1988-ban jelent meg Diósi Ágnes könyve, a Cigányút. Nem tudom, az­óta hányan vették kézbe. De úgy gondolom, mindenkinek el kellene ol­vasnia, aki veszi a bátorságot ahhoz, hogy ma Magyarországon a ci­gánykérdésről, cigányságról, vagy akárcsak egyetlen cigányról is mint cigányról bármit állítson.

A könyv műfaja szociográfia. De a szerző, részben más, e témában született írások segítségével, részben saját óriási gyűjtőmunkája ered­ményeképpen mintegy összefoglalja, ami ma a magyarországi cigány­ság helyzetének alapproblémáiról, a mai helyzet előzményeiről a leglé­nyegesebbnek tekinthető, s belekóstolhat a cigány nyelv ízeibe, a ci­gány néprajzba is.

A könyv a felelősség drámája. Két, egymással szembefeszülő drá­mai hőssel: az önmagáért a sorsdrámák hősei módján felelős cigányság­gal és a cigánysors megértéséért felelős, e felelősséget oly ritkán átérző magyarsággal. A dráma nem didaktikus tanmese: a szerző belülről ábrá­zolja az értetlenséget, az elzárkózást is; annál erősebb a katarzis, a fel­háborodás, a mozgósító erő.

S ez a dráma egyúttal passió is: egy nép szenvedésének szimultán stációival. „A kisebbség másságát a többség csak úgy tudja elviselni, ha a kisebbség alárendelt helyzetben van. Ennek az állapotnak a fenntartá­sára a többségben formális vagy informális konszenzus alakul ki. A ci­gányság esetében az etnikai jegyek, az óriási szociokulturális elmara­dottság miatt a különbözőség annyira kiáltó, hogy a többségi közmege­gyezés ebben az esetben mindennél határozottabb. Előítélet övezi őket akkor is, ha putriszinten élnek – »nem is képesek másra« -, és akkor is, ha gazdasági, netán szellemi erőkre tesznek szert – »az hiányzik még, hogy a fejünkre nőjenek«„. . . „Többség és kisebbség viszonyában min­dig a többség magatartása a döntő. A kisebbség viselkedésében a több­ség tudati arca és annak megnyilatkozásai tükröződnek – az illető ki­sebbség temperamentuma, kultúrája, szokásai szerint. A cigány viselke­dését még az a tudathasadás is meghatározza, hogy míg az államhata­lom őt jogairól biztosítja, a környező társadalom részéről jogfosztást ta­pasztal. Elv és gyakorlat különválása itta legördögibb ördögi kört hozza létre: mert a cigányokat segítő rendeletekre azok is hivatkozhatnak, akiknek a kezén a végrehajtás során meghiúsul a rendeletben megcél­zott program, és senki sem bizonyítja be, hogy a kudarc nem a cigányo­kon múlt."

A szerző körbejárja, tárgyilagos, pontos elemzéssel tagolt példák sokaságán mutatja be a cigányéletutat bekerítő csapdákat:

• a foglalkoztatás csapdáját, ahol a munkajog számos rendelkezése sújtja, a legkülönfélébb jogokból kizárja azokat, akik a modern ipari munkavállalás kezdeteinél tartanak, s így nem is kerülhetnek beljebb kerítésein;
• a szociális támogatás csapdáját, amelyről így ír: „Az a tény, hogy a cigányság a magyar lakosságnál nagyobb arányban felel meg azoknak a kritériumoknak, amelyek a szociális támogatás feltételei (önhibáján kí­vüli alacsony jövedelem, magas gyermekszám, rossz lakásviszonyok, betegség, csökkent munkaképesség), a közvéleményben úgy tükröző­dik, hogy az állam a kelleténél jobban támogatja a cigányokat a magya­rok rovására. A »szegények pedig nincsenek« több évtizedes tévesz­méje társadalmunkban amúgy is azt sugallja az embereknek, hogy aki nálunk szegény, az csak önhibájából lehet az. Cigányokról szólva pedig még inkább elterjedt az a nézet, hogy esetükben az állam ingyenélőket, részeges munkakerülőket támogat";
• az otthonteremtés csapdáját, ahol a rendkívül hátrányos induló fel­tételek hozzák létre azokat az életformákat, amelyek még segítség ese­tén is újratermelik a rendkívül hátrányos feltételeket, s ahol a támogatás is féllelkű, és a nem cigány lakossághoz képest eleve hátrányosabb kö­rülményeket kínál;
• a nyomor csapdáját, ami lerombolja a vitális energiákat;
• az iskola csapdáját, ahol eleve annyi hátránnyal indul a gyerek (hátrányok a starthelyzet ismeretanyagában, a gyerekekre zúduló előíté­letek stresszhatásai, nyelvi nehézségek stb.), hogy csak az átlagosnál sokkal nagyobb erőfeszítéssel juthat sikerre;
• az óvoda csapdáját, hiszen „a cigánygyerekek iskolai elkülönítését megelőzni és a vegyes osztályokban való helytállásukat elősegíteni hat­hatósan csak az óvodai neveléssel lehetne. Csakhogy óvodai elhelyezé­sük még a beiskolázásnál is problematikusabb. Egyrészt a magyar szü­lők tiltakozása itt legalább olyan erőteljes, mint az iskolában. Másrészt az óvodáért fizetni kell, és a cigánycsaládok zöme ezt nem tudja vállal­ni, illetve nem látja be, hogy ez miért szükséges. Ha pedig szociális jut­tatás gyanánt biztosítják részükre a gyerekek ingyenes óvodai ellátását, ez még inkább fokozza az irányukban amúgy is meglévő ellenérzése­ket. Ennek az a következménye, hogy az óvodát általában csak a beil­leszkedett családok veszik igénybe, és éppen azok maradnak ki ebből a nagyon fontos nevelésből, akiknek a legnagyobb szükségük lenne rá";
• a közrend csapdáját, amelyre hivatkozva eleve bűnözőként tartják számon őket, s ahol ha alapvető emberi jogaikat csorbítják, önvédelmü­ket agresszivitásként büntetik. „A cigány bűnelkövetésről nem lehet tiszta képet alkotni addig, amíg nem képezheti vizsgálat tárgyát, milyen mértékben idézte elő, provokálta bűncselekményüket a környező társa­dalom. Igazságos ítéleteket csak akkor lehet majd hozni, ha azok is fele­lősségre vonhatók lesznek, akik ellenük vétettek";
• a türelmetlenséget, amellyel már létüket is irritáló tényezőként utasít­ják el, hiszen a szerző felkavaró adatokat idéz arról is, hogy a cigánykér­dés megoldására egy előítélet-vizsgálat 326 megkérdezettje közül „fizi­kai megsemmisítést (!) 9-en javasolnak, elkülönítést 88-an, szigorítást 130-an, valamely kedvezmény megvonását 99-en. Elkülönítésen azt ér­tik a válaszadók, hogy Magyarország valamely elkülönített területére kell összegyűjteni a cigányokat, és megtiltani, hogy onnan elköltözze­nek. A szigorítás azt jelenti, hogy az eddigieknél lényegesen szigorúbb reagálást követelnek a kérdezettek a negatív módon viselkedő cigá­nyokkal szemben.¹ 99-en pedig arra gondoltak a 326-ból, hogy az állam és a társadalom által a cigányok részére nyújtott segítség minden formá­ját vagy legalábbis több formáját meg kellene szüntetni, mivel ezek úgy­sem eredményeznek pozitív irányú változásokat".

Diósi Ágnes igen pontosan állapítja meg: „Számomra egy pillana­tig sem okozott soha dilemmát, hogy a cigánykérdés szociális kérdés-e vagy etnikai kérdés. Úgy láttam, hogy ez a két dolog bonyolult kölcsön­hatásban van egymással, döntő tényező pedig az előítélet. Amennyiben az előítélet az etikai másságnak szól, nagymértékben befolyásolja a szo­ciális helyzet alakulását. Ha a szociális helyzetnek, akkor ezt okvetlenül etnikai mivoltukkal hozza összefüggésbe. Meggyőződhettem arról is, hogy az előítélet a gazdag cigányokat sem kíméli. A tanult cigányo­kat sem.".

A mindezek hatására összeálló folyamatot a szerző így foglalja össze: „A cigány egyének helyzetét a hazában napjainkban többféle »numerus clausus« szabályozza. Első a spontán: ennek folytán, bizo­nyos objektív körülmények miatt, a cigánygyerekek zöme nem végzi el az általános iskolát, és ez az elv kizárja, hogy a cigányság számarányá­nak megfelelően foglalja el az őt megillető helyet a társadalmi munka­megosztásban. A másodikban mára társadalmi közmegegyezésen ala­puló szándékosság érvényesül, amely úgy működik, hogy pszichikai eszközökkel gyakorol nyomást azokra a cigánygyerekekre, akik tovább­jutnak valamilyen középiskolába. Eredményeként a gyengébb idegzetűek lemorzsolódnak. A harmadik a már végzett szakembereket sújtja hasonló módon. Emiatt lesznek inkább segédmunkások a szakmunká­sok is a rokoni közösségekből álló, biztonságot adó brigádban. Ezért él származását titkoló tudathasadásban az értelmiségivé lett cigányok nagyobbik része. És ez őrli fel azokat a cigány értelmiségieket is, akik vállalják származásukat, sőt azt is, hogy munkájukkal elsősorban népük fölemelkedését szolgálják".

Mindazok, akik a cigányságon valóban segíteni akarnak és tudnak, legyenek cigányok vagy nem cigányok, a könyv lapjain alapjában an­nak a szemléletnek hordozói, hogy a központi értékek mindenáron való kikényszerítése helyett a felemelkedés csak a saját értékek felől köze­lítve lehet eredményes.

Az előítéletek mindig abból indulnak ki, hogy a saját közösség úgy jó, ahogy van, a „másik" viszont … Ha azonban az ilyen vagy olyan partikuláris szempont helyett az „ember" nézőpontjába helyezkedünk, minden közösség kultúrája, helyzete, tradíciórendszere stb. relativizálódik, előtűnnek az éppígy létüket meghatározó körülmények. A ket­tős mérce helyett lehetővé válik a minden közösségre egyaránt jellemző (de formájukban persze közösségenként igen eltérő) emberi sorsok, helyzetek, szokások, értékek észrevétele, az eltérések eltérő emberi ta­pasztalatként befogadása, a tanulás nyitottsága. Ezt a szemléletet közve­títi Diósi Ágnes könyve is.

(Felvégi Andrea fotója)

Jegyzet

1 Nyilván e szemléletnek megfelelően jártakel Marosvásárhelyen, ami­kor a magyar-román összetűzések résztvevői közül csupán a magya­rok segítségére sietett cigányokat állították bíróság elé.

(Lengyel Gábor fotója)

Úgy tűnik, hogy a XX. század végére lehanyatlik a legújabb kori történelem két, ez ideig uralkodó alakzata: a nemzet és a tömegpárt.

A modern európai társadalomelméletek – a közgazda­ságtantól a jogtudományokig – a tudományos gondolkodás el­vitathatatlan kiindulópontjának tekintették a nemzet-formát (nemzeti piac, állam, …). Mindazonáltal a jelen fázisban az újjászerveződő nemzetközi munkamegosztás a világpiacon olyan új, nemzetek fölötti alakzatot alakít ki, amelyben az új pénzügyi-ipari csoportok szövevénye, hegemón szerepe már észrevehetően kirajzolódik, de még nincs meg az ennek meg­felelő politikai forma.

Az ipari országok külkereskedelme a bruttó nemzeti jöve­delem 1/4-e körül van, és nagyobb belső piacra van szüksé­gük. Az USA külkereskedelme a bruttó nemzeti jövedelemnek csak az 1/10-ét adja, nagy a belső piaca, s ennek ellenére Me­xikóval már megalakult, Kanadával pedig folyamatban van a közös piac kialakítása. Délkelet-Ázsiában is kibontakozóban van egy nagy gazdasági térség, amely Japáni, a „négy sár­kányt" (Tajvan, Dél-Korea, Hongkong, Szingapúr) és az ASEAN más országait (elsősorban Thaiföld és Malaysia) fogja integrálni. Még a jelenleg multinacionális cégek uralma alatt álló, külföldi adósságok kamatterheitől sújtott, iparilag ke­vésbé fejlett országok is, Latin-Amerikától a Maghreb orszá­gokig, közös piaci és gazdasági kooperációs formákkal kísér­leteznek. Ám a nemzetforma Nyugat-Európában fog a legmé­lyebb válságba kerülni. Ma a tizenkét közös piaci ország je­lenti a világ legnagyobb potenciájú belső piacát, az ő szellemi tőkéjük a leggazdagabb, a kézműipari termékek kínálata sok­rétű és rugalmas, s mégis, a vállalatok és a bankok a konku­renciával szemben még mindig alulméretezettek. A teljes egészében 1993-ban érvénybe lépő, de a vitákban már szim­bolikus értékű Egyezségokmány a szabad tőkeáramláson, a szállításnak, a távközlésnek és a bankok piacának tényleges egyesítésén túl az európai kapitalizmus kulcsproblémájára adott első választ jelenti: az USA-éval és Japánéval azonos léptékű gazdaságok megteremtését.

Az üzleti világban manapság ez a mondás járja: „európai kutatás, amerikai fejlesztés, japán termék". 1993 nyitott kér­désként veti fel ennek a kapcsolatrendszernek a felborulását és az új, a csendes-óceáni térségre vetített egyetemes mun­kamegosztás feltartóztatását.

Jelenleg a tizenkettek világkereskedelmi exportrészese­dése az USA és Japán együttes hányadának a kétszerese, de ennek több mint a fele a közösségen belüli csereforgalomból származik. A háború utáni világkereskedelem növekedési aránya – az olajválság hatásaival párhuzamosan – a 70-es években és a 80-as évek első felében csökkent, míg az utóbbi években – inkább a dollárárfolyam csökkenésének, valamint a csereforgalom volumennövekedésének köszönhetően – is­mét megemelkedett.

Valójában kettős tendencia működik: a közös piaci térségben növekszik a nemzetek közötti csereforgalom, míg a térségek között – ahol a konkurencia erősebb, és a be­jutást sorompók nehezítik – a csereforgalom csökken.

Másrészt az európai Közös Piac fejlődésében az Egyez­ségokmány fokozatos megvalósításával kapcsolatban két cél is megoldatlan: az egyik műszaki (az előírások és a szabvá­nyok egyesítése), hiszen a közösség különböző nemzeti pia­caira nem lehet ugyanazon módon termelni; a másik a pénz­ügy és a vagyonkezelés, hogy ez ösztönözze a világpiaci ha­tékonyságot lehetővé tevő gazdaságok létrehozását. Az egyetlen központi bank létrehozásának kérdésétől az egysé­ges pénznem kérdéséig a pénzügypolitika egységesítéséről folyó jelenlegi vitában a kormányoktól és parlamentektől füg­getlen központi bank önállóságának olasz-német vonala lát­szik előnyben részesülni. A politikai egység létrejöttéig az európai nép valódi képviseletét a központi bankok igaz­gatótanácsai fogják ellátni, s ennek alapján megjósolha­tó, hogy a fogyasztás és a foglalkoztatás kárára a monetá­ris stabilitást fogják buzgón védelmezni. Azt mondhat­nánk, hogy az európai közösség piacainak jelen egyesí­tési folyamata ismét életre kelti a kapitalizmus állati énjét, legyőzi a régi nemzetformát, de győzelme egyúttal a mun­kásmozgalom fölött is megkondítja a lélekharangot.

Ugyanezt a pályát futja be a párt-forma. Az európai törté­nelemben a tömegpárt az agrár-ipari oligarchák uralta, cenzusos rendszerekből az általános választójogon alapuló de­mokratikus rendszerekbe való átmenetet létrehozó történelmi alany volt. Ahogy a munkások harcai a kapitalista fejlődés tényleges motorjává válva a technikai és a szervezeti megúju­lás ösztönzői voltak, a munkásosztály párttá szerveződése rá­kényszerítette az uralkodó osztályt, hogy á kulturális befolyás és a konszenzus talaján álló, hegemón módon válaszolni tu­dó, analóg szervezeti formákat és társadalmi szövetségi poli­tikát alakítson ki: ezáltal a munkásosztály a jogi és a politikai megújulásnak is a motorjává vált.

De napjainkban a tömegpárt is válságban van. Egyrészt a kapitalista átszerveződ és nemzetközi jelenségsorozata a munkamegosztásra kiható mikroelektronikai forradalommal, amely a vállalatoknál, cégeknél új szakember-típusokat ter­melt ki, megváltoztatta az osztályösszetételt; másrészt a tö­megtájékoztatási eszközök hatásai lerombolták azokat a munkás és paraszti szubkultúrákat, amelyekre az osztály­önállóság megszilárdítása céljából a szocialista mozgalom tá­maszkodott, és amelyekre építve próbáltak a későbbiek során a szociáldemokrata és kommunista vezető csoportok – eltérő nemzeti sajátosságok között – a nemzeti hagyományok új és modernebb interpretálóiként kapcsolatot teremteni az ural­kodó osztályok kultúráival. Az NSZK-ban az SPD, Franciaor­szágban az FKP, Olaszországban az OKP kiemelkedő példák arra: miként vallott kudarcot az a törekvésük, hogy az ország­nak egy lehetséges új politikai és kulturális irányt adó, osztály­mozgalmat irányító képviselőkként lépjenek fel.

Miként a nemzetközi jelenségek és a nemzetforma válsága válságba sodorták a keynesi nemzeti politikát, ugyanígy jutnak válságba az egyes nemzeti munkásmoz­galmak által az elmúlt évtizedek során kialakított kulturá­lis identitások is: a folyamat különösen a latin országokban látszik súlyosnak, ahol a válság mind a gazdasági harc szer­vezeti kérdéseit illetően (a szindikalizáció mértékének csök­kenése), mind pedig kulturális értelemben (piaci szemléletek hegemóniája) erősebb, és ahol a baloldal távol áll attól, hogy európai közösségi szinten adjon választ az új, nemzetek fölötti kultúra kérdésére, sőt mintha egyenesen ki is térne ezelől.

A reagani korszak nemzetközi neoliberális kurzusa a sza­badpiaci ideológiákat és a világ antisztálinista irányú átrende­ződését részesítette előnyben. Valójában – mint már a 70-es évek közepén a Háromoldalú Megállapodás dokumentumai­ból kitetszik – a népi beavatkozás törvénytelenítésének ideoló­giája az erős végrehajtó hatalom-gyenge demokrácia páro­sítást vette célba.

Ez látható volt a destabilizáló pénzügyi manőverek eseté­ben a francia baloldali kormány első időszakában, valamint Olaszországban, az OKP által is támogatott nemzeti egység­kormány idején a szabadkőművesek manővereiben.

Érthető, hogy napjainkban az európai baloldal pártjai, kü­lönösen a kommunista pártok, de a labouristák és az északi szocialisták véleménye is megoszlik abban, hogy – a letűnt nemzeti stratégiákhoz való vesztes visszavonulás kockázatá­val – feltárják-e az egyesítés közősségi folyamatában a multi­nacionáíisok által betöltött hegemón szerepet, vagy e cél megvalósítása (és egy igazi nemzetek fölötti tervezés képes­sége) nélkül síkra szálljanak-e a gazdasági és társadalmi telj­hatalommal rendelkező egységes parlament mellett. Az igazi veszélyt az jelenti, hogy az évszázad végéhez egy állammá alakulni képes piaccal, de olyan népekkel jutunk, amelyek képtelenek arra, hogy új Nemzetet hozzanak létre, hogy béké­sen végbemenő társadalmi átalakulást célzó tervet dolgozza­nak ki.

