A rendszerváltás második politikai ciklusa hamarosan lezárul. E számunk írásai áttekintik: mit jelentett ez a folyamat néhány olyan – ebből a szempontból ritkábban elemzett vagy kevesebb figyelemmel kíséri – területen, mint a filmek és a televíziós sorozatok világa, a felsőoktatás vagy a mezőgazdaság.

Könyvekbe, folyóiratokba és dokumentumokba pillantunk be annak érdekében, hogy feltérképezzük, hogyan látják nyugat-európai baloldali szerzők a rendszerváltás végállomásaként reklámozott Európai Uniót.

Végül visszatérünk egy olyan vitára, amelyben – az Eszmélet 31. számában – akörül csaptak össze az érvek, hogy vajon a kelet-ázsiai fejlődési modell, és különösen Kína reformjainak példája sikeres alternatívát jelentett volna-e a kelet-európai országok számára

Tartalomjegyzék

1. Könczöl Csaba, Garai László, Lugosi Győző, Szűcs Katalin Ágnes : A Dallas-jelenség
2. James Clarity : Egy katolikus társadalom nyitása
3. Krisztina Sztojanova : Rendszerváltás a kelet-európal mozikban
4. Ursula Lipovec Cebron : Népszerű tv-sorozatok Szlovéniában
5. Ludmila Bulavka : Nyikita Mihalkov és a Csalóka napfény
6. Gervai Pál, Trautmann László : A Dallas politikai gazdaságtana
7. Andor László : A My Fair Lady politikai olvasata
8. Mocsáry József : Az agrárválság közelről
9. Gazsó Ferenc : A társadalmi folyamatok és a felsőoktatás
10. Csapody Tamás : Tájékoztatás vagy propaganda?
11. Krausz Tamás : A magyarországi munkástanácsok történetéről
12. Olivier Hoedeman : Európai mítoszok és sorscsapások
13. Brian Burkitt : Munkanélküliség Európában
14. Eszmélet : Spectre
15. európai közgazdászok : Felhívás – Teljes foglalkoztatás, szociális kohézió és méltányosság
16. Immanuel Wallerstein : Marx és az alulfejlettség
17. Matheika Zoltán : A japán munkaszervezet sajátosságai
18. Jordán Gyula : „Átugrani a szakadékot két ugrással” vagy „Átkelni a folyón, kitapogatva a köveket”

Karl Marx életművét végigkíséri az az ismeretelméleti dilemma, amely minden olyan kísérlet sajátja, ahol társadalmi változások térben és időben kiterjedt folyamatainak vizsgálatára kerül sor. Ez a feszültség abból a kettős követelményből származik, hogy a szerzőnek egyaránt feladata egy “rendszer” sajátosságainak és alaptörvényeinek, másfelől viszont e rendszer sajátos fejlődéstörténetének bemutatása.

Az elmélet szükségszerű elvontságának, illetve a történetírás szükségszerű konkrétságának ez a konfliktusa természetesen feloldhatatlan. Írásaiban ezért Marx – hasonlóan a többi gondolkodóhoz, akik munkájuk során szintén beleütköztek ebbe a dilemmába, és ennek tudatában is voltak – a felváltva hangsúlyozás taktikájához nyúlt. Ezért olyan könnyű azzal eltorzítani munkáit, hogy ennek a kettősségnek az egyik oldalát kiragadva, azt mint a “valódi Marxot” állítjuk be. Ezt a módszert Marx nemcsak visszautasítaná, de életében gyakran vissza is utasította.

Mivel azonban az említett feszültség kiküszöbölhetetlen, törvényszerű, hogy a legéleselméjűbb gondolkodó sem ábrázolhatja úgy dolgokat, hogy az száz év múltán is helytálló legyen. Az utóbbi száz év történései egy olyan új empirikus valóságot alkotnak, amelynek feldolgozása megköveteli a korábbi elmélet módosítását, és ez soha nem is lesz másképpen. Marx máshogy írta volna meg a Kommunista kiáltványt 1948-ban, mint 1848-ban, vagy A tőkét 1859 helyett 1959-ben. Nekünk is ez a feladatunk.

Az “alulfejlettség” megjelenését elemezni a marxi elméletben sok szempontból különös téma, mivel Marx ezt a fogalmat tulajdonképpen nem ismerte. Ez a kategória idegen a marxi életműtől, legalábbis akkor, ha az elmélet szokásos hangsúlyaihoz tartjuk magunkat. Az alulfejlettség jelensége sok tekintetben egyaránt kihívás tehát mind a marxi, mind a hagyományos polgári liberális eszmék számára. Ne feledjük el, hogy a liberalizmus és a marxizmus egyformán a felvilágosodás gondolatának örököse, beleértve ennek a haladás szükségszerűségébe vetett mély hitét is.

Ennek ellenére egyedül az alulfejlettség kategóriájára építő elemzések képesek arra, hogy alátámasszák a világtörténelmi fejlődés és főképpen a tőkés termelési mód fejlődése marxi felfogásának alapvető helyességét. Úgy tűnik, Marx és Engels absztrakt és konkrét elemzéseinek összekapcsolásából a szocialista mozgalmak és a “marxisták” – legalábbis egészen a legutóbbi időkig – valójában három lényeges üzenetet szűrtek le a maguk számára.

Az első üzenet szerint a tőkés világ gazdasági és politikai folyamatainak középpontjában a proletariátus áll. Az üzemi munkásság, méghozzá csakis az ipari munkásság hozza létre az értéktöbbletet (“pénz-áru-pénz” folyamat), amelynek felhalmozása a tőkés vállalat kizárólagos célja – a felhalmozott tőkét pedig arra használják, hogy a folyamatot megismételjék, azaz még több tőkét halmozzanak fel (“a tőke bővített újratermelése”).

Politikai szempontból pedig az üzemi munkásság, sőt csak az üzemi munkásság az, amely “csak láncait veszítheti”, és ezért érdekében áll és képes is arra, hogy a kapitalizmus ellentéteit felismerje, és célul tűzze ki a kommunizmus megvalósítását. A proletariátus e központi szerepéből következett az a politikai tan, miszerint a szocializmusért (vagy a kommunizmusért) folytatott harcot egy szervezett pártnak kell vezetnie, amely a munkásosztályban gyökerezik, és ennek érdekeit tükrözi vissza.

A második üzenet a “legfejlettebb” országok kitüntetett szerepe (“De te fabula narratur”: Rólad szól a történet!). A kapitalizmus megjelenése a szó kettős értelmében is progresszív fejlődésnek tekinthető. Részben előrelépés volt a társadalmi berendezkedés korábbi formáihoz képest, másfelől olyan haladást jelentett, amely a megelőző formákból szervesen következett (“merész ugrások” nélkül).

Ez az üzenet fontos következményekkel bírt mind a társadalmi-történeti elemzések, mind a politikai cselekvés számára. Mindkét területen azt eredményezte, hogy az Európa-központúság nemcsak legitimnek minősült, de szinte kötelező is volt – Nyugat-Európában indult meg a tőkés fejlődés, Nyugat-Európában alakult ki a proletariátus, tehát itt kerül majd sor az első forradalmakra is.

A harmadik üzenet a kereskedő- és az ipari tőke közti különbség gazdasági jelentősége. A kereskedőtőke a forgalmi folyamatban működik (tehát nem kapcsolódik hozzá termelő tevékenység), az ipari a termelés szakaszában. A kétféle tőke a kapitalizmus két különböző formáját is jelentette, köztük a történelmi egymásra következés viszonya áll fenn. Egy bizonyos területről akkor mondható el, hogy ott “valódi” kapitalizmus alakult ki és értéktöbblet-elsajátítás folyik, ha már meghatározóvá vált a termelőtőke.

E megkülönböztetés politikai következménye az lett, hogy egy adott országban az ipari tőke győzelme a kereskedőtőke fölött haladónak minősült, tehát a munkásmozgalomnak akár feladata is lehetett, hogy az ipari tőkét e harcában támogassa, sőt adott esetben helyettesítse az ipari burzsoáziát, amely elmulasztotta betölteni “történelmi” küldetését.

Mindennek ellenére, bár a fenti üzenetek világosak, és következményeikben nagyrészt meghatározták a marxi elmélet gyakorlatba való átültetésének mikéntjét, maga Marx fontos utalásokat hagyott ránk, amelyek a fenti tételekkel való óvatos bánásmódra intenek. Ami az első üzenetet illeti, amely szerint proletariátuson elsősorban (ha nem kizárólag) a városok ipari bérmunkássága értendő, nézzük meg először is Marx parasztságról szóló híres fejtegetéseit az “Osztályharcok Franciaországban”, illetve a “Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája” c. írásokban.

“Így került sor arra, hogy a francia paraszt a földet terhelő jelzálog kamatainak formájában, nem jelzálogosított uzsoraelőlegek kamatainak a formájában, nemcsak földjáradékot, nemcsak az ipari profitot, egyszóval nemcsak az egész tiszta nyereséget engedte át a tőkésnek, hanem még a munkabérnek egy részét is, hogy tehát az ír bérlő szintjére süllyedt – és mindezt azzal az ürüggyel, hogy ő magántulajdonos. (…) Megérhetjük a francia parasztok helyzetét, amikor a köztársaság régi terheiket még újabbakkal tetézte. Látjuk, hogy a parasztok kizsákmányolása az ipari proletariátus kizsákmányolásától csak formailag különbözik. A kizsákmányoló ugyanaz: a tőke.”¹

“A paraszt parcellája már csak az az ürügy, amely a tőkésnek megengedi, hogy profitot, kamatot és járadékot húzzon a földből, ráhagyva magára a földművesre, hogyan csiholja ki munkabérét.”²

Ezekben a sorokban két világos figyelmeztetés található. Az első a “munkabér” kifejezés használatára vonatkozik, amely itt a tulajdonos paraszt visszatartott jövedelmét jelöli. A második figyelmeztetést az az állítás tartalmazza, amely szerint a tulajdonos paraszt viszonya a tőkéshez csak “formailag” különbözik az ipari proletariátus és a tőkés viszonyától. (Vegyük továbbá figyelembe a “proletariátus” szó mellett a változó “ipari” jelzőt – mintha léteznének a proletárok különböző típusai.) Mindannyian tudjuk, hogy Marx akkor beszélt “forma szerinti különbözőségről”, ha ez a különbözőség másodlagos és jelentéktelen volt, és nem befolyásolta a két jelenség lényegi rokonságát. Hogy ezt a hasonlóságot aláhúzza, Marx a tulajdonos parasztok “munkabéréről” beszél, holott ebben az esetben nincs pénzmozgás “munkaadó” és “munkavállaló” között.

Ami azt az elképzelést illeti, hogy értéktöbblet csak bérből élő munkavállalótól sajátítható el, Marx ennek éppen az ellenkezőjét állítja akkor, amikor hangsúlyozza: értéktöbblet nemcsak hogy akkor is elsajátítható, amikor nincs szó a munka tényleges alávetéséről, de ott is, ahol még csak formális alávetettség sem létezik. Vessük ezt össze A termelési folyamat közvetlen következményei című írás következő szakaszával:

“Például az uzsoratőke, amennyiben pénz formájában nyersanyagot, munkaeszközt vagy mindkettőt előlegez a közvetlen termelőnek, mint például Indiában. A hatalmas kamat, amelyre ezzel szert tesz, sőt nagyságától függetlenül a kamat általában, amit a közvetlen termelőtől kiprésel, csak másik neve az értéktöbbletnek. Pénzét a valóságban azáltal változtatja tőkévé, hogy a közvetlen termelőből meg nem fizetett munkát présel ki, többletmunkát. Maga azonban nem avatkozik bele a termelési folyamatba, amely eredeti módja szerint zajlik mellette. Gyors felvirágzása részben e termelési mód csökevényességéből táplálkozik, részben maga is eszköze e termelési mód elcsökevényesítésének és kedvezőtlen körülmények közötti vegetálásra ítélésének.”³

Végül itt vannak Marx gyakran idézett fejtegetései a rabszolgaságról, ahol a szerző világosan különbséget tesz kétféle rabszolgaság között: az egyik “a patriarchális rendszer sajátja, ahol rabszolgákat főként a házimunkában alkalmaznak”, a másik az “ültetvényes rendszerre jellemző, ahol a termelés a világpiacra folyik”. Itt újra nagyon világosan értéktöbblet-termelésről beszél, és azt állítja:

“Ahol tőkés szemlélet uralkodik, mint az amerikai ültetvényeken, ott ezt az egész értéktöbletet profitnak fogják fel; ahol sem maga a tőkés termelési mód nem létezik, sem az annak megfelelő szemléleti módot nem vitték át oda tőkés országokból, ott az értéktöbblet mint járadék jelenik meg.”⁴

Marx a rabszolgaságot nem tekinti a kapitalizmus működése szempontjából lényegtelennek. Ellenkezőleg, 1846. december 28-án Annyenkovhoz írott levelében éppen emiatt bírálja Proudhont, és azt mondja:

“A közvetlen rabszolgaság éppúgy sarkpontja jelenlegi indusztrializmusunknak, mint a gépek, a hitel stb. Rabszolgaság nélkül nincs gyapot, gyapot nélkül nincs modern ipar. A rabszolgaság tette értékessé a gyarmatokat, a gyarmatok teremtették meg a világkereskedelmet, a világkereskedelem pedig szükségszerű feltétele a gépi nagyiparnak.”⁵

A rabszolgaság és más, a munkabér mozzanatát nem tartalmazó bizonyos kapcsolatok nem lényegtelenek a kapitalizmus számára, hiszen ezek is tartalmazzák “az ipari tőke körforgási folyamatát”.

“Akár rabszolgaságon alapuló termelés terméke az áru, akár parasztok (kínaiak, indiai raijatok) termelték, akár közösségek munkájának (holland Kelet-India) vagy állami termelésnek az eredménye (amint ez, jobbágyságra alapozva, előfordul az orosz történelem régebbi korszakaiban), akár félvad vadásznépektől stb. származik: ezek a termékek mint áruk és pénz lépnek szembe az ipari tőkét képviselő pénzzel és árukkal, s belekerülnek mind az ipari tőkének, mind az árutőkében foglalt értéktöbbletnek a körforgásába, amennyiben az utóbbit jövedelemként elköltik; belekerülnek tehát az árutőke forgalmának mindkét elágazásába. Közömbös, milyen jellegű termelési folyamatból származnak; a piacon mint áruk funkcionálnak, mint áruk kerülnek bele az ipari tőke körforgásába, valamint az ipari tőkében foglalt értéktöbblet forgalmába. Az ipari tőke forgalmi folyamatára tehát az jellemző, hogy az áruk származása igen különböző, s hogy a piac mint világpiac létezik.”⁶

Vegyük észre ismét, hogy mindezek a termelési formák “értéktöbbletet” hoznak létre, amennyiben egyszer beléptek a tőke “körforgásába”. “Közömbös, milyen jellegű termelési folyamatból származnak…”

Ha figyelmünket a második üzenetre irányítjuk, vagyis a manapság a világgazdaság centrumának nevezett területek kitüntetett szerepének kérdésére, hasonlóan körültekintő megfogalmazásokkal találkozunk A tőke első német kiadásához írott híres előszavában. Engedelmükkel kicsit részletesebben idézem:

“A fizikus a természeti folyamatokat vagy ott figyeli meg, ahol legjellegzetesebb formájukban és zavaró befolyásoktól legkevésbé elhomályosítva jelennek meg, vagy, ahol ez lehetséges, kísérleteket végez olyan feltételek között, amelyek biztosítják a folyamat tiszta lefolyását. Nekem ebben a műben a tőkés termelési módot és az ennek megfelelő termelési és forgalmi viszonyokat kell kutatnom. Ezek klasszikus hona mind ez ideig Anglia. Ez az oka annak, hogy főleg ez az ország szolgál elméleti fejtegetésem illusztrálására. De ha a német olvasó farizeus módon vállát vonogatná az angol ipari és mezőgazdasági munkások állapotai láttán, vagy derűlátón azzal nyugtatná magát, hogy Németországban korántsem ilyen rossz a helyzet, oda kell kiáltanom neki: De te fabula narratur!

Önmagában véve nem arról van szó, hogy magasabb vagy alacsonyabb fejlettségi fokot értek-e el azok a társadalmi antagonizmusok, amelyek a tőkés termelés természeti törvényeiből fakadnak. Magukról ezekről a törvényekről van szó, ezekről a vasszükségszerűséggel ható és érvényesülő tendenciákról. Az iparilag fejlettebb ország a kevésbé fejlettnek csak saját jövője képét mutatja.

De eltekintve ettől. Ahol a tőkés termelés nálunk teljesen meghonosodott, például a tulajdonképpeni gyárakban, ott az állapotok sokkal rosszabbak, mint Angliában, mert nincs meg a gyári törvények ellensúlya. Minden más területen bennünket, akárcsak az egész kontinentális Nyugat-Európát, nemcsak a tőkés termelés fejlődése kínoz, hanem e fejlődés fogyatékos volta is. A modern nyomorúságok mellett az öröklött nyomorúságok egész sora nehezedik ránk, amelyek abból erednek, hogy ősi, elavult termelési módok és a velük járó anakronisztikus társadalmi és politikai viszonyok tovább tengetik létüket. Nemcsak az élőktól szenvedünk, hanem a halottaktól is. Le mort saisit le vif!”⁷

Láthatjuk, hogyan relativizálódik rögtön a “De te fabula narratur”. Nem arról van szó, hogy az egyik ország egy “magasabb” fejlődési szinten áll, a másik meg egy “alacsonyabbon”. Ezek olyan törvények, amelyek mindkettőre vonatkoznak. Valóban, Németország nem ugyanolyan, mint Anglia: rosszabb. Nem csupán “a tőkés termelés fejlődésétől” szenved, hanem “e fejlődés tökéletlenségétől” is. És ez a “mai” különbözőség meghatározza majd a jövőt. “Le mort saisit le vif!” A halott megragadja az élőt!

Közelebb visz a probléma pontosításához Franciaország és Anglia összevetése az Osztályharcok Franciaországban című írásban. Marx azt magyarázza, hogy a francia ipari burzsoázia miért nem úgy irányítja a francia államot 1848-ban, mint az angol a sajátját:

“Az ipari burzsoázia csak ott uralkodhat, ahol a modern ipar az összes tulajdonviszonyokat a maga képére alakítja át, s csak ott tehet szert az ipar erre a hatalomra, ahol meghódította a világpiacot, mert fejlődéséhez a nemzeti határok nem elegendők. Franciaország ipara azonban nagyobbrészt még a nemzeti piacot is csupán egy többé-kevésbé módosított tilalmi rendszer révén tartja meg.”⁸

Úgy látszik, alapvetően más a helyzet egy olyan országban, amely “meghódította a világpiacot”, mint az összes többiben. De lehetséges-e empirikusan vagy logikailag, hogy egyidejűleg egynél több ország “hódítja meg a világpiacot”? Kétségesnek tűnik. Maga Marx mintha az “egyország-hipotézis” mellé tenné le a voksát:

“Franciaországban a kispolgár teszi azt, amit rendes körülmények között az ipari burzsoáziának kellene tennie; a munkás teszi azt, ami rendes körülmények között a kispolgár feladata volna, de ki oldja meg a munkás feladatát? Senki. Ezt a feladatot nem Franciaországban oldják meg, ezt Franciaországban proklamálják. Ezt a feladatot sehol sem fogják a nemzeti kereteken belül megoldani, a francia társadalmon belül folyó osztályháború világháborúba csap át, melyben nemzetek szállnak szembe egymással. A megoldás csak abban a pillanatban kezdődik, amikor a világháború a proletariátust annak a népnek az élére hajtja, mely a világpiacon uralkodik, Anglia élére. A forradalom, amely ezzel nem végéhez, hanem szervező kezdetéhez érkezett el, nem rövidlélegzetű forradalom. A mostani nemzedék azokhoz a zsidókhoz hasonlít, akiket Mózes a pusztában vezet. Nemcsak új világot kell meghódítania, hanem el kell pusztulnia, hogy helyet adjon azoknak az embereknek, akik az új világra megértek.”⁹

Ebben a dzsungelben két lehetséges út közt választhatunk. Állást foglalhatunk úgy, hogy a szocializmusba való átmenet csak egyetlen országban lehetséges – tehát a legfejlettebb országban, vagy legalábbis elsőként itt. Tudjuk, hogy ezt a következtetést Marx is többször levonta. Választhatjuk azonban a másik utat is, kiindulva abból, hogy a világpiacot meghatározó ország helyzete annyira speciális, hogy az semmit se mondhat a valóságos politikáról egyebütt. A legtöbb marxista párt a gyakorlatban ezt a megoldást választotta, ám sok (vagy a legtöbb) esetben anélkül, hogy kész lett volna ezt az elméletben is elismerni, valamint e döntés elméleti következményeivel számot vetni. A centrum elméleti elsődlegességére gyakorolt effajta támadásnak pedig szükségszerűen fontos következményei vannak.

