A 70-es évek óta a baloldali hagyományok válságával kialakuló űrbe tört be a posztmodernizmus, mely Nietzsche és Heidegger filozófi­ájából merítve adott választ az etatizmus és a modernség válságára. Azonban a bírált ideológiákból a posztmodernbe is átszűrődött az eurocentrizmus és a történelmietlenség. így bármennyire is kímélet­len a t&a

Multikulturalizmus, posztmodernizmus, posztstrukturalizmus és „identitáspolitika" ma már egymást átfedő, bár mégsem azonos jelenségek. És a jövőben is meghatározóak marad­nak, annak ellenére, hogy a régivágású gazdasági válságok­kal szembeni általános közömbösségük az utóbbi időszakban töréseket szenvedett.

Ez a cikk nem kísérli meg, hogy a multikulturalizmussal mint olyannal foglalkozzon, minthogy a fogalom meghatáro­zása a tankönyvrevízióról, a tananyagokról és a műveltség meghatározásáról folyó vitákban éppen folyamatban van. In­kább a posztmodernizmus ideológiájával szeretnék számot vetni, azzal, ahogyan azt a nemzetközi szellemi élet feldol­gozza, és ahogyan az a faj, a nem és a szexuális preferen­ciák „identitáspolitikájában" jelentkezik.

Az eurocentristák és tükörképeik

Amerika – és szükségképpen az amerikai baloldal – már né­hány éve vajúdik a nyugati kultúráról folyó vitán. A jobboldal jól megtámogatott és sokat hallott ideológusai, a kulturális műveltség önjelölt szószólói, az Allén Bloomok és William Benettek úgy látják, hogy ma már a nyugati kultúra csúcsát, az egyetemeket veszélyezteti az egykori Új Baloldal „hűbé­res" radikálisainak generációja. (Ha csak fele annyira lenné­nek radikálisak, mint ahogy azt a jobboldal képzeli…)

Ez az állítólag radikális egyetemi értelmiség – mely a tár­sadalmi osztály fogalmát „szöveggé" degradálta – feladatá­nak a diskurzusok sokaságának felszabadítását és a látszó­lag „nyugati" kulturális hagyomány állítólagos „phallogocentrizmusának" feloldását tekinti. A vita jelenlegi meddőségének megértéséhez fontos adalék a szembenálló felek meglepő egyetértése a nyugati kultúra mibenlétéről.

Annyira extrém ez a szituáció, hogy neokonzervatív kriti­kusok, mint például Hilton Kramer, önmagukat a korai husza­dik század modernista avantgárdjának, Joyce-nak, Kafkának, Proustnak védőügyvédjeként is prezentálhatják, mintha a Kramer-típusú alakok 70 évvel ezelőtt nem ócsárolták volna ezeket a forradalmi újítókat, és mintha ők maguk ma képesek lennének felismerni és értékelni egy új Joyce-t, Kafkát vagy Proustot. Azokról a művészekről beszélnek, akik egy hagyo­mány lerombolóinak tekintették magukat, és egyúttal meg­próbálják magát a lerombolást hagyománnyá átértelmezni.

A spektrum másik végén – miközben az amerikai népesség egészében véve a statisztikák szerint a negyvenkilencedik helyre került az országok műveltségi rangsorában – a poszt­modern „francia kór" szálláscsinálói továbbra is vehemensen ontják magukból könyveiket és sznob folyóirataikat, melyek leginkább a valódi történelem iránti elemi közönyről szólnak, és arról a patetikus hitről, mely szerint az irodalmi szövegek dekonstrukciója radikális politikai tevékenységgel és fel.

Ebben a cikkben nem foglalkozunk a jobboldali médiának azokkal a támadásaival, amelyek a dekonstrukció „szállás-csinálóiban" olyan erőt látnak, amely elsősorban felelős az Egyesült Államok liberális oktatási rendszerének szemmel látható összeomlásáért. Az ilyen állítások – melyek abból a politikai közegből származnak, amely már több mint harminc éve a munkaerő újratermelésének problémáján rágódik az amerikai társadalom minden egyes szintjén – ostobaságuk miatt szót sem érdemelnek.

Mi inkább az „identitáspolitika" posztmodern szószólóinak radikalizmusát érintő kijelentésekkel foglalkozunk. Ebből a nézőpontból, a kibontakozó világkultúra alapjaira építve fog­juk kifejleszteni az eurocentrista konzervatívokkal és tükör­képeikkel szembeni kritikánkat.

Különösebb túlzás nélkül azt lehetne mondani, hogy a kul­túráról folyó jelenkori vita az ókori Görögország világtörténel­mi helyzetének megítéléséből származik. Allan Bloom és tár­sai számára minden, ami az utóbbi 2500 óv történelmében érvényes, majdnem szó szerint pusztán lábjegyzetek soroza­ta Platón és Arisztotelész munkáihoz. Másrészt az eurocentrizmust kritizáló, a relativizmus logikájába zárt posztmodern számára az ókori görögöknek szükségszerűen csak egy „egyaránt érvényes" kultúrának kellett lenniük a sok közül. De a klasszikus nyugati „kánon"-ban betöltött központi pozí­ciója miatt az ókori Görögország nem lehet pusztán csak az, hanem egyben forrása is a „phallogocentrizmusnak".

Amikor valaki alaposan megvizsgálja ezt a vitát, igazán ámulatba ejtő, hogy a látszólag eurocentrizmus-ellenes radi­kálisok, anélkül, hogy tudnának róla, fenntartanak egy kimon­dottan eurocentrista verziót arról, hogy mi is valójában a nyu­gati tradíció.

A posztmodern forrásai Nietzschénél

A mai kulturális radikálisok végső teoretikus forrása két „igen fehér" és „igencsak halott" európai férfi, Friedrich Nietzsche és Martin Heidegger. A beavatatlanok számára a folytonos­ság ezen filozófusok és a rap-zene között talán titokzatosnak tűnik, noha nagyon is sokat mondó. Még ha nem kell is el­fogadni Nietzschét és Heideggert, trivializálni őket minden­esetre csakis saját felelősségre illik.

Nietzsche, aki a múlt század utolsó évtizedeiben írta meg műveit, és Heidegger, akinek a legfontosabb munkája e szá­zad második negyedében jelent meg, aligha képzelhette el a huszadik század végét, amikor is nevüket együtt említik a 2 Live Crew-val, a Los Lobos-szal vagy akár a Sex Pistols-szal. Mindkettőjüket a nyomasztó uniformitás világának kép­zete gyötörte, aminek kialakulását maguk körül látták, és amelynek kulminációját a múlt századi munkásosztály szo­cialista mozgalma jelentette. Ennek a folyamatnak az erede­tét a nyugati kultúra legtávolabbi tradíciójában keresték, az ókori Görögországban és mindenekfölött a Szókratész előtti filozófusok munkáiban.

Amit manapság kimondottan populista hangsúllyal „külön­bözőségnek" hívunk, az furcsa módon Nietzsche által fogal­mazódott meg először, egyfajta radikálisan arisztokratikus el­utasításaként annak a felfogásnak, miszerint a történelem az egalitarianizmus, a liberalizmus, a demokrácia, a tudomány és a technológia, a feminizmus és a szocializmus „zárt rend­szerében" kulminál. Mindezek Nietzsche számára a „szolgai moralitás" megannyi manifesztációi, egyenlősítő vágy az azo­nosság megteremtésére, melyet a „gyenge" kényszerít rá az „erősre". Az, hogy száz évvel később ez az elképzelés, mondjuk, egy fekete alsóosztálybeli homoszexuális nő radi­kális „különbözőségével" való kérkedésének alapjává válhat, minden valószínűség szerint meg sem fordult Nietzsche fe­jében. Ő inkább egy esztétikai törvényhozó új elit felemelke­dését várta, akiket Übermenschnek nevezett, és akiknek meglesz majd az erejük és bátorságuk ahhoz, hogy nagy művészek módjára formálják a valóságot, mégpedig anélkül, hogy ehhez mindenki számára érvényes, általános igazsá­gokra lenne szükségük.

Nietzsche sajátos megoldása, amelyet gyakran (és hibá­san) a fasizmus jelentős forrásának tekintenek (holott pusz­tán egyik kisebb forrása volt), sokkal kevésbé érdekelte ko­rának gondolkodóit, mint diagnózisa. Eszerint minden egyes individuum egy esztétizált „hatalomvággyal" formálja a vilá­got, az individuum-feletti egyetemes törvényekre való tekintet nélkül, nem ismer határokat, kivéve azokat, amelyeket ha­sonló akaratok szabtak ki. Ez az elképzelés a közvetlen for­rása a hatalom Michel Foucault által leírt „mikrofizikájának", és vitathatatlanul előrejelzi egy Donald Trump vagy egy Ivan Boesky valóságát az 1980-as években, éppen úgy, ahogyan előrejelzi napjaink hódító posztmodern divatját az egyeteme­ken.

Nietzsche és Heidegger a földi uniformitás és egyenlősítés forrását az értelem nyugati koncepciójában és annak általá­nosító kijelentéseiben látta. Nem zavartatták magukat – mint ahogyan posztmodern követőik sem – az anyagi feltételek elemzésével, a termelés formáival és más hasonló kérdések­kel. Úgy érezték, ha a filozófia szintjén fogalmazzák meg a problémát, akkor rögtön annak lényegét képesek megragad­ni. Miközben a szocializmust tartották az általuk elvetett trend kulminációjának, Nietzsche semmit sem tudott Marxról vagy a marxizmusról (noha a német szociáldemokraták burzsoá vonásaira – sok marxistánál korábban – kitűnően ráérzett). Heidegger már jobban ismerte Marxot, leginkább tanítványa, Herbert Marcuse révén, de csak ritkán tesz utalásokat rá sa­ját munkáiban.

Mindkettőjük számára Hegel képviselte azt a történelmi ra­cionalitást, amely a szocializmusban kulminált. A manapság oly divatos dekonstrukció szó abból a kísérletükből ve­zethető le, hogy megdöntsék a dialektikus racionalitást. Amit Hegel munkáiban megtámadtak, az tulajdonképpen Marxnak is felróható. (Ezért az a helyenként előforduló fel­tételezés, miszerint a marxi és a dekonstruktivista elmélet összeegyeztethető, körülbelül ahhoz a kijelentéshez hason­lítható, amely azt állítja, hogy a marxi és a monetarista köz­gazdaságtan kompatibilis.)

Az említett gondolkodók célja egy olyan racionalitás, amelyben a „másság", vagyis a különbözőség, előbb-utóbb egy magasabb fajta szintézisnek rendelődik alá. Nietzsche számára (mint ahogy Hegel számára is) ez a dialektika az úr és a szolga dialektikája volt, de, Hegellel ellentétben, egy olyan dialektika, amely a szolga keserűségéből és haragjából nő ki. Ez a szolgai moralitás. Nietzschénél a dialektika kri­tikája az arisztokratikus úr, a magas esztétikájú törvényhozó másságának megvédésére szolgált, akit ő Übermenschnek nevezett el.

Ezt kimondva fontos arra utalni, hogy vannak hamis egye­temességek, amelyek az osztály, a kaszt, a faj és a nem elitjeinek különleges érdekeit a mindent-magábanfoglalás üres hivalkodása mögé rejtik. A másság posztmodern teore­tikusai azonban tévesen következtetnek az ilyen hamis uni­verzalitások meglétéből arra, hogy másfélék nem is létezhet­nek.

Nietzschénél az egyetemes értékeket (vagy azt, amit a posztmodern „úr-diskurzusoknak" nevez) a gyengék találták ki, hogy uralkodjanak az erősön. A posztmodernek számára – akikhez Nietzsche filozófiája Foucault-n keresztül jutott el – az ilyen értékek (beleértve a marxizmust is) a „hatalom diskurzusai" a hatalom nélküliek felett. Ha a Francia Kom­munista Párt, vagy a sztálinizmus általában, a marxizmust használta fel arra, hogy igazolja a totalitariánus bürokráciát, akkor logikájuk alapján minden marxizmusnak szükségsze­rűen totalitariánus bürokráciához kell vezetnie. Ha Ronald Reagan az erkölcsről beszél, akkor minden erkölcsnek olyan­nak kell lennie, mint Ronald Reagané. És így tovább.

Heidegger rémálma

Heidegger sokkal messzebb vitte a dialektika kritikáját. Esz­mei fejlődése minden állomásának bemutatására most nem vállalkozunk. Miközben igen nagy hatással volt rá Nietzsche, Heidegger mind Nietzschét, mind önmaga korai szakaszát (melyet az 1927-es „Lét és idő"-ben összegzett) az általa lerombolni kívánt hagyomány kulminációjának tekintette. Nietzsche megoldása minden individuumot mint „hatalomvá­gyat" tekintett, legyen az gyenge vagy erős, úr vagy szolga. Az individuum „hatalomvágyának" megnyilvánulása olyan esztétikai kísérlet, mely azt a világot formálja, amelynek nin­csenek ettől az akarattól független törvényei, mert csakis ezek az akaratok azok, amelyek léteznek. Az Übermensch­nek pusztán más akaratoknak a sajátjához alakítását sikerült megvalósítania, és – arisztokratikus módon – meg sem pró­bálta saját helyzetének igazolását, mint olyasvalamit, ami mindenki számára érvényes.

Heidegger korai problémafelvetése – mint ahogyan Nietzschéé is – szigorúan csak az egyénre koncentrált, bár meg­lehetősen eltérő nyelvet használtak. De számára is pontosan azok a „lét" egyedüli érdekes aspektusai, amelyek ellensze­gülnek bármelyik általános, vagyis társadalmi dimenziónak, amelyet az egyén a halállal szembeni konfrontáció során fel­fedez.

Nietzschéhez hasonlatosan, Heidegger gondolatmeneté­nek a végén az esztétikai „valóságkonstruálás" áll. De a hit­leri fasizmus megtapasztalása – melyet pedig Heidegger ele­inte üdvözölt, mint olyan forradalmat, mely a nyugati kultúra egyenlősítő erői ellen küzd – meggyőzte arról, hogy a nietz­schei „hatalomvágy" végül a technológia általi uralomhoz ve­zet. (És ismét előbukkan a technika és a tudomány zárt rend­szere, Nietzsche és Heidegger rémálma, melyet végső fokon a szocializmussal azonosítottak.) Heidegger véleménye sze­rint ez a törekvés látens módon már Parmenidésztől kezdve része a nyugati filozófiai projektnek.

A második világháború után Heidegger annak szentelte életét, hogy megtalálja, mi késztette a nyugati gondolkodást arra, hogy végső célként minden különbözőséget megszün­tessen. Ez az eszme Hegel és Marx műveiben csúcsosodott ki, de végső soron a technológiában realizálódott. Bár figyel­me az egyéni létezéstől a „létezés történelme" felé fordul, Heideggernek azon feltevése, miszerint a nyugati kultúra tu­lajdonképpen fogantatásától kezdve csakis azzal képes fog­lalkozni, ami bemutatható – következésképpen képben elme­sélhető -, nem változott. De az autentikus „lét", véleménye szerint, éppenséggel mindaz, ami ilyen módon nem mutat­ható be.

Talán a számítógép példáján lehet ezt érzékletesen szem­léltetni. A számítógép pusztán információkat képes tárolni egy személyről, amelyeket utóbb byte-okká transzformál, szólja­nak bár testmagasságról, testsúlyról, hajszínről vagy fogyasz­tói preferenciákról (vagy témánkhoz inkább kapcsolódóan, fajról, osztályról, nemről, szexuális preferenciákról). De Hei­degger számára ami igazán érdekes, például, egy fehér mun­kásosztálybeli heteroszexuális férfiban, az az, ahogyan ez az ember létezik, tehát ahogyan besorolhatóvá válik a fenti általánosító byte-szerű kategóriákba. Az adott személy azon dimenziói érdekesek, amelyek ellenállnak annak, hogy hely­rehozhatatlan torzítások nélkül byte-okká legyenek.

Heidegger számára ami az egyénből bemutatható, általá­nosítható, az a legkevésbé érdekes. A parmenidészi létezés­szemlélet beteljesedése az a technokratikus vízió, amely a Földet egyetlen gigantikus kibernetikai rendszerként ábrázol­ja. Utóbb ezt a fejlődést értelmezték úgy, mint az esztétikai „hatalomvágy" beteljesedését, amely már nem individuális, hanem egy egész civilizáció kollektív álma. A „dekonstrukció" szó Heideggertől származik, az ő felhívásából a parmenidé­szi, és így a nyugati kultúra „megdöntésére", és arra, hogy átadja a helyét valamilyen új, hasonlóan esztétikus „létérzés­nek", amely immáron nem a „reprezentációra" épül.

De a posztmodern kulturális eszme, amely futótűzként ter­jedt el az utóbbi két évtizedben Észak-Amerika egyetemein, nem egyenesen a német filozófiából érkezett, és nem foglal­kozik közvetlenül Nietzsche és Heidegger diagnózisával a technológián keresztül megvalósuló egyetlen „reprezentáció­ról". (A közös vezérfonal ezzel együtt nyilván a reprezentáció kritikája.) Az észak-amerikai eszmei áramlat mindazonáltal elképzelhetetlen az 1945 utáni párizsi Nietzsche- és Heideg­ger- interpretációk nélkül, hiszen ezek a filozófusok Francia­országban találtak baloldali követőket.

Foucault, Derrida és a különbözőség

A nietzschei-heideggeri „különbözőség" két legfontosabb közvetítője az észak-amerikai posztmodern számára Michel Foucault és Jacques Derrida volt. Az ő műveikben a „külön­bözőség" radikálisan átértelmeződött. Ez már nem a nietz­schei arisztokratikus radikalizmus különbözősége a tömegek­kel szemben, sem pedig Heidegger kritikája az uralomra törő „technológiai nihilizmussal" szemben. Franciaországban a „különbözőségből" Foucault-nál a „vágyak" különbözősége, Derridánál a „más hangok" különbözősége lett. Amerikában mindez – egyfajta pszeudo-radikális köntösben – a high-tech neoliberalizmus korában szétporladó társadalom ideológiai ellenpontozásává, a végső intellektuális ütőkártyává vált.

A baloldali eszmei áramlatok, amelyek ellenségesek vagy szkeptikusak a franciák által inspirált posztmodernnel szem­ben, a saját soraikban tapasztalható zűrzavar miatt tanács­talanok, hogy megtámadják-e azt. A „faj/nem/osztály" poszt­modern teoretikusai elég radikálisnak tűnnek, és a klasszikus marxizmus képviselői közül csak kevesen vannak ahhoz filozófiailag felvértezve, hogy az elmélet gyökereiig hatoló vitát kezdeményezzenek. (Valójában persze a „faj/nem/osztály" te­oretikusai közül is csak nagyon kevesen tudják, hol is kell keresni ezeket a gyökereket.)

Továbbá, a marxista hagyomány legtöbb képviselője bizo­nyos közösen elfogadott feltételezések által megbéklyózva érzi magát, amikor megtámadja a posztmodernt. Ezek a fel­tételezések Franciaországnak és a francia forradalomnak a forradalmi hagyományokban elfoglalt vezető szerepéből adódnak. (Ezzel egy kicsit később részletesen is fogok fog­lalkozni.) Nemzetközileg a posztmodernek közös ismertető­jele a francia kapcsolat, és bizonyos (éppen érvényüket vesz­tő) feltételezések Franciaországnak a kapitalista és a szo­cialista történelemben elfoglalt helyéről, melyek még mindig megfelelő mozgásteret és magabiztosságot nyújtanak szá­mukra. (Ezért kell a nemrég Francois Furet által vezetett vitát a francia forradalomról és a francia revizionista iskola fel­emelkedéséről a nemzetközi posztmodernizmus meghatároz­ta szélesebb környezetbe helyezve értelmezni.)

A „Szavak és dolgok" bevezetőjében (e könyvvel vált 1966-ban Michel Foucault elismert figurájává a francia szellemi életnek) olvasható egy csodálatos analízis Velasquez híres festményéről, a „Las Meninas"-ról. Ez bizonyos értelemben az egész foucault-i projektet magába sűríti: itt láthatjuk, ho­gyan politizálódik át a reprezentáció nietzschei-heideggeri kritikája Foucault-nál a „hatalom mikrofizikájában".

Ebben az elemzésben Foucault a királyt azonosítja a rep­rezentáció játékmesterével, a kép berendezőjével, a megha­tározó szereplővel, akiről tulajdonképpen az egész festmény beszél. Foucault-nál a betegségnek, az őrültségnek (vagy bárminek, amit az uralkodó hatalom „másnak" hív) a bemu­tatása mindig valaki által történő bemutatás, és ezért valaki hatalmának a kifejezője. (Itt érhetjük tetten a nietzschei „ha­talomvággyal" való kapcsolatot: a „Las Meninas" festményen minden és mindenki szerepel, és ennek eredményeképpen, minden és mindenki a király hatalmában áll.) Ez a megfelel­tetés a király, a filozófia és a hatalom között a nyugati raci­onalizmus szembeötlő jellegzetessége a felvilágosult abszo­lutizmus korában, melyet Foucault „klasszikus kornak" neve­zett el. (Sajnos itt megfeledkezik azokról az országokról, mint például Anglia, ahol nem létezett felvilágosult abszolutizmus.)

Foucault összes korai művében – és mindenekelőtt az or­voslás és az őrültség témakörében írt innovatív (bár vitatható) tanulmányaiban – arra törekszik, hogy azonosítsa a nyugati rációt a király, a reprezentáció és a hatalom látszólag min­dent tudó és mindenható előnyös pozíciójával. Ez a kísérlet a végső forrása annak a foucault-i koncepciónak, amely sze­rint minden látszólagosan egyetemes tudás „reprezentációs" diskurzusa – beleértve a marxizmust is – valójában elrejti a különálló hatalmi diskurzusokat.

Foucault számára, bármiféle kísérletnek egy ilyen egyete­mes-„diskurzus" megvalósítására – és ezen keresztül egy egyetemes társadalmi osztály megteremtésére, amely a tár­sadalmi valóság eltérő fragmentumait, a kapitalista társada­lom különböző elnyomott csoportjait egyesítené, különöskép­pen azt, amelyik a munkásosztály nevet viseli – szükségsze­rűen egy önálló hatalmi diskurzusnak kell lennie.

Amikor megpróbáljuk megérteni a francia posztmoderniz­must, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy Franciaor­szágban a marxizmussal való kapcsolat legfőképpen az erő­sen sztálinista Francia Kommunista Párttal való kapcsolatot jelentette, amelynek az 1950-es évek elején egy rövid ideig maga Foucault is tagja volt. De még ezeknél az életrajzi rész­leteknél (amelyek oly jellemzők a háború utáni francia értel­miségre) is leleplezőbb Foucault-nak az a koncepciója, amely egyenlőségjelet tesz a racionalitás, a királyi princípium, és a tizenhetedik-tizennyolcadik századi francia abszolutista ál­lam között, amely államot megdöntött (majd pedig megerő­sített) a francia forradalom.

A filozófia és a felvilágosult abszolutizmus

Foucault és követői számára nincs más ráció, csak a „Klasszikus Kor", a felvilágosult abszolutizmus rációja. A fran­cia intellektuális tradíció esztétizált formalizmusa – melynek kitűnő terméke maga Foucault is – a gall katolicizmusból in­dult ki, és Franciaország „nagy évszázadában", a tizenhe­tedik században teljesedett ki. Ez a század volt a tanúja XIV. Lajos prototipikus felvilágosult abszolutista államának. Fou­cault nem állhatna távolabb a „világosságot" az államtól ere­deztető kartéziánus tradíciótól, mégis jellemző rá, hogy csak ez a fajta racionalitás létezik számára.