De mit jelentett és mit jelent ma a nemzeti kérdés a mun­kásmozgalom számára?

Marx művében a nemzet kategóriájával kapcsolatban két tisztán elhatárolható gondolati sík található. Egyrészt a nem­zet, mint a modern európai történelem terméke, kiterjedt területet uraló, feudális kötöttségektől megszabadított piaci kapcsolatok növekedési folyamata, amely a közpon­tosított állam vezetésével végbemenő intézményi szerke­zetreformmal jár együtt. Ebből a szempontból, röviden, a központosítás civilizációt alkot, s ez magában foglalja azt is, hogy a kis nemzeteknek el kell tűnniük. Ez a civilizáció-típus a maga jellegzetes társadalmi és politikai formáival valamint a termelés és a csere kapitalista viszonyainak fejlődésével vi­lágszerte elterjed és tért hódít.

Semmi kétség afelől, hogy Marx és Engels írásaiban egészen az 1848/49-es forradalmak koráig ez a nemzetfoga­lom uralkodik, amely az újkori történeti irodalomban, a XIX. század első felének forradalmi gondolkodására teljesen jel­lemzően mint a haladás és a reakció közötti ellentét van jelen.

Mindazonáltal már ezekben a fiatalkori írásokban is kü­lönbséget tesznek „nemzetiség" és „nemzet" között. A nemzetiség kulturális kategória, melynek gyökerei távoli évszázadokba nyúlnak vissza, feltételezi a közös nyelvet, szokásokat, rokonsági formákat; nemcsak egy meghatározott gazdasági formáció társadalmi viszonyaira utal, hanem egy közösség tartós történelmi viszonyaira is, beleértve e közös­ség fizikai környezetét, amelyben él, és amit saját munkájával átalakított.

A nemzetiségek, a középkori „nationes", a közösségek vagy katonai rendek „nemzetekbe" szerveződése nem is­mert franciákat, olaszokat vagy németeket, hanem pikárdiaiakat és normandokat, lombardokat és nápolyiakat, szászokat és svábokat.

Ezekben az években Marx és Engels, akárcsak a Res­tauráció utáni liberális és demokratikus gondolkodók, Európa történetét a haladás és a reakció pártjainak harcaként értel­mezik: egyik oldalon az ipar, a polgárok törvény előtti egyenlő­sége, a gyülekezési és sajtószabadság; a másikon a feudális maradványok és a despotizmus, a maga különböző formájú szervilizmusaival. Ebben az ütközetben osztályok és nemze­tek összefonódnak: a polgári forradalom demokratikus vívmá­nyainak európai elterjesztése érdekében a munkásosztály­nak az ipari burzsoáziával és az alkotmányos államokkal kell szövetkeznie, míg a cár vagy Poroszország védelmét kere­ső nemzetiségek csak az ellenforradalom oldalán harcoló, deklasszálódott társadalmi rétegek reakciós történelmi szere­pét játsszák.

A londoni száműzetés éveiben Marx látóköre kiszélese­dik, újraértékeli a cári birodalmon belüli lengyel felkelés és a Nagy-Britanniát uraló agrár-ipari tömörüléssel szemben ki­robbant ír felkelés forradalmi szerepét. Szó sincs a nemzeti­ségek, vagy a kis nemzetek önálló értékként való elismerésé­ről, de felismeri, hogy a kapitalista világ nemcsak egy formá­ció, hanem egy rendszer.

A gyarmati világgal foglalkozó, a Britishben elmélyített, és a New York Daily Tribune számára megírt tanulmányokban felismeri a nemzetközi munkamegosztást, az ipari országokbeli szabadságjogok, a félfeudális országokbeli szol­gaság és a gyarmatok rabszolgasorsa közötti kölcsönös összefüggést. Engelshez írt levelében (1858. X. 8.) már ké­telkedik abban, hogy az európai szocialista forradalom végül is végbe mehet „a világ e kicsiny sarkában, elfojtják, mivel a pol­gári társadalom jóval nagyobb területen van már fellendülő­ben …"

Ebben az értelemben Marx érettkori írásaiban a Nemzet fogalma összetett történelmi kérdés, nem hagyja figyelmen kívül a nemzetiségek történelmi elsekélyesedését és ismételt felszínre kerülésüket a társadalmi és a nemzeti harc dialekti­kájában. Ki nem fejtett intuíciókról van szó. Kétségtelen, hogy Marx elméletében eurocentrikus marad, hogy a civilizációt egyes számban és nem többes számban értelmezi. Mindazo­náltal ez a marxi értelmezés, valamint az ír kérdéssel foglal­kozó írásai hatottak Leninre, ez látszik a nemzeti önrendelke­zés jogáról szóló téziseiben, a Rosa Luxemburggal, Radekkal és Buharinnal folytatott vitáiban, akik még a társadalmi forra­dalom és a nemzetiségi kérdés kapcsolatának kozmopolita és neojakobinus koncepciójához kötődtek.

Másrészről annak a szakításnak az elméleti háttere, aho­gyan előbb a bolsevik vezetőcsoport, majd a Komintern a gyarmati kérdés kapcsán szembefordult a II. Internacionálé eurocentrikus sovinizmusával, a világgazdaságnak mint rend­szernek, mint centrum-periféria kölcsönviszonynak az érett Marx általi megsejtésében és az idős Engels kifejezetten anti­kolonialista álláspontjában található – erre Lenin egyértel­műen utalást tesz. (L. Engels 1882. IX. 12-i Kautskyhoz írt le­velét.)

A három Internacionálé történetében (a nyugati politika­történettel, a nemesi és polgári rétegek hatalmát képviselő in­tézmények történelmi formáival párhuzamosan) a kongresszusokon és a vezető szervezetekben mindig nemzeti képvi­selet volt. Mindazonáltal a nemzetiségek kérdése elméleti és politikai szempontból is állandó téma és potenciális ellentét­hordozó maradt, bár a politikai centralizmus, a nemzeti képvi­seleti forma nagy túlsúlya mellett. (Az Osztrák-Magyar Mo­narchia szociáldemokráciája kivételt jelent, mivel ez az 1897-es bécsi kongresszus óta hat nemzeti szervezet föderációját alkotja; a zsidó Bund és az örmény szociáldemokraták a bol­sevik OSZDMP-vel vitába szállva ezt vették mintául.)

Maga a Komintern soha nem állította a vitában a szekció­szervezés nemzeti formájának egyedüliségét, mégis a nem­zetiségek, a kapitalista rendszerekben elnyomott nemzeti ki­sebbségek, a gyarmati népek kérdését illetően sokkal érzéke­nyebbnek mutatkozott. Radikalizmusuk csak a VII. Kongres­szus (1935) után csökkent, mivel az antifasiszta védelmi stra­tégia mind a társadalmi, mind a nemzeti harc célkitűzéseit ille­tően mérsékelt fordulatot igényelt. Mindazonáltal ez a fogé­konyság soha nem csökkent, sőt – a szociáldemokrata szek­ciókkal szembeni eltérő jelleget mutatva – a Komintern fel­bomlása után is a nemzeti szekciók kultúrájának építő eleme maradt, ott is, ahol, mint Nyugat-Európában, a kommunista pártok fejlődése az utóbbi időkben eltért egymástól.

Hiba lenne a kommunistáknak a nemzeti kisebbségre irá­nyuló állandó figyelmében csak egy eszközt, a politikai harc­ban kihasználható sajátos ellentmondás felismerését látni. Természetesen van egy „taktikai" dimenzió, mely az adott tör­ténelmi pillanat és a vezető csoportok szerint változik, s bár nem mindig világosan és sohasem adva teljes megoldást, egy inkább kulturális mint intézményes választ követelő antiökonomisztikus törekvés kifejeződését foglalja magában. Ebből a szemszögből ismét felmerül és még bonyolultabbá válik a nemzetiség és a nemzet közötti azonosság/különbség kap­csolat. Míg a nemzet a kapitalista piac államformája, a nemzet kulturális alapjai a nyelvben, a vallási formákban, a művésze­tekben és a szokásjogban: mindazon „hosszú távon" működő (s a folklórban nem kimerülő) kulturális formákban gyökerez­nek, amelyek éppen a modern nemzetformában élettel telí­tődve visszahozzák a nemzetiségek örökségét. Különböző nemzeti adottságok között az európai munkásmozgalom ezen a kulturális talajon igyekezett működni; a nép igazi szel­lemi letéteményeseként a nemzetiségekben élő történelmi örökség visszaszerzését célozta meg, és szembeállította azokkal az irányt adó értékekkel, amelyekkel a különböző uralkodó osztályok a nemzeti egységesítési folyamatot erősí­tették: az SPD a klasszikus német filozófiához és különösen a fichtei etikai idealizmushoz való visszakapcsolással állította szembe a közösség és a társadalom kategóriáit; az FKP a laikus felvilágosodás és a forradalmi jakobinizmus hagyo­mányaira, az OKP pedig, egy befejezetlen demokratikus for­radalom örököseként az olasz Risorgimento antifeudális és antiklerikális harcára hivatkozva.

Bár ez a kérdés elmélyültebb tanulmányozást érdemel, ezek mégis csak minket gazdagító tapasztalatok, a világpiac nemzetek fölötti térségekben való átszerveződése más vála­szokat igényel. A munkásmozgalomnak a közösség kihívásá­val szembeni gyengeségét jelzi (1993 csupán egy szimboli­kus határidő), hogy elutasító alapállása vagy tehetetlensége miatt, de képtelen arra, hogy az Európa-nemzet kérdésére adandó minden gazdasági vagy társadalmi választ megelő­zően mindenekelőtt kulturális szempontból átgondolja azt.

Az Egyesült Államokban a munkásmozgalom soha nem valósította meg azt a célt, hogy politikai párttá alakuljon, az et­nikumok és a nemzetiségek rétegződése akadályozta a moz­galom kulturális egyesítését. Az EGK-országokba irányuló, a Közösségen kívüli országokból jövő és egyre erősödő mun­kaerő-beáramlás ugyanezeket a kérdéseket veti fel: katolikus vagy ortodox felekezetek, iszlám szervezetek (az EKG-ban már tízmillió muzulmán van) igyekeznek – és néha sikerrel – megvédelmezni az emigránsok kulturális identitását, míg a szakszervezetek és a munkáspártok nem lépik túl a szociális gyámkodást, a kulturális védelemmel nem foglalkoznak, és nem bíznak az integrációban.

A tömegkommunikációs szektor jelenlegi, a kiadóktól a televíziós csatornákig érvényesülő koncentrációs folyamata nemcsak a piaci kvóták átszerveződésének része, hanem a Közösség-szintű kultúrpolitikai hegemónia kapitalista tervé­nek kifejeződése is.

Egy új vezetői osztály kialakulását illetően ismét felmerül a kérdés: egyik oldalon Brüsszel és Strasbourg eurobürokratái, a közösségi piacot követő multinacionális cégek, bankok funkcionáriusai és a NATO-tisztek, a másik oldalon az ülések­ről távolmaradó, egymást nem nagyon megértő baloldali Eu­rópa-parlamenti képviselők, a szakszervezetek és jótékony­sági intézmények nemzetközi irodáinak funkcionáriusai, s az emigráns szervezetek. A mérleg nyelve egyértelműen a fi­náncburzsoázia felé billen.

Az elkövetkező években a közösség országainak társa­dalmi életét két folyamat fogja egyértelműen meghatározni: az első az egységes piac szolgálatában működő vállalatok és szolgáltatások átstrukturálódásának új fázisa; a másik a nem­zetközi gazdasági ciklus ma még csak részben megjósolható evolúciójából következik. Ezeknek az éveknek a hosszú, ex­panzív fázisa csakis az Egyesült Államok belső piaca által ját­szott húzó szerepnek volt köszönhető. Éveken át az USA töb­bet fogyasztott, mint amennyit megtermelt, s árut, tőkét impor­tált. A 80-as évek első felében a magasan tartott kamatláb po­litikájával párosuló dollárfelértékelés a világ minden részéről lecsapolta a tőkéket, de a kereskedelmi mérleget passzívvá tette, egyes szektorokban egyenesen iparfelszámoláshoz ve­zetett. A 80-as évek második felében a dollár árfolyamának esése fékezően kezdett hatni a kereskedelmi deficit alakulá­sára, de a kamatlábat továbbra is magasan tartó politika a kül­földi tőke vonzásával és a szövetségi deficit finanszírozásával növelte a kamatterhet és/tehát a pénzügyi mérleg hiányát. Másrészt a magas kamatok a legutóbbi hónapokban a dollár váratlan újrafelértékelését eredményezték, ez megnöveli a külföldi tőke beáramlását, de gyengíti a kereskedelmi mérleg javításának lehetőségét.

1989 végén a külföldi adósság 600 milliárd dollár körüli: az adósság bűvös köre kezd elviselhetetlenné válni.

A szanáláshoz vezető két legfontosabb út a katonai ki­adások csökkentésén és az adók növelésén át vezet, ahogy ezt egy korábbi cikkben (l. Marxismo Oggi II. évf. 6. szám) már megpróbáltuk kifejteni: az első út első lépése az SDI-tervek és a nyugat-európai jelenlét költségeinek átdimenzionálásával kezdődik, a másodikra pedig a közeljövőben rá lehet tér­ni, pl. a benzinadó emelésével kezdve. Bármeddig tartson is az adósságból való kilábalás hosszú művelete, és bármilye­nek legyenek is az eszközei, az USA-nak csökkentenie kell a belső fogyasztást, a dollárárfolyam csökkentésével kell ma­nővereznie, és növelnie kell az exportot: egyszóval a deflációs szövetségi politika útjára kell térnie.

Mindezekhez a nehézségekhez társul a nyersolaj-ár kó­boraknája. Tavaly már 60%-kal emelkedett a színesfém ára, és nincs semmi biztosíték arra, hogy Szaúd-Arábia továbbra is felügyeli a „hét nővér" olajhordóit. A közeljövő iráni politiká­jának alakulása kisebb feszültségekhez vezethet a Perzsa­öbölben, és így megkönnyítheti az olajár emeléséről szóló megállapodások létrejöttét. Afganisztánban az éppen a szaú­diak által felbérelt peshawari szunnita csoportok és az iránba­rát siita csoportok közötti összeütközés kihat az olajárfo­lyamra is, melynek útjai, akárcsak az Úré, kifürkészhetetle­nek.

Néhány alapanyag és a kőolaj árának felemelése, a hadi­ipari megrendelések csökkenése és az ehhez kapcsolódó ne­héz átállás, az Egyesült Államok belső piaci fogyasztásának visszafogása: mindezek a deflációs politika lehetséges ténye­zői, egyszóval a fogyasztás csökkentése nemzetközi szintű recesszióval fenyeget.

A nemzetközi ciklus kibontakozásának mindenesetre a japán és az USA-export európai piacokra gyakorolt nyomásá­nak erősödéséhez kell vezetnie, ez a foglalkoztatottság csök­kenésének minden súlyos hatásával együtt fokozza az egye­sített piac hatására már működő kapitalista szerkezetváltás sebességét és kisugárzási körét, továbbá növeli a szociális ki­adások visszaszorítását, a régi módon iparosodott területek válságát, a fejlődés és a jövedelem ollójának nagyobbra nyitódását az egyes vidékek között.

Úgy tűnik, hogy az európai baloldali munkásszervezetek­ben mindez gyengén és helytelenül tudatosul: gyenge, amennyiben a politikai összeütközés közvetlen (nemzeti) és helyi aspektusai a stratégiai (európai közösségi-nem­zetek feletti) aspektusok fölé kerekednek; helytelen, amennyiben a „szociális" politikának többé-kevésbé emfatizált követelése, a piacok semlegesnek és egyértelműnek tar­tott egységesítési folyamatával szemben, elkülönülő, járulé­kos, ténylegesen alárendelt követelésként jelenik meg.

Ebben a megkülönböztetésben – túl a tehetetlenség gya­korlati következményein – a felhalmozás, a szociális és kultur­ális igények kielégítésére szánt összegek, a környezeti kiha­tások nyilvános kontrollfolyamatainak, egyszóval a szocializ­musnak és minden lehetséges hozzávezető átmeneti formái­nak ellenőrző hipotézise semmivé lesz. Itt a nemzeti állam vál­sága új történelmi munkamegosztás, a piac spontaneitása, vagyis az oligopóliumok vezető csoportjainak kialakulása, az „új közösségi fejlődési modell" meghatározása felé mutat, a nép képviselői a társadalmi feszültségek tompítóinak ma a nemzeti parlamentben játszott szerepét tölthetik be, s ugyan­ehhez fognak holnap Strasbourgban asszisztálni.

A ciklusellenőrzés Keynes-féle nemzeti politikája csak akkor látszik hatásosnak, ha nemzetek fölötti szinten újragon­dolják, ám a baloldal képtelen arra, hogy saját fejlődési alter­natíváját megfogalmazza, s ez visszavezet oda, hogy képte­lenek szembesülni saját, nemzetek feletti identitásuk problé­májával. Visszatükröződik továbbá ez a tehetetlenség abban is, hogy hiányzik azoknak a nemzeti témáknak a kiválasztása, amelyeknek az új nemzetközösségben hatniuk kellene. Az egyik oldalról a közös piaci belépést sürgető török nyomás az EGK országokkal folytatott cserekereskedelem érdekében, amely a közös piaci országokkal immár a teljes mennyiség 50%-át súrolja. Úgy tűnik, hogy nem az európai baloldalnak a szakszervezeti funkcionáriusok és antifasiszták meggyilko­lása elleni tiltakozása fogja az azonnali belépést megakadá­lyozni, hanem az Európai Közösség piacán megjelenő olcsó török munkaerő dömpingje miatti félelem. Ez okból Ciprus csatlakozását is megakadályozták, pedig az már megérett er­re. A másik oldalon továbbra is csend honol, és ez a csend, mint sziklanehéz kő, úgy nehezedik a német kérdésre is. (…)

Mivel az Európai Parlament helyeiért folyó választási kampányban erről nem esett szó, hagyjuk nyitva ezt a kérdést, halasszuk a közösségi élet új választási, vagy nem választási határidejére, s várjunk, hogy megérjen Ausztria felvételi kérel­me, ami újabb helyzeteket (nem utolsósorban a magyar hely­zetet) fogja mozgásba hozni.

De vannak más, hamarabb esedékes határidők: a piacok egyesítésétől a belőle következő szerkezetátalakítási hullá­mig, s mindez egy olyan történelmi fázisban, amikor a világ­piac horizontján a recesszió felhői gyülekeznek, és a harma­dik világban az adósság egyre nyomasztóbb, egyre fokozódó circulus vitiosusa a drágaság elleni véres felkelésekhez vezet.

A baloldalnak ezekre az aktuális kérdésekre válaszokat, mégpedig olyan elsősorban mozgalmi válaszokat kell adnia, amelyek a nemzetek fölötti szakszervezeti küzdelem csoport­vitáiban, egy egységes munkatörvény kikényszerítése érde­kében vívott harcokban, a munkásmozgalom különböző nem­zeti szektoraiban közös társadalmi és politikai identitás kiala­kításában fejlődhetnek ki. Európai Közösség szintű mun­kásharcok nélkül nem lesz semmiféle európai baloldal. A társadalmi harcok új ciklusának fejlődése a szocializmus nemzeti eszméjének a jelenlegi fejlődési formákon és a jöve­delemelosztás célkitűzésein belüli radikális újragondolása nélkül nem lesz elegendő. Nem a piaci Európának társadalmi Európával való kiegészítéséről van szó, hanem egy új, nem­zetek fölötti kulturális identitásról és új politikai szervezeti for­mákról. A felhalmozás olyan nyilvános ellenőrzését lehe­tővé tevő formák felé kell fordulni, amelyek képesek a döntési folyamatok átláthatóságával a társadalmi fo­gyasztás prioritását és a környezeti hatások szabályozá­sát garantálni.

