"A túlnépesedés problémájának nem létezik technikai megoldása; gyökeres erkölcsi fordulatra van szükség." Garrett Hardin biológiaprofesszor 1968-ban elhangzott szavait akár tekinthetnénk a The Ecologist mottójának is. A kéthavonta megjelenő brit folyóirat ugyanis nevével ellentétben nem partikuláris témákat feldolgozó ökológiai vagy környezetgazdaságtani cikkeket közöl, hanem igyekszik minden olyan, nemzeteket átfogó, illetve lokális gazdasági folyamatot kritikailag elemezni, amely a kapitalista termelési mód globalizációjából és az ezt támogató nemzetközi, illetve állami szervezetek működéséből fakadó káros következmények mintapéldájának tekinthető. Emellett a The Ecologist természetesen konkrét természettudományi kutatásokról és azok eredményeiről is rendszeresen beszámol, azonban minden egyes esettanulmány, tudósítás és könyvismertető szemléletéről elmondható, hogy elveti a közgazdasági és természettudományi publikációk többségét jellemző kizárólagos matematikai nyelvezetet, és történeti kontextusba ágyazva tálalja a vizsgált problémát. Az újságot ennek alapján mindenképpen jellemzi egy olyan törekvés, hogy a közgazdaságtant kiszabadítsa a képletek és az objektív számviteli-statisztikai adatok fogságából, és rávilágítson a számok mögött rejlő politikai és gazdasági valóságra, nemritkán az ezek által előidézett környezeti és emberi tragédiákon keresztül. Ilyenformán a folyóirat megpróbál hozzájárulni ahhoz, hogy a közgazdaságtan visszanyerje sajnálatosan elhanyagolt társadalomtudományi jellegét.

A bevezetésben említett "erkölcsi fordulaton" a The Ecologist szerkesztői elsősorban azt értik, hogy a politikai és gazdasági folyamatokat illetően erősíteni kell a globális szemléletet. Mindez nemcsak abban mutatkozik meg, hogy az újság rendszeresen közreadja a nemzetközi környezetvédő és egyéb karitatív társadalmi szervezetek kampányfelhívásait valamint az éppen soros konferenciák részletes leírását, hanem abban is, hogy egy rendkívül reprezentatív nemzetközi szerkesztőgárdát sikerült összehoznia, amely garantálja, hogy a világ összes szegletében képes legyen követni a történéseket. A laikus szemlélőnek persze feltűnhet, hogy az összes szerkesztő – az egyetlen norvég kivételével – az egykori brit felségterületek országaiból származik, azonban mindez csak olyan szempontból tekinthető fontosnak, hogy a The Ecologist így minden földrészen jelen van. A szerzőgárda természetesen még ennél is kiterjedtebb, s nemcsak földrajzilag, hiszen fellelhető benne szinte az összes társadalom- és természettudomány képviselője. Ez a globális és többé-kevésbé interdiszciplináris szemlélet a folyóirat sajátossága, amellett, hogy a vizsgált problémák természetéből adódóan a közgazdaságtan első marad az egyenlők között. A globális szemlélet és az ehhez kapcsolódó "erkölcsi forradalom" szükségességét jól illusztrálja a fogyasztói érdekcsoportok három generációjáról szóló elemzés, amelyben a The Ecologist rávilágít azon fogyasztói érdekképviseletek rövidlátására, amelyek az egyes élelmiszerek árának csökkenését egyértelmű haszonként értékelik, és figyelmen kívül hagyják, hogy a mezőgazdaság gépesítése és a növényvédő szerek végletekig fokozott használata által elért árcsökkenés következtében tovább romlik az élelmiszerek és a művelt talaj minősége, továbbá hogy a mezőgazdasági termelők számának csökkenése folytán nő a munkanélküliek tömege. A nemzetközi munkamegosztás miatt a probléma globális jellegétől pedig ma már egyszerűen nem lehet eltekinteni. Ha valaki tehát állampolgárnak és nem pusztán fogyasztónak tekinti magát, akkor ezekkel a problémákkal feltétlenül tisztában kell lennie.

Meghatározó jelentőséggel bírnak a folyóirat szemléletének és nyelvezetének formálásában az évente általában egyszer megjelenő tematikus különszámok, amelyekben egy aktuális világméretű problémát járnak körül a téma szakértői. Az ilyen különszámok készítése során a szerkesztők bizonyos politikai döntéshozók megszólításától sem riadnak vissza. Ilyen volt például az 1991 tavaszi FAO-melléklet, amelyben az akkori szerkesztők nyílt levélben fordultak az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezetének főtitkárához, éles hangon elítélve a harmadik világ úgymond élelmiszer-önellátását célzó, valójában azonban a műtrágya- és növényvédőszer-termelők érdekeit képviselő "Zöld Forradalmat" és más FAO-programokat, s követelték, hogy az ENSZ legnagyobb költségvetésű szervezete vizsgálja felül forrásallokációjának mechanizmusait. Mint a nemrégiben megtartott második FAO-kongresszus kudarca is mutatja – amelyen még Magyarország is csupán egy államtitkár-helyettessel képviseltette magát -, az élelmezési helyzet, ha lehet, még rosszabbá vált, hiszen lassan egymilliárd lesz az éhezők száma, és ennek fényében egyre inkább hitelét veszti a FAO nemes célját, az éhezés megszüntetését már az 1974-es kongresszus óta harsogó retorika is.

A The Ecologist egyik legjelentősebb, eszmetörténeti, politikatörténeti és közgazdasági szempontból egyaránt meghatározónak tekinthető különszáma az 1992 nyarán megjelent, Kinek a közös jövője? című gyűjtemény volt, amely a bekerítés hagyományos értelemben vett fogalmát kibővítve alkalmazta azt napjaink gazdasági folyamatainak leírására. Itt tehát a bekerítés, mint az elsődleges tőkefelhalmozásnak az angol tőkés fejlődésben megismert formája, tágabb értelmet nyer, és beletartozik minden olyan politikai és gazdasági folyamat, amely során ledőlnek a tőke mozgása előtti akadályok, és a tőke ellenőrzése alá vonja az élet valamely területét. A különszám írói ezen folyamatok kulcsfontosságú mozzanataként emelik ki a helyi közösségek kultúráinak, termelési módjainak és politikai intézményeinek módszeres lerombolását és lehetetlenné tételét. A történelem számtalan kézenfekvő példával szolgál, az indiai gyapottermesztő parasztok XIX. századi elszegényedésétől kezdve a Shell által feltárt olajmezők miatt évezredes lakóhelyükről erőszakkal kitoloncolt nigériai bennszülöttek tragédiáján keresztül a Hudson-öbölbeli kis kanadai halászközösségek szétveréséig és egymás ellen fordításáig. A The Ecologist érdeme azonban az, hogy a bekerítés fogalmát a mai folyamatokra is tudja alkalmazni, és ezáltal számos olyan mítoszt és hiedelmet oszlat el, amely a tőkés osztályok és az ezekkel szoros szövetségben uralkodó politikai elitek uralmának ideológiai megerősítése céljából keletkezett. Ki gondolná, hogy Egyiptom 1974-ig gabonaexportőr volt, mígnem a politikai célokból gabonavásárlásra folyósított amerikai kormánysegélyek (USAID) nyomására elkezdett hatalmas búzamennyiségeket importálni, s a hazai búzát állati takarmánnyá alakítani? Ki hinné, hogy a Clinton-kormány szociális lefaragásokról szóló előterjesztésének tizenéves anyákat ostorozó szövegével ellentétben az USA-ban állami juttatásban részesülő anyáknak csak 4%-a 18 éven aluli? Ki hinné, hogy az IMF és a Világbank képviselői által annyira ajnározott dél-koreai exportvezérelt növekedés protekcionista struktúrapolitikával és a nők kíméletlen kizsákmányolásával vált lehetővé? S vajon ki tudja azt, hogy a közhiedelem szerint piaci erők által vezérelt versenyfeltételek között működő nemzetközi gabonakereskedelem 85%-át hat multinacionális vállalat tartja kézben?

