Ma világszerte a nemzeti gondolat újjáéledését, a nemzetek öntudatosodásának egy újabb hullámát éljük. Magyarországon is hosszú idő után egyfajta feltámadása van ennek a gondolatnak. Olyan emberek véleményét kérdeztük – mintegy a lapszám témájának felvezetőjéül, exponálásául – ennek okairól, s általában a nemzeti kérdés természeté­ről, akik saját területükön valamennyien általános tekintélyt szereztek maguknak az erről való gondolkodásban. Mindhárman parlamenti képviselők, különböző pártok tagjai. De most nem egy-egy párt állás­pontjának kifejtését várjuk Für Lajostól, Kása Ferenctől és Szabó Miklóstól, hanem a maguk tudósi, művészi álláspontjának rövid be­mutatását.

*

Az első kérdés az lenne, hogy melyikük miben látja a nem­zeti gondolat mai virágzásának legfőbb okait és összetevőit?

Für Lajos: Úgy szokták mondani, a nemzeti gondolat rene­szánsza van ma, és ez valóban így van. Számos oka van en­nek, ahogy ezt a történészek szociológusok, politológusok próbálják felderíteni. Az egyik talán az, hogy világszerte ez a modern civilizációs, sematizáló világ meglehetősen elfojtja a természetes emberi közösségeket. Szétzilálja, és valójában az ezzel szemben való védekezésnek is egyik módja az, hogy közösségek teremtődnek, születnek újjá, közösségi gondola­tok. És a nemzeti gondolat is, amely nyelvi vagy pedig valami­lyen etnikai jegyek alapján próbál ezzel az elidegenítő civilizá­ciós világgal szemben egyfajta közösséget teremteni.

Van azonban egy másik nagyon fontos ok is, ez az úgy­nevezett neokolonializmus, az imperialista, nagyhatalmi, vi­láguralmi törekvések, amelyek jól láthatóan a második világ­háború után újra kétpólusú rendszerben próbálták a világot maguk alá gyűrni. Ez a kétpólusú nagyhatalmi uralmi rend­szer önmagában véve is kifejlesztette, gerjesztette a nemzeti érzéseket, a nemzeti indulatokat, éppen a velük szemben való védekezés gyanánt. És azt hiszem, hogy azon a második vi­lágháború utáni sokkon, amit éppen a túlfeszített fasiszta, na­cionalista indulat váltott ki (s amelynek következtében feled­tetni gondolták, megszüntetni vélték az eddigi gondolatot), ezen is túljutott az emberiség. És itt szokták még külön emle­getni a harmadik világból kiinduló, minden népnek a saját maga identitását kereső, megtalálni akaró szándékait, ame­lyek ugyancsak hozzájárultak világszerte ahhoz, hogy ma a nemzeti gondolat reneszánszáról beszélhetünk.

Szabó Miklós: Magyarországon a nemzeti gondolatot két do­log állítja középpontba. Az egyik a magyar nemzet még mind a mai napig sem egészen megoldott külpolitikai függetlensé­gének kérdése. Ez a magyar nemzet alapvető problémája, nagyon-nagyon hosszú idő óta, újratermelődve különböző formák között. Másrészt középpontba állítja a nemzeti problé­mát az, hogy a határon túl, a szomszédos országokban több millió magyar él, sokszor méltatlan helyzetben, és ez proble­matikus az egész össznemzet számára. Amit Für Lajos mon­dott a neokolonializmusról, kicsit idegen a számomra. Nem egyszerűen azért, mert az egy elhasznált kifejezés, hanem mert én a nyugati fejlettebb civilizáció hatását minden tekin­tetben kívánatosnak tartom. Kívánatosnak tartom akkor is, ha olyasféle elmaradottságot rombol, ami ebben a pillanatban nemzeti sajátosság. A nemzeti sajátosság történeti és törté­netileg változó jelenség. Változik. És ma a magyarság nem egyszerűen azáltal van egy korforduló határán, hogy most egy politikai rendszerváltás történt, hanem annak a határán van, hogy fel tud-e zárkózni a fejlett országokhoz, vagy leszakad tőlük a harmadik világba, az elmaradott országok körébe. Én úgy gondolom, hogy a fejlett civilizáció hatásaival szemben nyitottnak kell lenni a magyarságnak, és nem szabad romantizálni és poetizálni az elmaradottsággal azonos nemzeti sajá­tosságokat.

Kósa Ferenc: Talán még az első körhöz én is elmondanám, mit gondolok. Szeretném előre bocsátani, hogy a hivatásom­ból, de a személyes meggyőződésemből eredően is, én va­lamiféle tágabb emberképben gondolkodom. A nemzet-fo­galom egy igen fontos közbülső kategória számomra. Soha nem jut eszembe például, ha dolgozom, arra gondolni, hogy én a magyar nemzet része vagyok – noha annak a része va­gyok, és természetesen arra jár az agyam, az idegrendszerem stb. -, de sohasem gondolnám, hogy ez valamilyen olyan kü­lönleges érték, amely alá kellene rendelni például az embert, az emberi értéket, az emberiség különféle értékeit. Ezért te­hát részben tágabban, részben szűkebben gondolkozom a „nemzet" kategóriánál. De ha valaki például elmarasztalna azért, mert nem vagyok eléggé nemzeti jellegű gondolkodó, akkor azt sértésnek venném. A nemzeti gondolat reneszán­szára vonatkozóan azt mondanám, hogy éltünk mi itt az elmúlt évtizedekben egy adott nagyhatalmi függőségben, alávetett­ségben. Amelyiknek nemcsak az volt a jellemzője, hogy el­vonta tőlünk a levegőt, a szabadságjogokat, az emberi jogo­kat és így tovább. Hanem az is jellemzője volt, hogy elvonta tőlünk a nemzeti létezésünk feltételeit és öntudatát. Amikor ez ellen a függőség ellen függetlenségi harcba bocsátkoztunk, vagy pedig egyszerűen csak a belső életünkben vívtuk a ma­gunk hétköznapi szabadságharcát, akkor szinte minden lépé­sünkben benne volt a nemzeti gondolat jogosultságáért folyta­tott becsületes harc, amelyik nem irányult senki ellen, de mint­egy önmagunk védelmére, önmagunk közösségének az ugyanolyan jogosultságára vonatkozott, mint amilyen jo­gosultsága bármelyik közösségnek megvan a világon. Ez a harc tehát lendületet adott a nemzeti gondolatnak. Másik ve­tület, amiről Miklós beszélt, hogy ha már minden harmadik magyar, a magyar nemzet minden harmadik tagja valamilyen más országban él, ráadásul többségükben olyan országok­ban élnek, ahol meg vannak fosztva az emberi és a nemzeti jogaiktól, erkölcsi kötelességünk is volt valamennyiünknek, hogy ezeket a nemzeti gondokat felvállaljuk. Mármost ami az esetleges nyugati alávetettséget illeti, énbennem van ilyen fé­lelem. Én magam sem idegenkedem a gyarmatosítás fogal­mától. És nem politikai értelemben és nem csupán nemzeti ér­telemben. Noha híve lennék az egyetemes emberi értékek terjedésének, arányos terjedésének és kiterjedésének, kitel­jesedésének a világban. Annak már kevésbé, hogyha ez a ki­terjedés nem az értékek mentén, hanem esetleg egy kontra­szelekció jegyében jön létre. Igazságtalanok lennénk, akár hogyha, mondjuk, az egész orosz birodalmat azonosítanánk a gyarmatosítással, hiszen kulturálisan azért nagyon sokat kap­tunk onnan, és ugyanígy a Nyugattól is nagyon sokat kaptunk és kapunk is. Azonban kétarcú ez a dolog. Értékhordozó és valamilyen értéket szétoldó, szétmaszatoló, kioltó jellege is van. És ez az, amitől az ember fél és berzenkedik.

Für Lajos: Miklóssal én abban valóban egyetértek, hogy ne használjuk ezt a „csúnya" neokolonialista szót, mert egy kicsit valóban lejáratott kifejezés. Én nem is a gyarmatosítás értel­mében használtam, hanem körülbelül olyan értelemben, ahogy itt Kósa Feri megpróbálta ezt árnyaltabbá tenni. Hogy van egy ilyen értéktelen, tömegárut hordozó hatalmi kisugár­zása ennek a mostani hatásnak… mint ahogy volt a történe­lem során mindig az ilyen külső hatásoknak. Olyan hagyomá­nyokat, értéktelen, negatív, megcsontosodott, konzervatív, hogy ne használjak csúnyább fogalmakat… merevségeket romboló hatása is, amire valóban szükség van. Mert azzal is egyetértek, hogy a nemzeti ügy, a nemzeti gondolat, a nem­zeti érzület is egy folytonosan változó, átalakuló valami. De azokra az értéktelenségekre gondoltam, amelyek beáramol­hatnak, és amelyek a fejlettebb szint jelszavának ürügye alatt olyan haszontalan limlomot hoznak, amely nem értéktelen dol­gokat, nem rossz értelmű hagyományokat, hanem nagyon is megtartó, együtt tartó erőket is roncsolhat.

Szabó Miklós: Igen, hát az nagyon fontos kérdés, hogy mit tar­tunk egy nemzet sajátos értékeinek, sajátosságának. Az olasz például mint nép, mint karakter a neorealista filmekben úgy jelent meg, mint a hadonászó, gesztikuláló, a külföldi néző számára komikus, hangos olasz. A nemzeti sajátosság ebben az esetben, de a mindennapi tapasztalatok által is visszaiga­zoltan az életvidámság volt. Amely akkor is hatott, amikor na­gyon rossz politikai körülmények ültek rá arra az országra, és túlélésre képes közösséggé tették. Valami ilyesmit kell hogy keressünk a magyarság nemzeti sajátosságai között. Ha a ci­vilizációs hatás odajön a gőzhengerével, hogy ezt is rombolja, akkor ezt nem szabad rombolni. Az ilyet nem szabad rombol­ni. Ezzel szemben azokat az állítólagos olasz nemzeti tulaj­donságokat, amelyeket az olasz jobboldali mozgalmak és a fasizmus akartak a nemzeti karakter jellemzőiként elfogadtat­ni: az állítólagos olasz katonai képességeket, fegyelmezett­séget és egyebeket, azon kívül, hogy ezek természetesen maszlagok voltak, és semmi közük nem volt az olasz nép való­ságos tulajdonságaihoz, hát ezeket csak rombolja is le a gőz­henger.

Kósa Ferenc: Én otthon nagyanyámtól régi pentaton népdalo­kat tanultam, az iskolában pedig valami szovjet silányságot, mű-tömegdalt. És azt kellett nekünk énekelni. Ma a gyereke­ink megint valami másféle benyomást kapnak, és megint nem a legjobbat. Most én csak a kultúráról beszélek. Nem beszélek a politikai vonatkozásokról. De azt hiszem, hogy ami érték a nemzet arculatában vagy lelkületében, azt érdemes védel­mezni. Mert a többi nemzethez való viszonylatunkban jó szív­vel és jó szándékkal akkor állhatunk, ha értékkel állunk oda. Akkor tudjuk megtisztelni más nemzet értékeit, ha a ma­gunkét is megtiszteljük. És akkor ez egy kölcsönös folya­mat, gondolom. Ha mi behódolunk bármiféle silányságnak, akkor elveszítjük az erkölcsi jogosultságunkat, hogy érték­szempontokat védelmezzünk. Tehát én az értékek különbö­zőségében, és mégis valamilyen nagyon magas szintű, titok­zatos egymásrautaltságában próbálok gondolkodni. Nemzeti értékekben és egyszersmind a nemzetek fölötti értékegyesü­lésben is.

Mármost ha egy népnek fontos a maga népként való fennmaradása, te­hát nem csak egyszerűen az, hogy életben maradjon, hanem hogy a maga mivoltában maradjon életben, akkor mivel magyarázható az, hogy azért vannak népek a történelemben, amelyek beolvadtak?

Szabó Miklós: Miért tudott Franciaország minden népet asszi­milálni? Mert franciának lenni nagy dolog! A francia nagyon előkelő státus. Az elzászi németséget mindig Németország­ból emlegették, az elzászi németek franciák akartak lenni. Nem németek. Jobb volt franciának lenni. Nem azért, mert ott magasabb volt az életszínvonal. Nem volt magasabb az élet­színvonal. De franciának lenni, az nagyon magas rangú dolog volt. Ugyanezt Anglia a maga magasabb fejlettségével nem tudta elérni. El tudta viszont érni a maga nagyon nagy fejlett­ségével Amerika. Amelyik azonnal beolvasztotta a népeket. Soha fel sem merült, hogy aki odament, az nem jenki akar len­ni. Aki nem akart, az oda sem ment. És ezért Amerika nem kel­lett hogy ingerlékeny legyen amiatt, hogy privát körökben akármilyen nyelvű iskolákat, akármilyen nyelvű egyházakat, akármilyen nyelvű helyi közigazgatást tartsanak fenn, mert Amerika nem félt attól, hogy ez számára problémát jelent. Hát magyarnak lenni bizony, mondjuk egy román számára, a szá­zadfordulón nem volt olyan rettenetesen előkelő dolog, mint franciának lenni az elzászi németek vagy provence-i olaszok számára.