A munkásmozgalom csak ezen a talajon terjesztheti ki hagyományos társadalmi bázisát a műszaki és az intellektuá­lis munka új tömegeire, ily módon nyerheti vissza vonzerejét a felnövő generációkra, és így tudja kritikai módon elsajátítani az új ökológiai kultúrák radikális elkötelezettségét.

És ezen a talajon állva elkerülhetetlenül találkoznia kell az új szovjet vezető csoport javaslataival, mint a hadiipar pol­gárivá alakítása, a katonai kiadások radikális csökkentése; új piacok az európai államok között; az egész Mediterrán-tér­ségre kiterjedő tudományos és műszaki együttműködési for­mák. Járható útról van szó, mely más térségekkel kapcsolat­ban is kulturális cseréket, gazdasági együttműködést és békét hozhatna. De ez a találkozás a nyugati baloldal igazi és valódi kulturális forradalmát, átalakulási folyamatát és az Európai Közösség szintjén az egymástól eltérő nemzeti hagyomá­nyoknak egy új, szocialista kultúrában való feloldását feltéte­lezi.

(Ford.: Halászné Garami Szilvia)

Marxismo Oggi, 1989/3-4.

Ceauşescu nem maga találta ki a nemzeti ellentéteket, me­lyekkel a románok és magyarok viszonyát oly sikeresen meg­mérgezte. Ezek az ellentétek nemcsak készen adódtak szá­mára Közép-Európa történelmi előéletéből, hanem végzet­szerű tehetetlenséggel maguk gördültek arrafelé, hogy bénít­sák Románia népeinek cselekvő-, alkotókészségét. Az ártó szándék csak felismerte és agyafúrtan felhasználta ezt a vak erőt; fallá emelte a két nép között.

A temesváriak hősiessége rést ütött ezen a falon. A gyöt­relmes közös szorultság, s az abból felvillanó emberfeletti cél közös cselekvésbe olvasztotta a város, majd az ország min­den nemzetbéli lakóját.

Egy rövid történelmi pillanatra! Ennek mámora nem elég azonban ahhoz, hogy félresöpörje az ellentétek történelmi kö­vületeit: a különbségeket, melyek egymással szembefordítják a népeket. Ezeket csak akkor tudhatjuk megbontani és elhor­dani, ha értelmünk egyszer alapjukig hatolt. A megértést nem helyettesítheti az érzelmek bármily forró lobbanása sem.

Óvatosan hát! Ne rögtön a magunk példáján kezdjük vizsgálni a kényes igazságot. Annak idején a cseh tavasz virá­gainak elfagyasztásában fontos eszközzé vált a szlovák nem­zetiség keserűsége. Az iparosítás addigi menetében az or­szág akkori, zömmel cseh vezetése elhanyagolta a szlovák területeket. Ami kényszerűen vonta maga után Szlovákia hát­ramaradását az élet minden egyéb, ettől függő vonatkozásá­ban is. Szándékosan, tervszerűen-e? Ki tudja! Mindenesetre valóságosan. Így, mikor a Varsói Szerződés erői megszállták az országot, a szlovák pártnak szinte egésze állott készen a sztálinista restauráció végrehajtására. A reform cseh vezetői keservesen megkéstek a szlovák kisebbségi sérelmek orvos­lásával – amíg még lett volna reá idejük.

A délszláv népek ellentétei lassabban érlelődtek. Tito, míg élt, késleltetni tudta az ellentétek felszínre törését. Most viszont a Milosevics által útjára bocsátott szerb nemzeti érdek törekszik maga alá gyűrni a nálánál fejlettebb szlovéneket és horvátokat (ahogy a visszamaradott albánokkal és crnagorácokkal korábban már megtette). A szerb nacionalizmus bel­háborúval és széteséssel fenyegeti a válságban megrekedt Jugoszláviát.

Ugyanezek a nehézségek terhelik Lengyelország életét is, csak nem határain belül elsősorban, hanem azok mentén: német és ukrán szomszédaihoz való viszonyában. A szovjet állam pedig – láthatjuk az utóbbi hónapokban – szinte kilátás­talanul belebonyolódott nemzetiségi ellentéteinek szövevé­nyébe. Bármerre tekintünk Közép- és Kelet-Európában, eze­ket az ellentéteket mindenütt ott találjuk.

Mi mozgatja, fűti mindezeket? Mi indítja a népeket egy­más becsmérlésére, megnyomorítására?

A felszín nem mutat értelemszerű indítékot, hanem indu­latokat csupán. A különbségekhez – kinek-kinek a maga sajá­tosságához – való ragaszkodást, mely esztelenül fajul a mási­kénak lebecsülésévé, majd rombolásává, végül elpusztításá­nak igyekezetévé. Ezen felszínen a népek úgy jelennek meg, mint egyenlők, akik alaptalanul vonják kétségbe egymás ér­tékeit.

A kisebbségi jogok tiszta szándékú harcosai tömegével és önként sétálnak bele ebbe a csapdába: a látszategyenlő­ség elfogadásába. Mélyen emberséges felháborodással uta­sítanak vissza minden értékelő különbségtevést a népek kö­zött. Az egyenlőség erkölcsi követelményéhez így azután in­dokolások, utólagos magyarázatok születtek. Rangos elméle­tek kiváló tudósok fejéből és tollából, melyek ezúton igyekez­nek aláásni az embertelen megkülönböztetéseket, megfosz­tani azokat jogosultságuktól. C. Lévi Strauss, sőt, szinte az egész etnológiai strukturalizmus erre az útra tért, a kultúrák teljes egyenértékűségét hangoztatva próbálják megbecsü­léshez juttatni a fejlődésben hátramaradottakat.

Bármely emelkedett is ez a szándék, a benne rejlő téves, történelmietlen értelmezés keserves eredményre vezet, a ki­tűzött cél szöges ellenkezőjéhez. A nemzetiségi ellentétek oka rejtve marad, s azután szabadabban és vadabbul ér­vényesítheti magát. A különbségtevést ennyivel is könnyeb­ben ragadja magához a zsarnoki romboló szándék.

Az emberiség története nem merő helyben járás. Benne nem semleges egymásmellettiségben, nem véletlen és lé­nyegtelen különbségekkel virágzanak a más-más életformájú társadalmak, hanem gazdálkodásukat építve, műveltségüket felhalmozva. Ráadásul ez az építkezés sem egyenesen halad előre, nem egyszerű mennyiségi növekedés, hanem fejlődés: menetének vonala hurkokat vet, minduntalan csak újabb, ma­gasabb formák – kötések – létrejöttével folytatható. A felhal­mozott értékeket csak fennebb kifejlő összefüggésük szövi át és tartja össze. Eme kötések nélkül a halmozódás meddő, visszahull önmagába az egymásnak közömbös puszta mennyiség.

A fejlődés ilyetén folyamából fakad, abba ágyazódik a nemzetek s nemzetiségek közötti ellentét. Magva az egyen­lőtlen fejlettség: az alacsonyabb és magasabb köttetésű, együtt élő történelmi formák folytonos ütközése. Különböző korszakokban más-más célokért folytak az ütközetek. A nem­zet alakulata a tőke korához és annak formájához tartozik. A tőke keretei közt minden lényeges tevékenység célja-indí­téka az értéktöbblet. Elnyerésére tör a fejlettebb, s megtartá­sáért szegül amazzal szembe a történelmi késésben járó. Az egyenérték szerint való csere kifosztja a visszamaradottat; a fejlettebb technikával és szervezettel folytatott ter­melési piaci konkurenciája öntudatlan természetszerű­séggel elszívja a fejletlenebb értéktermékének egy ré­szét.

Már nem a nyers erőszak, sem a szolgasorba szoríttatás fosztja meg többleteitől a hátramaradottat, hanem a legbéké­sebb kereskedelem, mely a legobjektívebb piaci mechaniz­muson nyugszik, s mely nélkülözhetetlennek bizonyul ahhoz, hogy az elmaradott hozzájuthasson épp azokhoz a fejlett esz­közökhöz, melyekkel hátrányát behozhatná.. . Behozhatná, ha ő maga termelte és alkotta volna azokat. Azonban elmara­dása épp ebben áll, hogy java eszközeit más alkotta, s ő megvenni kényszerül amattól – ámde oly áron, mely magában foglalja épp azokat a többleteket is, amelyek felhalmozásából fakadna az élenjáró eszközök újratermelésének képessége, így az elmaradott nem önmagánál, hanem másnál, fejlet­tebb kereskedelmi partnerénél halmozza fel termelésé­nek legmagasabbrendű feltételeit. Ezúton önmagának a le­maradását termeli újra folyvást. Magát a fejlettebbnek tulajdo­nába adja, annak rendelkezése alá helyezi – nyilvánvalóbb vagy burkoltabb formában. Nyíltabban, ha elveszíti tőkés ön­rendelkezését, és alkalmazottjává válik a fejlettebb működő tőkének; burkoltabban, ha megmarad saját vállalkozása, s a fejlettebb gazdálkodó csak pénzével, a hitelezés formájában van jelen, s szupertöbbleteit kamatként söpri be.

Amikor általában helyezzük egymással szembe a fejlett­séget s az elmaradottságot, úgy tűnhet, mintha a fogalmi el­lentét csak bizonyos szélsőségekre lenne érvényes – mond­juk: a legfejlettebbek (Egyesült Államok, Japán, Nyugat-Euró­pa; és a legelmaradottabbak (az évi 200 dollár/fő nemzeti jö­vedelem alatti afrikai es ázsiai országok) viszonyára, valójában azonban ez a viszony univerzális. Ugyanúgy érvényes a legfejlettebbek egymás közötti kisebb különbségekre, mint a legelmaradottabbak közöttiekre, vagy a középme­zőnybeliekre.

Mennél közelebb álló fejlettségű két nemzet érintkezésé­ről legyen szó, annál inkább áthághatónak tűnik a határ. Be­hozhatónak a lemaradás, elveszíthetőnek az előny. Ezért a közelállók versenye nekikeseredettébe mint azoké, akik között a távolság nyilván áthághatatlan. A szerbek szá­mára lehetőnek tűnhet, hogy a szlovének ellenében megtart­sák többleteiket (vagy éppenséggel még azokét is megkapa­rintsák az államhatalom eszközeivel), míg Japánnal – de még csak Olaszországgal szemben is – erre semmi esélyük nin­csen. A szomszédos országok többnyire egymáshoz közeli fejlettségi szinten mozognak, mert a társadalmi formák nehe­zen születnek, többnyire egy-egy, vagy éppenséggel (mint például a kapitalizmus) egyetlen gócban. Onnan, keletkezé­sük földrajzi pontjáról terjednek el azután téri folytonossággal, a gazdasági keringés rendszerével utazva.

A kapitalizmus esetében ez a közép- és kiindulópont Anglia volt a XVII-XIX. században. Európában ezért a tőkés fejlődés terjeszkedésének iránya mindmáig nyugat-keleti és másodjára észak-déli. Ezen irányokban haladva egyre ala­csonyabb fejlettségű nemzetekhez – illetve országokba ju­tunk, mindmáig szinte hibátlan következetességgel. A társadalomföldrajzi tér persze nem geometriai tisztaságú, hanem sokrétűen összetett. így aztán már a kezdeti elterjedésben is adódtak kisebb egyenetlenségek (pl. Csehország és Észak-Olaszország kiugró iparosodása), a későbbiekben pedig to­vábbiak és egyre nagyobbak. (Németország, Japán, Finnor­szág .. .)

Nagy egészében mindazonáltal máig is fennáll a kezdeti téri rend. Kelet felé ennek megfelelően sorakoznak egymás után az egyre kevésbé fejlett tőkés nemzetek, el odáig – az Orosz/Szovjet Birodalomig -, ahol már azok a népek követ­keznek, melyek a tőkés fejlődésben el sem érték az önálló nemzetállam megalkotásának lehetőségét. Akik onnantól nyugatabbra vagyunk, mi is csak mostanság és tökéletlenül értük el a határvonalat. Hiszen az Oszmán-Török Birodalom ázsiai despotizmusa csak az első világháború táján szorult ki végre a Balkánról, s csak ugyanakkor sikerült önállósághoz jutniok az új feudális Habsburg-Birodalomban egyesített né­peknek is. Ezekkel együtt esett szét a Magyar Királyság végső maradványa is.

Mondjuk ki végre, ami minket illet ezen a fejlettségi tér­képvázlaton: Magyarország és egészében véve annak állam­alkotó nemzete a magyarság, a történelmi fejlődésben hát­rább van maradva a tőle nyugatra lévőktől (pl. Ausztriától);

Románia és a románság pedig egy lépéssel kelet felé még to­vább következik.

Kínos ez az állítás, alkalmas jogcím a sértődésre. Mégis mindenképpen túl kell esnünk rajta, hogy a továbbhaladásnak – s az ahhoz szükséges gondolati lépéseknek – utat nyissunk.

A román gazdaság összeroppant. Ezért jelenlegi teljesít­ményeiből nehéz volna egyenes következtetéseket levonni fejlettségére – jövőbeni teljesítőképességére – vonatkozólag. Nem elfogadható azonban az sem, ha az ország jelenlegi si­ralmas állapotát fejlettségétől független balvégzetnek tekinte­nénk. Bármilyen elvetemültté váltak is Ceauşescu eszközei, bármennyire eluralkodott felette a dinasztikus önérdek, kiin­dulása és alaptörekvése az ország öröklött elmaradottságá­nak felszámolására irányult. Nem sikerült azonban keresztül­törnie annak korlátain, és bizonyára éppen azért nem, mert el­gondolásai, módszerei is megragadtak e korlátokon belül. Módszereiben nem jutott túl, hanem éppenséggel visszaha­nyatlott az ország sok száz éves despotikus, ázsiai hagyomá­nyaihoz.

Az egész kelet-európai szocializmus mint effajta kitö­rési próbálkozás lépett a történelem színpadára, és jutott mostani válságáig. E kis nemzetállamok közül viszont Ro­mánia jutott a legmélyebbre, s most kilábolása a legküzdelmesebb.

Vajon miért?

Románia polgári, árutermelői hagyományai nem voltak elégségesek ahhoz, hogy alapot adjanak gazdaságának a tő­kés piacon való helytálláshoz, amikor 68 után – szembehe­lyezkedve a szovjet irányvonallal – erre tettek elszánt kísérle­tet. A nyugati tőkés országok minden lehető támogatást meg­adtak ehhez, már csak politikai indíttatásukból is, hiszen Ro­mánia késznek mutatkozott a legmesszebbmenő együttmű­ködésre velük, politikai önállóságának biztosítása érdekében és annak feltétele mellett. A nyugati kapcsolatok kiszélesítése azonban teljes kudarchoz vezetett. A román vállalatok szerző­dött kötelezettségeiknek sorra-rendre nem tudtak eleget tenni – noha a korábbiaknál tágabb lehetőségeket kaptak hozzá. Sikereikkel megalapozhatták volna önállóságuk további nö­vekedését. Kudarcaik nyomán azonban rohamosan nőtt el­adósodásuk, s véget vetett a liberalizálási kísérletnek, az ál­lami gazdaságpolitikát visszavetette a legmerevebb közpon­tosításba és autarkiás elzárkózásba.

Nem a Szovjetunió tiltakozása vetett véget reformtörek­véseiknek – mint a mi esetünkben -, hanem ezen törekvések nyomasztó kudarca. Mekkora része volt ebben a politikái el­gondolás gyengeségének? Úgyszólván egyre megy! Köny­velhetjük mindkettőt ugyanarra a számlára. Románia nem­hogy a tőke működésének elmélyült kritikájához – valódi bal­oldali gondolkozáshoz és szerveződéshez – nem jutott meg­előzőleg el, hanem még a nemzeti tőke teljes kifejlődéséig sem.

A szocialista iparosítás 40 évi felhalmozási erőfeszítése után, még ma is az összes foglalkoztatottak kb. 30%-a dolgo­zik a mezőgazdaságban. Ennél is sokkal magasabb a falun élők részaránya: az össznépesség fele él még falun; a havas­alföldi megyék 1/3-ában még a lakosság 70-80%-a! Pedig az urbanizációt az iparosítással együtt, az ország minden erejé­nek megfeszítésével szorgalmazta a vezetés. Csak hát a pol­gárosodás igen későn, s igen alacsony szintről indult. A török (és orosz) fennhatóság alól csak a múlt század vége felé sza­badultak a román fejedelemségek. Ám ez sem hozta magával a paraszti földmagántulajdon létrejöttét, s így az iparosodás és városiasodás előfeltételeit sem. Ezért a Kárpátokon-túli ré­szek felől nézvést Erdély magyar és szász (zsidó és örmény) városai a jólét vágyott és irigylett túlvilágaként ködlöttek a tá­volban. Azokat – a bennük folyó életet s az ahhoz való jogcí­met – magukévá tenni: ez lett számukra az elérhetőnek tűnő nagy történelmi cél. Ehhez való jogosultságuk igazolását te­remtette meg és szolgáltatja mindmáig a dáko-román mitológia.

A nemzeti tőke erre a mítoszra támaszkodva szervező­dött meg. A bitorló idegenek ellen harcba szólítva egyesítette a különböző – ellentétes érdekű – osztályok törekvéseit. Kia­lakította Erdélyben sajátságos nacionalista pénzintézeteit, melyeknek csak románok lehettek részvényesei, s melyek en­nélfogva célratörően érvényesíthették a nemzeti felemelke­dés érdekeit a többi nemzetek rovására (ezek híres feje volt az Albina bank). A múlt század közepétől kezdve a földrefor­mok sorozatát hajtotta végre, melyek elvezettek az európai ér­telmű föld-magántulajdonig, s amely Erdélyben „mellesleg" hatékonyan átrendezte a földek nemzetiségi hovatartozását is; egyben azonban végre megindította a mezőgazdaság mű­szaki fejlődését, s az ennek folyományaképpen feleslegessé váló agrárnépesség iparba átáramlását. Ennek nevében és harci szellemében hozta létre iskoláit, építette ki oktatási rendszerét.

Ezekre a túloldali összefüggésekre nyitván szemünket, lehetetlen/hogy ne vennénk észre önmagunk rokon vonásait. A közel 400 éves Habsburg-ellenességet, mely csak annyival vált kevésbé mitikussá, amennyivel készebb lehetőségei vol­tak a megvalósulásra, amennyivel történelmileg, földrajzilag közelebb feküdtünk a kapitalista szerveződés kiindulópontjá­hoz, elsajátításának kilátásához. Mindazonáltal a Szent Ko­rona tana; az Árpad-ház szentjei; s a Keresztény Európa vé­dőbástyájának eszméje is épp eléggé mitológiai formák a tör­ténelem modern értelmezése számára.

Hátrább vagyunk a történelmi fejlődésben nyugati szom­szédjainknál, s a románok egy lépéssel hátrább nálunk. Elvi­selhetetlenné akkor válna a gondolat, ha a fejlettségi külön­bség lezárt és változhatatlan végzet lenne, melyet csakis a képzeletben lehetne eltörölni. Nem így azonban akkor, haván valóságos lehetőség a vele szembeszegülésre, rajta túlhaladásra.

Van-e hát?

Kell legyen, hiszen a történelem eddigi menete példákat adott rá – mint már az előzőkben utaltunk is rájuk – de ez sem­miképp nem adódhat a tőke nemzeti elzárkózásában, hanem csakis a széles nemzetközi együttműködésbe csatlakozás útján.