Természetesen Foucault-ra nagyon nagy hatással volt a német filozófia Kanttól, Hegelen és Marxon keresztül egé­szen Nietzschéig és Heideggerig. De a német filozófia is, mint ahogyan a francia filozófia, egy felvilágosult abszolutista államnak, Poroszországnak a terméke, és ezért könnyen le­leplezhető egy másik hatalom diskurzusaként. Ami átlátszat­lan marad Foucault számára (és a posztmodernizmusról szóló vita valamennyi résztvevője számára), az az angol ha­gyomány, csakúgy, mint az angol forradalom, és különöskép­pen annak radikális áramlatai.

De Foucault ez irányú érzéketlensége sajnos jellemző majdnem az egész marxi tradícióra is (magát Marxot is be­leértve, akinek a számára a francia forradalom az angolénál sokkal nagyobb jelentőséggel bírt)¹ . Ez a vakság az oka an­nak, hogy az etatizmus jelenkori felmorzsolódása – mely Franciaországtól Oroszországig megfigyelhető, és amelynek bizonyos értelemben Foucault az egyik legjelentősebb teore­tikusa – elméletileg és politikailag lefegyverző hatást gyako­rol a nemzetközi baloldalra, melynek amúgy is komoly prob­lémái vannak az etatizmussal kapcsolatban.

Mielőtt azonban bizonyítanánk ezt az állítást, szükséges, hogy megvizsgáljuk azt a közös talajt, amelyen egyfelől Fou­cault áll, s amelyből másfelől az 1970-es évek neoliberális újjászületése sarjadt, noha első látásra ez utóbbi igencsak távol esik a francia filozófus preferenciáitól. Pedig éppen en­nek a közös talajnak a létezése engedi meg, hogy a posztmodernistákat a Reagan- és a Thatcher-éra akarat­lan pszeudo-radikális teoretikusainak tekintsük, amennyiben ugyanis erőszakos magabiztossággal hozzájárul­tak a társadalom atomizálódásához az új korszakban.

A dekonstrukció előrehaladása

Ahogyan már szót ejtettünk róla, a „különbözőség" ideológi­ája Nietzschének és Heideggernek a nyugati dialektikus ráció univerzális állításai elleni támadásával kezdődött. Franciaor­szágban ez a folyamat, nevezetesen a nyugati filozófia – az (egyébként a marxi proletárszubjektummal gyakran azonosí­tott), hegeli világtörténelmi szubjektumban kulmináló – egy­séges szubjektumának a dekonstrukciója, Foucault-n és Derridán keresztül a sokféle hangokból álló világnak a felisme­réséhez, a diskurzusok pluralizmusához vezetett. Ám ezek már nem rendeződtek össze egy definíciószerűen illuzórikus, magasabb fokú egységben.

Végezetül Amerikában ez az eszmei áramlat egy szélső­ségesen ezoterikus köpönyeggé lett, amely tulajdonképpen az amerikai pluralizmus radikális újrafogalmazását takarja. Noha pusztán csak abban radikális, hogy ragaszkodik ahhoz az állításhoz, miszerint a különböző bőrszínű, etnikumú, és szexuális preferenciájú emberekben semmilyen lényeges kö­zös vonás sincsen. Ennek az elképzelésnek az alapján – szemben Marx nézeteivel – még az „osztály" is csak egyfajta különbségnek az artikulációja a sok közül, és nem egyesítő tényező, amelynek az emancipációja a teljes emancipáció alapfeltétele lenne. (Ilyenkor óhatatlanul is eszébe jut az em­bernek a szakszervezeti szövetség alapítólevelének az a ki­tétele, miszerint „a munkásosztály és a tőkések osztálya semmiben sem hasonlít egymáshoz", és hogy a munkásosz­tály egy magasabb szintű egység csíráit hordozza magában.)

Hegelnél és Marxnál a különbözőség mindig egy maga­sabbrendű szintézis felé mutató ellentmondás; a posztmoder­neknél a különbözőség nem csökkenthető különbség, a ma­gasabbrendű szintézis pedig csak egy új hatalmi diskurzus, egy új „úr-narratíva". Az a legironikusabb, hogy Heideggernél az olyan minőségek, mint faj, etnikum, vagy szexuális prefe­rencia pontosan a reprezentáció bukott birodalmába tartoz­nak. Olyan leplezett, „mögöttes" tartalmú képzetek, melyek­nek hitelessége mindig teljesen egyedi.  Az „identitás" diva­tos teoretikusai, akik ilyen kollektív kategóriákban határozzák meg magukat, és akik számára az individualitás aligha lehet vonatkozási alap, az eredeti gondolatot teljes egészében el­ferdítették. De az eszmék migrációjának, különösképpen Amerikában, ez a következménye.

Franciaország és az etatizmus válsága

De nemcsak erről van szó. Az Egyesült Államokban gyakran megfeledkeznek arról, hogy Foucault Franciaországban előrejelezte mind az „új filozófusok" (André Glucksmann, Bernard Henri-Lévy és mások) fellépését a médiumokban 1977-ben, mind pedig a neoliberalizmus megjelenését, amely elő­ször Giscard d'Estaing idejében volt tapasztalható, majd nemzetközi áramlattá nőtte ki magát az 1980-as években, és amelyet oly buzgón felvállalt a „szocialista" Mitterand-kormány is. Mi közöttük a kapcsolat?

Mint arról már korábban szó esett, Franciaország a francia forradalom nemzetközi hatásai miatt (melyek sokkal jelentő­sebbek voltak, mint az angol forradaloméi) a marxista balol­dal mitológiájában mindig is központi szerepet játszott. Habár a XX. század elején a francia munkásosztály jelentős forra­dalmi szindikalista és anarchista eszmei áramlatokat is fel­mutatott, a második világháború utáni időszakban a Francia Kommunista Párt és a szeszélyes Szocialista Párt – a von­záskörükbe tartozó szakszervezetekhez hasonlóan – alapve­tően az állam oldalán állt.

Ez az etatizmus pusztán a legfontosabb francia gazdasági tradíciónak, a merkantilizmusnak volt egyfajta visszhangja. En­nek a gyökerei pedig a Foucault által „klasszikus kornak" ne­vezett, 1789 előtti ancien régime-ig nyúlnak. Ez az etatizmus nagyban hasonlított a huszadik század első felének etatizmus-változataihoz, melyekben majdnem mindenhol burjánzottak a jó­léti, szocialista, kommunista és fasiszta ideológiák, amelyek szintén a tizenhetedik-tizennyolcadik századi európai merkan­tilizmusból erednek. Mivel Franciaország Angliával, Hollandiával és az Egyesült Államokkal együtt részese volt az iparosodást megelőző első polgári forradalmi hullámnak, mindig is az volt a feltételezés, hogy Franciaország egy körülbelül hasonlóan fej­lett kapitalista társadalommal rendelkezik, és hogy a francia baloldal bürokratikus etatizmusa egy olyan mozgalomnak a de-generált formája, amely a kapitalizmuson túlmutat.

Valójában a francia társadalom 1945-ben még egy mélyen rurális társadalom volt, a lakosság fele még mindig vidéken élt, és kisparaszti tevékenységet folytatott. Csak az 1970-es évektől kezdve – amikor a francia parasztság részaránya 8 százaléknyira zsugorodott – ismerték fel általában, hogy a francia baloldal etatizmusa nem a fejlettség, hanem éppen az elmaradottság artikulációja, és hogy az a párizsi kultúra, amely a világ baloldali értelmiségét elkápráztatta, nem is annyira a kapitalizmus meghaladásáról, hanem a kifejlett ka­pitalizmus hiányáról szól.

A francia etatizmus, melynek fontos részét képezte a fran­cia baloldal etatizmusa, irányító szerepet játszott az ország 1945 és 1975 közötti gyors ipari átalakításában. Ennek ered­ményeként Franciaország felzárkózott az úttörő Németor­szághoz, ahol a mezőgazdasági foglalkoztatottak aránya szintén alacsonyabb volt a népesség 10 százalékánál. Ekkor, mint a hasonló adottságú országokban, az állami bürokrácia a gazdaság további fejlődésének gátjává vált. Ennek követ­keztében a hetvenes évek közepétől megindult egy neo­liberális decentralizáció ideológiai, majd gyakorlati hullá­ma, amelyben a francia baloldal felismerte azt, hogy ő maga nem kevésbé esett az etatizmus csapdájába, mint a gaulle-isták.

A hegeli szubjektum „dekoncentrálása" Foucault-nál az 1950-es és 1960-as évek nyugati marxizmusa, és azon túl általában a marxizmus ellen irányult, és létrehozta az ideo­lógiában azt, amit Giscard és később Mitterrand a gyakorlat­ban: nevezetesen a francia merkantilista fejlődés tradíciójá­nak lebontását. A végső kapcsolatot az „új filozófusok" hozták létre, akik televíziós fellépéseikkel és könyveikkel Foucault-t népszerűsítették.

Ennek a folyamatnak az élén olyan figurák álltak, mint André Glucksmann és Bemard Henri-Lévy, akik korábban mindketten az 1968 utáni francia maoista mozgalom ultra­sztálinista militánsai voltak. Szolzsenyicin A Gulag szigetcso­portjának. 1974-es megjelenése hozta el az igazság pillana­tát és vetett véget korábbi látszólagos „marxizmusuknak". Mi­után egy évtizeden keresztül ajnározták a modern történelem leghatalmasabb totalitariánus államát, Mao Kínáját, az „új fi­lozófusok" arról lettek híresek, hogy a fogékony neoliberális atmoszférában hirtelen kijelentették: minden marxista – be­leértve azokat is, akik előttük ötven éven keresztül harcoltak a sztálinizmus ellen – szükségszerűen egyben totalitariánus is. Amit Foucault-tól vettek át, az az „úr-diskurzus", a filozófia hegeli vagy marxi típusa, amely megpróbálja a töredékes va­lóságot egy magasabb, egyetemes szintézisben egyesíteni. Egy évtizeden belül, az amerikai intellektuális életben elter­jedtté vált az „úr-diskurzusok" általánosításának gyanúja.

Európa nem-európai gyökerei

E történelmi és szociológiai megfontolásokon túl azonban, a jelenkori posztmodernizmus továbbra is az eredeti nietzschei és heideggeri problémában, a különbözőség védelmében ta­lálja meg gyökereit. És így megtartja Nietzsche és Heidegger értékelését a nyugati gondolkodásról – azt, amelynek törté­nelemképe paradox módon rendkívül eurocentrikus, csakúgy, mint filozófia felfogása.

Ugyanis Nietzsche és Heidegger egy olyan jelenség ter­mékei voltak, amit a német filozófia görög románcának ne­vezhetünk. Ezért a posztmodernek a „nyugati" tradíció egy különös „nyugati" verziójának a bemutatásában és „dekonstrukciójában" így csapdába esnek, mert ez a verzió a törté­nelem egy olyan – alapvetően nem-nyugati – pillanatáról szól, amelyhez az ókori Egyiptom (és az azt továbbfejlesztő Alexandria és az Iszlám) hozzájárulása meghatározó jelen­tőségű volt.

Amint az az eurocentrizmus új keletű, tudományos igényességű elemzéseiből (mint például Martin Bernaléból és Samir Aminéból) kitűnik, a tizennyolcadik század óta a nyu­gati etnocentrizmus egyik legnagyobb bűne a keleti mediter­rán és a mohamedán világ kiradírozása volt a történelemből. Nem pusztán a hetedik századi mohamedán hódításoktól kezdve, hanem az ókori Görögország és Izrael felemelkedé­se előtti időszakra vonatkozólag is, amelyet talán az ókori egyiptomi kultúra történelmi fontosságának elhallgatása pél­dáz. (Amin és Bernal, posztmodern rajongóiktól eltérően, nem kulturális relativisták, és hisznek a világtörténelemben.) Bernal többkötetes Black Athena művének vitathatatlan ér­deme, hogy egyértelműen kiemeli az ókori Egyiptom jelentő­ségét a nyugati hagyomány formálásában.

Az ókori Egyiptom eltűnése a nyugati kultúra kialakulásá­nak horizontjáról történelmileg viszonylag új jelenség, alig két évszázados. Bernal és mások is bemutatták: az ókori görö­gök őszintén beismerték, hogy rengeteget merítettek az egyiptomi civilizációból, amely az övékénél több mint két évezreddel korábban keletkezett. A nyugati kulturális hagyo­mány másik pólusán az ókori Izrael áll, melynek számára kulturális szempontból meghatározó mozzanat volt az Egyip­tomban eltöltött időszak és az exodus a fáraók földjéről. A római birodalom egyiptomi provinciái Alexandriával a köz­pontban az antikvitás utolsó jelentős filozófiai iskolájának, a neo-platonizmusnak voltak a forrásai, amelyből közvetlenül származik a hegeli és a marxi dialektika. Később a neo-platonizmus egy olyan termékeny eszmekörré nőtte ki magát, melyben a közel-keleti misztériumvallások és filozófiai irány­zatok a buddhizmussal és a halódó görög-római klassziciz­mussal keveredtek, és amely alapvetően meghatározta a kereszténység korai történelmét.

Ezt az alexandriai örökséget az iszlám hetedik századi hó­dítása kisajátította és átformálta. Ez volt az alapja az arab és a perzsa civilizáció tizenegyedik századi tetőpontjának, Bagdad, Damaszkusz és Cordoba városi pompájának. Mind­eközben Nagy Károly udvarának lovagjai azzal küszködtek, hogy legalább a saját nevüket megtanulják leírni.

Amikor a tizenkettedik és tizenharmadik században lefor­dították latinra Avicenna, Averroes, al-Ghazalí és al-Farabí műveit, az antikvitás kulturális öröksége – az alexandriai és a mohamedán közvetítésen keresztül, és jelentős átértelme-ződés után – végre megérkezett az akkori teljesen lepusztult „Nyugatra". (A multikulturalizmus kortárs szócsövei soha nem tesznek arról említést, hogy a „keleti" iszlám civilizáció szin­tén a zsidó-görög kulturális örökségben látja forrásait, és ezért a „logocentrikus" hagyományok nem kizárólagosan a „Nyugat" számára voltak meghatározóak. Azt sem említik, hogy az iszlám Platón és Arisztotelész tanításait Marokkótól Malaysiáig terjesztette.)

Amikor a tizenötödik századi Itáliában bizonyos „Hermész Triszmegisztosz" írásain keresztül a reneszánsz megszületé­sében fontos szerepet játszottak az arab és a perzsa hatá­sok, az ókori Egyiptom ismét nagyra értékelődött, mint a neoplatóni bölcsesség végső forrása. Igaz, ez sokkal misztiku­sabb módon történt, mint az ókori görögöknél. Végezetül, a tizenhetedik és tizennyolcadik századi felvilágosult abszolu­tizmus korszakában a tulajdonképpen alexandriai eredetű „egyiptomi bölcsesség" megint csak alaposan átszőtte a kö­zéposztály radikális titkos társaságainak és szektáinak ideo­lógiáját. Ezek voltak a rózsakeresztesek és a szabadkőművesek, akik fontos szerepet játszottak a francia forradalom ideológiai előkészítésében.

Nem szabad megfeledkezni arról, hogy az egyiptomi hie­roglifák megfejtését (1822) megelőzően a nyugati egyiptoló­gia többnyire spekulatív természetű volt. Ami tárgyunk szem­pontjából a legfontosabb, az Egyiptom mítoszának folyama­tossága (bármily távol állt is a valóságtól), és az a tény, hogy a „nyugati" tradíciónak nem esett nehezére ezt felismernie. A legironikusabb pedig az, hogy az eurocentristák által vé­delmezett „nyugati kánon" minden jelentősebb alakja – a ti­zenkettediktől a korai tizenkilencedik századig, a francia tru­badúroktól Dantéig, a firenzei neoplatonista Pico és Ficino, Rabelais, Shakespeare, Cervantes, Spencer, Milton, Leibniz, Spinoza, Goethe és Hegel (hogy csak a filozófiára és az iro­dalomra gondoljunk) – mélyen az „egyiptomi bölcsesség" vagy az „alexandriai" örökség hatása alatt volt, legyen szó annak neoplatonista, hermetikus avagy zsidó-misztikai (kabbalista) formájáról. És ezt nem is tagadták.

Igazából az eurocentristák nagyon nehéz helyzetbe kerül­nének, ha meg kellene nevezniük egy olyan befolyásos sze­mélyiséget a felvilágosodás előtti korokból, akire ezen esz­mei áramlatok valamelyike ne hatott volna. 1800 után a ro­manticizmus örökségévé, később pedig az avantgárdé részé­vé váltak a fenti hagyományok, ahol is legkésőbb a szürrea­lizmus megjelenéséig kimutathatók. A tizenkilencedik század­ban tapasztalható és egyre erősödő tendencia ellenére – amely az ókori Görögországot önmagában álló, a zsidó és az afrikai (egyiptomi) hatásoktól hermetikusan elzárt jelen­ségnek tekinti – nem kisebb hírességek, mint Melville, Hawthorne és Poe (hogy csak amerikaiakat említsünk) még mindig magukon hordják az egymást követő „egyiptofil" hullámok je­gyeit.

Az angol-német „hellenofil románc"

A késő tizennyolcadik és a korai tizenkilencedik században egy ideológiai váltás elhomályosította az „egyiptomi" hagyo­mány szerepét. Ez az angol és német románc volt az ókori Görögországgal, amely 1760 után érte el apoteózisát Német­országban. Ennek a váltásnak az okai többfélék, melyekkel most nem tudunk foglalkozni. Az angol-francia benyomulás a Földközi-tenger keleti partvidékére 1789 után a „keleti kér­dést" – vagyis a haldokló Ottomán birodalom területeiért folyó küzdelmet – 1918-ig az európai diplomácia egyik legjelentő­sebb kérdésévé tette. Ez kétségtelenül jelentős mértékben hatással volt a Nyugatnak arra a vágyára, hogy – egy évez­red elteltével – új történelmi nézőpontból ismét tanul­mányozhassa a Közel-Kelet örökségét. Úgy képzelték el az ókori Athént, mintha a történelmi környezetétől elszigetelődve fejlődött volna ki.

Bernal mindenképpen helyesen veszi észre ebben a transzformációban egy új antiszemitizmus és rasszizmus megjelenését. De sok más tényező is szerepet játszott. Az „egyiptomi" tradíció részvétele az európai kultúra fő áram laté­ban utolsóként a felvilágosult abszolutizmusban mutatható ki, amelyet a francia forradalom és a napóleoni háborúk elpusz­títottak vagy teljesen megreformáltak. Amikor az abszolutista állam – amely hozzájárult a felvilágosodáshoz – darabokra hullott, a világi racionalitás külön tudott válni a régi „egyip­tomi" misztikától. Valóban, az új militáns felvilágosodott vi­lágképeknek semmi szükségük sem volt a szabadkőműves rituáléra és annak nyilvánvaló anakronisztikusságára, valós vagy képzelt egyiptomi eredetére, és minden lehetséges mó­don meg akartak tőle szabadulni. A felvilágosodás racionali­tásának ez a fajta „leválasztása" a forradalom előtti intézmé­nyes keretről, az egyre nagyobb befolyással bíró polgár­ság romantikus és bohém perifériája felé sodorta az „egyiptomi" hagyományt.

Az új angol-német, de mindenekelőtt német románc az ókori Görögországgal már törést jelentett azokhoz a korábbi görög-római antikvitásképekhez képest, amelyek a rene­szánsztól kezdve kifejlődtek. Az antikvitás feléledése a tizen­ötödik században elsősorban a római polgári kultúra feléle­dése volt. A tizenötödik századi Itália irodalmi és történelmi mintái pedig elsősorban a római polgári erények és polgári retorika modelljei voltak. Platón filozófiai reinkarnációja, mint ahogyan arról korábban már szó esett, arab és bizánci for­rásokon keresztül, az egyiptomi misztérium-vallás gúnyájá­ban érkezett Európába, amelyről utóbb kiderült, hogy semmi köze sincsen az ókori Egyiptomhoz. Amikor a XIV. Lajos által modellezett felvilágosult abszolutizmus Párizstól Szentpéter­várig, Santo Domingón és Rio de Janeirón keresztül kulturá­lis hegemóniára tett szert, ez a kultúra megint csak latin és római tónusokat vett fel. A tizennyolcadik századot megelő­zően (amikor a latin sokkal szélesebb körben volt ismeretes, mint a görög) az ókori görög örökség mindig római köntösben jelent meg. A birodalomról, az államról, a törvényekről, a pol­gárok erényeiről mind megemlékeztek, nem úgy a görög vá­rosállamról, az athéni polisz kulturális és politikai életéről. A széthullott, szétszakadozott Németországra maradt a feladat, ahol a nemzet egyesülése még csak távoli álom volt, hogy a felvilágosodott abszolutizmus római-latin-francia birodalmi formája ellen kulturális lázadást indítson.

Ez a lázadás, és az ebből születendő görög románc Winckelmann, Goethe, később Hölderlin és Hegel nevével fémje­lezhető. Ugyan nem magyarázható meg egyedül a rassziz­mussal vagy az imperializmussal, mégis a német hellenofilizmus – egy művelt, politikai hatalom nélküli elit ideológiája – volt az, amely eltemette az „egyiptomi" tradíciót, és kitörölte a „Nyugat" eredetének történelmi emlékei közül. Hasonló fej­lődés ment végbe Angliában is, az angol romanticizmusnak a görög szabadságharcba (és ennek következményeként a „keleti kérdésbe") való belebonyolódása kapcsán 1828-ban. De Shelley, Keats és Byron nem gyakorolt a német hellenofilekhez mérhető nemzetközi kulturális hatást. Egyébként utóbbiak, sok minden mellett, egy másik hellenofilnek, Kari Marxnak közvetlen előfutárai is voltak.

Az igazi eurocentrizmus

Az ókori Egyiptomnak vagy az ókori Egyiptom mítoszának eltűnése a Nyugat kulturális eredetének horizontjáról – ahol a késő tizennyolcadik századig szerepelt – rendkívül fontos tényező volt a nyugati történelem „modernista" képének meg­alkotásában. Sajnos, ezt a történelemképet a nyugati baloldal többsége a legutóbbi időkig kritikátlanul elfogadta, ami fogé­konnyá tette őket a posztmodernizmus behízelgéseire. Ez a kép a Nyugatnak egy bizonyos történelmi vázlata, amely az ókori Athéntól, a reneszánsz Firenzén, a felvilágosodás kori Londonon és Párizson keresztül a nyugati nagypolgári kultú­ra kulminációjáig tart. Utóbbi 1830 körül Beethoven, Goethe és Hegel egymást gyorsan követő halálával fejeződött be.

Ezt a történelmet, a racionalitás egy bizonyos fajtájára nyi­tott szemmel írták, mely a zsidó prófétákat – demisztifikáló szerepük miatt – mint a racionalitás távoli előfutárait ítélte meg. A Nyugat történelmének ezt az értelmezését alapvetően a francia felvilágosodás és a francia forradalom határozta meg, és pozitivista megfontolások alapján mélyen kritikus volt a vallással szemben. Ezen értelmezés számára Szókratész Athénjától a Mediciek Firenzéjéig nem sok minden történt a köztes két évezredben. Ezen értelmezés minden szándéka szerint és céljai értelmében a fentebb vázolt alexandriai és iszlám tényezők – vallási dimenziók miatt – nem léteztek, hacsak nem esetlegesen, mint közvetítők, de semmi esetre sem mint alakítói a történelemnek.

