád, hogy az ember csak kapkodja a fejét. A részletek olyan gazdagsága, olyan meglepő képek, olyan társítások állnak előttünk, hogy az egész mű egyszerre befogadhatatlan. De ha részletről részletre haladva figyeljük meg, elámulhatunk a koncepció gazdagságán.

A Gyönyörök kertjében egy visszatérő Bosch-témával találkozunk: a kísértéssel, amely magában is ellentmondás, és antagonisztikus erők megtestesülése. A tiltott gyümölcsöt (a földi érzéki élvezetet, illetve a hústest bűneit) itt mint gyönyörű meztelen nőt látjuk, minden tiltott gyü­mölcsök legkívánatosabbikaként. Ugyanez az ábrázolás jelenik meg a Szent Antal megkísértésén. De ha közelebbről figyeljük meg, Bosch nem a földi gyönyöröket, hanem a pokol kínjait ábrázolja.

Ez a festmény is triptichon, akárcsak a Szénásszekér, azaz három részből áll. Jellegzetes középkori allegória ez is, története van. Ponto­sabban: konkrét történetet mesél el, az ember bűnbeesésének történetét. Balról jobbra haladva, az Édenkerttel kezdődik a történet. De már ebben a paradicsomban is jelen vannak a gonosz csírái. Már itt szörnyeket látunk: halat emberi kezekkel, egy kacsafejű lényt, amely egy könyvet szorongat egy üregből kiemelkedve, meg egy zsákmányt ejtő oroszlánt, amint a préda felfalására készül. A kép közepén az Élet groteszkül megformált kútja, a tetején egy félholddal, amely az ördög jele, és az iszlám valamint a törökök juthatnak eszünkbe róla.

Ennél is baljósabb a bagoly, amely a kút alján egy lyukból bá­mul kifelé. Az ókori görögök felfogásá­ban a bagoly Pallasz Athéné jelképeként a bölcsességet tes­tesítette meg (ezért lett bölcs a bagoly), de a középkorban ez az éjszakai madár baljós hangjával a go­noszt szimbolizálta. A bagolyfigura rendre visszatér Bosch fest­ményein.

A festmény közép­ső része az élet ha­talmas panorámája: m ezíte len ala ko k, fantasztikus állatok, méretes és túlérett gyümölcsök és külö­nös kőalakzatok. A hatalmas eprek, ame­lyek megízleléséért az ember elkesere­detten küzd, a kísér­tés legkézenfekvőbb megnyilvánulásának, a szexualitásnak a jelképei. Az óriás hal, amely a két szélen jelenik meg, fallikus szimbólum. Az első táblán az emberpár, Ádám és Éva nagyob­bak, mint az állatok, és hasonló arányúak, mint az Istent megtestesítő Jézus. Itt, a középső részen viszont megváltoznak a dimenziók.

Számos madár vegyül az emberekkel, sőt, ők kínálják meg a (tiltott) gyümölccsel őket. A zseni szürreális tobzódását látjuk, már-már szürre­alizmust. A valós életben a madarakat általában ártalmatlannak tartjuk. Vonzóak a színes tollaik és dallamos hangjuk. E madarak jelenléte azon­ban fenyegető és baljós. Mintha felfújták volna őket: sokkal nagyobbak az embereknél. Üresen meredő szemükkel és erős, éles csőrükkel mintha fenyegetnék a körülöttük lévő meztelen és védtelen embereket.

A Gyönyörök kertjében minden lépés veszélyt tartogat. Bosch a világi örömök mulandóságára int bennünket. A lédús gyümölcsök édessége hamar eltűnik. Minden emberi teremtmény egy irányba halad, ami a jobb táblán látható. Mindenestül pokoli itt a táj, élénk részletekkel állnak előttünk a kárhozottak kínjai.

Akik halálra ítéltettek, a bűnük szerint bűnhődnek: a falánkak örökös hányásra vannak ítélve, vagy a madárfejű Sátán üríti ki őket. Egy néhai zenésznek hárfahúrok hatolnak át a testén, egy másik végbelébe furulya fúródik. Elképesztő változatosságban láthatunk itt szörnyeket és démo­nokat, mindegyik rémálomba illő.

A legrémisztőbb és zavarba ejtőbb pokoli szörny mind közül a fa-ember a kép közepén. Üreges torzója két korhadt fatönkön áll, és hegyes ágak döfik át, amelyek a testéből nyúlnak ki. A fa-ember a kép szemlélője mögé néz, különös, sóvárgó arckifejezéséből arra következtethetünk, hogy Bosch az önarcképét alkotta meg, amint gyászosan tanulmányozza az emberiség bukását.

Ellentmondások

E jelentős festményeken fény és árnyék szélsőséges kontrasztját látjuk, végül mindig a sötétség győz. Íme a középkor minden rémálma össze­foglalva: kénkő és pokoli lángok, örök kárhozat és sötétség, sírás és fogaknak csikorgatása.

Bosch festményei láttán az ellentmondásosság erőteljes érzése fog el bennünket. Nem csak látjuk az összeférhetetlen erők öldöklő küzdelmét, de érezzük, tapintjuk, halljuk és ízleljük is. Az ábrázolás annyira élet­szerű, hogy kinyúlik a képből és torkon ragad. Időről időre megidéződik a szürrealizmus, amely egy hasonló történelmi környezet szülötte volt. A mélyben ugyanazok az ellentmondások húzódtak meg, amelyeket a motívumok nagy hatású társításával jelenít meg a festő.

Bosch mint valami tükör mutatta meg a kort, amelyben élt. Ez maga a földi pokol. Az akkori emberek nagy többségének a XV. század valóban földi pokol volt. Óriási mélységet látunk itt. Mint minden nagy művészet, Bosché sem marad a felszínen, hanem az emberi psziché legmélyére hatol, és leg­titkosabb álmait és rémeit hozza a felszínre. A művészet imitálja az életet.

Abban a világban, ahol annyian éheztek, a visszataszító falánkság képeit látjuk. Ugyanaz az otromba egyenlőtlenség gazdag és szegény között, ugyanaz az igazságtalanság, mint amit korunkban élünk meg. Mivel nem képes ezeket az igazságtalanságokat orvosolni a valóságban, Bosch a festményei révén vesz elégtételt. A kárhozottak kínjai szorosan kapcsolódnak a bűnük természetéhez: a pompás és élveteg nőket békák és gyíkok teszik magukévá, szemérmükbe csimpaszkodva. Ez a keresz­tény világkép elemi nőgyűlöletének kifejeződése, amely szerint az ere­dendő bűn Éva anyánknak köszönhető. A zenészeket a saját hangszereik gyötrik, amelyek kínzóeszközzé alakulnak és így tovább.

Bár feltűnően modernnek hat, e képzetek művészi inspirációja a kö­zépkorból ered. Találkozhatunk vele a démonok és kárhozottak groteszk figuráin, a templomok külső falain, például a vízköpőkön. A régi művészet legizgalmasabb területe volt ez a fajta ábrázolás. Addig alárendelt szere­pe volt, most viszont előtérbe kerül, és önálló életre kel.

Reformáció és ellenreformáció

A halál végül 1516-ban érte utol Boscht a szülővárosában. Egy évvel később egy fiatal szerzetes, Luther Márton felgyalogolt Wittenberg temp­lomához, és kitűzte 95 pontját az ajtajára. A polgárság első lázadása a feudalizmus ellen szükségképpen vallásos reformmozgalomban öltött testet. A protestáns vallás lényegében a polgárság világnézetét és érde­keit fejezte ki. Ugyanakkor a régi feudális rend legelvakultabb támaszát a katolikus Spanyolországban találta meg.

Egész Európa a forradalmi kor szélén állt, amely vallásháborúnak ál­cázta magát. Mintha a haláltáncba léptek volna, amely három évtizedig tartott. A Bosch pokoli vízióin felcsapó tüzek Hollandia, Németország és Csehország városaiban gyúltak ki. De sehol nem harcoltak a vallás ne­vében olyan kegyetlenül, mint Hieronymus Bosch szülőhazájában, ahol a történelem első polgári forradalma a nemzeti függetlenségért vívott harcként lángolt fel Németalföld és Spanyolország között.

A Bosch festette pokoli kínok hasonlítottak azokra, amelyeket a spanyol inkvizíció szabott ki szerencsétlen nőkre és férfiakra a vallás nevében. Mi­után a kegyetlen Alba herceg vérbe fojtotta a protestáns Németalföld első felkelését, Bosch leghíresebb festményeinek jó része Spanyolországba került. A vakbuzgó katolikus II. Fülöp, az ellenreformáció vezetője Bosch lelkes rajongója volt, és megvásárolta vagy elkobozta az összes művét, amire csak rá tudta tenni a kezét. Az Escorialban tartotta a képeket, amely különös keveréke kolostornak és birodalmi hatalmi központnak.

A fatáblát, amelyre Bosch a hét főbűn motívumát festette, Fülöp a hálószobájába helyeztette, és az még a halálakor is ott volt. Rejtélyes figyelmeztetés áll rajta: „Vigyázz, Isten lát”. Kérdés, hogy Fülöp látott-e bármit is. Sem Boscht, sem a festményeit nem értette, amelyek dühödt leleplezései a római katolikus egyháznak és korrupt gyakorlatának, mint amilyen az apácafátylas koca, amely épp egy okmány aláírására kény­szerít egy férfit, talán hogy világi javait adományozza az egyháznak. E képek erőteljes ábrázolásai az egyház morális hanyatlásának és mély­séges romlottságának.

A történelem furcsa fintoraként Bosch munkáit az ellenreformáció vezetői lelkesen éljenezték, köztük Fray José de Sigüenza, Fülöp lelki vezetője. Valójában Bosch egyetlen apácát vagy szerzetest sem ábrá­zolt kedvező fényben. Ha Bosch valamit előkészített, az épp az egyház megdöntése volt, nem a védelme. Azt is mondhatnánk, hogy Luther rendszerbe foglalta Bosch inkoherens művészeti elképzeléseit. Ebben az értelemben a művészet a történelem előfutára.

Egyes kutatók felvetették, hogy Bosch tagja volt valamely szakadár és eretnek csoportnak, amelyek gombamód szaporodtak abban az időben. Wilhelm Fraenger bizonyítani próbálta, hogy Bosch egy szakadár egyház­hoz, az adamitákhoz tartozott. E csoport tagjai testvérnek szólították egy­mást, és a nőknek kiemelt helyzetük volt a közösségben. Ünnepelték a pa­radicsom örömeit és a tudás fáját. Meztelenül imádkoztak együtt, mint Ádám és Éva a bűnbeesés előtt. Merőben új eszme volt ez, már-már egalitárius. Fraenger szerint Bosch festményei adamita rituálékon alapulnak. Más szerzők ezt vitatták, és valódi bizonyíték nincs erre az elképzelésre.

Akkor és most

Boscht tekinthetjük a középkor utolsó festőjének. Erre az időszakra utalva írta Bosing (1993, 45): „A haldokló középkor teljes fényében ragyogott fel, mielőtt örökre kihunyt.” E művészet mégsem tűnik középkorinak a számunkra. Hangosan és tisztán szól. Úgy tartják, hogy Bosch stílusa és technikája ijesztően modern. Egyfajta rejtett tartalma van. Ez a művé­szet olyasmi, ami valamit üzen. Félelem nélkül néz szembe a realitással és ítélet kimondására kényszerít. Mennyire más, mint a mai művészet értelmetlen játszadozásai!

Bosch a kapitalizmus kezdetének korában festett. A kapitalizmus hőskora még a távoli jövő volt. De Bosch látómezején ez kívül esett: mindaz, amit látott, világos tünete volt a végső pusztulás fázisa előtt álló társadalomnak. Amikor egy adott társadalmi-gazdasági rendszer kifullad, ugyanazok a tünetek mutatkoznak: gazdasági krízis, háborúk és belpolitikai harcok, erkölcsi hanyatlás és az eszmék válsága, amely a régi vallási és erkölcsi meggyőződések gyengülésében jelenik meg, a misztikus és irracionális irányzatok felerősödésével kísérve; a pesszimizmus általános érzete és a jövővel kapcsolatos bizonytalanság, a művészet és a kultúra hanyatlása.

Ilyen jelenségeket fedezhetünk fel az olyan társadalomban, amelynek kifulladt a progresszív jellege és többé nem képes olyan előrevivő tenden­ciákat produkálni, mint korábban. Ezekben a helyzetekben rendre előjön a „nyakunkon a világvége” érzése. Az ókori Rómában ez a hiedelem a korai kereszténységben öltött testet, amelynek tanítása szerint a világ egyik napról a másikra lángok között fog elpusztulni. A feudalizmus ha­nyatlásának korszakában a flagellánsok városról városra járva jövendölték a világvégét. Mindkét esetben a világvége helyett a korábbi társadalmi­-gazdasági rendszer múlt ki: a rabszolgaság, illetve a feudalizmus.

Most, a XXI. század második évtizedének elején tisztán látszik, hogy a kapitalizmus is a végső pusztulás fázisába lépett.

Sok hasonlóság van Bosch kora és a mi jelenünk között. A korai XXI. század zajos, erőszakos és kaotikus kor, szeptember 11-e világa, az Irak és Afganisztán elleni erőszak világa. A világot, amelyben élünk, háborúk dúlják, éhínség és nyomor, a legvisszataszítóbb jólét és hivalkodás mellett.

A rendszer betegsége minden szinten megjelenik. Hat évszázaddal a Szénásszekér megalkotása után a szekér egyre csak gördül tovább, súlyos kerekei közé darálva boldog-boldogtalant. A kapitalista elidege­nedés és az árucikkek fétissé válása oly mértékig a pszichénk részévé vált, hogy észre sem vesszük. Egy Bosch formátumú alkotó tudná csak ezeket a rejtett meggyőződéseket tudatunk felszínére hozni.

A történelemben soha nem emelt ekkora válaszfalat ember és ember közé a pénz, mint manapság. Az embereket a tárgyak szintjére alacsonyít­ják, a lélektelen tárgyak pedig emberi jelentőséget kapnak. E folyamatban meggyengül, tönkremegy és elvész az emberség. A Bosch festményein látható érzéketlen, állatias, mohóságtól és fösvénységtől eltorzult arcokkal ma a tőzsdék parkettjein találkozunk, ezekben az óriási kaszinókban, ahol milliók életét dönti el a piaci görbe kiszámíthatatlan ugrálása.

Bosch rémálomba illő víziói nem állnak távol a mi korunk állapotától, csak épp e képeket nem festményeken, hanem esténként a televízió képernyőjén látjuk. Mindez mégsem fejeződik ki a kortárs művészet­ben. A kongói polgárháborúban négymillió férfit, asszonyt és gyermeket mészároltak le, közben a brit művészek legjelentősebb alkotása egy bevetetlen ágy.

Miért nézünk örökké a múltba és csodáljuk nosztalgiával a régi korok nagyszerű művészetét? Talán mert a művészetnek többé semmilyen értel­mes mondandója nincs. Pablo Picasso a spanyol polgárháborúra válaszul alkotta meg mesterművét, a Guernicát. Goya is a maga kora szörnyűségeit kommentálta és ítélte el A háború borzalmai című sorozatában. Ma még a cápákat is csak döglötten és formaldehidben tartósítva mutatják nekünk.