Románia számára nem hozott és nem is hozhat meg­oldást az erdélyi magyarság fejlődési előnyének korlá­tozó intézkedésekkel való hátráltatása. A korlátozás előfel­tételezi az állami hatalom ezt lehetővé tevő túlduzzadását. Ezt pedig már több változatban is zsákutcának bizonyította a tör­ténelem – legutóbb épp a Ceauşescu-féle változatban.

Ez a hatalom – sztálini eredetének megfelelően – a népi­esen naiv egyenlőség ideológiájára épült. Eszerint a nép (a „mi népünk") egyszerű fiai készen hordanak magukban min­den képességet, ami a legfejlettebb emberi teljesítmények­hez – gazdaságiakhoz és művelődésiekhez – szükséges. Csupán az ezekhez nélkülözhetetlen anyagi eszközöket kell megszerezni, illetve felhalmozni életre keltésükhöz. Ennek maga az uralkodó pár és család lett volna élő és megtestesítő bizonysága: Elena tudományos pályafutása, Nicolae gazda­sági-politikai csalhatatlan mindentudása stb. voltak hivatva a mindennapi szemlélet számára érzékletesen igazolni a vágy­álmokat. Ez a populista utópia tudattalanul bár, de áthághatat­lan következetességgel vonta maga után a fejlődés minden reális mozzanatának és forrásának elutasítását; tagadásba helyezését minden, a saját népi-nemzetinél fejlettebb alaku­latnak; az azoktól való elzárkózást, önmagába fordulást: a tel­jes autarkia felé törekvést.

Ma persze – összeomlásának romjai felett – könnyű meg­állapítani e rendszer torz vonásait, életképtelenségét. Nem volt ilyen egyszerű azonban kezdetének idején, mikor eszmei vonásai nem rajzolódtak még ki ilyen élesen, gazdasági erőfe­szítései pedig eredményesek voltak – vagy legalábbis annak látszottak. Nagy iramban épültek a hatalmas, új gyárak s mel­lettük a lakótelepek, ahova özönlött befelé a falvak nyomorú­ságából elvágyódók sokasága, s az új ipart ellátta munkaere­jével; aminek béréből toldozgatta új, városi egzisztenciáját, s kötelességtudóan szülte gyermekeit – az eljövendő évek ugyanilyen további gyárai és lakótelepei számára.

Ez volt a gazdaságfejlesztés extenzív korszaka Romániá­ban, melynek első feladata – a kiterjedt nagyipar megterem­tése s a hozzá tartozó városépítés – nagyjából teljesült. Itt azonban elakadt a dolog, s az egyről a kettőre nem sikerült to­vábbjutnia. A „kettő" ugyanis az előretörő ipar mögött a mező­gazdaság felzárkóztatása lett volna. Ez a feladat azonban már lényegénél fogva nem tűri meg az extenzív, nyers mennyiségi növekedésre alapozott módszereket. A mezőgazdaságban az épülő nagyipar termékeire támaszkodva, nagymérvű és fo­lyamatos termelékenységnövekedésnek kellett volna bein­dulnia, és egyfelől pótolnia az iparba átvándorló munkaerőt, másfelől biztosítania a növekvő népesség megnövekedett igényeinek kielégítését.

Igen ám, de az extenzív felhalmozás eme szocialista út­ján a mezőgazdaság teljesítőképességének végső határáig le van terhelve, hiszen az ipari felhalmozásnak egyedül ő a for­rása. A felhalmozásnak tehát új forrásokra kellene átkapcsol­nia, olyasféleképp, ahogy annak idején a tőkés iparosítás fo­lyamatával történt, melynek súlypontja hamarosan áttolódott az önfelhalmozásra, forrásává az önmaga által termelt többle­tek lettek. Ez a váltás ott természetszerűen bekövetkezett a magántulajdonú tőkék versenyének nyomása alatt. Itt viszont a köztulajdonú tőke felett semmiféle spontán és tárgyi kény­szer nem gyakorolt felügyeletet. Az értékviszonyok ellenőr­zése alól – elszabadult a reprodukció, szemmel követhetet­lenné és betarthatatlanná vált.

Reális értékviszonyok csak a külforgalomban mutatkoz­nak az ilyen osztatlan köztulajdon számára, ezek viszont le­sújtó ítéletet mondanak a termelés költségeiről, s hovatovább abszurd követelményeket támasztanak vele szemben. A ter­mészeti kincsekben gazdag ország kézenfekvő válasza erre az autarkia fokozása, a mindent otthon megtermelés törekvé­se, hogy ne legyen szükség a hazai termék költség alatti áron elkótyavetyélésére.

Ez azonban a fejlesztés terén rövidesen már szabad szemmel is jól látható lemaradáshoz vezet. A rohamosan fej­lődő nyugati technikából ezután amit nem lehet lelopni, lekoppintani, azt meg kell venni – mégpedig gyötrelmesen magas monopolárakon. Így aztán a megépített iparban a felhalmo­zott érték nemhogy bővítené, még fenntartani is alig képes magát. Az értékelv darabjaira hull: az élőmunka értékesülése nincs már biztosítva termelő használata által. A gazdaság minden ízében eluralkodik az archaikus újraelosztás elve ­amely nem önszabályozó, hanem a hatalom önkényén nyug­szik. (Valamilyen mértékben ebbe a csapdába szorult minden kelet-európai ország.) S ennek keretében kap értelmet újból a nemzeti gyűlölködés: a kiszolgáltatott kisebbségeknek az újraelosztásban való megrövidítése révén. Szánalmasan ke­vés ugyan, ami többlethez a többség ezáltal az elosztásban hozzájut (városi lakás, jobban fizetett munkahelyek, maga­sabb iskolai és szakképzés stb.), az általános nélkülözés kö­rülményei között arra mégis elég, hogy érveket adjon a hata­lom önpropagandája számára, és lefoglalja vele az alacsony műveltségű tömegek indulatait.

A hatalom mindig is az újraelosztás szerve. Manapság többnyire a szervezett és rendszeres újraelosztásé, s már csak ritkán az alkalmi kifosztásé (bár az is újraelosztás a maga módján). A nemzeti-nemzetiségi ütközés pedig min­dig ezért az elosztó hatalomért folyik, mert a vitatott több­letek áramlását ennek pozíciójából lehet terelni és meg­szerezni. A kommunista párturalom talán minden eddiginél jobban kiterjesztette az állam újraelosztó hatalmát, minek folytán az egyén s a részközösségek minden eddiginél kiszolgáltatottabbakká lettek vele szemben. Így a magyar kisebb­ség is a romániai párturalom megszerveződését követően. Önvédelmük felmorzsolódott, önigazgatási szerveik s ahhoz való képességeik elsorvadtak, mivel mindezek alapját veszí­tették el: rendelkezésüket termelőeszközeik felett. A szocia­lista elvek örve alatt igyekeztek elvenni tőlük mindazon saját­jukat, melyeken fejlettségi előnyük nyugodott. Nemcsak anyagi eszközeiket, hanem a szellemieket is: nyelvet, lakóhe­lyet, rokoni, baráti kapcsolatokat…

Hasonló függőség elképzelhetetlen bármely magántulaj­doni rendszerben, hisz annak feltételei között a közintézmé­nyek igen tekintélyes részét a magántulajdonok/tulajdonosok hozzák létre és tartják fenn az állami hatalom közbejötte nél­kül, ezzel alkotva a manapság sokat emlegetett civil – tehát nemcsak burzsoá – társadalmat, mely bizonyos fokú védel­met és garanciát jelent az egyén számára a közhatalom őt ve­szélyeztető elburjánzása ellen. így az állam hozhat ugyan a kisebbségeket sújtó kihatású intézkedéseket (amilyen pl. a Román Királyság földbirtokreformja volt a két világháború kö­zött), ennek azonban az állampolgárok – azaz a magántulaj­donosok – elvi jogegyenlősége mégiscsak határokat szab. A magántulajdon általános szabadsága szükségképpen önálló rendelkezést jelent az általa fenntartott intézmények és kö­zösségek felett is. Az osztatlan köztulajdon viszont szükség­képpen vonja maga után a felette gyakorolt rendelkezés teljes központosítását és önkénnyé fajulását. (A kisarjadt önkény pedig alátámasztása végett magától értetődően fordul a ki­sebbségek vádolásához, a velük való ellentét felnagyítá­sához.)

A gazdaság alakulása még ilyen torzultan is elérkezik azonban második nagy határához: a mennyiségi terjeszkedés forrásainak kimerüléséhez, ami a felhalmozás eddigi módon való folytatását lehetetlenné teszi. A pazarlóan megcsapolt természeti kincsek kezdenek elapadni, a szabad munkaerő, ami eddig a mezőgazdaságból áramlott az iparba, kifogy – hi­szen ott nem pótolja technikai fejlődés; az egész társadalom munkaerejének biológiai, erkölcsi képzettségi színvonala kezd süllyedni a fogyasztás s a szolgáltatások elégtelenségét követve. A felhalmozásnak itt rá kellene térnie arra az útra, amit a legfejlettebb iparú tőkés országok már megnyitottak a II. világháborút követő időkben: a befelé irányuló (intenzív) fel­halmozás útjára.

Ez lett volna a szocialista gazdaság fejlődésének harma­dik nagy lépése, ami azonban a zsarnoki módon központosí­tott hatalom és gazdaságirányítás keretei között komoly érte­lemben szóba sem kerülhet. E lépés lényege ugyanis a társa­dalom szellemi erőinek, alkotóképességének a legszélesebb körű működésbe hozatala. Az alkotóképesség pedig az egyén önhatalmának szellemi érvényesülése: az egyének szuvere­nitása, szabadságuk teljesülése. A termelés ezen új módja önállóságot kínál a szellemi cselekvésben s nyitott lehetősé­get, szabad versenyt a társadalmi termelőerők feletti rendel­kezésben.

A Ceauşescu-féle vezetés elfajulása ennek meghiúsulá­sából fakadt: a kilátástalan nemzetközi versenyhelyzetből, mely a hetvenes évek derekától vált egyre élesebbé és látha­tóbbá. A fejlett tőkés országok megújult lendülettel iramodtak előre az úton, mely az intenzív felhalmozásban előttük meg­nyílt: míg a szocializmus felé tapogatózó országok gazdasá­gát egyre jobban megbénította központosított, fejlesztő dina­mizmus nélküli rendszerük. Paradox módon éppen azon esz­közök, amelyeket a lemaradás ellen összpontosítottak, éppen a szándékolt és erőszakolt felgyorsítás eszközei vál­tak a felzárkózás legfőbb akadályaivá. A két rendszer közötti érintkezés nemcsak az értékelő összehasonlítással terhelte a szocialista felet, hanem a csereforgalomban egyre súlyosabb pénzveszteségekkel is: felhalmozandó többleteinek növekvő iramú elszívódásával.

A szocialista forradalomnak párthatalommá torzulása ezen a ponton vált helyrehozhatatlanná Romániában is. A kommunista párt ekkor végképp elejtette annak lehetőségét, hogy a változásokat mélyen elemezve azoknak megfelelő – ­az addigiaknál radikálisabban demokratikus – belső reformo­kat hajtson végre, s maga igazítsa ki tévedéseit. Ehelyett erő­szakos és központosító vonásait erősítette, és további, szom­szédjaihoz képest is szembetűnő teret nyitott a személyi hata­lom kiépülésének és elfajulásának. A személyi hatalom pedig lényegéből fakadóan nem tehetett mást, mint a gazdaság ex­tenzív működéseit igyekezett fenntartani – illetve fokozni – egyre elkeseredettebben, irreálisabban. Ennek a már minden józanságtól elrugaszkodott extenzív felhalmozásnak tartozé­ka, alkateleme volt a soviniszta, asszimilációt erőltető nemze­tiségi politika is.

Mi következik mindebből most, a Ceauşescu bukását kö­vető forradalmi helyzetben a magyar nemzeti kisebbségre nézvést?

A magyar kisebbség számára (is) létkérdés, hogy Ro­mániának sikerüljön minél rövidebb idő alatt rátérni az inten­zív felhalmozás útjára. A gazdaság ilyetén átalakulása ugyan­is – mivel az e gondolkodásmódban meghatározó szerepű al­kotótevékenység lényege szerint önrendelkezés – elkerülhe­tetlenül hozza magával a neki megfelelő liberális és demokra­tikus társadalomszerkezeti elvek érvényesülését.

Annak keretei között a nemzeti sajátosságok fenntartása magától értetődően adódnék, a kisebbségek autonómiája az egyéb autonómiákkal együtt virulna fel.

Ezzel szemben a váltás kudarca, vagy hosszú ideig elhú­zódása elkerülhetetlenül nyitna teret ismét a mennyiségi nö­vekedésre irányuló, extenzív törekvéseknek – s ezzel a hata­lom számára a csekély többletekért folytatott harc kiéleződé­sének, a nemzeti gyűlölködésnek.

Ugyanakkor Románia a csődbe jutott közép-európai szo­cialista országok közül legkevésbé rendelkezik az intenzív át­alakításhoz szükséges emberi adottságokkal. A legkevésbé kapitalizálódott annak idején, a szocializmus torzulásaiban pedig a legmélyebbre süllyedt (mely kettő aligha független egymástól), s ezen történelmi előzmények folytán a vállalko­zói szemléletmód, gazdasági és szervezeti szakértelem és ta­pasztalat, a kapcsolat- és információs rendszer a legelmara­dottabb és zilált állapotban van. Ennek általánosságán belül a magyar kisebbség állapota még viszonylag előnyösebb. Pozi­tív hagyományainak elkeseredett őrzése-ápolása: anyanem­zetének fejlődésével és azon át Európával ahogy-úgy, de mégis fenntartott kapcsolata a kezdeményezés valamivel na­gyobb lehetőségeit kínálja számára. Ezekről a lehetőségekről Románia nem mondhat le, megragadásuk bármennyire ellen­tétes is a polgárosodásért tett nemzeti erőfeszítéseinek ed­digi irányvonalával.

A romániai magyarság nem juthat el lehetőségeinek megvalósulásához úgy, ha megmarad abban az elszigetelt­ségében, melyet az extenzív tőkefelhalmozás időszaka s an­nak nacionalizmusa rákényszerített. Rengeteg fog most múlni azon: hogy él ezzel a lehetőséggel? Magának-e pusz­tán, vagy Románia egészének felemelkedését célozva?

A magyarság történelmi áthidaló szerepe, melyet anya­nemzetünk s annak állama is visel, így teljesülhetne, tovább­szolgálva Kelet felé. Nem csupán közvetítve annak maradé­kát, ami a gazdagok nyugati asztaláról aláhull, hanem új for­mát találva és alkotva, mely asztalhoz segítené a ma szűkölködőit. Ha Romániának nem sikerülne elérnie Európa gazda­ságába és politikai közösségébe való bekapcsolódását, akkor csakis az autarkiás elzárkózás nyomorúságába húzódhatna vissza. Ezzel ugyan eltéphetné a köldökzsinórt, mely a ma­gyar kisebbséget ma anyanemzetéhez fűzi, de egyben még messzebbre szakítaná saját fejlődését is a világ élvonalától.

Ahhoz azonban, hogy az eseményeket a jófelé vivő csa­tornába terelje, a kisebbségi magyarságnak is túl kell jutni a kulturális autonómia leszűkített önvédelmi gondolatán. Fi­gyelmének felül kell emelkednie a nemzettudat önazonossá­gának külső jegyeit őrző törekvésein, és egzisztenciájának egésze, alapvető vonatkozásai felé kell fordulnia és kiterjed­nie. Egész Románia – sőt Közép-Európa – gazdasági-szel­lemi felemelkedésében kell helyet keresnie és szerepét meg­találnia a magyarságnak. Annak javára kell kiaknáznia a maga helyzetének minden lehetőségét, minden sajátos moz­zanatát, a viszonyban lévő előnyeit egész Románia előnyére fordítva. A jelen levő dolgokon túlra tekintve, mert a helyben maradás – az egyszerű reprodukció – nem hozhat megoldást. A régi viszonyok visszaidézése és megőrzése valójában nem is lehetséges. Csakis az előrehaladásban – Romániának az intenzív felhalmozás szintjére eljutása révén – őrizheti meg magát a magyar kisebbség. Ez viszont – tisztán kell látnunk – semmiképp nem lehet a múltbeliek helyreállítása s a változat­lanságban való megnyugvás.

1990. január

(A szerző ezt az írását eredetileg egy erdélyi magyar nyelvű újság szá­mára készítette. A szerk.)

A kultúrának már a fogalma is óriási paradoxon. Egyrészt meghatározásából eredően a kultúra partikuláris: az egésszel szemben néhány kisebb rész értékeinek és viselke­déseinek az együttese. Ez így igaz, ha antropológiai értelem­ben használjuk a kultúrát, annak érdekében, hogy egyetlen, minden más, azonos szinten lévő csoporttal szembeállított csoport értékeit és/vagy viselkedéseit megértsük (a francia kultúra az olasszal szemben, a proletár kultúra a burzsoával szemben, a keresztény az iszlámmal szemben stb.), vagy ha a kultúrát irodalmi értelemben használjuk, hogy egy akármi­lyen csoporton belül rámutassunk a „felsőbbrendű" értékre és/vagy viselkedésre az „alsóbbrendűekkel" szemben, mely jelentés általában úgy összegzi a kultúra fogalmát, hogy „kul­túra mint ábrázolás" vagy „kultúra mint művészi formájú pro­duktum".¹ Mindkét jelentésben a kultúra (vagy egy kultúra) az, amit néhány ember érez vagy csinál (szemben másokkal, akik nem érzik, vagy nem csinálják ugyanezeket a dolgokat).

De másrészt kulturális értékeket és/vagy viselkedé­seket nem lehet másként megindokolni, mint néhány fel­tételezhetően egyetemes vagy egyetemleges kritériumra vonatkoztatva. Az értékek nemcsak azért jók, mert az én csoportom elfogadja azokat, a viselkedések nemcsak azért jók, mert az én csoportom így csinálja.

Reménytelen szolipszizmus lenne az ellenkezőjét állíta­ni, és (abból kiindulva, hogy ez az állítás ugyanolyan mérték­ben érvényes lehetne bármely más csoport értékeire és/vagy viselkedéseire) teljesen megbénító kulturális relativizmusra, vagy abból kiindulva, hogy más csoportok semmilyen értéke és/vagy viselkedése nem lehet jó (tehát nem lehetne tolerál­ható), abszolúte gyilkos xenofóbiára kényszerítene bennünket.

1.

Az, hogy „A nemzeti és az egyetemes" témát választottam (azaz, hogy a nemzetit választottam a különös prototípusá­nak), ez azért van, mert a mi modern világrendszerünkben a nacionalizmus a partikularizmus kvintesszenciája (jólle­het nem az egyetlen formája, de olyan formája, amely a leg­szélesebb körben magára irányítja a figyelmet, amely a leg^ tartósabb, amely a legnagyobb politikai súllyal bír, s amely a legerősebb fegyverekre támaszkodhat).

Az én kérdésem az, hogy el lehet-e képzelni egy világkultúrát? Ez abszurdnak tűnhet, ha két tényre gondolunk. Elő­ször is: évezredek óta legalább néhányan felvetettek néhány egyetemes értékűnek bizonyult gondolatot. Másodszor: kb. kétszáz éve (és még inkább az elmúlt ötven évben) több nem­zeti kormány (sőt a többségük) valamint a világszervezetek megerősítették ezen értékek vagy igazságok érvényét, tiszte­letben tartásuk kötelező voltát, mint pl. az emberi jogokról szóló vitában, melyet az Egyesült Nemzetek Szövetsége 1948-ban Egyetemes Nyilatkozatban proklamált.