Kósa Ferenc: Az asszimilációnak az a szép oldala, amit Mik­lós elmondott. De a világban nagyon sok kultúrát fenyeget az erősebb, agresszívebb hatások általi elpusztíttatás veszélye. Az ajnuknál jártam például Hokkaido szigetén, néhány kicsi faluban, Tanimoto professzorral. Ajnu népdalokat gyűjtött ő, és én mentem vele, mert érdekelt ez a régi ajnu kultúra. Ott ta­lálkoztunk egy ajnuval, aki félrehívott engem és nagyon meg­hitten azt mondta, hogy tudom-e, hogy a japánok őket elnyom­ják nemzeti mivoltukban. És hát ő látja, hogy én európai va­gyok. Hátha énnekem módomban áll a világban elmondani az ő panaszukat, hogy a japánok meg akarják szüntetni ott az ajnu vidéken a középfokú oktatást, amelyet pedig az ajnuk a saját pénzükön hoztak létre, és ez aljasság; az ajnuk nem po­litikai tényezők, és miért akar Japán mindenáron egységes nemzetállamot? De nyilván mindannyiótoknak vannak élmé­nyei az örményekről, a grúzokról, a lettekről és így tovább. Nem is kell sorolnom. Nagyon különös és rejtelmes és érde­kes dolog tehát a nemzeti érzékenység. És azt gondolom, hogy el fog jönni az idő, amikor a különféle nemzetekhez tartozók egymás értékeiben nem riválist fognak látni. Ha­nem valamiféle magasabb rendű emberi kíváncsiság, a más­ság iránti készség fogja uralni a kapcsolatainkat. Egy nyomo­rúságos egy vagy két vagy néhány évezred után. De gondol­juk el, hogy Európában a X. századtól hány kis nép tűnt el, és nem is olyan kicsik, tehát jelentős kultúrák tűntek el, birodalmi, hatalmi, hódítási érdekek miatt. Tehát abban a pillanatban, amikor a bírás ösztöne háborúkhoz vezetett, hódításokhoz vezetett, a történelem velejárója lett nemcsak a jószándékú asszimiláció, hanem a vérbefojtott és megalázott nemzeti ér­zés. Számomra az egész emberiség történelmének egyik nagy jelképe az, amikor a spanyolok Mexikóba behatoltak an­nak idején, és összehívták a különféle indián törzsfőnököket. Egy nagy, közös megbeszélésre. A törzsfőnökök elmentek. És mindegyik törzsfőnöknek, állítólag több száz embernek, térdben levágták a lábát. Hogy vigyék hírül, hason csúszva, hogy az indián nemzet elveszett. Hát nem tudom, szabad-e nemzetnek nevezni európai értelemben az indiánokat. De mégiscsak egy sajátos kultúra, és én annak nevezem, ebben az értelemben. Vagyis létezik az emberi életet, az emberi mél­tóságot mélységesen sértő asszimiláció, és létezik egy másik is, a magas kultúra vonzásával ható. Abban a Miklós gondo­latmenetével és Németh László ismert gondolatmenetével is egyetértek, hogy a kárpát-medencei magyarság megtartásá­hoz az első feltétel az, hogy mi itt, az anyaországban, egy magnetikus magyarság-központot tudjunk létrehozni. Ame­lyiknek kulturálisan, gazdaságilag, politikailag, az emberi léte­zés szempontjából vonzereje van. Megtartó ereje. Ilyen érte­lemben van dolgunk a világban, és azt hiszem, hogy most itt, a változások sűrűjében erre nagyon, nagyon oda kell figyelni. Hogy ezt a vonzerőt, ezt az erkölcsi erőt ki tudjuk építeni.

Azt hiszem, hogy most rákanyarodhatnánk a kisebbségi magyar sors kérdésére. A kelet-európai nemzetek az elmúlt évben egyértelmű fel­szabadulás érzést éltek meg. Nem csak mi, hanem mondjuk a románok is, csehek is, szlovákok is. És aztán ez a felszabadulás érzés együtt járt olyan dolgokkal, ami előrevetíti azt, hogy megint olyan korszakok jö­hetnek, amelyek nem lesznek olyan nagyon felszabadítóak…

Für Lajos: Igen. Hát nehéz ügy ez. Mert egyfelől azt látjuk éppen a diktatúrák összeomlása után, hogy hogyan születnek újjá magyar kisebbségi politikai egyesületek, szervezetek. Pártok keletkeznek. Olyasmi történik, ami ezelőtt két évvel el­képzelhetetlen volt, bármelyik országban is. És Romániában az RMDSZ, a romániai magyarok demokratikus szövetsége. Kulturális szövetség Kárpátalján. Szlovákiában három pártja is van már a magyaroknak, egy keresztény párt, egy Együtt­élés Pártja és egy Független Magyar Közösség. De ugyanígy létrejött már egy ellenzéki párt a Vajdaságban is. És születtek kis pártok Horvátországban is, Szlovéniában is. Tehát mindez azt jelenti egyfelől, hogy a demokratizálódás ott is életre hívja azokat a politikai egyesületi kereteket, szervezeteket, ame­lyek képesek kifejezni a magyar kisebbség baját, gondolatát, hordozni ezeket. De másfelől ugyanolyan mértékben felsza­badítja áz ellenünk irányuló indulatokat is. Felszabadítja a so­vén, az alattomos, a gyűlölködő, a nemzetek közötti gyűlölkö­dést szító indulatokat is. Én azt hiszem, hogy ez a demokrácia születésének az első szakaszában lehet, hogy természetes is, s bizonyos mértékig a megelőző időszak folyományaként jön létre, amennyiben a demokratikus erők és intézmények, a gondolkodás demokratizmusa nem járja annyira át az egész ottani és itteni népnek a gondolkodását, hogy le tudná gyűrni az előző diktatúrák alatti leszorítottságban felhalmozott indulatokat, és sokszor éppen a diktatúrák által szított, finoman szított indulatokat. Válságövezetnek nyil­vánítja nagyon sok nyugati elemző ezt a térséget, éppen ezek miatt a felfakadó sebek miatt. És ha ezeket nem tudjuk lokali­zálni, nem tudjuk kezelni, nem tudjuk a demokratikus gondol­kodással, politikával, politikai intézményekkel átalakítani, le­vezetni és átvezetni egy normális európai gondolkodásba, ak­kor itt nagy baj lehet rövid időn belül.

Mitől csap át az egészséges nemzeti identitás-őrzés nacionalizmusba és mások letiprásába?

Szabó Miklós: A nemzeti kisebbségeket azért és azon az alapon akarja mindenáron beolvasztani, megsemmisíteni a türelmetlen többségi hatalom, mert nemzeti identitását abból a fajta közösségi élményből, abból a fajta közösségi otthonos­ságból meríti, ami a 70-es években előtérbe került ún. etnikai reneszánsznak is alapja volt, csak itt politikát csináltak belőle, erőszakos és agresszív állami politikát, amely mint politikai rendszer, szemben áll a politikai demokráciával. A közösségi élmény egy pluralisztikusán felépített demokratikus tár­sadalomnak természetes része, nem épülhet rá politikai autokratizmus, amelyik saját hatalmának igazolását látja ab­ban, hogy akkor ő mondja meg, hogy mi a szlovák, mi a ro­mán, mi a bolgár (egyébként szintén nagyon vad nacionaliz­mus, csak minket nem érint), mi a szerb. Ez a fajta nacionaliz­mus nem fér bele egy demokratikus politikai átalakulásba. De itt valóban veszedelmesen felélednek azok az áramlatok, amelyek a 30-as évek megfelelő politikai kultúrájából építik fel a maguk politikai kultúráját.

Kósa Ferenc: Egyetértek Für Lajossal abban, hogy ez ka­tasztrófaövezet. Nemcsak válságövezet, de ilyen szempont­ból valóban katasztrófaövezetnek nevezhető. Mert olyan fej­lemények lehetségesek, amelyek senki javát, senki érdekeit nem szolgálhatják. Mert bármiféle pogrom jön létre akár a Bal­kánon, akár Erdélyben, bárhol, az rossz a pogromot elszenve­dőknek és a pogromot csinálóknak is mindenféle szempont­ból, nemcsak az európai értékek szempontjából, hanem a jövő szempontjából is. Hogy az utánunk következő nemzedé­kek még tudjanak itt egymás mellett élni. Tehát, vak, végzetes katasztrófa fenyeget. Én is ismerem az ezzel kapcsolatos elemzéseket és megnyilatkozásokat, és a legnagyobb aggo­dalommal figyelem. Egyébként azt is, ami Oroszországban van, mert ne szépítsük meg a dolgot, ott sem kevesebb. És nemcsak arról van szó, hogy a birodalom perifériáján élő népek és az oroszok között, hanem egymás között is. Gondol­jatok az örményekre, és az azerbajdzsánokra és így tovább. Magyarországot e tekintetben sokkal nyugodtabb és reáli­sabb országnak érzékelem. Nekünk nincs erre időnk, ezt mi nem játszhatjuk el még egyszer. Magyarország ilyen szem­pontból túl érzékeny emberek közössége is. Akármelyik etni­kai csoportot nézem, túlérzékeny, és – úgy mondták az én gyerekkoromban, hogy nem fázunk annyira, amennyire resz­ketünk – ez jól fejezi ki azt, hogy ha valahol felvillan az efféle katasztrófának az esélye, akkor azért egy-egy közösség, egy-egy személyiség azonnal reszket és szól, és szót emel, és azért úgy érzi, hogy ezt erkölcsileg el kell hárítani, szóval nem jön létre talán az a vakság, ami a Balkánon, vagy ami sajnos Romániában megtörténik. De mikor láttuk a magyar televízió­ban például azt az ominózus jelenetet Marosvásárhelyen, hogy azt a magyar férfit ütötték egy deszkával, és ott volt már félholtan, ezt a román televízió a román lakosság számára az­zal a kommentárral sugározta, hogy lám, ezt teszik a magya­rok a románokkal. Ugyanahhoz a képhez pontosan fordított kommentárt fűztek. Az igazi veszedelem az, hogy továbbra sem az igazsághoz való közelítésről van szó, mert hiszen ha ők ezt reálisan közlik, nincs pogrom, és folytatódik a temesvári hangulat, magyarok és románok együtt, a forradalom termé­szetes hangulata, az együttérzés és az együttélés normális igénye. De mivel egyetlen információs effektussal az egészet visszájára fordították, ez jól mutatja, hogy milyen mértékben manipulálható ez a térség. És a mi térségünk is ki van téve az ilyen jellegű manipulációknak. A megoldást ilyen szempontból abban látom, hogy a normális és természetes igazság men­tén bontakozzon ki az egész információs rendszer. Ne adjunk terepet se a dolgok kifordítására, se az elferdítésre, a bűnbak­keresésre, és így tovább, és így tovább. Tehát erkölcsileg az információ szilárdságát meghatározónak vélem. Nekünk, ma­gyaroknak az egyetlen esélyünk, hogy az igazság mentén csi­náljuk meg a demokráciát, és lássuk be, hogy miben voltunk mi vétkesek, bűnösök, milyen, miféle rosszat csináltunk, de többet már ne rakjanak ránk, senkire sem, egyik pártra, vagy politikai szervezetre, vagy akármire, de magára a magyarság­ra, mint nemzetre, mint közösségre sem. Mert ha itt arányt té­vesztünk és az igazságtól eltávolodunk, látszólag csak morá­lis vétséget, de szerintem történelmi vétséget követünk el, és nem mások ellen, hanem önmagunk ellen.

Erdélyben a magyarság a domináns románsághoz képest kisebbségben van. Nálunk is vannak nemzetiségi kisebbségek, de a két neuralgikus pont, amellyel kapcsolatban hasonló szélsőséges indulatok mozgósulhatnak még mindig: a zsidókérdés, és – ennél nagyobb tömegeket érintve – a cigánykérdés. Hogyan látják e két kisebbséghez való vi­szony összefüggését a nemzeti kérdéssel?

Für Lajos: Rövid leszek. A zsidókérdés mint etnikai, vagy faji, vagy bármilyen kérdés, szerintem ma Magyarországon abban a formájában, ahogy gyakran emlegetik – nincs. Ez eltúlzott, ez felnagyított, eltorzított. Vannak kérdések, amelyek a zsidó­ság és a magyarság ügyét érintik, ennek egy sereg történelmi vetülete van, amit valóban tisztába kéne tenni, de nem az új­ságírás szintjén, hanem szakembereknek, hozzáértő, a kér­déskörben járatos szakembereknek. Ami a cigánykérdést ille­ti, az viszont súlyos kérdés, és összetetten súlyos. Etnikai és társadalmi kérdés egyszerre, és ezt a kérdést így kell kezelni, ilyen összetetten, nem úgy, ahogy az elmúlt korszakban a to­tális diktatúra kezelte. Nem szociálpolitikai gesztusokkal kell ezt rendezni, ahogy a Kádár-korszak ezt megpróbálta (mert ezzel inkább csak elmélyítette, továbbnövelte a problémát), hanem biztosítani kell olyan jogokat és esélyeket a számukra, amelyek segítségével meg tudják szervezni önmagukat mint etnikai csoportot, és fel tudnak emelkedni, önmaguk erejével, munkájával.