Az angolok és németek románca az ókori görögökkel örö­kül hagyta azt a világképet, amelynek nyugati történelméből hiányzik a görög-római antikvitás előtti, alatti és utáni Közel-Kelet. Alexandria és az iszlám eltűnése a nyugati tudatból elválaszthatatlan az ókori Egyiptom eltűnésétől. Ez része az ókori Athén általános elszigetelődésének keleti mediterrán környezetétől.

Ez tehát az igazi eurocentrista vélemény. És mit mondanak minderről az állítólag radikális multikulturális posztmodernek? A szó szoros értelmében semmit. És miért? Mert Nietzschén, Heideggeren, Foucault-n és Derridán keresztül az egész hellenofil románcot „bevették". Nem vesznek tudomást a rene­szánsz arab és perzsa forrásairól, és így elhallgatják a görög örökség alexandriai és mohamedán közvetítését, illetve an­nak továbbfejlesztését.

Továbbá egyetértenek abban az eurocentristákkal, hogy a „nyugati" kultúra – mint minden „kultúra" – egy önálló feno­mén. Elmondják-e azt, hogy a francia provencal költészet, amellyel a modern irodalom kezdetét vette, rengeteget köl­csönzött az arab költészettől, különösképpen az iszlám Spa­nyolország erotikus-misztikus költészetétől? Elmondják-e azt, hogy Dante az andalúziai Sufi Ibn Arabi műveitől el volt ra­gadtatva? És azt, hogy a tizenhatodik század, a siglo de oro legnagyobb spanyol írói közül sokan (például Keresztes Szent János és Cervantes) merítettek iszlám és zsidó forrá­sokból?

Beszámolnak-e azokról a tizenhatodik századi mexikói fe­rences eretnekekről, akik az indiánokkal, a korrupt európai katolicizmussal szembeni dacból, egy keresztény-kommunis­ta utópiát akartak felépíteni? Beszámolnak-e az európai ci­vilizációnak az egyiptomi forrásokba vetett hitéről, arról a hit­ről, amely az ókori görögöktől kezdve a firenzei akadémián keresztül a tizennyolcadik századi szabadkőművességig tar­totta magát?

Ezekről a dolgokról egyáltalán nem tesznek említést, mert a kultúráknak ez a fajta kölcsönös megtermékenyítése szem­ben áll az ő relativista feltevésükkel, miszerint a kultúrák mint hermetikusan elzárt „szövegek" konfrontálódnak egymással. Pedig kiderül, hogy számos „halott fehér európai férfi" sokat köszönhet más kultúrákból származó halott férfiaknak (és az arab költészet esetében a nőknek is). A posztmodernisták annyira el vannak foglalva azzal, hogy a „kánont" a rassziz­mus, a szexizmus és az imperializmus litániájának állítsák be, hogy – ugyanúgy, mint az eurocentristák – elfeledkeznek megemlékezni arról, hogy a „kánon" legnagyobb művei közül soknak az eredete az általuk eljelentékteleníteni kívánt kul­túrákban lelhető fel.

Az orientalizmus ellentmondása

Tulajdonképpen Edward Said hozta létre magát a kategóriát Orientalizmus című könyvével. Said arról számol be, ahogyan a Nyugat szemlélte a keleti-mediterrán világot. Ez különösen a modern imperialista rivalizáció (az úgynevezett „keleti kér­dés") megjelenése után egy eltorzult hatalmi diskurzus volt csupán, és nem is lehetett volna más. (Például Said Dante-elemzése sem említi meg Ibn Arabít.) De Said nem beszél a nyugati „diskurzus" keleti hatásairól a nyolcadiktól a tizenhar­madik századig terjedő időszakban, amikor az erőegyensúly fordítva állt, abban az időszakban, amikor az iszlám civilizá­ció kulturálisan és katonailag a nyugati fölé emelkedett. Aho­gyan valaki megfogalmazta: „Ha egyszercsak az eszkimók közül kerülnének ki a világ legjelentősebb művészei és tu­dósai, ha Grönland gyárai felülmúlnák a japán ipari termelést, vagy ha a távoli északról érkező betolakodók meghódítanák az Egyesült Államokat és a Szovjetuniót, ezen sem csodál­kozhatnánk jobban, mint azon, hogy kétszáz évvel ezelőtt a mohamedánok hirtelen nyugat-európai ellenőrzés alá kerül­tek." (D. Pipes, Isten ösvényén, 97. oldal)

A Földközi-tenger térségében az arab, majd az ottomán hegemónia évszázadokon keresztül tartott, és a belső euró­pai területek katonai fenyegetettsége csak a tizenhetedik század végére szűnt meg. Mindez elvakította a mohamedá­nokat abban, hogy észrevegyék az emelkedő világhatalmat, évszázadokkal azután, hogy valódi fölényüket elvesztették.

Said természetesen nem „occidentalizmusról" ír, vagy egy­fajta mohamedán diskurzusról a Nyugaton. Nem kritizálható azért, mert nem foglalt könyvébe olyan példákat, mint például az arab Ibn Sa'id kijelentése, aki a tizenegyedik század kö­zepén a következőképpen írta le a frankokat: „…inkább ha­sonlatosak állatokra, mint emberekre… A hideg és a felhős ég (okozza) nyers jellemüket és fagyos kedélyüket; testük terebélyes, színük sápadt és a hajuk túl hosszú. Hiányzik belőlük az éleselméjűség és a megismerés vágya. Tudatlan­ság és butaság jellemzi őket, továbbá zűrzavarosak céljaik is." (Uo. 89.)

Nem az a feladatunk, hogy idézetek sorolásával bebizo­nyítsuk azt a banális állítást, miszerint a mohamedán (vagy egy másik szövegkörnyezetben a kínai) világ – tetőpontján – legalább annyira etnocentrikus volt, mint az európai, sőt sok­kal inkább az, hogy érzékeltessük: az iszlám világ számára azokban a korszakokban, melyekben vitathatatlanul felsőbb­rendűnek számított, a keresztény Nyugat népei ténylegesen barbároknak tűntek, akik csak annyira érdekelték őket, mint amennyire a brit törzsek érdekelhették a római kulturális elitet a második században. A primitivizmus kitörései egy-egy kor­szak kulturális renyhülésének és hanyatlásának végső mani­fesztációi, nem pedig „az állam nélküli népek" erejének vagy gyengeségének történelmi megnyilvánulásai. A kilencedik és tízedik században az iszlámhoz képest a nyugat-európai tár­sadalom kultúrája nem volt más, mint poshadt állóvíz, merő barbarizmus.

Azért viszont jogosan érheti kritika Saidet, mert a nyolcadik és tizenharmadik század közötti nyugati „orientalizmus"-ról nem mondott többet, noha ebben az időszakban az iszlám kulturális felsőbbrendűsége elismert tény volt. Nem mondja el, hogy a kilencedik században Zaragoza püspöke mennyire helytelenítette a keresztény fiatalság dekadenciáját, melynek ékes bizonyítékát látta abban a tényben, hogy a fiatalokat magával ragadta a Dél-Spanyolországból kisugárzó csodála­tos arab kultúra, melyre egyébként akkoriban egész Európa felnézett: „Nem képesek leírni egy helyes latin mondatot, de túltesznek a mórokon is az arab nyelv retorikájának és gram­matikájának ismeretében. A Szentírás és az egyházi tanító­mesterek írásai olvasatlanul hevernek, de ők rohannak lefor­dítani a Cordobából érkező legújabb kéziratokat."

Said és a nyugati „diskurzus" más elemzői nem beszélnek túlságosan gyakran ezekről a tényekről, amelyek kétségbe vonják legszentebb és legsérthetetlenebb – hol implicit, hol explicit – feltevésüket: a totális kulturális relativizmust. (Hogy egy kicsit igazságosabbak legyünk Saiddel szemben, meg kell említenünk, hogy új könyvében, a Kulturális Imperializmus-ban, némileg visszakozik ettől az agresszív realista magatartástól.) Viszolyognak beismerni, hogy a világtörténe­lem kontextusában, bizonyos kultúrák bizonyos momentu­mokban dinamikusabbak és magasabbrendűek, és hogy a tizenegyedik századi mór kultúra a zaragozai és párizsi fölé emelkedett. Ezt belátva azt az elfogadhatatlan és nem-re­lativista gondolatot is be kellene ismerniük, miszerint a tizen­hetedik században megfordult a helyzet, és a világtörténelmi vezető szerep – az ebből származó fölénnyel együtt – a Nyu­gatra szállt át.

Csupán csak a fordításokat kell valakinek tanulmányoznia ahhoz, hogy megértse ezt a változást. A tizenegyediktől a tizenharmadik századig az arab filozófia, tudomány, matema­tika és költészet ezernyi művét fordították le latinra és olvas­ták mohón Európa-szerte, miközben a másik irányban na­gyon keveset vagy szinte semmit sem fordítottak. Egyiptom 1798-as francia megszállása után (hosszú idővel azután, hogy a Nyugat megalapozta önnön világ-hegemóniáját, ez volt az az esemény, amely ráébresztette a mohamedán vilá­got az új szituációra) megindult a franciáról arabra történő fordítások sora, s ez a tendencia folytatódott a tizenkilencedik században.

A haladás védelmében

Ázsia szerepe Európa formálásában című többkötetes mun­káját Donald Lach a következő idézettel indítja: „Sokszor és sokan megjegyezték, hogy a lőpor, a nyomtatás és az iránytű alapvető fontosságúak voltak Európa felemelkedésében. Azt viszont már ritkábban jegyezték meg, hogy ezen találmányok egyike sem volt európai."

Ezt a tényt sem az eurocentristák, sem pedig a kortárs posztmodernizmus relativistái nem említik meg. Ahhoz ugyanis megint csak el kellene ismerniük azt a világtörténel­mi folyamatot, mely tágabb minden önmagában álló kultúrá­nál, és azt a világtörténelmi dinamikát, melyben helye van a kultúrák egymásra hatásának és fejlődésének.

A nyugati világ felemelkedése előtti történelem tudományos igényű tanulmányozása a posztmodern relativizmus egy má­sik dédelgetett dogmáját is aláásná, nevezetesen azt a tételt, hogy a modern történelemben a nyugati kultúra globális he­gemóniája elsősorban a magasabb rendű „hatalmon", vagyis a katonai erőn nyugszik. Edward Said számára, aki Foucault és ezért Nietzsche követője is, az orientalizmus diskurzusa elsősorban ilyen „hatalmi" diskurzus.

A történelem mégis azt mutatja újra és újra, hogy a katonai hódítást a hódító kulturális meghódolása követi, vagyis a kulturális hegemónia gyakran a katonai fö­lénnyel ellentétes irányban mozog. Kína és a Közép-Kelet mongol és türk népek általi többszöri inváziója a tizenötödik századig – amely oly pusztítóan hatott a kínai és az iszlám civilizációra, és jelentős tényező későbbi sérülékenységük­ben a Nyugattal szemben – elvezetett néhány generáción belül a mongoloknak és a türköknek az általuk lerohant kul­túrába való integrálódásához. A mohamedán Spanyolország­nak az Almoravid- és Almohad-féle megszállása Észak-Afrika felől a tizenegyedik és tizenkettedik században szintén a hó­dítók integrálódásával járt abba a kifinomult városi kultúrába, melyet elfoglaltak. A nagy arab történész, Ibn Khaldun az egyetemes világtörténelemről alkotott teóriáját a nomád hó­dításokra és az azokat követő, a hódítóknak a meghódítottak általi abszorpciójából álló ciklusokra építette.

A nyugat kulturális hegemóniájának és katonai felemelke­désének meglehetősen szinguláris konvergenciája a tizenha­todiktól a tizenkilencedik századig világtörténelmi távlatból nem más, mint egy „különbözőség" a sok közül, amelyről a posztmodernistáknak többet kellene mondaniuk. Ugyanis nem helyezik el a Nyugatot a világtörténelmi környezetben, sőt nem is ismerik azt. Ebben hasonlítanak az eurocentristákra.

A világtörténelem tanulmányozása annak jelenkori össze­függéseiben az „identitáspolitika" teoretikusait a mai Japán gazdasági és .technológiai fölényének kérdéséhez vezetnék el. Azt gondolhatnánk, hogy ez nehézségeket gördítene a „halott fehér európai férfiak" ideológiája mint korunk uralkodó ideológiája elleni támadásuk elé. Az a vitathatatlan tény, hogy az elmúlt három évtized legdinamikusabb kapitalista régiója Ázsiában található, a legkevésbé sem érdekli ezeket a teo­retikusokat, mert a közgazdaságtan és a technológia kérdé­sei, melyeket nem lehet a kulturális különbözőség problema­tikájával összekapcsolni, mélységesen untatják őket.

Ha nem is explicit, de implicit céljuk az, hogy a kapitaliz­mus értékeit, mint „fehér férfi" értékeket mutassák be, tehát amikor a „nem-fehérek", mint például a japánok vagy a ko­reaiak képviselik ezeket az értékeket (akár még sokkal na­gyobb hévvel is, mint a „fehérek" többsége), akkor azok va­lahogyan elvesztik különbözőségüket, de mindenképpen el­vesztik az identitáspolitika érdeklődését. Az amerikai és eu­rópai ipart leköröző ázsiai cégek vezetősége vagy kutató-fej­lesztő csoportja nyilván rendkívüli módon meglepődne, ha megtudná, hogy „fehér" értékeket képvisel. (Általában egyéb­ként a kulturális attribútumoknak a bőrszínnel való társítását szokták rasszizmusnak nevezni…) Mihelyt egy, a harmadik világhoz tartozó országból iparosodott ország lesz, valaho­gyan megszűnik különbözőnek lenni.

Ebben az összefüggésben végezetül szükséges megvizs­gálni az „anyagi feltételeket", amelyek központi szerepet kap­nak a posztmodern gondolatban. Különösebb túlzás nélkül állítható az, hogy a – termelési és fogyasztási szempontból egyaránt a személyautóval szimbolizált – futószalagrendszer­re épülő tőkés felhalmozás nyugati modelljének összeomlá­sából emelkedett ki a posztmodernizmus.

A modernitás víziójának – melyet immár alaposan elemez­tünk – kimondott vagy kimondatlan teleológiája bolygónknak a tömegtermelést végző munkások világává történő transz­formációja, az az átalakulás, amely Franciaországban, ahol ez a teória megfogalmazódott, sok országhoz hasonlóan 1945 után ment végbe. Ennek a felhalmozási modellnek az 1973-at követő világméretű válságával együtt megszűnt az a közvélekedés is, amely a különböző „archaizmusok"-ról azt feltételezte, hogy azok a kihalás szélén állnak.

Ez nem azt jelenti, hogy szükségesnek tartanánk az iden­titás mai ideológiáinak egy szűk értelemben vett gazdasági elemzését, és nem is egyfajta burkolt utalás arra, hogy az 1945 és 1973 közötti felhalmozási modellben volt valami alapvetően egészséges; sőt azt sem sugalmazza, hogy egy új felhalmozási modellre épülő expanzió visszaállítaná a mo­dernitás és a racionalitás régi eszméjét, mely jellemző volt a nyugati kapitalista rendszerekre, a keleti tömbre és a har­madik világ fejlődő országaira egyaránt. Csupán azt állítja, hogy az identitáspolitikák és azok elméleti forrásai egy tőke­felhalmozási szakasz válságának, valamint ennek következ­ményeként a nemzetközi baloldal néhány bevett eszméje szétporladásának tünetei, és nem kínálnak megoldást egyikre sem.

(Ford.: Török Zoltán)

Jegyzet

1 Számos oka van annak, hogy miért szorította háttérbe a francia forradalom öröksége az angol forradalomét a nemzetközi baloldal értékeléseiben. A francia forradalom a klasszikus európai felvilágo­sult abszolutizmus ellen tört ki, és ennek okán sok, a francia mo­narchiával versengő országban válhatott követendő példává. Más­részről, Angliában sohasem létezett a kontinentális értelemben vett felvilágosult abszolutizmus. A tizenharmadik századtól kezdve a po­litikai és gazdasági tényezők kialakítottak egy olyan civil társadal­mat, amely ellenőrizte a monarchia esetleges abszolutista tenden­ciáit, miközben Franciaországban az állam állandóan letörte a füg­getlen gazdasági és politikai erőket. Mint azt a történész Róbert Brenner megmutatta, az angol vidéken – a munkaerőhiány és a pestisjárványt követő parasztfelkelések eredményeképpen – már a tizennegyedik században kialakult a bérmunka-rendszer, míg ilyen irányú fejlődésre Franciaországban a tizenkilencedik századig nem került sor.

Nagyobb nemzetközi hatásához még az is hozzájárult, hogy a francia forradalom a felvilágosodás jegyében zajlott, ami tulajdon­képpen a Foucault által támadott „klasszikus kor" államilag támoga­tott racionalitása volt. Az angol forradalom ideológiái viszont – még a legradikálisabb pillanatokban, az olyan csoportosulásokban is, mint a levellerek, a diggerek, az Ötödik Királyság Emberei, a ranterek vagy a muggletonok – felvilágosodás előtti és vallási eszmé­ikben artikulálódtak. Franciaországgal és a felvilágosodással szem­ben ezek az áramlatok az állammal ki nem egyező forradalmi ha­gyományt teremtettek, és jelentős hatást gyakoroltak a nyugati fél­teke radikalizmusaira a tizenhetedik és a tizennyolcadik században. Noha radikalizmusukat, sőt a bennük kifejeződő kommunista ten­denciákat mint távoli előzményeket elismerte a nemzetközi baloldal, a tizenkilencedik és a huszadik század felvilágosodásban megfogant mozgalmak számára vallási meghatározottságuk miatt elvesztették jelentőségüket.

De Anglia, és nem Franciaország volt a fejlettebb tőkés társada­lom, ahogy azt manapság beismerik, miután Franciaország levetkőzi magáról etatista hagyományait, és a vele együtt járó politikát és kultúrát. A nemzetközi baloldal – mivel inkább a francia történelem­ből és hagyományokból építkezett – hirtelen zavarba esett, hiszen a kapitalizmusért és, a kapitalizmus meghaladásáért egyszerre küz­dött. Foucault és a leginkább francia gyökerű posztmodernizmus a francia baloldali hagyományok összeomlásával keletkező vákuumot tölti ki.

Irodalom

David Harvey: The Condition of Postmodernity, 1989.

Christopher Norris: Uncritical Theory: Postmodernism, Intellectuals and the Gulf War, 1992.

Josef Chytry: The Aesthetic State: A Quest in Modern German Thought, 1989.

Karl Lowith: From Hegel to Nietzsche, 1964.

Ellen Meiksins Wood: The Pristine Culture of Capitalism, 1991.

Samir Amin: Eurocentrism, 1989.

Martin Bernal: Black Athena.

Karl Luckert: Egyptian Light and Hebrew Fire, 1991.

Jon Rothschild: Forbidden Agendas, 1984.

Norman Daniel: The Arabs and Medieval Europe, 1979.

Miguel Asin Palacios: islam and the Divine Comedy, 1926.

Luce Lopez Baralt: San Juan de la Cruz y el Islam, 1985.

John Phelan: The Millenarian Kingdom of the Franciscans in the New World, 1970. 

Már az ókori Mezopotámia történeti anyagán bizonyítható, hogy a különböző új, a történelemben előremutató társadalmi formák vég­leges megszilárdulásuk előtt, kezdetleges formában kialakulhatnak, s a régi rendszer átmeneti visszatérése után valósítják csak meg a tényleges világtörténelmi áttörést. A korai antik, feudális és tők&amp

1. „Van két vonása a marxi elméletnek, amely nem időhöz kötött. Az egyik a tableau économique-ja… Marx elsőként dol­gozta ki a kapitalista folyamat kifejezett modelljét. A másik még ennél is fontosabb. Marx elmélete evolúciós, abban az értelemben, amelyben még egyetlen gazdasági elmélet sem volt az; megkísérli feltárni a mechanizmust, amely puszta mű­ködése révén és külső tényezők közbejötte nélkül a társada­lom bármely adott állapotát egy másikba változtatja át." (Joseph Schumpeter 391. o.)

Schumpeter értékelése a XX. század közepén keletkezett, jelezve, hogy a tőke körforgásának makroökonómiai modellje és a társadalmi formák elmélete még a közgazdaságtudo­mány neoklasszikus felfogásában is kiemelkedő teljesítmény­nek minősülhet. A kortársak többsége ugyan nem osztotta Schumpeter véleményét, a marxi életművet azonban olyan kihívásnak tekintette, mely rendszeres elemzést és állandóan megújuló válaszokat igényel. E korban számos kutató azt sem zárta ki, hogy a kapitalizmus fokozatosan tervgazdasá­gi elemekkel egészül ki, melyek korrigálják a szabad piaci mechanizmus működési zavarait, és gyorsítják a gazdasági növekedés ütemét. E megközelítés lényegében a versengő társadalmi rendszerek hosszú távú közeledését hirdette. Bár a különféle konvergencia-elméletek nem fogadták el a világ­történelem marxi felfogását, a magántulajdonra és a profit­szerzésre épülő tőkés társadalmat átmeneti jelenségként ér­tékelték, mely evolúciós úton egy új, szocialisztikus elemeket is tartalmazó berendezkedéssé alakul át.

A kelet-közép-európai rendszerváltások nyomán a történel­mi perspektívákról vallott felfogásban gyökeres fordulat kö­vetkezett be. Uralkodóvá vált a „történelem végét" hirdető elmélet, mely a liberális piacgazdaságot és a formális de­mokráciát a fejlődés csúcs- s egyben végpontjaként jellemzi, hangsúlyozva, hogy a közeljövőben valamennyi társadalom e nyugati mintát veszi át. E megközelítésben a különféle szo­cialista kísérletek átmeneti, zsákutcás törekvéseknek minő­sülnek, s a társadalmi formák marxi elmélete is teljesen hibás gondolatrendszernek bizonyul. Az államszocializmus felbom­lását ráadásul a „kommunizmus" bukásaként értelmezik, fel­tételezve, hogy a „szovjet típusú" társadalmak Marx kommu­nizmus-koncepcióját valósították meg. Sőt, egyes szerzők a szocialista-kommunista társadalom elvi modelljét a sztálini korszak tervgazdaságában látják, s az attól való eltérést a bomlás első jeleként értékelik.

Az államszocialista rendszer és a marxi felfogás azonosí­tása azonban nemcsak a legújabb polgári elméleteket jellem­zi. A politikai szocializmus országaiban a mezőgazdaság kol­lektivizálását a szocializmus alapjainak lerakásaként ábrázol­ták, a 60-as-70-es évektől pedig fejlett szocializmusról, sőt a Szovjetunióban a kommunizmus építéséről beszéltek. A hiva­talos ideológia tehát a termelőeszközök magántulajdonának felszámolását az alapok megteremtésével azonosította, 15-20 év viszonylag gyors gazdasági növekedését pedig az elma­radottság leküzdéseként értékelte. E nézetek azonban egyér­telműen szemben álltak Marx elméletével, mely az államosítást pusztán a magántulajdon negatív megszüntetésének tekintet­te, s azt a társadalmat, melyben az állam általános tőkésként, valamennyi egyén pedig vele szemben álló bérmunkásként jelenik meg, nyers kommunista berendezkedésnek nevezte. (Karl Marx: Gazdasági-filozófiai kéziratok, 130-31. o.) Marx azzal is számolt, hogy a helyi, vagyis nem világméretekben létrejövő nyers kommunizmus, érintkezve a világpiaccal, fel­bomlik, s ennek nyomán általános társadalmi restauráció zaj­lik le. (Marx-Engels: A német ideológia. 45, o.)