Ha kitartok amellett, hogy óriási a paradoxon, csak azért van, mert ez nemcsak logikai, hanem történelmi paradoxon is. Az úgynevezett nemzeti államok – amelyek az elsődleges kul­turális vonatkoztatási pontunkat jelentik (nemcsak a mi kultu­rális vonatkoztatási pontunkat, hanem a ma legfőbbet) – ter­mészetesen relatíve új képződmények. Az ezekből a nemzeti államokból álló világ legkorábban, (s akkor is csak részlege­sen), a XVI. században jelent meg. Elméletbe csak még ké­sőbb, a XIX. században foglaltak egy ilyen fajta világot, és ek­kortól vált elterjedt ismeretanyaggá. Elkerülhetetlenül egyete­mes jelenséggé még később, ténylegesen csak 1945 után vált. A saját határokkal, saját költött hagyományokkal rendel­kező nemzeti államok felbukkanásával párhuzamosan a világ – így tartják – az egyetemes tudat, az emberiségnek nevezett valami öntudata, a még az ún. világvallásokon is túli egyete­mes ember felé mozdult (hiszen e vallások gyakorlatilag csak azokat igyekeztek univerzumukba bevonni, akik ezeket a val­lásokat magukévá tették).

Ráadásul ebben a kettős folyamatban – az egyes nemze­tek történelmi kialakulása az egyetemes emberiség történelmi kialakulásával társulva – igen érdekes anomáliával találko­zunk. Az idők során az egyes nemzeti államok kulturális megnyilvánulásaikban egyre inkább hasonlítani kezdtek egymásra. Mely állam nem rendelkezik manapság bizonyos szabvány politikai formákkal, mint amilyen a törvényhozó hatalom, az alkotmány, a bürokrácia, a szakszervezetek, a nem­zeti valuta, az iskolarendszer?

Valóban kevesen vannak! Még a művészi kifejeződés legpartikulárisabb területein is, melyik országnak ne lennének saját dalai, táncai, színdarabjai, múzeumai és képei, és nap­jainkban saját felhőkarcolói? És nem a társadalmi struktúrák azok, amelyek ezeket az egymásra egyre jobban hasonlító művészi formákat garantálják? Szinte úgy látszik, hogy minél erősebb a világban a nacionalista tűz, annál egyformáb­ban fejeződnek ki ezek a nacionalizmusok. És valóban, a legfontosabb nacionalista követelések egyike – ugyebár – mindig valamely olyan intézmény kivívása, amely a privi­legizáltabb országokban már megtalálható.

Kétségtelen, mindez részben egy kulturális diffúzió ered­ménye. Egyre javulnak a rendelkezésünkre álló szállítási és tájékoztatási eszközök. Közülünk mindenki többet tud a világ számunkra legeldugottabb sarkairól, mint az előző generá­ciók. De ez arra is késztethetne minket, hogy elgondolkoz­zunk azon, hogy melyek azok a ráhatások, amelyek kulturális különbözőségünket és kirekesztéseinket a szüznemzéses szaporításhoz hasonló módon erősítik.

Most beszéljünk a jelenség két ellentétes magyarázatá­ról, úgy, ahogy az ismételten fel-felmerült. Az első az egysé­ges világhoz elvezető lineáris tendencia tézise. Úgy tartják, a világ eredetileg számos egymástól elkülönült és eltérő cso­portból állt. Az idők folyamán lassan-lassan tevékenységi ha­táruk kitolódott, a csoportok egybeolvadtak, és lassan a tudo­mány és a technológia segítségével egy egységes világhoz, egyetlen politikai, gazdasági, kulturális világegészhez jutunk el. Még nem érkeztünk el oda, de a jövő világosan bontakozik ki előttünk.

A második magyarázat némileg eltérő fejlődést sugall, de a várható eredmény többé-kevésbé ugyanaz. Képviselői azt hirdetik, hogy a csoportok közötti történelmi különbségek min­dig felszínesek voltak. Néhány szerkezeti kulcsfontosságú módban mindig mindegyik csoport hasonlított. Természete­sen számos eltérő struktúra volt, de ezek meghatározott soro­zatot alkotnak. Ez természetesen az emberi fejlődés stádiu­mainak a modern társadalomtudományok megszületése óta népszerű elmélete. Mivel a második gondolkodásmód szerint minden „társadalom" párhuzamos stádiumokon megy ke­resztül, ugyanahhoz az eredményhez jutunk, mint az egysé­ges világ felé haladó évszázados tendenciát hirdető elmélet. Az eredmény az egységes emberi társadalom és – szükség­szerűen – a világkultúra.

De felmerül bennem a kérdés, létezhet-e egy világkultú­ra? Nem azt kérdezem, hogy „kellene-e léteznie" – később vissza fogok térni a problémára – hanem, hogy „létezhet-e". Világosnak tűnik, hogy maga a gondolat – az egyetlen világ­kultúra gondolata – egyértelmű ellenállást vált ki. Ez az ellen­állás egyrészt a világban makacsul mindig újra felvirágzó sok­oldalú politikai sovinizmus formáját ölti magára. De magára ölti az, úgy látszik, ugyancsak állandóan feltűnő számos, ún. ellenkultúra formáját is, és a csatakiáltás és a szív kiáltása mindig az uniformizáltság elleni harcnak tűnik. Én nem mon­dom, hogy a két klasszikus magyarázat – akár az egyetlen vi­lág felé mutató évszázados tendencia, akár az emberi fejlő­dés stádiumainak elmélete – bármelyike ne volna hasznos modell. Kétségtelen, hogy mind a kettő megragadja az álta­lunk ismertnek gondolt empirikus valóság aspektusait, de mind a kettő figyelmen kívül hagy néhány nagyon is nyilván­való jelenséget. És mind a kettő nagyon hazárdnak tűnő in­duktív ugrásokat igényel. (Talán a hit szaltóit?)

Szívesebben kezdeném inkább az egymást követő törté­nelmi rendszerek modelljével, amelyekben csak az a biztos, hogy volt és lesz egymásutánisága a rendszereknek, teljesen nyitva hagyva mind tartalmuk, mind formájuk kérdését.

A világkultúra fogalmát illető eredendő szkepticizmusom alapvető oka, az, hogy egy kultúra meghatározásához meg kell határozni a lényegében politikai határvonalait, az elnyo­más határait és az elnyomás elleni védekezés határait. E ha­tároknak szükségszerűen önkényeseknek kell lenniük abban az értelemben, hogy a határvonal egy meghatározott helyen (ott, és nem másutt) való kijelölésének logikája ritkán (s talán sohasem) abszolút meggyőző. Ki egy arab? Mi a jó zene? Sőt, mi az, hogy zene? Vallás-e a konfucianizmus? Világos, hogy a határok a meghatározások függvényei, és hogy ezeket a meghatározásokat nem osztják az egész világon, s nem azonosak önmagukkal már a következő pillanatokban sem. Továbbá természetesen egy meghatározott korban nem min­den arab beszél arabul, nem minden angol individualista, néhány zsidó és muzulmán ateista.

Ezzel csak egyértelművé akarom tenni, hogy bármilyen módon határozunk is meg egy kultúrát, a kiválasztott cso­port nem minden tagja teszi magáévá feltételezett értékeit vagy ért egyet feltételezett viselkedésével. Tehát: egy adott csoport milyen értelemben tesz magáévá egy adott kul­túrát? És miért ott húzódnak a határok, ahol húzódnak?

Engedtessék meg nekem, hogy az érvelést egy X. szá­zadi példával kezdjem. Az abban az időben Nyugat-Európá­ban a társadalmi termelési viszonyokban végbemenő válto­zást a történészek a „várbirtokrendszer" kialakulásának ne­vezik. A jelenség velejárója volt, hogy egy-egy nagyhatalmú személy várat épített, mert úgy gondolta, bázisként használja, ahonnan a helyi parasztokat, szabad birtokosokat és bérlőket jogilag és gazdaságilag behódolásra kényszeríti.

A későbbiek folyamán ezek a várurak megerősítették a parancsnokláshoz, a parasztok kényszerítéséhez és bebör­tönzéséhez való jogot. Vitánk szempontjából az az érdekes, hogy a terminológia, mint ennek a társadalmi átalakulási fo­lyamatnak része, módosult. Úgy tűnik, hogy már a XI. század­ban ezek a jogok – melyeket az urak alapvetően erővel sze­reztek meg a X. században – hivatalosan mint „szokások és hagyományok"² lettek meghatározva. így tehát látjuk, hogy legalább ebben az esetben a „szokás" meghatározást, a kul­túra témájának alapvető terminusát, olyasminek a leírására használták, amiről tudjuk, hogy relatíve csak rövid idővel az­előtt erőszakosan megszerzett hatalom volt.

Valójában az, hogy ezt a gyakorlatot „szokásnak" hívták, módot nyújtott arra, hogy legitimizálják (vagyis hogy csökkent­sék a betartásához szükséges erő mennyiségét). Azzal, hogy „szokásnak" nevezték, megkísérelték joggá alakítani. Az erő­feszítés feltételezhetően így vagy úgy eredményes volt.

Kétségtelen, hogy nem mindegyik paraszt fogta fel teljes mélységében azt az elvet, hogy az uraság iránti kötelezettsé­gek ez utóbbi „jogai", de sokan gyakorolták, és attól kezdve a gyermekek többsége ebbe a kultúrába illeszkedett bele, mar­osak azért is, mert eleve egy meghatározott nyelvet sajátítot­tak el, ami meghatározott vallási gyakorlattal azonosult, és azt is megtanították nekik, hogy mely dolgokat tartsák helyesnek vagy szépnek. Az egyik tartományból másikba utazó figyel­mes látogató le tudta volna írni, hogyan különböznek a külön­böző tartományok kultúrái. Kétséget kizáróan ugyanez az utazó észlelhette volna azt is, milyen bizonytalanok a határok ott, ahol az egyik kultúra egy másik, közeli kultúrával kevere­dik. Minél távolabbról jött volna az utazó, annál tágabb körben húzta volna meg egy adott kultúra határait. Az, ami Marco Polo számára „kínai" kulturális térségnek tűnhetett, egy, a Marco Polo által megjelölt kínai kultúrában született keres­kedő számára kisebb zónák sora lett volna.

Az, amit a kultúra cseppfolyósságaként lehetne megha­tározni, az mindig is társadalmi valóság volt, és az emberi tele­pülések sűrűsödésével csak erősödhetett. Talán i. e. 100.000-ben, amikor az emberiség egymástól távol élő, kis hordákba tömörült egyénekből állt, az ilyen hordák kulturális aspektusu­kat tekintve relatíve homogének voltak.

De manapság vagy az emberiség ún. „történelmi" korá­nak időszakában értelmetlen dolog önmagunkat kulturáli­san homogén horda tagjainak tekinteni. Minden egyén sok-sok kulturális részecske találkozási pontja. Ha olyan csoportok sorát képzeljük el, amely csoportok mindazon sze­mélyekből tevődnek össze, akik egyetlen individuum speci­fikus jegyeit hordozzák, mindegyik csoport az emberek eltérő sorából állna, jóllehet kétségkívül lennének konzisztens egy­másra rakodások. Ez tehát azt jelenti, hogy minden egyén ténylegesen kulturális jellegzetességek egyedi ötvözete. A festészetből vett metaforával élve azt mondhatni, hogy az eb­ből születő kollektív kultúra tájképe egy hihetetlenül széles színskáláról merített színek együttesének igen szubtilis keveré­ke lesz, még ha csak egy relatíve kicsiny térre vagy (demográ­fiai szempontból) kicsiny ország vizsgálatára korlátozódunk is.

Ebben az értelemben a világ története a kulturális homogenizáció tendenciájának pontosan az ellentéte volt: inkább a kidolgozottság növekedése, a differenciálódás vagy a kulturális komplexitás a tendencia. Már tudjuk, hogy ezen centrifugális folyamat terméke egyáltalán nem a Bábel tornya, a tiszta kulturális anarchia lett. Úgy tűnik, a cent­rifugális tendenciát korlátozó és szabályozásra képes gravitá­ciós erők közbeléptek. Modern világrendszerünkben a legerő­sebb ilyen gravitációs erő a nemzeti állam volt.

A kapitalista világgazdaság fejlődésében a létrejött nem­zeti államok speciális államtípusok voltak. Mivel önmagukat más államokhoz viszonyítva határozták meg, azokkal együtt államközi rendszert alkottak. A nemzeti állam határait nem­csak belső rendeletek határozták meg, hanem amennyiben egyetértettek vele, más államok is elismerték, s ezt a folyama­tot gyakran szerződéssel formalizálták. Nemcsak a nemzeti államoknak voltak határai, hanem igen erős tendencia irányult arra, hogy oly módon kerüljenek az államok meghatározásra, hogy minden egyes részük közvetlenül szomszédos legyen valamely más állammal, hogy az állam külső határait lehető­leg minden enkláve-területtől mentes, egyetlen folyamatos vonal alkossa. Ez természetesen tisztán formális, geopolitikai megfontolás, de hiba lenne, ha nem tárnánk fel, hogy milyen erős volt a nyomás az ilyen morfológiához való állandó alkal­mazkodásra.

Az államközi rendszer kialakításában de facto létezett néhány kiegészítő szabály. Nem lehetett „senki földje", azaz egyetlen államhoz sem tartozó zóna. És minden más így meg­határozott államnak egyforma jogállásúnak, vagyis mindegyik­nek „szuverénnek" kellett lennie. Ez feltételezhetően azt je­lentette, hogy a hatóságok az ország határain belül nemcsak teljhatalommal, de kizárólagos hatalommal rendelkeztek, és hogy senki sem kerülte el valamely állam hatóságának a fi­gyelmét.

Természetesen több évszázadba telt, amíg a földkerek­ség minden része belekerült ebbe a rendszerbe, hogy minden rész ugyanazokat a formai jegyeket öltse magára, és rögzít­sék a változó határokat. Teljesen még nem sikerült. De pél­dául 1648-hoz, az akkor létező európai államrendszert rögzítő westfáliai egyezmény aláírásához képest a világrendszer 1945 után (az ENSZ-korszakban) a jogi egyértelműség és a stabilitás modellje.

A rendszer így, ahogy kifejlődött, nemcsak az állam­egységek szerkezetrendszere volt, hanem a viszony meg­határozása is minden egyes individuum és a nemzeti álla­mok között. A XIX. században elterjedt volt a „polgár" (citoyen)-eszme. Minden egyén azt feltételezte, hogy egy, de csakis egy szuverén közösség tagja, részese. Biztosak lehe­tünk, hogy azóta harcolunk a „hontalanok" problémája ellen, valamint a „kettős nemzetiség" problémájával, de az alapten­dencia világos volt. Ily módon – az egyes tagok specifikus kö­rével – az egymással közvetlenül szomszédos, világosan kö­rülhatárolt entitások sora alakult ki. Nyitva maradt az a kérdés, hogy miképp szerezték meg az állampolgárságot. Ez a kérdés ez életciklus két pillanatában merül fel: születéskor és később, az élet során. A születéskor csak két – nem tetszőleges – le­hetőség van: az emberek vagy genetikaiba szülők révén), vagy földrajzi (a születési hely révén) okból jutnak az állampol­gársághoz. Jóllehet állandó és heves politikai vita tárgyát ké­pezte, hogy a két említett elv közül melyiket érvényesítsék, az általános tendencia a genetikai örökléstől haladt a földrajzi jog kritériumának alkalmazása felé.

Az emberi lét folyamán csak két lehetőség van: vagy le­het törvényesen állampolgárságot változtatni, vagy nem le­het. E tekintetben a „lehetetlenétől a „lehetséges" felé moz­dultunk, ez utóbbit kettős értelemben véve: új állampolgárság megszerzésének lehetősége; egy korábbi elhagyásának le­hetősége. Mindennek törvénybe foglalása összetett volt, a fo­lyamat még nem ért véget, de az iránya nyilvánvaló.

Ha ezeket a politikái folyamatokat adottnak vesszük, vilá­gossá válik, hogy hihetetlen „kulturális" problémákat vetnek fel. Minden egyén jogilag csak egy közösséghez tartozik, és minden ilyen egységnek egy sor – nagy részükben törvénye­sen korlátozott – kulturális döntést kell vállalnia. A modern ál­lamoknak saját hivatalos nyelvük, specifikus „curriculum"-mal rendelkező iskolarendszerük, sajátos viselkedést igénylő hadseregük, határátkelést szabályozó törvényeik, a család és a tulajdon szerkezetéről szóló törvényeik vannak (beleértve az örökösödési jogokat is) stb. Mindezen területeket illetően döntéseket kell hozni, és nyilvánvaló, az államok általában mi­ért az egyformaságot részesítik előnyben – mindenütt, ahol ez politikailag lehetséges. Ezeken az elkerülhetetlen döntések­kel járó területeken túl van egy másik terület is, ahol az állam­nak – elméletileg – semlegesnek kellene, de a gyakorlatban mégis ösztönözve érzik magukat politikai döntések vállalá­sára.

Attól a pillanattól kezdve, hogy az állam a nemzeti jövede­lem legfőbb elosztó mechanizmusává vált, az állam érdekeltté vált abban, hogy anyagilag támogassa a tudományt és a sok­féleképpen megnyilvánuló művészeteket.

Amint az erre a célra szánt összeg korlátozottá vált, az ál­lamnak választani kellett a különböző tudományágak és mű­vészetek között. Nyilvánvaló, hogy egy adott államban ilyes­fajta döntések száz éve után még akkor is lesz „nemzeti" kul­túra, ha eredetileg nem létezett is.

Intézményesül egy sajátos típusú múlt, egy örökség.

De van még egy másik, egy gazdasági realitás is. Modern világrendszerünk kapitalista világgazdaság. Ez működése so­rán prioritást ad a tőke meghatározatlan felhalmozásának, ez pedig a földrajzilag kiterjedt munkamegosztás létrehozásával optimatizálódik, és napjainkban ez a munkamegosztás világ­méretűvé vált. A munkamegosztás miatt áruk, tőkék, munka­erők nem korlátlan vagy szabályozatlan, de jelentős áramlá­sára van szükség. Ez azt jelenti, hogy az államok közötti hatá­roknak átjárhatóknak kell lenniük, és azok is.

Ugyanabban a pillanatban, amikor az egymástól külön­böző nemzeti kultúrák kialakultak, az áramlások következté­ben nemzeti különbözőségük halványulni is kezdett.

Részben ezeknek az áramlásoknak egyszerű diffúziós mozgása oldotta fel a különbségeket. (Erről majd a kultúra gyors nemzetközivé válásának tárgyalásakor beszélünk.) Ez az internacionalizálódás egyébként döbbenetes. S nemcsak a művészetekben figyelhető meg, hanem a legkevésbé elkép­zelhető szektorokban, a mindennapi életben (étkezési szoká­sok, lakóhelyi, öltözködési stílusok) is.

Mindazonáltal nem ment minden „simán" ebben a diffú­ziós folyamatban. Az emberek rendszeresen átjárnak a hatá­rokon, és ezek nemcsak időszakos látogatások. Az ember a munkája miatt mozog, s ezt két eltérő módon vagy szinten te­szi: a foglalkoztatási ranglétra csúcsán az emberek a gazdag országokból a szegény országokba áramlanak; ez az ember­típus inkább az időszakos letelepedők s nem az emigránsok csoportjába tartozik. Nem „asszimilálódnak"; nem is akarnak asszimilálódni, és a fogadó államok sem kívánják meg, hogy asszimilálódjanak. Kulturális értelemben relatíve szerény, ki­csiny enklávét alkotnak a befogadó országban. Gyakran a vi­lágkultúra hordozóinak tartják őket, s ez valójában azt jelenti, hogy ők a világrendszerben uralkodó csoportok kultúrájának a hordozói.

