Tény, hogy a mai modern futball képe a kilencvenes években alakult ki, vagy inkább azt mondhatnánk, hogy a régebbi, nemzeti jellegű futball ebben az időben változott át, jutott el egy új szintre, aminek következté­ben már olyan globális labdarúgásról beszélhetünk, melyet jobban körül lehet írni, s jellemzőit jobban lefedhetjük az üzlet, a szórakoztatóipar, a pénz és a hasonló fogalmak segítségével, mint a focinak az eredeti gon­dolattartama által. Mi történt ekkor? A labdarúgás úgymond „forradalmat" élt át. Azért beszélhetünk „forradalomról", mert a futballt átalakító, mo­dernizáló számos külső és belső tényező egyszerre fejtette ki a hatását. Melyek voltak ezek? A médiaipar fejlődése és a televízió térhódítása;

az emberek életszínvonalának emelkedése; a labdarúgás szabályainak átalakítása és a munkaerőpiac liberalizálása; valamint a kereskedelmi stratégiák erősödése, a kapitalizálódás és a tőzsdei részvétel. Ez az a kiindulópont, ahonnan elindulhatunk a foci „lelkének", mozgatórugóinak, törvényszerűségeinek keresésére.

„A forradalmat" kihasználó, a gyorsan eszmélő, a változtatások szükségességét felismerő, és ezekbe bekapcsolódó ligák, klubok olyan előnyökre tehettek szert, amelyeket később már nehezebb volt, mostanra pedig lehetetlen behozni. Eme folyamat eredményeinek kiváló kontrasztpéldáját adja az angol-magyar futball a jelenlegi álla­potában. Az az angol foci, mely az 1980-as években még a mélypont­ját élte: huliganizmus, rossz stadionok, katasztrófák, defenzív játék jellemezte. Ma azonban a világ leglukratívabb bajnokságát tudhatja magáénak, ahol évente átlagosan 1,2-1,8 milliárd fontos bevételt lehet elkönyvelni (magyar bajokságban mikor lehet ennyi pénzről álmodni?). Hogyan sikerült ez neki? A '80-as évek katasztrófái (Bradford, Heysel Stadion,Hillsborough) és az ezeket kivizsgáló Taylor-jelentés után a brit kormány hatalmas pénzeket fektetett bele a játék, és vele a foci hírnevének megújításába. A stadionokat állami pénzből újjáépítették, és azokat már nemcsak a meccsnapokon, hanem azokon kívül is hasz­nálatba vehették az emberek. Üzleteket, boltokat, éttermeket nyitottak, a kulcsszó ezekben az építményekben már a multifunkcionalitás volt. Ezekkel párhuzamosan a liga szerkezete is átalakult: 1992-ben 22 csapat megalakította a Premier League-et, melyben már a klubok mint gazdasági társaságok szerepeltek. A cég tulajdonosai a részvényesek lettek, akik részvényeiket szabadon adhatták-vehették a tőzsdén, ezáltal új, friss pénzek jelentek meg az ágazatban. A játékszabályokon is változ­tattak – a győzelem már 3 pontot ért -, és a munkaerőpiac liberalizálása következtében pedig külföldi, új játékosok játszhattak a csapatokban, új edzők érkezhettek, akik a stílusukkal visszaadták a játékba a korábban elvesztett lendületet. (Gondolhatunk itt Cantonára, Henryra vagy Arsene Wengerre is.) A foci végérvényesen árucikké vált, amelyből a legna­gyobb szeletet a sportra a 20. században a legnagyobb hatást gyakorló televízió igyekezett birtokolni. Miért? Mert a foci egy olyan konstans dolog, melyet az emberek szeretnek, jól értékesíthető, kellően kitölti a műsoridőt. Ez pedig nagyon sok pénzt megér! A SkyTV az angol mérkő­zések közvetítési jogáért 1992-ben 305 millió fontot, 2007-2010 között pedig már 1,7 milliárd fontot fizetett! És ekkor még nem is beszéltünk a szponzorokról, a merchandise termékekről, a belépőjegyekről, mellyel a klubok a bevételeiket növelhetik. És hol vannak ehhez képest – hogy ne menjünk messzire – például a magyarok? Ahol a liga éves költségvetése nem vetekedhet egy kisebb angol klub bevételével. Összességében tehát megállapíthatjuk, hogy a változások szelének köszönhetően az angol, de talán mondhatjuk azt is, hogy a nyugati labdarúgás és a keleti (magyar) foci között olyan mély szakadék keletkezett, melyet már soha nem lehet áthidalni, nemhogy kiegyenlíteni. Ez a mai futballt jellemző egyik sajátosság, a modern foci első tézise.