Úgy látszik, maga Marx tudatában volt a problémának, és egy forradalmi cikcakk-mozgalom tézisével próbálta oldani az ellentmondást:

“Ahogyan a háborúk időszaka később jön el a kontinensen, mint Angliában, ugyanúgy a fellendülésé is. Angliában állandóan zajlik az eredeti folyamat; ez a polgári világ demiurgosza. A kontinensen annak a ciklusnak a különböző szakaszai, amelyen a polgári társadalom újra meg újra átmegy, másodlagos és harmadlagos formában lépnek fel. Először is a kontinens aránylag többet exportált Angliába, mint bármely más országba. Ez a kivitel azonban megint csak Anglia helyzetétől függ, különösen a tengerentúli piac tekintetében. Azután Anglia aránytalanul többet exportál a tengerentúli országokba, mint az egész kontinens, úgyhogy az ide irányuló kontinentális export nagysága mindig függ Anglia mindenkori tengerentúli kivitelétől. Ha tehát a válságok elsőként a kontinensen idéznek elő forradalmakat, úgy ezek oka mindig Angliában található. A polgári test végtagjaiban természetesen inkább kerül sor erőszakos kitörésekre, mint annak szívében, hiszen itt a kiegyenlítődés lehetősége is nagyobb, mint ott. Másfelől az a mérték, amelyben a kontinentális forradalmak visszahatnak Angliára, egyúttal hőmérő, amely megmutatja, mennyiben kérdőjelezik meg ezek a forradalmak valóban a polgári berendezkedést, vagy mennyiben csak saját politikai berendezkedésüket érintik.”¹⁰

Egy 1870-ben S. Meyerhez és A. Vogthoz írott levelében Marx ennek a cikcakknak egy másik, még inkább a harmadik világ-elméletekre emlékeztető változatával áll elő, amelyben az írországi forradalmat az angliai előfeltételének tekinti.

“Írország az angol földbirtokos arisztokrácia bástyája. Ennek az orzságnak a kizsákmányolása nemcsak anyagi gazdagságának egyik fő forrása. Legnagyobb erkölcsi ereje is. Az angol arisztokrácia képviseli valójában Anglia Írország feletti uralmát. Írország tehát az a hatalmas eszköz, amellyel az angol arisztokrácia az uralmát magában Angliában fenntartja.

Másrészt: ha az angol hadsereg és rendőrség holnap kivonulna Írországból, ott azonnal agrárforradalom törne ki. Az angol arisztokrácia bukása Írországban azonban meghatározza és szükségszerűen maga után vonja bukását Angliában is. Ezzel teljesülne Angliában a proletárforradalom előfeltétele. Mert Írországban mindmáig a földkérdés a társadalmi kérdés kizárólagos formája, mert létkérdés, mert élet vagy halál kérdése az ír nép roppant többsége számára, mert egyszersmind elválaszthatatlan a nemzeti kérdéstől, ezért végtelenül könnyebb művelet az angol földbirtokos arisztokráciát Írországban megsemmisíteni, mint magában Angliában. Nem is szólva az íreknek az angolokénál szenvedélyesebb és forradalmibb természetéről.”¹¹

És végül térjünk rá a harmadik üzenetre, vagyis a kereskedő- és az ipari tőke kérdésére. Ez a megkülönböztetés azok számára nagyon fontos, akik hite szerint a tőkés világban a termelés ontológiai különösséggel bír a körforgás szférájával szemben, és a termelésnek elsődlegességet kell élveznie. Marx kétségkívül gyakran használta ezt a megkülönböztetést, ám amikor a tőke körforgásának folyamatát magyarázza, különösképpen “körforgáshívő” benyomását kelti. Marx mindig akkor a legvilágosabb, amikor vitatkozik. 1846-ban Proudhont támadja, 1875-ben Lassalle-t, a bírálat pedig lényegében harminc év múltán is ugyanaz. Egy Annyenkovhoz írt levelében ez áll Proudhonról:

“Proudhon úr annyira nem sejti az igazságot, hogy arra sem fordít figyelmet, amire még a profán közgazdászok is ügyelnek. A munkamegosztásról beszélve nem is érzi szükségét annak, hogy a világpiacról beszéljen. Hát jó! De vajon nem kellett-e a munkamegosztásnak a XIV. és XV. században – amikor még nem voltak gyarmatok, amikor Amerika még nem létezett Európa számára, Kelet-Ázsia pedig csak Konstantinápoly közvetítésével létezett – alapjában különböznie a XVII. század munkamegosztásától, amikor már fejlett gyarmatok voltak?

Ez még nem minden. Vajon a népek egész belső szervezete, összes nemzetközi kapcsolataik nem egyebek-e, mint bizonyos munkamegosztás kifejezései? És nem kell-e megváltozniuk, ha a munkamegosztás megváltozik?”¹²

Lassalle Gothai programja ellen pedig így háborog:

“Egészen magától értetődik, hogy a munkásosztálynak, hogy egyáltalán harcolhasson, otthon kell osztályként megszerveződnie, és hogy harcának a belföld a közvetlen színtere. Ennyiben osztályharca nem tartalmában, hanem, mint a ‘Kommunista Kiáltvány’ mondja, ‘formájában’ nemzeti. De a ‘mai nemzeti állam kerete’, például a német birodalomé, maga is gazdaságilag a világpiac ‘keretén belül’, politikailag az államok rendszerének ‘keretén belül’ van. Bármely kereskedő tudja, hogy a német kereskedelem egyúttal külkereskedelem, és Bismarck úr nagysága éppen a maga fajtájú nemzetközi politikában áll.”¹³

Ismét előadást olvashatunk tartalom és forma különbözőségéről. Az osztályharc formája csakugyan nemzeti, és annak is kell lennie. A gazdasági tartalom azonban a világpiac, a politikai tartalom pedig az államok rendszere. Mind a “népek egész belső szervezete”, mind ezek “nemzetközi kapcsolatai” szükségszerűen megváltoznak a világpiac által meghatározott “munkamegosztás” változásainak hatására.

Szeretnék arra emlékeztetni, hogy nem az igazi Marx felfedezése érdekében idézem ilyen részletesen a marxi írásokat. Igazi Marx ugyanis nem létezik. Legalább két Marx van. Legalább kettőnek kell lennie, hiszen Marx is a bevezetőben említett, megkerülhetetlen ismeretelméleti dilemmával találta szemben magát. A részletes idézés célja sokkal inkább az volt, hogy felidézzem elemzéseit, okosságát és többértelműségét. Ezt pedig azért teszem, mert szeretném bemutatni azt a zsákutcát, amibe a marxista elmélet és gyakorlat jutott – éppen mivel elfelejtette ezeket az elemzéseket, ezt az okosságot és többértelműséget.

A zsákutcák – vagy ha nagyvonalúak akarunk lenni, az elméleti rejtvények – mindenki számára ismertek. A városi ipari munkásság kulcsszerepének hangsúlyozása azt eredményezte, hogy a marxisták szüntelen magyarázták (vagy inkább félremagyarázták) a nemzetiségek, a parasztok, a kisebbségek, a nők és az egész periféria szerepét (illetve létezését). Mennyi tintát – és vért – ontottak a marxizmus és a nemzeti kérdés, a marxizmus és a parasztkérdés, a marxizmus és a nőkérdés ügyében! A világ kilenctizede “kérdésnek”, “anomáliának”, “maradványnak” minősült, amely átmenetileg talán objektíve haladó szerepet játszhat, de arra ítéltetett, hogy társadalmilag, elméletileg és politikailag eltűnjön a történelem színpadáról.

És mintha mindez nem volna éppen elég különös, a marxistáknak szembe kellett nézniük azzal a kellemetlen ténnyel is, hogy a világforradalom elméleti színtere, vagyis a kemény mag minden terület közül a legmakacsabbnak bizonyult. Se forradalmak, se elnyomorodás, az állam elhalásáról nem is szólva.

A legnagyobb rejtély persze a Szovjetunió volt. Mivel egy olyan forradalommal jött létre, amely voltaképpen meg sem történhetett volna, az utóbbi 65 évet a marxisták azzal töltötték, hogy azokkal a sajátos struktúrákkal és alapelvekkel foglalkozzanak, amelyek itt kialakultak – teljesen váratlanul, és a korábbi elméletek által nagyrészt megmagyarázhatatlanul. Összességében a marxisták részint magyarázkodással, részint vádaskodással reagáltak ezekre a jelenségekre, illetve némelyek megpróbáltak valami kényelmetlen átmeneti megoldást találni a két ellentétes magatartás között. Senki sem vizsgálta meg azonban azt, hogy ezek az események előreláthatók lettek volna-e a marxista elméleten belül vagy sem; hogy a Szovjetunió politikája – Lenintől kezdve Sztálinon, Hruscsovon és Brezsnyeven át egészen Gorbacsovig – magyarázható-e a tőkés világgazdaság működésének egyfajta következményeként. Hogy ma is érvényes-e még a kérdés, amelyet Marx 1846-ban tett fel Annyenkovhoz írt levelében: “Vajon a népek egész belső szervezete, összes nemzetközi kapcsolataik nem egyebek-e, mint bizonyos munkamegosztás kifejezései?”

Amellett szeretnék érvelni, hogy a következő hat tézis, amelyeket én a marxi életmű központi állításainak tekintek, meglehetősen kielégítően magyarázza az utóbbi 150 év (valójában az utóbbi 400 év) történelmét, továbbá képes megmutatni a közeljövő reményteljes lehetőségeit és nagy veszélyeit egyaránt.

1. A társadalmi valóság végtelen ellentétek sora, amely csak dialektikusan érthető meg.

2. A kapitalizmus a tőkefelhalmozás megállíthatatlan folyamata, ez különbözteti meg a prekapitalista termelési módoktól.

3. A kapitalizmus a termelési folyamatok átalakítása oly módon, hogy értéktöbblet származzon belőlük, amelyet a burzsoázia elsajátít, tőkévé változtatva és felhalmozva azt.

4. A kapitalizmus az időben előrehaladva polarizálja az emberi élet társadalmi szervezetét, oly módon, hogy egyre több személyt sorol be vagy a polgárság, vagy a proletariátus osztályába, illetve fokozza a munkásság nyomorát.

5. A kapitalizmus világában az állam a tőkés elnyomás eszköze; a szocializmus ezzel szemben az állam elhalását jelenti.

6. A kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet nem történhet evolutív módon – az csakis forradalmi lehet. Valami másban hinni a szó negatív értelmében véve utópia.

Mi köze van mindennek az alulfejlettséghez? A válasz igen egyszerű. Csak ha észrevesszük, hogy az alulfejlettség jellegzetességei – a nem-bérmunka jelentősége a piacra való termelésben, marginalizálódás és illegális letelepedés (sqatting), felfúvódott tercier szektor, a háziasszony társadalmi szerepének kialakulása, etnikai konfliktusok, kliensrendszerek, korrupt és elnyomó államapparátusok stb. – nem rendellenességek és nem maradványok, hanem a tőkés termelési mód következményei, amelyek szerves részét képezik a termelési mód működésének; csak ha ezt tudatosítjuk tehát, akkor leszünk képesek a kapitalizmus történelmi rendszeréről olyan találó leírásokat adni, ahol a fenti hat marxi tézis ma is érvényesnek bizonyul.

Mindaddig, amíg Marx elméletét olyan folyamatokra értjük, amelyek főként országhatárokon belül játszódnak le, és főként városi ipari bérmunkásokra vonatkoznak, akik ipari magántőkéseknek dolgoznak, nos mindaddig ez az elmélet könnyen bizonyulhat hamisnak, félrevezetőnek és érdektelennek, továbbá a politikai cselekvés számára használhatatlannak. Ha viszont ezt az elméletet egy történelmi világrendszerre vonatkoztatjuk, amelynek fejlődése az “alulfejlettség” jelenségét is tartalmazza, sőt ezen alapszik, akkor a fenti tézisek nemcsak érvényesnek, de forradalminak fognak mutatkozni.

Ebben az esetben a tőkés világgazdaság valóságos történelmi fejlődésének következő vázlatos ábrázolását kapjuk. A kései középkorban a feudalizmus úgynevezett válsága veszélybe sodorta az európai uralkodó osztályok azon képességét, hogy a közvetlen termelőktől a feudális rendszer központosított módszereivel számottevő értéktöbbletet sajátítsanak el. E válság következtében lassan teret nyert az értéktöbblet megszerzésének egy új módszere, amely piaci mechanizmusokon keresztül zajlik. Ezt a rendszert nevezzük kapitalizmusnak.

Az új rendszer a termelési folyamat új formáit, a munkások ellenőrzésének új módszereit és új intézményi kereteket igényelt. Új társadalmi szerepek kialakulását is szükségessé tette – időközben megszoktuk, hogy ezeket polgárnak és proletárnak nevezzük. Egy viszonylag rövid, 200 éves szakaszban (mondjuk 1650-ig) az új “termelési mód” olyan sikeresnek bizonyult, hogy a kizsákmányolási ráta korábbi csökkenésének folyamatát teljesen megfordította, és olyan szint elérését tette lehetővé, amely messze maga mögött hagyta a feudális berendezkedéshez szokott képzelőerőt. Az új rendszer megvetette lábát Európában, majd onnan az egész világra kiterjedt – megsemmisítve eközben a társadalomszerveződés minden más formáját, és végül az emberiség történetében először egy, az egész bolygóra kiterjedő munkamegosztást hozott létre.

Erre az időre (úgy 1650 körül) azonban nemcsak egy európai székhelyű tőkés világgazdaság jött létre, hanem egy úgynevezett nemzetállamokból felépülő, működő államközi rendszer is. A világgazdaságot a termelési folyamatoknak egy integrált rendszere szervezte, amely tartalmazta a cserének egy speciális formáját is. Ez biztosította az értéktöbblet elvonását a közvetlen termelőktől az uralkodó osztályok részére, emellett azonban garantálta a felhalmozási folyamatnak a világgazdaság centrumába való koncentrációját is. Ez utóbbi lényegében olyan egyenlőtlen cseremechanizmusokon alapult, amelyek a periféria elitjeinek rovására előnyöket biztosítottak a centrumországok uralkodó osztályainak. A szuverén nemzetállamok lettek azok a politikai egységek, amelyek keretet biztosítottak a termelési tényezők szükséges áramlásának. Mivel e nemzetállamok hierarchikus rendbe voltak szervezve, ezért mindegyikük mozgását (még a legerősebbekét is) kötötték a kialakuló “játékszabályok” (az államközi rendszer); ezek a játékszabályok képezték a tőkés termelési mód legfontosabb politikai felépítményét.

E tőkés világrendszer működése megkövetelte, a termelési folyamatok fokozódó piacosítását (commodification), ami azt jelenti, hogy a termelést növekvő mértékben a világpiac igényei alakították. A világpiacon bonyolult “kereskedelmi láncolatok” alakultak ki. Ezek a kereskedelmi láncolatok kezdettől fogva két lényeges tulajdonsággal rendelkeztek, ami kiderül, ha megpróbáljuk visszafelé végigkövetni egy-egy fontosabb fogyasztási cikk, mondjuk egy kendő előállításához szükséges inputok sorsát. Először is a láncolatok számos országhatárt kereszteztek, és a termékek mozgása zömében a perifériáról a centrum felé irányult. Másodszor, a láncolatokba bekerülő inputokat igen sokszínű termelési viszonyok közepette állították elő, amelyeknek csak töredéke emlékeztet arra, amit mi helytelenül “klasszikus kapitalistának” tartunk. E két tulajdonság lényegében máig jellemző maradt.

A kereskedelmi láncolatok formája, és ami talán a legfontosabb, a tranzakciókra jellemző árstruktúra nem egy teljesen szabad piacon jött létre. E piac ármegállapításra vonatkozó szabályait a többé vagy kevésbé erős független nemzetállamok hatalmi eredője alakította ki. Az ármegállapítási gyakorlat középtávon stabil volt ugyan, hosszú távon azonban az állandó osztályharcoknak megfelelően változott.

A tőkés termelési mód belső ellentmondásai viszonylag előre látható gyakorisággal a világgazdasági fellendülés és stagnálás ciklusaihoz vezettek, bizonyos pontokon komoly változásokat is előidézve a világgazdaságban. E ciklikus változásoknak egyik aspektusa volt a tőkés világgazdaság növekvő, bár nem állandó szükséglete saját hatókörének mind extenzív, mind intenzív kiterjesztésére. Az extenzív terjeszkedés új, korábban kieső területek bevonását jelentette a tőkés világgazdasági munkamegosztásba. A belső vagy intenzív expanzió tartalma a társadalom által elismert technológiai újítások megvalósítása volt (ezzel egyidejűleg a növekvő tőkekoncentráció, az állandó és változó tőke arányának növekedése és a munkaerő folyamatos dekvalifikációja). Az extenzív, illetve az intenzív terjeszkedés azonban bizonyos fokig ellentétes irányba mutatott. Az extenzív terjeszkedés legfőbb kiváltó oka ennek megfelelően az volt, hogy ellensúlyozzák az értéktöbbletráta csökkenését, ami az intenzív expanzió gazdasági és politikai következménye volt.

A tőkés gazdaság kialakulásának legfontosabb társadalmi következménye a proletariátus és a polgárság szociológiai kategóriáinak létrehozása volt. Hogy megfelelő munkaerőt biztosítsanak a világpiaci igényeket kielégítő termelési folyamatok számára, a munkaerőt kényszeríteni kellett arra, hogy máshogyan dolgozzék, mint elődei. Ebben áll Marx híres és nagyon fontos felismerése a munkásosztály elidegenedéséről, valamint tulajdonának és a munkaeszközök fölötti ellenőrzésének megszüntetéséről. E döntő felismerést azonban mindezideig helytelenül értelmezték, részben még maga Marx is – egyszerű folyamatnak tekintették, amelynek során a független kisparasztokat földjeik elvételével belekényszerítették a városi bérmunkáslétbe.

Történelmileg azonban annyival bonyolultabb a helyzet ennél az elképzelésnél, hogy kénytelenek vagyunk azt egyértelműen félrevezetőnek nyilvánítani. Valójában az történt, hogy a munka áruvá válásával a munkaerő önfenntartásának új formái is kialakultak, vagyis az önellátásnak a tőkés termelési módban is fontos szerepe maradt a munkaerő újratermelésében. Mivel a munkások zöme létszükségleteinek kielégítésében csak részben függ a bérmunkától, ezért a munkaerő tökéletesen beleilleszkedett a világpiac logikájába. Ez a megoldás még hatékonyabb és jövedelmezőbb az uralkodó osztályok számára, mintha a munkaerő kivétel nélkül teljes munkaidőben dolgozó ipari bérmunkásokból állna, akik a munkáltatótól kapott bérükön kívül semmiféle jövedelemforrással nem rendelkeznek.

Ehelyett a munkások komplex struktúrákba illeszkedtek, amelyeket háztartásoknak nevezhetünk; ezek különböző nemű és korú személyek társulásai, akik nem is feltétlenül közeli rokonok, és nem is feltétlenül laknak együtt. E háztartások említésre érdemes módon sokféle forrásból nyerték jövedelmüket, amelyek között máig is szerepelnek az önellátó tevékenység különféle formái. (Ennek a társadalmilag alulértékelt munkának a legfontosabb intézménye ma is a hazug pátosszal övezett “háziasszonyi” szerep.) A háztartás jövedelme ezenkívül kisárutermelésből, járadékokból, transzferekből, ajándékokból és persze munkabérből származik, ám a munkabér szerepe a statisztikák szerint szerényebb, mint ahogyan azt általában feltételezzük.