A fontosabb problémát a másik migrációs típus, a foglal­koztatási ranglétra alsóbb fokán elhelyezkedő személyek vándorlása jelenti: ők a szegényebb országokból mennek a gazdagabbakba. Ezek az emberek kulturális konfliktusba ke­rülnek a fogadó országgal. Gyakran ottmaradnak, vagy leg­alábbis megkísérlik. Amikor megpróbálnak asszimilálódni, gyakran elutasítják őket. De amikor ők maguk utasítják vissza az asszimilációt, megkövetelik tőlük. Gyakran hivatalosan is „kisebbséggé" válnak.

Napjainkban nem ritkák a „kisebbségek", sőt ellenkező­leg. Minden országban van belőle egy vagy több, és egyre több van. Mint ahogy a világ homogenizációja és az ezen a vi­lágon belül elkülönülő nemzeti kultúrák egyidejű létrehozása dialektikus kapcsolatban van, dialektika van a homogén nem­zeti kultúra és a nemzeti államban elkülönülő etnikai csopor­tok vagy „kisebbségek" egyidejű létrejöttében is.

De a két dialektika között van egy döntő különbség. E két párhuzamos ellentmondásban – az elkülönülő nemzeti álla­mok tendenciája az egyetlen világ felé mutató tendenciával, és az egyetlen nemzet tendenciája a minden egyes államon belül etnikai csoportok tendenciájával szemben – az elsődle­ges szerep: az államé. Az államok egyszerű oknál fogva kerül­hettek ebbe a szerepbe: ők ellenőrizték a fegyveres erőket. De az államoknak ellentétes szerepük volt a két ellentmon­dásban: az első esetben a kulturális különbözés megteremté­sére használták fel erejüket, a másikban pedig a kultúra uni­formizálására. Ezáltal az állam(rezon) a modern világ legha­talmasabb és legskizofrénebb kulturális erejévé vált.

És ez így igaz, mind a relatíve erős államok, mint az USA, Franciaország vagy a Szovjetunió, mind pedig az Ecuador, Tunézia vagy Thaiföld típusú, relatíve gyenge államok eseté­ben is.

2.

A kultúra mindig a hatalmasok fegyvere volt. A középkorra tett rövid utalással ezt igyekeztem bizonyítani. De a kultúra min­dig kétélű fegyver. Ha a hatalmasok oly módon akarják törvé­nyesíteni a kisajátításokat, hogy „szokássá" minősítik át őket, a gyengék, az újabb kisajátítások elleni védekezésként, ugyanezekre a „szokásokra" fognak hivatkozni. A harc per­sze egyenlőtlen, de nem eredménytelen.

A történelmileg kifejlődött modern világrendszer politika­történetében meglepő, hogy az elnyomottak egyre gyakrab­ban és egyre hatásosabban élnek azzal, amit általánosság­ban kulturális rezisztenciaként lehetne definiálni. A kulturális rezisztencia természetesen örök téma. Sokáig léteztek rela­tíve stabil népi kultúrák, amelyek az uralmon lévők kultúrájá­val szemben saját értékeiket és kifejezési módjaikat érvénye­sítették. Csoportformában sokáig tartották magukat azok az ellenkultúrák is, amelyek elszántan igyekeztek kivonni magu­kat a rájuk kényszerített ellenőrzési rendszerek alól. Ez gyak­ran bohém művészi produktumokkal vagy új vallási formák­ban jelentkező utópiák születésével kapcsolódott össze. De ezek az időszakos ellenkultúrák rendszeresen felszívódtak, meghunyászkodtak. A népi kultúrák gyengesége s egyben erőssége stabilitásukban volt. Gyakrabban vezettek társa­dalmi anesztéziához, mint társadalmi forradalmakhoz.

Ami új a mai kulturális ellenállásban, az a XIX. századi rendszerellenes mozgalmak szociológiai leleményességének az eredménye, s az a lényege, hogy az ellenzéknek, ha a vilá­got át akarja alakítani, szervezettnek kell lennie. A kulturális rezisztencia napjainkban gyakran szervezett – nem spontán vagy örök, hanem – tervszerű ellenállás.

A kulturális ellenállás szervezése olyan, mint a politikaié: hatásossága egyben végzetes korlátját is jelenti. Amikor egy rendszerellenes mozgalom megszerveződik, hogy egy ál­lam tekintélyét aláássa, vagy hogy a helyére lépjen, a vilá­got egy adott módon megváltoztató, nagyon hatékony fegyverrel szereli fel magát. De amint megszerveződik: in­tegrálódik, saját harcosait abba a rendszerbe integrálja, ami ellen fellép. A rendszerrel szemben a rendszer struk­túráját használja fel, s így törvényesíti a struktúrát. Tilta­kozik a rendszer ideológiája ellen, korábbi, szélesebb lá­tókörű (azaz „egyetemesebb" érvényű ) ideológiákra hi­vatkozik, és így részben az uralkodó erők által meghatá­rozott formában fogadja el a vita kereteit.

Ezen ellentmondás alól egyetlen politikai ellenállási moz­galom sem kivétel, és a lehetőségek szerint szembe kell vele nézni.

Ez érvényes a szervezett kulturális ellenállásra is. Ebben nincs semmi meglepő, hiszen a kulturális ellenállás a politikai ellenállás integráns része. Ha mi eltökélten hangoztatunk (vagy felelevenítünk) az erősek által a gyengékre kényszerí­tett kulturális értékekkel való szembenállásuk miatt marginali­zált vagy lenézett specifikus kulturális értékeket, akkor, min­den bizonnyal, a világrendszer egészén belül, egy adott ál­lamban a gyengék politikai harcát erősítjük. De ez arra is ösz­tönöz minket, hogy a hatalmon levők által megszabott kritériu­mok értelmében bizonyítsuk hangoztatott (vagy felelevení­tett) értékeink érvényességét. Miután civilizálatlansággal vá­dolták meg őket, a hangoztatott (új) értékek hordozói azt vall­ják, hogy valójában csak ők a „civilizáltak".

Ettől kezdve a „civilizáltság" (vagy más ezzel ekvivalens meghatározás) az egyes kulturális tevékenységek megítélé­sét meghatározó egyetemes kritériummá vált, légyen szó akár művészi előadásokról, vagy vallási rítusokról, vagy átér és az idő esztétikai felhasználására irányuló cselekedetekről.

A rendszer részéről a kulturális ellenállás kooptálása két eltérő, de egymással kombinált módon történik (éppen azért, hogy a kulturális rezisztenciát létalapjától, pontosan ellenállás mivoltától fosszák meg). Egyrészt a földkerekség hatalmasai módosítani (és/tehát eltorzítani) igyekeznek a kulturális re­zisztencia gyakorlatát. Nagy keresleti piacot teremtenek az avantgárd (és/vagy egzotikus) művészeti megnyilvánulások iránt. Olyan mindennapi használati tárgyak elosztására hoz­nak létre fejlett technológiát és kereskedelmi hálózatot, me­lyet korábban kézművesek állítottak elő, vagy egyenesen tilos volt a gyártásuk: ez annyit tesz, hogy félpublikussá alakítottak egy magántevékenységet. Közterületeket, korlátozott közte­rületeket jelölnek ki a szabványtól eltérő nyelvi, vallási, sőt jogi kifejeződési formák számára. De ez nem egyszerűen tisztán kooptálási kérdés, hanem a kulturális korrupció egy típusa is. Az legalábbis tény, hogy minden olyan kulturális ellenállási mozgalomnak, amelynek, ha csak részben is, de sikerül jelen­tős mérvű konszenzust mobilizálnia, szembe kell néznie azokkal a következményekkel, amit Weber „a karizma rutinná válásának" nevezett. Szerintem „a karizma rutinná válása" csak kétféle módon tárgyalható. Egy lényegi különbséget for­mai különbséggé lehet redukálni. Biztosítani lehet az ellenál­lást kezdeményező szervezet túlélését, de úgy, hogy ez ma­gának az „ellenállásnak" a kárára válik. Vagy pedig, az ön-megerősítés politikájától a neofiták toborzásának a politikája felé elmozdulva, ismét meg lehet erősíteni az ellenállás minő­ségét. Ezáltal lehetővé válik a szervezet túlélése, de csak olyan formában, mint valami egyetemesnek a képviselete. Egy alternatív művészi kifejeződés, egy alternatív vallás, egy alternatív tudomány proklamálása az egyedüli igazság proklamálására cserélődik fel, ez viszont megköveteli a maga adóját.

Így a kulturális rezisztencia ugyanazokat a dilemmákat érinti, mint a szűk értelemben vett politikai (hatalmi) ellenállás. A tervszerű ellenállás ellentmondásai kikerülhetetlenek, és a mozgalmaknak a lehetőségek szerint kell szembenézniük velük.

Természetesen meg lehet próbálkozni egy másik úttal is. El lehet mozdulni az anarchia vagy a szabadosság mint stra­tégia irányába. Fel lehet hozni azt az ellenvetést, hogy a kul­turális rezisztencia, a kulturális érvényesülés, azaz egy érték érvényre juttatásának az egyetlen módja az o/v/övészség, vagyis az egyén szembefordulása a tömeggel (minden tö­meggel, bármely tömeggel). Természetesen különböző idők­ben és más-más módon már tettek erre kísérletet: az ún. l'art pour l'art formájában, vagy a kis kommunákba való visszavo­nulással, vagy a nihilizmus, vagy skizofrénia formájában. Eze­ket a különböző ellenállási formákat nem kellene figyelmen kí­vül hagyni. Ezeknek a kulturális ellenállási formáknak az az óriási előnyük, hogy „individualista" címkét lehet rájuk ra­gasztani. Könnyű őket figyelemmel kísérni, mivel szervezé­sük semmi vagy minimális erőkifejtést igényel. Relatíve spon­tán módon jönnek létre, így nincs igazán szükségük arra, hogy az uralkodó értékeket tiszteletben tartsák. Tehát valami olyasmikké válnak, amit a hatóságok nehezebben ellenőrizhetnek, és kooptálásuk is nehezebb. Nem keresik a szerve­zeti győzelmet, tehát kisebb az esélyük arra, hogy gyökeret eresszenek azok között, akik azért gyakorolják ezeket a for­mákat, hogy az uralkodó kultúra egyetemes nyelvével szem­ben önmaguk igazolását kíséreljék meg. Mindezen okoknál fogva az ellenállás individualista módozatai szélsőségeseb­bek, mint a tervszerű ellenállás társadalmi formái.

Amennyiben ez igaz, akkor ezek a formák nehézséget is okoznak. Mivel az individualista formákkal gyenge társadalmi szervezettség jár együtt, a hatalom nem vesz róla tudomást, vagy megveti, vagy keményen elnyomhatja, de, éppen a rela­tív szervezettség hiánya miatt, nehéz ellene harcolni.

Tehát a kulturális rezisztencia individualista formáinak előnyei és hátrányai éppen fordítottjai a tervszerű kulturális el­lenállásnak. Egyáltalán nem világos, hogy pozitív lesz-e a mérleg. Továbbá, lehet-e az egyéni ellenállást kulturális ellen­állásként definiálni? Ha valaki kizárólag saját személyes ér­zésmódja szerint tevékenykedik, ilyen értelemben oszt meg egy kultúrát valaki mással, akár egy másik individualista ellen­zékivel? És ha az a válasz, hogy saját személyes érzésmódja mutatja meg az igaz úthoz vezető irányt, ez talán nem egyete­mes értékekre való hivatkozás? Csak ebben az esetben azzal a súlyosbító körülménnyel párosul, hogy az egyetemességre való hivatkozásból minden társadalmi dialógusból eredő kontroll hiányzik.

Soha nem gondoltam, és most sem gondolom azt, hogy önmagunkba fordulva sikerrel kivonhatjuk magunkat a terv­szerű ellenállás ellentmondásai alól. Épp az ellenkezője tör­ténhet: talán itt az ideje, hogy szemléletmódunkban egy még inkább társadalmi lét felé való előremenekülésen keresztül csökkentsük minimálisra – teljesen nem lehet kiküszöbölni – a tervszerű kulturális rezisztencia ellentmondásait.

3.

Így tehát eljutunk az egyetemes kultúra kérdéséhez. Az egye­temes kultúrát, a bölcsek humanizmusát sokáig úgy emleget­ték, mint az egyetlen eszközt, amely lehetővé teszi a provinci­alizmus – azaz a morál fejlődésének korlátai, az obskurantizmus -, a kulturális partikularizmusok meghaladását.

Most mellőzzük az egyetemes kultúrának azokat a naiv fogalmi meghatározásait, amelyek – civilizációs misszió for­máját öltve – valójában egy-egy partikuláris kultúra érvényre juttatási kísérletének álcázását szolgálják. Ezek a naiv fo­galmi meghatározások persze közhelyek, de kritikáink ké­nyelmes céltáblái. Vegyük inkább a kifinomultabb verziót, azt a követelményt, amit Léopold Sédar-Senghor egyik híres mondatában így határozott meg: „le rendez-vous du donner et du recevoir" (az „adni" és a „kapni" találkozása, kölcsönha­tása). Lehetséges-e ilyen találkozás, és ha igen, mihez ha­sonlítható?

Bizonyos értelemben feltételezhető, hogy az egyetemes­ség fogalma magától értetődően egy ilyen találkozást jelent. Végül is az egyetemesség és az egyetemlegesség etimoló­giai gyöke megegyezik. Érdekes módon a középkori európai szóhasználatban az universitas egy partikuláris kulturális kö­zösségi formát is jelentett. Lehet, hogy az egyetem az „egye­temes" szimbólumaként mint az egyes közösség értelmében vett egyetemek útkereszteződése született meg? Abban biz­tosan kételkedni kell, hogy ez a múltban így történt, de nem le­het szabadulni attól a gondolattól, hogy a jelenben és a jövő­ben így fog történni.

Ennek a kérdésnek egy másik jellemző eleme az 1968 utáni időszakban számos egyetemen a „kulturális különböző­ség" fogalmáról (és az életpályára kiható következményeiről) folytatott vita. Napjainkban az USA egyetemi berkeiben egy fontos vita kapcsán igen bizarr helyzet alakult ki: a vitázok egyik fele a női vagy a néger kultúra tanulmányozásának elő­térbe helyezése vagy az ún. irodalmi kánonok megszüntetése révén szeretné a kultúrák univerzumát befogadni, míg a má­sik oldalon olyan egyetemes kultúra mellett állnak ki, amelyet a nyugati civilizáció tanulmányozásának előtérbe helyezésé­vel közelítenek. Az az igazság, hogy fel van forgatva a világ. Mindkét fél úgy véli, hogy a partikulárison keresztül vezet az út az egyetemeshez (bár eltérnek abban, hogy hogyan értelme­zik a partikulárist). Vajon a kulturális különbözőség e fokozata, miként Sartre a nègritude (négerség-öntudat) kapcsán sugall­ta, a hegeli tagadás tagadása? Egy – bár távoli – jövőben nem fognak-e nemcsak az államok, de a nemzeti kultúrák is kihal­ni? És ha ki kell halniuk, ez lesz a tökéletes társadalom scenariója? Vagy éppen ellenkezőleg, valamilyen új pokla a robotizált egyformaságnak? […]

Azt hiszem, sokáig kitértünk az elől, hogy komolyan el­mélkedjünk egy posztkapitalista jövő kulturális következmé­nyeiről, mivel a jelenlegi kapitalizmus okozta nehézségek tel­jesen érthetően éppen elég aggodalomra adtak okot. Feltéte­lezzük, és magam is igaznak hiszem, hogy kívül maradva az egyenlőség világán nem lehet szabadság, és kívül ma­radva a szabadság világán nem lehet egyenlőség: mi kö­vetkezik ebből a kultúra, a művészetek és a tudományterüle­tén? Az a szabadság világa, ahol ki-ki a saját érzéseit követi? Az az egyenlőség világa, amelyben mindannyian ugyanazo­kat az egyetemes értékeket tesszük magunkévá?

És ha, mint ahogy bizonyítani igyekszem, a kultúra egy­szerre kollektív és konfliktushordozó kifejeződés, kollektivitás és konfliktus nélkül nem létezik, létezhet-e a „kultúra" a sza­badságnak és egyenlőségnek, ebben a feltételezett vilá­gában?

Ezen a ponton meghátrálhatnék, és azt mondhatnám: nem tudom, és – ez az igazság. Meghátrálhatnék, és azt mondhatnám: a jelen gondjai megoldása érdekében várhat­nak még a hipotetikus kérdésekre adandó válaszok (de erről nem hiszem, hogy ez igaz lenne). Gondolom nem véletlen, hogy az elmúlt 10-15 évben olyan széles körű vita folyt a „kul­túra" kérdéséről. Ez onnan ered, hogy szétesett a XIX. szá­zadra jellemző, a politikába és a gazdaságba mint a társa­dalmi fejlődés, és ezen keresztül az egyéni felszabadulás színtereibe vetett kettős hit. Néhányan visszatérnek Isten­hez, mások egy „kultúrára", vagy egy „identitásra", vagy va­lamilyen más, realisztikus illúzióra tekintenek, mely támaszuk lehet helyzetük javításában. Én szkeptikus vagyok azzal kap­csolatban, hogy egy letisztított egyetemes kultúrán keresztül rátalálhatunk a mi utunkra. De épp ennyire szkeptikus vagyok atekintetben is, hogy egy nemzeti vagy etnikai vagy bármilyen más partikuláris kultúra több lehetne, mint egy egyszerű man­kó. A mankók használata nem jelent ostobaságot. Integritá­sunk helyreállítása céljából gyakran van rá szükségünk, de a mankók meghatározásukból következően ideiglenes, átme­neti eszközök.

Azt hiszem, „utópiánkat" arra lenne a legjobb alapozni, hogy fizikai, biológiai vagy társadalmi szinten lehetetlen hosszan tartó egyensúlyt létrehozni. Tehát soha nem lesz szilárd szabadságpárti, egyenlőségpárti világunk. De elérhetünk egy olyan világrendszert, amely szerkezetében a szabad­ság és az egyenlőség felé mutat. Nem vagyok igazán biztos abban, hogy milyen is lehet ez a struktúra. De akármilyen le­gyen is, hiszem, hogy bensejében mindig ott lenne az ál­landó tendencia mind a szabadság, mind az egyenlőség visszafordítására, felforgatására.

Az általam legjobbnak elképzelt jövőnek ebben a scenariójában mindig lenne helye, állandó helye lenne a kulturális re­zisztenciának. A szabadságot és az egyenlőséget tagadó ten­dencia elleni harc módja kulturális rész-entitások: művésze­tek, tudományok, identitások teremtése és újrateremtése len­ne; mindig újaké (melyek gyakran régieknek tartják magukat), amelyek társadalmiak (inkább mint individuálisak); olyan partikularizmusok teremtése vagy újrateremtése, amelyeknek bevallott vagy be nem vallott céljuk az, hogy újra meg újra fele­meljék a szabadság és az egyenlőség egyetemes valóságát. Mindez természetesen nem lehet csupán egy feltételezett jövő leírása, hanem részben annak a jelennek a leírása, amelyben élünk.

(Ford.: Halászné Garami Szilvia)

Marxismo Oggi, 1989/3-4.

("The National and the Universal: Can There Be Such a Thing as World Culture?" in A. D. King, Culture, Globalization and the World-System: Current Debates in Art History, 3 ed., Binghamton 1991; reprinted in: I.W.: Geopolitics and Geoculture, Cambridge 1991)

Jegyzetek

1 A kultúra két értelmezésének megkülönböztetését egy korábbi mun­kámban tárgyaltam, La cultura come campo di battaglia ideologico del sistema mondiale moderno (megjelenés alatt).