Az egyre erősödő globalizációs hullámoknak köszönhetően pedig – melynek az lenne a célja, hogy a világot egyesítse, de valójában csak job­ban szétszakítja – a foci már nem szorítható pusztán hazai keretek közé. A kluboknak már világméretű kereskedelmi stratégiákat kell kidolgozniuk, melynek része, hogy olyan játékosokat igazoljanak le világszerte, akikkel növelni tudják piaci értéküket. A játéktudás helyett az imázs lett a köz­ponti érték, a cél viszont változatlan maradt: jó játékosok szerződtetése, megfizethető áron. Ennek érdekében egyfajta munkamegosztás alakult ki „Nyugat és Kelet" között. Ez a második tézis. A munkamegosztás iskolapéldája Szenegál. Köztudott, hogy az afrikai vagy az ázsiai játé­kosok közül a jobbak az európai piacon kamatoztatják tudásukat. A 11 szenegáli játékos közül pedig – akik a franciák ellen játszottak a 2002-es világbajnokság nyitómeccsén – egyikük sem otthon, hanem mindegyikük egy-egy francia ligacsapatban rúgta a bőrt. Elég meglepő, nem?

Az itt érvényben lévő munkamegosztás tehát arról szól, hogy a kicsik eladják a tehetséges játékosaikat a nagy kluboknak, viszonylag olcsón. A nagy klubok ezzel pedig rengeteg pénzt takarítanak meg, hiszen egy-egy játékos felnevelése amúgy sok-sok millióba kerülne. Amelyik játékosnak pedig sikerül így leszerződnie, annak nagy álma válik valóra: egy nyugati elitklubban futballozhat. Itt ugyanis minden adva van, amire valaha is vágyott: népszerűség, szervezettség, pénz. Nem véletlen tehát, hogy ezek az elitklubok monopolhelyzetben vannak vetélytársaikkal szemben, amelyet erősít szervezettségük és anyagi hátterük is, így olyan árakat diktálhatnak, amelyekkel nehezen, vagy sehogy se lehet felvenni a ver­senyt. (Első tézisünk további megerősítést nyert.)

Azonban ne gondoljuk azt, hogy a nagy nyugati klubok egytől-egyig nyereségesek. 2001-ben az angol ligákban szereplő 92 klub közül csak 18 tudott profitot termelni. Ez látszólag ellentmondásban áll a fentebb vázolt adatokkal, de gondoljunk csak bele! A kluboknak, bár hatalmas bevételeik vannak a televíziós jogdíjakból, a merchandise termékek árusításából és a jegyeladásokból, ezek közel egyenértékű kiadásokkal párosulnak – itt elsősorban a játékosok fizetésére kell gondolnunk, me­lyek a maximalizált bérek eltörlése, és a Bosman-szabály bevezetése után az évek során egyre inkább növekedtek, így egy klub önmagában már nem mindig lehet nyereséges. (Angliában egy játékos átlagfizeté­se 2006-ban 676 ezer font volt évente!) Ezért azt mondhatjuk, hogy a klubokat nem maga a foci, hanem a focira telepedő üzletek (például a televízió) tartják fenn, alakítják a fejlődő világnak megfelelően. Ez a foci „lelkének" keresése során felállított harmadik, végső tézisünk.

Az amerikai társadalom heterogenitása ellenére sem képes az európai futballt felkarolni és magasabb szintre emelni. Ugyan az üzleti szféra már kis mértékben kezd orientálódni az európai futball irányába, ez jelenleg még nem egy egész társadalmat átfogó mechanizmus. Lényegében az USA történelme alapul szolgál arra, hogy megértsük, miért nem képes az amerikai társadalom az európai foci magas szintű elsajátítására. Ebben a tekintetben az országot érintő bevándorlási hullámokat figyelembe véve érdemes megállapítani az európai nemzetek szerepét és a bevándorló csoportokat érintő társadalmi integrációt. A tizenkilencedik század köze­pétől az Egyesült Államokban a már kialakult amerikai sportok játszottak döntő szerepet, így az európai futball már gyökereiben elfojtott háttérrel rendelkezik az országban.