A nyers kommunizmus és a restauráció kérdése mind­azonáltal nem vált a társadalmi formák elméletének szerves részévé. A német ideológia és az Alapvonalak (Grundrisse) közismert fejtegetései elsődlegesen az egyes prekapitalista, tulajdonformák alapvető jellegzetességeit tárgyalják, s csak röviden érintik keletkezésük feltételeit, illetőleg belső dinami­kájuk főbb sajátosságait. A kapitalizmus keletkezéstörténeté­nek marxi leírása is az eredeti tőkefelhalmozás klasszikus folyamatára koncentrál, s a tőkés berendezkedés csírái, korai formái épp hogy felbukkannak az Alapvonalakéi A tőke lap­jain. A restauráció, egy korábbi társadalmi formába való visszaesés kizárólag az idézett korai művek nyerskommuniz­mus-elméletében jelenik meg, kiegészülve a Brumaire azon gondolatmenetével, hogy a proletárforradalmak csupán számtalan próbálkozás és kudarc után vezethetnek sikerre. A társadalmi restauráció problémájának mellőzése szorosan összefügg azzal, hogy a polgári forradalmakat követően csak politikai, s nem társadalmi visszaesés ment végbe; a helyre­állított monarchiák, szándékuk ellenére, végül is az új beren­dezkedés elismerésére kényszerültek.

A XIX. században egyébként a korai társadalmi formák elemzéséhez szükséges szaktudományos ismeretek sem áll­tak igazán rendelkezésre. Marx egyáltalán nem ismerte sem az „ázsiai" termelési mód, sem az antikvitás keletkezésének körülményeit, s így azokról a csírákról sem tudhatott, melyek az új társadalmi formák egyes sajátosságait először megje­lenítették. Engels ugyan részletesen foglalkozott a korai kö­zépkor történetével, s felismerte, hogy a felbomló antikvitás és a „nyers" germán forma tulajdonviszonyai lényegében nem különböznek egymástól, gondolatmenetéből azonban nem vont le általánosabb következtetéseket. (Friedrich En­gels: A család…, 137-138. o., Tőkei Ferenc: Antikvitás…, 157.0.) Ennek oka feltehetően az, hogy az antik és a feu­dális társadalmakat nem a tulajdonforma, hanem a kizsák­mányolás módja alapján határolta el egymástól, s így figyel­men kívül hagyta, hogy a késő antikvitás éppen a városi-ál­lami közösség hanyatlása, a módosult törzsiség felbom­lása miatt előlegezte meg a korai feudalizmus néhány ele­mét.

Az egyes társadalmi formák keletkezésének konkrét folya­matát s az alapformán nyugvó fejlődés belső dinamikáját elő­ször a XX. század harmadik negyedének marxista kutatói írták le. Vizsgálódásuk elsődlegesen a három prekapitalista termelési módra irányult, s lényegében sikerült tisztázniuk e formák létrejöttének körülményeit, illetőleg az „ázsiai", az an­tik és a feudális társadalmak egymáshoz való viszonyát. (A három prekapitalista forma kapcsolatát e kutatások alapján röviden abban foglalhatjuk össze, hogy az antik társadalom kizárólag az „ázsiai" termelési módból, a feudalizmus pedig csupán a kettős antik tulajdonforma és az ősközösség érint­kezéséből fejlődhet ki.) Ezzel egyidejűleg a világrendszer-el­mélet új megvilágításba helyezte a kapitalizmus keletkezés­történetét, rámutatva arra, hogy a tőkés berendezkedés eleve világméretekben, a centrum-periféria megosztottság kereté­ben jött létre. Ugyanakkor mind a társadalmi formák elméle­tével, mind a modern világrendszerrel foglalkozó kutatók fel­ismerték, hogy a XX. század szocialista társadalmai nem sa­ját alapzatukon, hanem a tőkés világpiac bázisán működnek, s így további fejlődésük is jórészt annak viszonyaitól függ. Immanuel Wallerstein már a 70-es években kifejtette, hogy a korai szocialista társadalmak a tőkés világpiac szerves részét alkotják, s így nem képviselnek önálló történelmi al­ternatívát a kapitalizmussal szemben. Véleménye szerint az új társadalmi forma csupán a szocialista világállam keretében születhet meg. (Immanuel Wallerstein: A világkapitalizmus…, 138-139. o.)

A korai társadalmi formák létének felismeréséhez legköze­lebb Tőkei Ferenc jutott. Az antikvitás kifejlődésének körül­ményeit vizsgálva kimutatta, hogy a spártai és a föníciai tár­sadalom már a föld kettős, állami és magántulajdonán nyug­vó polisz-berendezkedés előképét alkotta, földmagántulajdonos parasztok hiányában azonban egyikük sem vált tényle­gesen antik társadalommá. A spártai viszonyokat jellemezve hangsúlyozta, hogy „azok a dór törzsek, amelyek egyszerűen rátelepedtek a meghódított vidék földműveseire, a meghódí­tottakat egyszerűen saját közösségük újratermelésének «szervetlen feltételei" közé vetve (Marx), hogy maguk to­vábbra is katonák, lakomázok és «demokraták» maradhas­sanak, ezzel részben még a múlthoz kötözték magukat. A földművelők terméktöbbletén való régi, «ázsiai» típusú osz­tozkodás folytatása ez, felülről alakult úri magántulajdon-for­mával párosítva." Még kevésbé érték el az antikvitás szintjét a föníciai „városállamok", melyekben az állampolgároknak még katonáskodniuk sem kellett, és a bíráskodás bürokra­tikus módja a köztársaságokban is fennmaradt. A spártai, kré­tai és karthágói formák összehasonlítása nyomán Tőkei elemzését az utóbbi kettőre is kiterjesztve – megjegyzi, hogy „egyik sem magántulajdonos parasztok városa, egyikben sem maguk a föld megművelői az állami önkormányzat és védelem résztvevői. Felülről alakuló föld-magántulajdoni for­ma ez, amely hiába őrzi a «katonai demokrácia» három ha­talmi tényezőjének vonásait (király, tanács, népgyűlés), leg­feljebb egy, e tekintetben sajátos formát, mintegy utolsó fázist képvisel az «ázsiai» termelési módon belül, és teokratikus despotizmus marad még akkor is, ha – mint Karthagóban – formailag köztársasággá alakul." (Tőkei Ferenc: i. m. 79. és 88-89. o.)

Ezek az „utolsó fázisok" egyben korai formák is, melyek az új termelési mód néhány jellemző elemét is tartalmazzák, de annak alapstruktúrája, meghatározó tulajdonformája nél­kül. A korai formák aztán viszonylag gyorsan eltűnnek, s az érintett társadalmak többnyire visszasüllyednek a korábbi ter­melési mód keretei közé, miközben környezetükhöz képest is látványosan hanyatlanak. Az „utolsó fázistól" ugyanakkor meg kell különböztetnünk az egyes társadalmi formák első szakaszát, melyben a múlt maradványai ellenére a fejlődés, irányát már egyértelműen az új tulajdonviszonyok szabják meg. így például az antikvitás esetében az első szakasz az adósrabszolgaság megszüntetéséig s ezzel összefüggésben a nemzetségi arisztokrácia teljhatalmának felszámolásáig tar­tott; az „utolsó fázist" viszont többek között az előbb említett föníciai és spártai fejlődés jelentette.

2. Az új társadalmi forma első csírái először éppen az „ázsiai" termelési módból az antikvitásba való hosszú, csaknem évezredes átmenet során jelentek meg. Az őstársadalom „ázsiai" formává fejlődése ugyanis lényegében természetes folyamat, mely különféle időpontokban számos, egymástól el­szigetelt helyen ment végbe, s az átalakulás „természetadta" jellege következtében csírák, korai elemek sem igen bukkan­tak fel. Az antik irányú fejlődést viszont különös történelmi tényezők határozták meg, melyek hosszú történelmi előké­szítés eredményeként végül is a görög polisztársadalom lét­rejöttéhez vezettek. (Tőkei Ferenc; Az ázsiai termelési mód…, 20-22. o.) A föld kettős tulajdonán nyugvó antikvitás csírái két, egymástól bizonyos fokig eltérő történelmi környe­zetben tűntek fel; egyfelől a korai „ázsiai" társadalmak határ­vidékein, másfelől a nagy birodalmak közötti térségekben. Mindkét közegben meghatározó szerephez jutott a közvetítő kereskedelem, illetőleg a nomád pásztorkodás, jelezve, hogy az „ázsiaiságtól" való elszakadás mindenképpen az egyolda­lú gabonagazdálkodás meghaladását feltételezi.

A korai „ázsiai" társadalmak határvidékein az antikvitás csí­rái először az óasszír állam központjában és kereskedelmi telepein (a kis-ázsiai Kaneshben, Boghazköyben, Alisarban, továbbá Kirkuk vidékén), az i. e. XX. században jelentek meg. Az új forma irányába történő elmozdulást a közvetítő kereskedelem túlsúlya, az „ázsiai" viszonyok kezdetlegessé­ge, a telepek mellett élő őslakosság és az asszír kereskedők érintkezése s talán pásztornépek jelenléte idézte elő. Az an­tikvitás első csírái főként az állam jellegében nyilvánultak meg; mind a „városállam" központjában, mind a kereskedelmi telepeken a három tényezős hatalmi szervezet működött, mégpedig a vének tanácsa, illetőleg a népgyűlés túlsúlyával. A telepeken a főhatalom a népgyűlést, a garumot illette meg, melyet kizárólag a „nagy emberek" – feltehetően a szabad kereskedők testülete – hívhattak össze. A gyűlésen a telep „nagy" és „kis" emberei, vagyis a polgárjoggal rendelkezők vehettek részt, s az üléseken a „főember" is megjelent. A népgyűlés elsődlegesen bírói funkciókat gyakorolt, s a sza­vazás lebonyolítása előtt az írnok a polgárokat három részre osztotta. Ily módon az ósumér „városállamoktól" eltérően, melyekben a népgyűlés közfelkiáltással szentesítette a ta­nács, illetőleg az uralkodó javaslatait, az óasszír népgyűlé­seken érdemi döntéseket hoztak, s az elnöklő „főember" be­folyása alig érvényesült. A polgárok három részre osztása mellett a népgyűlés meghatározó szerepét jelzi az is, hogy speciális, öt, illetőleg tíz tagú bizottsággal rendelkezett; az előbbi kizárólag bírói testületként működött, míg az utóbbi igazgatási ügyekkel foglalkozott. Az öttagú bizottság szoro­san összekapcsolódott a heti eponümosz intézményével; a telepeken minden hetet más hivatalos személyről neveztek el, ami a tisztviselők rendszeres cseréjére, a funkciók bürok­ratizálódásának hiányára utal. A telepeken a „főemberen" kí­vül egyedül az írnok jelenik meg adminisztratív funkció hor­dozójaként, szerepe azonban az ülés technikai előkészítésé­re és a polgárok csoportosítására korlátozódik. (G. R. Dri-ver-John C. Miles: The Assyrian Laws. 376-379. o. Mogens Trolié Larsen: The Assyrian City-State. 166. o.)

Az óasszír „városállam" központjában, Assurban a hatalom­gyakorlás e sajátosságait még egyértelműbben kimutathatjuk. A centrumban a tényleges hatalom a vének tanácsa kezében összpontosult, s mellette választott tisztségviselők működtek. Az éveket – a görög és római szokásokkal egyezően – az egyik főhivatalnok, az évenként cserélődő limmu nevével je­lölték, aki valószínűleg a városi pénztár élén állt, s a keres­kedelmi ügynökök tevékenységét is irányította. A földtulajdoni és földhasználati kérdésekkel egy másik tisztségviselő, az ukullumfoglalkozott, s e hivatalnok egyben bírói és igazgatási funkciókkal is rendelkezett. A „városállam" uralkodója, az issakkum elsődlegesen szakrális feladatokat látott el, melynek keretében a vallási jellegű építkezéseket is felügyelte; érdemi befolyásának hiányát egyértelműen jelzi, hogy a „városállam" tanácsa a kereskedelmi telepekkel bíráskodási és adóügyek­ben az uralkodó nélkül tárgyalt. A „főember" azonban az ukul­lum tisztségét is betölthette s ebben az esetben már jelentős hatalmat birtokolt. (Világtörténet 1., 307. o.)

Az óasszír államszervezetet tehát nemcsak a három ténye­zős kormányzásforma jellemezte, hanem annak keretein belül egyértelműen a tanács játszott meghatározó szerepet. Ily módon despotikus hatalomgyakorlásról egyáltalán nem be­szélhetünk, sőt – a föníciai berendezkedéssel ellentétben – a népgyűlés bíráskodott is, érvényesítve azt a polisz-elvet, hogy polgár az, aki részt vesz a tanácskozásban. Az antik poliszrendszer ezen előképei azonban nem a föld kettős, ál­lami és magántulajdonán, hanem a házi földközösségek, il­letőleg a helyi földközösségi templomok bázisán és a közve­títő kereskedelemben felhalmozott ingóvagyonon nyugodtak; az óasszír „városközpont" és a telepek tulajdoni struktúrája valószínűleg csak annyiban különbözött a sumér és az akkád társadalomtól (melyek földközösségi és királyi-templomi szektorra tagozódtak), hogy a kereskedelmi társaságok tel­jesen elkülönültek a királyi és a nagy templomgazdaságoktól, melyek az esős földművelés zónájában egyébként is aláren­delt szerepet játszottak. (Ebben az időszakban Dél-Mezopo­támiában a kereskedők többsége a királyi, illetőleg a temp­lomgazdaság alkalmazottja volt.) (Igor M. Djakonov: Nyugat-Ázsia…, 88. o.) A kereskedők és a telepek mellett élő ősla­kosok érintkezése ugyan kialakíthatott olyan viszonyokat, melyek keretében ez utóbbiak – a telep, mint közösség szemszögéből – köztulajdontól megfosztottnak, vagyis antik értelemben vett „privatusnak" tűntek – ez azonban egyálta­lán nem jelenthette a kettős tulajdonforma csíráinak meg­jelenését.

Az óasszír telepek a közvetítő kereskedelem hanyatlása vagy a hettita birodalom létrejötte miatt három nemzedék után eltűntek, s ezzel egyidejűleg a központ államszervezete is gyökeresen átalakult; oligharchikus köztársaságból klasszikus „ázsiai" despotizmussá vált. A külső körülmények változása tehát rövid időn belül felszámolta az antikvitás legkorábbi csí­ráit, majd átmenetileg az asszír állam önállóságát is megszün­tette. A térség végérvényesen feloldódott „ázsiai" típusú kör­nyezetében; az óasszír társadalom sajátos, a mezopotámiai „kultúrkörtől" eltérő jellegét azonban a formaelmélettől idegen­kedő, esetleg azt nem is ismerő szaktudósok is felfedezték. Így például Leo Oppenheim Babilónia és Asszíria történelmi fejlődését összegezve, megállapította, hogy ez utóbbin „egy ellentét uralkodik: az Asszíria «sötét kora», az idegen uralom alatti hanyatlás előtti idők és az utána következők lényeges tekintetekben különböznek egymástól. A felszínen ezek az el­lentétek nyilvánvalók; a korai időkből hiányzik a katonai erő­szak szelleme, amely majd annyira jellemző lesz a későbbire, helyét a nemzetközi kereskedelmi kapcsolatok és a belső ke­reskedelmi tevékenység szervezésében megnyilvánuló haté­konyság foglalja el, aminek viszont nincs nyoma a «sötét kor» utáni időszak forrásaiban… Nemcsak arról van szó, hogy Asszíria civilizációjának szerkezete sokkal bonyolultabb, mint a babilonié, hanem inkább, hogy összességében eltérő módot és irányt képvisel." (A. Leo Oppenheim: Az ókori Mezopotá­mia, 210-211. o.)

Úgyszintén az antikvitás egyes csírái bukkantak fel az észak-indiai Licscshava köztársaságban és néhány szomszé­dos országban is, mégpedig paradox módon több mint fél évezreddel a görög poliszok létrejöttét követően. A Licscsha­va államban a tanács, a gana hozta a legfontosabb határo­zatokat, más köztársaságokban pedig e néven népgyűlés működött, mely a teljes jogú szabadokat tömörítette. A tény­leges hatalom azonban ez utóbbi államokban is egyre inkább a tanács kezében összpontosult, mely lényegében a katonai arisztokrácia, a ksatriják szervezeteként működött. A hadse­reg vezetőit, a hivatalnokokat és a bírákat valamennyi óind köztársaságban a ksatriják közül nevezték ki; ugyanakkor – a monarchiákkal ellentétben – a papi rend, a brahmanák viszonylag alárendelt szerepet játszottak, és státusuk a teljes jogú parasztokéhoz állt közel. Egyes köztársaságokban – az antik társadalmakhoz hasonlóan – a ksatrija arisztokrácia és a köznép között összeütközések, viszályok alakultak ki, szemben a monarchiákkal, melyeket a széthúzás sokkal ke­vésbé jellemzett. (Antonova-Levin-Kotovszkij: India törté­nete, 79-80. o.) A köztársaságok egyébként túlélték az első óind birodalmat, s egészen a kora középkorig fennmaradtak, amikor is a monarchiák fokozatosan bekebelezték e sajátos „ázsiai" államalakulatokat.

Az antikvitást megelőző „utolsó fázis" végül is a korábban említett föníciai és spártai fejlődés esetében vezetett el az új társadalmi forma küszöbéhez. Míg az óasszír „városállam" és az óind köztársaságok elszigeteltségük következtében a világtörténelem folyamatát lényegében nem befolyásolták, a nagy adóbirodalmak, illetőleg az „ázsiai" és az őstársadalmak között közvetítő föníciaiak – s még inkább a spártaiak – ér­zékelhetően hozzájárultak a poliszrendszer létrejöttéhez. E két csoport abban is különbözött egymástól, hogy az előbbi társadalmakban az antik elemek jórészt az államszervezetre korlátozódtak, az utóbbiakban viszont – bár felülről kialakított úri formaként – a földmagántulajdon is a berendezkedés egyik alapvető jellegzetességévé vált.

3. Az „ázsiaiság utolsó fázisával" ellentétben az antikvitásból a feudalizmusba való átmenet korai formája a történelem so­rán csupán egyetlen alkalommal jelent meg. Ennek alapvető oka az, hogy a nyugat-európai értelemben vett feudalizmus létrejötte antik előzményeket is feltételez, s ilyenek kizárólag a Földközi-tenger medencéjében, illetőleg annak környékén alakultak ki. Ráadásul az antik viszonyok is csak kivételes esetben teszik lehetővé e csírák kifejlődését; a föld kettős tulajdonára épülő termelési mód ugyanis még nem szakadt el teljesen a módosult törzsiség köztulajdonától, s így – a keleti társadalmakkal érintkezve – inkább „ázsiai" irányba mozdul el. Ebből következik, hogy a feudalizmus korai for­mája csupán a római birodalom nyugati tartományaiban buk­kanhatott fel, azt követően, hogy a klasszikus poliszrendszer felbomlása már megkezdődött.

Az i. sz. III. században a római állam válsága már elmélyült, s e folyamat keretében a birodalom keleti és nyugati részének társadalomszerkezete egyre erőteljesebben különbözött egy­mástól. Az előző évszázadok átfogó romanizációs politikája a polgárjog általánossá tételével lényegében befejeződött, mi­közben a keleti poliszokban a tulajdonformának köz-, a nyu­gatiakban pedig magáneleme erősödött meg. Britanniában, Hispániában s különösen Galliában a magántulajdonban levő nagybirtokok fokozatosan kiváltak a városi szervezetből, s ez­által felszabadultak a kettős tulajdonforma kötöttségei alól. (A nagy területű közföldek már a császárkor kezdetén az arisz­tokrácia magántulajdonába kerültek, de e földek még egy-egy poliszhoz tartoztak, s így tulajdonosaik a hagyományos városi terheket tovább viselték.) Ily módon nemcsak a nagy földtu­lajdonosok függetlenedtek a poliszoktól, hanem a földeket mű­velő bérlők és kolonusok is kizárólag az egyes arisztokrata családoknak rendelődtek alá. Az elszakadás a latifundiumok gazdasági kapcsolatait is megváltoztatta; az ún. saltus-birtokok, a poliszokhoz kötődő villákkal ellentétben, viszonylag zárt gazdasági egységekké váltak, melyek keretein belül azonban élénk, a közvetlen termelők részvételével zajló piaci forgalom alakult ki. (Világtörténet 2., 662-663. és 741-742. o.)

A saltus-birtokok tehát a feudális társadalom több alapvető sajátosságát előlegezik meg. Egyfelől e gazdaságok tiszta magántulajdoni formában működtek, s földterületük túlnyomó részét bérlők, kolonusok, valamint más függő személyek mű­velték meg, akik szolgáltatásokkal tartoztak a föld tulajdono­sának. Másfelől a kisüzemekre tagozódó saltusok elszakad­tak az antik városi kereskedelemtől, s egyben megteremtet­ték belső piacukat, mely nem luxusjavak értékesítésén, ha­nem mezőgazdasági és kézműves termékek cseréjén, vagyis a kisparasztok és az iparosok közötti munkamegosztáson nyugodott. A patrocinium intézményének fokozatos kifejlődé­se a tulajdonost bizonyos közigazgatási funkciókkal is felru­házta, s ezáltal az állam és a saltus-birtokokon dolgozó sze­mélyzet közötti kapcsolat lényegében teljesen megszakadt. Ugyanakkor a földtulajdonos arisztokraták – a városszerve­zetből való kiválásuk ellenére – továbbra is erőteljesen függ­tek a római államtól, mely éppen válsága következtében mindinkább „ázsiai" jellegű monarchiává vált. Ezért a feuda­lizmus csíráinak megszilárdulása nemcsak a polisz-szerve­zettől, hanem a Római Birodalomtól való elszakadást is fel­tételezte; az i. sz. III. század közepén a császári hatalomért vívott polgárháborúk mellett a szeparatista törekvések is szükségszerűen megjelentek.

Az elszakadási szándékok a birodalom keleti, afrikai és nyugati részén egyaránt felbukkantak, jelezve, hogy az előb­biek az őket körülvevő „ázsiai" viszonyokhoz kívántak iga­zodni, míg Gallia, Hispánia és Britannia földtulajdonos arisz­tokratái saját társadalmi rendjük megteremtésére törekedtek. A császári kormányzat viszonylag gyorsan, néhány hónap alatt leverte a keleti területeken fellépő trónkövetelőket, és a palmyrai kliens-királyság lázadását is egy éven belül elfojtot­ta, a független gall császárság viszont 15 évig, i. sz. 258-273 között állt fenn. Az „ellenbirodalom" társadalmi bázisát egyér­telműen a saltus-birtokok arisztokrata tulajdonosai alkották, akik a rómaiak ellen átmenetileg germán törzsekkel is szö­vetséget kötöttek. Az utolsó gall császár azonban harc nélkül meghódolt a közeledő római seregek előtt, s így a nyugati területek ismét beolvadtak a birodalomba, mely egy évtized múlva despotikus jellegű monarchiává alakult át. A dominátus bevezetésében a bomló antikvitás „ázsiai" és feudális ele­mekre való szétesése nyilván meghatározó szerepet játszott, mint ahogy a rövid életű négyes császárság, a tetrarchia in­tézményesítését is jórészt a galliai szeparatizmus fennmara­dása idézte elő. Az új államberendezkedésben azután a fe­udalizmus korai csírái egyértelműen alárendelődtek az adóz­tatás és a kényszermunka új intézményeinek, s a harmadik prekapitalista termelési mód korai szakasza csak kétszáz év­vel később, a Nyugatrómai Birodalom bukása után kezdődött meg.