Eszmetörténeti szempontból azonban nem utolsósorban azért tekinthető mérföldkőnek ez a különszám, mert rávilágít a tőke állandó növekedésigénye által gerjesztett, az egyre riasztóbb méreteket öltő bekerítési folyamat mögött felsorakoztatott és a helyi közösségek szétverésének szükségességét alátámasztani igyekvő közgazdasági logika megalapozatlanságára. Itt térhetünk rá valójában Garrett Hardin munkásságának fontosságára, aki a 60-as években vált világhírűvé A közlegelők tragédiája című művével. A UCLA professzora ebben a játékelmélet – a "fogoly-dilemma" után – második legjelentősebb csapdahelyzetének, a "potyautas-problémának" egy modelljét fogalmazta meg. A probléma röviden úgy foglalható össze, hogy egy senki tulajdonában nem lévő és senki által nem ellenőrzött közlegelőn, ahol minden kecskepásztor csak a saját hasznára van tekintettel, addig fognak megjelenni új belépők, amíg az egy pásztorra vetített profit egyszer csak nulla nem lesz, minthogy az egy kecskére jutó csökkenő fűmennyiség miatt az összes állat lesoványodik. A probléma lényege tehát, hogy a tulajdonnak vagy inkább az ellenőrzésnek a hiánya hatékonyság-veszteséget eredményez. A nyugati közgazdászok egy jelentős része azonban a közlegelő szót (commons) hibásan a hagyományos munkamegosztásban élő helyi közösségek kezelésében álló természeti javakra alkalmazta, azzal érvelve, hogy ezen közösségek ellenőrzését az erdők, a földek, a tavak, a tengerpartok felett azért kell a racionálisabb tőkés tulajdonnal és termelésmóddal felváltani, mert a "közösségi" művelés, amint azt Hardin fehéren-feketén bemutatta, nem lehet hatékony. Hardint azonban, mint később saját maga mutatott rá, a közgazdászok végzetesen, és nem kizárt, hogy szándékosan félreértették, hiszen világos, hogy az ő szabad prédának tekinthető közlegelőjét nem lehet összekeverni azokkal a valóságban létező, szigorú lokális társadalmi felügyelet alatt álló közjószágokkal, amelyek esetében az ott élő közösségek szabályozzák a belépést, a fakitermelés avagy a halfogás megengedhető mértékét, a felhasználható szerszámok jellegét, sőt még az igazságszolgáltatást is. Ezek a "közlegelők" tehát nem azok a közlegelők, amelyekről Hardin beszél, mégis ennek az ideológiának a jegyében verték szét például a 70-es években a fentebb említett kanadai halászközösségeket, és a modern közgazdasági tankönyvek is a "köztulajdon" ilyen hátrányairól írnak.

Ugyanilyen hibás az a vélekedés is, hogy a helyi közösségek felelősek a közjavak szennyezéséért és minőségének romlásáért. Számos gyarmatosított brazíliai és indiai törzs példája bizonyítja az ellenkezőjét, s megszámlálhatatlan azon esetek sora, ahol az állami beruházások – mondjuk duzzasztógátak, atomerőművek építése, intenzív talajművelés elősegítése – súlyos környezeti katasztrófákat eredményeztek. Ebből pedig inkább következik az, amint azt Martin Khor, a malajziai Fogyasztóvédelmi Szövetség vezetője és egyben a The Ecologist szerkesztője is megfogalmazza, hogy a "helyi ellenőrzés, ugyan nem feltétlenül biztosít megfelelő környezetvédelmet, mégis szükséges, hiszen állami felügyelet alatt a természeti környezet integritása szükségképpen sérül".

A The Ecologist által vizsgált közgazdasági téveszmék sorában mindenképpen említést érdemel még a költség-haszon-elemzés, amely mára a gazdasági jellegű döntések elsődleges szempontjává nőtte ki magát. A folyóirat szerkesztői rámutatnak arra, hogy a számszerűsített költségek és hasznok számviteli jellegű mérlegelése egyre inkább a közgazdaságtan szent tehenévé válik, annak ellenére, hogy számos leegyszerűsített feltevéssel él, következetlen és súlyos hiányosságokkal küszködik. Példaértékű ebből a szempontból, hogyan hasonlította össze az ENSZ Éghajlatváltozással Foglalkozó Kormányközi Bizottsága (UN Intergovernmental Panel on Climate Change) a globális felmelegedés hatásait vizsgáló tanulmányában a fejlett és a harmadik világban élő emberek életének értékét. Az élet értékét az alapján határozták meg, hogy mekkora egy országban az egy fő elhalálozásával járó GDP-kiesés – ezekután nem meglepő a tanulmány eredménye, miszerint egy OECD-országban élő állampolgár élete tízszer többet ér pénzben kifejezve, mint egy ázsiai vagy afrikai állampolgáré. Felmerül a kérdés, hogy ha egy védett állatfaj egyedei földrajzi elhelyezkedésüktől függetlenül ugyanannyit érnek, akkor egy afrikai és egy európai ember értéke – ha lehet ilyenről beszélni – mitől különbözik. Az emberi életek számának mértékegységként való használata persze logikusan azt vonná maga után, hogy a fejlett országoknak csökkenteniük kellene gazdasági tevékenységüket, hiszen az emberi életek számát tekintve a fejletlen országok viselnék a globális felmelegedés "költségeinek" 93%-át, míg dollárban kifejezve ez az arány – az alacsonyabb GDP-értékek miatt – az előbbinek alig több mint egyharmada, 33,6%.

Amellett azonban, hogy a költség-haszon-elemzést, sajnos, egyre több helyen használják az emberi élet értékének meghatározására, a legtöbb közgazdász magának az elemzésnek a módszertanát sem ismeri kellőképpen, és így következetlenül alkalmazza. Gyakran bukkan elő például az az egyszerű műhiba, hogy egy megvalósítandó projekt költségeinek felmérésekor azt veszik figyelembe, hogy az egyénnek mennyit érne biztosan elkerülni a számára szerencsétlen esemény bekövetkeztét, és nem azt, hogy az egyén mennyit követelne kárpótlásként, ha a szerencsétlen esemény bekövetkezne. Ezt elsősorban praktikus okokból teszik, hiszen a szerencsétlenség elkerülésére szánt pénzösszeg a tapasztalat szerint mindig kisebb, mint amit kárpótlásként elvárnának. Ezzel a logikai csavarral azonban megrendül az egész elméletet megalapozó paretoi értelemben vett hatékony elmozdulás fogalma, amely szerint minden olyan változás növeli a társadalmi jólétet, amelynek során a kárt szenvedő alanyok kompenzációját követően is megmarad, esetleg nő a társadalmi hasznosság értéke. Az elkerülésre szánt összeg vizsgálata igazolható lehet ugyan – például orvosi vagy biztosítási projektek elemzésekor -, ha a szerencsétlen eset a halál, és a delikvenst akkor kellene megkérdezni a kárpótlás mértékéről, amikor már nem él. Ilyen típusú elemzések azonban egyszerűen nem működnek, hiszen egy súlyos szerencsétlenség vagy egy haláleset által okozott "kár" a legtöbb ember számára pénzben kifejezhetetlen. A közgazdászoknál persze más a helyzet…

Jól érezte meg Ralph Nader, a General Motors-perben híressé vált fogyasztóvédelmi aktivista, hogy ez lehet a nagyvállalatoknak is a gyenge pontja. ő ugyanis azért perelte be annak idején az autógyártó vállalatot, mert az azzal az érveléssel dobott piacra egy életveszélyes konstrukciót, hogy a várható balesetekből adódó biztosítási díjak kifizetése alacsonyabb költséget jelent majd számára, mint a konstrukció biztonságossá tételének üzemi költségei. Nader bátor magatartása a per során kétségkívül hozzájárult egy tudatosabb fogyasztói réteg kialakulásához. A feladat tehát adott. Kérdés azonban, hogy kinek lenne ma bátorsága beperelni az Egyesült Nemzetek Szervezetét?

Végül álljon itt ízelítőül egy pár a legérdekesebb főcímekből: A Szovjetunió környezeti pusztítása; A fakitermelés politikai gazdaságtana; A FAO a világ éhezésének fellendítéséért; Emberi testrészek kereskedelme; A terhesség, mint betegség?; Rugalmas testek – rugalmas munkaidő; Globalizáció. A The Ecologist szerkesztői egyébként a folyóiratban helyet szorítanak az olvasói véleményeknek is, sőt, ha kell, vitába is szállnak velük.