Szabó Miklós: Két olyan kérdésről van szó, ami közül a zsidó­kérdés semmiképpen nem etnikai kérdés, a cigánykérdés pe­dig újkeletűen lett az, tulajdonképpen nem az lett volna. A múlt században a magyar zsidóság teremtette meg egyszerűen ki­fejezve a magyar kapitalizmust. Ez tehát a magyar kapitaliz­mus kérdése, annak a kérdése, hogy a mai magyarság, a maga magyarsága részének akarja-e, tudja-e érezni ezt a ka­pitalizmust? A másik: a cigányságból nemzetiség lett. A ci­gányságnak van egy bizonyos valahai vallási hiedelemrend­szeren felépülő etnikai tudata, és van, ha nem is magaskul­túra-képes, de saját nyelve is, tehát tudhat kisebbség lenni. Nem akart volna. Ahogy a zsidók is magyarok akartak volna lenni, a cigányok is magyarok akartak volna lenni. A magyar társadalom nem akarta, nem akarta őket semmiképpen befo­gadni, most a cigány nemzetiség lesz. Nem nagy öröm egy ekkora országnak, hogy lesz egy ilyen nagy létszámú nemze­tisége, és ezzel járó nemzetiségi problémája, de ez most már így lesz. Ami pedig a cigányok etnikai sajátosságait illeti, ez egy archaikus kultúra, és ennek a megőrzése magyar nemzeti feladat, mert az a világkultúrának elég fontos része. A cigány a maga érvényesülési, érdekérvényesítési stratégiájával va­lami olyasmi, mint mondjuk a székely. A cigány rafináltság az nagyon jól összehasonlítható a székely emberek körülmé­nyeiből következő góbésággal. Hát kérem, ha a góbéságot szeretjük, szeressük ezt a cigány rafináltságot is… ez is egy népi kultúra. Marad a cigány bűnözés, ami ugye: van. Hát ké­rem, a korábbi kommunista baloldal ezt úgy hívta – persze másra vonatkoztatva -, hogy ösztönös osztályharc. Akiket a víz alá nyomnak, akiket alulprivilegizált helyzetbe kényszerít a társadalom, azok ilyen módon védik a maguk érdekeit. Ezt így kell felfogni. Egyes esetekben jogilag és államigazgatásilag ezt nem lehet tekintetbe venni, de politikai gondolkodá­sunkban igen. És hozzátartozik az egész kérdéshez az is, hogy itt van a nyakunkon a mérhetetlenül elmaradott magyar ipar, amelynek elmaradottsága következtében nagy segéd­munkás- és tanulatlanmunkás-igényei voltak mostanáig, és a magyar társadalom hallgatólagosan, államigazgatási és poli­tikai döntésekkel, de körülbelül a cigányokat szemelte ki arra, hogy ők legyenek ezeknek az elmaradott és segédmunkás munkaköröknek a betöltői. Tehát vendégmunkások. Én le is írtam már egy írásomban: olyan vendégmunkások, akik nem fognak „hazamenni". Ez a cigányok helyzete. Ha elkezdődik az ipar korszerűsítése, akkor persze őket fogják leírni. De számolni kell azzal is, hogy ezeknek összetartása van, ezek­nek egyfajta szervezettsége van, ezek nemzetiségként véde­kezni fognak. Tudomásul kell venni, hogy ez így fog történni. Nem lehet egy mérhetetlenül átfogó komplexus következmé­nyeinek áldozatait egyszerűen leírni és beledobni a sodrásba.

Kósa Ferenc: Röviden mondanám, mert ezek olyan kérdések, hogy vagy nagyon hosszan és nagyon alaposan lenne szabad róluk beszélni, vagy pedig csak röviden és jelképesen. Talán egy másik alkalommal kifejezetten csak például a magyaror­szági zsidókérdés pontosításáról, történeti, eseti pontosításá­ról is szót ejthetünk. Miközben hallgattalak benneteket, eszembe jutott az az egyszerű tény, hogy én egy különös há­zasságban élek, mivel a feleségem japán, én magyar vagyok. Úgy is mondhatnám ő erősen japán, és én erősen magyar ér­zelmű nagyok. Született egy gyermekünk. Amikor tízéves lett, akkor már járt magyar iskolába is, japán iskolába is itt, Buda­pesten, és a Kodály-iskolába ellátogatott a televízió, és a gye­rekeknek a nemzethez való kapcsolat, a hazaszeretet kérdé­sét vetették fel a televíziósok. Es azt kérdezték az én kisfiám­tól, hogy Bálint, hát a te édesanyád japán, az édesapád ma­gyar, akkor te félig japán vagy, félig magyar vagy, hát akkor te hogyan gondolkozol erről? Es akkor ő tízévesen maga elé né­zett és azt mondta, igaz, hogy az édesanyám japán, az apám pedig magyar, de én nem félig vagyok japán és félig magyar, hanem egészen vagyok japán és egészen vagyok magyar. A tévések azt mondták, hogy nahát, akkor veled nem beszé­lünk, mert ez egy különleges eset. A tévések butaságot csinál­tak, mert ez lenne az igazi. Én viszont nagyon büszke vagyok erre, mert soha nem neveltük, és soha nem mondtuk ezt neki. De azt gondolnám, visszautalva a magyarországi zsidókér­désre meg cigánykérdésre és bármilyen kisebbség kérdésé­re, hogy a mi családunk egy sokkal távolabbi etnikummal is tudja bizonyítani, hogy lehet valaki kötődésben, lelkületben teljes ember japánként és magyarként anélkül, hogy az egyi­ket a másik ellen ki kellene játszania. Ezáltal merem remélni, hogy emberi szempontból nézve, de akár nemzeti szempont­ból nézve is, nem lesz kevesebb azáltal, hogy egészen japán­nak és egészen magyarnak vallja magát. Én ezt látnám a megoldásnak. De nem látnám megoldásnak, ha ezt mi rápa­rancsolnánk. Ez az ő dolga, ő döntse el. Ha egyszer úgy dönt, hogy mégis inkább japán, ahhoz is joga legyen, ha úgy dönt, hogy mégis inkább magyar, ahhoz is joga legyen, de ha ő úgy érzi, hogy most egyforma e kötődése, és az identitása a japán kultúrához és a japán nemzetfogalomhoz ugyanolyan erejű, mint a magyarhoz, akkor ez lehet számomra példamutató, mondjuk, egy Magyarországon élő zsidó vagy szerb vagy szlovák, német vagy román vagy cigány vagy bármilyen nem­zetiség számára. Tehát azt gondolnám, hogy szabaddá, ön­kéntessé kell tennünk azt, hogy ki mivel azonosítja ma­gát. Ezért számomra ez nem faji kérdés, nem felekezeti kér­dés, és nem is egyszerűen politikai kérdés. A teljes embersé­gével valaki döntse el a kötődését, a vállalását. Miklós arról beszélt, hogy a magyar társadalom nem akarta elfogadni ma­gyarnak a zsidókat vagy cigányokat. Ez nagyon bonyolult kér­dés, de én úgy gondolom, van egy olyan oldala is, hogy ma­gyarnak lenni elsősorban vállalás kérdése. Az a lényeges, hogy ő vállalja-e. Legfeljebb nem kap érte külön elismerést. De én sem kaptam soha külön elismerést azért, hogy magyar vagyok. A másik az, hogy én vállalom, hogy magyar vagyok, de soha eszembe nem jut a gyerekemnek azt mondani, hogy aztán te felejtsd el a japánságod. Természetesen tisztelem benne, hogy ugyanúgy beszél japánul, mint magyarul, és jobban ismeri a japán történelmet és a japán kultúrát, és ír, fa­rigcsál verseket japánul, de a magyar iskolában is elindul a szavalóversenyen, és szépen beszél magyarul. A kulcsszó a szabadság, a szabad választás, a szabad kötődés esélye, akár többszörös kötődésé, és ebben nincs semmiféle huncut­ság, semmiféle kaméleonkodás. Miért is lenne egy olyan tör­ténelemben, ahol mondjuk, volt egy Radnóti Miklós magyar költő, akinek természetes és normális zsidó közösségi kötő­dései is voltak. És sok barátunk van ilyen. Ez a világ legtermé­szetesebb dolga, és hogyha a magyar nemzetre jellemző sok­féleséget nézzük, akkor én azt gondolom, hogy ha ezt nem egymás ellenében műveljük, és a többség jogán sem akarjuk elnyomni, alávalóvá, alattvalóvá degradálni a kisebbségeket – de bármelyik kisebbség sem akarja a többséget vagy más kisebbséget sérteni az emberi és a szabadságjogaiban -, ak­kor természetesen és normálisan, egymást gazdagítva tu­dunk élni. A történelem bűne, hogy erről ilyen felnőtt és nor­mális hangon ahogy egymás közt mindig is beszéltünk, nem lehetett beszélni a nyilvánosság előtt. Ezáltal lefojtottság, ho­mályok keletkeztek, mesterséges homályok, amelyekben a találgatások és a rosszhiszeműségek televénye alakult ki. En­nek a világos megoldása az egyenes beszéd. Feláll valaki, és azt mondja: barátaim, én ilyen és ilyen kötődésekkel rendelke­zem, és így tovább, és így tovább. És ha ehhez a társadalom­hoz eljutunk, akkor eljuthatunk ahhoz a vonzáshoz is, amiről beszéltünk. Példaértékű társadalmat kell nekünk itt csinálni, és ehhez nagy önuralom és igazi arányérzék kell minden ol­dalról.

A kaukázusi kérdést a régi cári birodalomban és a ma Szovjet­uniójában egyaránt az etnikai keveredés rendkívüli összetett­sége jellemzi: több mint húsz etnikum (főként örmények, azerik és grúzok) él egymás mellett. Szinte lehetetlen ponto­san meghúzni közöttük a földrajzi határokat a Kaukázus törté­nelmének bonyolultsága miatt, ahol a századok folyamán számtalan idegen invázió és területhódítás követte egymást, így nem egy, hanem több nemzeti kérdésről van szó.

A Kaukázusnak XIX. század eleji, a cári csapatok által történt elfoglalása új lapot nyitott a térség történelmében és az azeri és örmény emberek életében. A türkmenszaji 1828-as paktum Örményország keleti részét és Azerbajdzsán északi területeit Oroszországnak adta, míg Azerbajdzsán déli része (amely az egész terület kétharmada) Irán kezében maradt. Az azeri népet (síita muzulmánok) így két részre szakították.

A XIX. század vége felé az orosz és külföldi tőke beáram­lása lehetővé tette a terület gazdag föld alatti forrásainak (ne­vezetesen a kőolajnak) kiaknázását, ami bizonyos gazdasági fejlődést eredményezett. Az éppen hogy kialakult helyi bur­zsoázia csakúgy, mint a földtulajdonosok, teljesen a cári rend­szer hívei voltak. De a Kaukázus egy alkirály (a cár nevében a vidék kormányzója) uralma alatt állt, aki területi felosztás sze­rint irányított, s egyáltalán nem törődött az etnikai, vallási vagy regionális sajátságokkal. A helyi lakosság elnyomása csak szította a nemzeti öntudatot.

„Nemzeti ébredés"

A XX. század kezdetén a Transzkaukázus teljesen integráló­dott az orosz birodalomba. Míg politikai szinten oroszországi pártok helyi szervezetei alakultak, addig a kultúra területén újító irányzatok kezdték formálni népeik öntudatát a „nemzeti ébredés" keretei között. De az örmények és azerik közötti an­tagonisztikus ellentét sokszor felülkerekedett az oroszokkal, az uralkodó nemzettel szembeni közös ellentétükön. Így a cá­rizmus elleni „természetes" szolidaritást megelőzték az etni­kumok közötti villongások.

Az Azerbajdzsán északi részét elöntő orosz invázió után a török birodalomban és Perzsiában élő örmények (görög ka­tolikusok, ill. a görögkeleti egyházhoz tartozók) elhagyták e muzulmán országokat, ahol elnyomásban éltek, hogy vissza­térjenek „történelmi" földjeikre (a 750 000 kaukázusi örmény­nek az I. világháború végén csaknem a fele menekült volt). A kereskedelem és a gyáripar fejlődésével párhuzamosan, fő­ként Bakuban és Tbilisziben telepedtek le, amely városok azonban nem tartoztak az örmények történelmi földjeihez.

A keresztény Grúziában csakúgy, mint a muzulmán Azer­bajdzsánban ez a körülmény hasonló örményellenes reakció­kat váltott ki. Az a tény, hogy kívülről jöttek és aktívan tevé­kenykedtek a gyáriparban, kereskedelemben és az oktatás­ban, mélységes nemtetszést váltott ki a helyi burzsoáziából csakúgy, mint a népesség legelmaradottabb rétegeiből. A század elején Bakuban a város 115 vállalkozásának 29%-a az örményeké volt, és csak 18%-a azeriké. Hasonló volt a helyzet a munkaerővel: az összes munkás 17,5%-a és a szakmunkások 25%-a örmény volt. A Kaukázus egészét te­kintve, az örmények 39%-a városi lakos volt, míg ez az arány jóval alacsonyabb volt a többi etnikum esetében. A grúziai helyzet sok hasonlóságot mutatott, és a grúz burzsoázia hiá­nyában uralkodóvá vált örmény burzsoázia terjeszkedése csak növelte az örményellenes gyűlöletet. Sztálin szerint az örményellenes érzület a vidéken megelőzte az oroszellenes érzést.

Pogromok

Következésképpen az örmények helyzete a Kaukázusban leginkább a közép-európai és orosz zsidókéhoz hasonlítha­tó. Súlyos tévedés lenne hát a kaukázusi konfliktust egyszerű vallási összetűzéssé redukálni. Tagadhatatlan, hogy az iga­zolhatatlan mészárlások mindkét oldalról megtörténtek, az örmények részéről ugyanúgy, mint az azerikéról. Nem történ­tek hasonló események Grúziában (ami azt a látszatot kelthe­ti, hogy a vallási szempont volt az uralkodó). Ezt két tényező magyarázza. Az örmények és azerik olyan területeken éltek együtt, amelyeket mindkét fél magának követelte, ezenkívül az azerik kifejezett rokonszenvet mutattak a hozzájuk hason­lóan „török" törzsből származó ottománok iránt, akik nyílt konfliktusban álltak az örményekkel. A vallási, fanatizmus mint erősítő elem, a valóságban mindkét oldalon csak másodlagos szerepet játszott egy reakciós nacionalizmusban. Az örmé­nyeket illetően a Dasnakszutjun (dasnakok) nacionalista szer­vezet megalapításával 1890-től kezdve a nacionalista mozga­lom erősödött, dinamikussá vált. A mozgalom céltáblája kez­detben az ottomán birodalom, s célja azon örmény földek visszanyerése volt, amelyeket az elfoglalt. A későbbiekben az oroszok erőltetett asszimilációs politikája az orosz érdekek el­leni akciókhoz vezetett, nevezetesen egy merénylethez, ami kis híján a Kaukázus prefektusának életébe került.

