Mostani számunk két nagyobb blokkja összefügg egymással: egybekapcsolja őket az „osztály és/vagy etnosz" kérdésfelvetése. A tudományos elmélet terén ismét előtérbe került az etnikum (etnicitás, etnikai stb.) fogalma, ami eredetileg olyan ősi közösséget jelöl, amelyet (valós vagy fiktív) vérségi kötelékek kapcsoltak egybe. A fogalom használatának újabb elterjedése a globális folyamatokkal szembeni lokális, nemzeti-nemzetiségi ellenállás leírásával függ össze. Valójában ami újjászületett, az csupán az etnikai tudat mint a ,,rossz antiglobalizmus" ideológiai megjelenése. Ez elválaszthatatlan attól a fejleménytől, hogy a rendszerváltozást követően a marxista osztályelmélet a kelet-európai főáramú tudományos beszédből teljesen kiszorult. Összeállításunk empirikus történeti-szociológiai vizsgálódások keretében ábrázolja az osztályfogalom napjainkban is igaz érvényességét, megmutatva, hogy mennyiben segíti a '89 utáni kelet-európai kordiagnózist, ha a rendszerváltás gazdasági-politikai következményeit az etnikum és az osztálykategóriák dinamikus viszonyában ragadjuk meg.

Másik témánk az Izrael és a palesztin Hamasz között a Gázai-övezetben lezajlott háború. A képzeletbeli asztal körül az események különböző – történeti, geopolitikai, nemzetközi jogi, társadalomlélektani stb. – értelmezései jelennek meg. Az igazi probléma a Közel-Keleten nem (sem) a „civilizációs" vagy „etnikai" szembenállásban rejlik, hanem abban, hogy a szűkebb s tágabb térség nagy- és középhatalmi konfliktusai az ellentéteket – a tőkefelhalmozás végtelennek látszó folyamataiban – a maguk képmására formálják, és saját érdekeik eszközeivé teszik.

Tartalomjegyzék

1. Kovács-Eichner György : A gázai háború, az izraeli társadalom és a közel-keleti fejlemények
2. Paragi Beáta : „Az út a fontos nem a cél”
3. Valki László : Gáza: nemzetközi jogi kérdések
4. Lugosi Győző : Ariel Saron hosszú árnyéka
5. Kacper Poblocki : Merre tovább antropológia, nemzetállamok nélkül?
6. Don Kalb : Beszélgetések egy lengyel populistával: globalizáció, osztály és „átmenet” – emberközelből
7. Theodora Vetta : Újjáéledt nacionalizmus versus európai demokrácia. Az „osztály” haszna az „identitásproblémák” megértésében a mai Szerbiában
8. Florin Faje : Együtt és mégis külön. Osztály és etnikai identitás a kolozsvári focidrukkerek körében
9. Krausz Tamás : A magyarországi futball-kultúra pusztulásáról
10. Juhász Gergő : Angol fociüzlet
11. Szabó Kornél : Miért nem üzlet az Egyesült Államokban az európai futball?
12. Mitrovits Miklós : A futball Kelet-Európában
13. Pajor-Gyulai László : Sajtó és foci
14. Ch. Gáll András : Büdzséfoldozgatás magyar módra
15. Lewis H. Siegelbaum : A Don-medencei bányászmegmozdulások a késői Szovjetunióban – történeti perspektívából
16. Tütő László : Eurafrika az eurafrikaiaké?
17. Juhász János : Sir John Hicks Nobel-díjas esete a kamattal

Az Európai Szociális Fórumon, Malmőben 2008. szeptember 20-án elhangzott előadás rövidített, szerkesztett változata^*

Nagyon sajnálom, hogy Toni nem tudott ma eljönni. Nem könnyű őt képviselni, mivel nem az a típus, aki „hagyja magát". Eredetileg váltott dialógust terveztünk, melyben mindegyikünk egy-egy részért felelős. Kép­telen vagyok Tonit visszaadni, mivel ő általában belemelegszik, fellelkesül és szenvedélyes lesz, néha inkább szenvedélyes, mint összeszedett, de ennek nagyobb a hatása. Én nem tudok ilyen lenni, de remélem, nem leszek kiábrándító.

Először én foglaltam volna össze a birodalom és imperializmus már hét éve tartó újragondolását. Amerikában Toni és én már 15 éve dolgozunk ugyanazon a projekten. Mostanáig három könyvet publikáltunk, az utolsót most adtuk le a kiadónak.¹ Úgy érezzük, befejeztük. Érdekes és nagy­szerű ugyanazon a gondolaton és projekten ilyen hosszú ideig dolgozni. Először én beszéltem volna a birodalomról, a második részben megpró­bálom megszemélyesíteni, visszaadni Tonit, amennyire ez lehetséges, összefoglalva a küzdelem ciklusait, végiggondolva, hogy hol tartunk most az alterglobalizációs mozgalmakkal. A harmadik részben megint magam leszek, a sokaság (multitude) és a metropolisz kapcsolatáról szólok, egy olyan hipotézisről, amelyet feltevéseink közül a leginkább szeretünk, ami lehet, hogy hamis, de nekem nagyon tetszik. Ez megint egy olyan dolog, ami nem megy Toni nélkül, mivel én mindig bizonytalankodom, és sokszor magamat is megkérdőjelezem. Toni lenne az igazi, mivel ő a hipotézisünket, ha mondhatom így, a végsőkig védené. A negyedik rész a küzdelmek intézményesüléséről szól, más szóval arról, hogyan válik a sokaság fejedelemmé, és milyen lehetne, milyennek kellene lennie a forradalom folyamatának, és vajon mi lehetséges belőle?

I. [A birodalom]

Az első rész igen rövid lesz; ebben a birodalom fogalmára térek vissza. Az 1990-es években úgy tűnt nekünk, hogy egészen új globális helyzet­tel és egy új világrend kifejlődésével állunk szemben. A kormányzás új folyamatai létrehozták a világrend új struktúráit. Ezt értettük azon, hogy egy új birodalom van készülőben. Azonban világossá vált, hogy ahelyett, hogy a globális színpad domináns szereplői, különösen az USA közvetlen birodalomépítésbe fogtak volna, egy zűrös kavalkádban feltámadtak a múlt szellemei és a politikai gondolkodás halottai, hogy újrajátsszák a birodalmi nagyság letűnt álmait. A birodalmi hódításra, a nagyobb nemzeti dicsőségre és a globális vezérszerepre irányuló ambícióik ijesztő módon támaszkodtak az erőszakra. Ami ebben számomra a legfontosabb, az a világrendszer elleni „államcsíny" kísérlete. Míg a 90-es évek végén azt láttuk, hogy értelmezésünk szerint a világrend új formája jött létre, nem pedig a régi imperializmus feltámadásának lehetünk tanúi, addig a Bush kormányba özönlőknek, különösen az úgynevezett neokonzervatívok kis csoportjának valójában igazi imperialista elképzelései voltak. Ez valami olyasmi, mint a Brumaire 18-a² újrajátszása, csak ebben az esetben a valódi Napóleon szerepét azok a régi imperialista hatalmak alakították, amelyek képesek voltak a nemzeti szuverenitást idegen területre kiter­jeszteni. Így Bush fia, az „ifjabb Bush" játszhatta el az unokaöcs szerepét, aki megpróbálta megismételni a nagybácsi sikeres államcsínyét. Ez az államcsíny nem más, mint kísérlet a hatalom bitorlására ebben az új rendszerben, a szétszórt hatalmi központok hálózatából álló új biroda­lomban. Természetesen a domináns nemzetállamok továbbra is jelentős szerepet játszanak, de fontos tényezőkként megjelentek a kapitalista nagyvállalatok, a nemzetközi vagy nemzetek feletti intézmények, mint a Világbank, a Valutaalap, bizonyos vonatkozásban az ENSZ, és egy sor más hatalom, melyek részt vettek az új típusú kormányzási hatalom kialakításában. Ezt a hatalmat kívánta az ifjabb Bush körül gyülekező neokonzervatív csoport az Egyesült Államokba telepíteni.

Ebben az értelemben a kísérlet nem volt más, mint a világrendszer­ben történt államcsíny, mint amikor az egyeduralkodó megpróbálta az arisztokratáktól visszaszerezni a hatalmát. Ami Afganisztán és Irak invá­ziójából számunkra most érdekes, az az, hogy amerikai eltervezői valódi imperialista elképzelésekkel rendelkeztek, tényleg azt gondolták, hogy megmondhatják, hol kísértsen újra az imperializmus ósdi „szelleme", és a valóságban is megpróbálták átrendezni a globális környezetet. Ehhez felelevenítették a civilizációs küldetés jól ismert szellemi projektjét, ame­lyet a régi imperializmus is használt. Sőt, a 2000-es évek elején még az imperializmus szó pozitív tartalmát is feltámasztották – noha politikai ér­telemben igen pejoratív értelmet nyert, mivel hosszú ideig a fasizmussal azonosították. Ők azonban hirtelen imperialisták lettek, büszkén vállalva a régebben enyhén szólva is szalonképtelen jelzőt, mivel azt gondolták, hogy így vissza tudják a valóságban is szerezni a külföldi területek feletti uralmat, helyreállítva ezzel nemzetük régi „dicsőségét".

Ami furcsa számomra, hogy erre akkor szimmetrikus módon reagáltak a baloldalon is megsokasodó tudományos könyvek, amelyek az állam­csínyt az imperializmushoz való egyszerű visszatérésként értékelték. Néhány éven át, mondjuk 2003 és 2005 között ilyen könyvek uralták a könyvesboltokat. Nincs új világrend, amit meg kellene magyarázni, és mi­vel nincs új birodalom, nincs szükség új fogalmakra és elméletekre sem. Szerintük a XX. századi világrend és uralom formájában és tartalmában folytatta a XX. századi amerikai imperializmus hagyományait. Ezek az érvek a felszínen persze igazak, hiszen amit én államcsínykísérletnek nevezek, az valóban az imperializmus feltámasztását célozta. De a lé­nyeget érintően alapvető a tévedés, amit a tradíciókkal magyarázhatunk, és most megint Marx Brumaire 18-ájára gondolok: „A halott generációk hagyománya – még mindig – rémálomként vetül az élők gondolataira". Valójában a puccs elkövetőinek merészsége félrevezette a tudósokat, akik szó szerint vették a feltámasztott figurákat és az imperialista hata­lom fondorlatait, az amerikai imperializmus régi és új elméleteit, és ezzel mintegy kifordítva megismételték az amerikai kivételezettség gondolatát. Ebben az értelemben elfogadták, hogy az Egyesült Államok kivételt ké­pez a globális átalakulás folyamatában.

Mára azonban világossá vált, hogy kudarcot vallott Amerika valódi vagy színlelt kísérlete az imperializmus újraélesztésére. Ez a sikertelenség glo­bális perspektívából a XXI. század első évtizedének egyik legfontosabb eseménye. Az unilaterizmus [Amerika egyoldalú hegemóniája] halott. Ezt bizonyítja katonai értelemben Amerika iraki háborújának kudarca; gazdasági és társadalmi értelemben pedig a jelenlegi pénzügyi válság és fenyegető szociális következményei is bizonyítékul szolgálnak az USA imperializmusának lehetetlenségére.

Most térjünk vissza arra, hogy mit is értünk birodalmon. Mi úgy értel­mezzük ezt, mint valamilyen új rend kialakulását, amint már mondtam, egy hálózati hatalomét, ami természetesen nem jelenti azt, hogy a nem­zetállamok és a szuverenitás már nem számítanak, hanem inkább azt, hogy betagozódnak egy nagyobb keretbe. Azaz a domináns nemzetálla­mok, beleértve az Egyesült Államokat is, különösen fontosak maradnak, de egy új világrend szerint funkcionálnak, és önmagukban nem paran­csolgathatnak másoknak. Együtt kell működniük a nagyvállalatokkal és a nemzetközi vagy nemzetek feletti pénzügyi intézményekkel, sőt még a másodrendű médiával és a globális civil szervezetekkel (NGO-kal) is. Az új formájú hálózatos hatalom működése továbbra is nyitott kérdés, mint ahogyan az is, hogy a globális uralom milyen formákat ölthet. Ezt a kérdést később tárgyalom.

Hogy lezárjam előadásom első részét: bemutattam, hogyan látom a birodalom elméletét, amiből kiemelném, hogy legyünk óvatosak a régi fogalmakkal, különösen az imperializmus, az amerikai imperializmus tekintetében. Tudjátok, az mindig kínos, ha jön egy amerikai, és azt mondja, hogy az amerikai imperializmus halott. Én is amerikai vagyok, és feltehetitek nekem a kérdést: nem imperializmus-e ez is, csak más formában? Azonban azt hiszem, érthető, hogy mit is akarok, amikor az USA imperializmusáról szóló könyvek reneszánszát kritizálom. Észre kell vennünk, hogy az USA nem olyan hatalmas, mint ahogy azt magáról hiszi. Még Latin-Amerikában sem, ami egy jó századig Amerika „hátsó udvarának" számított, ahol az USA az imperialista gyakorlat összes el­képzelését, stratégiáját és taktikáját kipróbálta a diktatórikus rendszerek, kínzások stb. segítségével, szóval az USA még itt sem képes továbbra is fenntartani hegemón dominanciáját. Ez persze nem azt jelenti, hogy az USA nem fontos hatalom, de nagyobb, világméretű összefüggések­ben kell gondolkodnunk, és nem szabad megengednünk, hogy a látszat megtévesszen bennünket. Egyáltalán nem azt mondom, hogy Bush nem képzelte azt, hogy uralhatja a világot. Tényleg ezt hitte, de az a tény, hogy ezt hitte, nem jelenti azt, hogy nekünk is el kell hinnünk. Jobban észre kell vennünk a rendszer gyengeségeit és megérteni az egész működését. Ezt értem én a birodalom fogalmán: új kérdéseket kell feltennünk a világrend értelmezésével kapcsolatban.

II. [A küzdelem ciklusai]

Ez közvetlenül kapcsolódik a megfigyelt küzdelmek ciklusaihoz. Ma a küzdelmek harmadik szakaszához érkeztünk, amit talán a birodalom elleni küzdelemnek nevezhetünk, de ezen még nem gondolkoztunk. Az első fázis, ami kb. 1994 januárjában vagy 1999-ben Seattle-ben kezdő­dött és Genováig tartott, az alterglobalizáció első szakasza. A második lényegében a háborúellenes szakasz és most lépünk át a harmadikba.

Az alterglobalizáció ezen [első] szakasza bizonyos értelemben a gyakorlatba vitte a birodalom elméletét, legalábbis szerintünk. Ha nem tetszik ez a szó, találjatok valami mást, de amire mi gondoltunk, azok a globális hatalom új helyszínei [locus]. Ha a globalizáció ellen tiltakozó mozgalmak meg lettek volna győződve arról, hogy az USA kemény kéz­zel ellenőrzi a világrendet, akkor minden héten tiltakozniuk kellett volna a Wall Street-en vagy a Fehér Háznál. De ehelyett valamiféle hálózati hatalom elméletét tették magukévá, és így minden egyes demonstráció és fórum az ellenség új formájára adott válaszkísérlet volt. Egyszer próbálkozzunk a Világbanknál és a Valutaalapnál, talán ők kontrollálják a világrendet… aztán próbálkozzunk a G8-nál és az Amerikai Szabad­kereskedelmi Szervezetnél – azaz végigpróbálták a hálózatos hatalom csomópontjait. A mi birodalomelméletünk nem tűnik egyáltalán valami eredetinek, mivel amit valójában csináltunk, nem volt más, mint a moz­galomtól való tanulás, és a mozgalom tapasztalatait is figyelembe vevő elméletalkotás, ami szerintem nagyon gyümölcsöző. A mozgalmon belül sokat kritizált „csúcstalálkozókra való szaladgálás" már önmagában is az elméletalkotás igen intelligens formája: körüljárjuk és megpróbáljuk megérteni a globális hatalomszerkezet különböző elemeit.