A fenti témákhoz a következő e-mail címen lehet hozzászólni: Ecologist@gn.apc.org.

"A globalizáció és a multikulturalizmus sodrásában a nemzeti szuverenitás és az azt legitimáló nemzeti kultúra abszolút értéke megkérdőjeleződik" – írta nemrég legnépszerűbb napilapunkban egy ismert szociológus. De vajon lehet-e értelmesen is beszélni a globalizációról, amelyről legtöbbször mint valamiféle természeti folyamatról esik szó, amely ránk kényszeríti a bérek kegyetlen visszafogását, a nyugdíjreformot és általában a jóléti kiadások lefaragását. A szkeptikusok szerint inkább egyfajta ideológiáról van szó, amelynek feladata az utóbbi két évtizedben bekövetkezett globális hatalomváltás elfogadtatása. A vita nyomon követése céljából e számunkban a világrendszer egyenlőtlenségeivel kapcsolatos eddigi vizsgálatainkat (függőség, dominancia stb.) kiegészítjük a hegemónia kategóriájával, és bemutatunk néhányat a hegemónia modern formáival szembeni, népi és nemzeti indíttatású, elméleti és gyakorlati kezdeményezésekből.

Tartalomjegyzék

1. Samir Amin : Globalizáció vagy globális polarizáció?
2. Peter Taylor : Mitől modern a világrendszer? Hétköznapi modernitás és globális hegemónia
3. Susan Zimmermann : A család bálványától a piac bálványáig – A nemek közötti viszonyok változása a fejlett ipari társadalmakban
4. Riselia Duarte Bezerra : Szamba és hegemónia – Testek és ellentmondások a brazil társadalomban
5. Görög Tibor : Nemzeti eszme kerestetik – Jegyzetek egy elnöki ukaz margójára
6. Krausz Tamás : A világrendszer és az önigazgatás a peresztrojka periódusában
7. Pach Zsigmond Pál : A Tanácsköztársaság – mai szemmel
8. K. Gorsenyin : „Ha nem teljesíti a parancsot, magát lövik le!” – Ahogyan a kisember részt vesz a nagy történelemben
9. BAL : A szekszárdi húsipari munkások tiltakozásának tanulságai
10. Tőkei Ferenc : A rendszerváltozás kérdéséhez – üzenetek a XIX. századból
11. Tőkei Ferenc : A tőke centralizációról – üzenetek a XIX. századból
12. Birgit Mahnkopf, Elmar Altvater : A globalizáció határai
13. Derek Kerr : Bonefeld-Holloway: A globális tőke, a nemzetállam és a pénz politikuma könyvéről
14. Hugo Radice : A globalizáció kérdése
15. Szikszai Szabolcs : The Ecologist
16. Andor László : Visszaágyazódás ellenmozgással – a 6. Polányi Konferencia
17. Eszmélet : Eszmélet Nap – 1996. december 7.

Hatodszor került megrendezésre a Polányi Károly Nemzetközi Konferencia 1996 novemberében, ezúttal Montrealban, Reciprocity, Redistribution and Exchange: Re-embedding the Economy in Culture and Nature (Reciprocitás, redisztribúció és csere. A gazdaság visszaágyazódása a kultúrába és a természetbe) címmel. A mintegy száz résztvevő három napon át folytatott eszmecserét a gazdaság, a kultúra, az ökológia, az etika és a politika kapcsolatáról. A konferencia helyszíne a négy montreáli egyetem egyike, a Concordia volt. (Ennek égisze alatt működik a rendező intézmény, a Karl Polanyi Institute of Political Economy.)

A Polányi-konferenciákra alapvetően négyféle tudóskör jár több-kevesebb rendszerességgel. Az első és számban legkisebb az, amely közvetlenül kötődik a Polányi-családhoz, Polányi Károly vagy Kari Polanyi-Levitt tanítványa volt. A második az, amely a piacgazdaság egyfajta morális kritikájától indíttatva keres elméleti fogódzókat, és találta azt meg Polányi The Great Transformation című művében vagy valamely más írásában. A harmadik csoportot a többé-kevésbé következetes marxisták alkotják, akik e fórumon is a más progresszív gondolkodókkal való összefogás lehetőségét keresik. Végül pedig, mintegy negyedik csoportként fel-felbukkannak az olyan "nagymenők" (Claus Offe, Bob Jessop stb.), akik kellően rugalmas nézetekkel tudnak megjelenni különböző rendezvényeken, fürdőzve a baloldali értelmiség áhítatában, és talán egy kicsit reklámozandó legutóbbi vagy éppen megjelenés előtt álló könyvüket is.

A hatodik konferencián résztvevők összetétele nem hozott meglepetést, újdonságot inkább a vita középpontjába állított témák jelentettek. A korábbi Polányi-konferenciákhoz képest új témaként jelent meg az ökológia és a gazdaság kapcsolatának elemzése Polányi munkáira és szellemiségére támaszkodva (kiindulva a földnek "fiktív áruként" való értelmezéséből). Az előadók kapcsolatot kerestek a korlátozatlan piacgazdaság által okozott szociális és környezeti károk között, és bírálták azokat az elgondolásokat, amelyek szerint a természeti javak piaci értékkel való felruházása gátat vethetne azok pazarló felhasználásának. Amint arra például John Ferguson (York University) rámutatott: a közgazdaságtan főáramának kísérletei olajat öntenek a tűzre azzal, hogy monetizálni próbálják a környezeti problémákat, hiszen – a piacgazdaság korlátlan kiterjedésével – éppen ez tekinthető az eredeti probléma okozójának.

Különösen érdekesek voltak a pénzelmélettel és -történettel kapcsolatos előadások. Itt több előadó – például Jean-Yves Moisseron (DIAI/ORSTOM, Franciaország) – is foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy mennyiben egyeztethető össze Polányi és Marx pénzelmélete, illetve mennyiben más a Polányi-művekből kihámozható pénzfogalom (elszámolási és fizetési eszköz) annál a közkeletű meghatározásnál, amely a pénzt döntően forgalmi eszköznek tekinti (illetve Marxnál értékmérőnek és forgalmi eszköznek, amely ily módon alkalmas a kincsképző, fizetési és világpénz-funkciók ellátására). Japán monetáris fejlődésének "polányiánus" áttekintését (Takesi Murota, Dosisa Egyetem, Japán) megkülönböztetett figyelem kísérte, hiszen olyan ország előtörténetéről volt szó, amely ma igen fontos szerepet játszik a világgazdaságban, bár ennek előzményeiről – mint például a trimetallizmus működési módjáról vagy az aranystandardhoz való csatlakozás kétszeri kísérletéről – a Japán-szakértők szűk körén kívül kevesen tudnak.

A pénz eltérő fogalmi meghatározása Marx és Polányi elméleti rendszerében megérthető abból a különbségből, ahogyan a két, egymást egyébként sok tekintetben átfedő nézetrendszerben a "beágyazottság" kategóriája értelmezhető. Marxnál a gazdaság társadalmi beágyazottsága egyszerűen annyit jelenthet, hogy a gazdasági intézményeket nem személytelen mechanizmusoknak tekintjük, hanem olyan viszonyrendszer elemeinek, amely a társadalmi munkamegosztás által kialakított csoportok erőterében érvényesül. Marxnál tehát a különböző gazdasági formák egyben különböző társadalmi formák is. Polányinál más a helyzet; nála létezik vagy legalábbis feltételezhető egyfajta "normálállapota" a társadalomnak, amelyben a gazdaság működése "a társadalom" normáiba illeszkedik, azoknak megfelelően működik. Ehhez képest abnormális állapotnak tekinthető, ha a gazdaság "kiágyazódik" a társadalomból, a társadalom szociális, kulturális és etikai normáival szembehelyezkedve önálló életet kezd élni, mégpedig az ember valóságos lényegétől idegen piaci törvények alapján. (E fejtegetésben a "csereérték uralma a használati érték fölött" marxi kategóriája ismerhető fel.)