Ma a művészetet magát is üvegtárolókban teszik elénk, fertőtlenítve és balzsamozva. Először fordul elő az évszázadok során, hogy a művészet­nek semmi mondandója nincs a világról, amelyben élünk. A valóságtól eltávolodott gyűjtők és esztéták kicsiny klikkje sajátította ki a művészetet. Nem csoda, hogy miután a művészet közönnyel viseltetik az emberek igazi élete és gondjai iránt, az emberek is teljesen közömbössé váltak a művészet iránt.

A mi korunknak is szüksége van a maga Hieronymus Boschára, hogy tükröt tartson és megmutassa e kor valódi természetét. Valahol távol bizonyára léteznek ilyen művészek, de nem halljuk a hangjukat. Elfojtja a pénzcsinálás zajos tülekedése, amely ugyanúgy uralja a művészetet, mint a társadalom többi részét. Előbb vagy utóbb a művészet valódi hangja, egy bátor és igaz hang hallatni fogja magát, és az emberiség csak gazdagodhat általa.

(Fordította: Gerle Éva)

(Erdeti megjelenés: In Defence of Marxism, 2010. december 23. http:// www.marxist.com/bosch-art-of-death-agony-of-feudalism.htm )

Hivatkozott irodalom

Beagle, Peter S. 1982: The Garden of Earthy Delights. London, Viking Press

Bosing, Walter (1993): Hieronymus Bosch, 1450 k.-1516. Menny és pokol között. Budapest, Kulturtrade Kiadó

Huizinga, Johan 1976: A középkor alkonya. Budapest, Helikon Kiadó

Marx, Karl 1975 (1848): A Kommunista Párt Kiáltványa. In: Marx-Engels Válogatott művei, 1. Budapest, Kossuth Könyvkiadó

A ma közkeletű felfogás szerint az egészségügyi viszonyok terén az elmúlt 100150 év során elért óriási javulás egyértelműen a kapitalizmus vívmányai közé sorolandó. A valóságban a kapitalizmus és az egészségügyi állapotok javulása közti viszony nagyon ellentmondásos, így a közegészségügyi forradalom, illetve később az univerzális társadalombiztosítási rendszerek kialakítása gyakorta a tőkések aktív ellenállása mellett zajlott le. A tőkés fejlődésben kevéssé előrehaladott – vagy éppen nem tőkés rendszerű – országok is képesek voltak viszonylag csekély költséggel a várható élettartam drámai javulását elérni. A kapitalizmus képtelen a makacsul fennmaradó egészségügyi problémák egyik fő okának, a társadalmi egyenlőtlenségnek az érdemi kezelésére, sőt e probléma felvetésének is ellenáll. Az elmúlt évtizedekben a magántőkés érdekek fokozódó mértékben meghatározóakká váltak az egészségügyi rendszer működtetésében – ennek következménye az ellátáshoz való hozzáférésben és a kapott ellátás színvonalában mutatkozó növekvő egyenlőtlenség.

Széles körben elterjedt nézet szerint a kapitalizmusnak köszönhető az a hatalmas mértékű javulás, amely az egészségügyi helyzetet illetően az elmúlt egy és negyed évszázadban végbement. A kapitalizmusra mint a növekedés nagyszerű motorjára tekintenek, a növekedésre pedig mint az egészségügyi helyzet javításának nélkülözhetetlen feltételére. Csakhogy ez nem igaz. A szegény országok elvben képesek lakosságukat a gaz­dagokénál jobb egészségi állapotba hozni, és időnként élnek is e lehető­séggel. Világszerte az Egyesült Államokat ismerik el az orvostudomány éllovasának, holott valójában csak az egészségügyi piac kudarcát illetően jár az élen: az USA hatalmas nemzeti jövedelmének közel egyötödét költi egészségügyre, aminek eredményeképpen az átlagos egészségügyi helyzet csak egy kicsit jobb – bizonyos területeken pedig rosszabb – mint a szomszédos Kubában, amelynek egy főre jutó nemzeti jövedelme alig egy huszada az USA-énak. Az egészségtudomány és – technológia – így a nukleáris orvostudomány, génterápia, nanotechnológia – terén elért „áttörésekre" mint a kutatásba való tőkés befektetés diadalára tekinte­nek. Ám a valóságban a legtöbb innovatív kutatást állami finanszírozású orvosegyetemeken és kutatólaboratóriumokban végzik.

Annak az elgondolásnak az eredetét, amely szerint a kapitalizmus jót tesz az egészségnek, a várható élettartam forradalmából eredeztethet­jük, amely a XIX. század végén Angliában kezdődött. Az azt megelőző teljes írott történelem folyamán az emberek nagy többségének a várható élettartammal mérhető egészségi állapota felettébb nyomorúságos volt. Gyakoriak voltak a fertőző betegségek – ezek számos esetben eredetileg a háziállatokról jutottak át az emberre, a letelepedett agráréletmódra való áttérést követően. Az emberek fertőzött élelmet ettek, és olyan folyók vizét itták, amelyek egyben szennyvízgyűjtőként is szolgáltak. (Ez utóbbi mind a mai napig kényszerű gyakorlat a globális dél országaiban.) Amikor az iparosodás nyomán embertömegek áramlottak vidékről a városokba, a helyzet még súlyosabbá vált. Liverpoolban 1840-ben a munkáscsaládok­ba született gyerekek átlagos várható élettartama csupán 15 év volt, de a felsőbb osztálybeli gyerekeké is csak 35 év.¹ Továbbá, nagyon kevés kivétellel (mint amilyen a himlő elleni, 1800-tól kezdve széles körben alkalmazott vakcina) a fertőző betegségek elleni legtöbb kezelési eljárás hatástalan, vagy éppenséggel – mint például az érvágás – kifejezetten káros volt. Még az 1850-es években is véreztettek halálra pácienseket, akik akár fel is gyógyulhattak volna, ha békén hagyják őket, és a nők számára biztonságosabb volt az otthonszülés, mint a kórházi szülés, ahol sok esetben az anyák több mint negyedét elvitte a gyermekágyi láz (Porter 1999, 369-370).

Majd egyszer csak, az 1870-es évektől kezdve – először Angliában – a lakosság egészségügyi helyzete drámai mértékben javulni kezdett. 1850-ben a várható élettartam Angliában és Walesben átlagosan kb. 40 év volt. 1950-re a várható élettartam mintegy 70 évre nőtt – ilyen nagy­ságrendű javulásra korábban nem volt példa az emberi történelemben. Azóta a javulás üteme lelassult, de az átlagos várható élettartam azóta is nagyjából két és fél évvel nő minden egyes évtizeddel. Ez a javulási pálya nagy vonalakban megismétlődött Nyugat-Európában és Észak-Amerikában, majd pedig – további késéssel, gyakran egészen más úton, és az egyes társadalmi osztályok közti jelentős különbségekkel – szerte az egész világon.² A végbemenő változást gyakran „epidemiológiai átmenet"-nek nevezik – abból a korszakból, amelyben a halálozások fő okai a fertőző betegségek voltak, abba a korba, amelyben a halálozások fő okát a főleg idősebbeket érintő, nem fertőző, krónikus betegségek jelentik. És ez az átmenet legelőször Angliában zajlott le, vagyis az ipari kapitalizmus epicentrumában. Ám tekintettel arra, hogy a tőkés iparosítás súlyosbította a fertőző betegségek által jelentett fenyegetést, és hogy az angol tőkések gyakran ellenálltak azoknak az intézkedéseknek, amelyek végül legyűrték ezeket a betegségeket, az átmenetre sokkal inkább a kapitalizmus ellenére, mint a kapitalizmusnak köszönhetően került sor. A nyugat-európai tőkés munkaadók az 1880-as évektől életbe léptetett társadalombiztosítási rendszerek által nyújtott védettséget is ellenezték (e rendszerekkel a szervezett munkásmozgalom által jelentett politikai fenyegetésnek igyekeztek elejét venni). A társadalombiztosítás eleinte a munkahelyi balesetekből lábadozó munkásoknak nyújtott pénzügyi tá­mogatást, de az 1930-as évekre az orvostudomány végre odáig fejlődött, hogy nem csupán megértette a betegségek kialakulásának az okát – és ezáltal lehetővé tette a betegségek megelőzését -, hanem képes volt gyógymódokat is kifejleszteni rájuk. Ez az úgynevezett terápiás forrada­lom a második világháború előtt, alatt és után ment végbe. Most, hogy az életet fenyegető betegségek növekvő sorát voltak képesek sikerrel ke­zelni, az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés hirtelen valóban nagy értékké vált, és a munkásmozgalom elég erős volt ahhoz, hogy képes legyen biztosítani, miszerint a munkások – és családjaik – legyenek a fő kedvezményezettek. A társadalmilag biztosított egészségügyi ellátás különféle formái épültek ki a legtöbb nyugati és kommunista országban 1945-öt követően.

Az a tény, hogy a terápia forradalma időben egybeesett a szociálde­mokrata és kommunista jóléti államokkal szerte a világban, valós történel­mi jelentőséggel bír. De egyidejűleg egy növekvő befolyással rendelkező tőkés egészségipar is kifejlődött, mindenekelőtt az Egyesült Államokban, valamint egyes nyugat-európai országokban is. Ez az egészségipar nem arra koncentrált, hogy mi a legjobb az emberek nagy többsége számá­ra, hanem hogy mi hozza a legtöbb profitot. Az Egyesült Államokban a magán-egészségipar sikeresen ellenállt az univerzális egészségügyi ellátási rendszer bevezetésére tett minden kísérletnek, és az 1980-as évek óta a magánszektor azon van, hogy a más országokban 1945 óta kiépített univerzális rendszereket visszaalakítsa egészségpiacokká, végső soron felszámolva az ellátáshoz való egyenlő hozzáférést. A ma­gán-egészségügyi szektor egyben fokozódóan aláveti az egészségügyi kutatást és képzést saját érdekeinek. A neoliberális korszak újfent ékesen demonstrálja, hogyan idézi elő, vagy legalábbis állandósítja a kapitaliz­mus a rossz egészségi állapotot a mai új orvosi lehetőségek közepette, mindenekelőtt a fokozódó – mind a nemzetek közötti, mind pedig az azokon belüli – egyenlőtlenségen keresztül. Még a leggazdagabb or­szágok némelyikében is a szegények várható élettartama tíz vagy akár húsz évvel kisebb lehet, mint a gazdagoké.³

A fentieket alátámasztó tömérdek bizonyíték ellenére világszerte az emberek nagy többsége tudatosan vagy önkéntelenül elfogadja azt a mí­toszt, hogy „a kapitalizmus jót tesz az egészségnek". Bármiféle racionális analízisnek nélkülözhetetlen feltétele e mítosztól való megszabadulás.

A kapitalizmus és a várható élettartam forradalma

Miben állt a kapcsolat egyfelől a kapitalizmus, másfelől a halálozási ráta 1850 és 1950 között megfigyelhető drámai csökkenése között? A csökkenést nem lehet az abban az időben rendelkezésre álló piaci alapú egészségügynek betudni, elvégre az alig rendelkezett hatékony gyógyító eljárásokkal. A legújabb időkig az volt az általános nézet, hogy a növekvő reáljövedelmek miatt javuló táplálkozás volt a kedvező változás fő oka, de a további történelmi kutatás kimutatta, hogy ez a legjobb esetben is csak részlegesen magyarázza a várható élettartam emelkedését.⁴ A XIX. század első kétharmadában, miközben a jövedelmek és a táplálkozás emelkedett, a városokban a halálozási ráta nem esett vissza; a vidéki területeken, ahol a jövedelemszint alacsony maradt, a halálozási ráták kedvezőbbek voltak. A városi mortalitás jelentős esése csak akkor kez­dődött meg, amikor az 1870-es években éreztetni kezdte hatását a „köz­tisztasági mozgalom": szennyvízcsatornák és tiszta ivóvíz, javuló lakás­körülmények és szennyezetlen élelmiszer. A köztisztasági intézkedések gyakran a tőkések ellenállásába ütköztek – például azon munkaadókéba, akik nem akartak magasabb adót fizetni a szennyvízcsatornák miatt, vagy pénzt költeni a munkások emberibb lakáskörülményei érdekében. Ellenálltak az ivóvíz, illetőleg a szennyezett élelmiszer forgalmazására specializálódott magánvállalkozók is. De végül a köztisztasági mozgalom felülkerekedett, köszönhetően egyrészt a járványtól való félelemnek – el­végre a járványokkal szemben a közép- és felső osztályok is védtelenek voltak; másrészt a települési önkormányzat reformját követelő mozgalom elszántságának; végül szerepet játszott a század vége felé a betegségek okainak megértésében történt előrelépésnek a közvéleményre gyakorolt hatása.

A köztisztasági mozgalom kezdetben téves elgondolásokon alapult a betegségek okait illetően (mindenekelőtt azon a hiedelmen, hogy az okokat a levegőszennyeződésben, avagy a „miazmákban" kell keresni). Az 1870-es években született felismerés, mely szerint a fertőzéseket bak­tériumok okozzák, megerősítette, hogy a jó higiéniai viszonyok valóban kulcsfontosságúak, de ez az új tudás egyben a közegészségügyi tevé­kenység palettájának szélesítéséhez és az iskolák és háztartások egész­ségügyi képzéséhez is vezetett: a higiéné fontosságáról, a csecsemő- és gyermekgondozásról stb. Egymás után sikerrel azonosították a fertőző betegségek kórokozóit, és új, megelőző intézkedéseket foganatosítottak, beleértve a védőoltásokat. Az eredmény drámai volt. 1871 és 1940 között a fertőző betegségeknek az összes halálozásokon belül képviselt aránya 31%-ról 10%-ra esett vissza Angliában és Walesben. 1951-re a fertőző betegségek a halálozásoknak csupán 6%-áért voltak felelősek, miközben az (ezer főre vetített) átlagos halálozási ráta 22,4-ről 6,1-re esett vissza. (Easterlin 2004, 108) Megint csak fontos hangsúlyozni, hogy e csökkenés jóformán teljes egészében a megelőzésnek volt köszönhető. A szóban forgó időszak legnagyobb részében ugyanis a fertőző betegségek döntő többségére még nem léteztek hatékony gyógymódok (a szulfanilamidok csak 1935-től, a penicillin 1941-től, a széles spektrumú antibiotikumok 1947-től álltak rendelkezésre).