A másik fő jellegzetesség, ami az alterglobalizációs mozgalmakat jelle­mezte az 1990-es évek végén, mondjuk Genováig³ , az a kreatív sokszínű­ség, aminek szintén megvan a maga jelentősége. A mozgalom nem csak sokféleképpen határozta meg az ellenséget, és próbálgatta az ellenállást a különböző csúcsokon és fórumokon, hanem éppen a demonstrációk pluralitása volt az, ami megdöbbentette az idősebb aktivistákat és az újságírókat. Például 1999-ben Seattle⁴ után minden újságíró azt mondta, hogy ennek így nincs értelme. Hiszen itt vannak az anarchisták, a vallásos csoportok, a szakszervezetek, a kommunisták, a börtönipar ellen küzdők és a környezetvédők – egyszóval olyan vegyes csoportok, amelyeknek lehetetlen összehangolni a programját és a céljait. Amit nem értettek meg, az az, hogy a mozgalom továbbfejlődött, és egy nagy lépést tett előre, megértve, hogy nincs szükség kizárólagos célra, központi vezetőségre ahhoz, hogy hatékonyak legyenek. Amivel kísérleteztek, az a sokrétűség hatalma volt az akciókban: a különféle csoportok, változatos szervezeti formák, különböző taktikák és a stratégiák diverzifikáltsága igen hatásos lehet. Ezt láthattuk a Seattle-től Genováig tartó szakaszban. A többrétű-séghez szorosan kapcsolódva szintén jellemző volt a mozgalomra az új kreativitás, illetve az öröm megjelenése a küzdelemben. Eltűntek az előző generációk elkeseredett és szomorú militánsai. Az új hangulatot inkább az öröm és a harag, a düh és a kreativitás egyfajta kombinációja jellemezte, amelyek egyszerre voltak jelen a mozgalomban: a vidám rombolás és vi­dám ünneplés karneválszerű hangulata. Ezt a felfogást az előző generáció nem tudta megérteni, és nem is tartotta célravezetőnek. Hogyan lehetünk hatékonyak, ha nem csinálunk mást, csak egy utcai karnevált? De ez a „partihangulat" szerintem komoly része volt a globalizációs mozgalomnak és gyakorlati kísérlet a hatékonyság demonstrálására. Ez a sokrétűség és élvezet, a sokszínű kreativitás megjelenése számomra rendkívül pozitív fejleménynek tűnik az első szakaszban.

Természetesen más kritikák is érték belülről a mozgalmat, amelyek közül kettőt találok pozitívnak. Az egyik szerint a résztvevők, noha Észak-Amerikában és Európában sokat beszéltek róla és hivatkoztak a Harma­dik Világ példáira, képtelenek voltak valóban globalizálni a mozgalmat. Természetesen nagy hatást gyakorolt rájuk a zapatizmus és az USA több mozgalma. A zapatizmus nemcsak a sokszínűségre nyújtott pozitív példát, hanem az örömre és a nevetésre is. A másik kritika a mozgalom negatív, mondjuk így, tiltakozó jellegét érte. Sokan felvetették, hogy nem szerencsés, ha a menetrendet az ellenség hatalmi csomópontjai határozzák meg. Valódi igény mutatkozott a konstruktivizmusra, olyan alternatívák kidolgozására, amelyek a tiltakozást pozitívvá változtatják. Ez a kritika szerintem ahhoz az igényhez kapcsolódik, hogy a G8, a Világbank és a Valutaalap elvontságát levigyék a konkrét, helyi harcok szintjére, hogy az emberek felismerjék, hogyan álcázza a G8 a valódi folyamatokat, és milyen hatással vannak a nagy, globális intézkedések a helyiek mindennapjaira.

Ez a kétfajta igény, valamint a Porto Alegrében⁵ kezdődő társadalmi fórum és a regionális fórumok törekvései is az alterglobalizációs moz­galmak e két korlátját vették célba. Egyszerűbben: felmerült az igény a küzdelem kiterjesztésére és globális kommunikációjára. Ezen nem egyszerűen a küzdelmek lemásolás útján való terjesztését értem, hanem a különbségek megértését, illetve azok átbeszélését és az eltérésekből való tanulást. A társadalmi fórumok a kritizált csúcstalálkozókkal szemben a pozitív fordulat gyakorlati programját keresték, más szóval, az alternatí­vák megalkotása és a konkrét teendők megvitatása került napirendre. Én legalábbis így láttam az alterglobalizációs küzdelmek első szakaszát.

A második szakaszt 2003 és 2006 közé tehetjük. Kezdődhetett akár 2001 szeptemberében is, de nem akarom ezzel a dátummal „kitüntetni", mivel az alterglobalizációs mozgalom részben túljutott már az így elhí­resült szakaszon. Ez a második ciklus lényegében egy háborúellenes mozgalommá vált, amelynek fontos eleme, hogy az Egyesült Államok­ban kialakult egy háború- és Bush-ellenes mozgalom. Láthatjuk, hogy csúcspontja 2003. február 15-e volt az Irak elleni invázióval szembeni globális tiltakozások hullámával. Ez a ciklus valahogy elkerülhetetlen volt Bush és a háború miatt, amire sürgősen válaszolnunk kellett, de jellegében nagyon különbözött az alterglobalizációs mozgalmaktól. Ahelyett, hogy többféle elképzelés, sokszínű szervezeti megoldások és különféle taktikák fejlődtek volna ki, gyorsan egy-ügyűvé vált, igaz, ez roppant fontos ügy volt, de ennek ellenére csak egy ügy, és gyakran centralizált szervezeti felépítést hozott. Ez országonként változott, de legalábbis nagyrészt igaz az Egyesült Államokra és Angliára. Az hiszem, a lelkesedés, ami 2003 februárjától 2006-ig tartott, részben ennek a több-rétűséget mellőző változásnak köszönhető a mozgalomban. Az idősebb generáció szerint a hatékonysághoz egységesnek kell lenni, egy ügyért kell harcolni, valamint szükség van szóvivőkre és központi vezetőségre. Épp az ellenkezőjét kell tehát tenni, mint korábban, az alterglobalizációs mozgalmak első szakaszában. Most lett egy ügy, központi vezetés és szóvivők, de minden hatás nélkül. A mozgalom mind hatását, mind a részvételt tekintve hanyatlásnak indult.

Szerintem most lépünk át a harmadik ciklusba. Rostock⁶ lehet talán e szakasz kezdete. E szakasz az USA veresége, azaz az iraki háború sikertelensége után lépett életbe. Már nem a háború dominálja a politikai színpadot, hanem, amint Rostockban láthattuk, visszatért a taktikák és a csoportok sokszínűsége. Azonban észre kell vennünk, hogy e harmadik szakaszban nem elegendő a szimpla visszatérés az alterglobalizációs mozgalmak már kidolgozott taktikájához. Ha igazán a harmadik szakasz­ban vagyunk, akkor foglalkoznunk kell a már felismert korlátokkal, le kell hozni a helyi szintre azokat a kérdéseket, amelyek köré a csúcstalálko­zók szerveződnek. Hadd hozzak egy példát a G8 találkozóról Japánból, ami nyáron [2008] volt. Ott voltam a G8-ellenes fórumon Tokióban és Sapporóban, ami közel volt a csúcshoz. Természetesen a résztvevők száma közel sem érte el az Európában szokásosat. Nagy tüntetés volt úgy 3000 fővel, de Japánban egész másképpen folynak a tiltakozások a tradíciók és a nagy nyomás miatt. Akkor az országban a legégetőbb kérdés a bizonytalan helyzetű [precarious] munkásoké volt, amelyhez használni kezdték az európai terminológiát. Japánban az európainál erősebbek még a garantált és tartós munkahely iránti elvárások. Ezért a bizonytalanság sokkal fájdalmasabb, sőt, a japánok a munka elárulásának és az ebből fakadó társadalmi kudarcnak érzik a garanciák nélküli alkalmazást. Szóval úgy tűnik számomra, hogy a G8-as találkozó csak ürügyként szolgált a valós és konkrét probléma elleni lázadásra. Vic­ces, hogy a japán nyelvben ezeket a bizonytalan helyzetű munkásokat freeternek hívják. Egy időszaki munkásokat közvetítő ügynökség találta ki ezt a szót az angol free [szabad] és a német Arbeiter [munkás] sza­vak összevonásával. Ez a kombináció az ügynökség keserű iróniáját is tükrözi: „Most hogy nincs állandó munkád, már szabad vagy, hogy pl. köl­csönmunkásként a kiskereskedelemben dolgozhass". […] Igen érdekes, hogy a G8-as találkozó tulajdonképpen csak „álcaként" szolgált ehhez a május 1-i típusú küzdelemhez. Ez igen hasznos re-definiálás.

III. [A sokaság a metropoliszban]

Az átalakulást úgy is értelmezhetjük, mint a küzdelem újjászületését a metropoliszban vagy a metropolisz ellen. Ez tulajdonképpen az a hipoté­zisünk, ami az idő és hely összefüggéseinek felismerésén alapul a küz­delmek mai ciklusának konkrétumaiban. A hipotézis a következő: a met­ropolisz a sokaság számára az, ami a gyár volt az ipari munkásságnak. Mint mindig, ez nem valami nagy meglátás, de izgalomba hozott minket a közjavak [common] intenzitásának felismerése a metropoliszban. Ez nem jelenti azt, hogy a vidéken élők hülyék lennének, és az ő harcuk ne számítana. Inkább a metropoliszok minőségének felismeréséről van szó, amelyek az egész világra kiterjednek: a kommunikáció, az együtt­működés, a közös harcok és a közös kizsákmányolás új minőségének megjelenéséről. Régebben ez jobban elválasztotta a várost a vidéktől, de mára már mindent átfog.

Hogyan magyarázzam el, hogy értem azt, hogy a metropolisz az a so­kaságnak, ami a gyár volt az ipari munkásságnak? A metropolisz három vonatkozásban is úgy működik, ahogyan a gyár működött. Először, ez a termelés és a kreativitás helyszíne, másodszor a kizsákmányolásé, harmadszor pedig a lázadásé. Hogy valami képet kapjatok, az elsőt, a termelés helyét elmagyarázom egyszerűbben és persze bonyolultabban is, ahogyan mi gondoljuk. Az egyszerűbb magyarázat szerint a gyár már nem jelenti a termelés fő helyszínét, mivel a termelés az egész társadalmi téren keresztülfut. Tehát szerintünk ma inkább a metropolisz, mintsem a gyár a termelés helyszíne. A kapitalista termelés helyszínének kiterjedé­sére gondolunk, ami átfogja a metropoliszt és az egész társadalmat is.

Hogy ezt megmagyarázzam, ki kell térjek egy másik hipotézisünk­re, amit Toni és én már jó ideje fejtegetünk közös könyveinkben: ez a hegemón munkaforma mai megváltozása. Most kitérőt kell tegyek, de ha unjátok, akkor gondoljatok valami másra, és majd csak visszatérek eredeti tárgyamhoz. Tézisünk a következő: az ipari munkásság korábbi gazdaságában az ipari termelés volt hegemón helyzetben kb. a XIX. század közepétől a XX. századig. Az ipari munka nem abban az érte­lemben volt hegemón, hogy az ipar foglalkoztatta a legtöbb embert, ami még Európában sem volt így, mivel a világban mindenütt a földeken dolgoztak legtöbben, hanem abban az értelemben, hogy a gyári termelés minőségi jegyeit egyre inkább átültették a termelés más formáiba és a társadalom egészébe is. Azaz iparosították a bányászatot, iparosították a mezőgazdaságot, és végül, iparosították magát a társadalmat is, amelynek alkalmazkodnia kellett a gépekhez, azok ritmusához, a pontos­sághoz és a fegyelmezett időbeosztáshoz. Az élet minden óráját a gyár által megkövetelt tempóhoz igazították. Így fokozatosan végül minket, a társadalomban élő embereket is iparosítottak. Még a munkaidő és a szabadidő közti határvonalat is a gyári rendszer határozta meg.

A hipotézis tehát az, és ez nem tűnik annyira vitatottnak, hogy az ipar­nak, az ipari termelésnek már nincs hegemón szerepe az egész gazda­ságban. Már nem képes minőségi sajátosságait a termelés más formáira is kiterjeszteni. Szerintünk, és nem kell ezzel egyetérteni, az ipar helyett az általunk bio-politikainak nevezett termelés került ma hegemón sze­repbe. Természetesen most sem abban az értelemben, hogy a legtöbb embert közvetlenül itt foglalkoztatják, hanem minőségi értelemben, azaz, hogy minőségi jegyeit átültetik a munka más formáiba is. Mit értünk bio-politikai termelésen, amit néha nem-materiális termelésnek is nevezünk? Ez alatt olyan áruk termelését értjük, melyek fő elemei nem materiálisak, hanem szimbolikusak, mint pl. az üzletkötések, a képek, a törődés és a kódok termelése. Ezt ne csak úgy képzeljük el, hogy a Microsoft szoftvert és nem-materiális termékeket gyárt, hanem vegyünk egy másik példát: a bizonytalan státusú dolgozókat a Burger Kingnél és a légi kísérőket, vagy az egészségügyben dolgozókat, akik szintén nem-materiális java­kat állítanak elő. Az egészségügyben is végeznek materiális munkát, pl. bevarrják a sebet, kicserélik az ágytálat, de a munka nagy része nem más, mint a törődés termelése. Természetesen e területen jelentős a nők kihasználása. Egy klasszikus amerikai szociológiai tanulmány a törődés, az érző személy szimbolikus munkájáról értekezik a légi kísérőkkel kapcsolatban. Egy stewardess természetesen csinál materiális dolgokat is, de nagyrészt törődést ad a gépen, vagyis kedves olyan emberekkel, akik különben bunkók. A bizonytalan helyzetű szolgáltatóipari dolgozók munkájának nagy része abból áll, hogy kedvesek legyenek másokkal, sőt, munkaadóik és klienseik többnyire kizsákmányolják érző, másokkal törődő képességeiket.

Azt állítjuk, hogy a bio-politikai termelés manapság hegemónná válik, és ennek minőségi jegyeit átültetik más gazdasági és termelési formákba. Ezen felül azt mondjuk, hogy ez a típusú termelés a közjavakon nyugszik, és egyben újjá is termeli azokat. A közjavak fogalma talán a köz javainak premodern elnevezéséből származik, pl. a közlegelő és közerdő vagy a föld, mely nékünk adatott, ahogy a keresztények mondják. Ennél fontosabbnak gondoljuk a közjavakat, melyeket közösen állítunk elő: pl. amikor képzeteket, kódokat, társadalmi kapcsolatokat hozunk létre, melyeket nem, vagy csak nehezen lehet magán- illetve állami tulajdonúvá tenni, pl. ilyenek a nyelv, vagy az egymással való törődés, amiket közösen állítunk elő, a köz számára hozzáférhetően. A képek termelése megköveteli a közös vizuális élmények egész skáláját és a közjavak létét. A tudományos ismeretek termelése is a közjavakhoz, a korábbi tudományos ismeretek­hez való korlátlan hozzáférésen nyugszik. Tehát a bio-politikai termelés a közjavak valamilyen kiterjesztését vonja maga után, a közjavakra épül […] és egyre többet termel belőlük. Így, szerintünk a bio-politikai ciklus a közjavak kiterjesztését és a hozzájuk való visszatérést jelenti. Ezzel befejeztem a kitérőt, és akit ez nem érdekelt, az most újra figyelhet.

Az állításunk a következő: most a nem-materiális, bio-politikai terme­lés hegemóniájának szakaszába lépünk át, ahol a közös tér központi szerepet tölt be, és ahol ennek minőségi jellemzői átterjednek az egész társadalomra. Ez az egyik következménye annak, amit a metropolisz jelent a sokaság számára. A metropolisz, vagyis a város valamilyen értelemben a közös tér. A város nem csak az épületek fizikai együttese, hanem az általunk létrehozott kapcsolatokat is magába foglalja. A város élő elem, valamilyen módon a korábban termelt közjavak üledéke. Ez a metropolisz, ami az a sokaságnak, ami a gyár volt az ipari munkásosztály számára: az érték teremtésének helyszíne.

A tézis második állítása az, hogy ez a kizsákmányolás helyszíne is, ami gyakran a közjavak kizsákmányolását jelenti. Hogyan történik a közjavak kizsákmányolása? A legegyszerűbb eszköz a magánosítás. A neoliberálisok büszkék a közös természeti erőforrások privatizálására: az olajéra Ugandában, a gyémántéra Sierra Leonéban, a vízére és a gázéra Bolíviában. Ez azonban az általunk létrehozott közjavak – a közösen létrehozott elemek, a képzetek, a törődés, a kódok és a ké­pek – privatizálásáról is szól. A járadékok is elárulják, hogy a város a kizsákmányolás helye. Itt Toni biztosan felhozná Marxot, aki a járadék, profit és bér szentháromságáról beszél, és elemezné az ezek közötti hangsúlyeltolódást. A mi egyik tézisünk, hogy az ipari tőke idejében a profit volt a domináns, a mai fázisban viszont a járadék válik azzá, mind pénzügyi értelemben, mind pedig a közjavak kizsákmányolása tekinteté­ben. A metropoliszban az ingatlanok értékén és az ingatlanfejlesztésen keresztül is kizsákmányolhatják a közjavakat. Mi határozza meg egy ingatlan értékét? A közgazdászok szerint az externáliák, amelyek nem a piacon forognak, és külsődlegesek a lakás berendezéséhez képest. Ami igazán meghatározza egy ingatlan értékét, az például a környék kulturális dinamizmusa. Néhány környéken ez negatív is lehet a bűnözés, a lerobbantság és a társadalmi konfliktusok miatt, másutt pedig pozitív. Vegyünk például egy klasszikus ingatlanár-ciklust. Művészek költöznek egy szegényebb, kevésbé divatos környékre, ahol olcsók a lakások, és „beindul" a kulturális dinamizmus: vagyis a művészek elkezdik termelni a közjavakat. Ekkor természetesen felmennek az ingatlanárak. A klubok, éttermek stb. mind profitálnak a közjavakból, érdekessé téve a környéket. Na és ekkor megindulnak a gazdagok is. Még tovább nőnek az árak, és a környék végül unalmassá válik, amire a művészek odébbállnak. Ebben a ciklusban láthatjuk, hogyan függ az árképzés a közjavaktól, és hogyan zsákmányolják ki azokat.