Ezért állíthatjuk szembe a két rendszert az alapfogalmak tekintetében is: Marxnál az osztályok viszonya a fő kérdés, Polányinál a koordinációs mechanizmusoké. Marxnál végső soron a filozófiai gazdaságtan tekinthető az alapvető tudománynak, Polányinál a gazdaságantropológia. Az újkori európai történelmi fejlődés vizsgálatánál Marx alapján az eredeti felhalmozás megindulását (16-17. század) tekinthetjük döntő fordulópontnak, míg Polányinál az alapvető fordulatot az ipari forradalom (18-19. század) jelenti. Marxnál a progresszió újabb társadalmi formaváltást feltételez egy új gazdasági forradalom bázisán, míg Polányinál kétséges, hogy beszélhetünk-e egyáltalán progresszióról; nála a feladat a gazdaság visszaintegrálása ("visszaágyazódása") a társadalomba, mégpedig decentralizáció útján, a reciprocitásra épülő kapcsolatok megerősítésével.

A pénzviszonyokkal kapcsolatos fejtegetések a nemzetközi pénzügyek jelenkori tendenciáinak elemzésén keresztül kapcsolódtak a konferencia egy további nagy témaköréhez, a globalizáció problémájához, amelyről mások mellett Kari Polanyi-Levitt, Polányi Károly leánya tartott előadást (a programfüzetben meghirdetett cím "Globalizáció: ideológia vagy valóság?" volt, amely az előadás napján már így fogalmazódott meg: "A piacok globalizációja vagy a globalizáció piaca?"). Az uralkodó ideológia a globalizációt elkerülhetetlen, természetes folyamatnak tünteti fel, ami a McGill Egyetem professzora szerint durva túlzás, és inkább a társadalmi erőviszonyok eltolódásának, mint valamiféle technikai korszakváltásnak tulajdonítható. Az értelmező szótárakban a kilencvenes években jelent meg a globalizáció kifejezés, leginkább a kereskedelmi és átváltási korlátok lebontásához kapcsolva. Ezt a korszakot a globális tőke szupranacionális szuverenitásához vezető időszaknak tekinthetjük; nem kellően tiszázott azonban, hogy mi is e folyamat legfőbb hajtóereje (az információs technológia, a pénzügyi innováció, a transznacionális vállalatok, az USA, a szocializmus meghátrálása, a multilaterális pénzügyi szervezetek bürokratái vagy egy új transznacionális szakértői elit). Ami azonban biztos: ez a folyamat sem stabilitást, sem fenntartható gazdasági növekedést nem eredményezett. A gyors növekedést felmutató kelet-ázsiai országok éppen hogy a globalizáció nyitottságot hirdető ideológiájával ellentétes módszerekkel lettek sikeresek; a világpiaci árak korlátlan érvényesülése mellett egy gazdaság sem volt képes leküzdeni az alulfejlettség állapotát. Sok ideológus elfelejti, hogy az önszabályozó piac 19. századi rendszere – amelyhez Polányi nem tartotta lehetségesnek a visszatérést – az imperializmus klasszikus korszakával esett egybe. A jelenkori globalizáció is az alá-fölé-rendeltség struktúráit erősíti, ezúttal a pénzügyi mechanizmusokon keresztül. A nemzetek szuverenitását felváltotta a tőkepiacok szuverenitása; a hírműsorok már-már úgy jelentik be a részvény- és valutaárfolyamok alakulását, mint valamiféle közvélemény-kutatási eredményt. A pénzfolyamatok privatizációja, amely a Bretton Woodsi pénzrendszer 1971-es összeomlása óta bekövetkezett, az eredeti tőkefelhalmozás új fordulójának tekinthető, amely sem a munkahelyteremtéshez, sem a gazdasági fejlődéshez általában nem járul hozzá abban a mértékben, ahogy azt ideológusai állítják (a harmadik világban a munkahelyeknek mindössze két százalékát adják a transznacionális vállalatok). Polanyi-Levitt konklúziója: a globalizáció jelszavával lebonyolított hatalomátrendezéssel szembeni ellenmozgalom az ideológia és a valóságos folyamat megkülönböztetésével kezdődhet.

A volt szocialista országokat egy lengyel, egy bolgár és egy magyar résztvevő képviselte. A lengyel Tadeusz Kowalik adatokkal teletűzdelt előadásban mutatta be a reálbérek és az életszínvonal romlásának folyamatát, rámutatva, hogy a megindult gazdasági fellendülés (GDP-növekedés) ellenére térségünket jelentős instabilitás, valamint nem kevés aggasztó gazdasági és szociális trend jellemzi. A bolgár Krisztina Sztojanova a 90-es évek kelet-európai filmkultúrájáról beszélt. Ezt az időszakot az üzleti szempontok előtérbe kerülése miatt egyrészt mennyiségi fogyatkozás (a hazai gyártású filmek számának csökkenése, a vetítőhelyek jelentős részének megszüntetése stb.), másrészt pedig újszerű zsánerek középpontba állítása (gengsztervállalkozó, lecsúszó figurák stb.) jellemzi. A magyarországi rendszerváltással foglalkozó előadás párhuzamot vont a laissez faire rendszer – Polányi által tanulmányozott – angliai kialakítása és a kelet-közép-európai gazdasági rendszerváltás között, sorra véve az intézményi átalakítás lépéseit, valamint az átalakulás szociális következményeit. A Kelet-Európával foglalkozó szekcióban elnöklő David Mandel (UQAM, Montreal) a legutóbbi évek oroszországi folyamatait elemezve azt a meglepő következtetést vonta le, hogy talán még a Brezsnyev-időkben is erősebb civil társadalomról lehetett beszélni, mint manapság, amikor a gazdasági és szociális szétzilálódás határai még csak ki sem rajzolódtak.

A konferencia – immár hatodszor – megmutatta, hogy Polányi életműve végül is olyan egységes anyagot jelent, amelyből kiindulva az élet különböző szférái, a világ különböző régiói és történelmi korszakai konzisztens módon tanulmányozhatók. A közös elemzési alapot egyrészt a "beágyazottság" (embeddedness) kategóriája jelenti, másrészt pedig a történelmi fejlődés "kettős mozgása" (double-movement), amely a legutóbbi két évtized neoliberális tendenciájával szemben is egyfajta "ellenmozgás" (counter-movement) megjelenését vetíti előre.

Az emberiség történetét az ókortól napjainkig a társadalmi egyenlőtlenség jellemzi. Azonban az a fajta polarizáció, amelyet a teljes földgolyó kapitalizációja önmaga elidegeníthetetlen melléktermékeként idéz elő, csupán a legújabb kor jelensége.

A modern kapitalista társadalmak polarizációja a tőkés termelési mód kialakulásával párhuzamosan, lépésről-lépésre fejlődött ki.

Az ipari forradalmat megelőző merkantilista forma (1500-1800) a domináns Atlanti-óceán partvidéki központok kereskedelmi tőkéjének egyeduralma és a perifériális övezetek (Észak-, Közép- és Dél-Amerika) kiépülése nyomán terjedt el, mely a kereskedelmi tőke felhalmozásának logikájával fennálló tökéletes összhangjukból fakadt.

Az úgynevezett klasszikus modell az ipari forradalomból nőtt ki, és azóta is meghatározója a tőkés gazdasági rendszer alapvető formáinak. Ezzel szemben a fejletlen perifériák – e tekintetben Japán kivételével egész Ázsia, valamint Afrika "zárkózott fel" fokozatosan Latin-Amerikához – az iparosodáson kívül rekedt területek maradtak. Ennek következtében számukra csak a mezőgazdasági, illetve a természeti erőforrások kitermelésének útja állt nyitva a munkaerőtermelés nemzetközivé válásának folyamatában való részvételhez. A polarizációnak ezt a nagyon lényeges vonását egy másik, hasonlóan figyelemre méltó jelenség kísérte: autocentrikus nemzetállami rendszerekként mag-iparrendszerek kristályosodtak ki, ami együtt járt a burzsoá nemzetállamok kiépítésével. Ez a két tényező együttesen magyarázza annak a nemzeti liberalizmusnak vezérgondolatait, amely a polarizáció jelentette nehézségre ideológiai válaszként megszületett: az iparosítást a felszabadítás folyamatának és a "felzárkózás" eszközének szinonímájaként értelmezték, miközben a magot alkotó rendszerek a nemzetállam megalapításának célját sugallták. A modernizációs világszemléletet e két célkitűzés határozta meg. Az ipari forradalmat követően (1800 után) kialakult világrendszert egészen a második világháború utánig a polarizációnak ez a klasszikus formája jellemezte.