Az a tény, hogy az első (etnikumok közötti) összetűzések 1905 februárjában voltak, rávilágít ezek politikai dimenzióira. A szikra egy bakui muzulmán meggyilkolása volt, amit egy, a Dasnak nacionalistáival kapcsolatban álló örménynek tulajdo­nítottak. A muzulmán lakosság Baku örmény negyedeit vá­dolta, és az összetűzések a Kaukázus különböző városaira is kiterjedtek Jerevántól Tbilisziig. Különböző becslések szerint a halottak száma három- és tízezer között mozgott.

A rendőrség és a hadsereg nem lépett közbe Bakuban a mészárlások kezdetén. Ez arra engedett következtetni, hogy a cári rezsim nem volt éppen elégedetlen azzal, hogy a mun­kások egy etnikumok közötti harcba merülnek, amely elfor­dítja őket a forradalmi mozgalomtól, és amelyről, következés­képpen nem kizárható, hogy a cári rendőrség szította.

Ennek következményeként az azerik önvédelmi szerve­zetet alapítottak, a Difai-t [Védelem], gencei központtal. Bizo­nyos párhuzamok észlelhetők a Dasnakszutjun, a terület fő politikai ereje, és a Difai tervei között, amennyiben mindkettő a kaukázusi terület etnikai alapon történő felosztását irá­nyozta elő. Első lépés volt ez a transzkaukázusi népek uniója felé a cárizmus ellen.

A forradalom 1907-es eltaposása után a helyzet változat­lan maradt egészen az első világháború kirobbanásáig, ami mélyen felkavarta a terület politikai egyensúlyát.

A világháború

1914-ben, Szevasztopol orosz kikötőjének német páncélosok általi bombázása után, akik az ottomán birodalom hozzájáru­lásával szelték át a Boszporuszt és a Dardanellákat, ez utóbbi a németek oldalán harcba lépett Oroszország ellen. Ez a tény módosította a Kaukázusban az erő- és szövetségi viszonyo­kat csakúgy, mint a nemzeti kérdés természetét. Az örmé­nyek, annak reményében, hogy egyesült Örményországot hozhatnak létre, szövetségre léptek az orosz kormánnyal, el­fordulva így a forradalomtól.

Az örmények ottománok általi mészárlása és likvidálása Anatólia keleti részén¹ ezek tömeges Kaukázusba meneküléséhez vezetett, megváltoztatva így a vidék etnikai összetéte­lét az örmények javára. Természetes, hogy ezek az újonnan jött menekültek nem tápláltak nagy baráti érzelmeket a törö­kök iránt! Hozzá kell tenni azt is, hogy az ottomán állam hivata­los politikája ebben az időben egy muzulmán pán-török állam megalapítása volt, amely egészen Közép-Ázsia határáig ter­jedt volna, még ha a szultán dzsihadot (szent háborút) hirde­tett is, inkább vallási, mint nacionalista színezetet adva így a háborúnak. Ezen összetűzés objektív okainak magyarázatául elég azt tudni, hogy a nem török és nem muzulmán örmények jelenléte azon az ösvényen, amely Közép-Ázsiába vezet, orosz részről csakúgy, mint ottomán részről, e terv kézzelfog­ható akadálya volt.

Török-azeri viszonyok

Azerbajdzsán helyzete más volt. Még ha az azeriknek semmi féltenivalójuk sem volt egy ottomán megszállástól, a XIX. szá­zad végétől kezdve saját nemzeti öntudatuk fejlődött ki, és a terület gazdagabb volt, mint az ottomán birodalom, gazdasági kapcsolataik pedig főként Oroszországhoz kötődtek.

Következésképpen az azerik leginkább Oroszország ke­retein belül keresték a „nemzeti" megoldást. Soha nem adták fel a független Azerbajdzsán gondolatát egy ottomán meg­szállás előnyeiért. így az ottomán csapatok behatolása lerom­bolta a közeledés legkisebb vágyát is azerik és ottománok kö­zött, annál is inkább, mert ez utóbbiak ellene voltak Azerbaj­dzsán függetlenségének.

Mivel a Transzkaukázus muzulmánjai, mint különben minden muzulmán az orosz birodalomban, a katonai szolgálat alól mentességet élveztek, nehéz volt pontosan meghatározni hovatartozásukat a háború alatt. 1916-tól kezdve az ottomán csapatok közeledtére kitörő lázadás valószínűsége az oro­szok sorozatos győzelmei és ottomán földre, Anatóliába tör­tént bevonulásuk hatására elavulttá vált. így az örmények mé­szárlása és a növekvő nemzeti gyűlölet az örmények és törö­kök – nem az azerik – között lehetetlenné tette a konfliktus bármilyen, az orosz körön kívüli megoldását.

Az 1917-es februári forradalom ismét napvilágra hozta a nacionalista tendenciák erősödését a Kaukázus népeinél, az 1905-ös forradalom mintájára. De a legfejlettebbektől a legel-maradottabbakig e nemzetek egyike sem volt képes függet­lenségét saját erőből elnyerni, s a problémát nem is „függőség-függetlenségként" vetették fel. A mensevik Grúzia a leg­jobb példa, aki hol a német, hol a brit imperializmus támogatá­sát keresi.

A helyzet zavarosabb már nem is lehetett volna, a köz­ponti politikai erőknek megfelelő területi erők jelenléte mellett a számtalan nacionalista áramlattal. Grúziában a mensevikek, Azerbajdzsánban a musszavatisták² és Örményország­ban a dasnakok voltak az uralkodó erők. De ahelyett, hogy függetlenségük kérdését a többi nemzetek tisztelete mellett oldották volna meg, ezen erők mindegyike kétes és rövid életű szövetségekkel fenyegette szomszédjai életbevágó érdekeit. Az egyetlen politikai erő, amely felülemelkedett a nemzeti ri­valizáláson és minden munkást egyesítve a dasnakok, kánok és bejek vagy a grúz mensevikek ellen, az örmény bolsevik Sztyepan Saumjan³ által kezdeményezett mozgalom volt. De elégséges társadalmi támogatás híján és az idegen beavat­kozások csapásai alatt ez a mozgalom legyőzetett.

Egészén addig a politikai űrig, amit a Kaukázus „szovjetesítésének" esélye teremtett, valójában e nemzetek egyiké­nek sem volt „függetlenségi" terve. Még az örmények sem képzelték el másként nemzeti identitásuk fennmaradását, mint Oroszország kebelén belül és az oroszok támogatásá­val, hogy elkerüljék Anatólia törökjei és az azerik közé való börtönzésüket (ugyanezek az érvek érvényesek ma is). Még a grúzok is (akik e téren a legmesszebbre jutottak) megelég­szenek a kulturális önállóság követelésével egy olyan orosz uralom kebelén belül, amely reményeik szerint liberális irány­ban fejlődik.

Az Orosz Szociáldemokrata Munkáspárt a Kaukázusban

Ami a transzkaukázusi forradalmi szervezeteket illeti, történe­tük legalább ilyen összetett. A legtipikusabb példa az orosz szociáldemokrata munkáspárt (OSZDMP) szervezete. Egé­szen az 1917-es VII. OSZDMP (bolsevik) kongresszusig, a kaukázusi bolsevikok és mensevikek ugyanazokba a szerve­zetekbe tömörültek. A kisebbségben lévő bolsevikok egysé­ges cselekvési lehetőséget láttak benne, a mensevikek pedig úgy gondolták, így ellenőrizhetik a bolsevikokat.

De az etnikai elkülönülések is ránehezedtek a forradalmi szervezetekre, amelyek így sokáig képtelenek voltak közösen cselekedni és egyesülni. 1903-ban a párt megtagadta a Bundtól⁴ a jogot, hogy „külön" szerveződjön, és a zsidó prole­tariátus kizárólagos képviselője legyen. De számot vetve az­zal, hogy lehetetlen muzulmánokat toborozni egy olyan szer­vezetbe, amelyet keresztény származásúak, oroszok, grúzok vagy örmények vezetnek, az orosz szociáldemokrata mun­káspárt 1904-ben engedélyezte a Hümmet [Önsegélyző Egy­let], egy független muzulmán szociáldemokrata szervezet lét­rehozását, amely azért organikus kapcsolatot tartott fenn a központi párttal.

A Hümmet

A Hümmet eredetileg alapvetően a cárizmus kritikájára és a vallási túlélésre irányuló program volt. A bolsevik Nerimanov, aki 1905-ben csatlakozott a Hümmethez, nagy szerepet ját­szott ennek fejlődésében (Azizbekov nevű társával együtt). Szerinte „az azeri munkások nem annyira forradalmárok, mint az oroszok vagy örmények. Ez az elmaradottságnak és tudat­lanságnak köszönhető, de a Hümmet néhány mensevikje so­viniszta attitűdjének is. Ehhez még hozzá kell tenni a nemzeti és vallási előítéleteket".⁵

A Hümmetnek voltak sejtjei a Kaspi-tenger környékén és Dagesztánban is. Képviselőt jelöltetett a Dumába [parlament] 1906-ban. Volt egy két (örmény és azeri) nyelvű, speciálisan a muzulmán munkásoknak szánt kiadványa, a Davet-Koch. Ke­vés pontos információval rendelkezünk az orosz szociálde­mokrata munkáspárthoz fűződő kapcsolatairól. 1906-ban Sztálin sikertelenül próbálta a Hümmetet a központhoz csa­tolni.

Örmény részről, a Hümmethez hasonló okokból, Baku­ban egy, a zsidó Bundéval megegyező típusú független ör­mény szociáldemokrata szervezetet alapítottak. De az ör­mény munkásmozgalmat mindenekelőtt az 1902 októberé­ben, Tbilisziben (Grúzia) alapított örmény szociáldemokraták uniója jellemezte, amit Saumjan irányított. A következő év­ben, 1903 márciusában a kaukázusi szociáldemokraták meg­szervezték első bizottságaikat Tbilisziben, Batumiban és Ba­kuban, és elhatározták, hogy három nyelven (oroszul, örmé­nyül és grúzul) lapot publikálnak: A proletariátus harcát.

Az 1917-es februári orosz forradalommal a Kaukázus tör­ténelme ismét felgyorsul. A kaukázusi alkirályt eltávolítják, és egy transzkaukázusi ideiglenes kormány alakul. A Kaukázus három nagy pártja, a grúz mensevikek, örmény dasnakok és azeri musszavatisták jelen vannak benne. Tbilisziben március 4-én kikiáltják a munkásküldöttek szovjetjét. Március 7-én munkásküldöttek szovjetje alakul Bakuban a dasnakok, musszavatisták és forradalmi szocialisták, mensevikek és bolsevikok részvételével. A szovjet első gyűlésén az 52.000 munkást képviselő 52 küldött Saumjant választja elnöknek.

Pedig a bolsevikoknak csak 9 küldöttjük volt (áprilisban a bol­sevik küldöttek száma 25-re emelkedik majd).

De a kaukázusi erőviszonyok még az októberi forradalom győzelme után sem kedveznek a bolsevikoknak. Az Alkotmányozó gyűlésre való választásokon a Kaukázus egész terüle­tén a szavazatoknak csak 8%-át kapják, a mensevikek 30%-ával, a dasnakok 20%-ával és a musszavatisták 79%-ával szemben. Bakuban viszont a szavazatok 22%-ának elnyeré­sével sikerül relatív többségre szert tenniük. Az alkotmányozó gyűlés 1918 januári feloszlatása Petrográdban arra kénysze­rítette az ellenzéki csoportokat, hogy megalkuvóbb magatar­tást vegyenek fel a bolsevikokkal szemben.

Az idegen beavatkozások

A cárizmus összeomlása után a Kaukázus nemzeti kérdései is nemzetközi méreteket öltöttek, túllépve a vidék népeinek történelmén és sajátosságain. A német imperialisták, csakúgy mint az ottománok, arra törekedtek, hogy betömjék az űrt, amit az oroszok hagytak maguk után, és a terület kontrollálá­sával (értsd ezalatt: annektálásával) kisajátítsák a Kaukázus föld alatti kincseit. A breszt-litovszki szerződés aláírása után a török csapatok gyorsan elárasztották az erősen örménylakta területeket, amelyeket az 1878-as orosz-török háború során vesztettek el, egészen Grúziáig, Batumiig hatoltak előre. Ez az ottomán előrenyomulás világosan tükrözte a pán-török tervvel kapcsolatos annektálási szándékot, annál is inkább, mert a breszt-litovszki szerződés ezt a területet egyáltalán nem adta az ottomán birodalomnak.