Ezért a járadék, az ingatlanfejlesztés elleni harc tulajdonképp az ál­talunk létrehozott közjavak kizsákmányolása elleni harc. Látnunk kell, hogy ellentmondás van a tőke és a közjavak között. Mihelyst privatizál­ják, a közjó hatékonysága mindig leromlik. Ez az, amit a nyílt forráskód hívei már hosszú ideje mondanak. Az internet fejlődésének abban a szakaszában, amikor szabadon hozzá lehetett férni az információhoz és a kódokhoz, a közjavak termelése hihetetlenül produktív volt. Amint a közjavakat privatizálták, elzárva az információkat, kódokat és ötleteket, hirtelen mélyre zuhant a produktivitás. A közjavak privatizációja szem­ben áll az [össz]tőke termelékenységet és profitot növelő céljával is. Itt a tőke ismét kimutatja ellentmondásos természetét a kisajátításra való hajlamán keresztül.

A metropolisz az antagonizmus helyszíne, ahogyan a gyár is az volt: az ellenállás helye. A mai küzdelmeket az jellemzi, hogy a nagyvárosokban vívják meg őket. Nemcsak a város lett a küzdelem helyszíne, hanem a harc magáért a városért, a város minőségéért folyik. Ez számomra pon­tosan azt a logikát követi, amely mentén lezajlott a picqueteros-lázadás Argentínában 2000-ben. A munkanélküliek „szakszervezeteként" a picqueterók kijelentették: „Nem alakíthatunk sztrájkőrséget a gyárban, mert nincs gyárunk, de mivel termelésünk helyszíne a város, ezért a várost kerítjük be. Egyszerűen leblokkoljuk a várost". Argentínától kezdő­dően sok esetben láttuk, hogy a küzdelmek nem egyszerűen a városban zajlanak; a tét valójában maga a metropolisz mint a termelés helyszíne, a város és a termelés minősége.

IV. [Az etnikai és munkakérdés egymásba csúszik]

Ez egy kicsit bonyolultabb, de megpróbálom értelmezni azokat a har­cokat, amelyek Evo megválasztásához vezettek Bolíviában. E küzdel­meknek két csúcspontja van: először a víz privatizálása [illetve az amiatt kitört lázadás] Cochabambában 2000-ben⁷ majd a gáz privatizálása miatti lázadás a La Paz fölötti szegénynegyedben, El Altóban 2003-ban⁸ . Mindkettő a közjavakért folytatott harc volt, régimódi eszközökkel, mivel a víz és a gáz közös javak. Nem engedjük, hogy privatizálják őket! A gáz a mi kincsünk, nem engedjük privatizálni! Cochabamba a neoliberalizmus elleni harc egyik klasszikus példája. Mi történt Cochabambában? A Vi­lágbank azt mondta a bolíviai kormánynak 2000-ben, hogy a vízárazásuk irracionális, mert a kormány többet fizet érte, mint amennyiért eladni képes. Tehát privatizálni kell a vizet, azaz eladni egy külföldi vállalatnak. Természetesen a vállalat azonnal „racionalizálta" a víz árát, ami azt je­lentette, hogy olyan magasra emelte, amit az emberek nem engedhettek meg maguknak. Megindult a sztrájkmozgalom, de milyen is volt a sztrájk mind Cochabambában 2000-ben, mind El Altóban 2003-ban? Az embe­rek elfoglalták a várost. Ily módon nem csak a természeti erőforrásokat mint közjavakat követelték vissza, nem csak a víz újraállamosításáért szálltak síkra, hanem tiltakozásuk jeléül maguk is kisajátították a met­ropoliszt. Valójában 2003-ban a bolíviai uralkodó osztályok számára az egyik legfélelmetesebb tapasztalat az volt, hogy a nagyrészt őslakosok által lakott előváros, El Alto lakói megjelentek La Pazban, és egyszerűen elfoglalták a gazdagok gyűlölt lakónegyedeit. Tehát a harc célja szerin­tem nem egyszerűen a város elbarikádozása volt, hanem magának a városnak a kisajátítása, az ellenhatalom megjelenítése a megrettent uralkodó osztály előtt.

A 2005-ös párizsi elővárosi események kicsit komplikáltabbak, amit szerintem a faji kérdés és a munkáskérdés egymásba csúszó mátrixa magyaráz. Ezt láthattuk már Bolíviában is a század első éveiben. Ami érdekes volt számomra a bolíviai esetben, az az, hogy egy sor bolíviai tudós a sokaságról írt, és szerepet adott neki az értelmezésben. Ahogyan ez lenni szokott, Toni és én nagyon büszkék voltunk arra, hogy használják az általunk alkotott fogalmat. Azonban ez nem egészen így volt, mert ők nem ismerték a mi írásainkat. Az igazság az, hogy René Zavaleta⁹ bolíviai szociológus már az 1980-as években beszélt a sokaságról. Érdekes, ahogyan a bolíviai tudósok a sokaság küzdelmét értelmezik, sőt, talán érdekesebb is a mienknél. ők két sokszínű rétegződés összecsúszását látják ezekben a harcokban, Chochabambában és El Altóban. Egyfelől részt vettek benne a munkások, noha mára jelentősen átalakult ez az osztály. Bolíviában az 1950-es évektől a bányászok központi szerepet töltöttek be a munkásmozgalomban, de ma már, mint mindenütt, a munkásosztály szétforgácsolódott, az informális és bizonytalan helyzetű munkások különböző csoportjaira esett szét. Ehhez még hozzájön a faji vagy etnikai rétegződés az őslakosok és a nem-őslakosok között. Ter­mészetesen az utóbbi csoport is nagyon megosztott, hiszen Bolíviában számos őslakos etnikai csoport él. Így az etnikai réteg és a munka töme­gei együttesen adták a sokaságot, és harcuk egyszerre volt antirasszista küzdelem és munkásharc.

Ennek az érdekes kereszteződésnek egy európai változata játszódott le Párizsban, ahol szintén nem beszélhetünk kizárólagosan etnikai, vagy kizárólagosan munkáskonfliktusról. Ez a konfliktus a faji kirekesztés, valamint az iskolák és a munka kérdésének metszetében zajlott le a metropoliszban. Autókat gyújtottak fel, ami '68 óta már-már francia „ha­gyomány". Támadták a tömegközlekedési eszközöket és az iskolákat mint többszörös kirekesztettségük szimbólumait és helyszínét. A többségi társadalomból szegénységük okán kirekeszti őket a város elrendezése, a közlekedés szervezése és az oktatási rendszer, ugyanakkor etnikai ho­vatartozásuk miatt is hátrányos helyzetűeknek számítanak az iskolában és később a munkaerőpiacon. Itt is megfigyelhetjük a fentebb elmondot­takat: a városi küzdelmek nem csak a városban folyó küzdelmek, hanem egyúttal a város milyensége elleni harcok is.

V. [A mozgalom intézményesítése]

[Eddig a mozgalomban] az autonómia érzése annyira erős volt, hogy ellenállt az intézmények és a tartós struktúrák megteremtésének. Ezért szerintünk a mai új szakasznak az alkotásra és az intézményesítési folyamatokra kell fókuszálnia. A szakszervezeteknek nem is kellene azon vitatkozniuk, hogy nyissanak-e a bizonytalan helyzetű munkások, a bevándorlók és a munkanélküliek felé. Ahhoz, hogy fennmaradjanak és megtartsák befolyásukat, meg kell törniük eddigi működésük korporációs jellegét, és nyitniuk kell azon szektorok felé, amelyeket normális esetben kívülállónak, sőt ellenségesnek tartanak. Sok szakszervezet már bele is fogott a hagyományos szindikátusi szerkezet „felnyitásának" kísérletébe. Toni másképpen vetette fel a problémát. Nem a szakszervezeteknek kell nyitniuk a mozgalom felé, hanem a mozgalomnak kell hegemóniát gyakorolnia a szakszervezetek felett! A mozgalomnak meg kell hódítania a szakszervezeteket, fel kell használnia struktúráit, hagyományait, hogy ily módon intézményesítse a közjavak termelését a metropoliszban. Amit itt intézményesítésnek nevezünk, az persze semmi esetre sem jelenti új, bürokratikus struktúrák létrehozását. Nehogy félreértsétek! Mi szociológi­ai vagy antropológiai értelemben beszélünk az intézményekről, vagyis a közös gyakorlat és a közös szokások kialakítását hangsúlyozzuk. Olyan intézményekre van szükségünk, amelyek megteremtik a találkozások tartós formáit, ahogyan a metropoliszt mindig is definiálták, és most az 1930-as évek klasszikus tanulmányaira gondolok. A metropolisz a várat­lan találkozások színtere. És amit tennünk kell, az az, hogy tartóssá te­gyük a metropolisz típusú találkozásokat, vagyis kialakítsuk a társadalmi kapcsolatok helyszíneit. Toni ezt úgy jellemezné, hogy a sokaság fejedel­mévé kell válni, ahelyett, hogy a párt fejedelmévé válnánk, némi iróniával utalva Gramscira.¹⁰ Vagyis a sokaságnak kell tartós hatalmi struktúrát kiépítenie, amit mi a közjavak intézményesítésének nevezünk. […]

VI. [Az átmenet]

Gondolkodjunk el egy kicsit arról, hogy a forradalom fogalma hogyan járatódott le ennyire. Lehetetlen, nemkívánatos fogalomnak tartják nemcsak az ellenségeink, hanem sok egykori elvbarátunk is. Szerintem részben az átmenet elképzelése miatt jutottunk ide. Hadd magyarázzam el, hogy mit értünk azon, hogy a sokaság fejedelmévé kell válni, és intézményesíteni kell a közjavakat. Vegyük magától értetődőnek, hogy ha a forradalomról beszélünk, akkor a demokrácia, az igazi demokrácia létrehozására gon­dolunk. Úgy tűnik, hogy ilyen értelemben a forradalomnak két fő felfogása létezik a köztudatban. Szerintem ezek a lejáratódás okai. Az első a kettő közül az, hogy a forradalom egyszerűen a régi uralkodó elit lecserélése egy új, jobb, vagy jobbnak remélt politikai elitre, ami a legtöbb modern forradalomban megtörténik. Azért ezt sem szabad nagyon leértékelnünk. Az új elit is hozhat változást, ösztönözhet agrárreformokra, a szegény­ség leküzdésére és a társadalom átalakítására. A legfőbb kifogás ezen felfogás ellen, hogy a forradalmat nem a demokrácia létrehozásaként értelmezi, noha kiválóan szolgálja a választott vagy nem választott arisztokrácia elleni lázadást. A változás előnyös lehet, de számunkra nem igazán számít forradalomnak, ha az egyik uralkodó elitet egy másik, jobb elittel cseréljük fel. A másik, körünkben elterjedt felfogás szerint a forradalom nem kevesebbet jelent, mint a kisebbségi uralmi struktúrák lerombolását és a hatalomnak a többség vagy az egész nép számára való átadását. A forradalomnak ez a felfogása arra épít, hogy ha az el­nyomó struktúrákat megszüntetjük, akkor az emberek képesek lesznek természetes képességeik kinyilvánítására, arra, hogy együttműködjenek egymással, segítsék egymást, és önmagukat demokratikus módon igazgassák. Ez a nézet épít a forradalom anarchista felfogására. Más szóval, azon a természetes képességünkön alapul, hogy alapjában véve demokratikusak, segítőkészek és együttműködők vagyunk. Ha eltávo­lítjuk az elnyomó struktúrákat, akkor természetes módon a demokrácia felé fejlődünk. Az ezzel szembeni kifogás, amit talán a realizmus kifo­gásának nevezhetünk, az az, hogy az emberek nem tudják, hogyan is igazgassák magukat, hogyan működjenek együtt, és nem rendelkeznek a demokratikus léthez megfelelő képességekkel. Ezért az elnyomás és a dominancia struktúráinak puszta eltávolítása nem fog, és nem is tud azonnal elvezetni az igazi demokráciába.

Ez a két felfogás szerintem az emberi természet ellentétes megítélésén alapul. Az egyik elképzelés szerint az emberek alapvetően képtelenek az önigazgatásra, és ezért kell uralkodni rajtuk. Ezért a forradalom „csak" az alkalmatlan uralkodók lecserélését jelenti a jobb vagy alkalmasabb elitre. A másik ítélet szerint az emberek alapvetően jók, és képesek egymással együttműködni; vagyis csak arra van szükség, hogy a forradalom az ural­kodók eltávolításával utat nyisson az emberek természetes, együttmű­ködő hajlamainak. Nekem úgy tűnik, nem arról van szó, hogy az emberi természet jó vagy rossz, hanem inkább úgy gondoljunk a forradalomra, mint magának az emberi természetnek az átalakítására. Ami a politika számára az emberi természetből fontos, az nem annak jósága vagy rosszasága, hanem az, hogy képes-e az átalakulásra, hogyan, milyen eszközökkel alakítható.

Meglátásom szerint Lenin hasonlóképpen veti fel az átmenet problémá­ját az Állam és forradalomban a bolsevik forradalom előestéjén. Egyrészt úgy gondolja, hogy nem tudjuk csak úgy eltörölni az államot, és azonnal felépíteni a demokráciát. Az emberek olyanok ma, mint amilyen a mai emberi természet: nem érettek még a demokráciára. Arra nevelték őket, hogy alávetettek legyenek, ilyenek a szokásaik. Tehát nem képzelhető el azonnali átmenet. Másrészt, nem tehetünk úgy, mintha a kommunista forradalom az állam ellen tulajdonképpen csak egy másik államot sze­retne létrehozni. Tehát Lenin itt már felvetette az átmenet problémáját. Ahogy mondja, szükségünk van az átmenetre, ami átalakítja az emberi természetet, és képessé teszi az embereket a demokráciára. Az emberi természet átalakításán itt az emberek szokásainak átalakítását értem, hogy ne legyenek többé ránevelve az alávetettségre. Ne legyen többé szükségük főnökökre és vezetőkre, és képesek legyenek az önigazga­tásra. Lenin az átmenet szigorúan dialektikus formáját veti fel. Ez az a mód, ahogy Slavoj Žižek is leninista. Ő ragyogó elme. Például a mos­tani Parallax View [A Parallax nézet]¹¹ c. könyvében viccet csinál Brecht egyik verséből. Amikor Brecht a berlini felkelésről ír, akkor a szocialista autoritarianizmus ellen szó szerint [ironikusan] azt írja, hogy talán a népet kellene elküldeni, és teremteni egy újat [mármint a szocialista rendszer­nek].¹² Slavoj erre azt mondja: igen, épp ezt kell! Le kell rombolnunk az embert, és újat kell teremtenünk. Azt hiszem ez Lenin elképzelése az emberi természet szükséges átformálásáról, és ez a proletárdiktatúra elmélete. És mit kell a proletárdiktatúrának tennie? No, itt lesz dialekti­kus. A demokrácia tagadásaként diktatúrát kell bevezetnie, azért, hogy átalakíthassa az emberi természetet, amivel majd a tagadás tagadását hajtja végre a demokrácia megteremtésével.

Látjátok, hogy a dialektika két tagadást foglal magában: először a demokrácia tagadását a diktatúra bevezetésével, hogy átalakítsuk az embereket, és alkalmassá tegyük őket a demokráciára, majd a má­sodik átmenetet, amely megtagadja és lebontja a diktatúrát. Meg kell mondanom nektek, nekem itt vannak kétségeim. Az átmenetről mindig elmondható, hogy még nem jött el az idő, az emberek még mindig nem érettek a demokráciára. De a másik sokkal lényegbevágóbb probléma, és most visszatérek egy korábbi érvünkre, hogy szerintem ez ilyen negatív formában sosem működik. Az emberi természetet nem lehet diktatúra segítségével demokratikussá alakítani. Nem lehet az embert demokráciára tanítani annak épp az ellenkezőjével. Én egyetértek az átmenet szükségességével. A forradalomnak át kell alakítania az emberi természetet, de szerintem az átmenet másfajta megközelítésére van szükség. A demokrácia olyan, amit „menet közben" tanulunk a részvételi struktúrákon és a részvételi kísérleteken keresztül. Szerintem ezt tehetjük a forradalom fogalmának rehabilitációjáért.

Sokféle módon kell közelítenünk a forradalomhoz, hogy megválaszol­hassuk a kérdést: miféle tréning változtathatja meg az emberi természetet úgy, hogy képes legyen a demokráciára? Mik azok a demokratikus és nem diktatórikus módok, melyek megteremtik a demokráciához vezető körülményeket? Szerintem ez az egyetlen út, hogy lehetségessé te­gyük a forradalmat. Ez az, amiről Toni úgy beszélne, hogy a sokaság fejedelmévé kell válni, és intézményesíteni kell a közjavakat. Az emberi természet átalakítása annak érdekében, hogy a sokaság képes legyen maga igazgatni a közjavakat: egyfajta önátalakítás, az emberi természet megváltoztatása, hogy képesek legyünk a demokráciára.