A háború utáni időszak a fent ismertetett két vonás jó értelemben vett erózióját hozta. A korábban háttérbe szorult perifériák fejlődésnek indultak. Kétségtelen, hogy ez nem egyenletesen zajlott, de Ázsiában és Latin-Amerikában domináns tényező volt. E folyamat felgyorsítása terén a nemzeti liberalizmus mozgalma nagy eredményeket ért el a politikai függetlenségüket ez idő tájt visszanyerő periférikus államokban. Ez az időszak egybeesett az autocentrikus nemzetállami termelőrendszerek haladást jelentő széthullásával és az egységes nemzetközi termelési rendszer alkotórészeként való újjáalakulásával. Ez a kettős erózió újabb bizonyítékát adta a globalizáció elmélyülésének.

Ezen változások együttes megjelenése a háború utáni világrendszer egyensúlyának felbomlását hozta. Mindazonáltal ez önmagában nem tartott egy, az előzőtől eltérően polarizált új világrend felé, hanem – ehelyett – "globális felfordulást" okozott. A napjainkban bennünket körülvevő zűrzavar a rendszer háromrétű gyengeségéből fakad: egyfelől nem hozott létre a nemzetállamot meghaladó új politikai, illetve társadalmi szervezeti formákat, amit azonban a globalizálódott termelési rendszer megkövetelt; másfelől nem fejlesztett ki olyan gazdasági és politikai viszonyokat, amelyek alkalmasak lehettek volna a frissen versenyképessé váló periférikus övezetek, Ázsia és Latin-Amerika lendületesen meginduló iparosodásának összehangolására a globális növekedés ütemével; harmadrészt pedig – egy kizárólagos esettől eltekintve – nem vezetett az emberi kapcsolatok javulásához. Ezt az egyetlen példát a piaci alapú fejlődésből kimaradó afrikai periféria jelenti. Ez a zűrzavar a világ minden tájékán jól látható, és teljes körű politikai, társadalmi valamint ideológiai válság jellemzi. Belőle fakadnak az egységes Európa nehézségei, illetve az integrált piac és az ugyancsak egységes politikai rendszerek kiépítésének sikertelensége. Ez az oka a kelet-európai, a félig iparosodott harmadik világ és az újonnan marginalizálódó negyedik világ perifériáin lezajló földcsuszamlásnak. Ez a felfordulás távolról sem a globalizáció határozott előrehaladását, sokkal inkább annak rendkívüli törékenységét hirdeti.

E zűrzavarnak a túlsúlya azonban nem akadályozhatja meg, hogy az új világrendet alternatív forgatókönyvekkel gondoljuk el, még ha ez a jövőbeli új világrend nagyon sokféle lehet is. Magam sem teszek mást, mint felhívom a figyelmet azokra a kérdésekre, amelyekről az elkerülhetetlen globalizáció felett feltétlen diadalt hirdetők hallgatnak, miközben e folyamat kétségessége egyre világosabbá válik.

Az olvasó bizonyára felfedezte, hogy eddigi elemzésünk a kapitalista világrendszerről nem a hegemóniák kérdésére összpontosít. Az a meglátásom, hogy az egyeduralom egyáltalán nem szabályszerű jelenség, sőt inkább kivételes, olyan gyakorlat, amely a partnerek között konfliktushoz vezet, és így véget vet a hegemóniának. Az Egyesült Államok hegemóniája, amely látszólag ma is fennáll, talán ellenfelei gyengeségének következtében olyan törékeny és kétséges, mint azoknak a rendszereknek a globalizációja, amelyek révén működik. Véleményem szerint a vita kezdetén a legalaposabban azt kell megvizsgálnunk, mi az, amit ebben az új világrendben az előző eróziója idézett elő. Álláspontom szerint két új elemmel kell számolnunk:

– az autocentrikus nemzetállam eróziója és egyfelől az újratermelés és felhalmozás szférái, másfelől a politikai és a társadalmi kontroll között fennálló kapcsolatnak ezt követő megszűnése, amely viszonyt mindezideig pontosan kijelöltek az autocentrikus nemzetállami korlátok;

– az ellentétek eróziója: a fejlett központ-fejletlen perifériális övezetek közötti ellentmondás, továbbá a polarizáció újonnan megjelenő módozatai.

Egy ország helyzetét a "világpiramisban" (az országok hierarchiájában) az határozza meg, hogy mennyire versenyképes a világpiacon. Ennek a ténynek az elismerése egyáltalán nem jelenti annak a polgári közgazdászi véleménynek az elfogadását, miszerint az adott ország ezt a bizonyos helyzetet "racionális" intézkedések eredményeként érte el, továbbá, hogy ezt a racionalitást a piac úgynevezett "objektív törvényeinek" mércéje határozza meg. Éppen ellenkezőleg: úgy vélem, ez a versenyképesség számos gazdasági, politikai és társadalmi tényező komplex eredője. Ebben az egyenlőtlen küzdelemben a központi helyzetű államok az általam ötrétű monopóliumnak nevezett eszközükhöz folyamodnak. Ez a monopóliumkomplexum próbára teszi a társadalomelmélet átfogó jellegét. Az alábbiakra gondolok:

1. Műszaki-technológiai monopólium: Ennek kialakítása akkora költségeket igényel, amelyeket csak egy nagyméretű és gazdag állam lehet képes fedezni. Állami támogatás nélkül azonban – amit a liberalizmus hívei, mint tudjuk, nem szívesen emlegetnek – elsősorban a katonai kiadások vonatkozásában ezek a monopóliumok nem számíthatnak hosszú életre.

2. A nemzetközi pénzügyi piacok financiális kontrollja: Ezek a monopóliumok, a létrehozásukat és működésüket meghatározó jogszabályok liberalizációjának köszönhetően, példa nélküli eredményességgel büszkélkedhetnek. Még nem is oly régen egy ország betéti állományának nagyobb része csupán a többnyire állami pénzintézetek küzdelmének volt a tárgya. Manapság ezeket a megtakarításokat olyan intézmények kezelik központilag, melyek tevékenysége már nemzetközivé vált. Ezzel a pénztőkére, a tőke legnemzetközibbé vált elemére célzunk. Ennek a pénzügyi globalizációnak a logikáját kétségbe vonhatjuk egy egyszerű politikai döntéssel, amely – jóllehet korlátozott mértékben – képes megbontani a pénzáramlás birodalmát. Ezenfelül a pénztőke szabad mozgását előíró jogszabályok nem működnek. Ezt a rendszert a különböző pénznemek szabadpiaci áramlásának elvére alapozták (tudniillik, hogy a pénz a sok fogyasztási cikk egyike), továbbá arra az elképzelésre, hogy a de facto egyetemleges pénznem szerepét a dollár fogja betölteni. A pénz mint árucikk-elmélet tudománytalan; a dollár helyzetéről pedig ne is beszéljünk. Nemzeti valuta nem tudhatja teljesíteni a nemzetközi valuta feladatait, hacsak a "nemzetközi valutát" adó országban nem jelentkezik kiviteli felesleg, ami a többi ország szerkezeti átalakulását fedezi. Ez volt a helyzet Nagy-Britanniában a XIX. század végén. De nem ez a helyzet ma az Egyesült Államokban, amely költségvetési hiányát kierőszakolt kölcsönökből finanszírozza. Továbbá az Egyesült Államokkal versenyt folytató államokban sem ez a helyzet: Japán feleslege (és Nyugat-Németországé, amely az országegyesítés során teljesen felszívódott) nem elegendő a többi ország szerkezeti átalakulásához szükséges pénzigény kielégítésére. Ilyen feltételek között a pénzügyi globalizáció egyáltalán nem nevezhető "természetes" folyamatnak, sőt, nagyon is törékeny. Rövid távon csak az állandó instabilitást ígéri, és nem azt a stabilitást, amelyre az átalakulási folyamatok sikeres végbemeneteléhez szükség volna.