Richard Easterlin (2004, 7. fejezet) a következőképpen foglalta össze a történelmi tények alapján levonható következtetést az egészségügy és a tőkés piacok viszonyát illetően. Először, a várható élettartam stag­nált, vagy legjobb esetben csak enyhén javult a XIX. század nagyobbik részében a világnak azokon a területein, amelyek gyors gazdasági nö­vekedést éltek át. A várható élettartam (és a fizikai állapot) csak akkor javult drámai mértékben, amikor hatékonnyá vált a betegségmegelőzés; a munkások növekvő reáljövedelméből fakadó javuló táplálkozás önma­gában nem idézte elő ezt a változást. Másodszor, a várható élettartam forradalmát előidéző megelőző intézkedések legnagyobb része (tiszta ivóvíz mindenkinek, szennyvízcsatorna stb.) közjószág, amely kollektív cselekvést igényel, és amelyből mindenki részesedik, függetlenül attól, hogy hozzájárult-e annak költségeihez. A tőkés piacok nem kínáltak – és nem is fognak kínálni – ilyen közjószágokat. Ugyanez érvényes a védőoltásokra – ezek csak akkor működnek megbízhatóan, ha a lehető legszélesebb körben alkalmazzák őket. Mivel a többség valószínűleg nem lenne hajlandó fizetni érte, az államnak kell finanszíroznia. Hasonló a helyzet a háztartási higiéniát illetően: „mivel az új tudás nem hozott magánhasznot tulajdonosának, nem lehetett a piacra bízni e tudás elterjesztését". Harmadszor, az egészségtudomány és a megelőző in­tézkedések által elért drámai javulás költségei mérsékeltek voltak. Nem volt hozzájuk szükség a nemzeti jövedelem hatalmas növekedésére (amit a kapitalizmus produkált), és valójában az élethossz terén elért drámai javulás a legutóbbi időkben olyan szegény országokban is végbement, mint Kína (az 1950-es években), Kuba (az 1960-as években), vagy Kerala állam (az 1970-es években).⁵ Végezetül, azon kutatásoknak a költsége, amelyek a fenti egészségügyi vívmányokhoz vezettek, maga is meglehetősen csekély volt, és nem függött a tőke által hajtott gazdasági növekedéstől. „Amikor az olyan tudósok kezdetleges laboratóriumaira gondolunk, mint Pasteur, Koch vagy Fleming – jegyzi meg Easterlin -, nehéz elhinni, hogy az ő felszereltségük nagyságrendekkel jobb lett volna, mint akár kétszáz évvel korábban kutató elődeiké." A valamennyi tudományterületre kiterjedő (állami és magán) kutatás és fejlesztés teljes költsége még 1929-ben is csak a GDP 0,2%-ára rúgott, és ezen belül az orvosi kutatások a teljes összegnek csupán töredékét tették ki. (Easterlin 2004, 134) Mára az orvosi kutatás költségei hatalmas mérték­ben megnövekedtek – a belőlük származó össztársadalmi haszon más kérdés, amint azt látni fogjuk.

A közegészségügyi mozgalom, amely Angliában elindította a várható életkor forradalmát, csak annyira nevezhető – a szándékolt hatást tekint­ve – a kapitalizmus vívmányának, mint amennyire az orosz forradalom a cári önkényuralomnak, vagy az indiai függetlenség a brit Rádzs érde­mének tekinthető. A mortalitási forradalmat előidéző közegészségügyi mozgalom a kapitalizmus társadalmi következményeivel szembeni re­akció volt, nem pedig a tőkésosztály által felkínált jótétemény; másfelől nem kapitalista országok is utolértek, némely esetben felül is múltak jó pár kapitalista országot a várható élettartam emelését illetően. Ezzel együtt a várható élettartam forradalma kétségtelenül összefüggött az ipari kapitalizmus felemelkedésével. Végső soron mégiscsak több profitot ígérő tevékenység volt vízvezeték-rendszert építeni az állam számára, mint ivóvizet árusítani korlátozott számú magánvásárlónak. A mortali­tási rátában bekövetkezett forradalomnak sokféle, gyakran egymásnak ellentmondó oka volt.

A tudományfejlődés maga is egyértelműen az okok egyike. A fizikai tudományok virágoztak – különösen a fizika és a kémia -, miután ékesen bizonyították értéküket a tőkefelhalmozás számára. A biológiai tudományok jelentős eredményei későbbre tehetőek, profitpotenciáljuk pedig jóval ezt követően vált világossá. De általában véve, a tőkésosz­tálynak a tudományokkal szembeni támogató attitűdje – amely a fizikai tudományokból nyert gazdasági haszonból eredt – fontos tényező volt abban, hogy lehetővé váljanak akár az orvostudományban, akár a közegészségügyi technikai megoldások terén elért áttörések. E támo­gató magatartás pedig a megelőző polgári forradalom által biztosított intellektuális szabadságjogokból fakadt. Noha a várható élettartam forradalma nem a tőkések szándékolt teljesítménye volt, a burzsoá­zia felemelkedése biztosította – habár gyakran közvetett és komplex összefüggéseken keresztül – azt a közeget, amelyben e forradalom tudományos bázisa kifejlődhetett. Érdemes azonban megjegyezni, hogy a várható életkor forradalmának csúcspontján, a késő XIX. században, az orvostudományi kutatás még viszonylag érdekmentes volt, és képes maradt a kritikus gondolkodásra. Még nem kezdte elveszíteni integri­tását úgy, ahogyan a főáram-közgazdaságtan elveszítette, a már Marx által megfigyelt módon. „[az osztályharc] Megkondította a tudományos polgári gazdaságtan lélekharangját. Most már nem arról volt szó, hogy ez vagy az az elméleti megállapítás igaz-e, hanem arról, hogy a tőkének hasznos-e vagy káros […] Az önzetlen kutatást bérencek kötözködése; az elfogulatlan tudományos vizsgálatot az apologetika rossz lelkiisme­rete és gonosz szándéka váltotta fel." (Marx 1973, Utószó a második kiadáshoz.) Száz évvel ezelőtt még nem érkezett el a bérencek kora az orvosbiológiai kutatásokban – orvosoké, akiknek hatalmas összegeket fizetnek, hogy nevüket adják a gyógyszeripari vállalatok által az orvosi szaklapokba írt cikkekhez, egészségpolitikai kutatóké, akik gátlástalanul meghamisítják a kutatási eredményeket az egészségbiztosítási cégek érdekében.⁶

A várható életkor forradalma után

Ennyit a kapitalizmusnak a mortalitási forradalomban játszott ellentmon­dásos szerepéről. Mi volt a kapitalizmus szerepe, miután e forradalom túlnyomórészt befejeződött?

A XX. század közepe óta a várható élettartam tovább nőtt, különösen a fejlett tőkés országokban, ahol 2000-ben átlagosan kb. 80 év volt. (Bongaarts 2006, 1. táblázat) A kapitalizmus intellektuális bérenceinek némelyike úgy érvel, hogy a gazdasági növekedés végső soron igenis növeli a várható élettartamot, függetlenül attól, hogyan használják fel a növekvő forrásokat, tehát az egészségügyi politika illetékeseinek a nö­vekedést kellene legfőbb prioritásnak tekinteniük. E tézist („gazdagabb: egészségesebb") Larry Summers is elővezette sokat idézett cikkében, amikor a Clinton-adminisztráció tagjaként az Egyesült Államok helyettes pénzügyminisztere volt.⁷

Tekintettel arra, hogy a betegségek okaira vonatkozó tudásunk sokkal árnyaltabb ma, mint 150 évvel ezelőtt, a legszegényebb állampolgárok életszínvonalának emelkedése még a nagyon szegény országokban is – kedvező feltételek mellett – egészségi állapotuk javulásához vezet­het, pusztán az egyéni magatartás változása révén (jobb étrend, jobb személyi higiénia, moszkitóhálók használata stb.). De általánosságban a tapasztalat nem támasztja alá a „gazdagabb: egészségesebb" tézist. A várható élettartam folytatódó növekedése a fejlett tőkés országokban legnagyobbrészt a megelőzésre irányuló ama gyakorlat további elmé­lyülésének tudható be, amely eleve kiváltotta a várható élettartam forra­dalmát. Viszonylag csekély szerepe volt a jobb táplálkozásnak vagy az egyéni fogyasztás más elemeinek, és csak 10-15%-ban játszott szerepet az egészségügyi ellátás.⁸ Továbbá, a javulás nem ott volt a legszámotte­vőbb, ahol a jövedelmek a legjobban nőttek, hanem ahol a jövedelmek megoszlása a legkevésbé egyenlőtlen. A leggazdagabb országok körén belül nem a GDP szintje, hanem a jövedelemegyenlőség mértéke hatá­rozza meg az átlagos várható élettartamot. (Wilkinson 2005, 4. fejezet, különösen 119-123.)

Ám épp az egyetlen dolog, amit a kapitalizmus újra és újra hiba nélkül mindig képes reprodukálni, az az egyenlőtlenség: egyrészt a munka­erőpiac normális működése és az értéktöbblet tőketulajdonosok általi elsajátítása révén (osztalék és járadék formájában); másrészt a tőkének a közpolitikára – az adórendszerre, a társadalmi infrastruktúrára (oktatás, egészségügy, tartós ápolás és társadalombiztosítás) – gyakorolt hatásán keresztül.⁹ A kapitalizmus inherens tendenciája a egyenlőtlenség elmé­lyítése mindeme dimenziók mentén, és minél inkább megszabadítják a korlátoktól, annál kiáltóbb lesz az egyenlőtlenség. A neoliberális kor­szakban, az 1970-es évektől kezdve, az egyenlőtlenség szinte mindenütt növekedett, különösen az olyan országokban, mint az Egyesült Államok vagy az Egyesült Királyság, ahol a legkövetkezetesebben alkalmazták a neoliberális gazdaság- és társadalompolitikát; de nőtt az egyenlőtlenség a gazdag és szegény országok között is. (Smith et al. 2003, 459-465) Sok volt kommunista országban a kapitalizmusra való hirtelen áttérés hatása még rosszabb volt – a rendszerváltozás a mortalitás sokkoló növekedését eredményezte, különösen a férfiak körében.

Összetett és széles körben vitatott kérdés, hogy milyen mechanizmu­sokon keresztül termeli ki az egyenlőtlenség a rossz egészségi állapotot. (Smith /Ed./ 2003, xxxv-xxxvii. és 440) Az anyagi nélkülözés, amelyek­nek a szegények gyakrabban ki vannak téve, közvetlenül is egészség­ügyi kockázatokat (fertőzések, alultápláltság, krónikus betegségek és sérülések), fejlődési problémákat (késleltetett vagy gátolt kognitív és kapcsolatteremtési képesség), szociális problémákat (a szocializáció, valamint a munkára és a családi életre való felkészülés terén) idéz elő; és mindeme problémák halmozódhatnak és egymást erősíthetik, különböző életkorban különböző betegségeket okozva. (Raphael 2006, 651-677) A Richard Wilkinson sokat idézett elméletét alátámasztó bizonyítékok – Wilkinson elmélete szerint az alacsony gazdasági és társadalmi státusz már önmagában is patologikus fiziológiai reakciókat idéz elő – nem iga­zán meggyőzőek, de afelől kevés kétség van, hogy az aktív és szoros emberi viszonylatok pozitív és kölcsönös hatása sokféle módon segíti a jó egészségi állapotot, és az egyenlőtlenség általában rombolóan hat e tényezőkre. (Wilkinson 2005, valamint Wilkinson – Pickett 2009, 66-67) Ez különösen releváns a mentális betegségek vonatkozásában, mint amilyen a napjainkban járványos méreteket öltő, a legegyenlőtlenebb országokban a felnőttek negyedét-ötödét érintő depresszió.

Az összefüggések komplexitása csak úgy ragadható meg, ha különbö­ző korokban élt generációk különféle társadalmi körülmények között leélt élettartama folyamán elszenvedett egészségügyi problémák specifikus meghatározó tényezőit kutatjuk. Például bizonyos időskori betegségek, mint a gyomorrák, a TBC, vagy az agyvérzés olyan, kora gyermekkorban történt eseményekhez köthetőek, amelyek főleg szegény családokban fordulnak elő. Más betegségek leginkább a fiatal felnőttkorhoz köthető események vagy magatartás eredményeképpen állnak elő, mint a balese­tek vagy munkahelyi sérülések – ezek szintén gyakrabban fordulnak elő szakképzetlen fizikai munkásokkal; megint más betegségeket kifejezetten időskorban felmerülő tényezők okoznak. Az egyenlőtlenségnek a korai fázisokban megnyilvánuló hatásai kombinálódhatnak, és halmozottan növelhetik az egyén kitettségét a betegségeknek a későbbi fázisokban.

A betegség további oka lehet bármelyik életkorban az elégtelen orvosi ellátás, márpedig az orvosi ellátáshoz való hozzáférés többnyire a legke­vésbé jómódúak, vagy a nem, etnikai hovatartozás, rokkantság, fogyaté­kosság stb. miatti hátrányos helyzetben lévők számára szokott leginkább gondot okozni. Még az Egyesült Királyságban is, ahol az egészségügyi költségeket majdnem teljes egészében adóbevételekből finanszírozzák, és gyakorlatilag ingyenesek mindenki számára, általában érvényesül a Julian Tudor Hart által megfogalmazott nevezetes „inverz ellátás törvé­nye" – vagyis a kapott orvosi figyelem többnyire fordítottan arányos az orvosi figyelem iránti szükséglettel. E szabály egész földrajzi térségek lakosságára, de az egyénekre és a közösségeken belüli csoportokra is érvényes – így például a legszegényebb skizofrén betegek csoportja átlagban nyolc évvel később kap kezelést, mint a leggazdagabbaké, és a teljes népességen belül a legszegényebbek súlyos szívbetegségét sokkal kevésbé látják el, mint a leggazdagabbakét. (Hart 2006, 67. és 145. oldal, 58. lábjegyzet; valamint Smith 2003, 494) A fejlődő országok legtöbbjé­ben – ha ugyan nem az összesben – az 1945 után létrehozott, államilag finanszírozott és működtetett egészségügyi rendszerek elsorvadtak, helyet adva a privát, szabályozatlan és veszélyes szolgáltatásoknak, úgyhogy bizonyos területeken a korábban elért haladás az egészségügyi állapot terén romlásba fordult.¹⁰ A WHO jelentette 2008-ban hogy „a kis, független szolgáltatók sokasága által nyújtott, szabályozatlan, fizetős egészségügyi ellátás – ami eredetileg városi jelenség volt – mára az egészségügyi ellátás domináns formája lett Szubszaharai Afrikában, valamint Ázsia és Európa átmeneti gazdaságaiban".¹¹ Némileg hasonló regresszióra került sor a volt Szovjetunió országaiban, különösen azok­ban, ahol 1990-et követően gyors, tömeges privatizációra került sor. Az öt legérintettebb ilyen országban a munkanélküliség 23%-ra ugrott, a felnőtt férfiak körében pedig a mortalitás megdöbbentő módon 42,3%-ra emelkedett. (Shukler – King – McKee 2009, 399-407)

Az átlagos élettartam tehát minden egyes társadalomban történelmileg meghatározott. A gazdag országokban (ahol majdnem az összes, a szoci­ális viszonyok és az egészség közti kapcsolatokra vonatkozó beható ku­tatást végezték) ellentétes tendenciák kombinációját láthatjuk: csökkenő átlagos mortalitási ráták, de egyben a társadalmi és gazdasági egyenlőt­lenséggel párhuzamosan növekvő szórás a várható élettartamot illetően. Ahogy George Davey Smith találóan összefoglalja: „be lehet azonosítani azokat a társadalmi folyamatokat, amelyek révén a kedvezőtlen hatások­nak való kitettség a kevéssé privilegizált társadalmi körülmények között élők körében koncentrálódik, a születéstől a halálig […] Az egyéneknek és azok szüleinek társadalmilag formálódott táplálkozási, egészségi és környezeti tapasztalatai befolyásolják egyebek mellett a születési súlyt, a magasságot, a testsúlyt és a tüdőkapacitást, ezek pedig a jövőbeli egészségi állapot fontos indikátorai. A testeknek (és a testek történeté­nek) ezek a biológiai aspektusai megdermedt társadalmi viszonyokként is felfoghatóak." (Smith /Ed./ 2003, xvii. [kiemelés a szerzőtől – Leys]).