Az így létrejövő háztartások tartósan kettős nyomás alatt álltak. Egyrészt a társadalmi újratermelés valamennyi területét növekvő mértékben kellett piacosítaniuk, másrészt közvetett feladatuk volt az uralkodó osztályok által elsajátított értéktöbblet növelése, amennyiben működésük nagyban hozzájárult a munkaerő újratermelési költségeinek csökkentéséhez – még a bérmunkások azon kisebbsége esetében is, akik a minimális bérnél többet kereshettek. A háztartások szerkezetében tehát nem egyszerűen valamiféle társadalmi sokszínűség tükröződik vissza – ehelyett arról van szó, hogy a munkásosztálynak még manapság, a világgazdaság centrumországaiban is csak töredéke felel meg a “klasszikus” proletariátusról alkotott képnek. Ennek ellenére, akár a világpiaci termelésbe bevont népesség arányát értjük ezen, akár a háztartási jövedelmeknek a munkabértől való, százalékos függőségét, paradox módon – erre még hamarosan visszatérünk – mind a mai napig igaz az az állítás, hogy az idők folyamán fokozódott a tömegek proletarizáltsága.

Párhuzamosan ezzel a proletarizálódási folyamattal egy polgárosodási folyamat is zajlott. Ahogyan egyre több munkás kapcsolódott be a világpiacra irányuló termelésbe, ugyanúgy az uralkodó osztály tagjainak értéktöbblete is növekvő mértékben származott világpiaci tranzakciókból. A polgári háztartások is olyan struktúrák voltak, amelyek több forrásból szerezték jövedelmeiket. Ezen belül az üzleti tulajdon alapján élvezett profit csak egy jövedelemforma volt a sok között, méghozzá – hasonlóan a munkabérhez – nem is a legnagyobb súlyú. A munkaerő önellátásból származó jövedelmének megfelelő képződmény az uralkodó osztály esetében a tág értelemben vett “feudális járadék”. Ahogy a munkásosztályban megfigyelhető “önellátás” magasabb nyereséget eredményez a polgárság számára, mintha minden munkát áruba bocsátanának a piacon, ugyanúgy a tőkés berendezkedésben a “feudális járadék” is magasabb profitot eredményez, mintha minden munkát a piacon kellene beszerezni.

Egyebek mellett ezért alakul ki a polgári háztartásoknak egy igen változatos palettája, ahol – még manapság, és még a centrumországokban is – csak a háztartások egy kisebbsége emlékeztet a burzsoázia “klasszikus” ideáltípusára. Paradox módon mégis igaz, hogy az elmúlt időszakban egy polgárosodási folyamat zajlott, méghozzá ugyanabban a kettős értelemben, ahogyan azt a proletarizálódás esetében láttuk. Szélesedett az uralkodó osztályoknak az a köre, amely az értéktöbblet elsajátítását piaci eszközökkel végzi, és az uralkodóosztály jövedelmének valóban növekvő hányada származik piaci tranzakciókból.

Az imént kétszer is használtam a “paradox” kifejezést, méghozzá egyszer a proletarizálódással, egyszer pedig a polgárosodással kapcsolatban. De miben is áll a paradoxon? Abban, hogy a tőkés fejlődésnek e központi folyamatai, amelyeket Marx is leírt, és amelyek rendre megmagyarázzák a világ anyagi és társadalmi polarizálódását, nem a tőkésosztály érdekeinek és akaratának megfelelően, hanem éppen ezek ellenében alakultak ki. A proletarizálódási folyamatnak ugyanis nem a felső, hanem az alsó rétege hozta létre és tartotta fenn a tőkés világrendszer profittermelő képességét. A polgárosodási folyamatnak sem a felső, hanem az alsó rétege alakította ki és stabilizálta azokat a politikai struktúrákat, amelyek a burzsoázia túlélését biztosították. A tőkésosztálynak sem a proletarizálódás, sem a polgárosodás nem szolgálja az érdekeit.

Sem a proletarizálódási, sem a polgárosodási folyamatot nem a tőkések váltották ki, hanem az ismétlődő rövidtávú válságok megoldására létrehozott mechanizmusok. Ezek hosszú távú hatása azonban a stabilizációs szándékokkal éppen ellenkezőleg az volt, hogy aláásták a rendszert. Olyan ez, mintha a tőkés gazdaságpolitikákat, amelyek a világgazdaság szintjén egy egyre magasabb anyagi polarizálódásra (a világ népességének zöme számára növekvő munkaterhek, valamint életminőségük tényleges romlása) törekedtek, semlegesítette volna egy nagyobb társadalmi polarizálódás (azoknak az “újfeudális” struktúráknak a kipusztulása, amelyeket a tőkések hoztak létre, hogy ezzel lehetővé tegyék az anyagi polarizáció fokozását). Hiszen a kapitalizmus utóbbi 150 évében sokkal inkább a társadalmi, mintsem az anyagi polarizálódás képezte a rendszerellenes mozgalmak alapját.

És ezzel elérkeztünk az utolsó paradoxonhoz. A tőkés világgazdaság politikai felépítménye – nemzetközi rendszert alkotó szuverén államok – nem hagyott más választást a mozgalmak számára, mint hogy döntsenek: vagy az egyes szuverén államokon belül küzdenek a hatalom megragadásáért, vagy semmi komolyan vehető lehetőségük nem marad arra, hogy valaha is hatalomra jussanak. Csakhogy egy nemzetközi rendszerbe illeszkedő szuverén államban a hatalom megszerzése még nem jelentette, és alighanem nem is jelentheti azt, hogy az adott ország lekapcsolódhatna a tőkés világgazdaságról. Egy ilyen helyzet az érintett országokban csak az értéktöbblet korlátozott újraelosztásának lehetőségét teremtette meg: röviden, esélyt adott bizonyos reformok megvalósítására, anélkül hogy megkérdőjelezte volna a rendszert mint olyat.

Éppen ellenkezőleg. A rendszerellenes mozgalmak a hatalom megragadásával annyiban kétségtelenül hozzájárultak a rendszer gyengítéséhez, hogy modellekkel és támogatással segítettek más hasonló mozgalmakat. Egyidejűleg azonban világszerte eszközöket is adtak a munkások elégedetlenségének leszerelésére, ami viszont támogatást jelentett a rendszer számára. A Szovjetunió – akár “sztálinista”, akár “revizionista” korszakát vesszük – nem tekinthető torzulásnak, és logikusan végiggondolva meglepetésnek sem. Ez az a modell, amelynek kialakulására a világpiacként értelmezett kapitalizmus fejlődéséből kiindulva számíthattunk volna, ha komolyan vettük volna Marx téziseit; különös tekintettel az “alulfejlettség” koncepciójára. A Szovjetunió annak a gyenge országnak a modellje, amely megpróbál erős országgá válni, és ezzel megváltoztatja saját régiójának a világgazdasági szerepét. A marxizmus egyrészt a tőkés világrendszer elleni küzdelem eszköze volt, másrészt azonban ideológiai takarót, illetve ideológiai korlátot jelentett azok számára, akik megszerezték a hatalmat. Egyszóval, a mérleg nem egyértelmű.

A történelemnek azonban még nincs vége. A “szocialista országok” létrejötte a kapitalizmus fejlődéstörténetének szerves részét képezte, ugyanúgy, mint a XX. század ma is létező és terjeszkedő etno-nacionalizmusai, ugyanúgy, mint a rasszizmus és a szexizmus. A kapitalizmus ma még jobban emlékeztet egy sokfejű szörnyetegre, mint ahogy azt a XIX. vagy méginkább a XVI. században bárki is gondolta volna. Mint minden szörnyeteg, ez is a végzete felé csörtet, és útjában sok mindent eltipor, legyen az emberélet vagy az emberiség ökológiai öröksége.

Mindez Marx hetedik téziséhez vezet, amely azonban egyértelműen helytelen. Ez a hetedik állítás úgy hangzik, hogy a kapitalizmus haladást jelent valamennyi megelőző formációhoz képest, és egykoron törvényszerűen az osztályok nélküli társadalom rózsaszín hajnalába fog torkollni. Ez a megközelítés nem tudományos, hanem utópikus szocializmus. A kapitalizmus történelmileg erkölcsi hanyatlást jelentett, sőt a világ népességének nagyobb része számára anyagi hanyatlást is, még akkor is, ha az uralkodó osztályoknak szerte a világon olyan életszínvonalat és életstílust biztosítot, amely még a régi idők “keleti kényurainak” lehetőségeit is meghaladja (a világ népességéből ennek a rétegnek az aránya egy százalékról időközben kb. húsz százalékra nőtt).

Ahogyan a rendszerellenes mozgalmak dilemmája is mutatja, a világ valójában nem egy feltartóztathatatlan haladással áll szemben, hanem egy valódi történelmi választással. A burzsoázia – az a burzsoázia, amely húzódozott burzsoává válni – szerte a világon a túlélésért küzd. Ahogy annak idején az európai feudális arisztokrácia is azzal lett úrrá a saját válságán, hogy egy új termelési mód élére állva burzsoává vált, a mai polgárság úgy akarja túlélni a válságot, hogy uralmát egy új, ma még ismeretlen termelési mód uralmára váltja át.

Ez nem lehetetlen, de nem is elkerülhetetlen. Az alternatíva egy szocialista világrendszer létrehozása lehet a következő évszázadban; egy olyan világrendszeré, ahol a termelés a szükségletek alapján folyik, ahol elhalnak az államok és az államrendszerek, amely biztosítja az erőforrások, az idő, a tér és a társadalmi szerepek józan, egalitárius elosztását. Egy ilyen rendszer nem utópia, és nem is valami történelmen túli dolog, viszont konkrét intézményi formáit ma még nem lehet megjósolni. Ez az alternatíva viszont valódi haladást jelentene.

Az egyetlen erkölcsi és politikai fontossággal bíró kérdés számunkra jelenleg az, hogy a kapitalizmus történelmi rendszerének kétes fényében hogyan tegyük valószínűbbé a viszonylag egalitárius jövőt a jelenlegi, nem egyenlőségközpontú berendezkedéssel szemben. A kérdésre nincs kézenfekvő válaszom. Azt figyeltem meg, hogy az utóbbi száz évben a kollektivista eszmék és a kollektív cselekvés terén a leghaladóbb – azaz a legkedvezőbb kihatású – fellendülések azok voltak, amelyek a politikai mobilizáció kései szakaszainak mozgalmaiból fejlődtek ki – olyan fázisokban, amikor e mozgalmak “elszabadultak”. Mihelyt a mozgalmak megszerezték a “hatalmat”, ezek a felbuzdulások gyakorlatiasabbak, kevésbé pezsgők lettek, majd a kimerülés, az illúzióvesztés vagy az aktív elnyomás felőrölte őket.

Ebből nem következik számomra sem az, hogy a rendszerellenes mozgalmak soha nem ragadhatják meg az államhatalmat, sem az, hogy akkor sincs esélyük, ha mégis megteszik. Az a következtetés vonható le mindebből, hogy mindaddig nem tudunk egy egyenlőségre épülő új világrendet létrehozni, amíg nem dolgozunk ki átfogóbb harci stratégiát. Ezzel kapcsolatban van néhány javaslatom, amelyek egyike sem tökéletesen átgondolt, és amelyek összesen sem elegendőek talán, nekem mégis ígéretes cselekvési irányoknak tűnnek.

Elsőként, a második világháború után létrejött három politikai “világban” a rendszerellenes mozgalmaknak három típusa alakult ki. A periféria “forradalomelőtti” országaiban a nemzeti felszabadulási mozgalmak, a centrum legfontosabb országaiban az “új” mozgalmak számos formája (amelyek csupa, a korábbiakban figyelmen kívül hagyott társadalmi csoportot szerveznek meg), végül a “forradalom utáni” országokban mostanában megjelenő erőfeszítések, hogy a pártok közreműködésével vagy anélkül mozgalmakat hozzanak létre. Mivel mindhárom típus a rendszerellenes törekvések (vagyis a tőkés világgazdasággal szembeni szembenállás, annak minden következményével együtt) más és más formáját képviseli, e mozgalmaknak rá kell jönniük, hogy elkülönült kezdeményezésekből hogyan válhatnak a mozgalmak egy családjává.

Másodszor, e mozgalmaknak át kell gondolniuk a meglévő “munkás”-mozgalmakhoz fűződő viszonyaikat. Ez döntő jelentőségű kérdés. Ha Marxnak igaza volt, és a világ csakugyan polgárságra és proletariátusra bomlik, akkor világszerte legalább nyolcvan százalék a népességen belül a proletárok aránya (habár ez az arányszám a különböző országokon belül igen változatosan alakul), és mindhárom fent említett rendszerellenes mozgalom főként munkásokból tevődik össze.

Harmadszor, az államhatalom egy modern világrendszeren belül a hatalomnak csak egy formája. Léteznek más formák is, mint például a gazdasági, a társadalmi vagy a kulturális hatalom, a baloldalnak pedig fel kell hagynia azzal, hogy a hatalom egyéb formáit az államhatalomhoz vezető puszta kerülőútnak tekintse. A hatalomnak e különböző formáit egy egységes egész egyenrangú részeinek kell tekintenünk, és a csata ezen a terepen fog eldőlni. Meg kell fosztanunk tehát fétisjellegétől az államhatalmat, anélkül azonban, hogy elhanyagolnánk.

Negyedszer, rendszerezve és átfogóan újra vitára kellene bocsátani a XIX. század társadalmi gondolkodására jellemző konszenzust – e gondolkodás fő variánsai a liberalizmus és a klasszikus marxizmus -, és az igazi világforradalom fényében újra kell írni elméletünket és különösen történelmünket. Úgy kell tennünk, ahogyan Marx tanácsolta annak idején: Hic Rhodus, hic salta!

Végezetül jó volna átgondolni az átmenetről szóló metaforánkat. A kései XIX. századtól kezdve bele vagyunk ugyanis bonyolódva abba az álvitába, hogy evolutív vagy forradalmi utak vezethetnek-e el a hatalomig. Lényegében azonban mindkét oldal reformista volt, ugyanis mindkettő úgy gondolta, hogy az átmenet valami ellenőrizhető jelenség. Az az átmenet azonban, amely ellenőrizhetően és szervezetten folyik, megköveteli a kizsákmányolás bizonyos folytonosságát is. El kell felejtenünk tehát aggodalmainkat azzal az átmenettel szemben, amely romboláson és bomláson keresztül zajlik. A bomlás persze nem szép, lehet anarchikus is, ám nem kell feltétlenül mindent elnyelnie. Talán a “forradalmak” is csak abban a mértékben “forradalmiak”, ameddig egy ilyenfajta rombolásért szállnak síkra. A különböző szervezett formáknak addig lehet fontos szerepük, amíg a jég megtörik, az azonban kétséges, hogy képesek-e ezek egy új társadalom létrehozására.

Ha mindez túlságosan merésznek tűnik, kérem, gondolják át az egyéb forgatókönyveket – azt is, amely Európának a feudalizmusból a kapitalizmusba való történelmi átmenetében megjelent, valamint mindazt az üzenetet, amely rendszerellenes mozgalmaink sokértelmű és egyenetlen történelméből mostanáig leszűrhető. Nem valamiféle passzivitást ajánlok. Az aktív értelem és szervezőenergia használatát ajánlom, amelynek átgondoltnak és erkölcsösnek kell lennie a többségnek a kisebbség ellen vívott osztályharcában; a kizsákmányoltaknak a kizsákmányolók elleni osztályharcában; azok osztályharcában, akiktől elveszik az általuk megtermelt értéktöbbletet, azok ellen, akik ezt az értéktöbbletet elvonják és abból élnek.

(Ford.: Bellon Erika)

Jegyzetek

¹ MEM 7. k. 80.

² MEM 8. k. 189.

³ K. Marx – F. Engels: Gesamtausgabe (MEGA), SZKP KB Marxizmus-Leninizmus Intézete – NSZEP KB Marxizmus-Leninizmus Intézete,1988. 94.

⁴ MEM 25. k. 757.

⁵ MEM 27. k. 434.

⁶ MEM 24. k. 102-103.

⁷ MEM 23. k. 6.

⁸ MEM 7. k. 18.

⁹ MEM 7. k. 75-76.

¹⁰ MEGA, 1977. 466.

¹¹ MEM 32. k. 654-655.

¹² MEM 27. k. 431.

¹³ MEM 19. k. 21.

L. Gy.: A Condorcet-kör ötéves fennállása óta ez a második alkalom, amikor a tömegkultúra fogalomkörébe tartozó kérdésekről tartunk vitát. Mintegy két és fél évvel ezelőtt Maróti János, Szilágyi Ákos és ifj. Csoóri Sándor részvételével a vita akörül folyt, hogy vajon végérvényesen megszűnt-e a kultúra teremtésének és cselekvő átélésének közössége, vajon a modernitásban és a mai posztmodernnek nevezett világban valóban csak a pénzközösség maradt-e meg egyedüli átélhető közösségnek, valóban börtönné, piège-zsé változott-e a tévé vagy a számítógép előtt üldögélő ember széke, siège-e, ahol az ember számára már csak a világ dolgainak esztétikai befogadása maradt meg. Akkori vendégeinknek és a Condorcet-kör vitázó tagjainak véleménye e kérdésben markánsan eltért egymástól. Úgy vélem, a mai vitát ott kellene folytatni, ahol akkor abbahagytuk, és elsősorban arra keresni a választ a Dallas-jelenség és a többi nagy nézettségű tévéfilmsorozat kapcsán, miért jelentkezik – szinte téren és időn átívelő módon – elementáris igény e sorozatok iránt. Másként fogalmazva: milyen nézői igények teljesülnek e művek – s jelesül minden idők legnépszerűbb szappanoperája, a Dallas – “elfogyasztása” során. A másik kérdés – ami ezzel természetesen szorosan összefügg – az, hogy milyen társadalomkép tárul fel a befogadási folyamat során, azaz milyen a Dallas szándékolt – az alkotók által tudatosan sugallt – és szándékolatlan, vagy mondjuk így: önkéntelen, nem az alkotók elgondolásait tükröző társadalomképe.

K. Cs.: A Dallas-jelenség – szerintem – gyűjtőfogalmat jelent. A Dallas azért kerülhetett középpontba, mert hosszú évtizedek óta kétségtelenül ez a legnépszerűbb tévésorozat. Utánanéztem néhány 1992-ből származó, az Egyesült Államokra vonatkozó számadatnak, amiből az a – számomra megdöbbentő – kép alakult ki, hogy nagyjából két évtizeddel a Dallas-sorozat megindulása után, a hetente jelentkező műsort átlagosan 40-50 millió család kíséri figyelemmel, s ez a 275 milliós Amerika felnőtt lakosságának kétharmada. Ilyen arányú nézettsége azért példa nélküli, mert ha – akárcsak a Magyarországon ismert – más sorozatokkal is összevetjük, egyetlenegy sincs, amelyik hasonló népszerűséget ért volna el. Ebben az értelemben viszont – s éppen emiatt – a Dallas különösen alkalmas arra, hogy mint jelenséget s nem mint önmagában vett “művészeti alkotást” vizsgáljuk. Kérdés, vajon lehet-e egyáltalán a Dallast művészeti szempontból vizsgálni, vagy sem.