A jelen ugyancsak meghatározó kérdéseket vet fel. A huszadik szá­zad nagy bevándorlási hullámai között a spanyol ajkúak voltak meg­határozóak. Számukra döntő szerepet játszik a foci. Figyelembe véve a sok generációs amerikaiakat, illetve a már amerikanizálódott több generációs európaiakat, tényszerűen megállapítható, hogy az amerikai társadalmat meghatározó jegyek nem teszik lehetővé az európai foci magasabb szintű értékelését és gyakorlását sem. Ha figyelembe vesszük a fogyasztó társadalmi berendezkedést, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a meghatározó jelleggel bíró konkurens amerikai sportokat. Ezek előnyben részesített alternatívaként jelennek meg az amerikai potenciális nézőközönség számára.

Tulajdonképpen az amerikai sportok döntő szerepet játszanak az európai futball térnyerésének meggátolásában. Fontos kiemelni az amerikai gyerekek szocializációjában lényeges szerepet játszó, „nem­zetinek" tekintett sportokat (NFL, NBA, NHL és a baseball), amelyeket a különböző közösségek hatására magukévá tesznek a fiatalok. Ez a motívum a későbbiek során természetesen meghatározóvá válik. A szigorúan üzleti alapokra helyezett klubok nemcsak pontokat gyűjtenek, hanem szórakoztatnak, és egyfajta szolgáltatásként jelennek meg a társadalmi bázisuk előtt. Itt alapvetően megfigyelhető a gazdaság mint meghatározó tényező különleges képessége, összefonódása bármilyen profitorientációval rendelkező képződménnyel, így a versenysportokkal is. Ebben fellelhető a beszélgetés során megállapított tézis, miszerint a futball összefonódik a szórakoztatóiparral, a profittal. Ebben a tekintetben rendkívül nehéz helyzetben van az Amerikába „exportált" európai foci. Mivel még nem alakulhatott ki egy erős társadalmi bázis, nem mutatkozik rá kellő mértékű kereslet.

Ugyancsak fontos figyelembe venni az amerikai oktatási rendszer kínálta lehetőségeket a fiatalok számára, ami rengeteg lehetőséget biz­tosít a diákok versenysportokba való integrálódására. Az amerikai profi ligák hatalmas lehetőségeket látnak a rekrutáció ezen válfajában, így képesek a nagy tehetségeket felfedezni és azokat professzionális szer­ződésekkel a saját érdekeik alá rendelni. Következésképpen egy óriási dimenzió rajzolódik ki az európai futball amerikai tehetségei számára, azonban jelenleg a még kisszámú amerikai futballklubok nem képesek hatást gyakorolni az ottani oktatásra. Ebből fakadóan elmarad, vagy nem megfelelő mértékű a rengeteg amerikanizálódott spanyol ajkú beván­dorló tehetségének felfedezése és támogatása. Az viszont kétségtelen, hogy ez az adott amerikai struktúra képes lenne a különböző társadalmi alrendszerekből származó tehetségek felfedezésére, felkarolására és integrálására is az amerikai európai futballklubok számára.

Ugyancsak érdemes a vizsgálathoz számba venni az amerikai sportok és az európai futball tulajdonságainak dimenzióját. Fontos kiemelni a játékidő feldarabolása közötti különbségeket, a fizikai kontaktok más jellegét, a sportok show-műsorrá való emelését, a sportmarketing tu­datos felhasználását az ajándéktárgyak értékesítéséhez, a játékosok szerepvállalását a reklámokban. Mindezek ugyan megtalálhatóak az európai futballban is, azonban ezek más mértékig hatják át az amerikai társadalmat.

Az 1994-es Világbajnokság és az 1996-os Olimpia elméletileg nagy hatással volt az Egyesült Államokra, azonban gyakorlati megközelítésben ez sajnos nem igaz. Ugyan ez a két esemény szerves részt képezett a futball vonatkozásában, nem volt képes az apró társadalmi bázis kiszé­lesítésére. A Major League Soccer (MLS) kétségkívül elkezdett ennek következtében fejlődni, de nem volt képes a 300 milliós országban elterjedni, és különböző társadalmi alrendszereket integrálni. Fontos kiemelni az amerikai tőke magatartását. Személyes tapasztalatokból eredően megállapítható, hogy a tőke már adott bázisokra koncentrálódik. Ebben az esetben egy brazil befektetés említhető, amiben kitűnik a tőke reprodukciójának koncepciója. A célorientált tőkések számára az időbeni megtérülés fontosabb motivációnak bizonyul, mint egy társadalmi bázis hosszú távú kialakítása.