VII. [Öröm és nevetés]

Végül már csak fel szeretnék olvasni valamit. Remélem, számotokra is lesz értelme. Toni és én gyakran gyártunk szigorúan belső használatra szánt vicceket, amit kívülünk nem is ért meg más. Ez a legutóbbi köny­vünk utolsó oldaláról van. Azt hiszem, a maihoz hasonló eseményeken hasznos lehet. ő szerette e könyvet, én szerettem e vállalkozást, amiről nem sokat meséltem ma, de a politikai szótárunk újragondolásáról szól, amelybe beletartozik az új fogalomalkotás, de a régi, korrumpált és kido­básra ítélt fogalmak egy részének visszaszerzése is. Ilyen a demokrácia fogalma, amitől többetek biztosan hideglelést kap, ha emlegetem, mert ha például az USA elnöke használja, akkor legtöbbször azt jelenti, hogy bombázni fognak valakit. A legjobb esetben is csak annyit jelent, hogy négyévente elmegyünk választani. De mi azt gondoljuk, hogy e fogalom elég fontos ahhoz, hogy visszaköveteljük, és azt a jelentést adjuk neki, amit szerintünk jelent. Hasonlóan a kommunizmus visszakövetelése is része a vállalkozásunknak. A sajtó ma a kommunizmust a társadalom állami kontrolljának állítja be, valamiféle totalitárius rezsimnek. Mi viszont épp az ellenkezőjét gondoljuk: hogy a kommunizmus célja az állam meg­szüntetése, és a valódi demokrácia megteremtése. Valójában e két foga­lom, a kommunizmus és a demokrácia számunkra nélkülözhetetlenek.

A politikai szótár megújításán kívül az érzelmekről való gondolkodás új módjait is vizsgáljuk. Sok munkánk idegesítheti az embereket, mivel számunkra a szeretet és a boldogság tökéletes politikai fogalmak. Ami­kor a szeretetet emlegetem a politikában, gyakran felnevetnek, és azt gondolják, túl sokat voltam olaszokkal, mivel ők szoktak így beszélni a politikáról. Ugyanez a helyzet az örömmel és a boldogsággal is. Szá­munkra ezek tökéletes politikai fogalmak, amelyek a közösségépítésre utalnak: pl. a boldogság a XVII. századi francia vagy amerikai értelmében nem egyéni élvezet, hanem az intézmények építése. Ez az utolsó rész a nevetésről szól, ami együtt jár a szeretettel, az örömmel és a boldog­sággal. Arról, hogy mit gondolunk a nevetésről és a nevetés szerepéről a mozgalomban. Arról, hogy megértsük és tanuljunk abból, hogy a ne­vetésnek elsődleges politikai szerepe van a mai mozgalomban. Miről is van szó? Hadd olvassam fel ezt a záró részt.

Ma, amikor a hatalmi arrogancia és dominancia számos formájával állunk szemben, a legmegfelelőbb válasz nem a balszerencsénken való siránkozás és a búskomorság elismerése, hanem a nevetés. A nevetés igen komoly dolog maradt: nem a gyengék behódolása, hanem az öröm kifejezése, az erő hangja. Ahogy Michel Foucault mondja: „Ne gondoljuk, hogy valakinek szomorúnak kell lennie ahhoz, hogy militáns lehessen, még akkor sem, ha kibírhatatlan dolog ellen harcol. A vágy valósághoz fűződő kapcsolata (és nem a reprezentáció formáiba való visszavonulá­sa) az, ami forradalmi." Ezt Foucault Deluze és Guttari Anti-Ödipuszának előszavában írja, ahol a forradalmi erőkről és a vágyról beszélt, a csíny­tevés öröméről, nem pedig a sok generáció által érzett szomorúságról. A boldogság intézményesítésének állandó kísérője lesz a nevetés. Háromféleképpen. Először, miénk a nevetés a domináns hatalmak re­alisztikus kritikájában. Az uralmon lévők, a pusztítók és a korrumpálók már nem olyan hatalmasak, mint amilyenek voltak. A mai bio-politikai módban a termelőerők mindenütt egyre önállóbbakká válnak a közjavak (ideák, kódok, érzelmek, képek, stb.) termelésében. De a tőkének még mindig sikerül kizsákmányolnia a létrehozott közjavakat, és az uralkodó hatalmak még mindig ellenőrzésük alatt tartják, hogy mi min nevetünk. Felismerjük, hogy leplezett gyengeségük a mi jövőnk. Miénk az öröm és az alkotás nevetése is, és együtt új közjavakat tudunk létrehozni. Az önátalakítás, az önellenőrzés és a közös gyakorlat megalkotása révén felszabadítjuk a társadalmi szubjektum termelését az ellenőrzés alól. A boldogság intézményesítése a nevetés tiszta forrása. És végül, miénk a rombolás nevetése. A felfegyverzett angyaloké, ami a gonosz elleni küz­delmet kíséri. A közöset korrumpáló intézmények mint a család, a vállalat és a nemzet elleni harcban sok könnyet ejtünk majd, de mégis nevetni fogunk. A mi nevetésünkben benne van a jövő és az ő vereségük.

(Lejegyezte és fordította: Bózsó Péter)

Fordítói jegyzetek

* Az Amiralen előadóteremben eredetileg Antonio Negrivel közös előadás hang­zott volna el a készülő Common Wealth [A köz gazdagsága]1 című könyvükről, de Negri, betegsége miatt nem tudott eljönni.

1 Michael Hardt és Antonio Negri előző két közös könyve az Empire [Birodalom], Harvard Univesity Press, Cambridge, 2001 és a Multitude: War and Democracy in the Age of Empire [Sokaság: Háború és demokrácia a birodalom korában], Penguin, New York, 2005.

2 Karl Marx: Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája. Kossuth Kiadó, Bu­dapest, 1975.

3 A 27. G8 csúcstalálkozó idején 2001. július 18 és 22 között becslések szerint 200.000 ember tiltakozott a város lezárt „vörös zónájában" megtartott találkozó ellen. Az összetűzések során 329-főt letartóztattak, de többségüket a bíróság elbocsátotta. Június 20-án a tüntető 23-éves genovai Carlo Guilianit agyonlőtte a carabineri Mario Placanica, akit a bíróság később felmentett, mivel úgy találták, a lövedék egy bedobott kőről pattant vissza.

4 1999. november 30-án a legalacsonyabb becslés szerint is 40.000 fő tüntetett a Világkereskedelmi Szervezet miniszteri találkozója ellen az amerikai Washington ál­lambeli Seattle-ben. A tiltakozók elfoglalták a fontos útkereszteződéseket, megaka­dályozva, hogy a delegátusok szállodáikból eljussanak a tanácskozás színhelyére, és a rendőrség mozgását is akadályozták. A találkozó megnyitóját elhalasztották, kb. 600 főt letartóztattak. A médiában a fekete falka (black pack) egyik ékszerüzlet elleni vandalizmusának felvételei váltak a legismertebbé.

5 Az első Társadalmi Világfórumot (World Social Forum – WSF) 2001. január 25 és 30 között tartották a brazil városban kb. 12.000 résztvevővel.

6 A 33. G8 csúcstalálkozó előtt 2007. június 2-án fő demonstrációként tiltakozó menet vonult végig a keletnémet kikötővároson, a szervezők szerint 80.000, a rendőrség szerint 20.000 résztvevővel. Összesen 16.000 rendőrt mozgósítottak. Kisebb zavargások után 1.000 főt vettek őrizetbe, de senki sem került bíróság elé.

7 A „cochabambai vízháború": 2000 januárja és áprilisa között Bolívia harmadik legnagyobb városában folyó tiltakozások hullámát jelentette a városi vízművek privatizációja ellen, ami ostromállapot kihirdetését vonta maga után. A lázadás miatt a koncessziós szerződést 2000 áprilisában módosították, majd 2006-ban Evo Morales elnöksége alatt a felek kölcsönösen felmondták. (A ford.)

8 A „bolíviai gázháború" Dél-Amerika második legnagyobb gázkészletének felhasználási módja körül folyt, fokozódó konfliktusokkal, ami Gonzalo Sánchez de Lozada, más néven "Goni" elnök lemondásához vezetett 2003. október 18-án. Az országot megbénító októberi blokád elleni katonai beavatkozásban kb. 60-an vesztették életüket. Az ellenállók közül emelkedett ki Evo Morales, akit 2005 végén elnökké választottak.

9 René Zavaleta Mercado (1935 Oruro, Bolívia – 1984 Mexikóváros) bolíviai po­litikus, szociológus és filozófus. Művét három szakaszra osztják: nemzeti, ortodox marxista és a legjelentősebb: nem-ortodox marxista periódusra. A hozzá kapcso­lódó jelentősebb fogalmak: „sociedad abigarrada" tarka társadalom és a „mases" sokaság. Hazájában nagyhatású szerző. Olajügyi miniszter is volt.

10 Antonio Gramsci: Az új fejedelem: jegyzetek Machiavellihez. Helikon Könyv­kiadó, Budapest, 1977.

11 A cím utal Alan J. Pakula 1974-es hasonló című filmjére, amit hazánkban A Parallax-terv címmel forgalmaztak. Warren Beatty játssza a főhős oknyomozó újságírót a politikai krimiben, aki tanúja egy amerikai szenátor meggyilkolásának, majd azt veszi észre, hogy a szintén jelen lévő más újságírók rejtélyes körülmé­nyek közt eltűnnek. Főszerkesztője segítségével beépül a Parallax Cégbe, ahol agymosással merénylőket állítanak elő. Az alkotás a 70-es években a hasonló filmek alapművévé vált.

12 Bertold Brecht 1951-ben írt költeménye és annak nyersfordítása:

Ignacio Ramonet: Che Guevara halála után Kuba nem adta fel azt a törekvését, hogy elkötelezze magát más, leigázott népek oldalán, és segítse felszabadító harcukat. Ilyen kötelezettségvállalásra nemcsak Latin-Amerikában, Sal­vadorban, Guatemalában és Nicaraguában került sor, hanem Afrikában is. A világban kevesen tudják, hogy Kuba és a kubai harcosok az afrikai országok gyarmati függetlenségi harcaiból is kivették a részüket.

Fidel Castro: Ez egy fontos téma. Már Che kapcsán szóba került, de azt gondolom, valóban, Kuba szolidaritása az afrikai népekkel nem eléggé ismert tény. Történelmünk e fejezete már csak azért is fontos, mert több százezer nő és férfi – kubai internacionalisták – áldozatáról van szó, akik példát jelentenek az új generációk számára. Gyakran arról is megfeledkezünk, hogy Európa imperialista és neokolonialista módszerekkel kirabolta Afrikát, amit 1950 és 1990 között a NATO és az ÜSA teljes mértékben jóváhagyott.

A volt algériai elnök, Ahmed Ben Bella egyszer azt mondta nekem¹ , hogy Kuba a forradalmi győzelem napjától kezdve segítségére sietett az algériai harcosoknak, akik ekkor még országuk függetlenségéért harcoltak. Ön egyetért ezzel?

Természetesen, már utaltam is rá. Az 1959. januári győzelmünk után az imperializmus a nép érdekében meghozott intézkedéseinken felhá­borodva nem engedte, hogy a kubai nép letehesse kezéből a fegyvert. Sok honfitársunk ekkor határozta el, hogy Kubában vagy máshol életét adja a forradalomért. Ezért aztán két évvel a győzelmünk után, 1961-et követően, amikor az algériai nép bátran harcolt függetlenségéért, egy kubai hajó fegyvereket szállított az algériai felkelőknek. Hazafelé jövet magával hozott több mint száz árván maradt gyermeket és sok háborús sebesültet. Hadd nyissak itt egy zárójelet: eszembe jutott egy másik esemény, amit mindenképp szeretnék megemlíteni. Néhány évvel később, 1978-ban ugyanez játszódott le, amikor Angola déli részéről, a cassignai megmészárlás² elől menekülő namíbiaiak – főként gyerekek – érkeztek Kubába. És képzelje, Namíbia jelenlegi kubai nagykövete [2005. decemberében] egyike volt azoknak a gyerekeknek, akiket akkor meggyógyítottunk.

Nem tudtam a cassignai eseményekről. Röviden ismertetné?

Erre Angola déli részén került sor. Fontos megemlíteni, hogy egy el­szántan harcoló kubai ezred védelmezte Angola déli határát Cassigna, a namíbiai menekültek központja közelében. A kubai erők bátran haladtak előre, hogy szembeszálljanak a dél-afrikai ejtőernyősökkel, akik harci repülőkről lőtték a civil lakosságot. A mieink az ellenséges légierő tüze alatt, szinte védelem nélkül haladtak előre, egészen addig a pontig, ahol háborítatlanul folyt a civilek, nők, öregek és gyermekek mészárlása. Állandó bombázások alatt haladtak előre húsz-harminc kilométert. Em­berveszteség szempontjából ez volt a legköltségesebb akciónk ebben a háborúban. De az öldöklést megállítottuk, s több száz gyermeket és sebesültet fogadtunk be Kubába. A gyerekek alap- és középfokú oktatás­ban részesültek, sokan közülük egyetemi diplomát is szereztek. De nem akarok hosszan időzni ennél a témánál, hiszen Algériáról beszélgetünk. Meg kell azonban említenem, hogy a dél-afrikai banditák még éveken át követtek el hasonló atrocitásokat Angolában. 1978-ban azonban vissza kellett vonulniuk erőink elől, egészen a namíbiai határig.

Visszatérve Algériára, egy hajót említett…

Igen, arról a hajóról beszéltem, amelyik fegyvereket szállított a francia hadsereggel harcoló algériai felkelőknek. A franciáknak ott volt a hátor­szág – Algéria szinte látható a Földközi-tenger szemközti partjáról -, míg a felkelők csak saját erejükre számíthattak. Az általunk küldött fegyver­rakomány ágyúkból, 500 mm-es gránátokból és rengeteg lőszerből állt. Kegyetlen harc volt, nem tudjuk, hány százezer algériai életébe került. Nemrég az algériaiak felemlegették, hogy negyven évvel a konfliktus után a franciák még mindig nem bocsátották rendelkezésükre az aknamezők térképeit azokról a területekről, ahol több millió akna is lehet. Azt is hozzá kell tennem, hogy 1961-ben, amikor az imperialista agyelszívás követ­keztében csak háromezer orvosunk maradt, sok kubai orvost is küldtünk az algériai nép megsegítésére. Ez volt a rendkívüli orvosi együttműködés kezdete Kuba és a harmadik világ országai között.

Kuba mára amolyan orvosi nagyhatalom lett.

Nem tudom, megfelelő-e a kifejezés. Azt mondhatom Önnek, hogy jelenleg hetvenezer orvosunk van, és még huszonötezren folytatnak hazánkban orvosi tanulmányokat. Az emberiség történetében – és ezt hangsúlyoznom kell – ezzel különleges helyet töltünk be. Nem tudom, a többiek mihez fognak majd, mert északi szomszédunk [az Egyesült Államok] nemzetközi katasztrófa esetén csak helikoptereket tud küldeni. Nem tudnának orvosokat küldeni, mert nincs elég szakemberük ahhoz, hogy a világban felmerülő problémákat megoldják. De nincs jobb hely­zetben Európa sem, amely pedig az emberi jogok vezető hatalmának tartja magát. Mindössze száz orvost tudnak Afrikába küldeni, ahol több mint harmincmillió HIV-vírussal fertőzött beteg szorul segítségre. A járvány leküzdéséhez annyi orvosra volna szükség, ahányan az Henry Reeve³ kontingenshez tartoznak, és ezek az orvosok Kubában szereztek diplomát. Úgy vélem, tíz év múlva több mint százezer orvosunk lesz, és valószínűleg másik százezer külföldi orvost fogunk képezni Kubában. A világon nálunk tanul a legtöbb orvos. Azt hiszem, tízszer annyian végeznek nálunk, mint az Egyesült Államokban, abban az országban, amelyik 1959-ben praktizáló orvosaink nagy részét elcsábította tőlünk. Ez a mi válaszunk.

2005 szeptemberében, azok után, hogy a Katrina hurrikán a földdel tette egyenlővé New Orleans városát, Ön felajánlotta Kuba orvosi segít­ségét az USA részére.