A tömegkultúrával kapcsolatosan az elmúlt évtizedek kutatásaiban két nagyon markáns – természetesen csak tendenciaszerű – vonulat létezett. Az egyik a tömegkultúra produktumait, ún. művészeti alkotásait a tradicionális esztétikában kidolgozott fogalmi és értékkategóriák szellemében próbálja meg leírni. E kategóriák közös jellemzője – ahogy egyik legjellegzetesebb XX. századi képviselőjük, a fiatal Lukács György 1910-ben az Alexander-emlékkönyvhöz írt tanulmányában megfogalmazta -, hogy mindig remekművekre kidolgozott kategóriák, a remekművek esztétikái. Ebből következik, hogy mihelyt olyan alkotásokat értékelnek, amelyek nem írhatók le a remekművekre kidolgozott kategóriákkal, értékelésük azonmód pesszimista civilizáció-kritikává alakul át. Nagyon pontosan megfigyelhető ez a tendencia, ha e vonulatnak a múlt században élt legzseniálisabb kifejezőjére, Nietzschére, vagy az ebben a században élt Oswald Spenglerre gondolunk. Spenglernek nemrégiben jelent meg először magyarul a húszas években íródott A Nyugat alkonya című monumentális műve. Ebben, miként már a cím is kifejezi, a modern kultúra jelenségei – a reneszánsztól kezdve – csakis hanyatlási tünetként jelennek meg, aminek végpontján a kultúra megsemmisülése és a tömeg szinonimájaként értelmezett civilizáció uralkodóvá válása áll. Hasonlóan nagy hatású volt – különösen Magyarországon – Ortega y Gasset, akinél szintén középponti jelentőségű volt, hogy úgy viszonyult a XX. századi kultúra s ezen belül a XX. századi művészet jelenségeihez, mintha azok az eltömegesedés és az újbarbarizmus megnyilvánulásai lennének. De hogy ne csak külföldi példákat mondjak – még ha magyarországi hatásuk miatt ezek akár magyar példáknak is vehetők -, megemlíthetjük a fiatal, premarxista Lukács György mellett a vele akkor szoros kapcsolatban állt nagy gondolkodót, Fülep Lajost is, vagy a két világháború közti időszakból Hamvas Bélát. Szempontjaik közös jellegzetessége, hogy mérhetetlenül arisztokratikusan, elitisztikusan közelítették meg a kultúra minden jelenségét: remekmű-központúak voltak, és ennek alapján törvényszerűen állandó degradálódási folyamatnak tekintették a modern civilizáció jelenségeit. Folytatható a felsorolás mondjuk Babits Mihály Az európai irodalom történetével vagy Nemes Nagy Ágnes és az Újhold-kör kultúraszemléletével, egészen napjainkig, például Balassa Péter esztétikai nézeteiig. A remekmű-centrikus vonulat képviselői közül számosan foglalkoztak – olykor monografikusan is – a tömegkultúra jelenségeivel, így a hatvanas évek igen nagy hatású tömegkultúra-kritikusa, Theodor W. Adorno, aki szerint ezek a művek az eldologiasodott befogadás, a nagyüzemileg előállított termékek elidegenedett befogadásának kiszolgálására jöttek létre. Egy másik jellegzetes példa Abraham Moles francia művészettörténész és szociológus Magyarországon 1975-ben megjelent A giccs című könyve, amely a giccs-jelenséget próbálja teoretikusan körbejárni, annyira kitágítva a giccs kategóriáját, hogy amikor létrehozza az “avantgárd giccs” fogalmát, igen bizonytalanná válik, hogy valójában mi nem sorolható be ebbe a parttalanná tágított kategóriába.

Említettem ellenpontozásként egy másik lehetséges megközelítést. Ez abból indul ki, hogy nem sokra megyünk a tömegkultúra jelenségének megértésében, ha normatív, értékelő kritériumokkal, vagyis az előbb említett remekmű-centrikus esztétika kategóriakincsével közelítjük meg ezeket a műveket. E nézet szerint tényként kell kezelnünk, hogy az effajta művek viselkedési vagy beszédmintaként hatnak a társadalomban, meghatározók szinte a társadalmi együttélés legmikroszkopikusabb részleteiig. Az olyan szociológiai jelenségeknél, amelyekkel szemben nem elegendő valamiféle fennkölt, arisztokratikus-elitisztikus “lebunkózás”, mindig a hatás mikéntjét kell vizsgálni. Tulajdonképpen azt, ami miatt a Dallas mint e jelenség tipikus megtestesülése itt, a Condorcet-körben egyáltalán téma. A magam részéről e tekintetben John Sutherland A sikerkönyvek című munkájával értek egyet. Sutherland ebből az utóbbi szempontból indul ki: nem tolsztoji kritériumok alapján akarja elbírálni Benshly A fehér cápa című regényét és a belőle készült filmet, hanem azt vizsgálja, hogyan lett képes A cápa – s általában a hetvenes és nyolcvanas évek hat hollywoodi “keményfiúja” – arra, hogy Hollywoodot harmincévi pangás után hirtelenjében megint a modern filmművészet középpontjává tegye. Az már más kérdés, hogy ezt esztétikai szempontból mikor és mennyiben megalapozottan, illetve mikor és mennyiben “bóvli” árukkal tették. Gondoljunk Lucas, Coppola vagy Spielberg filmjeire. Ezek a rendezők a maguk nemében azért fenegyerekek, mert a hasznot termelő iparág szempontjai lebegnek szemük előtt, akkor is, ha európai és klasszikus esztétikai szempontból remekműveket hoznak létre, s akkor is, ha éppen ellenkezőleg, olyan bóvlifilmeket gyártanak, amelyeknek egyedüli kritériuma a siker. Mert e különböző színvonalú filmek közös jellemzője: tökéletesen alkalmasak arra, hogy pénzügyileg helyreállítsák ezt a valóban iparként funkcionáló valamit, amelynek szimbolikus megnevezése Hollywood.

G. L.: Azt hittem, hogy Csaba barátom szavaiból valamivel többet fogok megtudni a Dallas-jelenségről, ami az én számomra tulajdonképpen rejtély. Azt még értem, hogy az ember miért szereti a könnyen érthető és emészthető filmeket, vagy miért olvas efféle irodalmi műveket, de hogy ezen belül – ha filmeket akar nézni – miért választ éppen sorozatokat, azt már kevésbé. Ezzel ugyanis rögtön hátrányos helyzetbe hozza saját magát, hiszen köztudomású, hogy a sorozatokat nem egy ember írja. Tehát a néző számára nincs garancia arra, hogy ha egy darab megtetszik neki, akkor a sorozat következő részei is mind tetszeni fognak. Ennél is furcsább, hogy ha már az emberek sorozatot néznek, akkor miért éppen a Dallast választják. Ezen először életemben akkor csodálkoztam el, amikor egyáltalán megtudtam, hogy létezik ez a sorozat, és ez nem akkor volt, amikor a Magyar Televízió el kezdte vetíteni. A nyolcvanas évek elején egy ideig Franciaországban éltem, és pont akkor, amikor oda megérkeztem, mindenki a Dallast nézte. Szociálpszichológiát tanítottam egy egyetemen, ahol a diákoknak kötelező volt valamilyen dolgozattal bizonyítani tudásukat. Azt ajánlottam nekik – miután megtudtam, hogy ezt a filmet valamiért mindenki nézni szokta -, hogy írjanak róla esettanulmányt, és próbálják megmagyarázni: miért nézik a Dallast olyan sokan. Rendkívül meglepett, hogy egy olyan auditóriumban, ahol arra a kérdésre, ki nézi a Dallast, majdnem mindenki feltette a kezét, nem akadt egy diák sem, aki írt volna róla. Amikor ennek okáról érdeklődtem, azt tapasztaltam, hogy valahogy nem vállalják a vizsgálódást, sőt még azt sem tudták megmondani, hogy ők miért nézik rendszeresen ezt a sorozatot. Ekkor megpróbáltam úgy utánajárni a dolognak, hogy magam néztem meg egy részt a Dallasból, de bevallom a kudarcomat: ez nem sikerült… Csabával való előzetes beszélgetésünk során azt is megtudtam, hogy miért nem tudtam megkedvelni ezt a sorozatot a mostani eszmecserénket megelőző utolsó és utolsó előtti héten. Azért nem, mondta, mert ezek az egyébként nem ennyire pocsék sorozatnak különösen pocsék epizódjai voltak. Talán franciaországi kudarcom is ilyesmivel volt magyarázható. Ez azonban talán mégsem elégséges indok arra, hogy azok, akik folyton nézik, miért nem vállalják vonzódásukat. Megkérdeztem egyik barátomat is, hogy ő személy szerint miért nézi. “Tudja a fene” – mondta amolyan értelmiségi tömörséggel, de azután hozzátette, mindig elhatározza, hogy nem nézi többet – péntekenként azonban muszáj a tévé elé ülnie. Még egyszer mondom, az érthető, hogy az ember miért néz olyasmit, amit például Abraham Moles giccsnek nevez. Azért, mert a giccsben a szerző olyan világba visz el, amelyet nem ismerünk. Utazhatunk térben és időben: a történelmi giccsek elvisznek minket a több száz vagy több ezer évvel ezelőtti francia vagy egyiptomi udvarok ismeretlen világába, átléphetünk Afrikába vagy éppen Dél-Amerikába. Szociális szempontból is kerülhetünk számunkra idegen környezetbe, hiszen beleshetünk a nagyon gazdag és nagyon exkluzív emberek világába, vagy ellenkezőleg, az alvilági életbe. Az ilyen jellegű filmek azt az érdekes és jóleső érzést keltik a nézőben, hogy a számukra elérhetetlen világokban pontosan ugyanúgy élnek az emberek és működnek a dolgok, mint az ő jól megszokott világukban. Karinthy, amikor egy múlt századi, neves “giccsszerzőnek” egy, a Hunyadiak korában játszódó művét parodizálja, zárójelbe odaírja rendezői utasításnak: “felhívom a rendező figyelmét, hogy a Budavár magas tornyán lévő érckakas nem tompán, hanem élesen csikorog”. Karinthy persze itt poentírozza a dolgot, valójában arról van szó, hogy a giccsművekben olyan dolgokat láthatunk viszont, amelyeket mi már ismerünk.

Sz. K.: Azt nem tudom, hogy Franciaországban vagy az Egyesült Államokban miért nézik a Dallast, de gondolom a magyar nézők számára azért lehet vonzó, mert világa idegen és misztikus. Ez kicsit emlékeztet engem az “amerikai álom” fogalmára és működési mechanizmusára. Ugyanakkor van egy másik fontos kérdés is – ami részben a Csaba által felvetettekhez kapcsolódik. Valós világ-e az, ami a Dallasban megjelenik? A “világegész” jelenik-e meg benne, és tekinthető-e “műegésznek”, azaz megközelíthető-e esztétikai kritériumokkal vagy inkább szociológiai-pszichológiai szempontok szerint. A film esetében megkönnyíti a dolgunkat, hogy a film az a műfaj, ahol az ipar markánsan elvált a művészettől, és éppen a szappanopera az, ami már a nevében is utal a reklám és a mű összetartozására – tehát arra, hogy a tévésorozat gazdasági szempontból fontos reklámhordozó. Annak ellenére, hogy a Dallast itt nálunk nem szakítják meg reklámok, a reklámszakemberek számára a Dallas előtti és utáni műsorsáv fontos időpont. Szeretnék elmondani még egy dolgot. Amikor a vitaest témája felmerült, fogadni mertem volna: itt mindannyian abban fogunk egymásra licitálni, hogy ki látott kevesebb Dallas-epizódot… A kérdésre, hogy az emberek miért nem merik bevallani, hogy nézik a Dallast, csak azt tudom mondani: pontosan amiatt a viszonyulás miatt, ami most itt közöttünk is működésbe lépett. Azon értelmiségi mentalitás okán, miszerint egy értelmiségi számára a Dallas (vagy a hasonló sorozatok) nézése szinte szégyen. Ez megint összefügg azzal a dilemmával, hogy művészetnek tekinthető-e vagy sem.

G. L.: A Dallast nem nézők közé én is bejelentkeztem, de ki kell jelentenem, hogy vannak tévésorozatok, amelyeket igenis nézek. Például annak idején, amikor a Dallas-szal nagyon is összehasonlítható Onedin-család ment, nem hagytam ki egyetlen epizódot sem. Sőt, amikor a Tavasz tizenhét pillanatát megismételték, másodszor is megnéztem. Mert ezek jó sorozatok voltak, jól voltak megcsinálva. A Dallasról meg az a benyomásom – igaz, még kevés alapom van hozzá -, hogy pocsékul van megcsinálva. Ezért nem értem magát a Dallas-jelenséget.

K. Cs.: Garai László felvetette, hogy miért vannak sokan olyanok, akik a Dallast nézik, mégsem vállalják a róla való írást. Nagyon érdekes, hogy John Sutherland imént már említett munkája is hasonló észrevétellel kezdődik. ő irodalomtudósként hosszú évtizedeken keresztül amerikai egyetemeken irodalomtörténettel foglalkozott, és pontosan ilyen tapasztalata volt: egyfelől az általa tárgyalt sikerkönyvek 10-20 milliós példányszámban keltek el, másfelől viszont tanítványai közül senki sem vállalta, hogy ezekről a könyvekről írjon. Sutherland megadja a magyarázatot is: az egyetemeken ilyesmire tudományos fokozatot, doktorátust, tisztséget, pozíciót, előadói címet nem lehet kapni. Az effajta irodalommal való foglalkozás tökéletesen olyan, mint ha valaki maga alatt vágná a fát. Nekem is van itt Magyarországon – most már egyetemi professzor – ismerősöm (nem titok, Radnóti Sándorról van szó), aki azelőtt, őrült módon, már hajnalban megvásárolta és végigolvasta a krimiket, ennek ellenére az eddig megjelent öt esztétikai kötetében egyetlen sor sincsen, ahol magukról a detektívkönyvekről írt volna.

A másik kérdés, hogy miért a sorozat az, ami vonz. Itt mind a ketten a beavatottság érzéséről beszéltetek. Szerintem a Dallas azt teszi népszerűvé, amit – mondjuk – Magyarországon 1957-től kezdődően a Szabó család a rádióban már megtett. A maga megszerkesztetlenségében, hétről-hétre jelentkező módon olyan hősöket, alakokat, figurákat és élethelyzeteket mutat be (a mai példája ennek a Szomszédok), akikkel együtt lehet élni. Bárhol be lehet kapcsolódni a történetbe, és bárhol ki lehet belőle szállni, mert az alakok a maguk emblematikus azonosságában nem teszik okvetlenül szükségessé, hogy kövessük a cselekményt, lássuk a szerkezet elejét, közepét vagy végét, mivel igazából nincs is neki eleje, közepe és vége. A harmadik mozzanat az, hogy az emberek ebben az atomizálódott, eldologiasodott világban hétről-hétre találkoznak számukra ismerős dolgokkal, amelyek ily módon stabil pontként jelentkeznek életükben. Az efféle “ismerősségnek” van még egy plusz eleme is: olyan világ válik általa bensőségesen ismertté, amely titkokat tartalmaz. A gazdagok, a multimilliomosok világába enged betekinteni úgy, mintha ezek a szupermilliomosok tényleg porszívózás közben írnának alá csekkeket újabb olajmezők megvételéről vagy eladásáról. Akik olyan szorgalmasan nézik a Dallast, mint azt én tettem az elmúlt években, minden epizódban valami hasonló jelenetet találhatnak. Ez a világ ott gyökerezik, ahol a kisember mindennapjai, vagyis az abszolút magánszférában, amelynek középpontjában a család, a háztartás és az otthon mindenekfölött való szentsége áll, beleértve ennek olyan tárgyi kellékeit is, mint a házimunka-végzés, a főzés, a takarítónő vagy a napi bevásárlás. Elég hosszú időt töltöttem Amerikában, de bizony nem sok olyan multimilliárdossal találkoztam, aki utcai kosárkával a karján járt volna bevásárolni. Ezzel szemben a Dallasban Jockey és családja maga jár el a boltba, a multimilliárdos Ray maga csutakolja a lovakat és maga trágyáz, mert állítólag multimilliárdoséknál ez így szokás. Tehát – egyfelől – ebben a világban az a roppant vonzó, hogy íme, a titokzatos, hatalmas, világok fölött rendelkező emberek pontosan ugyanúgy élnek, mint mi. Másfelől: ott van a “fősátán” megtestesítője, Jockey, aki a Perzsa-öböltől Alaszkáig megtervezi az egész világ sorsát, és a háttérből dönt arról, hogy ki legyen szenátor, ki elnök, hol törjön ki háború, hol ne törjön ki háború, hol vásároljunk föl egy banánköztársaságot Közép-Amerikában. Jockey egyszerre van jelen az egyik és a másik világban, s éppen ezért a legközéppontibb szereplője a sorozatnak.

Sz. K.: Azért van egy fontos különbség a Dallas és a Szomszédok között, miközben népszerűségben vetekednek egymással. A Dallasban a beavatottság-érzés és az álomvilágba való bekerülés az igazi vonzerő, ami azért a mi számunkra nem annyira ismerős. A Szomszédokban viszont egy nagyon is ismerős világ jelenik meg, azaz mintha tényleg a szomszédba, egy ugyanolyan panellakásba lépnénk át, mint amelyben magunk is lakunk. A másik különbség, hogy míg a Dallasban semmiféle kritikai attitűd sem érzékelhető, s valóban a privát szféra dominál, ezzel szemben a Szomszédokban rendkívül publicisztikusan és naprakészen jelenik meg a társadalmi szféra, a külvilág és az emberek viszonya ehhez a világhoz. Ebben jelen van már a kritikai attitűd is – még ha csupán publicisztikai zsörtölődés formájában is. Annyiban talán közös a Szomszédok a Dallas-szal – és ezért gondolom, többek között, hogy esztétikai kategóriákkal egyik sem közelíthető meg -, hogy emez sem kérdez rá a világ egészére. Tehát a kritika éle itt sem megy olyan mélyre, hogy a világ működését, annak igazságát firtassa. De addig a szintig mindenesetre eljut, hogy bizonyos jelenségeket megkérdőjelezzen, míg a Dallasban ilyesminek nyoma sincs.

G. L.: A Dallasszal párhuzamosan vetítik mostanában a Vészhelyzet című sorozatot. Érdekes dolog, hogy míg a Dallasban a bejáratott kapitalizmus világát ismerhetjük meg (amelyben a szerető szívek azért képesek egymás ellen acsarkodni, mert egyikük rossz pillanatban vett vagy adott el valamit), a Vészhelyzet ezzel szemben a Dallas egyfajta “szocialista ellenpólusa” benyomását kelti, amely arról szól, hogy olyan emberek, akik nem igazán kedvelik egymást, kénytelenek nap mint nap együtt dolgozni. A Vészhelyzetben nem található olyan figura, amelyiknek az lenne a szerepe, hogy “na én most kitolok veled egy kicsit”. Eszembe jutott egy másik ellenpólus is: a már említett Onedin-család, amelyben pont ugyanerről van szó. A benne szereplő emberek egy családhoz tartoznak, s ezáltal egyetértenek abban, hogy a legfőbb érték a pénz. De van különbség ezek között az emberek között is: az egyik bármilyen eszközt hajlandó bevetni céljának elérése érdekében, a másik viszont sokkal óvatosabb. Kifut például egy hajó az óceánra, amelyről tudjuk, hogy nem kötöttek rá biztosítást, pedig sokkal nagyobb terhet szállít, mint amennyi meg lenne engedve. Ennek az az oka, hogy a biztosítás drága. Csupa áttekinthető összefüggés. Aztán jön a baj a vihar képében, a hajó ugyan nem süllyed el, de valakinek odaszorítja a kötélzet a karját a hajó oldalához: az egyiket le kell vágni. Ha a kötelet vágnák le, az nagyon sokba kerülne. Egy kar olcsóbb… Onedin kapitány a szemünk előtt vágja le azt a bizonyos kart, mert különben tönkremenne a vállalkozás. Teljesen áttekinthető összefüggések ezek, az ember ül, lerágja a körmét, és kénytelen valamelyik féllel azonosulni. Mármost a Dallasban szintén megy a pénzszerzés… Itt azonban nem kart vágnak le, hanem szelvényeket mindenféle részvényekről. Itt nincs igazán tétje a nézésemnek, nem igazán muszáj rögtön állást foglalnom arról, hogy helyes cselekedet-e az, ha valaki egy svájci bankban levág valami ismeretlen szóhoz tartozó pénzügyi izét… Hadd hozzak elő az azonosulásról még egy furcsaságot. Az ilyen film, olvasmány és egyéb élmény – akár sorozatokról van szó, akár egyedi darabokról – kényszeríti az embert arra, hogy valahogy azonosuljon, illetve szembeforduljon a neki rokonszenves vagy ellenszenves szereplőkkel. Például az Onedin-családban nincs eleve eldöntve, hogy melyik szereplő lesz méltó az azonosulásomra, mert mind a két testvér pénzt akar, de csak az egyik vállalja a kockázatot, a másik nem. Azt hallottam, hogy a Dallas nézői között sokakban olyannyira erős a rokonszenv Jockey iránt, hogy a belügyminisztériumban megjelentek kérelmek, amelyekben egyesek nemcsak újszülött gyermekeiknek akarják a Jockey nevet adni, hanem saját, jól bejáratott keresztnevüket is meg akarják változtatni Jockeyra. Amikor azt mondtam, hogy nem értem a Dallas-jelenséget, ilyenekre gondoltam. Tessék nekem ezt megmagyarázni!