1918. április 22-én a Szejm (Transzkaukázus parlament­je, amelyben a mensevikek voltak többségben) kikiáltja a Transzkaukázusi Független Szövetségi Köztársaságot. Reak­cióként április 25-én a bolsevikok bejelentik egy bakui szovjet kormány megalakítását Saumjan vezetésével, Dzsaparidze, a Hümmet-tag azeri bolsevik Nerimanov (Azerbajdzsán jö­vendő államfője) és Azizbekov részvételével. De a török csa­patok, akik egyesítették erőiket a Bakun kívül élő azerikkal, 20.000 főből álló „Iszlám Hadsereget" alakítanak, és folytat­ják az előrenyomulást, szembeszállva az örményekkel.

A Bakui Szovjet

Az ottomán előnyomulással az összetűzések ismét etnikai jel­leget öltöttek. Az örmények az oroszok oldalán álltak, az aze­riek a törökökén. Saumjan elbeszélése szerint: „Egyik oldalon a szovjet vörös őrség, a nemzetközi bolsevik hadsereg és a vörös flotta. A másik oldalon a vad muzulmán divízió, soraiban számos orosz tiszttel és a musszavatisták által vezetett mu­zulmán fegyveres bandákkal. A csata kimenetele számunkra kedvező volt. ( ..) 6.000 harcosunk volt és 3-4.000 körüli férfi a Dasnak alá tartozó örmény csapatokból. Részvételükkel a küzdelem (nemzeti) közösségek közötti jelleget öltött, de ezt lehetetlen volt elkerülni."⁶

Grúzia a maga részéről a németek támogatását kérte, le­hetővé téve ezzel számukra a bakui kőolajszállító vasútvona­lak uralását, és hogy garanciát kapjanak a grúz mangán szál­lítására.

1918 májusában Oroszországban kitört a polgárháború. A Transzkaukázusi szövetséget május 26-án az örmények ellenkezése ellenére a mensevikek és musszavatisták fel­oszlatják. Egy nap eltéréssel Grúzia, Örményország és Azer­bajdzsán – egyik a másik után – bejelentik függetlenségüket. Június 4-én e köztársaságok mindegyike különbékét köt az ot­tomán birodalommal. Az ottomán hadsereg offenzívája Baku ellen irányul. A bolsevikok ellenkezése ellenére a Bakui Szov­jet (a mensevikek, dasnakok és eszerek szavazataival) úgy dönt, hogy a briteket hívja segítségül és beszünteti a bolsevik kormányzást. De a brit intervenció nem volt elégséges, és Ba­kut evakuálni kellett. Saumjant Azizbekovot és még 34 bolse­vik komisszárt az eszerek a britek parancsára kivégezték. 9-10.000 örmény halt kényszerű halált Baku török elfoglalá­sakor.

Az ottomán vereség után az első világháború végén a bri­tek özönlötték el a vidéket, az ő zsoldjukban álló azerbajdzsá­ni kormányt hirdetve. Különösen érdekeltek voltak a bakui kő­olaj megszerzésében. De végül is 1919 májusában vissza kel­lett vonulniuk, Bakut olasz mandátum alatt hagyva. (Az ola­szok elég hamar lemondtak erről.) Az összetűzések egymást követték egészen a polgárháború végéig, amikor a Vörös Hadsereg elfoglalta a Kaukázust.

A polgárháború paradox módon közelítette a nacionalista irányzatokat Moszkvához. Kezdetben, 1918-19-ben a muzul­mánok szemben álltak a szovjet-hatalommal. Később, a fehé­rek hozzáállását megismerve, (akik távol álltak attól, hogy el­ismerjék függetlenséghez való jogaikat, még a kulturális auto­nómia megadásától is elzárkóztak, és tipikusan soviniszta nagy-orosz politikai elnyomást alkalmaztak), a muzulmán népek 1920-tól kezdve fokozatosan csatlakoztak a bolsevik hatalomhoz.

A fehérek összeomlásával, az angolok visszavonulásával és a Vörös Hadsereg Kaukázusba érkezésével az erővi­szonyok megint egyszer megváltoztak: egy felkelés Samuban 1920. április 27-én megdöntötte az azerbajdzsán kormányt. Örményországban a dasnakok olyan kormányt alakítottak, amely harcban állt a törökökkel. 1920 végén, amikor az ör­mény kormány utolsó tartalékait is kimerítette, egy, a Vörös Hadsereget kísérő forradalmi bizottság kikiáltotta az örmény Szocialista Köztársaságot.

Nemzeti mozgalom Törökországban

A Kaukázus „szovjetesítése" egybeesett az ottomán biroda­lom összeomlásával, elaprózódásával és a szövetséges erők általi elfoglalásával. 1919-től kezdve az ottomán birodalom egyik tábornoka, Musztafa Kemal (Atatürk) átveszi az irányí­tását annak a nemzeti mozgalomnak, amely az ország idege­nek általi elfoglalása ellen küzd. Sikerül egységbe tömörítenie a nacionalista tiszteket, a középburzsoáziát és Anatólia előke­lőségeit, az iszlamistákat (akiktől a győzelem másnapján megszabadul majd) és a parasztságot. Újraszervezi a szabá­lyos hadsereget és összehívja a parlamentet Ankarában, ami az új hatalom központja lesz.

Az azonos ellenség – a brit imperializmus – elleni harc szövetséget teremtett a török nacionalista mozgalom és a bol­sevik kormány között. Ez a szövetség számos elméleti és gya­korlati kérdést vetett fel a nemzeti felszabadító harcok terüle­tén csakúgy, mint az „antiimperialista harc" területén általá­ban. 1920-ban a Kommunista Internacionálé és a bakui Keleti Népek Kongresszusa⁷ erről bőségesen tárgyalt. Nehéz lenne azt mondani, hogy egységes stratégiát alakított ki. A valóság­ban a Kommunista Internacionálé tagjai messze voltak attól, hogy megértsék és kezelni tudják ezeket a problémákat, nem tudtak elmélyülni a kérdésben. De a törökországi helyzet sür­gős választ igényelt. Egyrészről az ottomán hadsereg marad­ványai tovább harcoltak a Kaukázusban, míg az elfoglalt terü­leteken ellenállás formálódott. A török csapatok sikerének az imperializmus (valójában a hódító erők) ellen nagy jelentő­sége volt Szovjet-Oroszország biztonsága szempontjából. S mindez nagy utánpótlási és katonai segítséget jelentett az anatóliai nemzeti mozgalomnak. De politikai szinten az anka­rai kormány minden lehetséges esetben inkább távolodott Moszkvától, és az imperializmus felé közelített. Ezzel szem­ben Moszkva rendkívül békülékeny attitűdöt mutatott, például éppen a Kaukázus határainak kijelölésében.

Kezdetben a népbiztosok külügyekért felelős tanácsa ré­vén Moszkva megpróbált nyomást gyakorolni a török kor­mányra, hogy ez ismerje el a nemzetek önrendelkezési jogát. De ez csak elvi hozzáállás volt, aminek nem lett folytatása. így a Kaukázus ügye a nemzetiségekkel foglalkozó népbiztosok tanácsának kezébe került, amelyet Sztálin irányított… és az ügyet gyorsan elintézték.

Világos volt, hogy Örményország nem nyom a latban Moszkva szemében a Törökországgal való stratégiai kapcso­latok fontosságához és általában a muzulmán népekéhez ké­pest, nem is beszélve az azerbajdzsáni kőolajról. A dasnak ör­mény kormány megadta magát, és annak a szovjet kormány­nak, amely követte, nem volt lehetősége rá, hogy érvényre jut­tassa érdekeit. Ezeknek a diplomáciai viszonyoknak Törökor­szág volt tehát a nagy haszonélvezője, fgy rendezték Kara­bab és Nahicsevan helyzetét is.

Hegyi Karabah és Nahicsevan

Eredetileg arról volt szó, hogy egyesítik Örményországot. En­nek ellenére nemcsak Nyugat-Örményországot hagyták a tö­rököknek, de Kelet-Örményországban is az ő érdekükben hoztak intézkedéseket.

Nahicsevant 1918-ban a britek az örményekre hagyták. De visszavonulásuk után Nahicsevan muzulmánjai megtá­madták az örmény lakosságot és arra kényszerítették őket, hogy ürítsék ki a kerületet. 1921-ben, a szovjet-hatalommal történt tárgyalások folyamán a török kormány diplomáciai és katonai nyomást is latba vetett azért, hogy Nahicsevant Azer­bajdzsánnak tulajdonítsák, és a szovjetek engedtek. Az 1921. március 16-i török-szovjet barátsági szerződés autonómiát adott Nahicsevannak Azerbajdzsán fennhatósága alatt, azzal a feltétellel, hogy ez nem hagyhatja jogait egy harmadik or­szágra.

Ami Karabahot illeti, ebben az időben 165.000 örmény és 59.000 azeri lakta. Azerbajdzsánhoz való csatolását már 1918-ban követelte a török-azerbajdzsán „Iszlám hadsereg". Az azerbajdzsáni közigazgatás – brit támogatással – 1919 nyarán, az örmény lakosság tiltakozása ellenére, uralma alá vetette Karabahot. A vég nélküli harcok után, amikor a föld többször is gazdát cserélt, Karabahot, amely még mindig a tö­rök kormány uralma alatt állt, Azerbajdzsánhoz csatolják. 1923-ban sorsát véglegesen eldöntik, amikor is megalapítják Hegyi (Nagornij) Karabah autonóm területét.

Grúziát illetően teljesen más volt a helyzet: itt 1921 elején a mensevik kormány népszerűsége rohamosan csökkent, és népi felkelés feltételei érlelődtek. Februárban Sztálin és Ordzsonikidze arra buzdították a Vörös Hadsereget, hogy fog­lalja el Grúziát. A Vörös Hadsereg csak kétheti véres össze­csapások után tudott bejutni Tbiliszibe. A várakozással ellen­tétben a nép sem megkönnyebbülést, sem elragadtatott fo­gadtatást nem mutatott.

A grúz kérdés a következő évben újabb fordulatot vett a helyi Kommunista Párt teljes központi bizottságának lemon­dásával, amely szembehelyezkedett a Transzkaukázusi Szovjet Köztársaság megalakításával, és a Kaukázus min­den köztársasága részére követelte a jogot, hogy közvetlenül léphessen a Szovjetunióba. A grúz kommunisták e „rebellióját" Sztálin és Ordzsonikidze „megfékezte". A grúz kérdés ké­pezi majd Lenin utolsó, halálos ágyán vívott harcának tárgyát, amikor is védelmezte a grúzok megcsúfolt jogait és büszke­ségét.

„A népek börtöne"

Az orosz forradalom új körülményeket teremtett ahhoz, hogy a cári Oroszországnak – az egész világon a „népek legna­gyobb börtönének" – elnyomott nemzetei újraírhassák törté­nelmüket. A forradalmi kormány által néhány nappal a győze­lem után elfogadott deklaráció négy lényeges pontot tartalma­zott: Oroszország népeinek egyenlőségét és szuverenitását; jogot a különválásra és önmeghatározásra, beleértve a füg­getlen állam megalapításának lehetőségét; a nemzeti és val­lási privilégiumok megszűnését; az orosz területek nemzeti kisebbségeinek szabad kibontakozását.

A bolsevik párt programja 1919-ben szintén a szovjetek modelljére szervezett Szövetségi Államok Unióját javasolta. Hangsúlyozták, mennyire fontos különleges figyelmet fordí­tani a nemzeti érzésekre ahhoz, hogy önkéntes és permanens unió jöjjön létre. Ugyanakkor a cárizmus felbomlása és a pol­gárháború győzelme után a bolsevik irányításnak semmilyen pontos terve nem volt arra vonatkozóan, hogyan rendezzék a Kaukázus vagy Közép-Ázsia muzulmán népeinek kérdését. Néhány év múlva, a „különleges figyelem" elmaradása és előre nem látott problémák felmerülése miatt a nemzeti kér­dés ismét válságforrás lett.

A fiatal szovjet kormány, majd a sztálinizmus elemzése a nemzeti kérdéssel kapcsolatban külön tanulmány tárgya le­hetne. Ugyanakkor világos, hogy a bolsevik forradalom nem hozott megoldást a nemzeti kérdésre, és hogy az önmegha­tározáshoz való jog papíron maradt. A sztálinizmus alatt a „népek börtöne" bezárult. Hangsúlyozni kell azt is, hogy a bol­sevikok, akik a német forradalom győzelmére számítottak, tá­volról sem tudták megérteni és kezelni azokat a problémákat, amelyek a régi birodalom elnyomott nemzetei előtt álltak, akik még prekapitalista társadalmi formák között éltek. Ami e tár­sadalmak értelmiségiéit illeti, éppen hogy csak megkezdték gondjaik politikai kifejtését. Hangsúlyozni kell azt is, hogy nem lehet egy kalap alá venni e nemzetek sajátos problémáit. A kö­zép-ázsiai helyzet nagyon különbözött a Kaukázusétól, és Uk­rajna is teljesen egyedi esetet jelentett.

De a központból kisugárzó politikai direktívák mindenütt hasonló hatást értek el: hogy palástolják a proletariátus, illetve a helyi kommunista káderek gyengeségét, sokszor hiányát (vagy az irántuk való bizalom hiányát), orosz bevándorló ká­derekkel helyettesítették őket. Így a „szovjetesítés", amely nem a helyi lakosságra épült, az „oroszosítás" szinonimá­ja lett.

Gyarmatosító jellegű proletárdiktatúra

A bolsevik káderek a 20-as évek kezdetétől hangsúlyozták a problémát. Szafarov, Lenin különleges kiküldöttje Közép-Ázsiában, beszámolójában megjegyezte: „a proletárdiktatúra ezen a vidéken gyarmatosító jelleget öltött". Krisztian Rakovszki 1923-ban Ukrajna eloroszosításának hibáira hívja fel a figyelmet és megjegyzi: ez a politika új polgárháborúhoz ve­zethet. A keleti népek bakui kongresszusának folyamán kü­lönböző küldöttek fejtették.ki sérelmeiket, amelyeket a szov­jethatalom politikájának gyengeségei okoztak.