A feudalizmus első csíráit jórészt a környezet szorította vissza, melyben továbbra is az antik, sőt bizonyos fokig az újjáéledő „ázsiai" viszonyok túlsúlya érvényesült. A kudarc­ban azonban az is közrejátszott, hogy a feudális tulajdoni struktúra legfontosabb elemei a nyugati tartományokban is hiányoztak. Az „ázsiai" társadalmak „utolsó fázisához" hason­lóan ismét csak úri földbirtoklási forma jött létre; a saltusok tulajdonosai tulajdonnélküli bérlőikkel, a kolonusokkal és a rabszolgákkal álltak szemben, s így a magántulajdon nem válhatott a társadalom egészét átfogó kötelékké. Nyugat-eu­rópai értelemben vett feudalizmus – a korábban említett antik előzményekre is támaszkodva – kizárólag a földmagántulaj­donos parasztok germán típusú közösségéből fejlődhetett ki, vagyis a saltusok függő emberei és a majdani jobbágyok között nem egyszerűen a szabad frank paraszt állt, hanem az új típusú faluközösségek is. (Tőkei Ferenc: Antikvitás…, 152-154. o.) A módosult törzsiségen nyugvó antik államiság végleges szétesése ugyanis csak akkor következhetett be, amikor már a társadalom egésze a földmagántulajdonosok közösségének bázisán szerveződhetett meg.

4. A tőkés társadalom csírái úgyszintén egyetlen alkalommal, a XIV. századi észak- és közép-itáliai városköztársaságok­ban jelentek meg. E térségekben a feudalizmus klasszikus formája egyáltalán nem vagy csak viszonylag későn jött létre, a városok viszont – a kereskedő tőke és a céhes kézműipar központjaiként – a középkori Európában (a flandriai „jó vá­rosok" mellett) a legmagasabb fejlettségi szintet érték el. Itá­liában a római korból fennmaradt városok vidéki körzetükkel sajátos, némiképp az antikvitásra emlékeztető kapcsolatokat alakítottak ki; a várost és vidékét átfogó poliszok ugyan e területeken is eltűntek, a „városállamokhoz" azonban belső önállóságukat megőrző falusi kommunák kötődtek. Az észak­os közép-itáliai városok magánháztartásainak többsége a fal­vakban saját földbirtokkal rendelkezett, szemben a német és a flamand városokkal, melyeknek nem sikerült bekebelezniük vidéki környezetüket. (Perry Anderson: Az abszolutista állam,

193. és 217. o.) Az antik poliszokkal ellentétben azonban e városköztársaságok elsődlegesen mégsem a nagy földtulaj­donosokat és a parasztokat tömörítették; egyre inkább a ke­reskedők, a bankárok és a manufaktúratulajdonosok alkották a társadalom „patrícius" elitjét, míg a polgárok többsége a kézművesekhez tartozott. A „patríciusok" a nemzetközi luxus­áru-kereskedelemben jelentős pénzvagyont halmoztak fel, il­letőleg termékeikkel, közvetlen környezetükön kívül, az ak­kori Európa ipari luxusszükségleteit elégítették ki. E társada­lmi csoportok – a falusi munkaerő egy részének megszerzé­se érdekében – a jobbágyviszonyok felszámolására töreked­tek, s így a munka és a tulajdon szétválasztása már az ún. virágzó feudalizmus korszakában megkezdődött. A városok­ba áramló munkaerőt ugyanis nemcsak a céhek szívták fel, hanem az azokból kifejlődő korai manufaktúrák is, melyekben az egykori jobbágyok az előproletariátus részét alkotó bér­munkásokká váltak. „Itáliában, ahol a tőkés termelés a leg­korábban fejlődik ki, a jobbágyviszonyok felbomlása is a leg­korábban megy végbe. A jobbágyot itt felszabadítják, mielőtt bármiféle szokásjogot biztosíthatott volna magának a földhöz. Felszabadulása tehát rögtön szabad prédául szolgáló prole­tárrá változtatja, aki ezenkívül, a többnyire még a római időkből fennmaradt városokban az új urakat is készen talál­ja." (Karl Marx: A tőke I., 671. o.) A manufaktúrák elsősorban a gyapjúszövő iparban jelentek meg; ebben az iparágban már megkezdődött a munkaműveletek szétbontása, a többi ágazatban viszont még a céhes, illetőleg a falusi otthonmun­ka túlsúlya érvényesült. A kereskedő tőke is behatolt az ipar­ba, a későbbi európai fejlődéssel ellentétben azonban nem annyira a falusi házi- és mellékipart, hanem a céhes kézmű­vességet ragadta meg. Ezt jórészt azzal magyarázhatjuk, hogy a termékek többsége a luxusjavak kategóriájába tarto­zott, s így előállításuk – a bérmunka részleges alkalmazása ellenére – általában magas szintű szakképzettséget igényelt.

A tőkés társadalom első csírái tehát az antik típusú város­vidék kapcsolat maradványaira és a nemzetközi luxusáru-ke­reskedelemben felhalmozott pénzvagyonra épültek. Korai jel­legük elsősorban abban nyilvánult meg, hogy átfogó, orszá­gos piacra egyáltalán nem támaszkodhattak; ilyen piac Itáli­ában sem alakult ki, hiszen a térség egy részét is földesú­ri-jobbágyi viszonyok uralták, s maguk a városköztársaságok sem alkottak egységes belső gazdaságot. Ugyanakkor az eu­rópai környezet sem biztosította a kapitalizmus csíráinak megszilárdulását; széles körű, tömegárukat igénylő piac e korban még nem fejlődhetett ki, mivel – Itálián kívül – a mun­ka és a tulajdon szétválása lényegében még sehol sem kez­dődött meg. A keresleti korlátokba ütköző gyapjúszövetgyár­tás a XV. században már zuhanásszerűen hanyatlott, s he­lyét egyértelműen a szűken értelmezett luxusáru-termelés foglalta el. „Az elitjavak felé tolódó iparcikkek minősége egy­re kifinomultabbá vált; a selyem- és üvegipar ebben a kor­szakban a városi termelés legdinamikusabb szektorai közé tartozott. Ráadásul a feléledt európai kereslet később újabb száz éven keresztül magas szinten tartotta az itáliai luxus­cikk-exportot." (Perry Anderson: i. m., 200. o.) Ilyen körülmé­nyek között a céhes szervezet – a luxustermelés alapvető bázisa – is tartósan életképes maradt, s megkezdődött a ma­nufaktúra-bérmunkások falvakba történő visszaáramlása is. A luxusáruk közvetítésére épülő távolsági kereskedelem ugyan továbbra is fennmaradt, s a termelési folyamatoktól viszonylag elkülönült banktőke virágzása sem tört meg; ka­pitalizálódott ipari háttér hiányában azonban fokozatosan visszaváltoztak a tőke „özönvíz előtti" formáivá.

Az itáliai fejlődés kudarcának okait Tőkei Ferenc a keres­kedőtőke antik eredetű túlsúlyának fennmaradásával magya­rázta. „Észak-Európának a naturálgazdálkodásba való látszó­lagos visszaesése kezdettől fogva magában rejti a termelés világtörténelmileg jelentős új fejlődésének lehetőségét, mert a Dél kereskedő-uralmának radikálisan végét veti; ebben is a germán tulajdonforma magasabbrendűsége mutatkozik meg. Az északi posztóipar nem puszta függvénye a keres­kedelmi tőkének, a déli mindig az marad." (Tőkei Ferenc: Antikvitás…, 237-238. o.) Ez az értékelés már a fejlődés bel­ső korlátaira mutat rá, jelezve, hogy az antik maradványok eleinte kedveztek ugyan a tőkés csírák megjelenésének, ké­sőbb azonban megakadályozták a korai formák kapitalizmus­sá fejlődését. A tisztán germán eredetű feudalizmus fölénye különösen akkor mutatkozott meg, amikor a XV. század kö­zepétől – a városi napszámos népesség felduzzadása követ­keztében – Északnyugat-Európában tömegárupiac alakult ki, s a növekvő kereslet először Flandriában, majd Angliában megteremtette az olcsó gyapjúáruk tömegtermelését. E fo­lyamatban is jelentős szerepet játszott a kereskedőtőke, amely azonban – az itáliaival ellentétben – a kiadási-felvá­sárlási rendszeren keresztül a vidéket is bevonta a csereér­tékek termelésébe. Ily módon a kereskedelem jellege is meg­változott; az itáliai városköztársaságok által uralt távolsági luxusáru-kereskedelmet fokozatosan a nemzetközi tömegá­ru-kereskedelem váltotta fel, melynek keretében Északnyu­gat-Európa ipari tömegárui Kelet-Közép-Európa mezőgazda­sági termékeire cserélődtek. (Pach Zsigmond Pál: A nemzet­közi…, 865. o.) E változás egyben a tőkés világrendszer lét­rejöttét is jelentette, melybe – Spanyolország közvetítésével – rövidesen a latin-amerikai térséget is bekapcsolták. Észak- és Közép-ltália e világrendszerben már viszonylag alárendelt helyzetbe került; az új szisztémában már csak félperifériának minősült, ahol a termelés kapitalista üzemformái jórészt tel­jesen hiányoztak.

A korai formák megjelenése tehát az itáliai kapitalizmus esetében sem jelentette az új termelési mód alapviszonyai­nak kifejlődését. Az antikvitás maradványai, s még inkább a tőkés csírák teljes elszigeteltsége, a stabil feudális környezet megakadályozták az eredeti tőkefelhalmozás országos mé­retű megindulását, s az átmeneti fellendülést a luxusáru-ke­reskedelemben szerzett pénzvagyon és a jobbágyfelszaba­dítások miatt tulajdon nélkülivé vált munkaerő időleges összekapcsolására korlátozták. Az előző termelési módok ko­rai formáihoz hasonlóan az itáliai kapitalizmus-csírák is egy­fajta „felülről kiépültséget" mutatnak, hiszen a városköztársa­ságokhoz szorosan kötődő vidéki térségek is alig kapcsolód­tak be a tőkés termelésbe, s még kevésbé váltak a növekvő kínálat rendszeres felvevőpiacaivá. Ugyanakkor – a régebbi korszakokhoz hasonlóan – az itáliai városköztársaságok pol­gárai sem ismerték fel, hogy egy új termelési mód korai csí­ráit fejlesztették ki. Történelmi tapasztalataikat az antikvitás újjászületéseként értelmezték, feltehetően azért, mert az an­tik és a tőkés társadalom szerkezete bizonyos analóg voná­sokat tartalmaz. (Tőkei Ferenc: Antikvitás…, 211-212. o.) Az antik analógia egyébként még jóval később, a francia forra­dalom időszakában is felbukkant, amikor e politikai eseményt a rómaiaknak a gallokkal szembeni visszavágásaként érté­kelték, s antik elnevezésű állami szerveket hoztak létre.

5. Az antikvitás, a feudalizmus és a kapitalizmus csíráival el­lentétben a szocializmus korai formái tudatos társadalmi tevé­kenység, e cél megvalósítására irányuló politikai cselekvés eredményeként alakultak ki. A történelmi fejlődés spontán jelle­ge azonban e folyamatban is érvényesült; saját bázisán nyugvó szocialista-kommunista berendezkedés helyett csupán „nyers kommunizmus" jött létre, mely Kelet-Közép-Európában már fel­bomlott, s a világ más térségeiben is súlyos válságba került.

A társadalom szocialista átalakításának kísérlete már az 1848-as polgári forradalmak időszakában megjelent. E forra­dalmakat közvetlenül az 1846-1847-es gazdasági válság, végső soron pedig az ipari kapitalizmus első Kondratyev-ciklusának 1815-1848 közötti hanyatló ága váltotta ki, mely a tőkés világrendszer centrumországaiban felerősítette az ab­szolút elnyomorodás ekkor már évszázados tendenciáit. Mi­vel a polgári átalakulásért vívott küzdelmekben a munkás­osztály is fontos szerepet játszott, Marx és Engels megfogal­mazta a permanens forradalom elméletét, mely a burzsoázia rövid ideig tartó politikai uralmával és a szocialista átalakítás közeli lehetőségével számolt. (A permanens forradalom gon­dolata először Engelsnek az angol alkotmányról írt cikkében bukkant fel. Friedrich Engels: Az angol alkotmány, 590-591. o.) Az 1850-es évek elején a kezdődő gazdasági fellendülés hatására ugyan felismerték, hogy a „forradalmak kora" lezá­rult, egy új gazdasági válságtól azonban e korszak újjászü­letését várták. Engels az Osztályharcokhoz írt Bevezetés­ében határozottan bírálta egykori illúzióikat, hangsúlyozva, hogy az ipari kapitalizmus terjeszkedése igazán csak 1848 után kezdődött meg, ami a tőkés világrendszer nyilvánvaló életképességét jelezte. (Friedrich Engels: Bevezetés Marx…, 478-481. o.) A forradalom elmaradása szorosan összefüggött azzal, hogy 1848-1873 között, a második Kondratyev-ciklus felszálló ágában, a gazdasági növekedés felgyorsult, s ennek nyomán – hosszú évtizedek óta először – a munkások reál­bére is folyamatosan emelkedett. A fellendülést felváltó „Nagy Depresszió" aztán döntő szerepet játszott a szocialista tö­megmozgalom kifejlődésében s a forradalmi remények újjá­éledésében, a századvég előtt beköszöntő újabb ciklusváltás azonban ismét stabilizálta a tőkés berendezkedést.

1848 után a szocialista mozgalom fejlődésében térbeli át­helyeződés is végbement. Marx és Engels felismerte, hogy a súlypont Franciaországból Németországba tevődött át, az 1870-es évek közepétől pedig jórészt az oroszországi átala­kulásoktól várták a forradalmak győzelmét. Ezzel egyidejűleg megerősödött az a véleményük, hogy a legfejlettebb államok­ban a forradalom lényegében nem fegyveres, hanem békés, parlamentáris úton mehet végbe, s erőszakos eszközöket csupán burzsoá államcsíny-kísérletek elhárítása érdekében kell alkalmazni. A korszak egyetlen szocialista kísérlete, a

Párizsi Kommün tapasztalatai alapján az új társadalmi rend­szer tulajdonformájának, állami berendezkedésének és szö­vetségi politikájának alapkérdéseit is újragondolták. A szocia­lizmus meghatározó gazdasági szervezetének a vertikálisan felépülő és az államtól független szövetkezeteket tekintették, az állam szervezeti felépítését az alulról fölfelé megalakuló kommünformában képzelték el, s reálisnak tartották a mun­kásosztály és a középrétegek tartós szövetségét.

A társadalmi formák marxi elmélete és a különféle forra­dalmi koncepciók ugyanakkor szükségszerűen ütköztek egy­mással. Marx az Alapvonalakban kifejti, hogy a kommunista társadalom automatizált termelést feltételez, melyben a köz­vetlen értékalkotó munka szerepét a tudomány, az általános munka veszi át. (Karl Marx: A politikai gazdaságtan…, 169­173. o.), politikai írásaiban viszont a szocialista átalakulást már a gépi nagyipari termelés adott fejlettségi szintjén is reá­lis törekvésnek tekinti. A tőkében ezt az ellentmondást átté­telesen jelzi is, amikor arra utal, hogy a gyárrendszer apologétáinak ellenérvei szerint a szocializmus az egész tár­sadalmat egyetlen gyárrá változtatja át. (Karl Marx: A tőke I., 333. o.) A későbbi marxista irodalomban azonban ez az ellentmondás már elsikkadt; Kautsky a szocialista gazdasá­got egyetlen központosított gyárként írja le, Lenin az Állam és Forradalom-ban pedig az új termelési mód üzemformáját a német vasutakról és postáról mintázza, s a társadalmat egyetlen gyárként, illetőleg irodaként képzeli el. Ily módon a szocializmus a kapitalizmus meghosszabbításává, egyfajta „államkapitalizmussá" válik, melyben a marxi értelemben vett nyers kommunizmus elemei jutnak túlsúlyra. Ez egyben azt is jelenti, hogy a társadalmasítás szinte kizárólagos formáját az állami tulajdon létrehozása alkotja, mégpedig nemcsak a forradalmi, hanem a reformista elképzelésekben is.

Az 1917-es szovjet-orosz forradalom, mely végül is a per­manens forradalom egyfajta formáját valósította meg, gyakor­lati síkra terelte ezeket az ellentmondásokat. Egyfelől igazol­ta Marx és Engels sejtéseit, hogy a munkásmozgalom súly­pontja végül is Oroszországba helyeződik át, másfelől viszont Európa egyik legfejletlenebb, csupán felszínesen kapitalizá­lódott államában indította meg a szocialista építés kísérletét. A gazdasági fejlettség alacsony szintje a tőkefelhalmozás folytatásaként „eredeti szocialista felhalmozást" tett szüksé­gessé, ami elsődlegesen a birtokos parasztság kisajátítá­sában, a mezőgazdaság erőszakos kollektivizálásában feje­ződött ki, a nemzetté válás folyamatainak megindulása pedig súlyos etnikai konfliktusokat idézett elő. Rosa Luxemburg az orosz forradalomról írt tanulmányában előre jelezte a paraszt­os a nemzetiségi kérdésből fakadó ellentmondásokat, sejtet­ve, hogy ilyen bázison a szocializmus demokratikus tartalma egyáltalán nem bontakozhat ki. (Rosa Luxemburg: Marxiz­mus…, 479-490. o.) E sajátosan „orosz" elemek döntő sze­repet játszottak abban, hogy a szocialista kísérlet a „sztálini modell" létrejöttéhez vezetett, a termelés kapitalista jellegű, gépi nagyipari üzemformája pedig megakadályozta, hogy az ún. desztalinizálás nyomán az államszocializmust egy fejlet­tebb, demokratikus szocialista berendezkedés váltsa fel. Ez utóbbi ok gátolta meg azt is, hogy Kelet-Közép-Európa ki­sebb államszocialista országai és a „sztálini modellel" gyor­san szembeforduló Jugoszlávia, a nyers kommunizmust vég­érvényesen leküzdve, az állami és az úgyszintén bürokrati­kus szövetkezeti tulajdont fokozatosan egyéni s egyben tár­sadalmi tulajdonná változtassa át. A gépi nagyipari forma ke­retében ugyanis a részmunkás és az összmunkás ellentétén nyugvó munkamegosztás változatlan maradt, sőt a magán­tulajdon felszámolásával a gyáron belüli hierarchikus viszo­nyok az egész társadalomra kivetítődtek. Ilyen körülmények között a különféle decentralizációs törekvések és önigazga­tási próbálkozások az alapviszonyon nem változtathattak, hi­szen az igazgatási-jogi eszközök a munkavégzésen belüli hierarchiát nem szüntethették meg, legfeljebb enyhíthették az abból fakadó konfliktusokat. (Vö. Wiener György: Világtörté­nelmi korszakváltás…, 31. o.) A vállalati menedzsment meg­határozó szerepe ugyanakkor döntő mértékben hozzájárult ahhoz, hogy az államszocialista berendezkedés hiánygazda­ságként működött, mely lényegében tükörképe, s nem meg­haladása volt a tőkés társadalmak túlkínálati gazdaságának. A menedzserek ugyanis – nyugati társaikhoz hasonlóan – a termelési szint, a beruházások és a vállalati méretek növe­lésére törekedtek, ami jórészt pozitív tényezőből, a munka­körükkel való azonosulásból fakadt. A tőkés társadalomban e növekedési hajlamot a részvénytulajdonosok viszonylag si­keresen kontrollálják, az államszocialista gazdaságokban vi­szont – tulajdonosi ellenőrzés hiányában – a menedzser-mo­tivációk állandósult beruházási túlkeresletet hívtak életre, mely először a fogyasztás elől szívta el a termékeket, majd meghatározó szerepet játszott a tartós külkereskedelmi mérleghiányban, s ezáltal a kelet-közép-európai államok el­adósodásában. (A rendszeres importtöbblet másik oka az volt, hogy a félperifériához tartozó országok gazdasági nö­vekedése – társadalmi berendezkedésüktől függetlenül – pót­lólagos erőforrások bevonását feltételezi.) A hierarchikus gyá­ri viszonyok továbbélése tehát nemcsak az elidegenedés visszavételét akadályozta meg, hanem olyan törvényszerű­ségeket is megalapozott, melyek a beruházási és készletcik­lusok formájában fenntartották a gazdasági ingadozásokat, s az eladósodás felgyorsításával a nyers kommunizmus fel­bomlásához is hozzájárultak.

A szovjet-orosz forradalom és a kelet-közép-európai átala­kulások nyomán ráadásul nem világméretű, hanem „helyi nyers kommunizmusok" jöttek létre, bizonyítva, hogy a tőkés világrendszer centrumországaiban a kapitalizmus még a XX. században sem merítette ki történelmi tartalékait. 1917 októ­bere és a német szocialista forradalom elmaradása azt is je­lezte, hogy a kifejlett tőkés állam – a marxi értelemben vett „polgári társadalomra" támaszkodva – még az első világhá­ború utáni politikai változások közepette is ellenállt az átala­kítási törekvéseknek. (Vö. Perry Anderson: i. m., 459-460. o. Anderson egyébként Gramsci gondolatmenetét követi, aki már a század 30-as éveiben felismerte, hogy a „polgári társada­lom" is közvetlen politikai funkciókkal rendelkezik, melyek a burzsoá államnál is hatékonyabban védelmezik a tőkés be­rendezkedést.) A 30-as évek közepén megjelenő keynesiánus állami beavatkozás azután kiküszöbölte a kapitalizmus közép­távú ciklikus válságait, és a gazdasági növekedés gyorsításá­val, illetve egy viszonylag széles körű szociális intézmény­rendszer kiépítésével a centrumországokban megteremtette a burzsoázia és a munkásosztály „demokratikus osztályharcá­nak" és korlátozott együttműködésének alapjait. A második vi­lágháború után – talán Franciaországot és Olaszországot le­számítva – a tőkés rendszer átalakítására irányuló kísérletek a félperiféria és a periféria államaira korlátozódtak, melyekben többnyire a nemzeti önállóságért folytatott küzdelem csapott át szocialista kísérletbe. (A második világháború időszakában lezajlott egyetlen valóságos kelet-közép-európai forradalom, a jugoszláv is döntően az idegen csapatok ellen irányult, s így tartalmában nem különbözött a harmadik világ felszabadító harcaitól.) Az új államszocialista, illetve „nem kapitalista" úton járó társadalmak azonban, akár az elszigetelődés, akár a centrumországokkal való együttműködés alternatíváját vá­lasztották, lényegében továbbra is a tőkés világpiactól függ­tek, s így változatlanul az egységes világrendszer szerves ré­szét alkották.