Húsz évvel a kelet-európai rendszerváltás után kijelenthetjük, hogy Eu­rópa e régiója a futball terén nemhogy nem integrálódott a Nyugathoz, hanem soha nem látott mértékben leszakadt. Történt mindez annak ellenére, hogy a labdarúgás az egyik legnépszerűbb sport a mai napig, illetve a politika és az üzlet számára is óriási lehetőségeket rejt magában. Ha társadalmi és gazdasági oldaláról vizsgáljuk meg a kelet-európai futballt, akkor nem is olyan meglepő ez a leszakadás. Annak fényében meg különösen nem, hogy a nyugat-európai futballt éppen a keleti összeomlás pillanatában tették óriási üzletté, mely számos változást és fejlődést hozott magával az európai fociban.

Kelet-Európában 1989-1991 után a régi rendszerrel együtt összeomlott a futball anyagi-politikai háttere és bázisa. Ez olyan mértékű forrás- és tőkehiányt idézett elő, hogy máig nem voltak képesek a futballklubok ebből a helyzetből kitörni. Komoly befektető az elmúlt húsz évben csak elvétve érkezett kelet-európai klubcsapathoz, de összehasonlíthatat­lanul kisebb mértékű tőkével, mint amivel Olaszországban, Angliában, Spanyolországban vagy Németországban egy középcsapat rendelkezik. A régi állami vállalatok helyét nem vették át új befektetők, s a régióba benyomuló multiknak semmilyen érdeke nincsen a futball feltámasztá­sában. A hazai tőkéseket pedig mintha nem érdekelnék a futballban rejlő lehetőségek. Az a néhány kivétel, ami ma már kétségtelenül felbukkan, még mindig nagyságrendekkel kisebb annál, hogy be lehessen vele törni a nyugati piacra.

Ezzel párhuzamosan az infrastruktúra látványosan leromlott, elöre­gedett vagy egyszerűen felszámolták. A majdnem kétmillió lakosú Bu­dapesten az elmúlt húsz évben egyetlen új (13,000 férőhelyes) stadiont építettek, de ha lehet, akkor a vidéki helyzet még rosszabb; gondoljunk csak a dunaújvárosi stadionra, mely a mai napig nem készült el. Lengyel­országban, ahol 2012-ben Európa Bajnokságot rendeznek, hasonlóan tragikus a helyzet. Az EB pályázat megnyerése után beindultak ugyan az építkezések, de a Lech Poznan félig felépült stadionján kívül jelenleg nincsen nyugati mércével mérhető létesítmény az országban.

Megállapítható tehát, hogy a jelenlegi gazdasági és tőkeviszonyok mel­lett lehetetlen az utolérés. A keleti régió hosszú távon is perifériális szere­pet fog játszani az európai futball-bizniszben: olcsó játékosokkal elláthatja a nyugati piacot, és tévénézőket biztosíthat a nyugati futball számára.

A politikai és gazdasági összeomlás mellett a másik fontos tényező a csökkenő társadalmi bázis. Nem a futball iránti érdeklődés csökkent, ha­nem konkrétan a kelet-európai, hazai mérkőzések közönsége. Ennek oka a radikális színvonalzuhanás mellett a szurkolói „kultúra" megváltozásá­ban is kereshető. Ma már az a néhány száz vagy esetleg ezer meccsekre kilátogató sem a csapata buzdításával foglalkozik, hanem az ellenfél, sőt a saját játékosainak, szurkolóinak becsmérlésével. Látványosan megjelent az idegengyűlölet a lelátókon Horvátországtól Oroszországig, Lengyelországtól Romániáig szinte mindenhol. A kevés néző érthetően nem vonzza sem a szponzorokat, sem a televíziós csatornákat. A jobb ké­pességű játékosok pedig az első adandó alkalommal Nyugatra távoznak. Rontja a helyzetet, hogy a lakossághoz és a potenciális szurkolókhoz (fogyasztókhoz) képest sok csapat van. Az erőforrások felaprózódnak, miközben a tőke inkább koncentrálódna.

Egyre világosabban látszik, hogy a kitörési lehetőség csak az erőfor­rások koncentrálásában, integrálásában kereshető. Régiónként egy-egy nyugati mércével mérhető stadion és utánpótlásbázis felépítése, de egyes klubok összevonása és közös, régiós szempontok alapján kiala­kított bajnokság létrehozása sem elképzelhetetlen.