Ahogy a bürokrácia erősödött, úgy változott a nemzeti kérdés egyre inkább véres elnyomássá, amelyet a nagyorosz sovinizmus irányított. A helyi kommunisták véleményét telje­sen figyelmen kívül hagyták és elfojtották, azokkal a bürokra­tikus és adminisztratív módszerekkel, amelyeket Szultán Galijevtől, egy tatár bolseviktól kölcsönöztek, aki magas posztot töltött be a népbiztosok nemzetekkel foglalkozó tanácsában, és különleges elméletet fejlesztett ki a „muzulmán kommuniz­musról" és a „proletár népekről". (1923-ban lemondatták, majd Sztálin 1929-ben internálta. Később Kamenyev meg­jegyzi majd, hogy a sztálini likvidálási módszerek első jelentős példája volt…)

A 30-as évektől kezdve a likvidálások rendszeressé vál­tak, és a helyi kommunisták minden vezetőjét, csakúgy mint az elnyomott népek, jelesül a Kaukázus nemzeti elitjét a sztá­lini bürokrácia kivégeztette.

A sztálinizmus a nemzeti kérdések egyikét sem tudta megoldani a Szovjetunióban, sem a legfejlettebb, sem a legel­maradottabb vidékeken, ellenkezőleg, elmérgesítette azokat. Hogy a nemzeti kérdés ma a Szovjetunióban ilyen robba­násig feszült jelleget öltött, ez ennek az egész történelem­nek az ára, nem pedig „imperialista provokáció" vagy az el­nyomott népek „korlátolt nacionalizmusa". A Kaukázus elnyo­mott népeinek bizalmatlanságával szemben Moszkva a dön­tőbíró szerepét játssza, holott nagy részben ő a felelős a jelen­legi helyzetért. Annál is inkább, mert az évtizedes kriminális gyakorlat által okozott károk nem tehetők jóvá a testvériségre való naiv vagy képmutató hivatkozással.

Egyedül az egyenlő jogok megléte oroszok és nem oro­szok között – nem egyszerű formális egyenlőségé, hanem olyané, amely kompenzálja a korábbi egyenlőtlenségeket – szolgálhatna mozgatóerőként ahhoz, hogy valódi egyenlősé­get biztosítson maguk az elnyomott népek között is.

(Ford.: Takács Ágnes)

Inprecor, 302.1990. február

Jegyzetek

1 A hatalmon lévő Fiatal Törökök ultra-nacionalista szárnya számára a fő akadályt nemzeti céljaik, a közép-ázsiai Türkméniát is magába foglaló „Nagy-Törökország" (Turán) megteremtésében az örmé­nyek jelentették. A háború kezdetétől olyan politikát folytattak, amelynek célja az volt, hogy a „török" burzsoázia megteremtésének érdekében kisajátítsák a nemzeti kisebbségek tulajdonát. 1915-ig a vállalkozások 80%-a a „nemzeti kisebbségek" kezében volt, csak a maradék a muzulmánokéban, de ez az arány ettől kezdve rövid időn belül a visszájára fordult. Ezt a kérdést azonban össze kell kapcsolni az imperialista erők háború alatti sokoldalú céljaival és azzal a ter­vükkel is, hogy védtelenné tegyék az ottomán birodalmat. A szarikamiszi 1915-ös török offenzíva kudarca után a kelet-anatóliai Van-Urmia környéke nagy stratégiai jelentőségre tesz szert. A törökök el­lentámadást terveznek, míg az örmény önkéntesek különítményei Van város lerohanására készülnek. Április 20-án Van város örmény" lakosai fellázadnak. Az ottomán kormány dekrétumot ad ki, amely­ben elrendeli az örmények deportálását és javaik zárolását. A követ­kezmény többé-kevésbé módszeres mészárlás a környéktől füg­gően, fosztogatások, deportáltak konvojai. A rossz körülmények­nek, éhségnek, járványoknak körülbelül 800.000 örmény (a környék örmény lakosságának csaknem a fele) esik áldozatul. Ha nem is a szó szoros értelmében vett nemzetirtásról volt szó, az eredmény nem sokban különbözött. 1927-ben már csak 77.000 örmény volt Törökországban, ma számuk nem több 40.000-nél, s lényegében mind Isztambulban élnek.

2 A musszavat párt (a musszavatisták) a fő azerbajdzsáni politikai erő, 1912-ben alakult a szocializmusból való kiábrándulás hatására. Programja nyíltan pán-iszlamista.

3 Sztyepan Saumjan (1878-1918). Az 1917-es forradalmat irányító bolsevik párt központi bizottságának tagja, Lenin különleges megbí­zottá nevezte ki a Kaukázusban. Az 1917. október 2-7. közötti, a bolsevik párt minden ágát összehívó kongresszuson Saumjan azt az álláspontot védte, hogy a Kaukázust különböző autonóm nem­zeti területekre osszák, de a többség a Kaukázus egységét java­solta az etnikai különbségek figyelembevétele nélkül. Áz elfogadott megoldás kikötötte, hogy számításba véve a vidék népeinek keve­redését, nem lehet kérdés szövetséges államok létrehozása. Utólag megállapítható, hogy ez a „régi bolsevikok", Maharadze, Kavtaradze által védett állásfoglalás a dasnakokra és musszavatistákra hagyta a „nemzeti kérdés" megoldását, hogy csak szociális kérdé­sekkel kelljen foglalkozniuk, és ezzel jelentős károkat okozott a bol­sevikoknak.

4 A Bund, a lengyelországi, litván és orosz zsidó munkások általános szervezete, Vilniusban, 1897-ben alakult, és ebben az időben a cári birodalom zsidó munkásmozgalmának fő erejét jelentette. Eredeti­leg, 1898-ban az Orosz Szociáldemokrata Munkáspárt egyik szer­vezete volt, de ennek II. kongresszusán, 1903-ban különvált. A zsidó nemzeti kulturális önállóság és az orosz szociáldemokrata munkáspárt föderalista irányba való átalakulásának harcosaként a Bund az orosz szociáldemokraták (bolsevikok és mensevikek) kö­zött centralista irányzatot képviselt. Az 1905-ös forradalom után is­mét egyesült az orosz szociáldemokrata munkáspárttal, anélkül, hogy a véleménykülönbségeket rendezték volna.

5 Tadeusz Swictochowski: Russian Azerbaijan 1905-1920. Camb­ridge University Press, 1985. Szociálforradalmárok (eszerek).

6 Serge Afanasyan: L'Arménie, l'Azerbaidjan et la Géorgie. L'Har-mattan, Paris, 1981.

7 A Keleti Népek Kongresszusa 1920. szeptember 7-én ült össze Ba­kuban, a Kommunista Internacionálé égisze alatt. Körülbelül har­minc nemzetiség, főként a cári Oroszország elnyomott népeinek 1891 képviselője vett részt rajta. A kongresszus „Szent háborúba" hívott az imperializmus ellen. A küldöttek élénken kritizálták a „szovjetesítés" módszereit, különösen Közép-Ázsiában. De a kongresszusnak semmi gyakorlati következménye nem lett.

„Keresztény kurzusnak" a Horty-korszak közirodal­mában az 1919 augusztusától, a Tanácsköztársaság és a Peidl-kormám bukásától 1921-22-ig, a bethleni kor­mányzati rendszer kialakulásáig és megszilárdulásáig tartó mintegy másfél-két esztendőt nevezték. A kifeje­zés érzékeltette, hogy előtérbe kerültek a keresztény partok és a keresztényszocialista szakszervezetek. Ké­sőbbi időszakból visszatekintve a „kurzus" megjelölés már inkább azt fejezte ki, hogy konjunkturális jelenségről volt szó, legalábbis ami az önmagukat keresztényként meghatározó politikai és tömegmozgalmak erejét, befolyását illeti. Maradandó volt viszont a keresztény-nem­zeti ideológia, amely az 1919-1944 közötti negyedszá­zad hivatalos állami eszmei irányzatát jelentette.

„A magyar politikában váltóigazítás történt a forra­dalomból kisarjadzott kommune bukása után… új frontra sorakozott az öntudatra ébredt nemzeti közvéle­mény. Nyíltan kitűzte a keresztény nemzeti politika zászlaját… A nemzeti felbuzdulásból… történelmi prog­ram lett. A politikai élet egész komolysággal a keresztény és nemzeti gondolat vezércsillaga felé fordult." – írta Turi Béla a Nemzeti Újság főszerkesztője 1921-ben. Az idézett (napjainkra is érvényesnek tűnő) sorokból nyilvánvaló, hogy elsősorban ideológiai konfrontációról van szó a magyar társadalom sorsát a dualizmus korá­ban, majd az 1918-19-es forradalmak idején befolyásoló liberalizmussal, polgári radikalizmussal, szociáldemok­ráciával és kommunizmussal egyaránt. E különböző és egymást kizáró eszmekörök egybemosása és együttes el­vetése alapján már az 1900-as évektől kibontakoztak jobboldali áramlatok. Ezeket összefoglalóan Weis István társadalomkutató „Harmadik Magyarországnak" ne­vezte, hivatkozva arra, hogy szemben állottak mind a „kapitalista-feudális alapon álló és a zsidóságnak toko­zott érvényesülést engedő szabadelvű irányzattal", mind pedig „a Jászi-Kúnfi-féle teljesen felforgató törek­vésekkel". Az antiliberális-antiradikális irányzat első reprezentatív orgánuma az 1910-ben indult A Cél című folyóirat volt, munkatársai közé tartoztak Bernát István, Bethlen István, Pekár Gyula, Prohászka Ottokár és Raffay Sándor. A lap hasábjain fogalmazta meg Kis Sándor tanár és újságíró a liberalizmus, a polgári radikalizmus és a szocializmus elvetésének közös indokát – mindegyik a zsidóságnak kedvez, vagy éppen „zsidó találmány". To­vább munkálta ezt a gondolatrendszert Milotay István publicista 1913-tól megjelent Új Nemzedék című heti­lapja.

Az antiszemitizmust Prohászka Ottokár hungarizmusa a populizmussal ötvözte. „Le kell az intelligenciá­nak hajolnia a néphez, s a rendi társadalom nyűgét gaz­dasági elmaradásban hordozó népünket felszabadítani… Ha meghagyjuk gazdasági tehetetlenségében, írott malaszt a politikai szabadság." – írta a katolikus főpap.

Már a forradalmak tanulságait összegezve fogal­mazta meg Bangha Béla jezsuita pap a szabadságjogok, különösen a sajtószabadság erőteljes korlátozását, a de­mokrácia elvetését – a kereszténységre hivatkozva. „A kereszténység a népszuverenitás oly értelmű eszméjét kizárja, amely szerint a nép az egyedüli forrása minden jognak, tekintélynek, kormányhatalomnak … a jog és törvény azáltal lesz teljessé és szentté, hogy a nép által egyszer választott vagy benne kifejlődött államformát, államfőket, törvényeket az Isten által lelkünkbe írt fel­sőbb törvény és jogrend szentesíti… kívánatos az is, hogy a kormányzati hatalom közvetlenül csakis a legjob­bak s legrátermettebbek, legbölcsebbek s legerényesebbek kezében legyen s valamennyinek egy, a legerényesebb, álljon élén."

Az ideológia nemzeti mozzanatát leghatározottabb formában az 1919 nyarán francia megszállás alatt álló Szegeden gyülekezett ellenforradalmár katonatisztek, közhivatalnokok, publicisták képviseltek. Innen a „sze­gedi gondolat" elnevezés. A „szegediek" – vezetőjük Gömbös Gyula volt, köré csoportosultak többek között Kozma Miklós, Zsilinszky Endre, Eckhardt Tibor, Zadravecz István – azt vallottak, hogy nincs visszatérés a liberális rezsimhez, amelyet felelősnek tekintettek az össze­omlásért és a forradalmakért. A területi integritás helyreállítása és a gazdasági, politikai hatalmi viszonyok átren­dezése, a teljes őrségváltás volt legfőbb célkitűzésük. „A méreg sokkal jobban beette magát az ország szerve­zetébe, semhogy egyszerre kiküszöbölhető lenne. Zajta­lan, szívós munka, új emberek betanítása és fokozatos ki­cserélése, lépésről lépesre való térfoglalás – ez javíthat a helyzeten és semmi egyéb. Mindez… egy pontja egy nagy stratégiai felvonulásnak, melynek célja… egy nagy, imperialista, gazdag Magyarország megalapítása" – fogalmazta meg Kozma Miklós, az írástudó huszártiszt, a célkitűzések lényegét.

A „szegediek" jelentős része a bethleni konszolidáció időszakában ellenzékbe kényszerült. A Gömbös-csoport 1924-ben megalakította a Magyar Nemzeti Függet­lenségi Pártot, közkeletűen a fajvédő pártot. A fajvédő program egyes elemei, az állam szerepének hangsúlyozása, a faji-nacionalista alap, az 1920-as évek magvar politikai légkörében szokatlan szociális demagógiája jel­legzetesen fasiszta velleitást [tehetetlen akaratot] fejeztek ki. A koncepció erőteljesen befolyásolta az 1930-as években lábra kapó szélsőjobboldali áramlatok gondolkodását. Ez azonban már egy másik történet.