Így van. Felajánlottuk 1610 orvos segítségét, a második hurrikán ér­kezte előtt pedig még többet. Sok életet meg tudtak volna menteni. Az amerikai kormány azonban büszkeségből hagyta, hogy az emberek a há­zak vagy a kórházak tetején haljanak meg, ahonnan senki sem evakuálta őket, vagy stadionokban és menhelyeken, ahol rengeteg idős emberen eutanáziát hajtottak végre, nehogy a fulladást kelljen választaniuk. Ez az az ország, amelyik az emberi jogok védelmezőjének mondja magát, ugyanaz, ismétlem, amelyik 1959-ben elcsábította tőlünk az orvosain­kat, és amikor a leginkább szüksége lett volna rájuk, akkor hiányoztak neki a doktorok. Az USA-ban több millió afro-amerikai bevándorló él, és több tízmillió embernek nem jut egészségügyi ellátás. Itt, Kubában az egészségügyi ellátás állampolgári jog, tekintet nélkül arra, kinek mi a véleménye egy adott politikai kérdésről. Itt senkinek nem kell megmon­dania, támogatja-e a blokádot vagy sem. Ilyen kérdést soha, egyetlen betegnek sem teszünk fel, és a jövőben sem fogunk!

Jelenleg a külföldön praktizáló harmincezer kubai orvos mellett még negyvenezer dolgozik idehaza, és rendelkezésünkre állnak a nép ellá­tásához szükséges kórházi létesítmények és rendelőintézetek is. Még a „különleges időszakban"⁴ is sikerült a mai szintre csökkentenünk a gyermekszegénységet, megnövelve ezzel a várható élettartamot. Az egészségügyi ellátás azóta folyamatosan fejlődik, és rövid idő alatt szeretnénk elérni, hogy a várható élettartam nyolcvan évre tolódjon ki. A jelenlegi 0,07%-os HIV-fertőzöttségi indexszel a világ élvonalába tartozunk. Jóllehet még számos problémát kell megoldanunk, a sorban minket követő ország indexe nyolcszor akkorra, mint a miénk.

Nemrég Guatemalába, illetve a kasmíri földrengés után Pakisztánba küldtek orvosokat, így van?

Igen, hétszáz orvost küldtünk Guatemalába az Henry Revee kontin­gensből, akik csatlakoztak a helyszínen lévő háromszáz társukhoz, ami összesen ezer orvost jelent. Erre 2005 októberében a Stan ciklon követ­kezményei miatt volt szükség, amely az országot ért egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb természeti csapás, súlyosabb, mint amilyen a Mitch tornádó volt 1998-ban. Ez utóbbi volt az alapja a kubai integrált egészségügyi programoknak a harmadik világbeli országokkal való együttműködésben. Orvosaink hónapokon át dolgoztak nagyon nehéz földrajzi körülmények között a katasztrófa sújtotta guatemalai területeken. S nem ez volt az egyetlen hőstettük.

Az Henry Reeve alakulat létrehozása után két hatalmas tragédia kö­vetkezett be: az említett guatemalai, illetve a 2005. október 8-i földren­gés Pakisztánban. A haladéktalanul Pakisztánba küldött kubai orvosok fantasztikus hősiességről, önfeláldozásról és eredményességről tettek tanúbizonyságot, amellyel beírták nevüket a történelembe.

A kasmíri földrengés Pakisztánban arra hívja fel a figyelmet, hogy nem elég, ha a mentést végzőknek kutyáik és óriás daruik vannak. Sokkal fontosabb, hogy a földrengés után orvosok is rendelkezésre álljanak; az ilyen jellegű katasztrófák még inkább nélkülözhetetlenné teszik őket. Kasmírban, egy hegyes, nehezen megközelíthető, több millió ember által lakott vidéken a földrengés nagyjából százezer életet követelt, és még többen sebesültek meg. Rengeteg volt a csonttörés, különösen a felső és alsó végtagokon. Nehéz ennél nagyobb katasztrófát és az ottani kormány harcánál nehezebb harcot elképzelni . A pakisztáni hatóságok a harma­dik világ népeinek hagyományos kifosztói, a gazdag államok segítségét kérték. Gyakorlatilag hiába. A kubai orvosok viszont a helyszínre siettek és beírták magukat az emberi szolidaritás történetébe. Elnézést, hogy eltértem a fő tárgytól, de számomra ez különösen fontos téma.

Tudom, hogy Önt szenvedélyesen foglalkoztatja az orvoslás és a nem­zetközi szolidaritás, de kanyarodjunk vissza mai témánkra. Az Algéria számára nyújtott kubai segítségről beszéltünk közvetlenül a forradalmat követő években.

Mondtam Önnek, hogy akkoriban, tehát 1961-ben harminc-negyven or­vost küldtünk Algériába. Pontosan kellene tudnom a számukat. Az ország 1962 júniusában elnyert függetlensége után ismerkedtünk meg Ahmed Ben Bella elnökkel. Említettem, hogy New Yorkban, az ENSZ székhe­lyén tárgyalt Chevel. Aztán az októberi krízis előtti drámai napokban eljött Havannába meglátogatni bennünket. Egyenesen Washingtonból érkezett, ahol Kennedy elnökkel folytatott megbeszéléseket, és ahol más kérdések mellett szóba került a Kuba és az uSA közötti rakéták ügye. Biztosított minket szolidaritásáról. Népünk lelkesen fogadta; harcos múltja közismert volt, csakúgy, mint az algériaiak hősies küzdelme és a francia gyarmatosítás feletti történelmi győzelmük is.

Részt vettek kubai csapatok Algéria és Marokkó egymás ellen vívott 1963-as háborújában?

Igen, részt vettek. Az októberi krízis után egy évvel, 1963 őszén a Magreb-országokban váratlan események történtek. A Szahara-közeli Tindouf régióban a marokkói fegyveres erők az Egyesült Államok logisz­tikai támogatásával csapást akartak mérni a független Algériára, hogy megcsapolják a kivéreztetett ország természeti erőforrásait. Ez volt az első alkalom, hogy kubai seregek keltek át az óceánon. Húsz éjjellátóval felszerelt, modern páncélozott zászlóaljat küldtünk, amit a szovjetek a kubai védelem megszervezésére bocsátottak a rendelkezésünkre löve­gekkel együtt. Több száz harcost küldtünk a helyszínre.⁵ Anélkül, hogy erre bárkitől engedélyt kértünk volna, átkeltünk az Atlanti-óceánon, hogy eleget tegyünk a testvéri algériai nép kérésének, amely súlyos vérveszte­séget szenvedett egy félelmetes hatalom elleni harcban, s hogy segítsük megvédeni területét és természeti kincseit.

Önök, ugye, nagyon korán segítséget nyújtottak azoknak a felkelők­nek, akik szembeszálltak az Afrikában utolsóként fennmaradt portugál gyarmati hatalommal?

Valóban. 1965 után vettük fel a kapcsolatot az angolai és a Bissau-gui-neai függetlenségi erőkkel. Elsősorban vezetők képzéséről, kiképzők és műszaki eszközök küldéséről volt szó. Bissau-Guinea portugál gyarmat volt. 1956 óta folyt a függetlenségi harc a PAIGC⁶ vezetésével, amelynek élén Amílcar Cabral állt. 1966-tól hatszáz kubai internacionalista, közöttük hetven orvos harcolt a felkelők soraiban. 1974 szeptemberében vívták ki végül függetlenségüket. 1965. júliusában a Zöld-foki szigetek, valamint Sáo Tomé és Principe végérvényesen függetlenné váltak Portugáliától. Nagyjából ugyanebben az időben kemény harcok árán győzött Mozam­bikban a Felszabadító Front, felejthetetlen testvérünk, Samora Machel elvtárs vezetésével. A kitartó Robert Mugabe és más kitűnő vezetők irányításával Zimbabwe is kivívta függetlenségét, amelyet a harcok során gyakran szálltak meg dél-afrikai csapatok, akárcsak Mozambikot. Az utolsó portugál gyarmat csak 1999-ben nyerte el függetlenségét: Timorról van szó, amely Óceániában található, nagyon messze Kubától. Amikor felvettük a kapcsolatot a felkelőkkel, meg kell mondanom, Kuba maga sem volt könnyű helyzetben. De a „különleges időszakban" sem haboztunk kimutatni szolidaritásunkat.

A volt Belga-Kongó esetében hogyan kezdődött a kubai együttműkö­dés, aminek a betetőzése Che kongói tevékenysége volt?

Ne feledje, hogy Che Guevara akkor már több afrikai országban megfordult. Az ENSZ 1961. december közgyűlésén hevesen tá­madta a Kongó elleni amerikai-belga támadást. Emlékezetből idézem: „Minden szabad embernek a Kongó elleni bűntény megbosszulására kell készülnie." Igyekeztem őt türelemre inteni és időt nyerni, amíg a feltételek adva lesznek Bolíviában. Egyenesen New Yorkból indulva, 1964. december végén Che kilenc afrikai országot keresett fel meg­tervezett körútja alkalmából. Eljutott Algériába, Egyiptomba, Maliba, Kongóba, Guineába, Ghánába, Dahomeyba – a mai Béninbe -, Tanzá­niába és Brazzaville-Kongóba. 1961. januárjában meggyilkolták a nagy kongói vezetőt, Patrice Lumumbát, aki a régió antikolonialista harcának mártírja lett. Chenek sikerült felkeresnie az összes nagy afrikai hazafit: Kwame Nkrumaht Accrában, Sékou Tourét Conakryban, Modibo Keitát Bamakóban és Massamba-Débat-t Brazzaville-ben. Algériában hosszan tárgyalt a portugál gyarmatok felszabadító mozgalmainak vezetőivel, az angolai Agosthino Netoval és Lucio Larával, illetve Amílcar Cabrallal, a nagy Bissau-guineai forradalmárral.

Ekkor történt, hogy Che úgy döntött, csatlakozik a kongói gerillák­hoz?

Nem. Az első körútja után visszatért Kubába. Az afrikai helyzet nagyon érdekelte, és e történelmi jelentőségű körút és az afrikai vezetőkkel való találkozást követően még jobban figyelt a kontinens történéseire, de türel­metlenül várta, hogy Bolíviába utazhasson. Amint már említettem Önnek, ekkor javasoltam neki, hogy vigyen egy csapat elvtársat Afrikába. Az volt a küldetése, hogy támogassa a kelet-kongói mozgalmat. Ez kiemelt fontosságú feladat volt, ami ráadásul lehetővé tette számára, hogy még több tapasztalatot szerezzen, és új vezetőket képezzen ki. Che 1965. április 24-én érkezett meg egy csapat elvtárssal Kibamba környékére, Fizi mellé, Dél-Kivu tartományba, a Tanganyika tó partjára. A zónát a Kínában politikai és katonai kiképzésen részt vett Laurent-Désiré Kabila emberei őrizték. Abban az időben a kínaiak is segítették az afrikaiakat. Kabila a nancsingi katonai akadémián szerzett rövid idő alatt gyakorla­tot, de csapata súlyos válságba került, és szétesett. 1964-től a belga és amerikai tisztek irányítása alatt harcoló, Dél-Afrikából, Rhodesiából, Németországból s máshonnan érkezett, harcedzett zsoldosok súlyos csapást mértek a gerillákra.

Önök küldtek Chenek erősítést?

Igen, 1965. júliusában, azaz épp három hónappal azután, hogy Che megérkezett Kongóba, a legjobb harcosainkból alakított, kb. kétszáz­ötven fős csoportot küldtünk erősítés gyanánt Jorge Risquet elvtárs irányításával. Ebben az időben két Kongó létezett: a volt Belga-Kongó, a későbbi Zaire, aminek fővárosa Kinshasa, valamint az egykori francia Kongó Brazzaville- fővárossal. A mi csapataink Brazzaville-be mentek. Massamba-Débat nemzeti kormányának védelmére küldtük őket, és megbízást kaptak arra, hogy szükség esetén Chenek is segítséget nyújt­sanak, aki a másik Kongó keleti végeinél harcolt. Brazzaville-ben Risquet és emberei megkezdték a harcosok kiképzését más gerillák, különösen az Angolai Népi Felszabadítási Mozgalom [MPLA⁷ ] számára is. Rövid idő alatt három hadoszlopot képeztek ki, amelyek Brazzaville-ből az angolai gerillákhoz vonultak be harcolni. Így aztán 1965 után tényleges együttműködést alakítottunk ki a kongói függetlenségi harc résztvevőivel, akárcsak Angolával és Cabindával, amely angolai terület volt. Ez azt jelentette, hogy kivettük részünket a vezetők kiképzéséből, s emellett anyagi eszközökkel is támogattuk a felszabadító háborút.

A legismertebb kubai intervenció Afrikában az angolai. Emlékszik rá, hogyan kezdődött?

Pontosan emlékszem. A lisszaboni szegfűk forradalma után, 1974 áprilisában kezdetét vette a portugál gyarmatbirodalom széthullása. Portugáliát kifárasztotta a hosszú, reakciós, fasiszta- és Amerika-barát kormányzás, valamint a gazdasági válság és a gyarmati háború. Mind­ezek aláásták, majd megrendítették gyarmatbirodalmát. Nem véletlen, hogy számos portugál gyarmat, köztük Bissau-Guinea, a Zöld-foki szige­tek, Sáo Tomé és Mozambik 1975-ben, a portugál diktatúra bukása után nyerték el függetlenségüket, amit a haladó szellemű portugál kormányzat teljes mértékben elismert.

Teljesen más volt az egyik leggazdagabb és legnagyobb portugál gyarmat, Angola helyzete. Az amerikai kormány itt titkos tervvel kísér­letezett, amely az angolai nép törvényes jogainak megsértésére és egy bábkormány felállítására irányult. Mindez csak nemrég került napvilágra, korábban Washington „ártatlannak" mondta magát, azt állítva, hogy „semmit nem látott". A terv kulcsa a Dél-Afrikával kötött szövetségben rejlett. A két ország megosztozott a portugál gyarmatosítás által lét­rehozott képzési és szervezeti infrastruktúrán, hogy megakadályozza Angola függetlenségét. Mindebben támogatta őket Mobutu, Zaire – a volt Belga-Kongó – korrupt diktátora, aki kész volt arra, hogy jó fizetség fejében a külföldiek vadászterületévé tegye az országot. Az ország urán-, réz- és egyéb nyersanyagkészletét kifosztották, miközben senki nem tudja, hova tűnt Mobutu negyven milliárd dollárja. Azt persze nem nehéz kitalálni, melyik állam segített abban, hogy a diktátor több tíz milliárddal károsítson meg egy teljesen kifosztott országot. Diktátorok, terroristák, közismert rasszisták jelentkeztek folyamatosan és szégyenérzés nélkül abba a hadseregbe, amelyet „a szabad világ hadseregének" neveztek. Néhány évvel később, sajátos cinizmusról téve tanúbizonyságot, Ronald Reagan úgy beszélt róluk, mint „a szabadság harcosairól".

Akkoriban az USA együttműködött a dél-afrikai apartheid rendszer­rel.

Teljes mértékben. Mivel a dél-afrikai rezsimről és az apartheidről van szó, ezzel kapcsolatban felmerül egy nagyon fontos kérdés, amiről elfe­lejtettem szólni, jóllehet nem szabad hallgatni róla. Amikor kubai csapatok állomásoztak a rasszista dél-afrikai csapatok által megszállt Angolában, az ÜSA Pretoria rendelkezésére bocsátott több olyan atombombát, mint amilyet korábban Hirosimára és Nagaszakira is ledobott. Sokszor fele­désbe merül, hogy Angolában az angolai és a kubai csapatok egy olyan rezsim ellen harcoltak, amely nyolc atombombával rendelkezett. Ezeket az Egyesült Államok az örökösen a kubai blokád mellett szavazó Izrael közvetítésével bocsátotta a dél-afrikaiak rendelkezésére. S egyáltalán nem lehetett kizárni, hogy ránk is ledobják ezeket a bombákat. Mivel tartottunk attól, hogy Pretoria esetleg nem tud ellenállni a kísértésnek, minden szükséges intézkedést megtettünk arra az esetre, ha a dél-afri­kaiak esetleg nukleáris erőt vetnének be ellenünk.

A dél-afrikaiak Washingtontól kaptak nukleáris fegyvereket? Ez nem közismert tény.

Valóban nem, jóllehet ez a színtiszta igazság. De kikkel nem kötöt­tek paktumot az ún. „demokraták"? – ez utóbbiakon nem az amerikai Demokrata Pártot, hanem a „demokratikus birodalom" „demokratáit" értem. Milyen banditizmusért nem felelősek? Mobutuval is paktumot kötöttek, s szemet hunytak bűnei felett. Nem szabad elfelejteni, hogy Patrice Lumumba meggyilkolásakor Mobutu vezette az európaiakból álló zsoldos csapatokat, akik a kongói állampolgárok életét sem kímél­ték. Egyszer megkérdeztem Nelson Mandelától: „Elnök úr, ön tudja, hol találhatók az atombombák, amelyek Dél-Afrika birtokában voltak? – Nem tudom. – És mit mondtak Önnek a dél-afrikai katonák? – Nem mondanak semmit." Ma már senki nem tud semmit erről, és nem is kérdezősködik a bombákról, ahogyan az Izrael birtokában lévő nukleáris fegyverekkel kapcsolatban sincs senkinek kérdése. Senkinek! A világban csak olyan információk áramlanak, amelyek megfelelnek az amerikai birodalom és szövetségeseik érdekeinek. ők még az urán monopóliumát is szeretnék megszerezni maguknak olyan időkre, amikor nem lesz több földgáz, sem kőolaj.