Közegészségügy¹²

A társadalmi viszonyrendszer tehát kulcsfontosságú tényezője a né­pesség egészségi állapotának, ennek ellenére az 1980-as évek óta a jelenkori kapitalizmus társadalmi viszonyrendszerének megváltoztatása egyetlen főbb országban nem volt napirenden; elszomorítóan kevés jel utal arra, hogy a betegségek társadalmi okai bárhol is, bármiféleképpen tükröződnének a jelenkori közpolitikában. Az egészség társadalmi de­termináló tényezőivel szembeni kormányzati politika lényegében azok figyelmen kívül hagyása. Még az olyan szerény intézkedéseknek is, mint az adóztatás kevésbé regresszívvé tétele, az iskolai osztálylétszámok csökkentése, vagy a foglalkoztatás bizonytalanságának a mérséklése – mindazoknak az állami döntéstől függő intézkedéseknek, amelyek javíthatnák a legkevésbé egészséges társadalmi csoportok egészségi állapotát -, a prioritásuk alacsony, a politikai retorikától függetlenül, mi­közben az egyenlőtlenség óhatatlanul nő. Ehelyett az egészségpolitika mindenekelőtt az egyénre, és az ő állítólagosan önkéntes viselkedésé­re koncentrál – „a saját egészségi állapot iránti felelősségvállalásra"; másodsorban pedig az egyes betegeknek nyújtott „high-tech" orvosi eljárásokra, holott ez utóbbiak iránti szükséglet nagyrészt fel se merülne másféle társadalmi feltételek mellett.

Mindez drámai visszavonulást jelent ahhoz képest, amilyen ambíciók a közegészségügyi szakmát annak felemelkedő fázisában – a várható élettartam forradalmának sikerei nyomán – jellemezték. A közegész­ségügyi szakma inkább a népesség mint egész, semmint az egyén egészségére, és inkább a megelőzésre, mint a gyógymódra koncent­rált. Amint a társadalmi kérdések előtérbe kerültek a munkásmozgalom felemelkedése nyomán a XX. század első felében, „az orvostudomány figyelmét azoknak a mélyen beágyazódott és széleskörű működési zavaroknak az ingoványára irányította, amelyeket addig alig vett észre: beteges kisgyermekek, fejlődésben visszamaradt gyermekek, vérsze­gény anyák, gyomorfekélyes irodai dolgozók, reuma, hátfájás, agyvérzés, örökölt betegségek, depresszió és a neurózis egyéb formái, valamint az öregkort kísérő betegségek […] Az egészségügyi fenyegetéseknek, amelyekkel a modern társadalom szembenéz, több közük van a fiziológiai és pszichológiai abnormitásokhoz, a széleskörű és talán veleszületett betegséghajlamokhoz a népesség azon részének körében, amelyet a nyomor, tudatlanság, egyenlőtlenség, rossz táplálkozási és lakásviszo­nyok, munkanélküliség és túlmunka diszfunkcionalitásra és improdukti­vitásra ítélt. Hogy az orvostudomány megküzdhessen az életeknek eme pazarlásával, a nélkülözéssel és szenvedéssel, pozitív és szisztematikus megközelítésre van szüksége, felvállalva a szemlátomást egészséges és normális emberek tervszerű felülvizsgálatát csakúgy, mint a betegekét, a kisgyermekkortól az öregkorig történő nyomon követést, feljegyezve a krónikus, örökölt és alkati betegségek előfordulását, a betegségek előfor­dulásának statisztikai egybevetését olyan változókkal, mint a jövedelem, képzettség, osztály-hovatartozás, étrend és lakáskörülmények." (Porter 1999, 633-634)

Az 1980-as évek végére azonban az ilyen ideálokat (csakúgy, mint a hozzájuk inherensen kapcsolódó, állam-centrikus megközelítést, és a – talán – enyhén autoritárius felhangot) határozottan elutasították, és nem csupán a vezető neoliberális országokban. A közegészségügyben dolgozó orvosok rámutattak, hogy a közegészségügyi tapasztalatokra támaszkodó társadalom- és gazdaságpolitikára nagyobb szükség vol­na, mint valaha. Fenntartották, hogy a közpolitika minden területét mint az egészségpolitika egy-egy elemét kellene tekinteni, és mind a fizikai környezetet (szennyezés, globális felmelegedés, energia, a termőföld minőségének romlása stb.) mind pedig a társadalmi környezetet (munka­nélküliség, lakhatás, közlekedés, élelmiszer-termelés) közegészségügyi problémaként kell kezelni. A közegészségügynek és az egészségügyi szolgáltatásoknak ki kell egészíteniük egymást. De a gyakorlatban gyakran ennek ellenkezője valósult meg, ahogy azt egy brit orvos ak­koriban megállapította: „a [közegészségügy és az orvosi ellátás közti] komplementer viszony meg nem értését ékesen bizonyítja, valahány­szor egy miniszter figyelmen kívül hagyja a szegénység, a kényszerű munkanélküliség, a hajléktalanság és egyéb egészségügyi kockázatok nagyarányú növekedését az elmúlt évtized folyamán, és azzal kérkedik, hogy a Nemzeti Egészségügyi Szolgálat »több pácienst kezel, mint valaha«, nyilvánvalóan azt képzelve, hogy ez valamiféle egészségügyi vívmány!" (Draper 1991, 20)

Amikor még az európai szociáldemokrata pártok is lemondtak a köz­egészségügy eredeti ideáljairól, a közegészségügy egykor nagy presz­tízzsel bíró művelői sokat veszítettek befolyásukból. Korábbi katalizátor­szerepüket a társadalom- és gazdaságpolitika (pl. a teljes foglalkoztatás) valamint az egészségpolitika összekapcsolásában, amely tipikusan a szociáldemokrata politikacsinálókkal való szoros kapcsolataikon alapult, továbbá az egészségügyi ellátásnak a lakossági szükségletek tanulmá­nyozásán alapuló tervezésében játszott középponti szerepüket felváltotta a „piaci jelzésekre" való hagyatkozás.¹³ A közegészségügy szerepe a világméretű pandémia-fenyegetésekre adandó válaszlépések megterve­zésére, valamint az egyének „életstílus-választásainak" a közoktatásban történő befolyásolására zsugorodott. Sok pénzt költenek a dohányzás és az alkoholfogyasztás csökkentésére vonatkozó médiakampányokra, és a több testmozgás és jobb táplálkozás népszerűsítésére, míg az egyenlőtlenségből fakadó alapfeltételekről – amelyek miatt az emberek dohányoznak, túlzásba viszik az ivást, rosszul táplálkoznak (mivel a jó táplálék többe kerül, és még többe kerül a szegény területeken, mint a jómódú lakónegyedekben) – beszélni sem lehet, nemhogy megváltoztatni azokat. 1997-ben két közegészségügyben tevékenykedő vezető orvos arra jutott, hogy: „Az Egyesült Királyságban az egészség terén jelentős és növekvő az egyenlőtlenség. E különbségek kezelésének alapvető módja egyértelműen egy méltányosabb társadalom irányába mutató széleskörű társadalmi és politikai változás lenne. A közegészségügy gya­korlói képtelenek lesznek elérni fő célkitűzésüket – a lakosság egészségi állapotának javítását – ha nem válnak az ilyen változások szószólóivá." (Smith – Ben-Shlomo 2003, 496)

De egy dolog ilyen változásokat szorgalmazni a szakmai folyóiratok­ban, és egészen más dolog a nagy nyilvánosság előtt folyó vitákban energikusan képviselni e változások szükségességét, miközben az összes meghatározó párt úgy döntött, hogy nem képes, vagy nem is kíván ilyen változtatásokat végrehajtani. Az ilyesfajta szószólói szerep a kutatási források elapadásával, sőt akár a kutatók szakmai reputációja ellen kormányzatilag szervezett támadások kockázatával is jár.¹⁴ E téren nincs jelentős különbség az országok között, amióta a neoliberalizmus megszilárdította hegemóniáját.

Egészségügy a terápia forradalma óta

Az orvostudomány és – technológia XX. századi forradalma első ízben tette lehetővé sok halálos betegség gyógyítását, az élet meghosszab­bítását, a fájdalom enyhítését és az életminőség javítását. Mihelyt ez világossá vált a közvélemény számára, az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés az emberek félelmeinek és reményeinek fókuszába került. Az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférést még emberi joggá is nyilvánították az emberi jogok 1948. évi egyetemes nyilatkozatának 25. cikkelyében.¹⁵ Aneurin Bevan, az 1948-ban elindított brit Országos Egészségügyi Szolgálat (NHS) megtervezője, joggal jellemezte az NHS-t „a félelemtől való szabadság"-ként, és az 1950-es évek végére majdnem az összes ország kormányának engednie kellett az univerzális egészségügyi ellátást követelő erős munkásmozgalmaknak. Nagyjából átfogó, társadalombiztosítási befizetések vagy adók által finanszírozott, nőket, gyermekeket és munkásokat is befogadó állami egészségügyi rendszerek váltották fel az egészségügyi magánszolgáltatók piacait és a másodrangú, osztály-meghatározottságú szolgáltatásokat, ezzel hatal­mas új terület nyílt meg a kvalifikált közalkalmazás előtt.¹⁶ 1965-ben még az Egyesült Államok is bevezette a szabad közfinanszírozású egészség­ügyi ellátást a nagyon szegények (Medicaid) és az összes 65 év feletti számára (Medicare). A kommunista országokban a mindenki számára államilag nyújtott egészségügyi ellátás vált a normává. A „harmadik világ" országaiban az állami ellátórendszer forráshiánnyal és hatalmas túlkereslettel küszködött, de elvben az állam által biztosított univerzális ellátás széles körben elfogadottá vált.

Hasonlóan a mortalitási forradalmat lehetővé tevő közegészségügyi intézkedésekhez, a tőkések – és igen gyakran az orvosok is – kezdet­ben ellenálltak az univerzális ellátásra való áttérésnek. A rendszer ha­talmas népszerűsége azonban leküzdte az orvosi szakma ellenállását – a szakma kiemelkedően jó alkalmazási feltételeket kért és többnyire kapott az új rendszer működtetéséért cserébe. Némely nyugat-európai országban lehetővé tették, hogy jelentős magánszektor is működjön a társadalombiztosítási alapú rendszerek mellett. A legtöbb új közösségi finanszírozású egészségügyi rendszerben az orvosokat továbbra is az ellátások után fizették, így a rendszer inherens módon ösztönzött a felesleges kezelésekre és a költségek felverésére. A rendszer ebből adódó gyengeségeit kihasználták a közösségi finanszírozás és uni­verzális egészségügyi rendszerek ellenségei, amikor a háború utáni kompromisszum fölborult az 1970-es évek végén. De az ingyenes egészségügyi ellátás mélyen beágyazódott alapelvvé vált a legtöbb OECD-országban.

A terápia forradalma azonban egyben a tudományalapú gyógyszer­ipar drámai növekedését is magával hozta, amelyet később követett az ehhez szorosan kapcsolódó biotechnológiai ipar. E tőkés ágazatok masszív gazdasági és politikai hatalommal bírnak, és szorosan kap­csolódnak a szintén befolyásos egészségügyi magánbiztosítási és szolgáltató iparhoz is, különösen az Egyesült Államokban.

2008-ban a világméretű gyógyszereladásokat több mint 600 milliárd dol­lárra becsülték – ennek kétharmada a húsz legnagyobb vállalattól jött, amelynek legtöbbje amerikai vagy nyugat-európai. A biotechnológiai cégek becsült bevételei 51 milliárd dollárra rúgtak 2005-ben, de várakozás szerint túl fogják szárnyalni a gyógyszer-árbevételeket; és ott van még a gyógyszer-technológia, a képalkotás és a számítógépesített sebészet terén elért haladás mögött a gyorsan bővülő orvos-technológiai ipar, évi 200 milliárd dollár körüli évi bevétellel. A gyógyszeripar jelenleg az egész­ségügyi kiadások 10%-át teszi ki az OECD-országokban.

1900 előtt a korlátozott számú hatásos készítményt, mint pl. az asz­pirin, egyre nagyobb arányban a Bayer, illetőleg a német vegyiparból leágazó egyéb cégek gyártották. A terápia forradalmát elindító kutatáso­kat legnagyobbrészt állami finanszírozású egyetemi laboratóriumokban vagy adományokból fenntartott kutatóintézetekben folytatták. De ahogy a hatásos új gyógyszerekben rejlő gazdasági potenciál nyilvánvalóvá vált az 1930-as években, a mára közkeletű márkanévvé vált gyógyszeripari cégek – Hoffman La Roche, Merck, Eli Lilly, a GlaxoSmithKline-t fúzióval létrehozó cégek – drámai mértékben bővítették tevékenységüket, kuta­tószemélyzetet vettek fel, és beruházásokat eszközöltek a gyógyszer­tesztelésbe és a marketingbe.

Az 1980-as évekre azonban úgy tűnt, hogy a súlyos betegségek esetén jelentős javulást, vagy éppenséggel gyógyulást lehetővé tevő új gyógyszerek feltalálásának korszaka lezárult, és az innováció üteme azóta csökkent: a bejegyzett új gyógyszerek száma az 1990-es évek­ben szokásos évi 50-ről mára mintegy évi 20-ra esett vissza. (Goldacre 2008, 185) A küszöbön álló áttörésre vonatkozó állandósult ígéretekkel szemben a lényeget tekintve az oxfordi Regius orvosprofesszor 1990. évi józan ítélete bizonyult helyesnek: „úgy tűnik, hogy holtpontra jutottunk a nyugati társadalmak leggyilkosabb betegségeinek megértését illetően […] habár egyre többet és többet tudunk a betegségek kifejlődésének apró részleteiről, kevés haladást értünk el annak megállapításában, hogy miért merülnek fel egyáltalán a betegségek." (Porter 1999, 595-596)

A gyógyszercégek egyik válasza erre az új helyzetre az „engem is" gyógyszerek, vagyis már létező, más vállalatok által levédett gyógyszerek majdnem azonos, a gyógyító hatást illetően egész minimális fejlesztést tartalmazó változatainak létrehozása volt, amelyek épp csak annyira különböztek az eredetitől, hogy szabadalmaztathatóak legyenek. Az új gyógyszereknek mintegy a fele ebbe a típusba sorolható. (Goldacre 2008, 185) A gyógyszercégek ezen kívül arra használták óriási reklám­költségvetésüket, hogy olyan egészségügyi problémák létezéséről győzzék meg a nagyközönséget, amelyeket a kifejlesztett gyógyszerek állítólag kezelni képesek. Ezek egy része egészen komikus találmány, mint a „nyugtalan láb szindróma", de gyakrabban közkeletű, lényegé­ben normális állapotok, amelyeknek új neveket adtak, mint az „erekciós zavar" (impotencia) és „szociális szorongásos zavar" (félénkség). Óriási vagyonok keletkeztek ilyen módon.