Pontosan egy éve, 1987. június-júliusi „Jean-Marie Le Pen mégiscsak mennybe megy" című számunkban írtuk: „A Nem­zeti Front előretörése a legsúlyosabb tényező a francia társa­dalomban, és paradox módon a legérdekesebb egy egyre in­kább értelmét vesztett politikai életben.¹ Egy évvel később, az elnöki választások első fordulója, de a törvényhozói választá­sok is megerősítették a veszély nagyságát, jelezték a jelen­ség összetettségét és mindazok viszonylagos eredményte­lenségét, akik gátat próbáltak vetni e folyamatnak.

Érdekes politikai egyetértés van kialakulóban arra vonat­kozólag, hogy Le Pen előretörését az elnökválasztáson a Har­lem Desirnek oly kedves „előzmények elméletével" magya­rázzuk. Eszerint mindennek oka a válságban lenne: a népes negyedek életkörülményeinek súlyosbodásában, az ex-vörös peremkerületek rossz irányításában. Természetesen van igazság abban, ha kimutatjuk ezeket az elemeket, mégis, ta­lán jobb lenne nem kiragadnunk őket, így ugyanis egy kis képzelőerővel gyorsan arra a gondolatra juthatnánk, hogy pusz­tán gyakorlati eszközökkel szabályozható konjunktúrajelen­ségről van szó. De miért kellene kitérnünk továbbra is egy olyan lényeges kérdés elől, mint a faji megkülönböztetés és a szélsőjobboldal történelmi gyökereinek vizsgálata az ország történetében?

Amilyen abszurd eltagadni a forradalmi hagyomány léte­zését történelmünkben, ugyanolyan abszurditás lenne a na­cionalista és ultrareakciós tradíció tagadása is. Azt akarják-e elhitetni, hogy a lepenizmus a semmiből született, gyökérte­len? Talán azt a benyomást akarják ezzel kelteni, hogyha va­lami gyökértelen, akkor nem is olyan veszélyes, és kockázat nélkül eszközzé változtatható a politikai játékban? Merthogy eltérően a bűvészinastól, ők mindig urai lesznek a vadállat­nak, és vissza tudják kényszeríteni barlangjába, például egy olyan választási rendszerrel, amely kedvezőtlen a számára.

A lepenizmus gyökerei messzire nyúlnak

A lepenizmusnak ahhoz, hogy virágozzék, nincs szüksége tiszteletre. Ténykedésének alapja a faji megkülönböztetés, mégpedig nem burkolt vagy szégyenlős, hanem a lehető leg­nyíltabb rasszizmus. […]

A faji megkülönböztetésnek – a maga antiszemita össze­tevőjével – megvan a folyamatossága a nemzeti történelem­ben is. A XIX. században az első tömeges antiszemita meg­nyilvánulás nem Németországban, hanem Franciaországban következett be, a Dreyfus-üggyel kapcsolatban. (E hullámra reagált Théodore Herzl a cionista ideológia kifejtésével.) Ter­mészetesen elmondhatjuk, hogy Franciaország volt az az or­szág is, ahol a haladó erők egy zsidó tiszt védelmében meg­mozdultak. Ez csak még inkább mutatja, hogy nem volna sza­bad elfelejtenünk történelmünk egyik vagy másik aspektusát.

Az antiszemitizmus kliséje az egész Harmadik Köztársa­ság idején fellelhető, alapjául szolgál különféle ligák alapítá­sának, majd tömörülési motiváció a Vichy-rendszer hívei szá­mára.

Vichy nem maradhat örökké Franciaország történelmé­nek titkolt lapja. Vichy a hódító nácik vágyait túlszárnyaló anti­szemita törvényeket hirdet meg. A francia rendőrség az, ame­lyik lelkiismeret-furdalás nélkül végrehajtja a vald'hiv-i razziát, és sok hivatalnoka járult hozzá húzódozás nélkül a deportálás folyamatához.

Az is teljesen igaz, hogy az antiszemitizmus és a fasiszta ideológia a második világháború után kívül rekedt a nemzeti megegyezésen. Azután a gyarmati háborúk, különösen az al­gériai háború és vele egy időben az Észak-Afrikából érkező bevándorlók áradata megváltoztatta a francia típusú faji meg­különböztetés céltábláit, anélkül azonban, hogy a régi anti­szemita alap, mint olyan, eltűnt volna.

A téma történelmi folyamatossága nyomon követhető, s most újra fellángolásának vagyunk tanúi. Ez az újraéledés az, amit ma meg kell érteni. Alapvetően az Ellenállásból szár­mazó konszenzusnak a romjaira épül, amelynek értelmében két viszonylagos hegemónia alakult ki: a gaulle-ista és a kom­munista. Mindkettő összeroskadt, a kommunista párt (FKP) helyzetét ismerjük, az RPR pedig jóformán semmit sem őrzött meg a gaulle-ista eszmékből. Ez a kettős összeomlás nem kis szerepet játszik abban, hogy azok a gátak, amelyek a szél­sőjobboldali tradíciót 40 éven át csökevényes állapotban tartották, szétrobbantak. Természetesen a válság is közbe­szólt, de nem mint kizárólagos tényező, hanem mint katalizá­tor, mint reaktiváló elem egy, az időkbe bevésett és onnan el nem tűnt valóság számára, amely előtt a 80-as évek kezdeté­től új területek sora nyílt meg.

Szabad területek

E területek közül az elsőt a francia jobboldal strukturális krí­zise nyitotta meg. A régi különállás a parancsuralmi és a libe­rális jobboldal között fokozatosan növekedett annak az ellent­mondásnak révén, amely a nemzeti jelleget hangsúlyozni kí­vánó és az európai integrációt előnyben részesítő jobbolda­liak között alakult ki. A gaulle-izmusra jellemző volt az a sajá­tosság, hogy történelmi okokból egyszerre képviselte a pa­rancsuralmi jobboldalt és az antifasizmust. De legitimitása mindenekelőtt abból a képességből fakadt, hogy úgy tette ma­gáévá a nemzeti jelleget, hogy közben a nacionalista kezde­ményezéseket befagyasztotta.

A tőke gyorsuló nemzetközivé válása, az európai integrá­ció nyilvánvalósága – mint elkerülhetetlen folyamat – megren­dítette az építményt. 1979-ben Jacques Chirac híres cochin-i felhívásában megpróbálja csökkenteni azokat a károkat, amelyeket az integráció kialakításának érdekében követtek el, de az RPR lassanként kénytelen odáig jutni, hogy maga is elfogadja az egységes európai cselekvés gondolatát, és fel­hagy politikai alapállásával, a konzervatív és archaikus, ám ugyanakkor nemzeti identitás aggályos védelmével. Egy má­sik terület, amely a szélsőjobboldal radikalizálódását megha­tározza, az egyház válsága: a jobboldali szavazatok egy ré­sze ez utóbbinak köszönhető. Ellentmondásos jelenségről van itt szó. A püspökök nagy részének Le Pen-ellenes állás­foglalása és a bevándorlók védelmezése a katolikus válasz­tók egy részénél nyilvánvalóan féket képez a lepenizmus tá­mogatásában. Ugyanakkor súlyosbítja a régi tradicionális ka­tolikus (nem feltétlenül integrista) választók gondjait, akik szá­mára nacionalizmus és klerikalizmus egy.

Elzásznak, ahol április 24-én a Nemzeti Front látványos sikert aratott, elmélyült tanulmányozás tárgyává kell lennie. Ezt a vidéket valóban erős hagyományos keresztény (kato­likus és protestáns) érzelemmel átitatott nemzeti identitáske­resés jellemzi. A hagyományos jobboldal nagy részének Le Pen felé billenését többek között az magyarázza, hogy ezek­nek az elzásziaknak gondot okoz: kik is ők az európai integrá­ció idején?

Harmadik terület

A Nemzeti Front számára a harmadik szabad területet egé­szen bizonyosan az FKP által megtestesített forradalmi irány­zat összeomlása jelenti. Egy divatos elmélettel ellentétben ez a terep nem teljesen nyitott Le Pen számára, de teret enged neki, hogy ő álljon a tiltakozó politika élére, s még inkább teret nyit Le Pen mozgalmának azáltal, hogy feladja a társadalom reális változásainak minden perspektíváját.

A harmincas évek közepén a gazdasági válság teljes erő­vel tombolt Franciaországban, és a jobboldal klasszikus for­mációi azt az érzést keltették, hogy összedőlnek az aktív és fenyegető fasiszta ligák nyomása alatt. Ezeknek azonban nem sikerült pozíciójukat jelentős választói befolyássá változ­tatni. Ez nyilvánvaló volt, mert velük szemben a Népfront meg­jelenésével nagy politikai perspektíva nyílt.

Ma semmi hasonló nincs. Ellenkezőleg, nagyon jellemző, hogy André Lajoinie, az FKP jelöltje, kampánya kezdete óta azt hirdette: Le Pennel saját terepén, az elégedetlenség terü­letén fog konkurálni. A „ha elégedetlenebb vagy, mint én, meghalsz" játékban az FKP teljes kudarcot vallott, miközben a Nemzeti Front vezetője figyelemre méltó nyereséget köny­velhetett el. Ez nem azt jelenti, hogy Le Pen választói, egy kis részüktől eltekintve, közvetlenül az FKP választói közül kerül­tek volna ki, ellenkezőleg, éppen azt jelzi, hogy a francia tí­pusú fasizmus igazi ellenszere egy dinamikus és tömegeket egyesítő forradalmi mozgalomban lenne, ám Franciaország­ban jelenleg az FKP sem az egyik, sem a másik kritériumnak nem felel meg.

A nép, amelynek egy részét Le Pennek vitathatatlanul si­került megnyernie, nem hódítható vissza elemi vagy élelme­zési (l'élémentaire ou l'alimentaire) jelszavakkal, a perspek­tíva csak akkor lesz hitelt érdemlő, ha a nemzeti identitás új meghatározásához, átértékeléséhez kapcsolódik.

Nemzeti identitás

A nemzeti identitásnak ez az átértékelése részben a múlton alapul. Hogy csak egy példát mondjak, ha a franciák ugyan­olyan kollektív önvizsgálatra vállalkoznának az algériai hábo­rút illetően, mint amilyenre a 80-as évek német fiataljai képe­sek voltak a nácizmussal szemben, már tisztább lenne a hori­zont a harmadik világhoz és a francia földön élő bevándorlók­hoz fűződő kapcsolatok újrameghatározására. De ennek az újrameghatározásnak lényegét illetően arra a szerepre kell épülnie, amit a francia nemzet ma a nemzetközi beilleszkedés folyamatában játszhat. Nem lesz a haladó névre méltó politi­ka, ha Franciaország a harmadik világgal szembeni kapcsola­taiban nem avantgárdé hozzáállást tanúsít.

A nehézség abban rejlik, hogy egyazon mozgalmon belül érthetővé tegyük: az identitást fenyegető veszélyt nem a bevándorlók, hanem a multinacionalista kapitalisták kí­vülről irányított komplexuma jelenti. Bárcsak ne a földrajzi határokban, az illuzórikus és fagyos visszahúzódásban rejlene a megoldás! Franciaországról van szó, az emberi jogok és a francia forradalom hazájáról, amelynek kétszázadik év­fordulóján új nemzetközi rendet ösztönözve kérünk részt a nemzetközi munkamegosztásból.

Hogyan szálljunk szembe Le Pennel?

Mindazok, akik az utóbbi évek elengedhetetlenül szükséges fajimegkülönböztetés-ellenes mozgalmaiban részt vettek, ugyanarra a megállapításra jutottak. Figyelemre méltó ellen­gőz-szerepet játszottak, de csak a fajgyűlölet ellenzőit mozgó­sították, nem hódították el a Nemzeti Front potenciális válasz­tóit. Ugyanezen probléma merülhet fel ma a Le Pen-ellenes tömörülésben is, amennyiben a francia politikai életben hege­móniát élvező és e tömörülés nevében fellépő Szocialista Párt úgy állíthatja be mostani jobb felé nyitását, hogy ezzel azt su­gallja: az ő politikája az igazi gátja a lepenista eszméknek. A hosszú távon a politikai játékot megrohasztani képes francia típusú fasizmus ellen szükséges harcot a valóságban pusztán olyan imperatívuszok irányítják, amelyek csak néhány, egy­fajta lágy liberalizmust védelmező általános érték újramegerősítésére tudnak korlátozódni.

Ezen imperatívuszok közül a progresszív és forradalmi gondolatok koherenciája ma darabókban hever. Hiányzik a célok kidolgozása, a napjainkban ugyanolyan fontos szerepet játszani képes jelszavaké, mint amilyen szerepet 1934 és 36 között a 40 órás munkahét, a fizetett szabadság vagy a gabo­nahivatal felállítása játszott. Ebből a szempontból nem biztos, hogy ma a SMIC-et (minimálbér) illető követelések a legfonto­sabbak. A jövő körvonalait sokkal inkább a munkához való jo­gért folytatott társadalmi mozgalommal határozhatnánk meg, mintsem a feltételek javítgatásával. S létrejöttéhez épp en­nyire szükséges a francia nemzet és a világ többi része (külö­nösen a harmadik világ) közötti kapcsolatok új, haladó szel­lemű koncepciója.

(Ford.: Takács Ágnes)

M 21. sz. 1988. jún.-júl.