Most [2005 végén] az Egyesült Államok meg akarja tiltani Iránnak, hogy nukleáris fűtőanyagot állítson elő, s arra akarja kényszeríteni, hogy pazarolja el bőséges földgáz- és kőolajtartalékait. Irán ma napi öt millió hordó kőolajat termel, s arra törekszik, jogosan, hogy takarékoskodjon szénhidrogén-forrásaival, s mint sok más ország, képessé váljon arra, hogy nukleáris fűtőanyagból nyerjen ki villamosáramot. Franciaország villamosáram-szükségletének közel 45%-át fedezi atomenergiából, és ugyanígy jár el sok más ország is: Japán, Dél-Korea vagy Kanada. Az irániak csupán egy dolgot kérnek: termelhessenek áramot atomenergi­ából, ahelyett, hogy szénhidrogént égetnének el.

A nukleáris fegyverekkel felszerelt dél-afrikai erőkkel szemben milyen taktikát alkalmaztak? Gondolom, ez kivételes katonai helyzet volt az Önök számára.

Soha azelőtt nem voltunk ilyen helyzetben. Valóban aszimmetrikus módszereket kellett alkalmaznunk. Úgy döntöttünk, hogy olyan taktikai csoportokat vetünk harcba, amelyek létszáma nem haladja meg az ezer főt, és alaposan fel vannak szerelve tankokkal, páncélozott járművek­kel, tüzérséggel és légelhárító egységekkel. A MIG-23-as vadászgépek biztosították számunkra a légi fölényt, miközben ellenfelünk a legmoder­nebb harci repülőgépekkel volt felszerelve. Ez emlékezetes történet, és sajnálatos, hogy nem eléggé ismert.

Mikor indult meg az Angola elleni támadás?

1975. október közepén. Miközben a zairei erők, valamint a nehéz fegy­verzettel és a dél-afrikai tanácsadókkal megerősített zsoldos csapatok már majdnem elérték a fővárost, Luandát, a legnagyobb csapás a déli országrészt fenyegette. A dél-afrikai páncélozott hadoszlopok átlépték a határt, és gyors ütemben behatoltak angolai területre, azzal a szándékkal, hogy csatlakozzanak Mobutu zsoldosaihoz, s együtt foglalják el Luandát, még a függetlenség 1975. november 11-ére tervezett kikiáltása előtt. Nagyon nehéz és feszült napoknak néztünk elébe.

Ebben az időben Angolában tartózkodtak kubai csapatok?

Mindössze négyszáznyolcvan katonai kiképző tartózkodott az ország­ban, akikhez csatlakozott egy csoport a cabindai csapatok kiképzésére. Ők a felszabadító háború nagy vezetőjének, Agostinho Netonak, az Angolai Népi Felszabadítási Mozgalom elnökének kérésére érkeztek Angolába. Neto nemcsak az afrikai népek támogatását élvezte, hanem széles körben elismert személy volt a kontinensen kívül is. Azzal a kéréssel fordult hozzánk, hogy segítsük az új, független állam hadse­regét alkotó egységek kiképzését. Igent mondtunk, noha csak néhány könnyű fegyverzettel felszerelt tüzérségi alakulatunk volt alkalmas a kiképzésre.

Ezek a kubaiak részt vettek-e a harcokban az Angola elleni kettős invázió folyamán?

Természetesen, rögtön Angola védelmére siettek. 1975 novemberének első napjaiban egy kis csoport a benguelai forradalmi kiképzőközpont angolai újoncainak oldalán bátran megütközött a fasiszta hadsereggel. Egy rajtaütés során az anyagi eszközök és a létszám szempontjából fö­lényben lévő dél-afrikaiak az angolaiakra támadtak, és több tucat újoncot, valamint nyolc kubai kiképzőt megöltek, hét másikat pedig megsebesítet­tek. Ami a dél-afrikaiakat illeti, nekik hat tankjuk és egyéb felszerelésük veszett oda. Soha nem hozták nyilvánosságra veszteségeiket, mivel azok jelentősek voltak. Ez volt az első alkalom, hogy az afrikai kontinens egy eldugott szegletében kubaiak és angolaiak közösen ontották vérüket egy sokat szenvedett föld szabadságáért.

Így történt, hogy 1975 novemberében, tizenkilenc évvel a Granma ki­kötése után, egy kis létszámú kubai csapat először bocsátkozott harcba Angolában, ami azután hosszú éveken át folytatódott.

Ekkor döntött úgy, hogy erősítést küld Angolába?

Úgy van. Gondolkodás nélkül vállaltuk a feladatot. Angola húsz éve folytatta függetlenségi harcát; kiképzőink pedig nem először néztek szembe az életveszéllyel. Kuba úgy döntött, hogy együttműködik Neto elnökkel, és erősítést küld Angolába a belügyminisztérium speciális alakulatai, valamint a Forradalmi Fegyveres Erők reguláris csapatai kötelékéből. Hazájuktól tízezer kilométerre kubai csapatok sorakoztak fel a forradalom örököseiként a dél-afrikai és a zairei csapatokkal szem­ben. Hogy érzékeltessem az erőviszonyokat: Dél-Afrika a kontinens legnagyobb és leggazdagabb országa, Zaire pedig az USA és Európa leggazdagabb és legjobban felfegyverzett bábja volt.

Önök tehát ekkor elindították a „Carlota" elnevezésű hadművelet.

Igen, ekkor indult el a Carlota-hadművelet,⁸ ami országunk leghosz-szabb, győzedelmes internacionalista kampányának fedőneve volt.

Miért így nevezték el?

A hadművelet neve jelkép, amivel az első kubai felkelésekben ki­végzett, illetve a harcokban elesett több ezer rabszolgának szerettünk volna emléket állítani. Carlota a ma Matanzas tartományban található Triunvirato cukorültetvényhez tartozó, joruba származású afro-kubai volt. 1843-ban ő állt a szörnyű stigmát jelentő rabszolgaság ellen szervezett egyik felkelés élére, és az életével fizetett érte.

Meg tudták akadályozni a kubai erők Luanda bevételét?

Igen. 1975. novemberében mind északon, mind délen sikerült feltartóz­tatnunk az ellenséges agressziót. Jól emlékszem arra, ahogyan a hírek eljutottak hozzánk a kubai és az angolai erők sikereiről: „elérték ezt és ezt a falut"; „ebbe és ebbe az irányba tartanak." Egyik falut a másik után szabadították fel, amíg eljutottak a déli és az északi határig. Az amerikai birodalom nem érte el célját: Angola feldarabolását és függetlenségének elsikkasztását. Az angolai és a kubai nép közös harca megakadályozta az agressziót.

Teljes harckocsiegységeket, szárazföldi és légelhárító tüzérségi erőket, valamint egy dandár kialakításához szükséges páncélozott gyalogsági egységeket küldtünk az országba kereskedelmi flottánk hajóival. Har­minchat ezer katonánk látványos, a dél-afrikai határig terjedő támadást hajtott végre a háborúban. Az apartheid rendszer elleni első offenzíva alkalmával pilótáink az angolai erők repülőgépeit használták: MIG-21-eseket és MIG-17-seket. Sikerült visszaverniük fő ellenségünket, a dél-afrikaiakat, egészen az Angola és Namíbia közötti határig. Namíbia akkor a rasszisták gyarmatbirtoka volt. Északon Mobutu kénytelen volt visszafordítani gyengének bizonyult hadseregét. De a támadás a fő ellenség, a dél-afrikaiak ellen irányult. 1976. március 27-én az utolsó dél-afrikai katona is elhagyta Angola területét.

Egy fontos dolgot azonban nem szabad szem elől téveszteni: Angola nagyon messze van Kubától. Ha a térképre nézünk, úgy tűnik, mintha Havanna közelebb esne Luandához, mint Moszkvához. A Havanna-Luan­da repülőút mégis másfél órával hosszabb, mint a Havanna és Moszkva közötti légi út. Szóval, messze van.

Azután nem szabad elfelejteni egy másik fontos kérdést sem: amikor az ember ilyen helyzetbe kerül, nem szabad erőtlennek mutatkoznia. A gyengeség vereséghez vezet. Arra van szükség, hogy mozgósítani tudjuk minden szükséges erőnket, sőt, annál is többet: meg kell tudni kétszerezni, sőt, ha kell, háromszorozni a helyszínen tartózkodó saját erőket. A képességet azonban nem szabad összekeverni a létszámmal. Tekintetbe kell venni a tűzerőt, a fegyverzetet és annak jellegét stb. Ké­sőbb repülőgépeket is küldtünk Angolába. Emlékszem, hogy behajóztunk MIG-23-asokat néhány teherhajó rakodóterébe.

Az első támadás kezdetén viszont még nem érkeztek meg a repülő­gépeink. Ahogy már mondtam Önnek, a mieink angolai vadászgépekkel repültek. Bevettük Huambót, Jonas Sawimbi „fővárosát". Sawimbi a Pretoria és Washington által pénzelt Nemzeti Unió Angola Teljes Füg­getlenségéért (UNITA⁹ )vezetője volt. Ebben a zónában a törzsek közötti egyensúlyra is ügyelni kellett. Pedig még Huambóban is, ahol Sawimbi etnikuma számbeli fölényben volt, az Angolai Nemzeti Felszabadítási Mozgalomnak sokkal több híve volt, mint Sawimbinak.

November 4-én éjjel hoztuk meg a döntést a szükséges erők kiküldé­séről, és márciustól már a kontinensen voltak csapataink. A mieink két irányban haladtak előre. Délen a dél-afrikaiak olyan gyorsan menekültek, hogy még a hidak felrobbantására sem maradt idejük. Északon néhány hét alatt és minimális erőkifejtéssel Mobutu reguláris csapatait és a zsoldosokat sikerült a zairei határ túlsó oldalára szorítani. Az előrejutás ott is látványos volt. Nem is értem, miért nem menekültek el hamarabb, hiszen tudták, mi történt a dél-afrikaiakkal.

Mivel magyarázza, hogy az USA nem akadályozta meg a Carlota-hadműveletet és az angolai intervenciót?

Az elmúlt években nyilvánosságra hozott hivatalos dokumentumoknak köszönhetően ma már többet tudunk arról, hogyan gondolkodtak és cselekedtek az amerikai hatóságok. Gerald Ford amerikai elnök, Henry Kissinger, a nagyhatalmú külügyminiszter és az amerikai hírszerzés emberei még álmukban sem képzelték, hogy Kuba, „a kis blokád alatt álló ország" megkockáztatja az intervenciót az angolai konfliktusban. Ez a „kis ország" mégis megverte őket Girónnál, és az 1962. októberi válságból is emelt fővel került ki, anélkül, hogy megingott volna honfitár­saink elszántsága. Soha egyetlen harmadik világbeli ország nem sietett még egy másik nép segítségére katonai konfliktusban úgy, hogy nem a közvetlen szomszédjáról volt szó.

Utolsó mentsvárként azért a Szovjetunió védelmére is számítottak.

Nézze, Angolában, amikor a Carlota-hadművelet elindítása mellett döntöttünk, egyetlen pillanatra sem számoltunk szovjet „védelemmel". Őszintén szólva, a katonai győzelem után országunk azt szerette volna, ha a dél-afrikaiak megfizetnek ezért a kalandért. Az ENSZ 435-ös ha­tározatának alkalmazását és Namíbia függetlenségét követeltük. Tartva az amerikai válaszlépéstől, a szovjet kormány azonban erős nyomást gyakorolt ránk, és gyors visszavonulásra ösztönzött. Ezt levélben és más eszközökkel hozták a tudomásunkra.

Mihez kezdtek?

Miután ellenvetéseinket ismertettük, nem volt más választásunk, mint hogy részben teljesítsük Moszkva kérését. Bár a szovjetekkel nem kon­zultáltunk a kubai csapatok angolai bevetéséről, ők utólag mégis úgy döntöttek, hogy küldenek fegyvert az angolai hadseregnek. Bizonyos katonai eszközökre vonatkozó kéréseket is teljesítettek végig a háború alatt. A győzelem után Angolának nem lett volna jövője a Szovjetunió politikai és logisztikai támogatása nélkül. A Szovjetunión kívül egyetlen más ország sem tudta a szükséges fegyverzetet biztosítani ennek a népnek, hogy megvédje magát olyan hatalmak ellen, mint délen a dél-afrikaiak és északon Mobutu erői. Nem maradhattunk tartósan An­golában. De távozásunkhoz meg kellett teremteni a kedvező feltételek minimumát.

Gondolom, a nagyon eltérő katonai hagyományok miatt Önök és a szovjetek egymástól különböző koncepciókat dolgoztak ki a háborúval kapcsolatban.

Így volt, stratégiai és taktikai koncepcióink különböztek egymástól. Több tízezer angolai katonát képeztünk ki a harcokra. Tanácsadóink segítették az angolai csapatokat a felkelés és a harcok alatt. Mindig azt mondtuk nekik: „Nem azért vagyunk itt, hogy egy belháborúban vegyünk részt, hanem azért, hogy megvédjük Angolát a külföldi agresz-szióval szemben." Ha kritikus helyzet adódott, akkor azért segítettünk. Ez idő alatt a szovjetek az angolai felső vezetést látták el tanácsokkal, és nagylelkűen küldték a fegyvereket. Ők képezték ki a magas rangú tiszteket, mi pedig az alacsonyabb rangú tiszteket és a harcoló csapa­tokat. Jó kapcsolataink és barátságunk ellenére a szovjet felső vezetés némely kezdeményezése kellemetlen helyzetbe hozott minket. Más-más nézőpontunk volt a háborúról: az ő felfogásuk akadémikus jellegű volt, ami a II. világháborúban gyökerezett, ahol annyian életüket vesztették. A mi tapasztalatunk ettől teljesen eltérő volt: mi az irreguláris háborút ismertük, amit „aszimmetrikus háborúnak" is neveznek. De voltak dolgok, amelyekben az égvilágon semmi „aszimmetrikus" sem volt, csupán az elemi józan ész diktálta őket. Mégis, a kölcsönös tisztelet és barátság hatotta át a kubai és a szovjet katonák közötti viszonyt. Ez a színtiszta igazság, tényleg jól megértettük egymást. Mindvégig a szolidaritás szel­leme érvényesült.

Önök tehát az 1976-os győzelem után visszavonták csapataikat An­golából.

Visszavontuk csapatainkat, de olyan ütemben, amelyet jónak láttunk. A helyzet kényes volta miatt egyeztettünk az angolaiakkal: nagyjából tisztá­ban voltak álláspontunkkal, de néhány dolgot, értelemszerűen, el kellett nekik magyaráznunk. 1976 áprilisában Raúl Castro, a kubai Fegyveres Erők minisztere Angolába utazott, hogy Neto elnökkel megvizsgálják a kubai csapatok részleges, fokozatos, ám elkerülhetetlen kivonásának kérdését. Meg kell jegyeznem, hogy mi egyáltalán nem értettünk egyet ezzel a lépéssel; a visszavonulást nem tartottuk szükségesnek. Mert ez a megszálló erők szemében a gyengeség bizonyítéka volt, még akkor is, ha előnyös pozíciókat mondhattunk a magunkénak. Mi úgy láttuk, hogy Angolában kell maradnunk mindaddig, amíg a két fél, Kuba és Angola kellően erősnek ítéli az angolai hadsereget a további helyzet biztosítására.

Ennek ellenére megkezdtük az előkészületeket az emberek és a harci egységek kivonásához. Az érveinkkel tisztában lévő Neto elnök beleegyezését adta a kubai erők kivonásával kapcsolatos időzítéshez. A kivonás fokozatos és folyamatos volt. Csökkentettük jelenlétünket. Ezalatt fenntartottunk egy erős kontingenst a középhegységben. De kevesebben voltunk, és ezt látva, a dél-afrikaiak azonnal visszaéltek a helyzettel; megtámadtak minket, és háromszáz kilométerre behatoltak Angola területére. Kihasználták az alkalmat. Tudja, hogyan működik a kapitalizmus, és hogyan működnek a kiszolgálói: mindig minden helyze­tet kihasználnak. Valószínűleg tudták, hogy képességeink csökkentek, nyomás alá kerültünk, és visszavontuk erőinket.

1977-ben Ön is járt Angolában.