Marcia Angell, a New England Journal of Medicine korábbi szerkesztője szerint: „A gyógyszerforgalmazók – figyelemreméltóan sikeres – straté­giája az volt, hogy meggyőzték az amerikaiakat arról, hogy összesen kétféle ember létezik: az egyiknek gyógyszeres kezelésre van szüksége, a másiknak úgyszintén, csak még nem tud róla." (Angell 2009, 12; idézi Petersen 2008) Angell a Pfizer Neurontin elnevezésű gyógyszerére hivatkozik, amelyet eredetileg az epilepszia kezelésére hagytak jóvá (olyan esetekben, amikor más gyógyszerek hatástalannak bizonyultak). Egy sor akadémiai kutatónak nyújtott javadalmazás fejében e kutatók nevüket adták olyan cikkekhez, amelyek a Neurontinnak egyéb terüle­teken – bipoláris zavar, poszttraumás stressz, álmatlanság, nyugtalan láb szindróma, hőhullámok, migrén, tenziós fejfájás stb. esetén – való kitűnő felhasználhatóságát ecsetelték. Ezenkívül a cég e felhasználási módok promócióját célzó konferenciákat is finanszírozott. így a gyártó képes volt a gyógyszerből 2003-ban kirobbanó sikert kovácsolni, 2,7 milliárd dolláros árbevétellel.¹⁷

Az orvosok egy részének cinkosságát – ismét csak elsősorban az Egyesült Államokban – már említettük, de az orvosok nagy pénzekkel való lefizetése (a félmillió dolláros összeg nem szokatlan) azért, hogy a cég stábja által írt cikkekhez adják a nevüket, csak egyik vetületét képezi az orvostudomány gyógyszeripar általi korrumpálásának. Épp­oly megvetésre méltó a kedvezőtlen kísérleti eredmények eltitkolása (amit a gyógyszeripari lobbik által kemény küzdelemben kiharcolt laza reguláció tesz lehetővé), ami később veszélyesnek vagy épp halálos­nak bizonyuló gyógyszerek jóváhagyásához vezetett. (Pl. az amerikai gyógyszerhatóság figyelmen kívül hagyta a vizsgálati eredményt, amely szerint a Merck Vioxx nevű fájdalomcsillapítója egyeseknél növeli az agyvérzés és a szívroham kockázatát.) A gyógyszeripar tudományos bizonyítékokkal szembeni attitűdje időnként nem különbözik a 40 milliárd dolláros forgalmat bonyolító „alternatív" gyógyászati iparétól, amelyet a tudományos bizonyítékoknak mint irreleváns tényezőknek a figyelmen kívül hagyása fémjelez.¹⁸

Az univerzális egészségügyi ellátást biztosító országokban a gyógy­szeripar hatalmas nyomást gyakorol a kormányokra, hogy megvásároljon olyan gyógyszereket, amelyek legjobb esetben is csak kismértékben hosszabbítják meg olyan betegek életét, akik javarészt időskori betegsé­gekben szenvednek. A gyógyszercégek ezen kívül a lehető legmagasabb árat igyekeznek kialkudni, arra hivatkozva, hogy a kutatás és fejlesztés költségeinek meg kell térülniük azon viszonylag kevésszámú gyógyszer értékesítéséből, amely a kísérletek során hatékonynak bizonyul – habár e cégek promóciós költségei messze (a becslések szerint két-három-szorosan, vagy még nagyobb mértékben) meghaladják a kutatásra és fejlesztésre fordított összegeket. És ha tehetik, nem haboznak a fenye­getéssel, hogy máshova helyezik tevékenységüket, ha követeléseiket nem teljesítik.¹⁹ Mostanáig kevés jele van annak, hogy bármely állam, amelyben a gyógyszercégek megtelepedtek, hajlandó lenne hatékonyan megfékezni a gyógyszeripar túlkapásait. Másfelől a gyógyszeripar nem szívesen fekteti a részvényesek pénzét olyan betegségek kezelésének a kutatásába, amelyek a szegény országok kevéssé fizetőképes lakosait sújtják. A Global Forum for Health Research becslése szerint az orvosi kutatásra fordított évi 70 milliárd dollár 90%-át olyan betegségek vizsgála­tára fordítják, amely a betegségek okozta globális szenvedésnek csupán 10%-áért felelős.²⁰

A gyógyszeripar tetemes reklámkiadásainak ideológiai hatása is van, miután az egészségügyi problémák okainak feltárása helyett a kezelés kerül a figyelem középpontjába. A média is együttműködik, cikkeket közöl az újfajta terápiák várható csodás eredményeiről, arról, hogy az őssejt-terápia helyreállítja majd „az idősek látását, a bénák gerincve­lőjét, a cukorbetegek inzulintermelő sejtjeit",²¹ vagy az orvosi genetikai és nanotechnológiai kutatásokról („molekulaméretű robotok képesek lehetnek kijavítani az egyes sejteket vagy akár DNS-szálakat, így az emberek kétszáz évig is elélhetnek majd az öregedés bármilyen látható jele nélkül").²² Ezzel szemben a mentális betegségek vagy az alkoholiz­mus – ezek sokkal szélesebb körben sújtják a fejlett országok lakosságát, mint a bénulás, cukorbetegség stb. – jóval kevesebb figyelmet kapnak. Márpedig e bajok megoldásához azok társadalmi-gazdasági gyökereivel is kezdeni kellene valamit.

A terápia forradalma tehát a kapitalizmus viszonyai között ellent­mondásos eredményt hozott a globális egészségi állapotot illetően. A főként adóból finanszírozott egyetemeken és más, nem profitorientált laboratóriumokban folytatott orvosi alapkutatás révén gyógyíthatóvá váltak korábban gyilkos fertőző betegségek, és e kutatások továbbra is csodálatos jótéteményekkel szolgálnak mindazoknak, akik elég gaz­dagok ahhoz, hogy fizessenek értük, vagy pedig elég szerencsések, és olyan országban élnek, ahol még léteznek megfelelő mértékben finanszírozott egyenlő hozzáférésű egészségügyi rendszerek. Az im­munológia, illetőleg a fejlett orvosi technológia és sebészet eredményei is kétségtelenül ragyogóak. Mégis, miközben ezek az eredmények jelentős mértékben éreztetik hatásukat a szegény országokban is, legtöbbjük olyan problémákra fókuszál, amelyek a világ legnagyobb része számára nem tartoznak a legégetőbbek közé. Nő az aggodalom azzal kapcsolatban, hogy még az egyetemi orvosi kutatások irányát is egyre inkább a gyógyszeripari és orvos-technológiai cégek érdekei határozzák meg: vajon milyen mértékben határozza meg a vállalati finanszírozáshoz való hozzáférés azt, hogy egy problémát milyen mélységig kutatnak?²³ Annak története, hogyan gátolták, nyomták el, vagy hozták rossz hírbe és lehetetlenítették el a rák környezeti okainak kutatását, és hogyan korlátozták a rákkutatás előrehaladását az egyéni kezelési módokra, miközben a gyógyszer gyártók termékei folyamatosan termelték az új betegeket, a gyakorlatban kevés bizakodásra ad okot a mai orvostudomány jótékony természetét illetően. (Davis 2007) És a kapitalizmus időnként még le is rombolja az orvostudomány ered­ményeit, például az antibiotikumok túlzott és gyakran szabályozatlan használatának ösztönzésével, ami az új, ellenálló baktériumtörzsek kialakulásához vezetett.²⁴

Egészségügy és legitimáció: ideológia

A kritikai társadalomelemzők mindig elismerték az egészségügy legitimá­ló szerepét, míg ugyanakkor azt is hangsúlyozták, hogy a modern gazda­ságnak szüksége van arra, hogy a munkások egészségileg alkalmasak legyenek a számukra kijelölt feladatok ellátására.²⁵ De hogy mekkora részüknek kell egészségesnek lenni, és pontosan mennyire kell egész­ségesnek lenniük, az már más kérdés. A tény, hogy engedik fokozódni az egyenlőtlenséget és az ebből fakadó egészségügyi költségeket, továbbá az a tény, hogy a munkát folyamatosan áttelepítik a gazdag országokból azokba az országokba, ahol a munkavállalók egészségi állapota jóval gyatrább, és alacsonyabb a várható élettartam, azt sugallja, hogy ez a követelmény nem olyan szigorú. Habár a XX. században talán széles körben elfogadottá vált – Roy Porter szavaival -, hogy „a bonyolult ter­melői és fogyasztói gazdaságok gördülékeny és hatékony működéséhez éppúgy szükség van a lakosság jó egészségi állapotára, mint a megfelelő írástudásra, képzettségre és törvénytiszteletre" (Porter 1999, 631), „de a neoliberális korszak állami politikája azt sugallja, hogy ezek közül csak az utolsót tekintik igazán lényeges követelménynek".²⁶

Ez 1990 után vált világossá, amikor a neoliberális politikacsinálók neki­láttak a társadalmilag finanszírozott egészségügy rekommodifikációjának (újra árupiaci alapokra helyezéséhez). Világossá vált, hogy az egészségügy éppoly messzemenően ideológiai konstrukció is, mint amennyire anyagi valóság. Nem az egészségügyi ellátás minősége, vagy akár hozzáférhetősége, hanem a domináns ideológia egyéb elemeihez kapcsolt tálalása az, ami a döntő tényező a legitimitás szempontjából. A nyilvános diskurzusban a közösségileg nyújtott egészségügy témakörét nem a „szegénység", a „lakáshelyzet", az „ipari szennyezés", vagy a „belvárosi körzetek elszegényedése" összefüggésében emlegetik, hanem a „költség", „adóztatás", „bürok­rácia", „jóléti rendszer", „öngondoskodás", valamint az „állam" (negatív jelzőkkel összekapcsolva, mint „paternalista", „központosított" vagy „sztálinista" stb. állam,) fogalmaival társítva artikulálják. A neoliberális ideológiába megfelelően beágyazva – vagyis a „termelékenységgel", „hatékonysággal" vagy „a választás szabadságával" együtt artikulálva – az egészségügy reprezentálhatóvá válik úgy, mint ami éppolyan áru, mint bármi más. Az amerikai privát egészségügyi ipar masszív pénzeket költött az államilag finanszírozott, mindenki számára elérhető egészség­ügy veszélyének elhárítására, de ez önmagában véve nem lett volna elégséges: döntő fontosságú volt a szélesebb ideológiai kontextus. Az a hiedelem, hogy a magánvállalkozások hatékonyabban képesek szállítani a fogyasztó számára az egészséget, hogy az egészség adóbevételekből történő biztosítása gyengítené a saját erőre támaszkodást, amelyről az amerikaiak oly nevezetesek, továbbá a vád, hogy az állami egészségügy „szocialista", egészen mostanáig erősebbnek bizonyult, mint az egyen­lőbb hozzáférés vágya.

Ami Európát illeti, a rekommodifikációs törekvésekhez kapcsolt retorika különösen két témát sulykol: a költségleszorítást, illetve a hatékonyságot. A költségek visszaszorítását mint megkérdőjelezhetetlen szükségszerű­séget állítják be, azzal érvelve, hogy a költségek elkerülhetetlenül nőnek; ez pedig azért van így, mert az egészségügyi ellátás iránti kereslet végte­len, e keresletet egyre fűtik az állandóan növekvő lakossági elvárások, a népesség elöregedése, valamint a költséges új kezelési módok folyama­tos bővülése. Ezzel szemben az egészségügyre fordított költségvetési kiadások nem csupán végesek, de – a propaganda állítása szerint – már el is érték azt a határt, amit a költségvetés még egyáltalán „megengedhet magának". Emiatt lesz a hatékonyság – a privatizációs retorika második fő toposza – oly fontossá; és az állítás szerint a hatékonyságot csak a verseny által szabályozott privát egészségügyi szolgáltatás képes biz­tosítani. A fenti érvek egyike sem állja ki az alapos vizsgálat próbáját.

Egy 1998-as cikkében, amelyet minden egészségpolitikusnak és egészségüggyel foglalkozó újságírónak el kellene olvasnia, Penelope Mullen meggyőzően kimutatta, hogy a kereslet nem végtelen – az em­berek végesek, csakúgy mint szükségleteik, és a legtöbb esetben az orvosi ellátásra irányuló kívánságaik is. Az a közgazdasági elméletből származó absztrakt állítás, hogy minden olyan jószág iránti kereslet vég­telen, amelynek az ára zérus, meggyőző lehet a neoliberális agytrösztök személyzete számára, viszont ellentmond a józan észnek, különöskép­pen ha az egészségügyi ellátásról van szó.²⁷ Azonfelül, a korlátozottan rendelkezésre álló empirikus adatok azt mutatják, hogy a specifikus kezelési módok iránti szükségletek kielégíthetőek a józan ész határain belül maradó ráfordítások mellett. Az az állítás is hamis, hogy az új orvosi technológia mindig emelkedő költségeket jelent. Az ún. kulcslyuksebészet például – sok új gyógyszerhez hasonlóan – számos esetben a költségek csökkenését eredményezte a kórházi tartózkodás idejének lerövidítése vagy akár eliminálása révén; és az új technológiák költsége, amely egyébként gyakran jócskán tartalmaz monopoljáradékot is, többnyire gyorsan lecsökken, miután széles körben kezdik alkalmazni. A lakosság elöregedésével járó költségemelkedést is gyakorta eltúlozzák, mivel az emberek tovább maradnak egészségesek. Az egészségügyi kiadások mintegy fele továbbra is az élet utolsó néhány hónapjára koncentrálódik, akárhány évesen is halunk meg.