2 Isaac Joshua: La face cachée du Moyen Age. Paris, La Bréche, 1988. p. 21.

A kaukázusi kérdést a régi cári birodalomban és a ma Szovjet­uniójában egyaránt az etnikai keveredés rendkívüli összetett­sége jellemzi: több mint húsz etnikum (főként örmények, azerik és grúzok) él egymás mellett. Szinte lehetetlen ponto­san meghúzni közöttük a földrajzi határokat a Kaukázus törté­nelmének bonyolultsága miatt, ahol a századok folyamán számtalan idegen invázió és területhódítás követte egymást, így nem egy, hanem több nemzeti kérdésről van szó.

A Kaukázusnak XIX. század eleji, a cári csapatok által történt elfoglalása új lapot nyitott a térség történelmében és az azeri és örmény emberek életében. A türkmenszaji 1828-as paktum Örményország keleti részét és Azerbajdzsán északi területeit Oroszországnak adta, míg Azerbajdzsán déli része (amely az egész terület kétharmada) Irán kezében maradt. Az azeri népet (síita muzulmánok) így két részre szakították.

A XIX. század vége felé az orosz és külföldi tőke beáram­lása lehetővé tette a terület gazdag föld alatti forrásainak (ne­vezetesen a kőolajnak) kiaknázását, ami bizonyos gazdasági fejlődést eredményezett. Az éppen hogy kialakult helyi bur­zsoázia csakúgy, mint a földtulajdonosok, teljesen a cári rend­szer hívei voltak. De a Kaukázus egy alkirály (a cár nevében a vidék kormányzója) uralma alatt állt, aki területi felosztás sze­rint irányított, s egyáltalán nem törődött az etnikai, vallási vagy regionális sajátságokkal. A helyi lakosság elnyomása csak szította a nemzeti öntudatot.

„Nemzeti ébredés"

A XX. század kezdetén a Transzkaukázus teljesen integráló­dott az orosz birodalomba. Míg politikai szinten oroszországi pártok helyi szervezetei alakultak, addig a kultúra területén újító irányzatok kezdték formálni népeik öntudatát a „nemzeti ébredés" keretei között. De az örmények és azerik közötti an­tagonisztikus ellentét sokszor felülkerekedett az oroszokkal, az uralkodó nemzettel szembeni közös ellentétükön. Így a cá­rizmus elleni „természetes" szolidaritást megelőzték az etni­kumok közötti villongások.

Az Azerbajdzsán északi részét elöntő orosz invázió után a török birodalomban és Perzsiában élő örmények (görög ka­tolikusok, ill. a görögkeleti egyházhoz tartozók) elhagyták e muzulmán országokat, ahol elnyomásban éltek, hogy vissza­térjenek „történelmi" földjeikre (a 750 000 kaukázusi örmény­nek az I. világháború végén csaknem a fele menekült volt). A kereskedelem és a gyáripar fejlődésével párhuzamosan, fő­ként Bakuban és Tbilisziben telepedtek le, amely városok azonban nem tartoztak az örmények történelmi földjeihez.

A keresztény Grúziában csakúgy, mint a muzulmán Azer­bajdzsánban ez a körülmény hasonló örményellenes reakció­kat váltott ki. Az a tény, hogy kívülről jöttek és aktívan tevé­kenykedtek a gyáriparban, kereskedelemben és az oktatás­ban, mélységes nemtetszést váltott ki a helyi burzsoáziából csakúgy, mint a népesség legelmaradottabb rétegeiből. A század elején Bakuban a város 115 vállalkozásának 29%-a az örményeké volt, és csak 18%-a azeriké. Hasonló volt a helyzet a munkaerővel: az összes munkás 17,5%-a és a szakmunkások 25%-a örmény volt. A Kaukázus egészét te­kintve, az örmények 39%-a városi lakos volt, míg ez az arány jóval alacsonyabb volt a többi etnikum esetében. A grúziai helyzet sok hasonlóságot mutatott, és a grúz burzsoázia hiá­nyában uralkodóvá vált örmény burzsoázia terjeszkedése csak növelte az örményellenes gyűlöletet. Sztálin szerint az örményellenes érzület a vidéken megelőzte az oroszellenes érzést.

Pogromok

Következésképpen az örmények helyzete a Kaukázusban leginkább a közép-európai és orosz zsidókéhoz hasonlítha­tó. Súlyos tévedés lenne hát a kaukázusi konfliktust egyszerű vallási összetűzéssé redukálni. Tagadhatatlan, hogy az iga­zolhatatlan mészárlások mindkét oldalról megtörténtek, az örmények részéről ugyanúgy, mint az azerikéról. Nem történ­tek hasonló események Grúziában (ami azt a látszatot kelthe­ti, hogy a vallási szempont volt az uralkodó). Ezt két tényező magyarázza. Az örmények és azerik olyan területeken éltek együtt, amelyeket mindkét fél magának követelte, ezenkívül az azerik kifejezett rokonszenvet mutattak a hozzájuk hason­lóan „török" törzsből származó ottománok iránt, akik nyílt konfliktusban álltak az örményekkel. A vallási, fanatizmus mint erősítő elem, a valóságban mindkét oldalon csak másodlagos szerepet játszott egy reakciós nacionalizmusban. Az örmé­nyeket illetően a Dasnakszutjun (dasnakok) nacionalista szer­vezet megalapításával 1890-től kezdve a nacionalista mozga­lom erősödött, dinamikussá vált. A mozgalom céltáblája kez­detben az ottomán birodalom, s célja azon örmény földek visszanyerése volt, amelyeket az elfoglalt. A későbbiekben az oroszok erőltetett asszimilációs politikája az orosz érdekek el­leni akciókhoz vezetett, nevezetesen egy merénylethez, ami kis híján a Kaukázus prefektusának életébe került.

Az a tény, hogy az első (etnikumok közötti) összetűzések 1905 februárjában voltak, rávilágít ezek politikai dimenzióira. A szikra egy bakui muzulmán meggyilkolása volt, amit egy, a Dasnak nacionalistáival kapcsolatban álló örménynek tulajdo­nítottak. A muzulmán lakosság Baku örmény negyedeit vá­dolta, és az összetűzések a Kaukázus különböző városaira is kiterjedtek Jerevántól Tbilisziig. Különböző becslések szerint a halottak száma három- és tízezer között mozgott.

A rendőrség és a hadsereg nem lépett közbe Bakuban a mészárlások kezdetén. Ez arra engedett következtetni, hogy a cári rezsim nem volt éppen elégedetlen azzal, hogy a mun­kások egy etnikumok közötti harcba merülnek, amely elfor­dítja őket a forradalmi mozgalomtól, és amelyről, következés­képpen nem kizárható, hogy a cári rendőrség szította.

Ennek következményeként az azerik önvédelmi szerve­zetet alapítottak, a Difai-t [Védelem], gencei központtal. Bizo­nyos párhuzamok észlelhetők a Dasnakszutjun, a terület fő politikai ereje, és a Difai tervei között, amennyiben mindkettő a kaukázusi terület etnikai alapon történő felosztását irá­nyozta elő. Első lépés volt ez a transzkaukázusi népek uniója felé a cárizmus ellen.

A forradalom 1907-es eltaposása után a helyzet változat­lan maradt egészen az első világháború kirobbanásáig, ami mélyen felkavarta a terület politikai egyensúlyát.

A világháború

1914-ben, Szevasztopol orosz kikötőjének német páncélosok általi bombázása után, akik az ottomán birodalom hozzájáru­lásával szelték át a Boszporuszt és a Dardanellákat, ez utóbbi a németek oldalán harcba lépett Oroszország ellen. Ez a tény módosította a Kaukázusban az erő- és szövetségi viszonyo­kat csakúgy, mint a nemzeti kérdés természetét. Az örmé­nyek, annak reményében, hogy egyesült Örményországot hozhatnak létre, szövetségre léptek az orosz kormánnyal, el­fordulva így a forradalomtól.

Az örmények ottománok általi mészárlása és likvidálása Anatólia keleti részén¹ ezek tömeges Kaukázusba meneküléséhez vezetett, megváltoztatva így a vidék etnikai összetéte­lét az örmények javára. Természetes, hogy ezek az újonnan jött menekültek nem tápláltak nagy baráti érzelmeket a törö­kök iránt! Hozzá kell tenni azt is, hogy az ottomán állam hivata­los politikája ebben az időben egy muzulmán pán-török állam megalapítása volt, amely egészen Közép-Ázsia határáig ter­jedt volna, még ha a szultán dzsihadot (szent háborút) hirde­tett is, inkább vallási, mint nacionalista színezetet adva így a háborúnak. Ezen összetűzés objektív okainak magyarázatául elég azt tudni, hogy a nem török és nem muzulmán örmények jelenléte azon az ösvényen, amely Közép-Ázsiába vezet, orosz részről csakúgy, mint ottomán részről, e terv kézzelfog­ható akadálya volt.

Török-azeri viszonyok

Azerbajdzsán helyzete más volt. Még ha az azeriknek semmi féltenivalójuk sem volt egy ottomán megszállástól, a XIX. szá­zad végétől kezdve saját nemzeti öntudatuk fejlődött ki, és a terület gazdagabb volt, mint az ottomán birodalom, gazdasági kapcsolataik pedig főként Oroszországhoz kötődtek.

Következésképpen az azerik leginkább Oroszország ke­retein belül keresték a „nemzeti" megoldást. Soha nem adták fel a független Azerbajdzsán gondolatát egy ottomán meg­szállás előnyeiért. így az ottomán csapatok behatolása lerom­bolta a közeledés legkisebb vágyát is azerik és ottománok kö­zött, annál is inkább, mert ez utóbbiak ellene voltak Azerbaj­dzsán függetlenségének.

Mivel a Transzkaukázus muzulmánjai, mint különben minden muzulmán az orosz birodalomban, a katonai szolgálat alól mentességet élveztek, nehéz volt pontosan meghatározni hovatartozásukat a háború alatt. 1916-tól kezdve az ottomán csapatok közeledtére kitörő lázadás valószínűsége az oro­szok sorozatos győzelmei és ottomán földre, Anatóliába tör­tént bevonulásuk hatására elavulttá vált. így az örmények mé­szárlása és a növekvő nemzeti gyűlölet az örmények és törö­kök – nem az azerik – között lehetetlenné tette a konfliktus bármilyen, az orosz körön kívüli megoldását.

Az 1917-es februári forradalom ismét napvilágra hozta a nacionalista tendenciák erősödését a Kaukázus népeinél, az 1905-ös forradalom mintájára. De a legfejlettebbektől a legel-maradottabbakig e nemzetek egyike sem volt képes függet­lenségét saját erőből elnyerni, s a problémát nem is „függőség-függetlenségként" vetették fel. A mensevik Grúzia a leg­jobb példa, aki hol a német, hol a brit imperializmus támogatá­sát keresi.

A helyzet zavarosabb már nem is lehetett volna, a köz­ponti politikai erőknek megfelelő területi erők jelenléte mellett a számtalan nacionalista áramlattal. Grúziában a mensevikek, Azerbajdzsánban a musszavatisták² és Örményország­ban a dasnakok voltak az uralkodó erők. De ahelyett, hogy függetlenségük kérdését a többi nemzetek tisztelete mellett oldották volna meg, ezen erők mindegyike kétes és rövid életű szövetségekkel fenyegette szomszédjai életbevágó érdekeit. Az egyetlen politikai erő, amely felülemelkedett a nemzeti ri­valizáláson és minden munkást egyesítve a dasnakok, kánok és bejek vagy a grúz mensevikek ellen, az örmény bolsevik Sztyepan Saumjan³ által kezdeményezett mozgalom volt. De elégséges társadalmi támogatás híján és az idegen beavat­kozások csapásai alatt ez a mozgalom legyőzetett.

Egészén addig a politikai űrig, amit a Kaukázus „szovjetesítésének" esélye teremtett, valójában e nemzetek egyiké­nek sem volt „függetlenségi" terve. Még az örmények sem képzelték el másként nemzeti identitásuk fennmaradását, mint Oroszország kebelén belül és az oroszok támogatásá­val, hogy elkerüljék Anatólia törökjei és az azerik közé való börtönzésüket (ugyanezek az érvek érvényesek ma is). Még a grúzok is (akik e téren a legmesszebbre jutottak) megelég­szenek a kulturális önállóság követelésével egy olyan orosz uralom kebelén belül, amely reményeik szerint liberális irány­ban fejlődik.

Az Orosz Szociáldemokrata Munkáspárt a Kaukázusban

Ami a transzkaukázusi forradalmi szervezeteket illeti, történe­tük legalább ilyen összetett. A legtipikusabb példa az orosz szociáldemokrata munkáspárt (OSZDMP) szervezete. Egé­szen az 1917-es VII. OSZDMP (bolsevik) kongresszusig, a kaukázusi bolsevikok és mensevikek ugyanazokba a szerve­zetekbe tömörültek. A kisebbségben lévő bolsevikok egysé­ges cselekvési lehetőséget láttak benne, a mensevikek pedig úgy gondolták, így ellenőrizhetik a bolsevikokat.

De az etnikai elkülönülések is ránehezedtek a forradalmi szervezetekre, amelyek így sokáig képtelenek voltak közösen cselekedni és egyesülni. 1903-ban a párt megtagadta a Bundtól⁴ a jogot, hogy „külön" szerveződjön, és a zsidó prole­tariátus kizárólagos képviselője legyen. De számot vetve az­zal, hogy lehetetlen muzulmánokat toborozni egy olyan szer­vezetbe, amelyet keresztény származásúak, oroszok, grúzok vagy örmények vezetnek, az orosz szociáldemokrata mun­káspárt 1904-ben engedélyezte a Hümmet [Önsegélyző Egy­let], egy független muzulmán szociáldemokrata szervezet lét­rehozását, amely azért organikus kapcsolatot tartott fenn a központi párttal.

A Hümmet

A Hümmet eredetileg alapvetően a cárizmus kritikájára és a vallási túlélésre irányuló program volt. A bolsevik Nerimanov, aki 1905-ben csatlakozott a Hümmethez, nagy szerepet ját­szott ennek fejlődésében (Azizbekov nevű társával együtt). Szerinte „az azeri munkások nem annyira forradalmárok, mint az oroszok vagy örmények. Ez az elmaradottságnak és tudat­lanságnak köszönhető, de a Hümmet néhány mensevikje so­viniszta attitűdjének is. Ehhez még hozzá kell tenni a nemzeti és vallási előítéleteket".⁵

A Hümmetnek voltak sejtjei a Kaspi-tenger környékén és Dagesztánban is. Képviselőt jelöltetett a Dumába [parlament] 1906-ban. Volt egy két (örmény és azeri) nyelvű, speciálisan a muzulmán munkásoknak szánt kiadványa, a Davet-Koch. Ke­vés pontos információval rendelkezünk az orosz szociálde­mokrata munkáspárthoz fűződő kapcsolatairól. 1906-ban Sztálin sikertelenül próbálta a Hümmetet a központhoz csa­tolni.

Örmény részről, a Hümmethez hasonló okokból, Baku­ban egy, a zsidó Bundéval megegyező típusú független ör­mény szociáldemokrata szervezetet alapítottak. De az ör­mény munkásmozgalmat mindenekelőtt az 1902 októberé­ben, Tbilisziben (Grúzia) alapított örmény szociáldemokraták uniója jellemezte, amit Saumjan irányított. A következő év­ben, 1903 márciusában a kaukázusi szociáldemokraták meg­szervezték első bizottságaikat Tbilisziben, Batumiban és Ba­kuban, és elhatározták, hogy három nyelven (oroszul, örmé­nyül és grúzul) lapot publikálnak: A proletariátus harcát.

Az 1917-es februári orosz forradalommal a Kaukázus tör­ténelme ismét felgyorsul. A kaukázusi alkirályt eltávolítják, és egy transzkaukázusi ideiglenes kormány alakul. A Kaukázus három nagy pártja, a grúz mensevikek, örmény dasnakok és azeri musszavatisták jelen vannak benne. Tbilisziben március 4-én kikiáltják a munkásküldöttek szovjetjét. Március 7-én munkásküldöttek szovjetje alakul Bakuban a dasnakok, musszavatisták és forradalmi szocialisták, mensevikek és bolsevikok részvételével. A szovjet első gyűlésén az 52.000 munkást képviselő 52 küldött Saumjant választja elnöknek.

Pedig a bolsevikoknak csak 9 küldöttjük volt (áprilisban a bol­sevik küldöttek száma 25-re emelkedik majd).

De a kaukázusi erőviszonyok még az októberi forradalom győzelme után sem kedveznek a bolsevikoknak. Az Alkotmányozó gyűlésre való választásokon a Kaukázus egész terüle­tén a szavazatoknak csak 8%-át kapják, a mensevikek 30%-ával, a dasnakok 20%-ával és a musszavatisták 79%-ával szemben. Bakuban viszont a szavazatok 22%-ának elnyeré­sével sikerül relatív többségre szert tenniük. Az alkotmányozó gyűlés 1918 januári feloszlatása Petrográdban arra kénysze­rítette az ellenzéki csoportokat, hogy megalkuvóbb magatar­tást vegyenek fel a bolsevikokkal szemben.

Az idegen beavatkozások

A cárizmus összeomlása után a Kaukázus nemzeti kérdései is nemzetközi méreteket öltöttek, túllépve a vidék népeinek történelmén és sajátosságain. A német imperialisták, csakúgy mint az ottománok, arra törekedtek, hogy betömjék az űrt, amit az oroszok hagytak maguk után, és a terület kontrollálá­sával (értsd ezalatt: annektálásával) kisajátítsák a Kaukázus föld alatti kincseit. A breszt-litovszki szerződés aláírása után a török csapatok gyorsan elárasztották az erősen örménylakta területeket, amelyeket az 1878-as orosz-török háború során vesztettek el, egészen Grúziáig, Batumiig hatoltak előre. Ez az ottomán előrenyomulás világosan tükrözte a pán-török tervvel kapcsolatos annektálási szándékot, annál is inkább, mert a breszt-litovszki szerződés ezt a területet egyáltalán nem adta az ottomán birodalomnak.

1918. április 22-én a Szejm (Transzkaukázus parlament­je, amelyben a mensevikek voltak többségben) kikiáltja a Transzkaukázusi Független Szövetségi Köztársaságot. Reak­cióként április 25-én a bolsevikok bejelentik egy bakui szovjet kormány megalakítását Saumjan vezetésével, Dzsaparidze, a Hümmet-tag azeri bolsevik Nerimanov (Azerbajdzsán jö­vendő államfője) és Azizbekov részvételével. De a török csa­patok, akik egyesítették erőiket a Bakun kívül élő azerikkal, 20.000 főből álló „Iszlám Hadsereget" alakítanak, és folytat­ják az előrenyomulást, szembeszállva az örményekkel.

A Bakui Szovjet

Az ottomán előnyomulással az összetűzések ismét etnikai jel­leget öltöttek. Az örmények az oroszok oldalán álltak, az aze­riek a törökökén. Saumjan elbeszélése szerint: „Egyik oldalon a szovjet vörös őrség, a nemzetközi bolsevik hadsereg és a vörös flotta. A másik oldalon a vad muzulmán divízió, soraiban számos orosz tiszttel és a musszavatisták által vezetett mu­zulmán fegyveres bandákkal. A csata kimenetele számunkra kedvező volt. ( ..) 6.000 harcosunk volt és 3-4.000 körüli férfi a Dasnak alá tartozó örmény csapatokból. Részvételükkel a küzdelem (nemzeti) közösségek közötti jelleget öltött, de ezt lehetetlen volt elkerülni."⁶

Grúzia a maga részéről a németek támogatását kérte, le­hetővé téve ezzel számukra a bakui kőolajszállító vasútvona­lak uralását, és hogy garanciát kapjanak a grúz mangán szál­lítására.