K. Cs.: Érdemes úgy közelebb menni a Dallashoz, hogy belső értékeit, illetve értéktelenségeit vizsgáljuk. Kimutatható az analógia a Dallas és egy nagyon nagy hagyományú, XIX-XX. századi irodalmi forma, a családregény között. Utóbbival Szerb Antal, Babits és mások is foglalkoztak. A polgárság, amikor tényleg eljutott a saját zenitjére, sőt még azon is túl – gondoljunk Thomas Mann A Buddenbrook-házára – igen sokat foglalkozott saját genealógiájával, s ezáltal létrejött egy klasszikus családregény-séma. Ennek alapja az volt, hogy a kapitalizmus egész fejlődéstörténetét – a kezdetektől a bukásig – három generáció sorsában lehetett nyomon követni. Az első a teremtők nemzedéke volt, a második a megtartóké, akik új értékkel már nem járultak hozzá, a harmadik pedig az elpocsékolóké. A Dallas érdekessége az, hogy – visszautalások formájában – ugyan láthattuk a “teremtők” nemzedékét – az öreg Jock és a “tintás Barnes” közötti konfliktus történetét – is, maga a történet azonban a beérkezett “megtartók” generációját ábrázolja csak, azaz mind előre, mind hátra csupán homályos utalások vannak. Az egyik világból néhány maradék műemlék, a másik világból pár, még nem teljesen körvonalazódott rész van meg. Jocknak az volt a mániája, hogyan lehet összeegyeztetni a mindenáron való stabilitás megteremtését a család fönntartásával. Személyiségének összes pozitív és negatív tulajdonsága a filmben azzal magyarázható, hogy azt sugallja: ennek a világnak a stabilitását ilyen eszközökkel lehet csak megteremteni. De ott vannak a sorozaton belül az ezzel ellentétes példák is, mindenekelőtt a most már a legstabilabbnak tekinthető szereplőnek, a mamának az alakja, aki azt a hagyományos világot képviseli, ahol a család mindenekfölötti érték – a maga összes szentimentalizmusával -, és ahol a mama kizárólag olyan családszervező középpont, amelyik magába az üzletbe, a Jock-féle gazdasági megtartásba nem tud könnyen beleszólni. A másik testvér, Bobby, érdekes elegye a mamára és a Jockey-ra jellemző tulajdonságoknak. Ezért van az, hogy az ember, bár állandóan rokonszenvezik vele, a családját ugyanakkor nem bízná rá, mert őbenne még vannak morális fenntartások, olyan esetekben is, amikor a gátlástalanság esetleg a család érdekeit szolgálná. Ami a jövőt, a harmadik nemzedék, a bohémek, a művészek világát illeti, ez olyan bizarr, torzult formában jelenik csak meg, mint amilyenek az időnként föl-föltűnő kalandor figurák: a legkülönbözőbb homályokból előkerült oldalági unokaöccsök, rokonok, akik – mint a család tagjai – ebbe a Jockey által fenntartott stabilba próbálnak bekerülni.

L. Gy.: Eljött az ideje, hogy új kört nyissunk. Nem tudom, ki az, aki akár kérdés, akár hozzászólás formájában az elhangzottakra reagálni kíván.

Kérdező (név nélkül): Mi lenne akkor, ha a Dallast nem ebben a tévéműsornak roppant kedvező időpontban sugároznák?

K. Cs.: Utánanéztem, hogy honnan való egyáltalán a szappanopera kifejezés. Minden általam átvizsgált kézikönyvben magyarázatként azt találtam, hogy ez egy nagyon jellegzetes déli-délutáni vagy matiné jellegű amerikai műsorfajta, kifejezetten a kertvárosok otthon lévő háziasszonyai részére, akiknél napi 24 órán keresztül megy a tévé. Miért szappanopera? Mert szappancégek és kozmetikai cégek hozták létre abból a célból, hogy hordozója legyen bizonyos reklámoknak. Eredeti közegük nem a koncentrált főműsoridő volt, mint nálunk. Bele lehetett pillantani a konyhából, takarítani lehetett, ezt lehetett csinálni, azt lehetett csinálni mellette. Ebből a szempontból persze az általam említett statisztika – ami azt mutatja, milyen arányban nézik a Dallast Amerikában – egy kicsit mást fejez ki. Magyarországon is változott a Dallas időpontja: néhány évvel ezelőtt még szombat délelőtt ismételték meg, mostanában pedig péntek délelőtt, tehát a két módszert elegyítik: megy főműsoridőben is, és adják az otthon tartózkodók részére is dél körül. Arra is találtam adalékot, hogy miért Dallas a színhely. Dallas az újkori amerikai mitológiában és történelemben – 1963 novemberétől, a Kennedy-gyilkosságtól kezdve – a legsötétebb asszociációkkal párosult. Kifejezetten belejátszott a színhely és cím megválasztásába, hogy az amerikai tömegek történelmi tudatában valami egészen mással fedjék le azt a rossz konnotációt, amit a Dallas név keltett. Ez a húsz éven keresztüli bevésés – szerintem – sikerrel is járt.

A Dallas közvetítette ideológiáról eddig kevés szó esett. Pedig a Dallas éppen a maga hiányaival – vagyis azzal, hogy mi nem kerül be a világába és mi mindenről nem esik szó benne a reális világból – teremt egy olyan ideológiát, amely arra szoktat rá, hogy mi az, amit az embereknek egyáltalán érdemes megnézni, észrevenni a való világból. Magyarán szólva: a rendszeres Dallas-néző egy sugalmazott ideológia hatása alá kerül, és csak azokat a szempontokat érzékeli létezőnek maga körül, amelyekről a film számot ad. A Dallasnak ebből a szempontból “világteremtő” funkciója is van. Erre vonatkozóan Stanislav Lemnél találtam egy nagyszerű fejtegetést: eszerint a társadalomra állhatatosan és nyomatékosan ráerőltetett általánosítások egy idő múlva sajátos igazsággá válhatnak. Ha valakinek gyermekkorától fogva azt magyarázom – írja Lem -, hogy a szorongás a természete és a félelem egész lényének az alapja, s ha minden alkalmat kihasználok, amikor ez a személy megijed valamitől, hogy hangsúlyozzam: ebben lényege nyilatkozik meg, és így cselekszem éveken keresztül, ez az ember végül hinni fog nekem, sőt idővel még álmodni is ugyanígy tanul meg. Vagyis az emberek képesek arra, hogy freudista módon tanuljanak meg álmodni, megbetegedni: Jung óta olyan panaszokkal fordulnak az orvoshoz és a pszichiáterhez, amelyek leszármazott kutúrjavakként élnek tovább a jungi könyvekből. Ezek a tünetek könyvlapokról vagy a klinikákból, orvosi szobákból származó tünetegyüttesek, amelyek részévé váltak a mindennapi közbeszédnek és a saját közérzetnek. Tehát: nincsen szükség közvetlen ideológiára ahhoz, hogy ezt az eddig látott 324 epizódot olyan komplex univerzumként képzeljük el, amelyből a világ hatalmas területei kívül rekednek, és azok kerülnek észrevételre, amelyek nem mindennapi világtapasztalatunk részei.

Sz. K.: Ha megnézzük alaposabban, hogy milyen a Dallas-beli emberek otthona és élettere, amelyben mozognak, akkor egy teljesen lakatlan világ tárul elénk. Hiányzik belőle az otthonosság érzése, s ennek talán legszembetűnőbb példája az, hogy egyáltalán nem látunk könyveket. Ez már magában közvetít egyfajta értékrendet.

K. Cs.: Nemcsak az intellektualitás és a kultúra teljes világa hiányzik a Dallasból, hanem a reális munkának a világa is. Beszélnek ezek az emberek arról, hogyan és miképpen szereznek milliárdokat, adnak-vesznek, de azon túlmenően, hogy időnként azt mondják: most kimegyek az olajmezőre, és megállnak valamiféle kellékként felállított egy szem olajkút mellett, tényleges munkájukról nem nagyon tudunk meg semmit. Pedig még az olcsó sikerkönyv-irodalomban is általában olyan művek születnek, amelyekből mélyebb betekintést nyerhetünk valamely számunkra ismeretlen világba. Felhozható példaként Arthur Halley Bankemberek című könyve – amelyből az ember megtanul tőzsdézni, megtudja, hogy mit jelent a tőzsdei spekuláció – vagy az Autóváros címet viselő ponyvaregénye, amelyből már-már bennfentes információkat kapunk a detroiti ipari fellegvárról. De ugyanígy megemlíthető például Forsyth Az isten ökle című regénye is, amelyből dokumentumokkal is alátámasztott képet kaphat az ember az Öböl-válságról. Ha viszont valaki végignézi a Dallast, rájön, hogy a Dallas rendezői tulajdonképpen egyetlen szempontból zseniálisak: hozzávetőleg négy vagy öt műtermi kulissza, egy darab olajkút és egy darab kert (az a bizonyos southforki ház előtti kert és park) az egész 324 rész cselekménytere. Az utolsó résznél figyeltem föl rá, hogy már kb. századszor látom azt 3 perces, részenként háromszor ismétlődő bevágást, amelyből “megtudjuk”, hogy most egy amerikai városban vagyunk: egyetlen egy darab üvegpalota, amelyet alulról fölfelé látunk, utcakép nincs, mégis ebből illik tudnunk, hogy most ott vagyunk a Ewing-család birodalmának közepén. Másik példa: a lakásbelső egyszer be van rendezve szalonnak, egyszer pedig étteremnek. Az étterem jelképezi azt, hogy most hivatalos üzleti tárgyalásra jönnek, csak éppen az asztalok nincsenek összetolva. A háttérből és az előtérből is jól látható, hogy ugyanarról a stúdión belüli helyiségről van szó. Egyszóval, ezt a 324 részt egy elsőfilmes magyar rendező is megtudná csinálni, mondjuk 10 millió forintból.

G. L.: Én ezért bátorkodtam megkockáztatni azt, hogy a Dallast a maga nemében pocséknak mondjam. Thomas Mann – mint ismeretes – amikor a Doktor Faustust írta, megtanult dodekafón zenét szerezni: ő ugyanis, mint meg is írta, nem szerette azt, amikor egy író zene helyett az írja, hogy “oh” meg “ah”. A remekművek mércéjét persze ne alkalmazzuk a Dallasra, de azt, amiről te beszéltél az előbb, igenis alkalmaznunk kell. Ha Halley hozta tudását a tőzsde világáról és megtanulta, hogyan néz ki az autógyártás világa, akkor azért valami egészen csekély világismeretet el szabadna várni a Dallas rendezőitől is. Az ember megszokta azt, hogy amikor nem igazán mély művészi élményre, katarzisra vágyik, hanem egyszerűen szórakozni szeretne, megnéz egy cowboy-filmet, amelyben ott vannak azok a gyönyörű hegyek, a szurdokok, meggyújtják a gyújtózsinórt, vízeséseken mennek keresztül: egyszóval fantasztikus cselekmények történnek. Ehhez a szereplők részéről szükségeltetik bizonyos technikai tudás, és – a másik oldalon – némi elemi ismeret a nézők részéről is. A kérdésem az, hogy az a néző, aki efféle szórakoztató műveken nőtt fel, hogyan jut el oda, hogy ezt a szörnyen beszűkült világot – amit kitűnően mutattál be előbb – elégnek fogadja el? Miért nem hiányzik neki a cselekmény immár több mint hét éve? Mitől nem hiányzik neki az, hogy történjenek benne dolgok? Megnézi az ember két Dallas között például a Columbót, és látja, hogy egy ilyen nagyvilági lakás azért nagyobb, mint egy lakótelepi. Itt meg nem… Hogy jut el oda az ember – aki már tudja: ahhoz, hogy a cowboy lőjön, néha töltenie is kell a fegyverét -, hogy elhiggye: a hullák egyszer csak feltámadnak? Szóval a Dallas a maga mércéjével olyan primitív, hogy ezért csodálkozom azon, miért pont ezt imádják.

K. Cs.: A Dallas egészében esztétikailag minősíthetetlen, egyes példányaiban – lásd az utolsó két részt – még annál is minősíthetetlenebb, viszont a Szomszédokkal összevetve mégis van egy sajátos különbség. A Dallasban legalább a színészek profik. A Szomszédok valami olyan elképesztő produkció, amely a magyar televíziózás amúgy sem mindig csúcsokon mozgó történetében is példa nélkül áll. A színészek mint feleltetett diákok állnak az olvasógép előtt, és belebámulva a kamerába fölmondják a tegnapelőtti vagy tegnapi újságban található legfrissebb híreket silány, publicisztikusnak sem mondható szinten, kommentálva az utolsó áremelést, a parlament utolsó vitáját. Még a legtanulatlanabb, színházi és színészi ügyekben legjáratlanabb néző se tudja bevenni, hogy a mai reális életben az emberek ilyen idillikus lakóközösségben is élhetnek, mint amilyenről a Szomszédok árulkodik. Ha úgy tetszik a Szomszédok még a Dallashoz viszonyítva is sokkal hazugabb és illuzórikusabb világ egy mai magyar társadalomban élő ember számára. Akkor inkább a Dallas-típusú demagógia, mert ott könnyebb átlátni a hazugságot. Ezzel szemben a Szomszédokban megpróbálnak rájátszani arra, hogy mi is azon a szinten mozgunk, mint ők, de ezt én kikérem magamnak mindenki nevében.

Hozzászóló (név nélkül): Egy közvélemény-kutatás szerint a világ leggonoszabb embere Jockey, és Hitler csak a második helyezett.

K. Cs.: Nem ismerem a Hitlerrel való összehasonlítást, ezzel szemben egy másfajta analógiát érdemes felvetni. Pár évvel ezelőtt láthattuk az óriási sikert aratott – Mario Puzzo regényéből készült – Coppola–filmet, A Keresztapát. A filmmel kapcsolatban rengetegen foglalkoztak azzal, hogy ennek az irodalomi fércműnek – az más kérdés, hogy a film zseniálisan volt megcsinálva – mi volt a sajátos mitológiája. Kicsit rokonítható a Dallas-szal: a családi összetartás mint valami abszolút érték mindkettőben szerepet kap, valamint mindkettő azt mutatja, hogy ebben a familiáris, hagyományos családértékektől idegen világban csak ilyen eszközökkel lehet érvényesülni. Sőt, Puzzo könyvében expressis verbis ki is van mondva, hogy ebben a világban ez az egyedüli lehetséges hősi magatartás. Nem szabad moralizálni, nem lehet mást csinálni, a családi értékek fönntartásának és a “gazdag, sokoldalú én” kiterjesztésének egyedüli lehetséges eszköze, hogy az ezen a körön kívüli világgal szemben gazemberekké, bestiákká válunk. Én szándékosan nem Hitlert említem, mert ez túlságosan sematikus lenne, miként túlságosan sematikus egy olyan kérdés is, hogy ki gonosz, ki nem gonosz. Elvégre a Dallasból is az derül ki, hogy vannak meghatározott szituációk, amikor Jockey-n – mintegy “felettes énként” – erőt vesz az, hogy léteznek az önérvényesítésnél és a piaci törvényeknél magasabb rendű értékek is. Emiatt ő is kénytelen olykor meghátrálni, szentimentálissá válni. Azzal, hogy Jockey Hitlernél gonoszabb vagy nem gonoszabb, nem nagyon lehet mit kezdeni. Különösen ha utalunk arra a most vetített, hat részes, Hitlerről szóló német dokumentumfilm-sorozatra, amely nagyon érzékletesen mutatja föl a németek roppant ambivalens viszonyát Hitlerhez. Mi könnyebben beszélünk – nem németként – Hitler morális megítéléséről, de megint más kérdés az, hogy Hitlert miképpen ítélhette meg az a nemzedék, amely mind a mai napig rengeteget köszönhet a Führer 12 évi uralmának. Roppant bonyolult dilemma, hogy meddig terjed a moralizálás határa, és hol lehet az ilyesmit kevésbé elítélni. Hadd mondjak még egy példát. Az egész európai civilizáció szörnyülködve szemléli a Rómát felégető Néró császár tettét. A másik oldalról viszont a városépítészek és a történészek – akik Róma építéstörténetével foglalkoznak – építészettörténeti szempontból Néró elévülhetetlen történelmi cselekedetének tekintik, hogy fölégette a várost, minthogy ezzel szabaddá tette az utat az akkori világ – modern értelemben vett – legnagyobb városának felépüléséhez…

Sz. K.: Egy itt ülő – egyébként Jockey-párti – kedves barátom vetette fel a gondolatot, hogy tulajdonképpen Jockey semmivel sem rosszabb, mint a többi olajért küzdő szereplő, pusztán annyi a bűne, hogy ő kimond valamit, amit nem illik kimondani abban a társadalmi közegben. Jockey-nál egyébként mintha egyfajta “küldetéstudat” is megjelenne, mármint abban az összefüggésben, hogy az emberiség számára mennyire fontos szerepe van az olajnak. A milliomosoknak e világában is szükség van tehát valamiféle morális önigazolásra, amely bizonyos fokig megmagyaráz dolgokat: indokol és felment a morális problémák alól.

Japánban a Meiji-korszak óta jelen van a világ más tájairól származó, a technika, szervezés, pedagógia stb. terén elért, a gazdasági fejlődés szempontjából ígéretesnek látszó új eredmények lehető leggyorsabb átvételére irányuló igyekezet. Ugyanakkor legalább ennyire fontos az a tudatos törekvés, hogy ez az átvétel nem akármilyen, hanem a japán társadalmi viszonyoknak megfelelő legyen, hogy miközben az átvett technikák és eljárásmódok elősegítik a pragmatikus fejlesztési célkitűzések megvalósulását, a lehető legkevésbé bolygassák meg a japán társadalom hagyományos viszonyait. Ennek természetesen egyaránt lehet pozitív és negatív olvasata: egyfelől, ez az attitűd megóv a mindenkori helyzettel számot nem vető, mechanikus másolástól, és tudatos, koncepciózus fejlesztési politikát feltételez, amelyben az állam és a vállalati szféra partnerként működik együtt – ebből a szempontból a “japán modell”, különösen a kelet-európai laissez faire próbálkozásokkal szemben, tanulságos példaként és hivatkozási pontként tűnik fel. Az is felvethető, hogy ezzel az attitűddel nem sikerült-e különös hatékonysággal “megvédeni” a japán társadalmat minden olyan hatástól, minden olyan mozzanatot kilúgozni a nyugatról átvett technikai és társadalmi innovációkból, amelyeket a nyugati, pláne baloldali nézőpontból értékesnek szoktak tartani. (Például érdekes kérdés, hogy a demokratikus politikai formák bevezetése a második világháború után jelentett-e bármiféle tartalmi változást a japán társadalmi-politikai berendezkedésben a megelőző korszakhoz képest.)

Ez a kettősség jelen van a “japán modellnek” abban az alkotóelemében is, amelyről ebben a cikkben szó lesz: a japán munkaszervezetben. Ennek az alkotóelemnek nem csak Japán háború utáni felzárkózásában volt nem elhanyagolható szerepe, de épp a vállalati szervezet vonatkozásában elmondható, hogy Japán immár nem az adaptáció nagymestere, hanem maga kényszeríti a nyugati nagyvállalatokat az adaptációra.