3. A Föld természeti erőforrásaihoz való hozzájutás monopóliumai: Mára az egész földkerekséget veszélybe sodorta a természeti erőforrások felelőtlen pazarlása. A kapitalizmus, amely a rövid távú ésszerűségre épít, nem képes fölébe kerekedni azoknak a veszélyeknek, amelyeket ez a felelőtlen viselkedés idéz elő. Ennélfogva a már fejlett országok monopóliumait erősíti. Ezeket pedig csak az érdekli, hogy nehogy mások is hasonlóan meggondolatlanul járjanak el.

4. Sajtó- és tömegtájékoztatási monopóliumok: Ezek nyomán nemcsak a kultúrák uniformizálásának lehetünk tanúi, de a politikai manipuláció újabb eszközeinek bevetését is megtapasztalhatjuk. A modern médiapiac kiszélesedése az egyik fő összetevője a Nyugaton működő demokratikus gyakorlat eróziójának.

5. Végül: a tömegpusztító fegyverek monopóliumai: Ez a monopólium, amelyet a második világháború után bipoláris ellenőrzés jellemzett, újra az Egyesült Államok kizárólagos fennhatósága alá tartozik, miként 1945-ben. A fegyverkezési hajsza, még ha azt a veszélyt hordozza is, hogy kicsúszhat az ellenőrzés alól, még mindig az egyetlen lehetséges módja annak, hogy – demokratikus nemzetközi ellenőrzés hiányában – megküzdjünk ezzel az elfogadhatatlan monopóliummal.

Ez az ötszintű monopóliumrendszer együttesen határozza meg azt a keretet, amelyben a globalizált értéktörvény működik. Az értéktörvény mindezen feltételek sűrített megjelenítése, nem pedig egy objektív, "tisztán" gazdasági gondolatmenet. Mindezek a folyamatok és ezek működésben tartása megsemmisíti a perifériák iparosodási eredményeit, termelőmunkájukat értelmetlenné teszi, egyúttal túlértékeli azt a feltételezett többletértéket, amely azoknak az új monopóliumoknak a tevékenységeihez járul hozzá, amelyekből a központok húznak hasznot. Az eredmény a jövedelemelosztás új nemzetközi hierarchiája, amely minden eddiginél szélsőségesebb: a perifériák gazdaságait alárendelt helyzetbe kényszerítve olyan alacsony sorban tartja őket, hogy csak alvállalkozók lehessenek. Ez szolgáltatja a polarizáció új alapját, előrevetítve jövőbeli formáit.

Szemben a napjainkban uralkodó világnézeti felfogással, magam kitartok amellett, hogy a piac(osodás) révén végbemenő globalizáció nem egyéb reakciós képzelgésnél. Ellene úgy léphetünk fel, ha kidolgozzuk a globalizáció szocialista szemléletű alternatív, humánus menetrendjét. Ebbe a menetrendbe beletartozik egy egységes politikai rendszer megalkotása, amelynek nem az a célja, hogy a globális piac szolgálatában álljon, hanem amely úgy határozza meg saját működési kereteit, miként a nemzetállam a történelem során mozgósítási területe helyett a nemzeti belső piac társadalmi szerkezetét jelenítette meg.

Egy egységes politikai rendszernek tehát az alábbi négy területen kellene meghatározó feladatokat ellátnia:

1. Az általános leszerelés olyan szintű megszervezése, amely megszabadítaná az emberiséget a nukleáris és egyéb tömeghalált okozó fegyverek fenyegetésétől.
2. A Föld természeti erőforrásaihoz való hozzájutás egyenlőségre törekvő megszervezése, amely fokozatosan feloldaná a jelenleg e téren is tapasztalható szélsőséges egyenlőtlenséget. Ki kell alakítani az erőforrások globális értékmeghatározásának menetét, amely kötelezővé tenné a hulladékmegsemmisítést, egyben az erőforrások értékét és a belőlük nyert jövedelmet is szétosztaná. Egyszersmind ez jelentené egy átfogó pénzügyi rendszer kialakításának kezdetét is.
3. Tárgyalások folytatása a nyitott, rugalmas gazdasági kapcsolatokról a világ jelentős, ámde egyenlőtlenül fejlett térségei között. Ez az idő előrehaladtával lebontaná a központi államok műszaki-technológiai és pénzügyi monopóliumait. Természetesen maga után vonná a globális piacot jelenleg működtető intézmények (az ún. Világbank, az IMF, a GATT stb.) felszámolását, a világgazdaság irányítására más rendszereket hozna létre.
4. Egyeztetések megkezdése az arányos globális és nemzeti fejlődés célravezető irányítása érdekében a tömegtájékoztatás, a kultúra és a politikai viselkedés területein. Ez olyan politikai intézmények létrehozását foglalja magában, amelyek a globális szintű szociális érdekeket jelenítenék meg, azaz egy olyan "világparlament" lépne működésbe, amely meghaladná az államközi kapcsolatok jelenlegi mechanizmusát.

Napnál világosabb, hogy a szemünk előtt zajló folyamatok nem a fent ismertetett irányba tartanak, a humánus célok nem állnak a feladatok középpontjában. Nem csodálkozom. Akkor volnék igazán meglepve, ha ez másképpen volna. A globalizáció régi rendjének eróziója nem tudja előkészíteni önmaga utódlását, csak zűrzavarhoz vezethet. A domináns erők ezek között a béklyók között fejtik ki tevékenységüket, rövid távú győzelmek érdekében manővereznek, ennél fogva elmélyítik a zűrzavart. Az a próbálkozásuk, hogy döntéseiket az "önszabályozó" piac agyonhangoztatott ideológiájával igazolják, vagy azt állítva, hogy "nincs más út", vagy puszta és egyszerű cinizmusból, nem megoldása, hanem része a problémának. Az emberek spontán reakciói helyzetük romlására nem feltétlenül pozitív irányúak. Kaotikus időkben az olyan tévutat jelentő megoldások, mint amilyen a fundamentalizmus vagy a sovinizmus, politikailag nagyon is jól hasznosíthatók. A baloldalon múlik – és ez volna történelmi küldetésének értelme -, hogy mind az elméletben, mind a gyakorlatban megfogalmazza az adott helyzetre illő, humánus válaszát. Ennek hiányában és mindaddig, míg ez a felelet meg nem születik, arra számíthatunk, hogy a visszafejlődés és a bűnözés lesz az uralkodó.

A nehézségek, amelyek a nagyszabású Európa-egységesítési terv előtt tornyosulnak, jól illusztrálják a "piaci mechanizmusok nyomán végbemenő globalizációról" szóló nézet tarthatatlanságát. A Nagy Európai Terv iránti lelkesedés első nagy hullámában senki sem látta előre ezeket a problémákat. Mindamellett ezeket pontosan meg tudták jósolni azok, akik sohasem hitték, hogy a Közös Piac önmagában képes az európai kontinens egységesítésére. Azt hangoztatjuk, hogy egy ilyen nagyratörő elképzelést lehetetlen olyan baloldal nélkül valóra váltani, amely ezt szociális és kulturális értelemben haladó szelleművé tudná tenni. Ha ez nem teljesül, az elért eredmény törékeny lesz, és a legcsekélyebb baleset is végzetesnek bizonyulhat. Ezért tehát az európai baloldali pártoknak, csoportosulásoknak feltétlenül meg kellett arról győződniük, hogy a piaci integráció minden egyes lépését intézkedések kettős sorozata kíséri – egyfelől biztosítani kellett, hogy a haszon a dolgozókat illesse, ezáltal megerősítve társadalmi erejüket és egységüket; másfelől olyan politikai rendszer létrehozásába kellett belekezdeniük, amely meghaladja a nemzetállamot, egyben az egyetlen olyan egység, amely hatékonyan képes irányítani egy kiszélesedő piacot. Azonban ez nem így történt. Európa nagyszabású tervének végrehajtása a jobboldal vezénylete alatt a merkantilista részletekre korlátozódott; a baloldal előbb-utóbb mindenütt beadta a derekát, lemondva összes meghirdetett feltételéről. Az eredményt magunk előtt láthatjuk: a gazdasági hanyatlás szembeállítja Európa társállamait egymással. Nehézségeikre – főként a munkanélküliségre – a választ csak egymás kárára tudják elképzelni; és még ehhez sem állnak hatékony eszközök rendelkezésükre. Egyre inkább az ördögi kört jelentő gáncsoskodás kísértésébe esnek. Azokat az őszinte erőfeszítéseket is, amelyek a német és a francia politikusok ezirányú lépéseinek megakadályozását célozták, puszta ráolvasásnak minősítette mind a jobb-, mind a baloldal.