Jegyzet

1 Az 1988-as választásokon 4.363.000 választó szavazott Le Penre: minden tízedik feliratkozott választó. Négy év alatt Le Pen megkét­szerezte a bázisát, két évre vetítve 61%-os a növekedés. Le Pen 88-ban megőrizte 86%-os szavazatait; új választóinak 44%-a az UDF és az RPR (tehát a hagyományos – és nála mérsékeltebb – jobbol­dal) táborából jött; 1/3-uk került ki a korábban tartózkodók, ill. olyan fiatalok közül, akik 1986-ban még nem szavaztak. 72% 86-ban a baloldalra szavazott, közülük 4% az FKP szavazója volt. (Volt olyan kör­zet, ahol ez az FKP-szavazatok 40%-ának elhódítását jelentette!) (A szerk.)

1973 őszén senki sem gondolta volna, hogy milyen hosszú történet kezdődik az arab-izraeli háborúval. Ennek a háború­nak következményeként az OPEC a korábbinak ötszörösére emelte az olajárakat. Az olajárak drasztikus változása gazda­sági recessziót okozott a fejlett világban, néhány arab ország­ban viszont nagy mennyiségű pénz halmozódott fel. De az arab országok korlátozott importkapacitása miatt nem tudták felhasználni olaj-jövedelmeiket. A felesleges pénzt európai és amerikai bankokban helyezték el, akiknek szintén nem volt el­képzelésük arról, hogy mit is kezdjenek ezzel a pénzzel. A re­cesszió miatt a fejlett országoknak nem volt szükségük ennyi pénzre, de valamit mégis tenni kellett. így hát a bankárok kör­berohanták a Földet, hogy kölcsönfelvevőket találjanak. És erőfeszítéseiket siker koronázta. Sok fejlődő országnak nagy szüksége volt erre a pénzre: vagy azért mert az olajválság ha­tására üzleti feltételeik megromlottak, vagy azért, mert gyorsí­tani akarták gazdasági növekedésüket. Es itt volt ez az olcsó pénz. A kamatláb 3-4%-kai volt az infláció rátája alatt. Egy ideig úgy tűnt, hogy ezt a pénzt soha nem is kell visszafizetni. De tempora mutantur és a kamatlábak mutantur in illis. A má­sodik olajválság után a vezető ipari hatalmak, különösen az Egyesült Államok „szigorú monetáris politikába" kezdett, és ennek eredményeként a kamatlábak meredek emelkedésnek indultak, néha elérték nominálisan a 20%-ot is.

A pénz, ami korábban olcsó volt – egyszeriben nagyon drága lett. De az adósoknak nem volt módjuk rögtön visszafi­zetni tartozásaikat, így kénytelenek voltak újabb kölcsönöket felvenni, hogy fizetni tudják meredeken emelkedő adósság­szolgálataikat.

Lassanként megfordult az erőforrások áramlásának irá­nya. Az adós országok többet fizettek már vissza tartozásai­kért, mint amennyit eredetileg kölcsönvettek. De ennek elle­nére a magas kamatlábak miatt adósságaik egyre emelked­tek. A 80-as évek második felére valamennyi egykor felvett kölcsönt visszafizették már, miközben a fejlődő és KGST-or­szágok adósságai elérték az 1.300 milliárd dollárt.

Latin-Amerika jó példája mindannak, amiről eddig szó volt. A hetvenes évek elején a latin-amerikai országok adós­ságai 30 milliárd dollár körül voltak. A hetvenes években 73 milliárd dollár folyt be, de a nyolcvanas évek első felében már 84 milliárd dollár áramlott ki ugyanebből a térségből. így a nettó egyenleg 1970 és 1986 között 11 milliárd többletet mu­tat. Ennek ellenére 1986-ra az egész külső adósság 403 milli­árdra emelkedett. Ez azt jelenti, hogy a jelenlegi latin-ameri­kai adósság egésze a felhalmozódott kamatokból áll. Ez a jelenség ismert adósságcsapdaként. Az erőforrások kiáramlanak az eladósodott országokból, (ennek ellenére) adósságaik állandóan emelkednek. Az adósságcsapda át­hághatatlan akadályt állít az eladósodott országok gazdasági fejlődése elé. Ez egyértelműen kiderül a latin-amerikai ada­tokból. Ezek az országok megpróbáltak egyensúlyt teremteni fizetési mérlegükben. Ehhez jelentős többlet szükséges a kül­kereskedelemben. De ez a többlet csak szigorú importkorláto­zással érhető el, aminek következtében lelassul a gazdasági növekedés. Latin-Amerikában a fordulópont 1982 volt. 1982-től Latin-Amerika jelentős többletet hozott létre a külkereske­delmi egyensúlyban, de gazdasági növekedése megtört. Míg a 60-as és 70-es években Latin-Amerika gazdasági növeke­dése valamivel 6% fölött volt, 1981 óta ez évenkénti 0,5%-ra esett vissza. Ugyanebben az időben az export értéke szintén csökkent és az az adósság/export arány, ami 2 körül mozgott a hetvenes évek folyamán, 5-re ugrott fel.

A stagnáló gazdaság és az állandóan növekedő adós­ság/export arány reménytelen helyzetbe hozta az eladósodott országokat. Kormányaiknak növekvő szociális feszültségek­kel kell szembenézniök, néha szociális zavargásokkal.

A problémákat érzékelve a vezető ipari országok és a nemzetközi pénzügyi szervezetek megpróbáltak tenni vala­mit. De a Baker-, majd a Brady-terv, a különböző típusú adós­ságcserék és más intézkedések nem hoztak eredményt. Mi­ért? Mert a jelenlegi feltételek között a világ adósságproblé­mája megoldhatatlan. Az adósságokat nem lehet visszafizet­ni, sőt, elkerülhetetlen az adósságok növekedése.

De nézzük a magyarázatot. Képzeljük el, hogy az adós országok csak az adósságok növekedésének az ütemét akar­ják megállítani. Ennek érdekében annyi külkereskedelmi többletet kell elérniük, amely egyenlő a fizetendő kamatokkal. Az adós országokban 1300 milliárd dollár adósság halmozó­dott fel, vagyis 8%-os kamatlábbal számolva az évente fize­tendő kamat mennyisége 100 milliárd.

De ha az adós országok 100 milliárd dollár többletet pro­dukálnának, a hitelező országoknak ugyanannyi deficitjük kellene legyen a külkereskedelmi mérlegükben. És ez a döntő kérdés. Nincsenek olyan országok, amelyek hajlan­dóak lennének 100 milliárd deficitet létrehozni az adós orszá­gok termékeiért cserébe. Jelenleg az Egyesült Államoknak van a legnagyobb külkereskedelmi egyensúlyhiánya – a defi­cit jóval 100 milliárd fölött van – de Németország, Japán és Dél-Korea többlete kiegyenlíti ezt a hiányt. Egyszerűen nincs hely az eladósodott országok exporttöbblete szá­mára (különösen, ha exportjuk szerkezetét is figyelembe vesszük). Ebből az következik, hogy a kamatokat nem lehet fi­zetni, vagy csak nagyon korlátozott mértékben, így a világ adósságállománya folyamatosan növekedni fog. Az ál­landóan növekvő adósságok egyre több problémát okoz­nak nemcsak az eladósodott, de a hitelező országok szá­mára is.

Ahogy láttuk, a gazdasági növekedés gyakorlatilag leállt az erősen eladósodott országokban, és a szociális feszültsé­gek politikai problémákat okoznak. Ezen országok csökkenő vagy stagnáló importszükségletei akadályozzák a fejlett or­szágok exportlehetőségeit, így ezeknek is kisebb a gazda­sági növekedésük, mint az adósságprobléma nélkül lehetne.

Nos, ha a felhalmozódott adósságok stagnálást, sze­génységet és szociális feszültséget okoznak az eladósodott országokban és lassabb gazdasági növekedést a hitelező or­szágokban, sőt ha a közgazdasági gondolkodás jelenlegi ke­retei között ez a probléma megoldhatatlan, akkor mit lehet mégis tenni?

Úgy tűnik, az egyetlen megoldás az, ha néhány gazda­sági alapelvről megváltoztatjuk a felfogásunkat. Ma elkerül­hetetlen, hogy az eladósodott fejlődő országok ugyanannyi, sőt még magasabb kamatlábat fizessenek, mint a fejlett or­szágok. De az ő lehetőségeik adósságszolgálatuk kiegyenlí­tésére egészen mások.

Egy országban a valóságos kamatlábnak hosszú távon azonosnak, vagy megközelítően azonosnak kell lennie a tényleges gazdasági növekedéssel. Ebben az esetben ugyanis mind az ipari, mind a banktőke gyakorlatilag hasonló hasznot élvez a gazdasági növekedésből. Nagyobb különb­ség a kétféle ráta között hosszú távon súlyos problémákat okoz a gazdaságban. Ha a kamatláb alacsonyabb, mint a gazdasági növekedés, a bankrendszer jut csődbe, az ellen­kező esetben viszont a gazdasági növekedés lassul le.

Mindez persze csak hipotetikusan van így, mivel a való­ságban a piac – vagy súlyosabb esetben a politikai mechaniz­mus – megakadályozza ezeket a következményeket. Ha a ka­matlábak túl alacsonyak, a pénz iránti növekvő szükséglet fel­tornázza a kamatlábakat. Ellenkező esetben a bankárok nem tudnák befektetni a betétjeiket, így kénytelenek lennének csökkenteni a pénz árát, vagyis a kamatlábakat. De még eb­ben az esetben is: az ipari szférának is van lehetősége árai emelésére, és ezáltal csökkenteni fogja a tényleges kamatlá­bakat. Végül, ha nagyobb probléma merül fel, ott van a kor­mány, amelynek megvannak az eszközei arra, hogy a gazda­ságot megfelelő irányba terelje.

De ez a mechanizmus csak egy országon vagy néhány, egymással kapcsolatban lévő országon belül tud működni (amelyek a termékek, a tőke, a munkaerő egyetlen piacát al­kotják és amelyeknek közös vagy összehangolt politikai veze­tésük van).

Ha a hitelezők és az adósok nem tartoznak ugyanahhoz a gazdasági vagy politikai egységhez – és a mi esetünkben er­ről van szó -, akkor más a helyzet. A kamatlábat a legerősebb gazdaságok határozzák meg, és ez a kamatláb feltehetőleg összhangban van az ő gazdasági feltételeikkel, de ez nagyon jelentősen különbözhet a kölcsönt felvevő országok körülmé­nyeitől. A kölcsönt felvevő országok csakis abban az esetben jutnának ugyanannyi haszonhoz a kölcsönök által, mint a hite­lezők, ha gazdaságuk és exportjuk növekedése közel lenne a kamatlábak mértékéhez. De a tényleges helyzet meglehető­sen távol van ettől. Ahogy ezt Latin-Amerika esetében látjuk, a gazdasági növekedés 0 körül van, az export értéke csökken, miközben a nominális kamatláb – amelyet mindenekelőtt az Egyesült Államok politikája határoz meg – 8-70% körül mozog.

És azok között az országok között, amelyek nem tartoz­nak egyazon gazdasági szövetséghez, nincsenek ilyen ki­egyenlítő mechanizmusok.

Ebből a szempontból az adósságcsapda gyökerét ab­ban a tényben kell keresnünk, hogy a pénzpiac globális jellegű, míg a kereskedelmi áruk, a munkaerő és bizonyos mértékig a tőke piaca országonként elkülönül.

Mivel az előrelátható jövőben a világ nem egyesül egyet­len gazdasági vagy politikai egységgé, az egyetlen megoldás a mi problémánkra az, ha a pénzpiac is elkülönül, ami azt je­lenti, hogy speciális szabályokra van szükség az eladósodott országok számára. Mik lehetnek ezen szabályok fő elvei?

Mindenekelőtt az eladósodott országok számára a ka­matlábat koordinálni kell a hitelező országba irányuló export­jukkal, mégpedig úgy, hogy a kamatot az exporttöbbletből le­hessen fizetni. A kamatlábat koordinálni kell a kölcsönt felve­vők gazdasági növekedésével is, hogy stabil gazdaságot és társadalmat lehessen létrehozni, máskülönben a kamatok fi­zetése illúzió.

Valamennyi szabályt egy speciális szervezet által kell ki­dolgozni és kivitelezni, amelyben részt vesznek a hitelező és a kölcsönt felvevő országok képviselői.

Ez a javaslat meglepő lehet, de ha valaki átgondolja a fenti tényeket, nehezen talál más hosszú távú megoldást. Ter­mészetesen rövid távon az adósságprobléma többféle módon is kezelhető, de így az alapproblémát csak görgetjük magunk előtt, és elérve egy bizonyos pontot, az adósságprobléma mély, világméretű krízist fog okozni.

Mind az adósok, mind a hitelezők számára jobb lenne szembenézni ezzel a problémával, mielőtt még túl késő lenne.

(Elhangzott a XI. Jövőkutatási Világkongresszuson, 1990. május 25-én. Az eredetileg angolul készült szöveg fordítása. A szerk.)

A fenti táblázat azt a cserearány-változást mutatja be, amely a magyar gazdaság nem-szocia­lista relációjában a gazdasági válság kezdetétől 1987-ig az iparban végbement. Az első táblázat a romlás mértékét mutatja, a második a tényleges veszteséget. (Nem jelenítjük itt meg az energiahordozók cserearány-változását – bár az olajválság áttételes hatása pl. a gépipari árak­ban is nyilvánvalóan jelen van; mint ahogy a bemutatott időszakban mindjobban kiteljesedő hitelválság is rontja az eladósodott országok cserearányait.) A bemutatott áruféleségek eseté­ben azonban mindenképpen jelen van a magyar és általános kelet-európai munkának az a leér­tékelése is, amely akkor is létrejön, ha semmiféle piaci manőver nem történik, „csak" a terme­lékenység-növekedésben következik be lemaradás.