A negyedik Kondratyev-ciklus leszálló ágának nemzetközi adósságválsága és a vezető centrumországok, mindenekelőtt az USA tudatos politikai tevékenysége 1989-1990 fordulóján valamennyi kelet-közép-európai államban rendszerváltást idé­zett elő, amihez ezen társadalmak belső legitimációjának hi­ánya és a káderértelmiség egy részének a tőkés társada­lom helyreállításában való érdekeltsége is hozzájárult. (A rend­szerváltás kérdéseiről részletesebben lásd Wiener György: i. m.) A szocializmus korai formái azonban a radikális rend­szerváltási törekvések ellenére sem tűnnek el nyomtalanul; az általános privatizáció során, ha az újraszülető magántőké­nek alárendelten is, fennmaradhatnak a közösségi tulajdon bizonyos formái, s az állami vállalatok egy töredékének tulaj­donjogát a munkavállalók szerzik meg. Az előttünk álló törté­nelmi korszakot feltehetően a magántulajdon túlsúlyán nyugvó tőkés társadalom és a szocializmus csíráit részben őrző ve­gyes gazdaság küzdelme jellemzi. A környezet, a tőkés világ­rendszer hatása az előbbi győzelmét valószínűsíti, de aláren­delt mozzanatként az utóbbi is fennmaradhat, hordozva egy majdani demokratikus szocialista átalakítás előfeltételeit.

A szocializmus korai formái – a régebbi termelési módok első csíráihoz hasonlóan – végül is nem fejlesztették ki az új társadalom alapstruktúráját. A felülről létrehozott állami tu­lajdon keretei között a termelési-munkamegosztási viszo­nyok továbbra is polgáriak maradtak, hiszen az egyes rész­műveleteknek alárendelt fizikai és szellemi munkások nem válhattak egyetemesen fejlett egyénekké, akik tevékenységü­ket szabad társulásokban folytatják. A forradalmak után és a felbomlást megelőzően azonban szinte mindenhol megjelent a társadalmi önigazgatás gondolata, s néha gyakorlata is, mely egy majdani, saját bázisán fejlődő szocializmus tulaj­donformáját előlegezte meg.

A történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy a korai csírák felbomlását egyre rövidebb időn belül követi az új termelési mód első szakaszának kifejlődése. Az óasszír államot még csaknem egy évezred választotta el a görög polisz megszü­letésétől, a gall császárság esetében azonban a távolság már csak kétszáz év, s az itáliai város-köztársaságok hanyat­lása után néhány évtizeddel már létrejött a tőkés világrend­szer. Immanuel Wallerstein és a világrendszer-elmélet más képviselői a XXI. század közepére, az ötödik Kondratyev-cik­lus végére prognosztizálják a kapitalizmus összeomlását, melyet világméretű berendezkedésként egy szocialista világ­kormányzat is felválthat. Az emberiség azonban csak akkor juthat el „előtörténete" végpontjához, s kezdheti meg „igazi történetét", ha a globális kihívások sorozatára már a késő kapitalizmus zárószakaszában is pozitív válaszokat próbál adni.

[A Politikatörténeti Intézetben 1993. június 7-én rendezett Marx '93 tudományos konferencián elhangzott előadás szerkesztett változa­ta.]

Hivatkozott művek

Perry Anderson: Az abszolutista állam. Gondolat, 1989. Antonova-Levin-Kotovszkij: India története. Kossuth-Gondolat, 1982.

Igor M. Djakonov: Nyugat-Ázsia az i. e. II. évezred első felében. ELTE BTK, 1972.

G. Driver-John C. Miles: The Assyrian Laws. Oxford, Clarendon Press, 1935.

Friedrich Engels: Az angol alkotmány. MEM 1. k. Kossuth, 1957. 568-591. o.

Friedrich Engels: A család, a magántulajdon és az állam eredete. MEM 21. k. Kossuth 1970. 21-157. o.

Friedrich Engels: Bevezetés Marx az „Osztályharcok Franciaor­szágban 1848-1850-ig" c. művéhez. MEM 22. k. Kossuth, 1970. 475-492. o.

Mogens Trolle Larsen:The Old Assyrian City-State and its Co-lonies. Akademisk Forlag. Copenhagen, 1976.

Rosa Luxemburg: Marxizmus, szocializmus, demokrácia. Kossuth, 1983.

Karl Marx: A tőke I. MEM 23. k. Kossuth, 1967.

Karl Marx: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai. II. MEM 46/II. k. Kossuth, 1972.

Karl Marx: Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből. Kossuth, 1977.

Marx-Engels: A német ideológia. Helikon, 1974.

A. Leo Oppenheim: Az ókori Mezopotámia. Gondolat, 1982.

Pach Zsigmond Pál: A nemzetközi kereskedelmi útvonalak XV-XVII. sz.-i áthelyeződésének kérdéséhez. Századok, 1968. 5-6. sz.

Joseph Schumpeter: History of economic analysis. New York, 1954.

Tőkei Ferenc: Az „ázsiai termelési mód" kérdéséhez. Kossuth, 1965.

Tőkei Ferenc: Antikvitás és feudalizmus. Kossuth, 1969. Világtörténet: Szovjet Világtörténet sorozat 1. Kossuth, 1962.

Világtörténet: Szovjet Világtörténet sorozat 2. Kossuth, 1963.

Immanuel Wallerstein: A világkapitalizmus felemelkedése és jövő­beni összeomlása. In: Fejlődés-Tanulmányok. 4. ELTE ÁJK, 1980 93-144. o.

Wiener György: Világtörténelmi korszakváltás és kelet-európai változások. A Magyar Politikatudományi Társaság Évkönyve, 1991. 28­37. o.

Négy markáns álláspont vitatkozik a balkáni háború eredetét és a szereplők megítélését illetően: a szerbpárti, a horvátpárti, a semle­ges, és az antiimperialista. Noha mindegyik a valóság egy-egy ele­méből indul ki, egyik sem mentes torzulásoktól. Elsősorban azért nem, mert egyik sem képes átgondolni azt az új nemzetközi politikai helyzetet, amelybe nemcsak a volt jugoszláv közt

Ha arra keressük a választ, mi az oka a nemzetközi baloldal megosztottságának a volt Jugoszlávia területén folyó háború megítélése tekintetében, először is látni kell: az állásfoglalás nehézségeit eredendően az okozza, hogy a szóban forgó te­rületen (a volt jugoszláv köztársaságokban) jelenleg nincs egyetlen olyan szervezet sem, amely a második világháború alatti partizán ellenálláshoz hasonlítható lenne. Nincs olyan párt vagy csoportosulás, mely progresszív alternatívát képviselne a háborús megoldásokhoz és a soviniszta és etnikai alapú államépítéshez képest. Egy ilyen konzisztens alternatíva csak nemzetközi lehetne, abban az értelemben, hogy soknemzetiségű, illetve hogy a Balkán különböző or­szágait át kellene fognia.

A szolidaritás és a szocialista gondolkodás válságban van, mert az ellenzékinek számító csoportok saját köztár­saságaikban is elszigeteltek egymástól, és nem képviselnek konzisztens alternatívát az átfogó társadalmi-gazdasági kér­désekben. Úgy gondolom, ez a fő oka az orientációs válság­nak. Megvizsgálhatjuk, hogy milyen domináns nézetek ala­kultak ki a nemzetközi baloldalon a balkáni háború kérdései­ről, számba véve e nézetek erényeit és általános gyengesé­geiket is.

Először is vannak, akik szerint a válság fő oka a kapita­lizmus támadása a szocializmus lerombolására. Az egyetlen erő, amely ennek ellenállni látszott, a szerbiai rezsim, hiszen Milosevics szocialistának és jugoszláv-pártinak hirdette ma­gát. A baloldal jelentős része, például Nagy-Britanniában, vagy például a Francia Kommunista Párt is, határozottan tá­mogatta ezt a szerbiai rezsimet, annak a hamis látszatnak engedve, hogy ez a szerb rendszer a szocializmust vagy a jugoszláv rendszert védelmezi a szűk látókörű nacionaliz­mussal szemben. Ez teljesen hibás nézet, hiszen Milosevics igazából se nem szocialista, se nem a jugoszláv rendszer védelmezője. Ő már rég szakított a titói hagyománnyal, és támogatta Jugoszlávia feldarabolását, ahelyett, hogy védel­mezte volna a szövetségi államot.

A második irányzat megérti a Milosevics-rezsim jellegét, szövetségét a szélsőjobboldallal, és belátja az általa képvi­selt nagyszerb nacionalizmus veszélyeit. Ezért el is ítéli ezt a rendszert. Ugyanakkor viszont e nézet hívei azt állítják, hogy a szövetségi állam válságától kezdve a nemzeti önren­delkezés volt a fő kérdés, ez volt a politikai harc tétje, ezt kell megvédelmezni a nagyszerb nacionalizmustól és a szerb ellenőrzés alatt álló szövetségi hadseregtől. Ezért a baloldal egy része támogatta a horvát és a szlovén rezsimeket, mint ennek a bizonyos önrendelkezésnek a szimbólumát, és mint olyan demokratikus rendszereket, amelyek megpróbálnak el­lenállni a neo-sztálinista támadásnak, illetve a fasiszta táma­dásoknak. De ha nyitott szemmel nézzük, hogy konkrétan kik és milyen rendszerek a történet szereplői, akkor azt lát­juk, hogy a puszta tény, miszerint valaki szakít Miloseviccsel és Jugoszláviával, még korántsem jelenti, hogy létrejön egy demokratikus rendszer. Másodszor pedig, a nemzeti önren­delkezés kérdése a vegyes népességű köztársaságokban (talán Szlovénia kivételével), ugyanúgy, mint az egész Jugo­szláviában, igen bonyolult kérdéssé vált. Nem egyértelmű ugyanis, hogy milyen szinten kell bevezetni az önrendelke­zést. Vannak nemzeti kisebbségek, amelyek szétszórtan él­nek a különböző köztársaságokban. A szerbek legalább há­rom köztársaságban élnek, a horvátok legalább kettőben, az albánok háromban stb. Vagyis az önrendelkezés jelszava egyáltalán nem szolgáltatott olyan ügyet vagy programot, amelyet világosan és egyértelműen fel lehetett volna vállalni. Ezt a jelszót különböző áramlatok használhatták fel, köztük természetesen maguk a szerbek is, akik védelmezni kívánták jogukat a horvátoktól való elszakadásra, hiszen a horvátor­szági szerbek a horvát államban elnyomójukat láthatták. így ez a megközelítés sem nyújtott világos politikai iránymuta­tást.

Volt egy harmadik álláspont is, mely a semlegességet hir­dette. Azt állította, az összes új köztársaság hasonló volt ab­ban, hogy a nemzeti érzéseket hatalmi célokból használta fel – ami egyébként igaz -, meg azért hogy saját területét védelmezze és építse. Ezért a baloldalnak e vitában semle­gesnek kell lennie, el kell határolódnia mind a szerbektől, mind a horvátoktól, mind a muzulmánoktól. De ez az állás­pont sem kielégítő, még akkor sem, ha elismerjük, hogy az összes új köztársaság domináns irányzata valamiféle reakci­ós nacionalizmus volt. Hiszen ez mégsem jelentett teljesen egyforma helyzetet a volt Jugoszlávia összes népcsoportjá­nak. Például Bosznia-Hercegovinában a muzulmánok nem képviselhették a nemzetállam programját a többiekkel meg­egyező módon, hiszen ők egy olyan államhoz jutottak, ahol nem volt tiszta többség. A boszniai muzulmánok azt a nép­csoportot képezték, amely a leginkább urbanizált volt a köz­társaságban, és a legnyitottabb a sok-etnikumú állam felé. Ezt a nyitottságot vette erőteljes támadás alá a horvát és a szerb nacionalizmus. Ezek után elfoglalni egy semleges ál­láspontot, amely azt mondja, hogy a szerb, horvát és muzul­mán nacionalizmus a volt Jugoszláviában és Bosznia-Her­cegovinában egy kalap alá vehető, nyilvánvalóan nem tekint­hető követendőnek. A boszniai szerbeknek és horvátoknak megvan a saját anyaállamuk, mely támogatni tudja őket. Ilyen lehetőségük a muzulmánoknak nincs. Kétségtelen, hogy volt olyan boszniai ellenállás, mely nemcsak muzulmánokból állt, s amely támogatható lett volna az uralkodó irányzatokkal szemben. De a lényeg az, hogy a semlegesség álláspontja sem kielégítő.

A negyedik álláspont, mely megfigyelhető volt a baloldalon, a nemzetközi politikára összpontosított. Azt állította, hogy az imperialisták, az imperialista beavatkozás volt a fő oka Ju­goszlávia felbomlásának. Ez elsősorban Németországot je­lentette, amelynek a szlovén és horvát függetlenséget elis­merő korai lépése e beavatkozás fő bizonyítékát jelentette. Ezután szóba kerülhettek az amerikaiak, akiknek balkáni po­litikája látványosan zavaros volt. így születhetett meg az az igen egyszerű jelszó: „el a kezekkel a Balkántól!" Az impe­rialisták ne avatkozzanak be abba, hogy e népek hogyan rendezik sorsukat! A helyzet azonban megint csak nem ilyen egyszerű. Mert például az Irak elleni háború esetében vilá­gosan kimutatható volt az imperialista érdek, mely az olaj­hoz kapcsolódott, de a jugoszláv esetben – noha léteztek különböző imperialista érdekek, különböző nézetek a régió átalakítására (lásd az USA hagyományos kötelezettségét Tö­rökország irányában, Németország kapcsolatait Horvátor­szággal, a francia diplomácia hagyományait Szerbia támoga­tására stb.) – ezúttal nem mutatható ki semmiféle konzisz­tens imperialista érdek vagy stratégia. Még azt is hozzá le­hetne tenni, hogy a cinikus „béketervek" mögötti taktikázás és opportunizmus sokkal inkább a stratégia hiányának, és nem valamiféle egységes akaratnak a bizonyítéka. A teljesen nyíltan megjelenő német vagy francia elképzelések sem ele­gendők, hogy azt mondjuk: van valamiféle projektum egy új balkáni háború elindítására és az érdekszférák felosztására. Még több problémát okoz azonban az, hogy a küzdelemben résztvevő népcsoportok egyike-másika, mint például a nagy­szerb sovinizmus ellen védekező albánok és muzulmánok, maguk folyamodtak imperialista beavatkozásért. Ennek fel­dolgozása nyilván sok problémát okoz a baloldalnak, nem úgy, mint például Szomáliában, ahol a lakosság egyértelmű­en ellenségként tekint a beavatkozókra. Jugoszláviában az emberek nagy része kívánja, várja a beavatkozást.

Látható tehát, hogy az orientáció igen nehéz. Azt lehet mondani, hogy mind a négy álláspont tartalmazza a valóság valamilyen elemét, de képtelen megválaszolni az átfogó vál­ság kérdéseit. Ez egy teljesen új típusú válság, egészen új dilemmák elé állítja a nemzetközi baloldalt.

Természetesen a különböző irányzatok a válság eredetét is eltérő módon magyarázzák. Akik a szerb politikát támogat­ják, gyakorlatilag átveszik az erre vonatkozó szerb propagan­dát. Vagyis hogy elsősorban a külpolitika, főképpen a német beavatkozás – mely egy új „birodalom" megteremtésére tö­rekszik – volt az összeomlás oka. Az „önrendelkezés" támo­gatói a nagyszerb nacionalizmus újjászületésében jelölik meg a válság és a háború eredetét. Ez először az albánok ellen lépett fel Koszovóban, majd fellépett a különböző köztár­saságok érzékeny egyensúlya ellen a szövetségi államon be­lül. Persze látni kell azt, hogy a nagyszerb nacionalizmus újjászületésének az egyik fő oka éppen a nagyhorvát nacio­nalizmus újjászületése volt, és más nacionalizmusok is. Vagyis a felszínes ítéletek elkerülése végett a jugoszláv rend­szer válságát, annak hátterét kell alaposan elemezni. Ennek alapján úgy gondolom, hogy a 80-as évek során Jugoszlávia válságának elmélyülése éppen a különböző régiók közötti fej­lettségi szakadék növekedésében ragadható meg, valamint az adósságválságban és a felhasználható jövedelem csök­kenésében minden köztársaság esetében.

A nagyszerb nacionalizmus először is a válság egyik in­terpretációjával jelent meg a színen, mondván, hogy a titóista rendszer szerbellenes volt, mind gazdasági téren (ennek bi­zonyítéka gazdagabb észak-nyugati és szegényebb déli és keleti régiók közötti szakadék növekedése volt), mind pedig alkotmányos tekintetben (mely az egyes köztársaságok és tartományok vétójogával a szerbeknek sem tette lehetővé, hogy saját köztársaságuk belügyei felett rendelkezze­nek). Vagyis ha érteni szeretnénk a nagyszerb nacionalizmus újjászületésének körülményeit, akkor vissza kell mennünk a titói rendszer válságához, és látnunk kell, hogy már azt a válságot is különböző szemüvegen keresztül nézték és in­terpretálták az egyes köztársaságok vezetői, a saját hatalmi érdekeiknek megfelelően. A gazdagabb köztársaságok azt kezdték hajtogatni, hogy a rájuk nehezedő gazdasági teher túl magas ahhoz, hogy támogassák az alacsony hatékony­sággal működő „balkáni" köztársaságokat. A szerbek és a szegényebb köztársaságok ezzel szemben éppen a gazda­gabb régiók növekvő anyagi előnyeire mutattak rá.

A lényeg tehát az, hogy elemezzük a válságot; és azok, akik csak a nagyszerb újjászületésre összpontosítanak, fi­gyelmen kívül hagyják, hogy ezt a nagyszerb nacionalizmust mennyiben fűtötték reális félelmek. Ezek a félelmek léteztek a diaszpórában élő szerb népességben, nem utolsósorban az alternatív nacionalizmusok újjáéledése következtében, nem­különben a jugoszláv rendszer felbomlása egyre közelebbi víziójának körvonalazódásával. A köztársaságok függetlensé­gének előtérbe kerülésével ugyanis kiéleződött a nemzetiségi kisebbségek kérdése. Természetesen a szerb nacionalisták voltak az elsők, akik saját köztársaságuk kisebbségei ellen támadást indítottak. Ugyanakkor viszont a horvátországi szerbek is egyre erősebb horvát nacionalista nyomás alá ke­rültek, és ezek a kifejlődő nacionalizmusok egymást erősítet­ték. Az egyoldalú, a problémákat egy szereplőre visszaveze­tő válságmagyarázatok hibája tehát a globális elemzés hiá­nya. Nem látják a kialakult nacionalizmusok közös gyökereit, és kölcsönhatásaikat sem.

A probléma megértését egyáltalán nem segítette a válság eredetének perszonifikálása, vagyis hogy az elemzők közül sokan elkezdték Hitlerhez hasonlítani Milosevicset. Francia­országban például hatalmas plakátok jelentek meg az utcá­kon, melyek egyenlőségjelet tettek Milosevics és Hitler közé. Úgy gondolom, hogy vannak közös elemek a két személyi­ségben és politikájukban, mint például a nyílt etnikai tiszto­gatás. Az erőszakos nagyszerb sovinizmus Boszniában a tra­gikus valóság egyik domináns eleme. De az egyenlőségjel nem más, mint egy olyan klisé, mely elleplezi, hogy ez a háború sok kis háborúból áll, nem pedig egy agresszor áll szemben a megtámadottakkal. Egy bonyolult folyamatban lát­juk különféle háborúk keveredését: az agressziós háborúét, a polgárháborúét s az önrendelkezésért folyó háborúét. Ez akkor is igen komplex képet mutat, ha meg tudjuk jelölni a háború fő okát a politikai elitek területszerző, hatalmi törek­véseiben, és nem etnikai vagy vallásháborúról beszélünk.

A jugoszláv szövetségi állam összeomlása természetesen felvetette az önrendelkezés kérdését minden nemzeti közös­ség számára, nemcsak a horvátok és szlovének esetében. Felvetette a határok kérdését, azok átszabásának problémá­ját. Ilyen körülmények között egyetlen személyre terelni a fi­gyelmet, mondván, hogy Hitlerhez hasonló alakról van szó, azért is káros volt, mert megakadályozta a szerbiai rendszer természetének konkrét elemzését, és a Milosevics, Seselj és a hadsereg közötti szövetség jellegének megértését, illetve ezek kapcsolatáét a horvátországi és boszniai szerb kisebb­ségekkel. Mindezek a szövetségek ugyanis további konflik­tusokat hordoznak. Milosevics szövetsége Seseljjel taktikai jellegű volt, mely mindig is magában hordozta a szakítás le­hetőségét. Konfliktusai voltak a hadsereggel is, mely a kez­det kezdetén nem volt egyértelműen szerbpárti. És végül nem egyszerűen a dominancia jellemzi Milosevics és a hor­vátországi és boszniai szerbek kapcsolatát sem. Milosevics nem parancsolhat ez utóbbiaknak, hiszen radikalizmusuk azokból a valódi, konkrét veszélyekből fakad, amelyekkel szembe kell nézniük, vagy legalábbis amelyekről úgy gon­dolják, hogy reális veszélyek. Akár igazuk van, akár nem, radikalizmusuknak ez a forrása. Nem egyszerűen manipulá­cióról vagy külföldi agresszióról van szó.

Milosevics természetesen igen veszélyes politikus, aki el­sősorban a saját hatalmi törekvéseit követi. De szemmel lát­hatóan pragmatikus politikát folytat: a nacionalizmust felhasz­nálja, amikor erre szüksége van, amikor úgy látja, hogy ez használ neki, de meg is szabadulhat tőle azon nyomban, amikor már nem tűnik annyira előnyösnek. Szövetségeseit felhasználja, amikor azok előnyöket kínálnak, és megszaba­dul tőlük, amikor hátrányossá válnak.

A nyugati sajtóban uralkodó beállításként terjedt el az a klisé is, mely – a horvát propagandát átvéve – Tudjman rend­szerét valamiféle demokratikus, európai, katolikus rend­szernek állítja be, szemben a balkáni, elmaradott népekkel és rendszerekkel, melyek még a kommunizmus hagyománya­it őrzik. Először is Tudjman maga is kommunista volt, ugyan­úgy, mint Milosevics, vagy a szlovén elnök. A „kommunista" címke ebben a helyzetben semmit sem jelent; a helyzet meg­értéséhez meg kell vizsgálni a hatalom mechanizmusát és ideológiáját. Egyébként Tudjman rendszere már eljutott egyes fasiszta személyek rehabilitálásához, ami nem egyedi példa Horvátországban, hiszen hasonló esetek történtek a balti köztársaságokban is. Olyan emberek, akik kommunisták voltak, és nézeteiket megváltoztatva antikommunistává, sőt a leghangosabb antikommunistákká váltak, ma azzal fogla­latoskodnak, hogy fasisztákat rehabilitálnak a demokrácia jel­szavai mögött. A horvát sajtóban, az irodalomban, az utca­nevekben egyértelmű tendencia nyilvánul meg, hogy rehabi­litáljanak az usztasa mozgalomhoz tartozó személyeket.

A Tudjman-rezsim továbbá semmivel sem demokratiku­sabb, mint a Milosevics-féle. Ez a valóság. A sajtószabadság Horvátországban még a szerbiainál is kevesebb. Belgrádban legalább működik egy minimális szabad sajtó, ami nem léte­zik Horvátországban. Bárki, aki a horvát rendszert kritizálja, rögtön megkapja a megbélyegzést a sajtóban, hogy „horvát­ellenes", vagy „rossz horvát". Ez történt például azokkal a feministákkal, akik szóvá tették a horvát férfiak által elköve­tett nemi erőszakot. Azonnal megtámadták őket, igen kímé­letlenül, sőt még „boszorkányoknak" is kinevezték őket. Hor­vátországban kivonják a forgalomból azokat a könyveket, amelyeket szerbül írtak vagy Szerbiában adtak ki, és egyre inkább a horvát etnikum alapján történik meg az állampol­gárság meghatározása is. Vagyis politikai, jogi szempontból is megkülönbözteti^ a „jó horvátokat" és a „rossz horvátokat". Ez Tudjman logikája, ami egyébként kivehető volt már az 1990-es, a függetlenség kinyilvánítása előtti beszédeiből is, amelyek nem elsősorban Milosevics-ellenesek voltak, hanem jugoszláv-ellenesek. A jugoszláv gondolatot horvátellenesnek bélyegezték, ami egyértelműen megvilágította, hogy a meg­alapítandó horvát államot erősen etnikai alapra kívánják he­lyezni. Ezt támogatta az emigrációban élő szélsőjobboldal is, amely nagyban hozzájárult a Tudjman-rendszer finanszírozá­sához.