Igen, nem egészen egy évvel később, 1977 márciusában végre eljut­hattam Angolába, és személyesen köszönthettem a kubai és az angolai harcosokat. A mieink egyharmada, nagyjából tizenkétezer internaciona­lista már hazatért Kubába. Tartottuk magunkat a kivonási tervhez. De az ÜSA és Dél-Afrika nem volt megelégedve. Pretoria és Washington eleinte titokban szövetkezett, azután meghirdették az 1980-as évek összefogását az általuk „konstruktív elköteleződések"-nek nevezett keretben, valamint a Ronald Reagan elnök által létrehozott linkage-t. Az ÜSA és Dél-Afrika eltökéltsége arra kényszerített bennünket, hogy tizenöt éven keresztül közvetlenül segítsük az angolai népet, hiába volt eredetileg más a kivonás ütemezése. A kivonással kapcsolatban két fajta menetrend létezett: az, amiről már beszéltünk, és az utóbbi, bár ez egy legyőzött Dél-Afrikával számolt, hiszen szerettünk volna hamarabb ve­reséget mérni az apartheid rendszerre. Több mint háromszázezer kubai önkéntes jelentkezett. Csak önkéntesek mentek; ez az, amit „tartaléknak" hívunk. Ezt az elvet nem szabad megsérteni. Minden polgárháború, mint például a hatvanas években az Escambray-hegységben általunk vívott „szennyes háború", csakis önkéntesek bevonásával lehetséges. Azok a forradalmak, amelyek nem tartották be ezt a szabályt, nagy árat fizettek érte. A harcba induló ember per definitionem az életét kockáztatja. A má­sik elv az, hogy egy internacionalista missziót is csak önkéntesekre lehet bízni. Hozzátenném: nem sokan voltak, akik hittek abban, hogy „óvatos" szovjet szövetségeseinkkel képesek leszünk rá, hogy évekig keményen ellenálljunk az Egyesült Államok és Dél-Afrika támadásainak.

Nyújtottak-e segítséget Angolából kiindulva a környékbeli elnyomott népeknek is, mint a később namíbiaiakká vált délnyugat-afrikaiaknak, Rhodesiának, amelyet azután Zimbabwének kereszteltek el, vagy magá­nak az apartheid rezsim rasszizmusát nyögő dél-afrikai népnek?

Az 1980-as években megerősödött a namíbiai, a zimbabwei és a dél-afrikai népeknek a gyarmatosítás és az apartheid elleni harca. Kuba segítette őket, de az is fontos volt, hogy Angolára úgy tekintettek e népek, mint a függetlenségi harc bástyájára. A pretoriai kormány mindig is áruló módon viselkedett. Cassinga, amiről már volt szó, Boma, Novo Katengue és Sumbe az apartheid rezsim bűneinek a színtere. Ugyanakkor az ellen­séggel szembeni harci szolidaritásunknak is ezek voltak a helyszínei.

Mi történt?

Csupán egyetlen példát említek: a Sumbe angolai város [a volt Novo-Redondo] elleni támadást. Ez Dél-Afrika bűnös szándékainak egyik olyan példája, amely magáért beszél. Sumbéban nem tartózkodtak sem kubai, sem angolai csapatok, csupán orvosok, tanárok, építőmunkások és más segítők voltak a településen, akiket az ellenség el akart rabolni. A megtá­madott angolaiak oldalán harcoló férfiak és nők a milicisták fegyvereivel védekeztek az erősítés megérkezéséig, ami azután megfutamította a tá­madókat. Hét kubai esett el ebben a harcban – a mieink kevesebben vol­tak, mint a támadók. Ez egy példa a sok közül, amely internacionalistáink – a katonák és a civilek – elszántságát és áldozatkészségét szemlélteti, hogy ha szükséges, vért és verejtéket nem kímélve küzdenek. Ez né­pünk s főként a kubai fiatalság egyik nagy hőstette: az aktív és tartalékos katonai szolgálat több ezer harcosa önként teljesítette internacionalista feladatát. De hozzájuk kell számítani azokat a férfiakat és nőket is, akik Kubából biztosították misszióink sikerét, és helyettesítették azokat, akik elmentek, hogy egy otthonuktól távoli föld szabadságáért harcoljanak.

1987-ben Dél-Afrika új katonai offenzívát indított Angola ellen; az apartheid ellentámadásba lendült.

Valóban, 1987 végén került sor az utolsó nagy dél-afrikai invázióra, olyan körülmények között, amelyek kockára tették az új állam fennma­radását. Pretoria és Washington utolsó és egyben legfenyegetőbb táma­dásáról volt szó. Az offenzíva egy jelentős angolai csapatkontingenst vett célba, amely éppen homokos terepen haladt Jamba városa felé a határ dél-keleti részénél, ott, ahol Jonas Sawimbi, az UNITA vezetőjének szék­helyét feltételezték. Meg kell mondanom, mindig is elleneztük az angolai csapatok ilyen jellegű offenzíváját. Abban az esetben támogattuk csak őket, ha a dél-afrikai légi-, tüzérségi vagy páncélos erők beavatkozása lehetetlennek bizonyult. Ezt a kérdést évente újra és újra megvitattuk a szovjetekkel és az angolaiakkal, ahol mindig elmondtuk: „Ne tegyétek ezt, ne szorgalmazzátok ezeket a költséges és felesleges, erőiteket teljesen igénybe vevő akciókat. Ne számítsatok ránk ilyen kalandban". Jó párszor sikerült is meggyőzni őket, mégis minden évben előfordultak hasonló esetek. Az egyik utolsó alkalommal, amikor dűlőre tudtunk jutni velük, az el nem kötelezett országok csúcstalálkozóján vettem részt Zimbabwéban. Nehéz feladat volt, mert a szovjetek nem tágítottak: Luandától több ezer kilométerre, az ország egy eldugott, szinte megközelíthetetlen szegle­tében akarták visszaállítani a törvényes határokat. Bár bizonyíték nem volt rá, ezen a vidéken lehetett sejteni Sawimbi főhadiszállását. Ebben az időben az UNITA fegyveres bandái szinte az egész ország területén jelen voltak; „szennyes háborújuk" kiterjedt az ország egészére, s a fővárost is elérte. Először követni akartuk a kivonás programját, de közbejött egy váratlan esemény. Angola függetlenségének kikiáltása előtt a Zairéből érkezett fegyveres csapatok – a „katangaiak" – átlépték az északi határt. Azt állították, hogy Angolának jöttek segíteni. Amikor a Mobutu támadása elleni háború befejeződött, saját szakállukra és néhány angolai tiszt segítségével lerohanták a gazdag zairei vidéket, Katangát. Az európai sajtó felháborodásának adott hangot. Franciaor-szág¹⁰ , Belgium és az egész világ azonnal csapatokat küldött. Így nem Dél-Afrika volt az egyetlen ország, amelynek csapatai végig az angolai határ mellett állomásoztak. Belga és francia csapatok, részben NATO­csapatok érkeztek északról.

Az angolai hadvezetés nem vette figyelembe javaslataikat. Mi volt a válaszuk az újabb dél-afrikai agresszióra?

Az utolsó angolai offenzíváról kérdez Sawimbi vélelmezett székhelye ellen, Angola dél-keleti végein?

Igen.

Az ismert történet ismétlődött meg. Mihelyst az angolai offenzíva céljához közeledett, Dél-Afrika súlyos csapást mért rájuk. A veszteség élőerőben és a szovjetek által biztosított vadonatúj páncélozott jármű­vek tekintetében jelentős volt. A felbátorodott ellenség, megközelítve a Menongue-i légi támaszpontot, Cuito Cuanaváléig, a régi NATO-repülő-térig tört előre, és halálos csapást akart mérni Angolára. Mint korábban, ezúttal sem volt egyetlen kubai sem a közelben, hiszen figyelmeztettük az angolaiakat, hogy nem számíthatnak ránk. A katasztrófát látva, amelyben semmi felelősségünk nem volt, az angolai kormány elkeseredésében se­gítségért fordult hozzánk. Képzelheti, hogyan ért bennünket a katasztrófa híre, amitől régóta tartottunk. Szörnyen kínosan éreztük magunkat. De ezúttal túl nagy volt a kockázat. Jóllehet az angolai csapatok, a katonák fegyelmezettségének és bátorságának köszönhetően rendben vissza­vonultak, harci moráljuk elpárolgott. A harckocsik és a csapatszállító egységek alig voltak képesek mozogni. A legközelebbi egységünk is kétszáz kilométerre volt tőlük.

Végül engedtek a kérésüknek.

Nagyon-nagy erőfeszítést kellett tennünk: a katonai agresszió veszé­lye ellenére, amellyel itthon is, az Egyesült Államok közelségében is szá­molnunk kellett, Kuba legfelsőbb politikai és katonai vezetése a probléma végleges megoldása mellett döntött. A szovjetekkel gyakran beszéltünk erről: össze kellett gyűjteni a szükséges eszközöket, hogy megadhassuk a kegyelemdöfést a dél-afrikaiaknak. Kuba újraírta 1975 hősies történel­mét. Az Atlanti-óceánon való átkelést követően nagy mennyiségű harci egység és hadifelszerelés érkezett Angola déli részébe, hogy lehetővé tegye a támadást délnyugatról Namíbia irányába. Egyidejűleg egy tan­kokkal felszerelt dandár majdnem száz kilométeres szakaszon felszedte az aknákat, és Cuito Cuanavale felé vette az irányt. Az angolai csapatok a dél-afrikaiak tüze alatt a NATO régi repülőtere felé vonultak vissza. Páncélosainkat, tüzérségünket és műszaki alakulatainkat helikopterekkel szállítottuk a hadműveletek helyszínére. Előzőleg felhatalmazást kértünk és kaptunk a déli front angolai erőinek egységes vezetésére az angolai elnöktől, José Eduardo dos Santos-tól. A harckocsikból álló dandárt újabb erősítések követték, és Cuito Cuanavale – ez az addig ismeretlen helység – a nemzetközi figyelem homlokterébe került. Nem megyek bele a részletekbe. Elég azt tudnia, hogy az angolai katonákkal és tisztekkel együtt a mieink halálos csapdát állítottak fel a repülőtér felé tartó dél-afri­kai erőknek. A dél-afrikai rasszista hadsereg súlyos vereséget szenvedett emberben és anyagi eszközökben.

Hány kubai volt Angolában ekkor?

Jól tudtuk, mit fogunk tenni. Két elv szerint cselekedtünk. Az egyik arra vonatkozott, hogy elég erővel rendelkezzünk ahhoz, hogy ne kockáztas­suk a vereséget. A helyben elszenvedett kudarc veszélybe sodorhatta volna forradalmunkat. Ezekben az években maga a kubai forradalmi folyamat is veszélyben forgott. Kubában katonailag verhetetlenek, de An­golában sebezhetőek voltunk. Túl sok minden forgott kockán; ez messze túlmutatott azon, amit sokan feltételeztek. A második elv az volt, hogy nagy és költséges harcok nélkül kell a háborúnak véget vetni, akárcsak a Sierra Maestrában, ahol csekély emberveszteség árán sikerült vissza­verni Batista utolsó nagy támadását. Ez a mi filozófiánk: minimalizálni a veszteségeket, a lehető legkisebb emberveszteséggel győzni. Pontosan ugyanezt a taktikát követtük Angolában is. Ezúttal ötvenötezer kubai katona gyűlt össze Angolában. Miközben a dél-afrikai csapatok elvérez­tek Cuito Cuanavalénál, negyvenezer kubai, harmincezer angolai és a Samuel Nujoma által vezetett SWAPO [Délnyugat-afrikai Népi Szerve­zet¹¹ ] nagyjából háromezer gerillája közeledett a namíbiai határ felé. Úgy hatszáz tank, száz tüzérségi egység, ezer légelhárító eszköz és repülő állt készen arra, hogy szétverje az övezetbe behatolt dél-afrikai erőket. Ismétlem, arról volt szó, hogy nagy harcok és komoly veszteségek nélkül mérjünk csapást az ellenséges erőkre.

Leopoldo Cintras Frías („Polito"), az Angola déli részén végrehajtott hadműveletek tábornoka tanúbizonyságát adta kiemelkedő katonai tehetségének. Jól emlékszem azokra az időkre, amikor tizenhat évesen harcolt a Batista elleni háborúban. 1958. november 20. és 30. között részt vett a Guisa melletti ütközetben az első hadoszloppal. November 28-án tüzérségi állásba helyeztük a harcokban zsákmányolt T-17-es könnyű harckocsin. Hajnalban ezt a harckocsit vetettük be a helyőrség főhadi­szállásának megtámadásához. Egy ellenséges páncéltörő működéskép­telenné tette, miután egymás után ötvenszer rálőtt. „Polito" visszavonult, a hátán cipelve egy súlyosan sérült elvtársát. Amikor meggyőződött, hogy társa már halott, a harckocsi 30 kaliberes golyószórójával folytatta a har­cot. Hihetetlen, milyen hősiesen viselkedett. Az ellenségtől néhány nap­pal korábban szerzett PRC 10-es rádióadón követtem, mi történik vele. Több ilyen hőstettre került sor a felszabadító háborúnk végét megelőző harminckét napban. Huszonkilenc évvel később Leopoldo Cintras Frías a kubai, az angolai és a namíbiai csapatok élén, Angola déli részén döntő szerepet játszott a Cuito Cuanavale-i csatában és a Namíbiára irányuló ellentámadásban, amely meghatározta a háború végső kimenetelét.

A dél-afrikai erők tehát súlyos vereséget szenvedtek Cuito Cuanavale-nál.

Nagyon súlyos vereséget szenvedtek. Azt mondanám, végső vere­séget. A Cuito Cuanavale-i győzelem és főként az Angola délnyugati részébe összevont kubai csapatok véget vetettek a külföldi katonai ag­ressziónak. Az ellenségnek fel kellett hagynia szokásos arroganciájával, és rákényszerült a tárgyalásokra.

Milyen eredménnyel zárultak a tárgyalások?

Az egész Délnyugat-Afrikára kiterjedő békeegyezménnyel zárultak, amit Dél-Afrika, Angola és Kuba írtak alá az ENSZ-ben 1988 decem­berében. Ennek eredményeként végleg kivontuk erőinket Angolából. A kivonulás ütemezését az egyezmény először három évben szabta meg. Az előírtak szerint módszeresen kivonultunk az utolsó szál katonáig. A tárgyalásokat „négyoldalúnak" nevezték, mert a kubaiakkal és az angola­iakkal szemben a dél-afrikaiak mellett az Egyesület Államok is részt vett, közvetítőnek tüntetve föl magát. De az USA valójában bíró és résztvevő is volt egyben, hiszen ténylegesen az apartheid rezsim szövetségese volt. Valójában a dél-afrikaiak mellett volt a helyük a tárgyalóasztalnál. A tárgyalásokon az amerikai delegációt az a Chester Crocker¹² – az afrikai ügyek államtitkára – vezette, aki korábban éveken át ellenezte, hogy Kuba is részt vegyen ilyen tárgyalásokon. Ám szembesülve a dél­afrikai rasszisták válságos katonai helyzetével, nem volt más választása, minthogy elfogadja jelenlétünket. A témáról készült könyvében érzékle­tesen ábrázolta, ahogyan a kubai képviselet belépett a tárgyalóterembe. Idézem: „A tárgyalás azon a ponton volt, hogy véglegesen más irányt vegyen." A Reagan-kormány képviselője tudta, hogy a kubai jelenlét a tárgyalóasztalnál akadálya a durva húzásoknak, a zsarolásnak, a megfélemlítésnek és a hazugságnak. Éppen fordítva történt minden, mint 1898-ban, Párizsban, amikor a spanyolok és az amerikaiak Kuba „függetlenségéről" tárgyaltak Kuba, a felszabadító hadsereg és a kubai fegyveres kormány képviselete nélkül. Ezúttal haderőink a forradalmi kubai kormány törvényes képviseletének részeként kaptak helyet a tár­gyalóasztalnál, az angolai delegáció mellett.

Ezeknek az egyezményeknek a fényében Önök úgy ítélték meg, hogy sikerült befejezni az angolai missziót?

Egyértelműen. Teljesítettük internacionalista küldetésünket. Harcosaink emelt fővel tértek haza, és mindössze az angolai nép barátságát, az el­végzett feladattal járó elégedettséget, a harcban elhunyt testvéreink ham­vait, valamint a fegyvereket hozták magukkal, amelyekkel oly hősiesen harcoltak több ezer kilométerre otthonuktól. Az utolsó katonák 1991-ben tértek haza. Angola függetlenségének megszilárdításában és Namíbia függetlenségének kivívásában játszott szerepünk meghatározónak bizo­nyult. Ezen kívül jelentős szerepünk volt Zimbabwe felszabadításában, és a gyűlöletes dél-afrikai apartheid rezsim felszámolásában.

Nem túl gyakran fordul elő a történelemben, hogy egy háborút – az emberi cselekmények legszörnyűbbikét – a győztesek humanizmusa és szerénysége övezze. Tud-e bárki egyetlen foglyot is említeni, akit a tizenöt évig tartó háború alatt a kubai erők kivégeztek volna? Említsenek nekem csupán egyet is, és soha életemben nem nyitom ki többet a szám. Sajnos viszont azt is tudjuk, mi történt foglyul ejtett elvtársainkkal… S hogyan vi­selkedtek a dél-afrikai rasszisták? Az ÜNITA emberei? Meg az amerikaiak, akik mindenről tudtak? A szilárd elveknek és a tiszta céloknak hála, az internacionalista harcosok cselekedetei átláthatóak voltak. A legyőzöttek oldalán viszont ezek az értékek szinte teljesen hiányoztak. Ez alighanem olyasmi, amiben a kubai mambisék¹³ által megteremtett hagyomány a XIX: századi függetlenségi küzdelmek során meghatározónak bizonyult.