Mullen arra is rámutat, hogy míg az egészségügyre fordított összeg va­lóban véges, a kiadások tényleges szintje politikai kérdés. Hogy mennyi az, amit a társadalom „megengedhet magának", kollektív döntés kérdése; az az érvelés, amely szerint mihelyt az egészségügyi kiadások szintje eléri a GDP 8, 10 vagy 15%-át, itt az ideje a „nehéz döntéseknek" az ellátáshoz való hozzáférés mennyiségi korlátozását illetően, nem egyéb (többnyire jobboldali) politikai véleménynél. Amiről itt igazán szó van, az nem a nemzeti jövedelem egészségügyre fordított hányada, hanem hogy ez utóbbi mekkora részét fizetik adóból; azok ugyanis, akiknek van pénzük, szeretik maguk elkölteni azt. Jelenleg az Egyesült Államok GDP-jének 18%-át költi egészségügyre; ez messze a legmagasabb hányad a világon, és az utóbbi időben közel egy százalékponttal nőtt évről évre. A Kongresszusi Költségvetési Iroda (CBO) 2007. évi előrejelzése szerint 2082-re a kiadások elérik a GDP 49%-át. (The Long-Term… 2007) Ezzel a múltbeli trendek alapján képzett extrapolációval az Egyesült Államok egészségügyi rendszere költséges voltát akarták megvilágítani, de ehelyett sok olvasó úgy értelmezte, mint ami bizonyítja, hogy az egész­ségügyi ellátás iránti kereslet „végtelen", és hogy szükség van a teljes amerikai egészségügyi kiadások adókból fedezett részének (ez 2007-ben a GDP 7%-ára rúgott) lefaragására. A valódi problémát, nevezetesen hogy az Egyesült Államokban az egészségügyi költségek a rendszer piaci jellege miatt magasak, a jelentés nem nevezte néven.²⁸

Akárhogyan is, nem létezik olyan szükségszerű határ, ami fölé az egészségügyi kiadások GDP-hez viszonyított aránya ne emelkedhetne, ameddig a GDP maga növekszik. Ahogy arra William Baumol rég rá­mutatott, pozitív növekedés mellett a GDP egyre növekvő arányát lehet fordítani egészségügyre (vagy bármilyen más, szükségképpen munka­igényes szolgáltatásra) úgy, hogy eközben egyre többet lehet fordítani azon szektorok termékeire is, amelyek esetében a munkaköltségek folyamatosan csökkennek.²⁹ És tulajdonképpen nem is lenne rossz egy olyan országban élni, amely nemzeti jövedelmének a felét arra költi, hogy lakosságát minden lehetséges eszközzel (beleértve egy racionáli­san szervezett univerzális egészségügyi ellátórendszert) egészségessé tegye. Egy ilyen országban kiteljesedne a német kutató orvos és egész­ségpolitikus, Rudolf Virchow azon sokat idézett megjegyzésében rejlő progresszív potenciál, mely szerint „a politika nem egyéb, mint orvoslás nagy méretekben".³⁰

Ami pedig azt az érvet illeti, hogy a magán-egészségügy hatékonyabb, mint az állami vagy nem profitorientált ellátás -, nos, ennek az érvnek a közkeletű elfogadottsága a legkevésbé sem tapasztalati bizonyítékokból ered. A legjobb empirikus bizonyítékot maga az Egyesült Államok szolgál­tatja, ahol elegendően nagy minta áll rendelkezésre egyrészt a nonprofit jelleggel működtetett HMO-k (Health Maintenance Organizations), más­részt profitelvű (úgynevezett „befektetői tulajdonban lévő") szervezetek összehasonlítására. A vezető amerikai kutatók által 1999-ben készített tanulmányban, amelyben a vizsgált minta magában foglalta a HMO-k által ellátott teljes népesség 56%-át, a következtetés egy döntő vonatko­zásban kategorikus volt: „Összevetve a nonprofit HMO-kkal, a befektetői tulajdonú ellátási csomagok mind a tizennégy, az ellátás minőségére vonatkozó indikátort illetően alacsonyabb pontszámot értek el […] a be­fektetői tulajdonlás konzisztensen alacsonyabb szintű ellátással párosult." (Himmelstein et al. 1999, 159) Ez az eredmény nem kellene hogy bárkit is meglepjen. Egy olyan szolgáltatói szektorban, amely oly nagy mérték­ben a magasan kvalifikált munkán alapul, a profit kinyerésének legfőbb eszköze a szolgáltatásnyújtás ipari modellje felé való elmozdulás lehet: kisebb személyzet, a személyzet kompetenciaszintjének csökkentése, a konzultációra fordítható idő lefaragása stb.) – az ellátás minőségének kárára. Kivéve persze, ha a verseny nem kényszeríti ki az erőforrások hatékonyabb felhasználását. Az erre vonatkozó adatok azonban épp az ellenkezőjét mutatják. Egy széles körű, 132 összehasonlító tanul­mányt vizsgáló áttekintés – a benne szereplő tanulmányok profitelvű és nonprofit alapú kórházak, idősotthonok, HMO-k, otthoni ápolásra szakosodott szervezetek és művese-állomások működését vetették össze 1980 és 2000 között – arra az eredményre jutott, hogy a nonprofit szervezetek gyakrabban nyújtottak jobb teljesítményt mind költséghaté­konyság, mind minőség szempontjából a profitorientált szervezeteknél. (Rosenau – Linder 2003a, 219-241; Rosenau – Linder 2003b, 183-187)

És ezek az összevetések csak a történet felét mondják el, miután az Egyesült Államokban valamennyi szolgáltató a piacon működik. A piaci viszonyok közötti létezés költségei – az egészségbiztosítási csomagok és egészségügyi ellátó helyek promóciós költségei, a biztosítottak és az ellátást nyújtók közti szerződéskötés költségei, minden egyes kezelés könyvelésének és számlázásának a költségei, a befutó fizetések admi­nisztrálásának és a nem teljesített fizetések behajtásának, a könyvvizs­gálatnak és a pereknek a költségei – tetemesek.³¹ A gyakran emlegetett hüvelykujjszabály szerint az Egyesült Államokban minden egészségügyre költött dollár egyharmada valójában adminisztrációra megy el. Ezzel szemben a brit Országos Egészségügyi Szolgálat (NHS) adminisztrá­ciós költségeit az 1970-es évek közepén – mielőtt megkezdték volna a piacosítását – 5-6%-nyira becsülték.³²

Az az állítás (azaz többnyire csak feltevés), hogy a profitorientált vállalatok által nyújtott egészségügyi ellátás eredményesebb vagy költ­séghatékonyabb, mint a közösségileg finanszírozott ellátás, még annak a közgazdasági elméletnek is ellentmond, amelyre a piac szószólói oly szívesen hivatkoznak. Egy érdekes epizód során, amikor a brit állam­kincstár 2003-ban megkísérelt kidolgozni egy indoklást arra nézve, hogy miért vezetik be a közszolgáltatások termelékenységének a mérését, arra a maga számára váratlan következtetésre jutott – az ún. közösségi választás elméletének elemi szintű alkalmazásával -, hogy a piac nem hatékony az univerzálisan hozzáférhető egészségügyi ellátás nyújtását illetően. A páciensek és az orvosok közti „információs aszimmetria", az egészségügyi szolgáltatást nyújtók inherens helyi monopolpozíciója, a kikényszeríthető szerződések megkötésének és monitoringjának ne­hézségei és költségei, a kockázat magánszolgáltatókra terhelésének lehetetlensége („nehéz lenne hagyni, hogy a bukott kórházak csődbe menjenek", ahogy a tanulmány kereken kimondja), a magán-egészség­ügyi biztosítás keretében felmerülő perverz ösztönzők³³ – mindezeket a tényezőket, amelyek miatt az univerzális egészségügyi ellátás kevésbé eredményes és költséghatékony magánszolgáltatókkal, mint közösségi­leg nyújtott ellátás esetén, lelkiismeretesen számba vette a szóban forgó jelentés. (A dokumentum szerzője nyilvánvalóan még a közhivatalnokok régi iskolájához tartozott, és nem volt meg benne a készség arra, hogy tetszés szerint olyan „politikai döntésen alapuló bizonyítékot" szállítson, amilyet a miniszterek kapni szeretnek, szöges ellentétben a „bizonyí­tékokon alapuló politikai döntéssel", amely iránt saját állításuk szerint oly elkötelezettek.³⁴) De a kormányzat teljességgel figyelmen hagyta a tanulmány következtetéseit. 2009-re már javában folyt az angliai NHS egészségügyi piaccá való feltördelése, amelyben a magánvállalatok szerepe folyamatosan növekszik.³⁵ (Wales és Skócia – a devolúcióval nyert mozgásterét felhasználva – ellenállt.)

Az egészségügyi ellátás rekommodifikációja

Vicente Navarro már 1976-ban látnoki módon leírta, hogy a kapitaliz­mus körülményei között az elkövetkező három évtizedben a domináns egészségügyi téma […] a jelenkori kapitalizmus azon tendenciája lesz, hogy a közszol­gáltatásokat a piacon adásvétel tárgyául szolgáló árucikké változ­tassa. E tendenciát tükrözi a brit konzervatívok, valamint az amerikai konzervatívok (és szép számú liberális) arra irányuló nyomásgyakor­lása, hogy az egészségügyi szolgáltatás nyújtásában végbemenjen a visszarendeződés a magánszféra irányába, állítólag a hatékonyabb és jövedelmezőbb működtetés érdekében. Ebben a sémában a közösség fizet a szolgáltatásért, miközben a magánszereplőké a profit. (Navarro 1976, 216)

Ez az 1970-es évek neoliberális ellenforradalmának kulcsmozzanata. Korábban a tőke megelégedett azzal, hogy kórházakat épített, orvosi felszereléseket és más szükséges kellékeket adott el a közösségileg finanszírozott egészségügyi szolgáltatóknak. Mára megindult abba az irányba, hogy átvegye magát a szolgáltatásnyújtást. Tekintettel arra, hogy milyen kardinális szerepet játszik az egészségügy az emberek életében, illetve hogy az 1945 után oly sok helyen kiépített állami egészségügyi rendszer milyen népszerűségnek örvendett, magyarázatra szorul, hogy a tőke támadása miért járt oly gyakran sikerrel. A globális „dél" országaiban, ahol a bevétel legnagyobb részét az adósságszolgálatra voltak kényte­lenek fordítani, és az IMF által rájuk kényszerített szerkezeti kiigazítási programok keretében fel kellett hagyniuk az állami szolgáltatásnyújtás nagy részével, nincs semmiféle rejtély. Ugyanez érvényes a volt szovjet blokk országaira, amelyeket csődbe vitt a „sokk doktrína", lakosságuk rövid időre Reagan és Thatcher retorikájának bűvöletébe került, és amerikai egészségügyi vállalatok játszották a kormányzati tanácsadó szerepét, magánbiztosítási csomagokat adva el mindenkinek, aki képes volt azokat megfizetni.

De Nyugat-Európában és más iparosodott országokban, ahol az állami rendszerek mélyen meggyökeresedtek és népszerűek voltak, első látásra meghökkentőnek tűnhet, hogy a kormányok sok helyen képesek voltak keresztülverni az állami egészségügy körébe tartozó területeknek a tőke­felhalmozás terepévé való visszakonvertálását. A nemzeti egészségügyi rendszerek különbözőségei, valamint más történeti, kulturális és politikai tényezők miatt a magyarázat országról országra változik. Más tényezők vezettek a német kórházi szektor jelentős részének privatizációjához, mint a svéd alapellátás privatizációjához, illetőleg a PPP-konstrukciók („közszféra-magánszféra partnerség") alkalmazásához ausztrál és ka­nadai kórházak építésénél. Bizonyos közös elemek azonban minden esetnél felfedezhetőek.

Először is, az állami egészségügyi rendszereknek mindenütt megvoltak a maguk gyengeségei, amelyeket a tőkés sajtó kíméletlenül kihasznált. Az állami költségvetési korlátok miatt gyakran kénytelenek voltak a hoz­záférés várólistákon keresztül történő adagolásához folyamodni. A szo­kásos hiányosságokkal küzdő nagy bürokratikus apparátus feladata volt az egészségügyi rendszer működtetése és adminisztrálása. A politikusok hajlamosak voltak arra, hogy speciális érdekek mentén beavatkozzanak a rendszer működésébe. A bennfentes érdekelt felekkel (így az orvosi szakma egy részével, vagy a magánkórházak tulajdonosaival) megkötött kezdeti kompromisszumok szervezeti irracionalitásokhoz vezettek, mint például a szolgáltatásonként fizetendő díjak rendszerének a megtartása (ami magas tranzakciós költségeket eredményezett, és a felesleges kezelések alkalmazására ösztönzött), vagy az alapellátás és a szakellá­tás integrációjának a hiánya stb. Az a tény, hogy a profitalapú ellátásra ugyanezek a problémák jellemzőek voltak (és még sok egyéb is), nem kerül említésre a médiában, mint ahogyan az sem, hogy a középosztályi páciensek szeretnének a munkásosztályba tartozó betegektől elkülönült ellátáshoz jutni (ez sok magán-egészségügyi hirdetés rejtett üzenete). Mindenekelőtt pedig alig esik szó arról, hogyan lehetne demokratikus módon biztosítani a közösségi egészségügyhöz kapcsolódó bürokráciák elszámoltathatóságát, és javítani a közösség felől érkező impulzusokra való fogékonyságát.

Másodszor, a privát egészségügyi szektor majdnem mindig az ál­lami rendszer mellett működik, párhuzamos szolgáltatásokat kínálva azok számára, akik képesek fizetni, gondosan kiválogatva a profitábilis szolgáltatásokat, „hotel"-jellegű kórházi elhelyezést és a kezeléseket illetően rövid várakozási időket kínálva. Angliában a kisméretű, magas költségű, szakellátást nyújtó privát egészségügyi szektor testesítette meg ezt a modellt. A jómódú üzleti és professzionális osztályokat (és gazdag külföldi pácienseket) kiszolgáló szektor egészen mostanáig teljes mértékben a Országos Egészségügyi Szolgálat (NHS) orvosai által nyújtott kezelésekre alapozva működött, az ő szabadidejük felhasz­nálásával, rendkívül magas ellenszolgáltatásért cserébe. Mikor a privát egészségügyi vállalatok megkapták annak a lehetőségét, hogy az NHS normál tevékenységének növekvő hányadát átvegyék az NHS-hez közeli költségszinten, a fentitől teljesen eltérő üzleti modellt fejlesztettek ki az NHS által finanszírozott páciensek számára, amely a magas forgalmon és mindenféle többletszolgáltatás teljes mellőzésén alapul.³⁶ Beszédes ellenpélda a magán-egészségügyi szektor hatalmával kapcsolatban Kanada, ahol az egészségügyi törvény lényegében kizárja egy párhu­zamos magán-egészségügyi szektor kifejlődését. Mindenütt másutt a privát egészségügyi szektor bázisul szolgált, ahonnan megindulhatott a közösségi egészségügyi szektor területeire való behatolás.