Vagyis nem igaz, hogy Tudjman rendszere demokratikus, mint ahogy az sem, hogy Milosevicsé szocialista, vagy éppen kommunista. Az sem áll, hogy a horvát rendszer valamiféle nyugati modell kifejlesztésén munkálkodna, a privatizáció és egyebek által. Ez először is a háborúból fakadó általános nehézségek miatt nem igaz, de a privatizáció ezerféle ne­hézsége miatt sem, ami Kelet-Európa-szerte megfigyelhető. E bonyodalmakat felerősítik a bizonytalanság, az instabilitás körülményei, melyek közé a külföldi tőke egyáltalán nem igyekszik behatolni. Ezért a horvát gazdaságban a fő trend az etatizáció, a központosítás, mégpedig Tudjman emberei, a régi nomenklatúra tagjai által és javára végrehajtva. Mind a szerb, mind a horvát rendszer felhasznál félkatonai erőket, elnyomó hatalmi technikákat. Horvátországban nemrégiben szakszervezeti aktivistákat likvidált a rendőrség. De a horvát félkatonai szervezetek cselekedeteihez hasonló akciókat hajt végre Seselj is Szerbiában a különböző vajdasági és koszo­vói kisebbségekkel szemben.

Látni kell tehát, hogy a baloldal megosztottsága mögött igazi nehézségek állnak, de ennek nem szabadna okot szolgáltatnia a bénultságra, a semmittevésre. Persze azt, hogy mit kell vagy mit lehet tenni, igen nehéz megmondani egy olyan időszakban, amikor a baloldal nemzetközileg gyen­ge, és különösen gyenge a térségben, amelyről beszélünk. De hangsúlyoznám, hogy minden tájékozódási nehézség és megosztottság ellenére bizonyos minimumra képes lett vol­na a baloldal, a legkülönbözőbb országokban.

Mindenki egyetérthet például abban, hogy nincs jövő, nincs béke ezen országok számára, ha nincs demokrácia. Ha nincs pluralizmus, nincs lehetősége a párbeszédnek, és nem lehet nyilvánosságra hozni alternatív programokat és megol­dásokat. Konkrétan ez azt jelentené, hogy támogatni kell a független sajtót szerte a volt jugoszláv köztársaságokban. Mindegyikben. Pártfogolni kell azokat a publikációkat, kon­ferenciákat és más kezdeményezéseket, amelyekkel a saját rendszerük által elszigetelt újságírók, aktivisták próbálkoz­nak. Ez olyan aktuális feladat, mely a jövőre is érvényes. Ez ügyben szó van például egy Balkán TV létrehozásáról, de az újságírók számítógépes információcseréjéről, és más for­mákról is. Ez általánosítható feladat.

Másodszor, még akkor is, ha kisebbségekről van szó, és igen erős nyomás alatt léteznek, de mégiscsak voltak olyan embe­rek, akik megpróbáltak ellenállni az etnikai tisztogatásnak és a szűk látókörű nacionalista tendenciáknak. Még ha azt gondoljuk is, hogy a háború fő oka az imperializmus vagy a nagyszerb nacionalizmus, lehetőség lenne együttesen erősíteni azokat az állampolgári kezdeményezéseket, feminista csoportokat, hábo­rúellenes mozgalmakat, amelyek megpróbáltak fellépni az ag­resszív politika, a nacionalizmus és a sovinizmus ellen. Ezek viszonylag még erősek is voltak Boszniában a háború előtt; a háborúellenes mozgalom több alkalommal is rendezett de­monstrációkat sokezer résztvevővel. Ezeket nyilvánvalóan tá­mogatni kell, a háború alatt pedig különösen pártfogolni kell a szerbiai háborúellenes mozgalmat, mégpedig két ok miatt. Elő­ször: még ha nem gondoljuk is, hogy a szerb politika az egyet­len oka és felelőse a háborúnak, látni kell, hogy ők a legna­gyobb köztársaság, és politikájuk döntően meghatározza a fo­lyamatokat. Szükség van annak demonstrálására, hogy „nem minden szerb fasiszta", és lehetőség van Szerbiában is egy al­ternatív politikai erő építésére, amely a háború ellen lép fel. Ugyanez a helyzet Horvátországban, még ha némileg más kör­nyezetben is. Másodszor: jelenleg Szerbiában és Horvátország­ban is léteznek olyan csoportok, amelyek támadják saját re­zsimjeiket, mégpedig etnikai-nemzetiségi politikájuk miatt. Ezek a csoportok léteznek, és kimondhatatlan szükségük van kap­csolatokra, támogatásra. Harmadszor pedig, lenne lehetőség valamiféle nemzetközi összefogásra, tekintet nélkül arra, hogy kinek mi a véleménye a válság okairól. Ennek célja a mene­dékjog biztosítása, a menekültek segítése, és egy alternatív Eu­rópa kezdeményezése lenne.

Vannak persze olyan kérdések, amelyek mindezen lehető­ségek ellenére megosztják a baloldali közvéleményt, ilyen az, hogy meg kell-e szüntetni a boszniai fegyvervásárlások lehetőségét tiltó embargót. A semlegesség valószínűleg sem­miképpen sem lehetséges, és amint létezik valamiféle soket­nikumú ellenállás Boszniában, azt támogatni kell. Persze azok, akik egyenlőségjelet tesznek mindenfajta nacionaliz­musok közé, és joggal szkeptikusak a boszniai ellenállás gyengesége miatt, érthetően ellenezték és ellenzik ezt.

Egy második kérdés az embargó általában, és konkrétan a szerbiai rezsim ellen alkalmazott embargó megítélése. Azok, akik úgy gondolják, hogy a szerbek nem felelősek, ha­nem sokkal inkább áldozatok, természetesen nem értenek egyet ezzel az embargóval. De még azok is, akik szerint a szerbiai vezetés a fő felelős, okkal vitatkozhatnak ennek az embargónak a jogosultságán és célszerűségén. Meg lehet kérdezni, hogy mi volt ennek a célja. Először is az, hogy megállítsa a háborút, másodszor pedig Milosevics megbuk­tatása. És mi volt az eredmény? A háborút nem tudta meg­állítani, és egészen mostanáig úgy tűnik, hogy éppenséggel megerősítette Milosevics pozícióját, miközben gyengítette az ellenzéket. Hiszen mindez alátámasztotta Milosevics állításait arról, hogy a szerbek áldozatok: a nemzetközi összeesküvés és az új népirtás áldozatai. Fontos körülmény az is, hogy a nemzetközi szankciók meghozói egy szót sem szóltak arról, mi folyik Horvátországban. Ez is a szerb vezetés propagan­dáját látszott alátámasztani.

A harmadik fontos kérdés az ENSZ szerepe ebben a konf­liktusban. Természetesen azok, akik szerint az imperializmus az események fő mozgatója, igen könnyű pozícióból azt mondhatják: „minden csapatot kivonni a Balkánról". De ez nem ilyen egyszerű, hiszen többféle nemzetközi beavatkozás létezik. Ellenezni lehet a katonai beavatkozás egyik formáját, a támadó jellegűt, amilyen például a szerbek ellen foglalt vol­na állást a háborúban. Itt azonban sokkal inkább békefenn­tartó vagy – ebben a helyzetben – inkább béketeremtő be­avatkozásról lehet beszélni. Az elsőt, vagyis az offenzív ka­tonai beavatkozást nyilván ellenezni kell, mivel az nemcsak hogy nem lett volna hatékony, de politikailag sem volt indo­kolható. Sokkal nehezebben ítélhető meg az ENSZ csapatok jelenléte a háborús övezetben, hiszen ezek főként a „huma­nitárius segélyek" célba juttatásával foglalatoskodnak. Per­sze az embernek kételyei lehetnek ennek a „humanitárius segélynek" a szerepéről, hiszen sok esetben egyszerűen ar­ról volt szó, hogy az embereknek még egyszer enni adtak mielőtt valamelyik harcoló fél elpusztította őket. De hát még­iscsak arról van szó, hogy emberek vannak körülzárva, ost­romlott városokban, elzárva a külvilágtól; és egy ilyen hely­zetben azt mondani, hogy „el a kezekkel Boszniától" – csak azért, mert ENSZ feliratú járműveket látunk vonulni minden­felé -, egyáltalán nem bölcs dolog.

E problémák végső soron oda vezetnek, hogy igen alapo­san át kell gondolni, végig kell elemezni ennek a bizonyos „új világrendnek" a kérdését. Az új világrendet – mint emlék­szünk rá – Bush hirdette meg az Öböl-háború után. Egyál­talán nem világos azonban – és erre szolgál tragikus példá­val a balkáni háború -, hogy mi következik a Szovjetunió és a Varsói szerződés megszűnése után. Mi lesz a NATO sze­repe? Mi lesz az európai hadsereg, illetve a már létező po­litikai szervezetek szerepe? Látható, hogy a „humanitárius segély" mögött az egész régió újrarendezése folyik, igazából ez az egész háború tétje. Kétségtelen az is, hogy az ame­rikaiak a NATO szerepének egyfajta offenzív újrafogalmazá­sára törekszenek, és teljes mértékben ellenőrizni akarják az ENSZ katonai tevékenységét. Ezek a kérdések nemcsak a volt Jugoszlávia köztársaságainak sorsát érintik, és minden­képpen vitára ösztönöznek a nemzetközi rendről, az Amerikai Egyesült Államok és a nemzetközi szervezetek szerepéről. Ez utóbbiak ugyanis egyrészt súlyos felelősséget viselnek a tragédiákért, az erősödő konfliktusokért, a menekülthullámo­kért, másrészt az új rend csendőreiként funkcionálnak, együttműködve a volt Varsói Szerződés maradványaival.

Fel kell vetni az ENSZ szerepének kérdését is, mely nyil­vánvalóan nem egy „nemzetek fölötti", és nem is demokrati­kus szervezet. Egyre homályosabb, milyen elvek alapján hoz döntéseket a Biztonsági Tanács, és kinek milyen befolyása van a különböző döntéshozó testületekben. Tisztázni kell a protektorátus fogalmát, meg kell nézni, hogy amikor az ENSZ égisze alatt ilyen működött, az milyen hatékonysággal történt. Hiszen a volt Jugoszláviában is több helyen – például Ko­szovóban – népszerűvé vált az az elképzelés, hogy ENSZ-protektorátust alakítsanak ki. Ezeknek a nemzetközi szerve­zeteknek az újragondolása, átalakítása tehát napirenden levő feladat. Nyugat-Európában is aktuális probléma a kisebbségi jogok védelme. Hogyan lehet ezt általában elfogadhatóan ér­telmezni és megvédelmezni? Milyen intézmények és garan­ciák szükségesek ehhez? Vajon tudnak-e segíteni a délszláv nemzetek békés együttélésének kialakításában olyan orszá­gok, amelyek maguk sem tudtak még megbirkózni ezekkel a problémákkal?

[A cikk a szerző 1993. októberi, budapesti előadása alapján ké­szült.]

 

 

Az írás a szociáldemokrácia lehetőségeit vizsgálja: létezik-e a szo­ciáldemokrata modell által kínált alternatíva Kelet-Közép-Európa számára? A téma irodalmának különböző irányzatait elemezve arra a következtetésre jut, hogy a jóléti állam kora véget ért. Elkülöníti a „Welfare State" három, egymástól különböző (amerika

Eső után köpönyeg. Ennél nem sokkal több értelme van Ma­gyarországon a „rendszerváltás" kezdete után néhány évvel megkérdezni: létezik-e a jóléti kapitalizmus alternatívája az államszocializmust levető (közép-) kelet-európai országok számára. Ezt a kérdést azonban 1989-90-ben széles társa­dalmi nyilvánosság előtt nem lehetett feltenni, a válasz a pri­ori igen volt. Ma viszont talán valamivel toleránsabb légkör­ben folytatható a vita, ráadásul gyakorlati tapasztalataink is vannak az államszocializmus utáni társadalmi rendszer felé vezető útról. A jóléti kapitalizmus elméletének és gyakorlatá­nak kutatása ezért első megközelítésben mint össztársadalmi kérdés fogalmazódik meg, kormánypárti szóhasználattal élve „a magyarság sorskérdéseinek egyike". Mitől lesz jóléti a ki­lencvenes évek magyarországi kapitalizmusa, ha az lesz?

Szűkebb értelemben a téma körüljárásának a hazai politi­kai baloldal szempontjából van jelentősége. Elterjedt állás­pont ugyanis a baloldali gondolkodású emberek körében, hogy miután a kommunizmus egyszer s mindenkorra meg­bukott, a szociáldemokrácia kínálja a helyes programot a bal­oldal számára; ez a program pedig nem más, mint a második világháború után Nyugat-Európában kialakult jóléti állam megvalósítása. Ezért igen fontos tisztázni, hogy egyáltalán mi köze a szociáldemokráciának a jóléti államhoz, hol tart harminc-negyven évvel ezelőtti önmagához képest? Vajon egyre jólétibb-e a kapitalizmus nyugaton? Jóléti-e még egyál­talán?

Korszakváltás

A vizsgálódás kezdőpontjaként megállapítható, hogy ma, a kilencvenes évek elején a legtöbb elemző múlt időben beszél a második világháború után kialakult jóléti államok rend­szereiről, de legalábbis komoly korszakváltásként értelmezi a mai folyamatokat a jóléti állam szempontjából is. A meg­közelítés, az elméleti háttér, az alternatív javaslat lehet kü­lönböző, de az eltérő jellegű feltételezésekben egybecseng a diszkontinuitás hangsúlyozása. E különböző, a jóléti állam hanyatlását magyarázó feltételezéseket foglalja össze köny­vében Christopher Pierson (1991) az alábbiak szerint.

„1. feltételezés. Hosszú távon a jóléti állam összeegyez­tethetetlen az egészséges piacgazdasággal. Csak a háború utáni, a gazdasági növekedés szempontjából kivételesen kedvező körülmények tették lehetővé, hogy egyszerre növe­kedjék a gazdaság és a jóléti állam. A megváltozott nemzet­közi gazdasági feltételek között ez azt jelenti a politikai jobb­oldal számára, hogy a gazdasági növekedés csak akkor ál­lítható helyre, ha drasztikusan csökken a jóléti államnak a produktív gazdaságra gyakorolt nyomása. A baloldal követ­keztetése az, hogy a jóléti állam gondolatában megtestesült jóléti törekvések csak a társadalom szocialista átalakításával érhetik el céljukat.

2. feltételezés. A jóléti állam fejlődése a modern kapitalista társadalmak fejlődésének szerves részét képezte. Mind­azonáltal rendkívüli növekedésének szakasza történelmileg különlegesnek is számít. A jóléti állam mára elérte „növeke­désének határait". Teljes lerombolása se nem szükséges, se nem valószínű, de bármilyen további (és költséges) növeke­dése alá fogja ásni társadalmi támogatottságának bázisát.

3. feltételezés. A nemzetközi politikai gazdaságban beállt változások növekvő mértékben aláásták a nemzeti jóléti ál­lamok fejlesztésének feltételeit. A nemzeti jóléti-államokról szóló megegyezés tipikus szereplőinek, a nemzeti kormá­nyoknak, nemzeti munkásmozgalmaknak és nemzeti alapú tőkéknek erejét a modern világgazdaság nagyfokú nemzetköziesedése és deregulációja aláásta. A keynesiánus jóléti állam összeegyeztethetetlen ezzel az új nemzetközi politikai gazdasággal.

4. feltételezés. A háború utáni jóléti állam egy „történelmi kompromisszumot" képviselt a tőke és a szervezett munka hatalma és érdekei között. Míg azonban egykor a jóléti állami politikák mindkettőjük érdekeit szolgálták, ezek egyre kevés­bé vonzóak mindkettőjük számára, és egyre kevesebb támo­gatást tudnak mozgósítani a két táborban. Ilyen körülmények között a mai szociáldemokrata mozgalmak számára az egyet­len helyes stratégia az, ha újjáélesztik hagyományos elköte­lezettségüket a tőkebefektetési funkció szocializálására, amit – átmenetileg – „zárójelbe tett" a keynesiánus jóléti állam kompromisszuma.

5. feltételezés. A jóléti állami juttatások fejlődése (különö­sen a közegészségügy és a közoktatás területén) maga idé­zett elő olyan társadalmi változásokat, melyek aláássák a jóléti állami juttatások további szükségességét, és felhígítják a közszolgálatok folyamatos támogatásának bázisát. Legfő­képpen pedig a jóléti állam fejlődése átalakította a fejlett ka­pitalizmus osztálystruktúráját, oly módon, hogy aláásta saját továbbélésének osztálybázisát. A legfontosabb az, hogy ezek a változások aláássák azt a – közép- és munkásosztályok közötti – szövetséget, melyre a jóléti állam épült, és arra ösztönzik a népesség egyre növekvő részét, hogy elforduljon a közjóléti juttatásoktól, azok támogatásától.

6. feltételezés. A jóléti állam megfelelő intézményi kerete­ket jelentett bizonyos jóléti szolgáltatások biztosítására a tár­sadalmi és gazdasági fejlődés egy bizonyos szintjén. A to­vábbi gazdasági növekedés azonban egyre alkalmatlanabbá minősítette a jóléti juttatások ezen formáit. Különösképpen a fogyasztói választás és bőség kiterjedése idéz elő növekvő elégedetlenséget a nyugati iparosodott gazdaságokban az ál­lamilag adminisztrált jóléttel szemben, és azt eredményezi, hogy a fogyasztók növekvő mértékben fordulnak a piacon kapható jóléti szolgáltatások felé.

7. feltételezés. Bár a jóléti állam történelmileg progresszívnek tekinthető, további előrelépés nem valósítható meg a hagyományos jóléti állami politikák továbbfejlesztésével. Ennek oka az, hogy a jóléti állam egy produktivista-ökonomista növekedési stratégiához kötődik, mely (már) nem han­golható össze a valódi emberi szükségletek kielégítésével és az igazi társadalmi jólét biztosításával."

A fenti feltételezések igen különböző paradigmákból köze­lítik a jóléti állam kérdését, ami jól illusztrálja, hogy nem egy­szerűen egy szűken értelmezett szociálpolitikáról van szó, hanem annál sokrétűbb jelenségről: komplex politikai, köz­gazdasági, társadalompszichológiai stb. problémákról. Sokfé­leségük ellenére e tézisek meggyőzően mutatják, hogy a 70-es évekig fennállt konszenzus helyébe, mely a jóléti ál­lamot a történelem végének tekintette, a nyolcvanas-ki­lencvenes évek fordulójára egy új konszenzus lépett, mely az eddig ismert jóléti állam történetének végét jelzi.

A fenti megközelítések megegyeznek abban is, hogy a jó­léti államról általában beszélnek, vagyis nem tesznek különb­séget annak különböző típusai között. Holott az utóbbi évek kutatásai, és különösen a dán Gösta Esping-Andersen művei meggyőzően mutatták ki a jóléti kapitalizmus különböző típu­sai közötti különbségeket, s hogy a rendszerek eredetének vizsgálata nem kerülhető meg, ha meg akarjuk érteni a je­lenkor változásait és reális alternatíváit.

Az első és legfontosabb különbségtétel az egyes progra­mok tekintetében az, hogy a szóban forgó juttatás alanyi jogon jár-e a kedvezményezett személyeknek, vagy pedig sze­lektíven (vagyis valamely e célra felállított intézménynek ha­táskörébe tartozik-e annak elbírálása, hogy ki jogosult a jut­tatásra, és ki nem). Hasonló csoportosítási szempont az, hogy az állam milyen mértékben veszi magára a szociális ellátás szerepét: csak szabályoz, avagy finanszíroz is, vagy pedig a maga apparátusa által el is végzi azt. E kritériumok mentén egy-egy rendszerről megállapítható, hogy az milyen mértékben távolodott el az alapvető szükségletek piacról tör­ténő biztosításától, és milyen mértékben közeledett a másik pólus: a jogosultság politikai elismerése és biztosítása felé. A jóléti állam működésében a korábbi időszakok során meg­figyelt, illetve ezután bekövetkező változások döntően a két pólus közötti elmozdulás irányával és mértékével jellemez­hetők.

Honnan jövünk?

Esping-Andersen (1990) nyomán a jóléti kapitalizmus há­rom alaptípusa különböztethető meg. A modern liberális modell, melynek tipikus példája az Egyesült Államok; a szo­ciáldemokrata modell, melynek legismertebb példája Svédor­szág; valamint a modern konzervatív modell, melyre a leg­jobb példa Németország. Azért a jóléti kapitalizmus típusai ezek, mert e rendszerekben a magángazdaság sikeressé­ge és az állami tervező és újraelosztó tevékenység együt­tesen biztosítja a kialakult életnívót, mely a különböző rendszerekben igen különböző mértékben tulajdonítható az állam szerepének. A megkülönböztetés oka tehát az, hogy bár a második világháború utáni évtizedekben a viszonylag magas szociális kiadások minden fejlett tőkés országra jel­lemzővé váltak, a rendszerek konkrét arculata, valamint jö­vője szempontjából távolról sem mindegy, hogy kik és milyen körülmények közepette vezették be a jóléti intézkedéseket.

A három alapmodellt összevetve azt látjuk, hogy legkorábban Németországban születtek átfogó szociálpolitikai intéz­kedések, a múlt század 80-as éveiben, Bismarck konzervatív kormányzása alatt. Ebben szerepet játszott a szociáldemok­rata munkásmozgalom nyomása, noha Bismarck célja éppen az ellenzék leszerelése, kikapcsolása volt. A II. világháború után is a konzervatívok voltak, akik a piacgazdaság szociális­sá válását meghirdették az NSZK-ban, s a szociálpolitika szi­nonimájaként értelmezett jóléti állam a társadalmi rendszer szerves részévé vált. A hagyományokhoz híven a német jóléti politika döntően az államigazgatás intézményei köré szerve­ződött.

Az Egyesült Államokban Roosevelt liberális Demokrata Pártjának égisze alatt születtek a jóléti programok, a Nagy Depresszió hatására és idején, a 30-as években. Az amerikai politikai hagyományból következően itt a törvényhozás vált a rendszer alapintézményévé, s a jóléti állam az amerikai szó­használatban végső soron nem is jelent többet a Kong­resszus szintjén elfogadott és szabályozott, két-három szö­vetségi jövedelem újraelosztó programnál. Az amerikai jóléti állam egy szociális és politikai vészhelyzetben született, a kapitalista rendszerhez szervetlenül illeszkedő kiegészítés­ként jellemezhető, amit az is bizonyít, hogy a 60-as évek továbbfejlesztési kísérletéhez sem politikai, sem gazdasági erőforrásokat nem tudott mozgósítani a demokrata kormány­zat.