A tömegtermelés hagyományos modellje

Mielőtt rátérnénk a japán munkaszervezetre, az összehasonlítás kedvéért érdemes nagy vonalakban és némileg sarkítva összefoglalni a hagyományos taylori-fordi szervezet lényegét, illetve az arra épülő munkaügyi kapcsolatok fő vonásait. A taylorizmus Amerikában a századforduló táján, a tömegtermelés kialakulásával jelent meg. A magas szinten gépesített – így nagyon beruházásigényes – tömegtermelés gazdaságosságának kulcsfontosságú feltétele az anyagok, félkész termékek gyors és egyenletes áramlása, a magas “átbocsátás” volt, ám éppen ezen a ponton jelentettek veszélyt a magasan kvalifikált szakmunkások, akik speciális szaktudásuk révén úgy lassíthatták a termelési folyamatot, úgy foghatták vissza teljesítményüket, hogy a gyárosok, illetve azok művezetői tehetetlenek voltak. A taylorizmus deklarált célja a munkafolyamattal kapcsolatos szaktudásnak a munkástól való elszakítása volt, egyszersmind a munkafolyamat legapróbb részleteiig menő ellenőrzése a tőkéshez lojális mérnöki-technikusi szakapparátus által. A közvetlen munkafolyamatot illetően ez merev specializálódást, a munkafolyamatnak mikroszkopikus mozdulatokra való felbontását, a mozdulatok mikéntjének és időtartamának részletes meghatározását a mérnöki apparátus által és minden kis részmozdulat más-más munkáshoz való telepítését jelentette. Az ideáltipikus taylorizmusban a munkaszervezet a végletekig hierarchikus, a munkás teljesen végrehajtói pozícióba szorul, az önálló kezdeményezés bármiféle lehetősége nélkül. (A merev specializációt a felsőbb szinteken is végigviszik a funkcionálisan szigorúan tagolt vezetői hierarchia kiépítésével.) A hatékonyságot teljes egészében a mechanikus rutin adta gyorsaság és – tiszta esetben – a burkolt teljesítmény-visszatartás lehetetlensége biztosítja. A taylorizmus legideálisabb megvalósulása a nevezetes fordi szerelőszalag, ahol a gépi technológiát is a taylori munkaszervezeti elvekkel összhangban alakítják ki.

A taylorizmus, illetve később a fordizmus bevezetésére tett kísérletek azonban heves ellenállást keltettek a munkásság érintett csoportjai körében. Hosszabb távon nem lehetett pusztán a rendőri erőszakra hagyatkozni. A megoldás kiindulópontja a Ford által kezdeményezett magasbér-politika volt, amely egyébként összhangban volt a már Taylor által is hirdetett “magas bér-alacsony költség” elvvel. Később ezen a nyomvonalon formálódott ki az az osztálykompromisszum, amely megint csak sarkítva a következőképpen fest: a munkásság belenyugszik abba, hogy nincsen ellenőrzése a munkafolyamat felett. A munkás a munkafolyamatban jogfosztott, nem aktív résztvevő, hanem csupán passzív végrehajtó. Ennek “ellentételezéseként” a magas bér-alacsony költség elvének szellemében fizetik, garantálják a (munkáltatóktól független) szakszervezetbe való belépés jogát, törvényileg garantálják a munkáltatók és a szakszervezetek által megkötött kollektív szerződés betartását. A munkavállaló bizonyos fokú védelmet élvez az elbocsátással szemben is, és a szakszervezet korlátozhatja a munkáltatót a munkavállalónak az osztályok, részlegek közti mozgatásában is.¹ Végső soron illeszkedik ennek a társadalmi kompromisszumnak a vonalához a jóléti újraelosztó intézményeknek és a “keynesiánus” gazdaságpolitikának az az együttese is, amely Amerikában a New Dealtől, Nyugat-Európában pedig a második világháború végétől formálódni kezdett, és rányomta bélyegét a világháborút követő három évtizedre.

A második világháborút követően Nyugat-Európa viszonylag gyors ütemben importálta a taylori-fordi munkaszervezetet, bár itt a fordizmus nem tett szert olyan fokú hegemóniára, mint az Egyesült Államokban. Jelentős erőfeszítéseket tett az akkor legkorszerűbbnek számító szervezési elvek adaptációjára Japán is, de itt az átvétel sokkal eredetibb módon ment végbe, és a végeredmény egy olyan “japán modell” lett, amely magában foglalja ugyan a taylorizmust is, de egészében véve jelentős mértékben különbözik a tömegtermelés hagyományos modelljétől. Látni fogjuk, hogy a másfajta munkaszervezet egy másfajta osztálykompromisszummal kapcsolódott össze.

A hatvanas évtized végére az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában a hagyományos taylori-fordi munkaszervezet válságba került. Ez egyrészt azzal hozható összefüggésbe, hogy a munkások jelentős része egyre inkább elégedetlen lett a fordizmussal, ami egyre nyíltabb kifejezési formákat öltött. Másrészt a fejlődés évtizedei alatt fokozatosan fejlődtek, differenciálódtak a piaci igények, a termékminőséggel és választékkal kapcsolatos elvárásoknak a tömegtermelés hagyományos szervezete – viszonylag csekély rugalmassága miatt – egyre kevésbé tudott megfelelni. A nyugati államoknak pedig egyszeriben azt kellett tapasztalniuk, hogy a hetvenes évek második felére rohamosan felzárkózó japán termelők épp ez utóbbi problémát jobban tudják kezelni, mint az élenjáró nyugati vállalatok – vagyis jobban tudják követni az igények differenciálódását és fejlődését. Mára világos, hogy erre azért voltak képesek, mert termelési szervezetük éppen arra volt kihegyezve, amit az új piaci viszonyok mindenekelőtt megköveteltek – a rugalmasságot, a viszonylag nagy és növekvő választékot, a gyorsabban változó igényeknek megfelelő gyakoribb termékmodell-váltást, és mindezt a tömegtermelés hatékonyságával párosítva. Vagyis a japán modell létrejötte lényegében a rugalmas tömegtermelés modelljének megszületését jelentette. A nyolcvanas évektől kezdve Japán nem csak az utolérés egy különösen sikeres modelljét, hanem egy újfajta és a fejlett nyugati országok érdeklődésére is érdemes termelésszervezési és fejlesztési stratégiát testesített meg, és a japán minta fontos szerepet játszott az utolsó évtized amerikai és nyugat-európai munkaszervezeti fejleményeiben.

A japán termelési rendszer kialakulásának történeti kifejtését mellőzöm, már csak azért is, mert mire veszedelmes konkurrensévé vált a hagyományos tömegtermelő munkaszervezetnek, addigra kikristályosodott formát öltött. Cusumano utal rá, hogy a forditól eltérő rendszer kiindulópontját a világháború utáni sajátos japán (autó-) piaci kereslet adta, amely kis mennyiségű, de sokféle személy- és tehergépkocsi olcsó előállítását tette szükségessé – ez adta a lökést elsősorban a Toyotának, hogy egy ennek megfelelni képes termelési rendszert kísérletezzen ki. Természetesen biztosak lehetünk abban, hogy ez csak egy – habár fontos – mozzanata a történetnek.² Akárhogyan is, mire a fordizmus a hetvenes elején válságba került, addigra egy kiérlelt termelési modell állt szemben a tömegtermelés hagyományos rendszerével, amely túlnyúlt a vállalatok szintjén, összekapcsolódott egyfajta gazdasági intézményi berendezkedéssel, egy markáns állami gazdaságpolitikával és egy “nemzeti innovációs rendszerrel”.

A vállalatok szintjén a “japán modell” a közvetlen termelési folyamat sajátos megszervezésén és kontrollján kívül (amelyet elsősorban a Toyota “találmányaként” tartanak számon) magában foglalja a termékfejlesztés folyamatának egy speciális megszervezését (amely viszont a Honda nevéhez fűződik), továbbá a foglalkoztatási, bérezési, ösztönzési és képzési rendszert, készletezési politikát, valamint a vállalati vertikumok sajátos formáját. Masahiko Aoki hangsúlyozza, hogy mindezek nem tetszőlegesen “kerültek össze”, hanem konzisztens egységet alkotnak. Természetesen a “japán modell” nem minden vállalatnál egyforma, mind ahogyan nem is egyszerre épült ki a vállalatoknál. Az éllovas a Toyota volt, majd átvették a fő beszállítók, még később a versenytársak. De a Nissan például több szempontból egészen a legutóbbi időkig erősen korlátozott formában alkalmazta a sajátos toyotista “intézményeket”. A japán modellből e helyütt elsősorban a munkaszervezet bemutatására törekszem.

A félhorizontális koordináció

A termelés jellegzetesen munkacsoportokban történik, amelyek létszáma leggyakrabban 7 és 15 fő között mozog. A munkacsoportok egy viszonylag lazán körülhatárolt, például egy hónapra szóló keretjellegű termelési program alapján dolgoznak, amelyet a vállalatvezetés készít el a kereslet alakulására vonatkozó előrejelzések alapján. (Ugyanilyen keretjellegű szállítási programot kapnak az elsődleges beszállítók is.) A hagyományos (fordista) rendszerben a napi termelési programok tipikusan ennek a központi tervnek a lebontásából származnak, és a piaci kereslet rövid távú ingadozásaira nem a termelés reagál, hanem az outputkészletek. A japán rendszerben azonban a központi termelési terv csak orientáló jellegű. A termelési program lebontását és “finomhangolását” már nem a központ végzi. A kereskedők megrendelései alapján készítenek egy kisebb időtartamot átfogó (mondjuk tíz napra szóló) termelési programot, és annak alapján a munka napi ütemezését. Ezt a számítógépes on-line rendszeren beérkezett közvetlen megrendelések alapján még módosítani lehet a termelés megindulása előtt két nappal. Az immár részletesen beütemezett program a vég-összeszerelő munkaállomáshoz érkezik, és innen indul ki az egész termelési vertikum termelési programjának finomhangolása. Ez a kanban-rendszer által valósul meg, amely lényegében a termelési folyamat egyel előrébb (a végtermék irányában) levő állomása aktuális “megrendeléseit” közvetíti a munkacsoportnak, majd visszaigazolja a termék “leszállítását”. A megrendelés egyrészt a kért alkatrész típusát és mennyiségét, másrészt azt tartalmazza, hogy mikor lesz rá szükség. Végül is a termelés aktuális ütemét a kanbankártyák és az “áru”-konténerek oda-visszaáramlásának bonyolult rendszere koordinálja. Ezt a fajta termelésszervezés (vagyis hogy az egyes műhelyek stb. nem előre meghatározott termelési tervet követve termelnek le és vesznek raktárra előre meghatározott rész-, illetve félkész terméket, hanem ilyen megrendeléses rendszerben dolgoznak) a raktárkészletek csökkentését szolgálja. Azt jelenti, hogy valamit akkor termelnek le, amikor éppen szükség van rá. Így nem kell több napos, esetleg több hetes készletet tartani egyes alkatrészekből, feltéve, hogy a rendelésekre a munkacsoportok a kellő gyorsasággal tudnak reagálni, átállni az éppen megrendelt termékfajtára és gyorsan továbbítani. Amilyen mértékben ez megvalósul, olyan mértékben lehet a raktárkészletet csökkenteni.³ Természetesen nemcsak a megrendelés fogadása és a legyártott termék elküldése közti idő, hanem a kanbankártyák és a konténerek közlekedési idejének rövidsége és kiszámíthatósága is fontos, hogy a készlet nélküli termelés (másképpen: Just-in-Time) ne okozzon fennakadásokat. Ami a probléma termelési aspektusát illeti, a folyamat gördülékenysége a munkacsoport rugalmas reagálásán múlik.

Aoki a kanban-rendszert kulcstényezőnek tekinti, mert ennek révén épül ki a hagyományos hierarchikus koordinációs rendszertől markánsan eltérő, általa félhorizontális koordinációnak nevezett működési mód – tehát hogy a menedzsment által megszabott keretek között ugyan, de a termelési terv finomszabályozása és a konkrét napi tevékenység összehangolása a felsőmenedzseri hierarchia közvetlen beavatkozása nélkül, a munkaállomások közti közvetlen kommunikáció révén valósul meg. Ebből a munkásokra nézve az következik, hogy a láthatólag amúgy is elég komplex közvetlen munkafeladatok mellé a megfelelő kommunikációs készség is szükségeltetik.

Az “integrált rendszer”

Fontos hangsúlyozni azonban, hogy itt nem csupán a kanban-rendszerről, nem csak a raktárkészletek csökkentéséről van szó, hanem olyan termelésről, ahol viszonylag sokfajta termékváltozatot állítanak elő. Ez viszont azzal jár, hogy gyakran kell átállni egyik fajta (rész)termékről a másikra, vagy egyik alváltozatról a másikra. Az átállást úgy kell megvalósítani, hogy ne vesszen kárba sok idő, sok gépóra stb.⁴ Ehhez azonban rugalmas munkaerőre van szükség.⁵ Ezért a japán munkaszervezetben nincsenek gondosan körülhatárolt munkakörök. A sokfajta termékváltozat és a folyamatosan “finomhangolt” termelési mennyiség és összetétel során a szigorúan egy-egy rutinfeladatra specializált munkások rendkívüli merevséget vinnének a rendszerbe, hiszen minden terméksorozat-váltás a feladat-összetételben is váltást jelent(het), egy új modell pedig a hagyományos rendszerben a munkakörök átszabásának hosszas procedúráját vonja maga után. A japán rendszerben is élnek ugyan a feladatok felbontásból fakadó rutin adta előnyökkel, de egyrészt a részfeladatok kivitelezésének meghatározásában nemcsak a mérnökök, hanem a munkások is aktív szerephez jutnak, másrészt a csoport tagjai meghatározott rendszerességgel – akár néhány óránként – rotálják egymás között a munkafeladatokat.⁶ Ha a rotáció során egy még gyakorlatlan munkáshoz nehéz munkafeladat kerül, egy tapasztalt társa segíti. Így a munkások a munkacsoporton belüli feladatokhoz tudatosan, és nem puszta végrehajtóként tudnak viszonyulni. Továbbá a csoporton belül bármikor helyettesíteni tudják egymást. A tevékenységstruktúra rugalmas alakítását is a “multifunkcionális” munkaerő teszi lehetővé. Sokoldalúsága révén a munkás többfajta gépet is kezelni tud, adott esetben pedig át tud állni a specializált célgépekről az univerzális gépekre.

De a japán munkás sokoldalúsága nem korlátozódik a többféle rutinfeladat elvégzésére, hanem részt kap a végrehajtói munka megszokott menetén kívül eső feladatokból. A “soron kívüli” feladatok (unusual operations)⁷ egyik csoportja a különféle változások (a termékösszetétel, a technológia változtatása, új termék bevezetése) gyors lebonyolításában való részvétel. Így a gépek be- és átállítása, valamint a kapcsolódó módosítások végrehajtása is a munkások feladata lesz. Hozzá kell tenni, hogy a rugalmas tömegtermelés esetében, ahol rendszerint kis és közepes sorozatokat gyártanak le egyhuzamban, és a napi termelési összetételek sorozatos egyeztetések és finomhangolás után alakulnak ki, a terméksorozat-váltás is szinte a megszokott rutinfeladatok része lesz. Annyiban viszont nem rutinfeladat, hogy nem standardizálható fordista módon. A soron kívüli feladatok másik csoportja a felmerülő minőségi problémák vagy géphibák felismerése, a hiba okának meghatározása és a hiba kiküszöbölése. Minél erőteljesebben támaszkodik egy munkaszervezet a munkásokra a “soron kívüli” feladatok megoldásában, annál inkább szükség lesz arra, hogy a munkásoknak képük legyen a berendezések, valamint a termékek funkciójáról, szerkezetéről és működési sajátosságairól. Kazuo Koike (1990) “integrált rendszernek” nevezi azt a megoldást, amikor a munkások a rutinfeladatokon túl a változtatásokkal és a hibaelhárítással kapcsolatos teendőkből is részesednek, szemben a fordista “szeparált rendszerrel”, ahol a közvetlen termelőknek a pusztán végrehajtói feladatok jutnak, a többit pedig szakalkalmazottakhoz telepítik. Koike leszögezi, hogy az integrált rendszernek több potenciális előnye van a szeparálttal szemben. Egyrészt, a hiba gyorsabban elhárítható, ha nem kell minden alkalommal technikusokat, mérnököket vagy karbantartókat vezényelni a probléma felmerülésének helyére, hanem a munkás gyors beavatkozással véget vet a hibának. Másrészt, ha a probléma bonyolultabb is annál, hogy a közvetlen termelők kiküszöböljék, a munkások tudatosabb részvétele a termelésben segíthet a minőségi problémák pontos lokalizálásában. Ha a hibák figyelésének feladata kívül esik a közvetlen termelők hatáskörén, akkor nagy eséllyel csak a hiba keletkezési helyétől távol derül fény a problémára, és ez jelentősen késlelteti a megoldását. Az integrált rendszer további előnye Koike szerint, hogy a gazdagabb munka következtében jobb munkamorálra és nagyobb elkötelezettségre lehet számítani. Hozzátehetjük, hogy nem automatikusan. Mindeme potenciális előny realizálásának az a feltétele, hogy a munkás rendelkezzen a megfelelő intellektuális készségekkel a gazdagabb munkafeladat elvégzéséhez, és hogy meglegyen a motiváció ezek kellő időben való bevetésére.

A menedzseri szervezet sajátosságai

A munkaállomások közvetlen horizontális kapcsolata mellett fontos jellemzője a japán munkaszervezetnek a szigorú funkcionális elkülönülés lazítása vagy mellőzése, azaz a horizontális kommunikáció a szervezet magasabb szintjein is. A hagyományos fordi modellben a termelés egyes szakaszaiért felelős mérnökök megtervezik a megtervezendőket és megszabnak bizonyos betartandó paramétereket, illetve hibahatárokat, amelyeken belül kell maradni. Ha valahol hiba mutatkozik, a termelésirányítók feladata a beavatkozás, miközben a termelési folyamatot megtervező mérnökök természetesen ki se teszik a lábukat az irodából. De a hiba – különösen magas fokon integrált termelési folyamat esetében – nem okvetlenül ott kerül a felszínre, ahol valójában keresni kell az okát. Ezt a veszélyt a japán modellben például úgy próbálják kikerülni, hogy az egyes munkaszakaszokért felelős tervezőirodák mellett egy “integrált ellenőrző iroda” működik, amelynek feladata a “műhelyközi” szinten felmerülő minőségi problémák lokalizálása és megoldása az egyes munkaállomásokkal folytatott közvetlen kommunikáció és tárgyalás révén. Ugyanakkor ez az iroda a tervezőirodákkal azonos hierarchikus szinten helyezkedik el, és a mérnököket rotálják a termeléstervező irodák és az integrált iroda között, tehát nem jön létre merev funkcionális specializáció. Hasonló példa lehet a termékfejlesztés nevezetes rendszere (a “Honda-modell”): ennek legfontosabb momentuma az interdiszciplináris (“interfunkcionális”) team, amely a fejlesztési projekt beindításától egészen a lezárásig vezényli a fejlesztési munkát. Aoki ezzel kapcsolatban a fejlesztőmérnökök és az előbb emlegetett, termelés megtervezésével foglalkozó mérnökök közti állandó együttműködést emeli ki, ami a hagyományos szervezetben nem jellemző. A japán üzemekben ezt az együttműködést az is motiválja, hogy a tervezőmérnök adott esetben az általa kifejlesztett termék tömeggyártásának megszervezésekor a rotáció következtében talán már valamelyik termeléstervező irodában dolgozik, tehát érdekében áll, hogy az új modell ne csak piacképes, de egyben viszonylag könnyen és elegánsan termelhető legyen.