Ma úgy látszik, hogy csak az olyan, saját tőkével és nagyobb felve­vőpiaccal rendelkező országok lesznek képesek megállni a helyüket a futball világpiacán, mint Oroszország, Ukrajna, esetleg Lengyelország. Ennek ellenére csak Oroszországban látni a kialakult és következetesen végiggondolt stratégiát, mely szinte kizárólag az állami olaj- és gáz válla­latokra épül. Az orosz tradíciók, vagyis az erőteljes állami beavatkozás, az orosz politika és üzleti szféra rátelepedése a futballra nem véletlen. A Putyin-Medvegyev vezetés tudatosan felhasználja a sportot a nemzeti érzés erősítésére, az orosz állam reputációjának visszaállítására. Ennek érdekében óriási összegeket fektettek szinte minden sportágba, de külö­nösen a futballba és a jégkorongba. Az első eredmények már látszanak mind a stadionépítésekben (Moszkvában építik a CSZKA, a Szpartak és a Dinamo stadionját, de elkészült már a Lokomotív és a Himki modern követelményeknek megfelelő arénája. Vidéken is javult a helyzet, nem csak a stadionok, hanem az edzőpályák terén is.), mind a színvonalban. Egyre több légiós szerződik Oroszországba, de a CSZKA Moszkva és a Zenit Szentpétervár UEFA kupa győzelmének, valamint a válogatott EB szereplésének köszönhetően felértékelődtek az orosz játékosok is. Ma már az UEFA ranglistán is a 6. legerősebb bajnokságként tartják számon az oroszt.

Bár a jelenlegi gazdasági világválság jelentősen érinti az orosz gaz­daságot is, feltételezhető, hogy a politikai vezetés nem engedi, hogy azt az orosz sport is megérezze. Sikerült továbbra is megtartani a holland sikeredzőket (Advocaatot és Hiddinket), sőt még a dán Michael Laudrup (Szpartak Moszkva) és a brazil világbajnok Zico (CSZKA Moszkva) is orosz csapat kispadjára ült.

Az orosz utat azonban aligha tudja követni a többi kelet-európai állam, egyrészt az oroszhoz hasonló méretű piac, másrészt az energiaexportból származó hatalmas bevételekhez fogható hazai tőke hiánya miatt. Har­madrészt pedig a stabil és erős központi hatalom, mely fontosnak tartja a sportot, mint a nemzeti érzés erősítésének eszközét, a többi országban hiányzik. Ukrajnába jelenleg a politika instabilitása és a hosszú távú stratégiai tervek hiánya miatt egyelőre csak a donyecki milliárdosoknak

„köszönhetően" tudnak minőségi játékosokat igazolni, de az oroszokkal ellentétben nincsenek kiemelkedő hazai futballisták. Lengyelországban szintén nemzetépítő szerepe van a labdarúgásnak, a hagyományok és a közönség nagysága (fogyasztó) szintén jelentősek, ám az utóbbi idők korrupciós és bundaügyei, valamint a rendszeres szurkolói rendbontások miatt egyelőre várat magára a lengyel foci feltámadása is. Kétségtelen azonban, hogy komolyabb potenciállal csak ezen országok rendelkeznek. A többi kelet-európai állam, ha nem próbálja meg az integráció valamilyen formáját, akkor végleg ki fog esni a nyugat-európai futballéletből és a tehetséges játékosait exportálni lesz kénytelen. Így a klubfutball amatőr szintre süllyed, de a válogatottak – a légiósoknak köszönhetően – érhet­nek még el szép sikereket.

A kérdés az, hogy érdemes-e profinak álcázott amatőr futballba relatíve sok pénzt ölni, miközben a hazai futballszurkolók nem meccsre járnak, hanem a televízión keresztül nézik az angol vagy az olasz közvetítése­ket.

Krausz Tamás tanár úr bűvkörébe kerülve részt venni egy „brainstorming" jellegű, tél végi eszmecserén a Kossuth Klubban – ritkán adódó intellek­tuális élvezet. Ha olykor mégis osztályrésze lehet ilyesmiben az egyszeri sportújságírónak, akkor semmiképpen sem szabad kihagyni a ritkán adódó lehetőséget.

A téma természetesen a magyar futball, meg egy kicsit a nemzetközi is. Méltatlan lenne előhozakodni az unásig csépelt Bill Shankly-idézettel („A futball nem élet és halál kérdése – sokkal több annál"), így aztán marad­nék öreg ultipartnerem zöld asztal melletti körökben szállóigévé nemesült merengésénél: „Tudod, ötvenhat novemberében már ott álltam az osztrák határon, Clevelandben várt remek állással a nagybátyám. Én azonban visszafordultam, mert rádöbbentem: Amerikában nincs Fradi."