Svédországban – a 30-as évekre visszanyúló előzmények­kel – a második világháború utáni időszakban épült ki a jóléti állam, melyben a másik két modellhez képest sokkal nagyobb szerepet kaptak a szakszervezetekés a helyi kormányzatok. A hosszan tartó szociáldemokrata hegemónia lehetővé tette a gazdaság minden szektorára kiterjedő állami tervező tevé­kenységet. Ennek következtében a politikai és szociális szem­. pontok a gazdaság egészét áthatották, aminek következtében Skandináviában a jóléti állam kifejezést az egész társadalmi-gazdasági rendszer szinonimájaként értelmezik. A társadalmi konfliktusok radikális kiiktatása, a kiterjedt szociális partner­ség és gondoskodás következtében a svéd modellt a nyugati országokban igen sokáig a jövő társadalmi modelljének tekin­tették, benne a többi országok társadalmai saját jövőjüket vél­ték felfedezni. Pedig a kapitalista rendszerek közül a svéd modell távolodott el leginkább az alapvető szükségletek piaci úton történő kielégítésétől, s a 70-es években további megol­dásokkal kísérletezett a gazdaság és a szociálpolitika teljes társadalmasítása, átpolitizálása érdekében.

Mint látható, a jóléti intézmények – mind a mintaországokban, mind azokon kívül – jórészt a világválság és -háború utáni időszakban épültek ki. Ez a tény szolgált alapul a jóléti állam korai ideológusainak – és mindenekelőtt T.H. Marshall-nak – ahhoz az elmélethez, mely az állampolgári lét fokoza­tos kiteljesedéséről szólt. Eszerint az állampolgárság eredeti, 18. századi értelmezése a polgári szabadságjogokra (tulaj­don, egyesülés, vallás stb.) korlátozódott, ami a 19. század­ban kiegészült a politikai jogokkal, s e kettőhöz csatlakoztak a 20. században a szociális jogok. E nézettel szembeállítható Polányi Károly tézise, mely szerint egy bizonyos fokú szoci­álpolitika – a politikai stabilitáshoz szükséges minimum szint­jén – nem késői kísérője, de előfeltétele volt a gazdaság és társadalom kapitalista fejlődésének. Hogy a tőkés állam szo­ciális tevékenysége miért mutatott minden régióban erősödő tendenciát a második világháború után, arra a konkrét törté­nelmi körülmények vizsgálata adhatja meg a választ.

A világgazdasági válság és a világháború terhei nagy­mértékben aláásták a munkásosztály lojalitását és komp­romisszumkészségét a tőkés centrum országaiban. A re­formoknak tehát mindenekelőtt a kapitalizmus politikai fenntarthatóságát kellett megalapozniuk. Különösen azért, mert a Szovjetunió példája, az iparosítás lendülete és a há­borús helytállás komoly szimpátiát váltott ki nyugaton a kom­munizmus iránt. Szükség volt a munkásosztály megnyerésé­re a romokban heverő Európa újjáépítéséhez is. A háború utáni szükségleteket legmarkánsabban az 1942-ben, Angliá­ban publikált Beveridge-jelentés foglalta össze, mely – kö­zéppontban az állampolgári jogon járó ingyenes orvosi ellá­tással – az 1945-ben hivatalba lépett munkáspárti kormány számára a szociálpolitika vezérfonalát jelentette.

Beveridge mellett Keynes volt a háború utáni jóléti kapita­lizmus kiemelkedő szellemi atyja. Az ő munkásságából kö­vetkező gazdaságpolitikai ajánlások fókuszában, az állam, il­letve a központi költségvetés megnövekedett szerepe állt, méghozzá a foglalkoztatás magas szintjének fenntartása, a megtermelt áruk iránti fizetőképes kereslet biztosítása, és mindezek által az egyenletes gazdasági növekedés megva­lósítása érdekében. Keynes makroökonómiai elképzelései összhangban álltak a szociális célú újraelosztás Beveridge által javasolt elveivel és intézményeivel. A tömegfogyasztás jövedelmi feltételeinek megteremtése a tömegtermeléshez, valamint a gazdasági egyensúly és a társadalmi stabilitás fenntartása a 20. század közepén csak kiterjedt állami sze­repvállalással volt lehetséges.

Amennyiben tehát a jóléti állam a kapitalizmus immun­rendszereként alakult ki (ahogy azt Lester C. Thurow ame­rikai közgazdász fogalmazta), úgy nem csodálkozhatunk azon, hogy a rendszer működését veszélyeztető betegsé­gek megsokasodásával ez az immunrendszer is egyre bonyolultabbá, kiterjedtebbé vált. S bár a nyugat-európai szociáldemokrácia a jóléti állam minden formáját saját prog­ramjának tekintette, látható, hogy valójában csak a skandináv modell kiépítésében volt meghatározó szerepe. Észak-Euró­pában a szociális célú reformokat valóban a szocializmus felé vezető úton megtett lépéseknek tekintették, ami nem mondható el Gladstone-ról, Bismarckról, Rooseveltről vagy Erhardról.

Az ideológiai különbségek ellenére a szociális ellátás mi­nimumáról kialakult konszenzus hozzájárult a tőkés centrum egységes önképének kialakításához. Ez magában foglalta a szabadság kritériumát (szembeállítva a „kommunista" rend­szerekkel), a visszanyert prosperitás korlátlan fenntartásának lehetőségét, valamint az általános anyagi bőség körülménye­it, melyet az állami újraelosztás hivatott megteremteni ott, ahol a piaci verseny kellő gazdagságot halmoz fel ugyan, de a javak egyenletesebb elosztásához politikai korrekcióra van szükség. Ennek következtében a jóléti állam ugyanúgy gu­mifogalommá, egymástól igen különböző rendszerek megnevezésévé vált, mint – nagyjából egyidőben – a de­mokrácia kategóriája.

Ezt az egységes ideológiát idővel egyre hathatósabban kezdték ki az új bal- és jobboldali kritikák. Az újbaloldal rá­mutatott, hogy a jóléti juttatások által lényegében nem törté­nik más, mint hogy bizonyos, viszonylag jó alkupozícióval rendelkező rétegeket lefizetnek a kapitalizmus elnyomó struktúráinak további fenntartása érdekében, és az állami juttatások jelentős részét az erős érdekcsoportokhoz tarto­zók, sőt helyenként kifejezetten a gazdag rétegek élvezik. A szociális juttatásokra rászorulók végső soron függővé válnak a jóléti rendszereket kezelő bürokráciáktól, és – különösen a liberális modellben – teljes önálló anyagi bá­zisukat el kell veszíteniük, és magukra kell venniük a sze­génység stigmáját ahhoz, hogy támogatásra érdemesnek minősüljenek. Bírálták a jóléti állam nacionalista és protek­cionista jellegét is, minthogy az újraelosztás kizárólag nem­zeti keretek közt próbálja ellensúlyozni a piac differenci­áló hatásait, miközben nemzetközi téren a szegények és kiszolgáltatottak iránti szolidaritás teljes hiánya mutatko­zik meg.

Az új jobboldal hasonlóságot mutatott az újbaloldallal, amennyiben hathatós politikai kritikát gyakorolt a nehezen el­lenőrizhető bürokrácia fölött, és a maga módján szóvá tette a jóléti juttatásokkal történő visszaéléseket. Hayek nyomán az állami beavatkozás folyton-folyvást erősödő tendenciája a szolgasághoz vezető úttal, gyakorlatilag a fasizmus kiépülé­sével volt egyenlő, melyben erős érdekcsoportok megegye­zései uralkodnak a szabadságra vágyó egyén fölött. Súlyo­sabb érveket vonultatott fel azonban az új jobboldal gazda­sági kritikája, mely rámutatott, hogy az állami beavatkozás, a bürokrácia elhatalmasodása felerősíti az inflációs tenden­ciákat, a konjunktúra mindenáron történő fenntartására való törekvés megmerevíti a gazdaság szerkezetét, és végső so­ron akadályozza annak megújulását, az elavult ágazatok le­épülését. A keynesiánus alapokra épülő vegyes gazdasággal szembeállították a rugalmas, mindig optimumra törekvő ma­gángazdaságot. Ahhoz azonban, hogy e kritika gyakorlati programmá álljon össze, meg kellett várni, amíg a jóléti ka­pitalizmus válsága bekövetkezik.

Hová megyünk?

A jóléti kapitalizmus másfél évtizedes válsága a szociális rendszerek kisebb-nagyobb módosulásaihoz vezetett minden régióban. E változások a 90-es évek végére megérlelhetik a kapitalizmus új modelljét, mely biztosan meg fogja követelni magának a jóléti vagy szociális jelzőt. De hogy konkrétan mennyiben és miben hasonlíthat majd a háború utáni jóléti kapitalizmusokra, annak prognosztizálásához át kell tekinte­ni, hogy a 70-es évek elejétől milyen kihívások érték soro­zatban a tőkés centrum gazdasági és politikai rendszerét, benne a jóléti állam különböző változatait.

1. A világgazdasági növekedés lelassulása a 70-es évek elejétől kétségessé tette az elosztható többletjöve­delmek megtermelését. A jóléti intézmények sok tekintetben a negyedszázados konjunktúrához kötődtek, s annak befeje­ződése, a stagfláció kialakulása megkérdőjelezte az addig véglegesnek képzelt gazdaságpolitikai elgondolásokat, élen a foglalkoztatás- és jövedelempolitikai elvekkel.

2. A nemzetközi valutarendszer összeomlása, valamint az olajárrobbanások megnövelték a nemzetközi gazdaság bizonytalansági tényezőit, és aláásták a gazdaságok ter­vezhetőségét. A nemzetközi gazdasági viszonyokban bekö­vetkezett változások szerkezeti és intézményi változtatásokra ösztönözték az egyes nemzetgazdaságokat, s ezen alkal­mazkodási kényszer háttérbe szorította a kevésbé akut prob­lémákat, köztük a szociális feszültségek kezelését is.

3. A globális válságokra adott új jobboldali, neokonzervatív válaszok a 70-es évek végétől erőteljes támadást indítottak az állami gazdaságszervezés és a jóléti újra­elosztás ellen, elméletben és gyakorlatban egyaránt. Az új politikai jobboldal hármas jelszava a liberalizáció, dereguláció és privatizáció volt. Az állam szociális felelősségvállalásától való visszalépés a jóléti intézmények részleges piacosítását tűzte napirendre. Az új jobboldali kormányok pénzügyi nyo­mást gyakoroltak a helyi kormányzatokra, és egyúttal politikai támadást indítottak a szociálpolitika vívmányai fölött őrködő szakszervezetek ellen, jelentősen korlátozva működési felté­teleiket. A statisztikák azonban nem mutatták ki egyértelműen az úgynevezett jóléti kiadások csökkenését az újkonzervatív kormányok alatt, mivel nagyrészt a munkanélküli segélyek körébe áramlottak át a korábbi aktív (egészségügyi, oktatási stb.) szociálpolitikai kiadások, a foglalkoztatási szint draszti­kus zuhanása miatt.

4. A neokonzervatív offenzíva felgyorsította a termelés és a tőke nemzetközivé válását, ami jelentősen meggyen­gítette a jóléti tevékenységnek kereteket biztosító nem­zetállami intézményeket. A liberalizáció felszabadította a nemzetközi tőkemozgást, és új lendületet adott a multinaci­onális vállalatbirodalmak kiépülésének. Ezzel a nemzetközi magángazdaságban olyan erőközpontok keletkeztek, melyek egyre hatékonyabban tudják befolyásolni a tevékenységük ál­tal érintett államok politikáját, felborítva az egyes államokon belül korábban kialakult erőviszonyokat.

5. A világgazdasági konjunktúra leszálló ágából követ­kező többletterhek és az új jobboldal támadásai válságba juttatták az államszocialista rendszereket, melyek össze­omlása a 80-as évek végén megrendítette a nyugati re­formista törekvések ideológiai és társadalmi bázisát is. Ha ugyanis már senki sem védelmezi a központi tervezés gondolatát, akkor tovább gyengül a terv és piac közötti ve­gyes gazdaság pozíciója, ha a világ két meghatározó régiója ugyanazt az utat vallja üdvözítőnek, akkor nincs sok értelme középútról beszélni, ami mind ez idáig a szociáldemokrácia sajátja volt, különösen a skandináv országokban.

6. Az 1990-től kezdődően elhúzódó recesszió megint csak a jóléti kiadások lefaragására ösztönözte a tőkés centrum gazdaságpolitikusait. Az államok – igazolva osztályjellegü­ket – megpróbálták elősegíteni vállalkozóik nemzetközi versenyképességét, és erre a legkézenfekvőbbnek a bér­es bérjellegű költségek lefaragása mutatkozott. Ebben az időszakban ismét napirendre került a profitokat, a magas sze­mélyi jövedelmeket, illetve a vállalkozásokat terhelő adók csökkentése, ami akkor is aláássa a jóléti állam alapjait, ha a választók és a politikusok bizonyos köreinek preferencia­listája történetesen előkelő helyre sorolja a szociális juttatá­sokat.

7. A nyugati-európai régióban mindehhez hozzájárultak a teljes gazdasági integráció tervei és szerződései, melyek a nemzetállamok egyesítését egy összeurópai monetarizmus alapján határozták meg. Az öreg kontinens újjászületésé­nek ideológiája mögött a nyugat-európai nagytőke lénye­gében az európai sajátosságok és gazdasági intézmé­nyek feladásával kívánja előmozdítani versenyképessé­gét. E folyamat egy kettős mintavételt takar, melyben az eu­rópai kapitalizmus mikroszinten a japán, makroszinten az amerikai példát kívánja átvenni, a szigorúan megtervezett munkaszervezet és a négyszázmilliós belső piac megte­remtésével. Mindkét változás negatívan befolyásolja a szociális szempontok érvényesítését, különösen mivel a maastrichti gazdaságpolitikai elvek a költségvetési, s azon belül nyilvánvalóan a jóléti kiadások erőteljes lefaragását ír­ják elő a legtöbb EK-tagországnak.

8. Mindezekkel egyidőben bekövetkezett a tőkés centrum társadalmainak fokozatos elöregedése, amely egyre növekvő igényeket támasztott az egyre csökkenő pénzügyi lehetősé­gekkel szemben. Az Egyesült Államokban például a 30-as évek végén kilenc aktív keresőre jutott egy nyugdíjas eltartott, míg ma háromra. Az idős korosztályok részarányának felduz­zadása a korábbi kötelezettségvállalás alapján folyamatos nyomást gyakorol az egészségügyi kiadásokra és a nyugdí­jakra.

E változások eltérő ütemben fejtették ki hatásukat az egyes politikai régiókban. A jóléti kötelezettségvállalástól való visszalépés a legegyszerűbb és leggyorsabb volt a libe­rális rendszerekben, ahol a jóléti állam a leglazábban, a legszervetlenebbül épült be a gazdaság és társadalom szövetébe. Reagan elnök az Egyesült Államokban egy év leforgása alatt tízmilliárd dolláros nagyságrendben kurtította meg a különböző szociális programokat (lakásépítési támo­gatások, alacsony jövedelműek iskoláztatása, testi fogyaté­kosok jövedelemkiegészítése stb.), miközben hasonló nagy­ságrendű összegekkel növelte a költségvetés fegyverkezési kiadásait.

Az NSZK-ban lényeges minőségi változás a 80-as évek végéig nem következett be a szociális juttatások rend­szereiben, ami Nyugat-Németország kivételes gazdasági tel­jesítményeinek tulajdonítható. Változott viszont a foglalkozta­tási helyzetkép: más országokhoz hasonlóan – recesszió nél­kül is – 10 százalék közelében stabilizálódott a munkanélkü­liek aránya, s ez már önmagában is elegendő volt a jövedel­mek újraelosztásához. Mindazonáltal a 90-es évek elején – az egyesítés és a recesszió következtében – Németország­ban és a nyugat-európai kontinens más országaiban is nyíltan napirendre került a jóléti vívmányok részleges fel­adása. Ugyanakkor ezen országok politikai fejleményei, konkrétan a szélsőjobboldali erők előretörése minden kétsé­get kizáróan jelezték a jóléti állam alapját jelentő társadalmi konszenzus és kompromisszum felborulását, Európa európaiatlanodásának újabb szakaszát.

Svédország, és a hasonló modellt követő országok sem csak ideológiai téren kerültek válságos helyzetbe. A viharos világgazdasági változások gazdasági és politikai külön­állásuk, önálló útkeresésük feladására késztette őket. Míg ko­rábban más országok tekintették követendő mintának a skan­dináv modellt, ma Észak-Európa országai látják jövőképü­ket a kevésbé átpolitizált, kevésbé bürokratikus kontinen­tális rendszerekben. Válságkezelő programjaik szerves részét képezi az Európai Közösségekhez való csatlako­zás, ami elkerülhetetlenül el fog vezetni a német vagy francia mércével mérve túlzottnak ítélt jóléti újraelosztás és szociális jogok visszafejlesztéséhez. A jóléti állam erős társadalmi gyökerekkel rendelkező, intézményesült modellje­iben tehát később jelentkezett a neokonzervatív fordulat, mint mondjuk az angolszász országokban, de – a 90-es évek ele­jén úgy tűnik – a hasonló jellegű és mértékű változások itt is elkerülhetetlenné váltak.

Mindez összefügg a szociáldemokrácia erőteljes átalaku­lásával is. A 80-as évek során akár kormányhivatalban (Franciaország), akár ellenzékben (Nagy-Britannia) voltak a szociáldemokrata pártok, egyre több elemet vettek át a konzervatív gazdaságpolitikai programokból. A 80-as évek tapasztalata alapján igazából már nem tekinthetjük a szociáldemokrácia sajátjának a keynesiánus vegyes gazda­ság programját, sokkal inkább elmondhatjuk ezt a monetarizmusról és más neoliberális doktrínákról. A szociáldemok­rácia gyakorlatilag elválasztotta magát az állami tulajdon védelmezésétől, és a 90-es évek elejére elérkezett az univer­zális (állampolgári jogon járó) egészségügyi ellátás feladásá­nak komoly megfontolásához azokban az országokban, ahol ez a kérdés még relevanciával bír.

A politikai feszültségek kiéleződése polarizációt idézett elő a szociáldemokrata pártokon belül is. A „centrum" felé húzó jobbszárny az „új realizmus" jegyében egyre inkább elfogadta a domináns konzervatív erők által szabott új kereteket, míg a defenzívába szorult baloldal elkeseredett küzdelmet folyta­tott a vívmányok védelme érdekében. A folyamatosan jobb­ra tolódó vezetés komoly lépéseket tett a pártok és a szak­szervezetek közötti kapcsolatok lazításáért azokban az or­szágokban is (Nagy-Britannia, Svédország), ahol a szociál­demokrata és a szakszervezeti mozgalom történelmileg összenőtt, egyet jelentett.

Mindez arra enged következtetni, hogy a jövő alternatívá­inak kutatásában a továbbiakban nem támaszkodhatunk sem a jóléti kapitalizmusnak, sem a szociáldemokráciá­nak a 20. században hagyományosnak tekintett formáira. Minthogy a nemzetállami keretek – a tőke és a népesség mozgásának új jelenségei következtében – a 80-as évek so­rán újabb drasztikus leértékelődést szenvedtek, a továbbiak­ban sem eszközök, sem érdekek nem támasztják alá a ko­rábbi újraelosztási rendszerek fenntartását vagy felújítását. A szakirodalom nagyobb része szerint a jóléti állam átadja he­lyét egyfajta „jóléti keveréknek", melyben különböző mecha­nizmusok együttesen biztosítják a társadalmi normák szerinti megélhetést a népesség többségének, mely azonban való­színűleg a leggazdagabb országokban sem fogja meghaladni a társadalom 75-80 százalékát.

Ugyanakkor viszont a gazdasági folyamatok politikai sza­bályozása és a kapitalizmus stabilitása érdekében történő jö­vedelem-újraelosztás a jelenlegi átalakulás folyamán új di­menziót nyer a nemzetközi és globális feszültségek kezelé­sének szükségességével. A szociáldemokrácia köreiben a vi­lágproblémák felé való elmozdulást alapozta meg és vezette be Willy Brandt, Olof Palme és Gro Harlem Brundtland mun­kássága, mindenekelőtt az ENSZ különböző bizottságai élén végzett tevékenységükkel. Úgy tűnik, hogy a következő év­tizedek során az ökológiai válság megoldásának és egy méltányosabb nemzetközi gazdasági rend kialakításának feladatai válnak a szociáldemokrácia vezérmotívumaivá, ami a nemzeti keretek között megvalósított jóléti állam leha­nyatlása után a globális keynesianizmus, egyfajta jóléti világ-gazdaság felé mutat. A tőkés centrum országainak szociál­demokráciája tehát – az elmúlt évtizedek képletével ellentét­ben – otthon mérsékeltebb, nemzetközi téren viszont radiká­lisabb arculatot ölthet a jövőben.

Számunkra érdekesebb kérdés a szociáldemokrata alter­natíva mibenléte a (fél-)periférián, beleértve Közép-Kelet-Eu­rópát, ahol a jóléti kapitalizmus – a nemzeti jövedelmekben mutatkozó nagyságrendi különbség miatt – még módosult, visszafogott, „keverék" formájában sem reális lehetőség. Ezt most már a kapitalizmus visszaállításának ideológusai is kez­dik elismerni. Kornai János például a megbukott államszo­cializmust koraszülött jóléti államnak nevezte; elismerve ez­zel a társadalompolitika haladó törekvéseit és részeredmé­nyeit, és azt a tényt, hogy az elmúlt rendszer az ország ere­jén felül próbálta kiterjeszteni a – választások utáni kormány által sikeresen eltemetett – szociális jogokat.

Mindezek következtében a szociáldemokráciának mind a centrumban, mind a perifériákon kettős, meglehetősen ellent­mondásos feladatot kell vállalnia. Az egyik a nemzetközi gaz­dasági rend politikai konszolidálása, az országok közötti gaz­dasági feszültségek kibékítésével, a másik pedig az orszá­gokon belüli méltányos jövedelemelosztás előmozdítása. Kér­déses, hogy mindez egyetlen irányzat keretein belül elvégez­hető lesz-e, vagy pedig bekövetkezik a baloldal újabb törté­nelmi szakadása, ezúttal nem a világ részekre szakadását követve, hanem az egyes országokon belül.

Irodalom

Esping-Andersen, Gösta (1990), The Three Worlds of Welfare Capitalism (Polity Press).

Lévai Katalin szerk. (1991), A jóléti állam (T-Twins).

Kornai János (1992), A poszt-szocialista átmenet és az állam [Közgazdasági Szemle, 1992. június).

Kuhnle, Stein (1991), The Scandinavian Welfare States: Internal and External Challenges (kézirat).

Pierson, Christopher (1991), Beyond the Welfare State? (Polity Press).

Polányi, Kari (1944), The Great Transformation (Beacon Press).

Ross, John (1992), Maastricht – the anti-Keynesian Treaty (Socialist Economic Bulletin, Briefing No. 9.).

Rothstein, Bo (1992), The Crisis of the Swedish Social Democrats and the Future of the Universal Welfare State (kézirat).

Szamuely László (1985), A jóléti állam ma (Magvető).

A közkeletű elemzések többsége hallgat a balkáni háború fő okáról: a külső eladósodásról, és az abból fakadó évtizedes stagnálásról. Ez a tényező volt ugyanis, ami – az IMF-programokkal egyetemben – felerősítette az egyes köztársaságok közötti fejlettségi különbsé­geket, és egymás ellen fordította a délszláv népeket.