Az innovációs rendszer

Összefoglalva a két modell közti különbséget: a hagyományos fordista modellben hierarchikusan elválasztják a tervezői és végrehajtói funkciókat, és mindenekelőtt a (funkcionális és munkaköri) specializációból nyerhető gazdaságossági előnyökre hagyatkoznak. A tervezési feladatokat és a termelés ütemezését specializált funkcionális irodák végzik, és az alsóbb szintek feladata jellemzően a terv végrehajtása. A terv módosítására csak akkor kerülhet sor, ha a módosítást kikényszerítő fejleményről szóló információ felért a központhoz, és a központ kiadja az új tervutasítást. Ha valahol hiba keletkezik, egyrészt a készletek alkalmazkodásával tartják fenn a termelés folyamatosságát, másrészt bevetik a szintén specializált hibaelhárító osztagokat (szerelők, karbantartók stb.) A japán szervezetben ezzel szemben a működés különböző szintjein rendkívül fontos szerepet tölt be a horizontális koordináció, amelynek révén az információk (köztük az új tudások) nem a hierarchikus vonalak mentén, hanem közvetlenül az érintett munkacsoportok, részlegek között áramlanak. Ebből egyébként az is következik, hogy az információk cseréje kevésbé dokumentált, informálisabb, és a szervezet jobban támaszkodik az eleve nehezen formalizálható, inkább csak személyesen átadható tudásra. Ez kétélű fegyver, mert egyrészt rugalmasabbá teszi a termelési folyamatot a szervezet szintjén, és folyamatosabbá teszi az innovációt, másrészt egy adott innováció nem formalizálható és dokumentálható teljes egészében, és nem küldhető szét egy számítógépes rendszeren keresztül a vállalat összes leányvállalatához minden további nélkül. Valamely innováció átültetéséhez személyek “átültetése” szükséges.

Az új információk (akár piaci, akár technológiai jellegűek) horizontális végiggyűrűzése révén a rendszer rugalmasabban tud reagálni a változásokra. Viszont részben feláldozza a specializáció adta rutinból fakadó gazdaságossági előnyöket. Aoki következtetése az, hogy a hagyományos modell hatékonyabb lehet stabil környezetben és iparágakban, ahol viszonylag kevésszámú terméket állítanak elő, és ezért az előzetes központi tervek megbízhatók, és a folyamatos rugalmas módosítás képessége nem sok előnnyel kecsegtet, viszont a specializációból fakadó nagyfokú rutin igen. Másrészt, a tisztán hierarchikus koordináció szintén szükségesnek látszik rendkívül gyorsan és hektikusan változó környezetben, ahol a félhorizontális koordináció kiszámíthatatlan eredménnyel jár. Viszont a folyamatosan, de nem túlságosan drasztikusan változó közegben Aoki szerint a japán modell jobb eredményeket produkál.

Az ösztönzési rendszer

A következő kérdés: a munkások ilyen széles körű felelőssége mellett mi motiválja őket, hogy nélkülözhetetlenné tett és gyakran nem is könnyen formalizálható tudásukat teljes egészében a vállalati érdekek szolgálatába állítsák? Itt nem csupán a szó direkt értelmében vett teljesítmény-visszatartás lehetőségéről van szó, hanem a vállalat iránti elkötelezettségről és a mozgósíthatóság mértékéről. Az elkötelezettség nem okvetlenül jelent kritikátlan attitűdöt a vállalattal szemben, vagy akár csak megelégedettséget,⁸ de a japán munkások mégis rendkívül intenzív munkára mozgósíthatók. Ennek alapját Aoki és Koike egyaránt az ipari kapcsolatoknak egy olyan együttesében találják meg, amely fő elemeit illetően – értékelési és kereseti rendszer, képzés, foglalkoztatás, konzultációs rendszer – egyöntetűen a hosszú távú érdekközösség kiépítése irányába mutat.

A hagyományos rendszerben a bérkülönbségek a munkaköri besorolásokon alapulnak. Itt ez a rendszer egyrészt nehezen lett volna alkalmazható a rotációk és a soron kívüli feladatok miatt, másrészt alkalmatlan a dinamikus mozzanatnak – a munkás folyamatos tanulásának – a számbavételére és ösztönzésére. A japán megoldás egy, a személyzeti osztály által kiépített és működtetett ranghierarchia lett, amelynek fokaira a munkásokat (és a fehérgalléros alkalmazottakat is) besorolják, és ezek alapján adják a béreket, ez határozza meg az adandó béremelések mértékét és a béren kívüli juttatásokat, de a szervezeten belüli előléptetést is. Egészen különböző munkakörökben mozgó munkások kerülhetnek a ranglétra azonos szintjére, és azonos munkakörökben dolgozók lehetnek egészen eltérő pozícióban a ranghierarchián belül. Felmerülhet a kérdés, hogy milyen kritériumok alapján és hogyan osztályoznak egyéneket akkor, amikor a munkások java része csoportokban dolgozik. Ilyen körülmények alapján objektív értékelés csak a hosszabb távra értelmezett kritériumok és a munkás rotációja során érintett összes munkafelügyelő véleményének kikérdezése révén lehetséges. Az értékelés során együttesen igyekeznek mérlegelni, hogy a munkás hányféle munkatevékenységben és milyen szinten járatos, azaz a fejlődés mértékét is számon tartják. Hasonlóan mérlegelik a soron kívüli feladatokban mutatott teljesítményt. Aoki figyelmeztet rá, hogy a félhorizontális koordináció körülményei között különösen fontossá válnak olyan kritériumok, mint az általános problémamegoldó vagy a kommunikációs készség. Ahhoz, hogy az értékelés ösztönző és ne demoralizáló legyen, az értékelésnek nem szabad ütköznie a közvéleménnyel. Ha valaki hibásnak és igazságtalannak tartja saját besorolását, akkor a személyzeti osztály ellenpárjaként megszervezett vállalati szakszervezethez fordulhat panasszal.

A képzés és a foglalkoztatás jellemzői

Tehát az állítólag kollektivista hajlamú japán munkaerő fő ösztönzője egy nagyon is individuális verseny a ranghierarchiában való előléptetésért, amely a jövedelmi pozíciót is meghatározza. Ám a versenyben való sikeres szereplés a vállalat hosszú távú céljaihoz való hozzájárulástól függ. A rangok rendszerét a képzés és a tartós foglalkoztatás egészíti ki. Láttuk, hogy fontos értékelési szempont az elért fejlődés szintje, azaz a ranghierarchia egyik fő célja a folyamatos tanulásra való ösztönzés. A vállalatok (legalábbis a nagyvállalatok) tudatos képzési stratégiával igyekeznek a kék- és fehérgallérosok folyamatos fejlődését elősegíteni. Ennek részét képezi az újonnan felvettek és a már huzamosabb ideje a vállalatnál dolgozók időszakonkénti formális, munkán kívüli képzése – de nem ez a legmeghatározóbb forma, hanem a “munka közbeni” képzés, amely a közvetlen munkafeladatok esetében a műhelyen belüli, időnként pedig a kapcsolódó műhelyek közti rotáció révén valósul meg, a “soron kívüli” teendők esetében pedig úgy, hogy a munkás először figyeli a szakképzett karbantartó munkáját, majd segédként csatlakozik hozzá, végül pedig maga is elhárít kisebb zavarokat. Ámde a munkások folyamatos képzésére fordított erőfeszítésnek a vállalat részéről megvan az a költsége, hogy az egyre újabb területekre kalauzolt munkás eleinte mindenütt hibákat vét, ez a képzési rendszer tehát csak hosszú távon térülhet meg. A munkásnak szintén akkor érdemes igazán jelentős energiákat fektetnie a részben vállalathoz kötött tudás és készségek megszerzésébe, ha hosszú távon a vállalat foglalkoztatottja marad – ez a törekvés a szenioritás elvéből is következik.⁹ Tehát a munkás folyamatos, vállalaton belüli tanulására berendezkedett munkaszervezet esetében logikusnak tűnik a tartós foglalkoztatás rendszerének kialakulása, méghozzá a kékgalléros munkásokra is kiterjesztve. Ez a rangverseny és a képzés rendszerével olyan együttest alkot, amely megalapozza a munkás és a vállalat tartós érdekrokonságát, és a teljesítmény-visszatartást nem kifizetődő stratégiává teszi.

Hozzá kell tenni, hogy ez a foglalkoztatási rendszer semmiképpen nem jelent automatikusan “életre szóló” foglalkoztatást. Koike szerint az elbocsátás nem mondható ritkának a japán nagyvállalatoknál. Egyrészt a nem kielégítő teljesítmény, vagy akár a nem kielégítő fejlődés nyílt vagy burkolt elbocsátáshoz vezethet (ez utóbbi pl. egy kevéssé prosperáló, kevéssé perspektivikus beszállító vállalathoz való delegálás formáját öltheti). Másrészt noha igaz ugyan, hogy a vállalat a piac ingadozásaira nem válaszol mindjárt elbocsátásokkal, és igyekszik például a munkaerő vállalaton belüli átcsoportosításával, az ideiglenesen foglalkoztatottak leépítésével, vagy a beszállítói megrendelések csökkentésével átvészelni a kisebb recessziókat, de ha a válság hosszabb időn át tart (mondjuk egy évig vagy még tovább), akkor a japán vállalatok is elbocsátásokhoz folyamodnak. Van azonban a japán elbocsátásoknak egy meghökkentő sajátossága. Itt nem, vagy éppen fordítva érvényesül a szenioritás elve. Egy nyugati vállalatnál tipikusan a legalacsonyabb besorolású munkakörökben dolgozók számát csökkentik, és a kulcspozíciókban levők viszonylagos védettséget élveznek. Japánban viszont előszeretettel bocsátják el az idősebb, tapasztalt, tehát nagy valószínűséggel a ranghierarchia magasabb fokán elhelyezkedő munkásokat. Itt rögtön meg kell jegyezni, hogy azok az alacsony kategóriájú munkakörök, amelyek betöltői az amerikai vállalatnál először esnek áldozatául egy racionalizálási kampánynak, a japán nagyvállalatok esetében nem is léteznek, mert a japán vállalatok sokkal nagyobb arányban támaszkodnak a beszállítókra, és csak a “törzs”-tevékenységeket tartják maguknál. De mindez nem változtat azon, hogy a japán leépítéseknél fokozottan érintett a munkaerőnek azon része, amely a legtöbbet fektetett be a részben vállalatspecifikus tudás és készségek elsajátításába, és amely ezért a legtöbbet veszíti az elbocsátása során, hiszen még ha talál is munkát más vállalatnál, akkor is lényegesen alacsonyabb pozícióról kell újrakezdenie karrierjét, mint ahol az megszakadt.

Ennek a jelenségnek az okát Koike nem fejti ki, viszont szól a következményéről, ez pedig az idősebb munkások fokozott érdeklődése a stratégiai kérdések iránt, hiszen a vállalati versenyképesség közvetlenül fontossá válik számukra. Noha nincs semmilyen törvényi előírás a munkások participációjára vonatkozólag, a nagy- és középvállalatok többségénél felállítottak konzultációs bizottságokat, ahol a vállalati szervezetről, a termelési és értékesítési stratégiáról, sőt az általános menedzseri stratégiáról is tárgyalnak (bár a kérdések viszonylag kis százalékában kell a vállalatvezetésnek okvetlenül konszenzusra jutnia a munkásokkal). A foglalkoztatottakat közvetlenebbül érintő kérdésekben természetesen szintén tárgyalni kell mind a konzultációs üléseken, mind a kollektív tárgyalásokon. Aoki sarkítva állítja fel a tételt: szerinte elmondható, hogy a japán vállalatokat – az amerikaiaktól eltérően – nem a részvényesektől való egyoldalú függőség, hanem a részvényesek és a munkavállalók kettős kontrollja mozgatja. Ennek hatása megmutatkozik például a japán vállalatok fokozott növekedésorientációjában: mivel a vállalati posztokba belülről, a rangverseny szabályai szerint léptetnek elő munkatársakat, a foglalkoztatottak érdekeltek lesznek a vállalat növekedésében, hiszen nagyobb vállalatnál több elfoglalható poszt keletkezik.¹⁰

A minőségi körök

A japán munkaszervezetben nemcsak a közvetlen munkafolyamat zajlik nagyrészt munkacsoportokban, de olyan kiscsoportok is léteznek, amelyek aktivitásukat a termelés problémáival összefüggésben, de nem a közvetlen termelés folyamán fejtik ki. A minőségi körök ötlete csak részben speciális japán találmány, mert a teljes körű minőségellenőrzés (total quality control – TQC) eszméje – amely szerint nem elég a terméket elkészülte után ellenőrizni, hanem a termelési folyamat állomásainál sorozatosan alá kell vetni a vizsgálatnak, továbbá ezt a módszert nem csak a közvetlen termelésre, hanem minden vállalati tevékenységre alkalmazni kell – az Egyesült Államokból származik. A japánok ezt is úgy vették át, hogy közben “japánosították”, és ebből jöttek létre a minőségi körök – melyek japán elnevezése: “autonóm irányítás”. A csoportok nem kizárólag minőségfejlesztési kérdésekkel, de a termelékenység növelésével, költségcsökkentéssel, munkavédelemmel is foglalkoznak. Lazonick egy másik fontos különbségre is felhívja a figyelmet. A TQC egyik amerikai hívének, A. V. Feigenbaumnak – aki mellesleg közreműködött a TQC Japánban való megismertetésében – egy cikkét idézve kimutatja, hogy miközben Feigenbaum arról beszél, hogy a minőségellenőrzés mindenki feladata, a vállalat összes alkalmazottjának részt kell vennie benne, a közönséges munkásokat ebbe a “mindenkibe” nem értette bele.¹¹ A japánoknak ez volt a másik fontos újításuk: munkaszervezetükben a kékgalléros munkások is a vállalat szerves részét alkotják (a szervezet ebből a szempontból is integrált, szemben az amerikai szeparálttal), és a minőségi körökben a munkások problémamegoldó potenciálját próbálják kiaknázni. A TQC alapja a hibák, illetve a hibák okának statisztikai módszerek segítségével való kiszűrése. Következésképpen a munkásoknak meg kellett tanítani a minőségellenőrzésnél használatos matematikai statisztikai módszereket.¹² A probléma tényezőinek feltárásához ok-hatás-diagrammokat készítenek, amelynek legelterjedtebb fajtája lényegében egyfajta folyamatábra, amely a termelési folyamatot és az összes arra ható tényezőt tartalmazza. Ennek elkészítéséhez a munkásoknak át kell látniuk a termelési folyamatot, vagy legalábbis az őrájuk eső szakaszt.

A minőségi körök léte újabb fontos megnyilvánulása annak, hogy a japán vállalatok széleskörűen támaszkodnak a munkások intellektuális készségeire, és hogy itt valóban minden alkalmazottat mozgósítanak a “folytonos javítás” imperatívuszának valóra váltásához. Ugyanakkor azt is meg kell jegyezni, hogy az “autonóm irányítású” csoportok korántsem teljesen autonómok. A munkások minőségi köreinek munkáját nem választott vezetők, hanem a munkafelügyelők irányítják. Ezen kívül a körök által felvetett problémákat is csak részben a csoport határozza meg, részben a vállalatvezetés adja nekik a “házi feladatot”. A “minőségi körök atyja”, Ishikava szerint a vállalatvezetés fontos feladata, hogy a körök munkáját összehangolja – ez részben nyilván az innovációs projektek céljainak koordinálását jelenti. Amennyiben egy probléma több munkacsoportot, illetve minőségi kört is érint, erre a koordinációra szintén magától értetődő módon szükség van. Tehát: a képességek széles körű felhasználása, és önerőből való problémamegoldás: igen, de önmenedzselés, a nyugati, főleg skandináv értelemben vett autonóm munkacsoport: nem.

A beszállítói hierarchia

Nem lehet említés nélkül hagyni, hogy a fentiek legfőképpen a központi helyzetű nagyvállalatokra érvényesek. Ugyanakkor a munkavállalók többsége kis- és középvállalatoknál dolgozik. Ezeknél a kép sokkal vegyesebb, ugyanakkor a japán modell elemzői a nagyvállalatokra koncentrálnak, és a vállalati hierarchia másik végén elhelyezkedő vállalatok munkaszervezetével nem nagyon foglalkoznak.¹³ Éppen ezért ez utóbbiakról kevés információ áll rendelkezésre, főleg közvetett adatokból lehet a munkaszervezetre következtetni.

A japán nagyvállalatok sokkal nagyobb mértékben rá vannak utalva a beszállítókra, mint nyugati versenytársaik, amennyiben a végső termékben a hozzáadottérték-részesedésük jóval kisebb. Ez lényegében a vertikális integráció sokkal alacsonyabb fokából következik. Ugyanakkor a japán nagyvállalatok közvetlenül sokkal kevesebb beszállítóval tartanak sokkal szorosabb kapcsolatot, mint a nyugati cégek. (A másodlagos, harmadlagos stb. beszállítók teljes köre azonban ugyanakkora vagy még nagyobb.) A beszállítói hierarchia eme legfelsőbb körével lényegében horizontális stratégiai szövetségesi viszonyt tartanak fenn, nem egyes alkatrészeket, hanem teljes részegységeket rendelnek tőlük. Együttműködnek a termékfejlesztésben is. Ezért a vállalati hierarchia felső szegmensében elhelyezkedő beszállítóknál a munkaszervezet és a munkások helyzete (tartós foglalkoztatás, képzés, bérkiegészítők) hasonló. Ugyanakkor a központtól távolodva egyre kisebb és gyengébb vállalatokat találunk, amelyek egyre kevésbé részesülnek a kvázi-integráció előnyeiből, viszont amelyekre a nagyok az alkalmazkodás terhét hárítják válság idején. Így a kisvállalatoknál a bérek számottevően alacsonyabbak, de különösen a béren kívüli juttatásokban mutatkoznak jelentős különbségek, valamint nagyobb a részfoglalkoztatottak aránya. Ami a munkaszervezetet illeti, egy 1979-es felmérés alapján, amely a vállalaton belüli képzésre, illetve a dolgozók minőségi körökbe szervezettségének mértékére vonatkozik, az a kép rajzolódik ki, hogy a vállalati méret csökkenésével a szervezet egyre közelebb kerül a hagyományos fordista sémához. Ez azt sejteti, hogy a beszállítói hierarchia alsóbb fokán elhelyezkedő vállalatok nem a minőséggel, a választékkal és a termékek “innovációtartalmával”, hanem az igen alacsony árral és az általános “önkizsákmányolással” tudnak csak versenyezni, és az ott dolgozó munkások jó része szimpla taylorizált részmunkás. Ami azonban az alacsony innovációtartalmat illeti, ebben a tekintetben D. Whittaker szerint más a helyzet. Whittaker a számítógépes számjegyvezérlésű szerszámgépek használatának elterjedtségéből arra következtet, hogy a kisvállalatok jelentős része termék- vagy technológiafejlesztő. Továbbá szerinte a japán kisüzemek jellemzően gyorsabban adaptálják az új technológiákat, mint a nagyok. Ebből olyan kép rajzolódik ki, hogy a kisvállalatokra kényszerített alacsony beszállítói ár éppenséggel a nagyvállalatoknál feszítettebb innovációs kényszert is jelent. Ám hogy ez miként hat e kisvállalatok munkaszervezetére, az nyitott kérdés.

***

Összefoglalásképpen ismét vegyük sorra azokat a fő pontokat, amelyekben a rugalmas tömegtermelés japán rendszere eltér a hagyományos fordi modelltől. A különbségek alapja az, hogy míg a hagyományos tömegtermelésben standard tömegárut állítanak elő kevés változatban és nagy sorozatokban, és elsődlegesen az árral versenyeznek, addig a rugalmas tömegtermelés a nagy választékkal, a permanensen javuló minőséggel és az új modellek gyors bevezetésével versenyez, miközben a méretgazdaságosság kiaknázására törekszik kis és közepes sorozatnagyság mellett is. A főbb sajátosságok:

1. A termelési folyamat finomszabályozása a félhorizontális integráció révén, az érintett részlegek, munkacsoportok közvetlen kommunikációjával valósul meg. Az új információk horizontálisan (is) áramlanak, és a rendszer közvetlen központi parancs nélkül is reagálni tud.
2. Ennek feltétele az, hogy az információkat közvetlenül a termelés helyszínén képesek legyenek hasznosítani és megtenni a szükséges változtatásokat, illetve korrekciókat. Az ehhez szükséges sokoldalú és cselekvőképes munkaerő az “integrált rendszerben” formálódik ki, ahol a munkásoknak nem csak a munkacsoporton belüli összes rutinfeladatokat kell végrehajtaniuk, de a soron kívüli teendőkből is részt kapnak. A minőségi körök munkája keretében a munkásokat a folyamatos vállalati innováció rendszerébe is integrálják.
3. A viszonylag sokoldalú és megfelelően motivált munkaerő létrejöttét és fenntartását a rangok hierarchiájának, a vállalati képzésnek és a tartós foglalkoztatás rendszerének¹⁴ együttesével érik el.