Harmadszor, e bázist kihasználva, a tőke keményen igyekezett be­férkőzni az állami és kapcsolódó struktúrák releváns szegmenseibe, beleértve az orvosi szakmát. Valószínűleg Anglia a legextrémebb példa, ahol a magán egészségügyi szektor az „állam fogságba ejtésének" tan­könyvi esetét volt képes végrehajtani. 2006 közepén az egészségügyi minisztérium (Department of Health) 32 fős vezető testületében csupán egy hivatásos köztisztviselő foglalt helyet. Hatan a magánszektorból érkeztek, tizennyolcan pedig az NHS klinikai és menedzseri posztjairól. Ez utóbbiak közül csak öten voltak a posztjukon több mint öt éve – más szavakkal, zömük számára az NHS piacosításában való kollektív részvé­telük jóval meghatározóbb tapasztalat volt, mint az NHS eredeti struktúrá­jával és filozófiájával kapcsolatos kollektív memóriájuk. (Greer – Jarman 2007, 20. oldal, 1. és 2. táblázat) 2007-ben a minisztérium kereskedelmi igazgatósága, amely a piacosítási folyamat fő hajtóereje volt, 190 fős gárdával rendelkezett, ebből 182-t a magánszektorból toboroztak, rövid távú szerződésekkel. (Timmins 2007)

De a tőke számára az állami finanszírozású egészségügyi ellátás hasznot hajtó árucikké transzformálására irányuló hadjáratának sikeres­ségéhez legfőképpen a neoliberalizmus – mint társadalmi gyakorlatok rendszere és mint eszmerendszer – általános hegemóniája járult hozzá. Nagy-Britannia e téren is élenjárt, és egyben szimptomatikus illusztráció­ját adja annak, ami – általános irányát tekintve – sok más nyugat-európai országban is végbement. A neoliberális hegemónia a szakszervezeti mozgalom kiherélésének, valamint annak volt a következménye, hogy a Munkáspárt olyan professzionális politikusok gyülekezetévé alakult át, akik a gazdag szponzorokra és nem a párttagság tömegeire támaszkod­nak. Az új évszázad kezdetére a szavazók nagy többsége már nem érez­te úgy, hogy bármi köze lenne a közpolitikához, vagy felelőssége lenne vele kapcsolatban – ezáltal vált lehetővé az NHS piacosítása minimális mértékű nyilvános vita mellett. Ráadásul, mivel a fő ellenzéki pártok, ille­tőleg a sajtó túlnyomó része is a piacosítás mellett volt, a megalapozott tudással és érvekkel rendelkező kritikusoknak nem volt hova fordulniuk támogatásért. Néhány országban erősebb volt az ellenállás, köszön­hetően a politikai irányzatok történelmileg eltérő konfigurációjának és a kulturális különbségeknek, másutt – mint Hollandiában – az egészségügy piacosítására irányuló kampány messzebbre jutott el, mint Angliában.

A privatizátorok sikere azt is tükrözi, milyen széles körben vált magától értetődővé az az elgondolás, hogy mindennek árunak kellene lennie – és végső soron az is. Az emberek mint páciensek mindennapi tapasztalata az univerzális, mindenki számára egyenlő mértékben hozzáférhető egészségügyi ellátás megbecsülésére ösztönzi őket, és sokan tiltakoz­tak, amikor „gazdaságtalanságra" hivatkozva bezártak, vagy magántár­saságoknak adták át helyi egészségügyi intézményeket. De elvontan szemlélve, az emberek egyben úgy tekintenek az egészségügyre, mint valami olyasmire, aminek ők a fogyasztói, és amiért végső soron ők fizetnek, még ha a kezelés ingyenes marad is a konkrét beteg számára, aki a kezelést kapja. Azt az elméletet, hogy a kereslet végtelen, az erő­források végesek, és a hozzáférhető kezelés mennyiségét valamiképpen korlátozni kell ahhoz, hogy kordában lehessen tartani a költségeket, a többség elfogadja igazként. Még az ipari stílusú egészségügyi ellátást is, amelynek során a betegek munkadarabként mennek keresztül a kezelési folyamaton az Angliában jelenleg reklámozott „walk-in központokban" és a „szupersebészeteken" (nagy klinikákon), a nagyközönség kedvezően fogadta, amennyiben ez az ellátás a bevásárlóközpontokéhoz hasonló kényelmi előnyökkel kecsegtetett.

Angliában a tényezők fenti kombinációja lehetővé tette, hogy az NHS keretében történő klinikai ellátás piacosítása egy sor, többé-kevésbé jól kiszámított lépésben menjen végbe, kezdve azzal, hogy bizonyos rutinműtétek elvégzését magántársaságoknak adták ki, és befejezve azzal, hogy az NHS által fizetett munka egyre nagyobb részét ma már magánkórházak és -klinikák végzik, miközben már bejelentették, hogy az NHS által fizetett kórházi ambuláns kezelések 64%-át újonnan épült, és magáncégek (illetőleg az NHS és magáncégek közös vállalatai) által működtetett új egészségközpontokhoz fogják átirányítani.³⁷ Végül az alapellátást is kezdték átadni magánszolgáltatóknak (családi orvosi pra­xisok és más helyi közösségi egészségügyi szolgáltatások). E folyamat végül egy nagy, konszolidált magánszolgáltatói szektorhoz fog vezetni, amely az NHS költségvetéséből tartja fenn magát – ezzel párhuzamosan az állami szolgáltató szektor egyre inkább maradékelven működik majd, és ismét díjakat fognak kiszabni a jobb minőségű szolgáltatásért. De az is kiderülhet, hogy az állami rendszer a vártnál kevesebb nyereséges vadászterületet kínál a magánszektor számára. Korai lenne ezt még megmondani. Ami viszont már most világos, hogy azokban az orszá­gokban, ahol előrehaladt a piacosítás folyamata, ott ez kitartóan tereli a közösségileg nyújtott egészségügyet is üzleti keretek közé. A profitabilitás deklarált célkitűzéssé válik, a személyzet létszámát lefaragják, a munka­szerződésben foglalt feltételeket kedvezőtlenebbé teszik, ami együtt jár az ellátás színvonalának a hanyatlásával. A hatékonyság ipari koncepci­ója – amely összhangban van az egészségügyi szolgáltatás mint árucikk koncepciójával – felváltja az egészségügyi szükségletek kielégítésének célkitűzését; ezt elkerülhetetlenül követi a „hozzájárulási költségek" („co-payments") fizettetése a kezelések egyre nagyobb hányadáért.³⁸

Következtetések

Hogyan hathat a pénzügyi tőke által a világra szabadított globális gaz­dasági válság az átfogó, egyenlő hozzáférésű egészségügyi rendszer folytatódó eróziójára, és általában arra a folyamatra, amelynek során a kormányok egyre inkább elállnak a redisztributív társadalom- és gazda­ságpolitikák alkalmazásától? A kialakult helyzet magán viseli a Gramsci által definiált „organikus" válság, „az uralkodó osztály hegemóniájá­nak valódi válsága" összes jegyét. Az uralkodó osztály vitathatatlanul kudarcot vallott egy „törekvésében, melyhez igényelte, vagy erővel kikényszerítette a széles tömegek beleegyezését" – annak az álomnak a megvalósításában, hogy egy neoliberális elveken nyugvó globális gazda­ságot teremtsen (nem is beszélve az „új amerikai évszázad" imperialista ábrándjáról). Az uralkodó osztály pontosan úgy reagált, ahogyan azt Gramsci leírta: igyekezett fenntartani a rendet, a változtatások minimális szinten tartása mellett. Kismértékben erősítette a pénzügyi rendszer szabályozását, enyhén szűkítette a szupergazdagok adókikerülési le­hetőségeit, valamivel kisebb prémiumok a milliárdos pénzembereknek, valamint – természetesen csak átmenetileg – engedte visszatérni a fiskális deficitet. (Gramsci 1971, 210 és 178)

Hogy ez a megoldás működőképesnek bizonyul-e hosszabb távon, majd kiderül. A világméretű gazdasági válság hatásai nem lesznek rövid életűek, és hozzáadódnak majd a súlyosbodó ökológiai válság hatásához. Emberek milliói maradnak éveken keresztül munka nél­kül (sok idősebb munkavállaló soha többé nem jut munkához), míg a kormányok szűkítik az állami szolgáltatások körét annak a hatalmasra duzzadt államadósságnak mérséklése érdekében, amelyet a bankrend­szer megmentése és a defláció elhárítása közben halmoztak fel. Ebben az összefüggésben a neoliberális egészségpolitika anti-egalitariánus természete valószínűleg egyre nyilvánvalóbbá fog válni. A fogyasztó „választási szabadsága" jelszavát egyre szűkebb körben találják majd vonzónak. Lehetetlen lesz figyelmen kívül hagyni vagy elsumákolni a jövedelmek és az adóztatás neoliberális korszakból örökölt kiáltó egyenlőtlenségeit, illetőleg annak a legkevésbé jómódúak egészségi állapotára gyakorolt hatását, az államilag nyújtott egészségügyi szol­gáltatások romló minőségét, az adóbevételeknek az ellátásokat nyújtó nagyvállalatokhoz áramlását. De talán az ingyenesen elérhető ellátások körének egy „alapcsomagra" szűkítése lesz a legszembetűnőbb, és az ellátások egyre nagyobb részének azok számára való fenntartása, akik képesek fizetni értük. Mindezek együtt idővel elvezethetnek majd egy új közmegegyezés létrejöttéhez, amely újra felfedezi az egészség és az egyenlőség közti fundamentális kapcsolatot.

 

Megjelent: Socialist Register (Vol. 46), 2010 .

(Fordította: Matheika Zoltán)

Jegyzetek

Nagyon hálás vagyok Nancy Leys Stepannak a források összegyűjtésében nyújtott felbecsülhetetlen segítségért, valamint neki és David Rowlandnek az éles kritikai megjegyzésekért és a javaslatokért.

¹    Engels (1971, 311) a Report on the Sanitary Condition of the Working Class [Jelentés a munkásosztály egészségügyi viszonyairól] adatait idézi. Ameddig a fertőző betegségek előfordulása széles körű maradt, addig a várható élet­tartamot lehúzta a magas gyermekhalandóság. Akik túlélték a gyermekkort, általában elég hosszú ideig éltek a reprodukcióhoz.

²    Japán például annak ellenére képes volt a várható élettartamot a XIX. század végi 37 évről a világon a legmagasabb szintre emelni, hogy még az 1930-as években is csak nagyon kevés japán lakóházban volt folyóvíz vagy vízöblítéses WC. Lásd: Riley (2001, 19).

³    Az Egyesült Államokban a szakadék 20 évnyinél is nagyobb lehet, ha az etnikai tényezőt és a nemek közti különbségeket is figyelembe vesszük. Lásd: Murray et al. (2006).

⁴    Az a nézet, mely szerint a jobb táplálkozásnak tudható be a növekvő várható élettartam, Thomas McKeown részletes statisztikai kutatásán alapul. Ennek bírálatához lásd különösen: Szreter (2005).

⁵    „Kína esete drámai módon illusztrálja, hogy a várható élettartam emelése nem jár tetemes költségekkel. Kínában a korai 1950-es évek és a késői 1960-as évek között eltelt időszak során kb. 40 évről 60 évre nőtt a várható élettartam. E periódus végére Kína átlagos jövedelemszintje az 1820-as nyugat-európai szintnek mintegy háromnegyedét érte el. Ez idő tájt Nyugat-Európában a várha­tó élettartam nem érte el a 40 évet. […] Kína GDP-jének durván 2%-át fordította egészségügyi kiadásokra ebben az időszakban." (Easterlin 2004, 132) Lásd még: Caldwell (1986, 170-220).

⁶    Az orvosok reputációjának áruba bocsátása a gyógyszercégek számára széles körben dokumentált jelenség. Egy újabb keletű kommentár: Angell (2009, 8-12). Az adatoknak a biztosítási iparág részéről történő rosszhiszemű felhasználá­sának kirívó esete Feachem et al. (2002) beszámolója. Ez a beszámoló azt próbálta kimutatni, hogy a Kaiser Permanente szolgáltatása az NHS-énél jobb ár-érték arányt képvisel. Lásd: Pollock (2005, 217-19).

⁷    (Pritchett – Summers 1996, 841-868) A szerzők érvelése szerint, mivel az élettartam növekedését nem lehet kizárólag a közpolitikai intézkedésekkel ma­gyarázni, a kormányoknak érdemes lenne a jövedelemnövekedést önmagában véve is egészségpolitikai célkitűzésként rögzíteni.

⁸    Lásd: Wilkinson (2005, 59). A fundamentális ok kvantitatív: az új orvosi kezelé­sek életmeghosszabbító hatásai „eltörpülnek" ahhoz képest, hogy e kezeléseket a betegségek milyen széles körénél alkalmazzák.

⁹    E folyamatokat elemzem könyvemben: Leys (2001); lásd még Leys (2006, 1-27).

¹⁰ Szubszaharai Afrikában az átlagos várható élettartam 50-ről 46-ra esett vissza 1990 és 2002 között. Más területeken a szerkezeti kiigazítási programok egészségügyi következményei későbbi statisztikákban fognak feltárulni.

¹¹ (WHO 2008, 13-14) A jelentés rámutat a szabályozatlan egészségügy veszélyességére: „A Kongói Demokratikus Köztársaságban például »la chirugie safari« (szafari-sebészet) néven emlegetik azt az elterjedt gyakorlatot, amelynek során egészségügyi dolgozók feketemunkában vakbélműtéteket és más sebészeti beavatkozásokat végeznek a betegek otthonaiban, gyakran olyan díjszabással, ami a kifosztással egyenértékű."

¹² A „közegészségügy" fogalmára jelentősen eltérő definíciók léteznek, de ezek legtöbbje lényegét tekintve az egész lakosság egészségi állapotának javítására fókuszált tevékenységekre hivatkozik, erős hangsúlyt fektetve a megelőzésre, valamint azokra a közintézményekre, amelyek e tevékenységeket végzik.

¹³ 2005-ben az OECD-országokban a közegészségügyi és megelőzési célokra fordított kiadások átlagos részesedése a teljes egészségügyi kiadásokon belül 3,1% volt. (OECD 2007, 91)

¹⁴ Egy példa arra, hogyan élnek vissza a kormányzati hatalommal annak érdekében, hogy diszkreditálják az egészségpolitika egyik aktív kritikusát: Pollock (2005, 219-23).

¹⁵ Egy másik dokumentum, amely az államoknak az egészségügy mint emberi jog melletti elköteleződését szorgalmazza: Center for Economic… (2004).

¹⁶ Lásd Porter (1999, 644) kijózanító leírását arról, hogyan mutatkoztak meg unos-untalan az angliai általános orvoslásban az osztálykülönbségek.

¹⁷ (Angell 2009) A cikk hasznos hivatkozási listát tartalmaz a gyógyszeripar tudománnyal kapcsolatos visszaéléseinek gyorsan növekvő irodalmáról.

¹⁸ (Singh – Ernst 2008) Becslésük szerint az Egyesült Királyságban évi 5 milliárd fontot költenek alternatív gyógyászatra, ezen belül 500 millió fontot – akupunk­túrára, homeopátiára – az NHS égisze alatt, a sajtó, a walesi herceg, hiszékeny betegek és némely orvosok erőteljes nyomására (240. oldal). A piaci hatalom egészségipari érdekek védelmében való kihasználásának figyelemre méltó pél­dájaképpen 2009-ben a brit kiropraktikusok társulása (BCA) sikeresen perelte Simon Singhet rágalmazásért, miután Singh egy újságcikkben „bírálta a BCA-t az olyan állításokért, melyek szerint a BCA-tagok a gerincoszlop manipulálásával képesek kezelni a kólikától, fülgyulladástól, asztmától, alvási és táplálkozási rendellenességektől, tartós sírástól szenvedő gyermekeket. Singh e kezeléseket »szélhámosságnak« minősítette, kijelentve, hogy nincs elégséges bizonyíték azok hatásosságára, és bírálta a BCA-t, amiért az »lelkesen propagálja« e gyógymódokat." (French 2009) Jeles tudósok egy csoportja közleményt adott ki, amelyben elítélte a bírósági döntést.