1918 májusában Oroszországban kitört a polgárháború. A Transzkaukázusi szövetséget május 26-án az örmények ellenkezése ellenére a mensevikek és musszavatisták fel­oszlatják. Egy nap eltéréssel Grúzia, Örményország és Azer­bajdzsán – egyik a másik után – bejelentik függetlenségüket. Június 4-én e köztársaságok mindegyike különbékét köt az ot­tomán birodalommal. Az ottomán hadsereg offenzívája Baku ellen irányul. A bolsevikok ellenkezése ellenére a Bakui Szov­jet (a mensevikek, dasnakok és eszerek szavazataival) úgy dönt, hogy a briteket hívja segítségül és beszünteti a bolsevik kormányzást. De a brit intervenció nem volt elégséges, és Ba­kut evakuálni kellett. Saumjant Azizbekovot és még 34 bolse­vik komisszárt az eszerek a britek parancsára kivégezték. 9-10.000 örmény halt kényszerű halált Baku török elfoglalá­sakor.

Az ottomán vereség után az első világháború végén a bri­tek özönlötték el a vidéket, az ő zsoldjukban álló azerbajdzsá­ni kormányt hirdetve. Különösen érdekeltek voltak a bakui kő­olaj megszerzésében. De végül is 1919 májusában vissza kel­lett vonulniuk, Bakut olasz mandátum alatt hagyva. (Az ola­szok elég hamar lemondtak erről.) Az összetűzések egymást követték egészen a polgárháború végéig, amikor a Vörös Hadsereg elfoglalta a Kaukázust.

A polgárháború paradox módon közelítette a nacionalista irányzatokat Moszkvához. Kezdetben, 1918-19-ben a muzul­mánok szemben álltak a szovjet-hatalommal. Később, a fehé­rek hozzáállását megismerve, (akik távol álltak attól, hogy el­ismerjék függetlenséghez való jogaikat, még a kulturális auto­nómia megadásától is elzárkóztak, és tipikusan soviniszta nagy-orosz politikai elnyomást alkalmaztak), a muzulmán népek 1920-tól kezdve fokozatosan csatlakoztak a bolsevik hatalomhoz.

A fehérek összeomlásával, az angolok visszavonulásával és a Vörös Hadsereg Kaukázusba érkezésével az erővi­szonyok megint egyszer megváltoztak: egy felkelés Samuban 1920. április 27-én megdöntötte az azerbajdzsán kormányt. Örményországban a dasnakok olyan kormányt alakítottak, amely harcban állt a törökökkel. 1920 végén, amikor az ör­mény kormány utolsó tartalékait is kimerítette, egy, a Vörös Hadsereget kísérő forradalmi bizottság kikiáltotta az örmény Szocialista Köztársaságot.

Nemzeti mozgalom Törökországban

A Kaukázus „szovjetesítése" egybeesett az ottomán biroda­lom összeomlásával, elaprózódásával és a szövetséges erők általi elfoglalásával. 1919-től kezdve az ottomán birodalom egyik tábornoka, Musztafa Kemal (Atatürk) átveszi az irányí­tását annak a nemzeti mozgalomnak, amely az ország idege­nek általi elfoglalása ellen küzd. Sikerül egységbe tömörítenie a nacionalista tiszteket, a középburzsoáziát és Anatólia előke­lőségeit, az iszlamistákat (akiktől a győzelem másnapján megszabadul majd) és a parasztságot. Újraszervezi a szabá­lyos hadsereget és összehívja a parlamentet Ankarában, ami az új hatalom központja lesz.

Az azonos ellenség – a brit imperializmus – elleni harc szövetséget teremtett a török nacionalista mozgalom és a bol­sevik kormány között. Ez a szövetség számos elméleti és gya­korlati kérdést vetett fel a nemzeti felszabadító harcok terüle­tén csakúgy, mint az „antiimperialista harc" területén általá­ban. 1920-ban a Kommunista Internacionálé és a bakui Keleti Népek Kongresszusa⁷ erről bőségesen tárgyalt. Nehéz lenne azt mondani, hogy egységes stratégiát alakított ki. A valóság­ban a Kommunista Internacionálé tagjai messze voltak attól, hogy megértsék és kezelni tudják ezeket a problémákat, nem tudtak elmélyülni a kérdésben. De a törökországi helyzet sür­gős választ igényelt. Egyrészről az ottomán hadsereg marad­ványai tovább harcoltak a Kaukázusban, míg az elfoglalt terü­leteken ellenállás formálódott. A török csapatok sikerének az imperializmus (valójában a hódító erők) ellen nagy jelentő­sége volt Szovjet-Oroszország biztonsága szempontjából. S mindez nagy utánpótlási és katonai segítséget jelentett az anatóliai nemzeti mozgalomnak. De politikai szinten az anka­rai kormány minden lehetséges esetben inkább távolodott Moszkvától, és az imperializmus felé közelített. Ezzel szem­ben Moszkva rendkívül békülékeny attitűdöt mutatott, például éppen a Kaukázus határainak kijelölésében.

Kezdetben a népbiztosok külügyekért felelős tanácsa ré­vén Moszkva megpróbált nyomást gyakorolni a török kor­mányra, hogy ez ismerje el a nemzetek önrendelkezési jogát. De ez csak elvi hozzáállás volt, aminek nem lett folytatása. így a Kaukázus ügye a nemzetiségekkel foglalkozó népbiztosok tanácsának kezébe került, amelyet Sztálin irányított… és az ügyet gyorsan elintézték.

Világos volt, hogy Örményország nem nyom a latban Moszkva szemében a Törökországgal való stratégiai kapcso­latok fontosságához és általában a muzulmán népekéhez ké­pest, nem is beszélve az azerbajdzsáni kőolajról. A dasnak ör­mény kormány megadta magát, és annak a szovjet kormány­nak, amely követte, nem volt lehetősége rá, hogy érvényre jut­tassa érdekeit. Ezeknek a diplomáciai viszonyoknak Törökor­szág volt tehát a nagy haszonélvezője, fgy rendezték Kara­bab és Nahicsevan helyzetét is.

Hegyi Karabah és Nahicsevan

Eredetileg arról volt szó, hogy egyesítik Örményországot. En­nek ellenére nemcsak Nyugat-Örményországot hagyták a tö­rököknek, de Kelet-Örményországban is az ő érdekükben hoztak intézkedéseket.

Nahicsevant 1918-ban a britek az örményekre hagyták. De visszavonulásuk után Nahicsevan muzulmánjai megtá­madták az örmény lakosságot és arra kényszerítették őket, hogy ürítsék ki a kerületet. 1921-ben, a szovjet-hatalommal történt tárgyalások folyamán a török kormány diplomáciai és katonai nyomást is latba vetett azért, hogy Nahicsevant Azer­bajdzsánnak tulajdonítsák, és a szovjetek engedtek. Az 1921. március 16-i török-szovjet barátsági szerződés autonómiát adott Nahicsevannak Azerbajdzsán fennhatósága alatt, azzal a feltétellel, hogy ez nem hagyhatja jogait egy harmadik or­szágra.

Ami Karabahot illeti, ebben az időben 165.000 örmény és 59.000 azeri lakta. Azerbajdzsánhoz való csatolását már 1918-ban követelte a török-azerbajdzsán „Iszlám hadsereg". Az azerbajdzsáni közigazgatás – brit támogatással – 1919 nyarán, az örmény lakosság tiltakozása ellenére, uralma alá vetette Karabahot. A vég nélküli harcok után, amikor a föld többször is gazdát cserélt, Karabahot, amely még mindig a tö­rök kormány uralma alatt állt, Azerbajdzsánhoz csatolják. 1923-ban sorsát véglegesen eldöntik, amikor is megalapítják Hegyi (Nagornij) Karabah autonóm területét.

Grúziát illetően teljesen más volt a helyzet: itt 1921 elején a mensevik kormány népszerűsége rohamosan csökkent, és népi felkelés feltételei érlelődtek. Februárban Sztálin és Ordzsonikidze arra buzdították a Vörös Hadsereget, hogy fog­lalja el Grúziát. A Vörös Hadsereg csak kétheti véres össze­csapások után tudott bejutni Tbiliszibe. A várakozással ellen­tétben a nép sem megkönnyebbülést, sem elragadtatott fo­gadtatást nem mutatott.

A grúz kérdés a következő évben újabb fordulatot vett a helyi Kommunista Párt teljes központi bizottságának lemon­dásával, amely szembehelyezkedett a Transzkaukázusi Szovjet Köztársaság megalakításával, és a Kaukázus min­den köztársasága részére követelte a jogot, hogy közvetlenül léphessen a Szovjetunióba. A grúz kommunisták e „rebellióját" Sztálin és Ordzsonikidze „megfékezte". A grúz kérdés ké­pezi majd Lenin utolsó, halálos ágyán vívott harcának tárgyát, amikor is védelmezte a grúzok megcsúfolt jogait és büszke­ségét.

„A népek börtöne"

Az orosz forradalom új körülményeket teremtett ahhoz, hogy a cári Oroszországnak – az egész világon a „népek legna­gyobb börtönének" – elnyomott nemzetei újraírhassák törté­nelmüket. A forradalmi kormány által néhány nappal a győze­lem után elfogadott deklaráció négy lényeges pontot tartalma­zott: Oroszország népeinek egyenlőségét és szuverenitását; jogot a különválásra és önmeghatározásra, beleértve a füg­getlen állam megalapításának lehetőségét; a nemzeti és val­lási privilégiumok megszűnését; az orosz területek nemzeti kisebbségeinek szabad kibontakozását.

A bolsevik párt programja 1919-ben szintén a szovjetek modelljére szervezett Szövetségi Államok Unióját javasolta. Hangsúlyozták, mennyire fontos különleges figyelmet fordí­tani a nemzeti érzésekre ahhoz, hogy önkéntes és permanens unió jöjjön létre. Ugyanakkor a cárizmus felbomlása és a pol­gárháború győzelme után a bolsevik irányításnak semmilyen pontos terve nem volt arra vonatkozóan, hogyan rendezzék a Kaukázus vagy Közép-Ázsia muzulmán népeinek kérdését. Néhány év múlva, a „különleges figyelem" elmaradása és előre nem látott problémák felmerülése miatt a nemzeti kér­dés ismét válságforrás lett.

A fiatal szovjet kormány, majd a sztálinizmus elemzése a nemzeti kérdéssel kapcsolatban külön tanulmány tárgya le­hetne. Ugyanakkor világos, hogy a bolsevik forradalom nem hozott megoldást a nemzeti kérdésre, és hogy az önmegha­tározáshoz való jog papíron maradt. A sztálinizmus alatt a „népek börtöne" bezárult. Hangsúlyozni kell azt is, hogy a bol­sevikok, akik a német forradalom győzelmére számítottak, tá­volról sem tudták megérteni és kezelni azokat a problémákat, amelyek a régi birodalom elnyomott nemzetei előtt álltak, akik még prekapitalista társadalmi formák között éltek. Ami e tár­sadalmak értelmiségiéit illeti, éppen hogy csak megkezdték gondjaik politikai kifejtését. Hangsúlyozni kell azt is, hogy nem lehet egy kalap alá venni e nemzetek sajátos problémáit. A kö­zép-ázsiai helyzet nagyon különbözött a Kaukázusétól, és Uk­rajna is teljesen egyedi esetet jelentett.

De a központból kisugárzó politikai direktívák mindenütt hasonló hatást értek el: hogy palástolják a proletariátus, illetve a helyi kommunista káderek gyengeségét, sokszor hiányát (vagy az irántuk való bizalom hiányát), orosz bevándorló ká­derekkel helyettesítették őket. Így a „szovjetesítés", amely nem a helyi lakosságra épült, az „oroszosítás" szinonimá­ja lett.

Gyarmatosító jellegű proletárdiktatúra

A bolsevik káderek a 20-as évek kezdetétől hangsúlyozták a problémát. Szafarov, Lenin különleges kiküldöttje Közép-Ázsiában, beszámolójában megjegyezte: „a proletárdiktatúra ezen a vidéken gyarmatosító jelleget öltött". Krisztian Rakovszki 1923-ban Ukrajna eloroszosításának hibáira hívja fel a figyelmet és megjegyzi: ez a politika új polgárháborúhoz ve­zethet. A keleti népek bakui kongresszusának folyamán kü­lönböző küldöttek fejtették.ki sérelmeiket, amelyeket a szov­jethatalom politikájának gyengeségei okoztak.

Ahogy a bürokrácia erősödött, úgy változott a nemzeti kérdés egyre inkább véres elnyomássá, amelyet a nagyorosz sovinizmus irányított. A helyi kommunisták véleményét telje­sen figyelmen kívül hagyták és elfojtották, azokkal a bürokra­tikus és adminisztratív módszerekkel, amelyeket Szultán Galijevtől, egy tatár bolseviktól kölcsönöztek, aki magas posztot töltött be a népbiztosok nemzetekkel foglalkozó tanácsában, és különleges elméletet fejlesztett ki a „muzulmán kommuniz­musról" és a „proletár népekről". (1923-ban lemondatták, majd Sztálin 1929-ben internálta. Később Kamenyev meg­jegyzi majd, hogy a sztálini likvidálási módszerek első jelentős példája volt…)

A 30-as évektől kezdve a likvidálások rendszeressé vál­tak, és a helyi kommunisták minden vezetőjét, csakúgy mint az elnyomott népek, jelesül a Kaukázus nemzeti elitjét a sztá­lini bürokrácia kivégeztette.

A sztálinizmus a nemzeti kérdések egyikét sem tudta megoldani a Szovjetunióban, sem a legfejlettebb, sem a legel­maradottabb vidékeken, ellenkezőleg, elmérgesítette azokat. Hogy a nemzeti kérdés ma a Szovjetunióban ilyen robba­násig feszült jelleget öltött, ez ennek az egész történelem­nek az ára, nem pedig „imperialista provokáció" vagy az el­nyomott népek „korlátolt nacionalizmusa". A Kaukázus elnyo­mott népeinek bizalmatlanságával szemben Moszkva a dön­tőbíró szerepét játssza, holott nagy részben ő a felelős a jelen­legi helyzetért. Annál is inkább, mert az évtizedes kriminális gyakorlat által okozott károk nem tehetők jóvá a testvériségre való naiv vagy képmutató hivatkozással.

Egyedül az egyenlő jogok megléte oroszok és nem oro­szok között – nem egyszerű formális egyenlőségé, hanem olyané, amely kompenzálja a korábbi egyenlőtlenségeket – szolgálhatna mozgatóerőként ahhoz, hogy valódi egyenlősé­get biztosítson maguk az elnyomott népek között is.

(Ford.: Takács Ágnes)

Inprecor, 302.1990. február

Jegyzetek

1 A hatalmon lévő Fiatal Törökök ultra-nacionalista szárnya számára a fő akadályt nemzeti céljaik, a közép-ázsiai Türkméniát is magába foglaló „Nagy-Törökország" (Turán) megteremtésében az örmé­nyek jelentették. A háború kezdetétől olyan politikát folytattak, amelynek célja az volt, hogy a „török" burzsoázia megteremtésének érdekében kisajátítsák a nemzeti kisebbségek tulajdonát. 1915-ig a vállalkozások 80%-a a „nemzeti kisebbségek" kezében volt, csak a maradék a muzulmánokéban, de ez az arány ettől kezdve rövid időn belül a visszájára fordult. Ezt a kérdést azonban össze kell kapcsolni az imperialista erők háború alatti sokoldalú céljaival és azzal a ter­vükkel is, hogy védtelenné tegyék az ottomán birodalmat. A szarikamiszi 1915-ös török offenzíva kudarca után a kelet-anatóliai Van-Urmia környéke nagy stratégiai jelentőségre tesz szert. A törökök el­lentámadást terveznek, míg az örmény önkéntesek különítményei Van város lerohanására készülnek. Április 20-án Van város örmény" lakosai fellázadnak. Az ottomán kormány dekrétumot ad ki, amely­ben elrendeli az örmények deportálását és javaik zárolását. A követ­kezmény többé-kevésbé módszeres mészárlás a környéktől füg­gően, fosztogatások, deportáltak konvojai. A rossz körülmények­nek, éhségnek, járványoknak körülbelül 800.000 örmény (a környék örmény lakosságának csaknem a fele) esik áldozatul. Ha nem is a szó szoros értelmében vett nemzetirtásról volt szó, az eredmény nem sokban különbözött. 1927-ben már csak 77.000 örmény volt Törökországban, ma számuk nem több 40.000-nél, s lényegében mind Isztambulban élnek.

2 A musszavat párt (a musszavatisták) a fő azerbajdzsáni politikai erő, 1912-ben alakult a szocializmusból való kiábrándulás hatására. Programja nyíltan pán-iszlamista.

3 Sztyepan Saumjan (1878-1918). Az 1917-es forradalmat irányító bolsevik párt központi bizottságának tagja, Lenin különleges megbí­zottá nevezte ki a Kaukázusban. Az 1917. október 2-7. közötti, a bolsevik párt minden ágát összehívó kongresszuson Saumjan azt az álláspontot védte, hogy a Kaukázust különböző autonóm nem­zeti területekre osszák, de a többség a Kaukázus egységét java­solta az etnikai különbségek figyelembevétele nélkül. Áz elfogadott megoldás kikötötte, hogy számításba véve a vidék népeinek keve­redését, nem lehet kérdés szövetséges államok létrehozása. Utólag megállapítható, hogy ez a „régi bolsevikok", Maharadze, Kavtaradze által védett állásfoglalás a dasnakokra és musszavatistákra hagyta a „nemzeti kérdés" megoldását, hogy csak szociális kérdé­sekkel kelljen foglalkozniuk, és ezzel jelentős károkat okozott a bol­sevikoknak.

4 A Bund, a lengyelországi, litván és orosz zsidó munkások általános szervezete, Vilniusban, 1897-ben alakult, és ebben az időben a cári birodalom zsidó munkásmozgalmának fő erejét jelentette. Eredeti­leg, 1898-ban az Orosz Szociáldemokrata Munkáspárt egyik szer­vezete volt, de ennek II. kongresszusán, 1903-ban különvált. A zsidó nemzeti kulturális önállóság és az orosz szociáldemokrata munkáspárt föderalista irányba való átalakulásának harcosaként a Bund az orosz szociáldemokraták (bolsevikok és mensevikek) kö­zött centralista irányzatot képviselt. Az 1905-ös forradalom után is­mét egyesült az orosz szociáldemokrata munkáspárttal, anélkül, hogy a véleménykülönbségeket rendezték volna.

5 Tadeusz Swictochowski: Russian Azerbaijan 1905-1920. Camb­ridge University Press, 1985. Szociálforradalmárok (eszerek).

6 Serge Afanasyan: L'Arménie, l'Azerbaidjan et la Géorgie. L'Har-mattan, Paris, 1981.

7 A Keleti Népek Kongresszusa 1920. szeptember 7-én ült össze Ba­kuban, a Kommunista Internacionálé égisze alatt. Körülbelül har­minc nemzetiség, főként a cári Oroszország elnyomott népeinek 1891 képviselője vett részt rajta. A kongresszus „Szent háborúba" hívott az imperializmus ellen. A küldöttek élénken kritizálták a „szovjetesítés" módszereit, különösen Közép-Ázsiában. De a kongresszusnak semmi gyakorlati következménye nem lett.