A "kis" Európa (az Európai Közösség) önmagában is nehézségekkel küzd, miközben a "nagy" Európa újabb elemmel bővíti a megpróbáltatások eddigi körét. Itt a lehetőség a baloldal előtt, hogy újragondolja a Nagy Európai Projekt egészét, és megkezdje egy politikailag és gazdaságilag konföderális Nagy-Európa kiépítését, mely baloldalról egy újjáalakult és egységes európai munkásosztályhoz kötődik. Az európai "politikacsinálók" elszalasztották ezt az alkalmat, ráadásul a jobboldalt támogatták, amely igyekezett a szovjet birodalom összeomlásából, a vadkapitalizmus beültetésével, minél gyorsabban meggazdagodni. Nyilvánvaló, hogy Kelet-Európa latin-amerikanizálódása csak gyengítheti egy baloldali elkötelezettségű Európa-egységesítés esélyeit, csupán hangsúlyosabbá teheti azt az egyenlőtlenséget, amely az Európai Közösség Európája és egyik tagországa, az egyesített Németország között fennáll, amely ennek a fejlődésnek egyedüli nyertese.

Az európai egységesítési terv válsága az újfajta globalizáció egyik próbakövét jelenti. Ám ezek a visszaható tünetek, ezek az inadekvát és kétségbeesett válaszok, melyeket a megújult globális rendszer kialakításának nehézségei idéznek elő, nem kizárólag európai jelenségek. Megtalálhatók az egykori Harmadik Világ teljes területén, különösen a régi világrend összeomlása folytán peremre szorult térségekben (a Szaharán túl eső afrikai és az arab-iszlám területeken) és a Keleten újonnan kialakuló Harmadik Világban (a volt Szovjetunió és a volt Jugoszlávia határain belül), ahol önromboló folyamatoknak lehetünk tanúi, s nem a helyzet kívánta lépéseknek. Mindezen körülmények ellenére akad néhány önmagát reálisnak hirdető megoldási lehetőség. Egy párat vegyünk most szemügyre, és lássuk be: bizony nem adnak feleletet azokra a halasztást nem tűrő kérdésekre, amelyeket egy elfogadható és stabil világrend megalkotása felvet, más szóval nem mutatnak kiutat a zűrzavarból.

Az európai kérdés a globalizáció jövőjéről folyó elméleti vita középpontjában áll. Az Európa-egységesítési terv kudarca és a szétesés fenyegetése következtében az egységesítés eszméjéhez hű erők hasznosnak és járhatónak találhatják, hogy a "második legjobb" helyzet elnyerése érdekében, tudniillik egy német dominanciájú Európa érdekében összefogjanak. Okkal vélhetjük, hogy e szerint a forgatókönyv szerint Anglia hajója az amerikai partokhoz közelítene, és eltávolodna az európai kontinenstől. Mintha már el is indultunk volna ezen az úton; mi több, néhányan azzal igazolták ezt a választást, hogy elsőséget biztosítottak "a pénzmozgás semlegességének" (ez egyébként egy olyan technokrata felfogás, amely nem vesz tudomást a pénzmozgás politikai jelentőségéről), és ezzel szabad kezet adtak -a Bundesbanknak. Nem hiszem el, hogy az eredeti Európa-egységesítési tervnek ez a megcsúfolása valódi stabilitást ígérne; sem Oroszország, sem Franciaország nem fogja lenyelni helyzetének várható romlását.

Tovább árnyalja a képet, hogy az Egyesült Államok előnyös pozícióját nem veszélyezteti Németország esetleges önállósodása, illetve egy Németország vezette Európa lehetősége. Ugyanakkor az sem világos, vajon van-e egyáltalán valami ebben a nagyszabású tervben, ami veszélyeztetné az Egyesült Államokat a korábbiakban ismertetett ötös monopóliumegyüttes bármelyik területén is. Egy német dominanciájú Európa változatlanul az USA körül keringene.

A kettes számú forgatókönyv – valódi alternatíva hiányában – "az USA hegemóniájának" második kiadását jelenti. Ennek számos változata létezik. A legvalószínűbbnek az tűnik, mely szerint a neoimperialista területfelosztás terhei megoszlanának: Latin-Amerikát az USA után "kötnék", míg Afrika a német-európai "szerelvényhez" csatlakozna (Franciaország számára is juttatva néhány morzsát). Persze nem számít ide az Öböl-menti olajtermelő országok és a "közel-keleti közös piac" térsége, amely továbbra is az Egyesült Államok fennhatósága alá tartozna. Az USA jelenléte az Öböl katonai megszállásából és – közvetve – Izraellel való szövetségéből is érzékelhető. Azt is mondhatnánk, hogy a szimmetrikusan Japánra bízott dél-ázsiai terjeszkedés ugyancsak ezt sugallja. Azonban nem jellemzi egyenlőség azt a felosztást, amely a már tárgyalt három központ között áll fenn: az Egyesült Államok ugyanis őrzi kedvező helyzetét. Itt újra csak hitetlenkedve tudom fogadni azt, hogy ezek a neoimperialista megoldási javaslatok képesek lennének fenntartani a rendszer stabilitását; elszórt felkeléseket/lázadásokat idéznének elő Latin-Amerika-, Ázsia- és Afrika-szerte.

Figyelmünket tehát Ázsiára kell összpontosítanunk, amely nagyrészt kívül esik az euro-amerikai konfliktuson. Már sokan megállapították, hogy Kelet-Ázsia nemzeteit Japántól a Kínai Népköztársaságig, Koreáig, vagy – kisebb mértékben ugyan – bizonyos délkelet-ázsiai országokat (Szingapúr, Thaiföld és Malaizia), még Indiát is ide vehetjük, érintetlenül hagyta a válság, sőt (a világpiaci versenyképesség mutatói szerint) sikereket tudtak elérni a növekedés és a hatékonyság terén. Mindezzel együtt is képelenségnek hat az az ötlet, hogy akkor tehát Ázsia lesz a következőnek kialakuló hegemónia központja. Ázsia ugyanis, még a globális gondolkodás szerint is, a világ lakosságának több mint felét jelenti! Ez a népesség pedig különböző államokban él. A hegemóniáról alkotott ködös elképzelés helyébe inkább állítsuk oda annak az Ázsiának a képét, amely a tőkefelhalmozás legfőbb központjává válik. Már csak részletesen le kell írnunk, ez miként fog végbemenni, a különféle nemzetek hogyan fognak szót érteni egymással és a világ többi részével. Több megoldás is létezik. Ami a legkönnyebben elképzelhető, azaz a japán imperializmus dominanciája a térségben, véleményem szerint a legkevésbé valószínű. Japán jelenlegi sikereinek csodálói túl gyakran alábecsülik Japán sebezhetőségét. Pedig sérülékenységének tudható be, hogy Japán a mai napig az Egyesült Államok csatlósa, és az is marad. Nem túl valószínű, hogy Kína vagy akár Korea tudomásul venné Japánnak való alárendelését. Ilyen körülmények között az Ázsián belüli egyensúly fenntartása térségen kívüli erőkön múlna. Erre a szerepre pedig újra csak az Egyesült Államok pályázhat, amely nem szívesen adná fel világszintű vezető szerepét.

Ugyanakkor nagyon is valószínűnek látszik, hogy ezeknek az ázsiai országoknak a helyzete a világrendszeren belül megerősödik. Mi lesz erre az Egyesült Államok reakciója? Véleményem szerint a szövetségesek minden stratégiai intézkedése e körül a kérdés körül fog forogni. Azt szinte mondani sem kell, hogy Kína fejlődése a világ minden átfogó egyensúlyi viszonyát fenyegeti. Ezért fogja az Egyesült Államok is fenyegetve érezni magát. Úgy látom, a jövőben az Egyesült Államok és Kína lesz a két legfőbb szemben álló fél. Hogy Európa milyen álláspontot fog elfoglalni ebben a vonatkozásban? – ma még nehéz erre a kérdésre válaszolni.