Ugyanakkor: a japán munkaszervezetben nem törekednek a repetitív rutinfeladatok kiküszöbölésére. Szemben például a skandináv munkaszervezeti kísérletekkel, nemcsak hogy nem mondanak le a szerelőszalagról, de nem törekednek a munkaciklusok meghosszabbítására sem. A munkás önállósága nagyobb, mint a hagyományos fordizmusban, ugyanakkor a rangok rendszere az ellenőrzés nagyon hatékony eszközét adja a vállalatvezetés kezébe, és a vezetői tekintély általában megkérdőjelezhetetlen. Ha pedig a munkásra háruló széles körű felelősséget azzal együtt vesszük figyelembe, hogy a japán vállalatoknál mind a fizetett, mind a nem fizetett túlmunka alkalmazása rendkívül széles körű, érthetővé válik: miért használják többen a japán munkaszervezet jellemzésére a “stressz központú vezetés” (management by stress) meghatározást.

Ha úgy tetszik, itt egy, a nyugatitól néhány vonatkozásban eltérő osztálykompromisszumról beszélhetünk. Az integrált rendszerben a nagyvállalati munkás ugyanúgy aktív résztvevője a termelési folyamatnak, mint az alkalmazotti hierarchia bármely tagja, viszont ezért a nyugati kékgallérosokhoz képest sokkal átfogóbb lojalitást és elkötelezettséget kívánnak meg tőle. Biztosítják számára a tisztességes bért, megfelelő előrejutás esetén viszonylag nagyvonalú béren kívüli juttatásokat, valamint a szokatlanul kedvezőtlen külső körülményeket leszámítva a stabil (legalábbis a nyugatihoz képest lényegesen stabilabb) foglalkoztatást, valamint megteremtik a folyamatos képzés intézményes feltételeit, viszont cserébe kikényszerítik a lehető legsokoldalúbb mozgósíthatóságot és folyamatos tanulást. A lényegesen “rugalmatlanabb” munkapiacért cserébe sokkal nagyobb munkavállalói rugalmasságot várnak el. Bár nem kapcsolódik szorosan a munkaszervezeti sajátosságokhoz, de hozzátehetjük: lényegében megfosztják a munkavállalót attól, hogy saját belátása alapján felhasznált szabadideje legyen, és szinte a teljes életidejére igényt tartanak, ezért cserébe vállalati keretek között – és nyilván a vállalati érdekeknek megfelelő ütemezésben – megszervezik a munkavállaló hétköznapi szórakozását éppúgy, mint a dolgozó vállalati üdültetését és utaztatását.

Ugyanakkor nincs okunk azt gondolni, hogy a vállalat és a dolgozó közti szimbiotikus viszony elengedhetetlen feltétele volna a rugalmas tömegtermelés modelljének. Ezt megerősítik az Amerikában és Nyugat-Európában megjelenő japán ‘transplantok’, amelyek az ottani munkaerővel, ottani foglalkoztatási feltételek mellett is versenyelőnyt tudtak elérni a helybeli konkurrenciával szemben. Itt természetesen a kompromisszumnak ismét másként kellett alakulnia. A leghíresebb sikertörténet, az amerikai GM és a Toyota közös autógyára, a NUMMI esetében például ez úgy festett, hogy a vállalat megállapodott az autóipari szakszervezet, az UAW helyi tagozatával, ennek keretében biztosította a stabil foglalkoztatást és a szakszervezet által kért egalitáriánus bérezési rendszert (tehát mellőzték a japán vállalatoknál megszokott rangversenyhez kapcsolt bérdifferenciálást), és különböző gesztusokkal is érzékeltette a munkásokkal, hogy ők a vállalat szerves részét alkotják. A munkaidő természetesen nem a japán mérce szerint alakult, de sikerült megteremteni a rugalmasabb munkaszervezet funkcionálásához, és ezáltal az amerikai átlagnál gazdaságosabb működéshez szükséges motivációt a munkások körében. A levonható következtetéseket árnyalja, de nem teheti semmissé az a tapasztalat, hogy a japánok előszeretettel telepszenek meg a tartós munkanélküliségtől sújtott területeken, ahol kedvező tárgyalási pozícióra találnak a bérek és a munkaidő tekintetében, és a tartós munkanélküliség emléke önmagában is hathatósan fokozza a munkavállalók “elkötelezettségét”. (Ez így volt a NUMMI esetében is.) Ezzel együtt is jogosan felvethető kérdés, hogy a munkaerő intenzív japán kizsákmányolása milyen mértékig járult hozzá a japán sikerekhez, de az ma már aligha vitatható, hogy a rugalmas tömegtermelés japán rendszere önmagában is kardinális tényezője volt a felzárkózásnak és az előretörésnek.

Jegyzetek

¹ Természetesen a fentiek nem minden munkavállalóra vonatkoztak, és főleg nem egyforma mértékben, ám az kétségtelen, hogy a munkások széles rétegeit érintették.

² Lazonick például rámutat, hogy még a két világháború közötti periódusban, amikor főként Amerikában és kisebb mértékben Európában javában folyt a dekvalifikált munka nagy tömegén alapuló munkaszervezet térnyerése, Japánban nagy energiákat fordítottak a “nem szakképzett munkások szakképzett munkásokká változtatására”. Hogy miért ezt a nyugatival ellentétes stratégiát követték a japán vállalatok, azt Lazonick szerint az ipari kapcsolatok sajátosságaiból lehet megérteni, pl. a szakképzett munkások, akik az angol és a taylorizmus előtti amerikai rendszerhez hasonlóan alvállalkozóként szerződtek a munkáltatókkal, nem hoztak létre erős és harcias szakszervezeteket, általában hiányzott az a fajta szervezettség, amire akár nyílt akciókhoz, akár jól koordinált teljesítmény-taktikázáshoz szükség lett volna. Hasonlóképpen, a szakképzetlen munkásoknak a munkafelügyelővel szembeni teljesítmény-taktikázása sem volt jellemző, mert a munkafelügyelő a munkás számára nem pusztán a hajcsárt, hanem egyben a tanárt, a jövőbeli nagyobb szaktudás és így a majdani jobb megélhetés lehetőségének kulcsát is jelentette. A gondot nem ez, hanem a megfelelő mennyiségű szakmunkás képzése, majd megtartása, az elvándorlás megakadályozása jelentette.

³ Lehet pl. egynapi készletet tartani, de a Toyota néhány órára való készletszintre rendezkedett be.

⁴ Valójában a készletszint csökkentése is azért kerül előtérbe, mert nagy választék mellett a hagyományos készletezési gyakorlat hatalmas készletszintekhez vezetne.

⁵ A “toyotista” munkaszervezet azelőtt kialakult, hogy a rugalmas automatizáció technikai lehetősége adva lett volna, tehát a rugalmasságot elsődlegesen a szervezetnek kellett biztosítania. Mára nagyjából egyetértés alakult ki abban, hogy a robotika stb. megjelenése kiegészíti, de nem pótolja a szervezeti rugalmasságot.

⁶ Ennek következtében itt a taylorizmus inkább technikai, mint hatalmi eszközként funkcionál. A munkáltatói hatalom fenntartása itt más esxközökkel történik.

⁷ Koike, 1990.

⁸ Makó idézi az országos acélipari szakszervezeti szövetség 1992-es felmérését, amely szerint az ágazatban dolgozók 30 százaléka volt elégedett azzal, ahogyan a vállalat a dolgozókról gondoskodik, és 10 százalék maradna szívesen a jelenlegi vállalatánál, ha lenne mód a választásra. Ugyanakkor nem biztos, hogy ez az eredmény született volna tíz évvel korábban; az utóbbi időben nőtt a feszültség, és a képzettségi-kulturális szint emelkedésével egyre nehezebb szakképzett kékgalléros munkást toborozni.

⁹ Koike szerint a legtöbb esetben a vállalatspecifikus tudás aránya 10-20 százalékra becsülhető, de ez az arány is elég erős motivációt jelent ahhoz, hogy a munkás a vállalatnál maradjon.

¹⁰ Természetesen a vállalat növekedésére és a piaci részesedés fokozására irányuló vállalati erőfeszítések nem csupán az alkalmazottak befolyását tükrözik. Ami lehetővé teszi ezt a stratégiát, az többek között a sajátos részvényesi struktúra, az összefonódó vállalatok kereszttulajdonlása vagy például a “házibank” intézménye. A bank, amely résztulajdonosa a vállalatnak, és “aggódó anyaként” figyeli “vállalatainak” működését, nem a részvényárfolyamok vagy a profitok pillanatnyi alakulására, hanem a stratégiai versenyképességre ügyel, és ha nehézségek adódnak, nagyvonalúbban viselkedik a vállalatokkal, mint egy vele pusztán piaci kapcsolatban levő ügyféllel. Ez a háttér egészen eltérő környezetet jelent a japán vállalat számára, mint az intézményi portfoliobefektetők az Egyesült Államokban.

¹¹ Lazonick, 291-292.

¹² Ugyanakkor a statisztikai módszereket az egyszerűrítés irányába fejlesztették tovább, hogy munkások által is megtanulhatóak legyenek. Az amerikai TQC-eljárások sokkal ezoterikusabbak, és csak specialisták tudják alkalmazni őket.

¹³ Természetesen nem kizárólag a beszállítói hierarchiába betagozódott kisvállalatok léteznek. A függetlenek főként helyi vagy regionális piacra termelnek. Ám vannak olyan beszállító vállalatok is, amelyek több nagyvállalatnak termelnek egyidejűleg, így kevésbé kiszolgáltatottak, mint a “bolygóvállalatok.”

¹⁴ Aoki megjegyzi, hogy az osztályok és feladatok közti rotáció, a tartós foglalkoztatás és a jelentős béren felüli kompenzáció korántsem ritka a vezető nyugati nagyvállalatok esetében sem – a fehérgalléros alkalmazottakat illetően. A japán specialitás a kékgalléros munkások integrálása ebbe a rendszerbe.

Irodalom

Adler, Paul S. (1993): Time-and-Motion Regained. Harvard Business Review, January-February.

Adler, Paul S. – Cole, Robert E. (1993): Design for Learning: A Tale of Two Auto Plants. Sloan Management Review, Spring.

Aoki, Masahiko (1990a): A New Paradigm of Work Organization and Co-ordination? Lessons from Japanese Experience. In: The Golden Age of Capitalism. Eds: Marglin, Stephen A. – Schor, Juliet B. Oxford, Clarendon Press.

Aoki, Masahiko (1990b): Toward an Economic Model of the Japanese Firm. Journal of Economic Literature, vol. 28, March.

Bosch, G. – Lehndorff, S. (1995): Working Time and the Japanese Challenge. International Contributions to Labour Studies, no. 5.

Cusumano, Michael A. (1994): The Limits of “Lean”. Sloan Management Review, Summer.

Glyn, Andrew – Hughes, Alan – Lipietz, Alain – Singh, Ajit (1990): The Rise and Fall of Golden Age. In: The Golden Age of Capitalism. Eds: Marglin, Stephen A. – Schor, Juliet B., Oxford, Clarendon Press.

Koike, Kazuo (1988): Understanding Industrial Relations in Modern Japan. Hampshire and London, Macmillan Press.

Koike, Kazuo (1990): Intellectual Skill and the Role of Employees as Constituent Members of Large Firms in Contemporary Japan. In: The Firm as a Nexus of Treaties. Eds: Aoki, Masahiko – Gustafsson, Bo – Williamson, Oliver E. London-Newbury Park-New Delhi, Sage Publications.

Lazonick, William (1990): Competitive Advantage on the Shop Floor. Cambridge and London, Harvard University Press.

MacDuffie, John Paul (1995a): International Trends in Work Organization in the Auto Industry: National-level vs. Company-level Perspectives, In: The Comparative Political Economy of Industrial Relations. Eds: Wever, Kirsten S. – Turner, Lowell. Madison, Industrial Relations Research Association.

Makó Csaba (1995): A munkaszervezetek és a foglalkoztatási viszonyok differenciálódása: magyar tapasztalatok. Kézirat.

Marosi Miklós (1985): Japán vállalatok vezetése és szervezése. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.

Szalai Zoltán (1994): Gazdasági és politikai vonatkozások összefüggése a munkaszervezet konkrét formáiban. Doktori disszertáció.

Szamuely László (1991): A taylori elvek, a strukturális alkalmazkodás és a japán példa. Közgazdasági Szemle, 7-8. sz.

Whittaker, D. (1997): Small enterprises in Japanese Economy.

Írország legismertebb házaspárja, Biddy és Miley Birne, nem értenek egyet a vallással kapcsolatban. Miley, a férj, aki buzgó római katolikus, azt állítja, hogy imáik és az isteni beavatkozás gyógyította ki lányukat súlyos betegségéből. Biddy, aki csak ritkán jár templomba, és lenézi az egyházat, azt mondja: az orvost illeti a köszönet és a hála. Vidéki kisvárosuk, Glenroe plébánosa, Tim Devereaux atya szerint senki sem hallgat pásztori szavaira, ezért korengedménnyel nyugdíjba megy, és világ körüli útra indul az özvegy Shirley Manninggel, aki protestáns és zsidó ősök leszármazottja. Stephen Brennan nyugdíjast kirabolja egy dublini női tolvajbanda. Egy dublini külvárosban Liam Casey, a magas, jóképű, gátlástalan üzletember elcsábít egy fiatalembert, és látják, amint szájon csókolja. Nem messze onnét Nicola Brennan, akit elhagyott a férje, komolyan fontolgatja, hogy illegális abortusznak veti alá magát. Lorraine Molloy, miközben az iskolai vizsgákra tanul, rászokik az amfetaminokra, Tony Kelly-t pedig leszúrja egy ember az utcán, akinek pénzzel tartozik.

A fenti személyek valamennyien Írország rendkívül népszerű televíziós szappanoperáinak, a “Glenroe”-nak és a “Fair City”-nek a szereplői. Húsz évvel ezelőtt, vagy akár csak tízzel is, ez a viszonylag konzervatív, túlnyomórészt katolikus ország nem tűrt volna ilyen dolgokat a kormányzati ellenőrzés alatt álló országos televízióban. De az utóbbi években a két harmincperces szappanopera – amelyek a főműsoridő legnézettebb programjai – éppen azokról a témákról szól, amelyekkel korábban olyan ritkán foglalkoztak: növekvő bűnözés, kábítószerek, leányanyák, erőszak, homoszexualitás és a katolikus egyház csökkenő befolyása. Még az is szóba került, amit Mary Robinson elnök asszony és más magas rangú hivatalnokok “ír rasszizmusnak” hívnak: az általános ellenszenv ír családok tízezreivel szemben, akiket korábban drótostótoknak, manapság eufemisztikusan csak utazóknak hívnak. A nomád lakókocsisokat sokan szidták és elzavarták, amikor lakóhelyet, iskolát kerestek – vagy csak egy széket a sörözőben.

Írország a gazdasági fellendülés kellős közepén van, a szappanoperák azonban nemcsak jólétet mutatnak, hanem az ír élet nehéz, sőt zord körülményeit is. Különösen a fiatal családok problémáira koncentrálnak egy olyan országban, amelynek az egyik legrosszabb tartós munkanélküliségi rátája van az Európai Unióban. A középiskolák évente körülbelül negyvenezer munkanélkülit “termelnek ki”, míg a gazdaság csak tízezer munkahelyet teremt évente.

“A sorozatok az ír társadalom utóbbi tíz évben bekövetkezett liberalizációját tükrözik” – mondja Hugh Linehan, aki a The Irish Times televíziós és mozirovatának felelőse. “Ráadásul a szappanopera az egyetlen hazai drámai televíziós műfaj, így nagyon sok dologgal kell foglalkoznia – de nem szabad túlságosan sokkal. A szappanopera ugyanis összeomlik a túl nagy súly alatt.” Cliona Woodbyrne és férje, John, aki autóműszerész, rendszeresen nézik vasárnap esténként a “Glenroe”-t három tizenéves gyermekükkel. “Azt hiszem, nagy utat tettek meg” – mondja Mrs. Woodbyrne. “Komolyabb dolgokkal foglalkoznak, és kevesebb aprósággal, olyan dolgokkal, amelyek fontosak az életünkben.” Ahogy elmondta, az az epizód például, amely arról szólt, mennyi pénzt költsünk egy lány elsőáldozási ruhájára (ami errefelé nagyon fontos téma), náluk családi vitát kavart a vallásról, és hozzátette, hogy ő osztja Biddy vallási szkepticizmusát.

Niall Mathews, az ír televízió szórakoztató műsorainak vezetője azt mondta: “Mi nem tűztük a zászlónkra, hogy az erőszakkal foglalkozunk. Az egyik szereplőt mondjuk megerőszakolják, de a történet arról szól, hogy ez hogyan hat rá, a családjára és a közösségre. Nem témavezérelt műsorokat készítünk. Arra használjuk az egyes témákat, hogy a szereplőt világítsuk meg, mintsem magát az ügyet.” Ám a “Fair City” és a “Glenroe” producerei elismerik, hogy a magas nézettség (átlagosan 800 ezer néző, ami körülbelül a népesség negyede) egyre inkább az írországi élet problémái bemutatásának tudható be.

John Lynch, a “Fair City” producere szerint, amikor a sorozat 1989-ben elindult, még a színészek között is konfliktus támadt amiatt, hogy mit is csinálnak. “Most már túl vagyunk ezen” – mondja. Még a társadalom felső rétegei is beismerik, hogy nézik a “Fair City”-t. Sajnos kezd divattá válni a műsor nézése. Ám Mr. Lynch szerint bizonyos témák még mindig kényesek. Például nem akartak az AIDS-szel foglalkozni, holott ez ugyanolyan komoly probléma Írországban is, mint Európa más részein. S nem fog a műsor valószínűleg a politikai korrupciós hírekkel sem foglalkozni: A politikát nem lehet eladni. Lynch elmondása szerint kapott ugyan leveleket “különc lelkészektől” néhány műsor kapcsán, de az egyházi vezetés közvetlen nyomást nem gyakorolt rá – még olyan témákkal kapcsolatban sem, mint az abortusz és a homoszexuális kapcsolatok, amelyeket még öt évvel ezelőtt is büntettek. Szerinte a homoszexuálisok “el voltak ragadtatva” attól, ahogyan a témát kezelték a műsorban – habár a fentebb említett Liam olyan biszexuálisként jelenik meg a filmben, aki úgy próbálja rászedni az üzletasszonyokat, hogy elcsábítja őket, a következő részekben pedig Liam a szervezett bűnözés pénzmosójává válik. “Lesz erőszak és lesznek kellemetlen szereplők” – árulta el Lynch.

Tommy McArdle, a már a 14. sorozatánál tartó “Glenroe” producere azt mondja, aggódott, hogy Biddy és Miley Byrne problémái, akik kezdettől fogva a műsor főszereplői voltak, már túlságosan is ismerőssé váltak. Ezért Mr. McArdle bedobta az “utazók” témáját, amely rendszeresen szerepel a hírekben, mivel a lakosok különböző jogi eszközökkel bírósági úton próbálják megszüntetni a lakókocsi-telepeket. A legutóbbi epizódokban Miley és Biddy megpróbált kilakoltatni egy utazó családot, akik a farmjuk szélére álltak a lakókocsijukkal. Ez a rész bemutatta néhány ír azon véleményét, hogy az utazók ostobák, koszosak és tisztességtelenek. Eltűnik például két házinyúl, és a szomszédok arra gyanakszanak, hogy az utazók megfőzték őket pörköltnek. “Nem rendezték el rendesen a dolgokat” – méltatlankodik Mrs. Woodbyrne, aki szerint ő és családja még most is azon töpreng, mit lett a nyulakkal. Ahogy McArdle mondja, az egyik utazó és egy helyi felső-középosztálybeli hölgy házasságon kívüli kapcsolata még ennél is provokatívabb volt. “Be kell mutatnunk az ír társadalom változásait” – mondja a producer. Manapság Írországban egy házaspár egyik tagja mindig vallásosabb, mint a másik. Hamarosan tehát újabb ütközet várható Biddy és az új helyi plébános között.

(Fordította: Gedeon Béla)