Nos, az NB I-ben ma sincs – de nyártól már lesz -, viszont a magyar futball továbbra is agyaglábakon billegő tákolmány – legalábbis, ami a klubfutballt illeti. (Szövetségi szinten a telki edzőközpont átadásának bűvöletében élünk, amikor ezeket a sorokat a számítógépembe pötyö­göm, éppen készülődök a szubalpin éghajlatú, festői településre, ahol hazánkban a legmagasabb az egy főre eső milliomosok száma, néhány óra múlva ünnepélyesen megnyitják Kisteleki István MLSZ-elnök élet­művének büszkeségét.)

Persze amikor a Kossuth Klubban beszélgettünk, hol volt még Telki, és hol volt még a magyar válogatott tavaszi világbajnoki sikersorozata, az olyan futball-nagyhatalmak, mint Málta és Albánia elleni diadalok?

Akkor még csak az NB I-es klubok jelentős részét megszűnéssel fe­nyegető pénzügyi válság hatásairól tudtunk értekezni.

Arról, hogy például Nyíregyháza bő kétszázmilliós költségvetésének csupán a felét látja Révész Attila, az időközben lemondott klubmene­dzser – azt a százmilliót, amit a város ad, példátlanul bőkezű módon az élvonalbeli csapatoknak otthont adó települések közül -, arról pedig fogalma sincs, hogy a másik felét honnan kalapozza össze. S hogy Luis Ramos Archangel Colone, a klub legpiacképesebb – amúgy hondurasi – játékosa a farkasordító hidegben gyalog kénytelen edzésre járni, mert visszavették az autóját.

Meg arról, hogy Prukner László, a hosszú évek óta fillérekből gaz­dálkodó Kaposvár középiskolai tanár szakvezetője hogyan kényszerül újabb bűvészmutatványokra kitartó klubelnöke, Illés János kreatív tá­mogatásával.

Igen, Diósgyőrtől Győrig mindenhol az Advertum-szerződésből remélt milliókra ácsingóztak, ezekkel a pénzekkel remélték befoltozni a klubok költségvetésén tátongó szakadéknyi réseket! A nyíregyházi klubtulaj­donos Sziky Gyula nevéhez köthető Advertum Kft. az államtól kapott 5,2 milliárdos kormánygaranciából kifizette volna a Magyar Hivatásos Labdarúgó Liga 3,1 milliárdos állami tartozását, a maradékból pedig egy országos, a sporthoz köthető médiarendszert épített volna ki. A Kossuth Klubban tartott performance idején mindez még reális lehetőségként élt a honi futball világában, március végére azonban a válság elmosta a kormánygaranciát, Gyurcsány Ferenc utolsó erejével, lemondása előtt még – állítólag – azt mondta a tervezetre: „Na, ezt azért talán mégse kellene lenyomnunk az emberek torkán."

No persze az sem menthette volna meg a magyar futballt az anyagi gondoktól, ha létrejön a fent említett megállapodás. Amíg a nézőszám az egy-kétezres régióban mozog (eltekintve néhány kivételtől), amíg továbbra is a feketepénzek, az arculat-átviteli szerződéseken alapuló pénzügyi hókuszpókuszok képezik labdarúgásunk anyagi alapjait, s amíg a lakóhelyem környékén fungáló, hivatalosan abszolút amatőr BLSZ I-es csapat (figyelem, labdarúgásunk negyedik vonaláról beszélünk!) az NB I-ből éppen hogy kiöregedett, egykori válogatott labdarúgókat, továbbá sztáredzőt foglalkoztat fejenként több százezres havi fizetésért, addig túl sok jóra ne számítsunk. (Természetesen a fent részletezett fizetések feketén vándorolnak az illetők zsebébe, az adóhatóság gondos kikerü­lésével.)

Ettől persze még kijuthatunk a dél-afrikai világbajnokságra – az „őszi versenyekig" nyugodtan hülyíthetjük a közvéleményt azzal, hogy a csoport élén nyaralunk -, csak amíg Rudolf Gergely lesz az egyetlen, a honi pontvadászatban szereplő válogatott futballista, addig ennek az égvilágon semmi köze nem lesz a magyar futballhoz.