A jelenlegi fejlődési irányok többféle lehetőséget kínálnak. Ezek közül egyik sem szüntetné meg az Észak-Dél polarizáció okát. A kapitalista rendszer könyörtelen logikája életben tartja a központ és a periféria közötti polarizációt. Működési módozatai bárhányszor is újultak meg meg eddig és még fognak a jövőben, mindig is a fent ismertetett ötös monopóliumra fognak támaszkodni.

Bárki állíthatná, hogy ebben a nézetben semmi új nincs, mivel a polarizáció szinte hozzátartozik a dolgok természetes menetéhez. Én éppen azért nem értek ezzel egyet, mert napjainkra valami más jellemző, mint volt az elmúlt öt évszázad során. A kapitalista világrendszer terjedésével peremre szorult népekről, melyekről sokáig azt hittük, elfogadják sorsukat, az elmúlt ötven évben kiderült: már nem fogadják el, és egyre kevésbé fogják elfogadni a jövőben. A kapitalizmus által beindított jellegtelenné válási folyamatban – amely nem képes túllépni mostani forgószélszerű változatán – az egyetlen pozitív vonás, hogy a látszat csal: a tetszetős gyümölcs belül kukacos. Az oroszországi és kínai forradalmak a rendszert a peremre szorult népek lázadásaira alapozva kísérelték meg megváltoztatni – a jövőben ez fog új formákban folytatódni. A kialakulófélben levő "világrendszerek" instabilitásának döntő magyarázata ebben rejlik. Természetesen a világtörténelem színpadának előterében zajló konfliktusok a jövőben sem lesznek egyforma jelentőségűek. Érzésem szerint az ázsiai népeket és a domináns rendszereket egymással szembeállító viszályok játsszák majd a meghatározó szerepet. Ez nem jelenti azt, hogy mások nem fognak részt venni a polarizáció elleni általános tiltakozásban. Miként azt sem állítom, hogy a változások és a haladás nem a rendszer legközpontibb központjából fognak kiindulni. Bukásokat, súlyos kudarcokat sem zárhatunk ki, melyek során az emberek határozottan elutasítják az univerzalista álláspontot. A kapitalizmus terjeszkedése révén kezdetét vevő globalizációs folyamat nehézségeire adandó humánus felelet talán idealistának tűnik, de nem utópisztikus. Ellenkezőleg: ez az egyetlen reális megoldási javaslat. Lássunk hozzá a kidolgozásához, és hatalmas társadalmi erők csatlakoznak majd a világ minden tájáról.

Így kell felfrissíteni a világpolitikai mozgalomként értelmezett szocializmus álláspontját. Az előkészület során az ideológiai és a politikai erőknek össze kell fogniuk, hogy képesek legyenek megküzdeni azzal az "ötfejű" monopóliummal, amely a kapitalizmust újratermeli. Ez a küzdelem aztán megérleli a "kölcsönös igazodás" feltételeit. A harc során újra kell gondolnunk az ideológiai kultúra alapkérdéseit: az egyetemes-partikuláris ellentét dialektikáját, a politikai demokrácia és a társadalmi haladás viszonyát, az úgynevezett gazdasági hatékonyság (ennek megnyilvánulása, azaz a "piac"), az egyenlőség és testvériség értékeinek dialektikáját, valamint az átfogó szocialista cél mibenlétét – az eddig tárgyaltak fényében.

A politika terén hitelesen demokratikus világszintű szervezeti formákat kell létrehoznunk, amelyek képesek lesznek a gazdasági kapcsolatokat fokozatosan az egyenlőség irányába terelni. Ebben a tekintetben elsődlegesnek tartom a globális rendszer újjászervezését, mely nagy térségekre alapulna, amelyekben a perifériák elszórt részei egyesülnének. Itt alakulnának meg az egységes latin-amerikai, arab, afrikai és délkelet-ázsiai térségek, párhuzamosan Kína és India térségével, melyek Földünk összesen két, önmagában földrésznyi országát jelentik. Az El Nem Kötelezett Országok Mozgalmának új munkatervében e célnak elsőbbséget kell biztosítani. A regionális tömörülések nem zárják ki mások, pl. Európa vagy az egykori Szovjetunió államainak összefogását. Hogy ez miért sürgető? Egyszerű a magyarázat: az elemzésben ismertetett monopólium-ötös ellen csakis így lehet eredményesen harcba szállni. Cserébe egy igazán globális gazdasági és pénzügyi rendszer kiépítése válik lehetségessé.

Persze a világ megváltoztatása mindig az alapoknál folyó ütközetekkel kezdődik. Az ideológiai, a politikai és a szociális rendszerek állami szintű átalakulásának beindulása nélkül a globalizációról és a polarizációról folytatott minden vita csak hiábavaló szócséplés marad.

(Fordította: Battyán Katalin)

Másodszor került sor egésznapos találkozó megrendezésére az Eszmélet szerkesztői, tanácsadói, olvasói és más barátai között, ezúttal a Kossuth Klubban.

Az első plenáris vita címe Banánköztársaságok Kelet-Európában volt. Bevezető előadást tartott Peter Gowan (London), a New Left Review és a Labour Focus on Eastern Europe szerkesztőbizottságának tagja, Alain Lipietz (Párizs), a francia baloldali zöldek vezető teoretikusa (mindketten a BKE Társadalomelméleti Kollégiuma jóvoltából tartózkodtak Budapesten), valamint Csáki György, az MTA Világgazdasági Kutatóintézetének igazgató-helyettese. Az érvek és vélemények a nemzeti kormányok mozgásterének megítélése körül összpontosultak; Gowan és Csáki elsősorban a korlátokról beszélt, míg Lipietz inkább amellett foglalt állást, hogy a legszorultabb helyzetben is vannak választási lehetőségek, a legrosszabb viszonyok között is az ország uralmi elitjének felelőssége, hogy "banánköztársaság" leszünk-e vagy sem. Mindamellett Lipietz és Csáki adottnak vette, hogy legalább egy generáció időtartamára a rossz és a kevésbé rossz kapitalizmusok közötti választással kell törődnünk; Gowan volt az, aki szerint ha a baloldal az egész világra kiterjedő és az életviszonyok megjavítását célzó programmal akar előállni, akkor így vagy úgy mindenképpen szembe kell helyezkednie a kapitalizmus rendszerével.

Kora délután három szekcióban folyt a vita. A társadalmi esélyegyenlőtlenségekkel foglalkozó csoport Szalai Erzsébet és Sipos Lajos érveit hallgathatta. A magyarországi romapolitika három arcáról Martin Kovats (London) tartott előadást, s az ezt követő vitában részt vett Daróczi Ágnes, Osztojkán Béla, Horváth Aladár és Zsigó Jenő is. A nemek közötti egyenlőtlenségek rendszerváltás utáni alakulásáról Ilonszki Gabriella és Susan Zimmermann beszélt.

A következő plenáris vita a futball és a rasszizmus kapcsolatát járta körül. Tíz-tíz perces bevezetőt mondott Michael John történész (Linzi Egyetem), Gyurácz István főrendész (MLSZ), Krausz Tamás történész (Politikatörténeti Intézet), Hadas Miklós szociológus (BKE), valamint Szekeres Tamás labdarúgó (MTK). A szerteágazó és nem kevés hozzászólást inspiráló beszélgetés mindenki számára érzékelhetővé tette a stadionokba szorított rasszista magatartásformák sokféleségét és nagyságrendjét, ennek társadalmi veszélyességéről és kezelhetőségéről azonban megoszlottak a vélemények.

Az egésznapos programot zenés műsor zárta. Először Maróthy János tartott sok dalbetéttel kísért előadást – Batári Márta (ének) közreműködésével – Brecht és Eisler szellemi megidézésével. A zsúfolásig telt teremben megtartott bevezető előadást kötetlen vita követte a különféle zenei stílusirányzatok társadalmi beágyazottságáról. Akik még ezután is maradtak, Szatmári György és barátai előadásában hallgathattak megzenésített verseket.

Az eseményről a Népszabadság 1996. december 10-i száma tudósított.