¹⁹ A GlaxonSmithKline brit gyógyszeripari óriáscég két ízben fenyegetőzött azzal, hogy külföldre telepíti teljes nagy-britanniai tevékenységét: először 1999-ben, amikor a Relenza influenza elleni gyógyszert az NHS nem ítélte kellőképpen költséghatékonynak a megvásárláshoz, másodszor pedig 2008-ban egy, a brit  kormánnyal folytatott adóvita miatt. Miután a GSK bejegyzett szervezeteket hozott létre világszerte, a cég csupán 450 millió font sterling adót fizetett az Egyesült Királyságban, holott globális nyeresége 7,4 milliárd font volt. Az Astra Zeneca szintén nagy-britanniai tevékenységének Írországba telepítésével fenyegetőzött, amikor szabadulni akart a brit adótörvény kötöttségeitől. 2004-ben a cég adó­kikerülési sémái lehetővé tették, hogy csak 103 millió font adót fizessen, 2,6 milliárd nyereség után. Az Egyesült Királyságban a vállalati nyereségadó rátája 30%.

²⁰ (Global Forum… 2000) Patrick Bond (1999, 765-792) számításai szerint a globális szintű egészségügyi kiadások 89%-át a világ lakosságának 16%-ára költik el.

²¹ (Boseley 2009) A cikk egyebek mellett Dr. Thomas B. Okarmára, a NASDAQ-on bejegyzett biotechnológiai vállalat, a Geron vezérigazgatójára is hivatkozik.

²² Luke Mitchell cikke (2009, 39) idézi John Hammergennek, a legnagyobb amerikai egészségügyi nagyvállalat, a McKesson elnökének és vezérigazgatójának az előrejelzését.

²³ (Monbiot 2000) Azok a lépések, amelyek az NHS által finanszírozott kórházakat a gyógyszeripar hivatalos együttműködő partnereivé tették, nemigen tettek jót az azzal kapcsolatos közbizalomnak, hogy a gyógyszeres terápiákra irányuló kórházi kutatásokat a legjobb szándékok vezérlik.

²⁴ A lehetséges példák közül említhetjük a gyógyszerek válogatás nélküli áru­sítását a nagyközönségnek olyan országokban, mint India és Brazília, vagy az antibiotikumok túlzott használatát az európai és észak-amerikai intenzív állattartásban. Az orvosok körében komoly aggodalmat kelt a veszély, hogy ugyanez fog történni a legújabb – és bizonyos helyeken egyetlen – hatásos maláriaellenes szerrel, az Artemisininnel is.

²⁵ Lásd például Lesley Doyall (Imogen Pennellel együttműködésben készült) úttörő jellegű beszámolóját (1979, 37-39).

²⁶ (Navarro 1976, 160-61) Továbbá, ha az univerzális egészségügyi ellátásnak egyedüli vagy fő funkciója az egészséges munkaerő lenne, nem volna értelme kiterjeszteni az ellátást annak fő felhasználóira, a nyugdíjasokra.

²⁷ (Mullen 1998, 53-58) Lásd még Smith – Frankel – Ebrahim (2003, 513-21). A szerzők rámutatnak, hogy az empirikusan felmerülő költségekre alapozott kalkulációk eredményeit kritikusan kell kezelni. A gyógyszerköltségeket például gyakran adottként kezelik, holott egy bizonyos prevasztatinból, amelynek éves adagja az Egyesült Királyságban 500 font sterlingbe kerül, Indiában ugyanez a mennyiség 67 fontért beszerezhető.

²⁸ „A CBO előrejelzései feltételezik, hogy az egészségügy területén kívül eső fogyasztás csökkenésének elkerülése érdekében a munkáltatók, a háztartások és az egészségbiztosító cégek módosítani fogják viselkedésüket (esetlegesen beleértve a költségmegosztás [a járulékfizetés munkavállalóra terhelése – A ford.] kiterjesztését, fokozott hasznosítás-menedzsmentet, a munkáltatók által biztosítottak számának csökkentését, és az új kezelési technológiák fokozott ellenőrzését a más módszerekhez viszonyított hatásosságukat illetően) annak érdekében, hogy az egészségügyi ágazat nem szövetségi állami szektorában visszafogják a kiadások növekedési ütemét. Az előrejelzés azt is feltételezi, hogy a fenti lépések bizonyos mértékig akkor is hozzájárulnak majd a Medicare és Medicaid kiadásainak kordában tartásához, ha a szövetségi szintű törvény nem változik, és hogy a szövetségi szintű szabályozásban és az állami szintű egészségpolitikában végbemenő változások segítenek visszafogni a fenti két program (a Medicare és a Medicaid) kiadásainak a növekedését." (The Long-Term… 2007, 1-2)

²⁹ (Baumol – Bowen 1966), továbbá lásd még a Baumol és felesége, Hilda Baumol által írott cikkeket a Ruth Towse (1997) szerkesztette gyűjteményes kötetben.

³⁰ (Idézi Porter 1999, 643) Virchow támogatta az 1848-as forradalmat, és annak
bukását követően nyolc évre kitiltották Berlinből, de végül a német közegész­ségügy és a német orvosi kutatások meghatározó alakjává vált.

³¹ 1994-ben az amerikai közkórházak adminisztratív költségei a teljes költségek 22,9%-át tették ki; nonprofit magánkórházakban 24,5%-ot, a profitorientált kórházakban 34%-ot. (Woolhandler – Himmelstein 1997, 769-774)

³² (Webster 2002, 203) „Ezt [az NHS-en belül az ún. belső piac bevezetését – C. L.] követően az adminisztrációs költségek megugrottak; 1997-ben 12%-ot tesznek ki; a menedzserek 17%-ot emlegetnek végső célként." Ez még azelőtt volt, hogy megvalósult volna a kórházi ellátás teljes piacosítása, beleértve az „eredmények szerinti fizetést" (vagyis minden egyes kórházi kezelés számlázását). 2009-re az NHS adminisztratív költségei vélhetőleg nem sokkal maradtak el az amerikai nonprofit magánkórházakéitól.

³³ A perverz ösztönzőkhöz tartozik a magas kockázatú betegek elutasításában való érdekeltség, a profitábilis kezelésmódok lefölözése, illetőleg a kezelésenként való fizetés rendszere miatti ösztönzés felesleges kezelések beiktatására stb.

³⁴ (HM Treasury 2003) Amikor egy újságban megjelent a hír, hogy a kormány mellé újonnan kinevezett gyógyszerügyi tanácsadó korábban egy orvosi lapba írt cikkében ama véleményének adott hangot, hogy az Ecstasy kevésbé veszélyes, mint a lovaglás, a belügyminiszter (az illetékes kabinetminiszter) közölte vele, hogy ez nem az a fajta tudományos tanács, amire neki szüksége van – „túlment azon a fajta tudományos tanácson, amit elvárok tőle". (Press Association 2009)

³⁵ A történet szerepel Pollocknál (2005) és Lister könyvében (2008) is. Az NHS privatizálásának kezdő lépéseit illetően lásd még: Player – Leys (2008).

³⁶ A BMI, a legnagyobb brit profitorientált egészségügyi szolgáltató vállalat szerint a magánpáciensek esetében a cél „a klinikai színvonal emelése és a páratlanul kiváló gondozás és kiszolgálás", míg az állami egészségbiztosító páciensei esetében a „költségminimalizáló működési modell szerint előre megszabott ellátás". (Hawkes 2005)

³⁷ Lord Darzi, az illetékes miniszter 2008 decemberében egy egészségügyi kon­ferencián elmondott beszéde. Lásd Darzi (2008).

³⁸ Az alapellátás indusztrializációjáról lásd: Iliffe (2008).

Hivatkozott irodalom

Angell, Marcia 2009: Drug companies and doctors: a story of corruption. The New York Review of Books, 56. 1. 15 January 2009.

Baumol, William J. – Bowen, William G. 1966: The Performing Arts: The Economic Dilemma. New York, Twentieth Century Fund

Bond, Patrick 1999: Globalisation, pharmaceutical pricing and South African health policy. International Journal of Health Services, 29(4).

Bongaarts, John 2006: A decomposition of life expectancy levels and trends. Population Council, New York, 15 February 2006.

Boseley, Sarah 2009: Medical marvels. Guardian, 20 January 2009.

Caldwell, J. C. 1986: Routes to low mortality in poor countries. Population and Development Review, 12. 2.

Center for Economic and Social Rights 2004: The Right to Health in the United States of America: What Does It Mean? Brooklyn, http://www.cesr.org .

Darzi, (Lord) 2008: Public Private Finance. http://www.pppbulletin.com/Document.aspx%20?ppf=true&ID=1459959

Davis, Devra 2007: The Secret History of the War on Cancer. New York, Basic Books

Doyall, Lesley – Pennel, Imogen 1979: The Political Economy of Health. London, Pluto Press

Draper, Peter 1991: A public health approach. In: Draper, Peter (Ed.) 1991: Health Through Public Policy: The greening of public health. London, Greenprint

Easterlin, Richard 2004: The Reluctant Economist. Cambridge, Cambridge University Press

Engels, Friedrich 1971 (1845): A munkásosztály helyzete Angliában. In: MEM 2. kötet, Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Feachem, Richard et al. 2002: Getting more for their dollar: A comparison of the NHS with California's Kaiser Permanente. British Medical Journal, 324. 7330.

French, Chris 2009: „Witch hunt" forces chiropractors to take down their websites. Guardian, 20 June 2009.

Global Forum for Health Research (GFHR) 2000: The 10/90 Report on Health Research 2000, Geneva

Goldacre, Ben 2008: Bad Science. London, Fourth Estate

Gramsci, Antonio 1971: Selections from the Prison Notebooks. New York, International Publishers

Greer, Scott L. – Jarman, Holly 2007: The Department of Health and the Civil Service: From Whitehall to department of delivery to where? London, The Nuffield Trust

Hart, Julian Tudor 2006: The Political Economy of Health Care: A clinical perspective. Bristol, Policy Press

Hawkes, Nigel 2005: The giant of private care will bid for NHS work. The Times, 10 January 2005.

Himmelstein, David U. – Woolhandler, Steffie – Hellander, Ida – Wolfe, Sidney M. 1999: Quality of care in investor-owned vs not-for-profit HMOs. Journal of the American Medical Association, 282(2), 1999.

HM Treasury 2003: Public services: meeting the productivity challenge. A discussion document. London, HMT

Iliffe, Steve 2008: From General Practice to Primary Care: The industrialisation of family medicine. Oxford, Oxford University Press

Leys, Colin 2001: Market-Driven Politics: Neoliberal Democracy and the Public Interest. London, Verso

Leys, Colin 2006: The cynical state. In: Socialist Register

Lister, John 2008: The NHS after 60: For patients or profits? London, Middlesex University Press

Marx, Karl 1973: A tőke I. Utószó a második kiadáshoz. Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Mitchell, Luke 2009:Sick in the head. Harper's Magazine, February 2009

Monbiot, George 2000: Captive State: The corporate takeover of Britain. 9. fejezet: The Corporate Takeover of the Universities. London, Macmillan

Mullen, Penelope M. 1998: Is it Necessary to Ration Health Care? Public Money and Management, 18(1), January-March 1998.

Murray, Christopher et al. 2006: Eight Americas: investigating mortality disparities across races, counties, and race-counties in the United States. Public Library of Science Medicine (PLoS Medicine), 3. 9. http://www.plosmedicine.org

Navarro, Vicente 1976: Medicine Under Capitalism. New York, Prodist

OECD 2007: Health at a Glance 2007: OECD Indicators. Paris

Petersen, Melody 2008: Our Daily Meds: How the Pharmaceutical Companies Transformed Themselves into Slick Marketing Machines and Hooked the Nation on Prescription Drugs. New York, Sarah Crighton/Farrar, Strauss and Giroux

Player, Stewart – Leys, Colin 2008: Confuse and Conceal: The NHS and Independent Sector Treatment Centres, Monmouth. The Merlin Press

Pollock, Allyson 2005: NHS plc. (Second Edition), London, Verso

Porter, Roy 1999: The Greatest Benefit of Mankind: A medical history of humanity from antiquity to the present. London, Fontana Press

Press Association 2009: Jacqui Smith slaps down drugs adviser for comparing ecstasy to horse riding. Guardian, 9 February 2009.

Pritchett, Lant -Summers, Lawrence H. 1996: Wealthier is healthier, Journal of Human Resources, 31. 4.

Raphael, Dennis 2006: Social determinants of health: present status, unanswered questions, and future directions. International Journal of Health Services, 36. 4.

Riley, James C. 2001: Rising Life Expectations: A Global History. Cambridge, Cambridge University Press

Rosenau, Pauline Vaillancourt – Linder, Stephen H. 2003a: Two decades of research comparing for-profit and nonprofit health provider performance in the United States. Social Science Quarterly, 84(2), 2003.

Rosenau, Pauline Vaillancourt – Linder, Stephen H. 2003b: Comparison of the performance of for-profit and nonprofit US psychiatric inpatient care providers. Psychiatric Services, 54(2), Feb. 2003.

Shukler, David – King, Lawrence – McKee, Martin 2009: Mass privatisation and the post-communist mortality crisis: a cross-national analysis. Lancet, 373(9661). 31 January 2009.

Singh, Simon – Ernst, Edzard 2008: Trick or Treatment? Alternative Medicine on Trial. London, Bantam Press

Smith, George Davey (Ed.) 2003: Health Inequalities: Lifecourse approaches. Bristol, The Policy Press

Smith, George Davey – Dorling, Daniel – Gordon, David – Shaw, Mary 2003: The widening health gap. What are the solutions? In: Smith, George Davey (Ed.) 2003: Health Inequalities: Lifecourse approaches. Bristol, The Policy Press

Smith, George Davey – Ben-Shlomo, Yoav 2003: Inequalities in health: what is happening and what can be done? In: Smith, George Davey (Ed.) 2003: Health Inequalities: Lifecourse approaches. Bristol, The Policy Press

Smith, George Davey – Frankel, Stephen – Ebrahim, Shah 2003: Rationing for health equity: is it necessary? In: Smith, George Davey (Ed.) 2003: Health Inequalities: Lifecourse approaches. Bristol, The Policy Press

Szreter, Simon 2005: Health and Wealth: Studies in History and Policy. Rochester, University of Rochester Press

The Long-Term Outlook for Health Care Spending. US Congressional Budget Office, November 2007. Elérhető a CBO honlapjáról: http://www.cbo.gov .

Timmins, Nicholas 2007: Private sector role in pioneering healthcare scheme to be slashed. Financial Times, 15 November

Towse, Ruth (szerk.) 1997: Baumol's Cost Disease: The Arts and Other Victims. London, Edward Elgar

Webster, Charles 2002: The NHS: A Political History. (Second Edition), Oxford, Oxford University Press

WHO 2008: World Health Report. Geneva

Wilkinson, Richard 2005: The Impact of Inequality: How To Make Sick Societies Healthier. New York, The New Press

Wilkinson, Richard – Pickett, Kate 2009: The Spirit Level: Why more equal societies almost always do better. London, Allen Lane

Woolhandler, Steffie – Himmelstein, David 1997: Costs of care and administration at for-profit and other hospitals in the United States. New England Journal of Medicine, 336(11), 1997.