E hagyományt, amelyet a lázadók, a földalatti ellenállók harca az 1956-1959-es nemzeti felszabadító háborúban tovább gazdagított, minden erőnkkel továbbvittük, hogy forradalmunk győzelme óta valamennyi külső és belső ellenséggel eredményesen szállhassunk szembe.

Mi a magyarázat arra, hogy Kuba ezen angolai akciójáról olyan keve­sen tudnak?

Miért nem mesélte el soha senki teljességében ezt a fantasztikus eposzt? Van magyarázat erre az igazságtalanságra. Nemrég, 2005. november 11-én ünnepelték Angola függetlenségének harmincadik évfordulóját. Az amerikai imperializmus mindent elkövetett, hogy Kuba nevét meg se említsék a megemlékezések során. S ez nem minden, mert Washington szeretné újraírni a történelmet: úgy állítja be a helyzetet, mintha Kubának semmi köze nem lett volna Angola és Namíbia függet­lenségéhez, illetve az addig legyőzhetetlen apartheid erők vereségéhez, ami hozzájárult a rezsim bukásához. Mintha Kuba nem is létezne, mintha mindez csak a véletlennek lett volna köszönhető. Sőt, nem átallják azt állítani, hogy az amerikai kormánynak semmi köze sincs a több száz­ezer angolai legyilkolásához, több ezer falu elpusztításához, az angolai területek elaknásításához, amelyek a mai napig szedik áldozataikat a polgári lakosság, a nők és a gyerekek soraiból. Ez az angolai, a namí­biai és a dél-afrikai népek történelmének meghamisítása, és mélységes igazságtalanság Kubával, az egyetlen nem afrikai országgal szemben, amelynek lakói életüket adták Afrika függetlenségéért és a szégyenletes apartheid rezsim bukásáért.

Az, hogy manapság szokás „elfeledkezni" a kubai akcióról, Angola és az angolai olajat felvásárló Egyesült Államok közötti szövetségnek is köszönhető?

Igaz, az USA több millió dollár értékben vásárolja fel az angolai olajat, eltékozolva és kiszipolyozva az ország nem megújuló természeti erőfor­rásait. Kuba magáévá tette Amílcar Cabral afrikai antikolonialista vezető szavait: „A kubai harcosok életüket áldozzák országaink szabadságá­ért, és áldozatukért cserébe semmi mást nem visznek el innen, mint a szabadságharcban elesett bajtársaik hamvait." Az USA nevetséges igyekezete, hogy eltitkolja Kuba részvételét a háborúban, megbotrán­koztatja Afrika népeit. Ez csupán azért lehetséges, mert a konfliktus története még nincs megírva. Kiváló kutatók próbálnak hozzáférni az információkhoz. Elmondhatom, hogy Kuba sohasem kívánta megírni ezt a történetet, és szerénységből ellenáll a kísértésnek, hogy szolidáris elköteleződését hosszabban részletezze. De a kubai hatóságok immár készek az együttműködésre, és arra, hogy fokozatosan megnyissák a levéltárakat, illetve hozzáférhetővé tegyék a dokumentumokat minden komoly szándékú történész számára, aki az igazságot akarja megírni erről a háborúról.

Hány kubai vett részt az angolai háborúban?

Több mint háromszázezer kubai internacionalista harcos és nagyjából ötvenezer segítő szolgált a háborúban. Igen, több tízezer harcos önként teljesítette internacionalista feladatát. Az angolai hőstett, a Namíbia függetlenségéért és az apartheid ellen vívott harcok megerősítették népünk elszántságát. De ahogyan már említettem, arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy a kubai hátország biztosításával több millió férfi és nő is hozzájárult a győzelemhez.

A harcos kubai nép az afrikai és a spanyol gyökerek keresztezéséből származó erőteljes fa gyümölcse. Az 1936-1939 között lezajlott spanyol polgárháború idején több száz kubai ment Spanyolországba, és sokan életüket áldozták a fasiszták és a reakció által megtámadott Köztár­saságért. Negyven évvel később a kubai harcosok – tele forradalmi hévvel – Afrikába mentek, hogy megvédjék az angolai nép szabadságát és függetlenségét. 2077 honfitársunk esett el a harcokban. Mielőtt a Kubába visszatért utolsó internacionalista egység harcosai levetették volna az egyenruhát, velünk, a forradalom első számú vezetőivel együtt felkeresték Antonio Maceo¹⁴ sírját, hogy megemlékezzenek mindazokról, akik elestek népünk szabadságért vívott harcaiban. Ezt a szép interna­cionalista hagyományt ma már több tízezer orvos, egyetemi diplomás, egészségügyi szakember, tanár, edző és különböző területek specialistái viszik tovább, akik gyakran ugyanolyan nehéz körülmények között látják el szolidaritási feladataikat, mint a harcosok.

Milyen tanulságot von le a hosszú angolai háborúból?

Először is, az a nép, amely ilyen hőstettekre képes, vajon mi mindenre lenne hajlandó, ha egyszer hazája sorsa forogna kockán! Kötelessége­ink vannak halottaink iránt: a forradalmat előre kell vinni, s büszkének kell lenni az elesettek példájára. Azokkal a kubaiakkal vagyunk, akik készek voltak hősi halált halni az igazság védelmében. És azokkal a férfiakkal és nőkkel, akik messzi országokból érkeztek, mint Máximo Gómez, Henry Reeve vagy Che Guevara, és akik itt Kubában bizonyították be, mekkora értéke van a nemzetközi szolidaritásnak. Mi, a jelen és a jövő nemze­dékhez tartozó kubaiak szembeszállunk a blokád következményeivel. A blokádot el fogja söpörni a kubaiak méltósága, a népek szolidaritása és a világ kormányainak mostanra szinte egységes ellenállása. Az amerikai nép egyre erőteljesebben utasítja el ezt az abszurd, az alkotmányos jogokat sértő politikát. Angolában az imperialisták és bábjaik emléke­zetes vereséget szenvedtek. Ha bárki, hozzájuk hasonlóan, háborús szándékkal jön Kubába, olyan csatákra számíthat, mint amilyenek a

Quifangondo, Cabinda, Ebo, Morros de Medunda, Cangamba, Sumbe, Ruacana, Tchipa, Calueque és Cuito Cuanavale melletti harcok voltak, s hasonló vereségnek néz elébe. A mi kis karibi nemzetünk olyan katonai meglepetést tartogat számukra, amilyent álmukban sem képzelnek el.

(Fordította: Balázs Eszter)

Részlet Ignacio Ramonet: Fidel Castro. Biographie á deux voix (Fidel Castro. Életrajz két hangon) c. interjúkötetéből, Fayard/Galilée, Párizs, 2006. 15. fejezet: Kuba és Afrika, 281-335.

Jegyzetek

1 Lásd Ahmed Ben Bella: „Ainsi était le Che", Le Monde diplomatique, 1997. október

2 A cassignai mészárlás 1978. május 4-én történt, midőn a dél-afrikai erők Cunene tartományban, Angolától délre egy namíbiai menekülttábort bombáztak. A halottak száma több mint 600 volt, többségükben nők, gyermekek és öregek.

3 Az Henry Reeve alakulatot, amelyet a kubai függetlenségi háborúban részt vett egyik amerikai harcosról kereszteltek el, 2005-ben hozták létre, miután az amerikai kormány visszautasította a kubai ajánlatot, hogy orvosokat és egész­ségügyi szakszemélyzetet küld a New Orleans-ra, valamint Lousiana és Alabama kiterjedt övezeteire lesújtott Katrina hurrikán áldozatainak megsegítésére.

4 Periodo especial: a kubai vezetés által 1990 augusztusában kényszerűség­ből (a kelet-európai államszocialista rendszerek felbomlása s vele a kubai áruk piacának megszűnése, a GDP 35%-os csökkenése, a Kuba-ellenes amerikai gazdasági háború fokozódása stb.) bevezetett, súlyos megszorításokkal járó, ötéves időszak. (A szerk.)

5 Ennek a kubai kontingensnek a parancsnoka Efigenio Ameijeiras százados volt, a Granma veteránja s a kezdetektől Fidel Castro harcostársa, aki Kuba for­radalmi rendőrségét vezette.

6 Partido Africano da Independência da Guiné e Cabo Verde (Afrikai párt Gui­nea és a Zöld-foki szigetek függetlenségéért)

7 Movimento Popular de Libertação de Angola

8 A hadművelet részletes leírását ld. Gabriel García Marquez írását: Opération Carlota. Tricontinental, 53. sz., Havanna, 1977

9 União Nacional para a Independência Total de Angola

10 1978 májusában Valéry Giscard d'Esteing francia elnök az Idegen Légió ejtőernyős egységeinek bevetéséről döntött Kolwezi városánál, amelyet a lázadó katangai erők tartottak megszállva, s ahol több ezer európai is tartózkodott. A harcokban 700 afrikai és 170 európai esett el.

11 South-West African People's Organisation

12 Chester A. Crocker: High Noon in Southern Africa: Making Peace in a Rough Neighborhood. New York, 1992, Norton & Company.

13 A spanyol gyarmatosítók ellen harcoló kubai gerillák elnevezése (a szerk.).

14 Antonio Maceo Y Grajales (1845-1896) a kubai függetlenségi háború legendás parancsnoka, akit fizikai ereje és bőrszíne alapján „bronz titán"-nak neveztek. (A szerk.).

Az önigazgatás a társadalmi szerveződés különleges formája, amely nemcsak az államszervezetet vagy a gazdasági egységek funkcióját kívánja megváltoztatni, hanem egészen új és a korábbitól eltérő viszo­nyokat kíván kialakítani az egyének és a társadalmi csoportok között. Ez olyan alaptulajdonsága, amelyet szem előtt kell tartanunk, amikor megvizsgáljuk lehetőségeit.

Az önigazgatás kétségtelenül egyben politikai cél is. Része egy kü­lönleges politikai programnak, amely át akarja alakítani a társadalmi viszonyokat és az államszervezetet. Ezért esetenként politikai szereplők is támogatják. De a politikai pártok és mozgalmak nem az egyetlen és nem is a legfontosabb „látható" hordozói az önigazgatás eszméjének. Az önigazgatás nagyon gyakran kap támogatást a munkások és más elnyomott társadalmi rétegek csoportjától mélyebb társadalmi válságok idején, amikor megmutatkozik a létező társadalmi viszonyok és politikai intézmények tehetetlensége. Így jelentős befolyást nyerhet, anélkül, hogy bármilyen politikai párt támogatná – vagy éppen az önigazgatást lejárató politikai propaganda ellenére. Így mutatkozik meg az önigazgatás kettős természete.

Önszerveződés és önigazgatás

Közismert tény, hogy a társadalom egyének, társadalmi csoportok és kölcsönös viszonyaik komplex összessége. A társadalmi csoportok külön­böznek egymástól társadalmi státusz és érdekek tekintetében. A munkás­osztály mint elnyomott osztály abban érdekelt, hogy leküzdje alárendelt helyzetét. Csak akkor érheti el ezt a célt, ha a társadalom egészen más alapon szerveződik – olyan egyenlő jogú egyének közösségeként, akik­nek nem kell állandóan más emberek utasításait végrehajtani.

Mi más módon érhetné el a munkásosztály ezt a célt, mint a szervező­dés segítségével? A következő kérdés az, hogy milyen típusú szervezetet kell létrehozni, amely előreviszi a valóban demokratikus társadalmi struk­túrákért és a demokratikus döntéshozatalért vívott társadalmi harcot. A korábbi demokratikus, és különösen a szocialista mozgalmak különböző válaszokat adtak erre a kérdésre, de véleményem szerint egyik sem volt sikeres. Radikális társadalmi változáshoz nagy tömegek munkájára van szükség, és szükség van a társadalmi szerveződés új formáira is (politikai pártok, szakszervezetek, civil egyesületek), amelyek óhajtják ezt a változást. Másfelől azonban nem elég, ha akármilyen sok ember, legyen akár a lakosság abszolút többsége, részt vesz a politikai harcok­ban (sztrájkok, tüntetések, választások, stb.). Ami igazán fontos ezekben a küzdelmekben, az a részvétel természete. Még ha milliók vesznek is részt a társadalmi küzdelmekben, az még nem jelenti azt, hogy kivívták társadalmi szabadságukat, vagy hogy valóban ők irányítják az esemé­nyeket. Ha a társadalmi változások akarása kimerül a társadalmi szerve­zetek vezetői terveinek és parancsainak végrehajtásában, az egyszerűen létrehozhat egy új típusú társadalmi hierarchiát – a munkásosztály vagy más elnyomott társadalmi rétegek a saját vezetőikből kreálnak egy új politikai elitet.

A fenti egyébként gyakran bekövetkezett a történelem folyamán – az októberi forradalom talán a legfontosabb példa, a maga messze ágazó következményeivel. Ebben az esetben volt egy szűk politikai elit, amely a munkásosztály történeti érdekei képviselőjének tekintette magát, és a munkásosztály nevében monopolizálta a hatalmat. A politikai hatalom megszerzése után saját kezébe vette a termelés irányítását és az állami tulajdont – ami azt jelentette, hogy az egyik uralkodó osztályt, amelyet megsemmisített a társadalmi forradalom – a földbirtokosokat és a bur­zsoáziát – felváltotta egy másik osztály, a bürokrácia. Ez is társadalmi forradalom volt, de nem az a fajta, amelyet vártak, vagy amelyért harcol­tak, mivel nem szűntek meg a társadalmi hatalom egyenlőtlen eloszlásán alapuló társadalmi viszonyok. Ez volt a fő oka annak, hogy ezek a forra­dalmak nem tudták megvalósítani az önigazgatást – társadalmi bázisuk túl szűk volt egy ilyen lépéshez, és a létrejövő új társadalmi viszonyok éles ellentmondásban álltak az önigazgatás eszméjével.

Az önigazgatás különleges társadalmi viszonyokat és társadalmi szervezetet igényel. Először is, a társadalmat horizontálisan és nem vertikálisan kell megszervezni ahhoz, hogy az önigazgatás előfeltételei teljesüljenek. Vica versa, a társadalmi harcokban csak az önszervező­dés lehet a horizontális társadalmi szerveződés alapja. Ezért bármilyen, valóban radikális társadalmi változás, amely demokratizálja a társadalmi élet minden szféráját, csak a tömegek önszerveződésén keresztül való­sítható meg, az elit és a tömegek közötti különbség megszüntetésével. Máskülönben megint csak az oligarchia vastörvénye érvényesül.

Mi az önszerveződés? Ahol az egyének és a csoportok úgy vannak megszervezve, hogy mindegyik egyenlő eséllyel tud bekapcsolódni a szervezet létrehozásába, céljai és ideológiája kijelölésébe, és azok teljesülésének ellenőrzésébe. Nincs olyan csoport, amelyik kialakítja a politikai programot vagy az ideológiát, amelyet aztán rákényszerít véges vagy végtelen számú egyénre. Nincs olyan előfeltevés, hogy ez a csoport a szervezet történelmi élcsapata. Bizonyítania kell „élcsapat" szerepét, és a szervezet ellenőrzése alatt áll. Az ilyen szervezet tagjai hatékonyan tudják ellenőrizni a szervezet működését, és ezért mindegyikük abban a helyzetben van, hogy bekerülhet egy időre a szervezet „elitjébe".

Mit jelent az önigazgatás? A kölcsönös viszonyok elvét egy társadalmi szervezet tagjai között, illetve egy egész társadalom tagjai és csoportjai között, ahol egyetlen tagnak vagy társadalmi csoportnak sincs meg az a privilégiuma, hogy állandóan dominálja a társadalmi szervezet folya­matait, a határozathozatalt, és a társadalmi élet irányítását. Ekképpen nincsen állandó határ azok között, akik parancsolnak, és azok között, akik végrehajtják a parancsokat, anélkül, hogy valódi befolyásuk lenne a meghozott döntésekre.

Történelmi példák

A történelem azt bizonyítja, hogy az olyan szervezetek, amelyek nem az önszerveződés elvét követték, nem tudták képviselni az önigazgatás esz­méjét, akkor sem, ha kívánták a társadalmi változást. Például az 1918-as novemberi forradalom nem hozhatott radikális társadalmi változást Németországban, mert a Szociáldemokrata Párt, amelyet a munkások többsége támogatott, bürokratikus szervezet volt, ahol világosan elkülö­nültek egymástól a vezetők és az egyszerű tagok¹ , és a politikai elit jelölte ki az irányvonalat. Az ilyen típusú szervezet azonban a parlamentáris demokrácia politikai rendszerében találta meg ideológiai kifejeződését, ahol minden társadalmi változásnak a parlamenti döntéshozásból kellett volna kiindulnia, olyan elitek kezdeményezésében, akik a demokratikus választások révén nyerik el legitimációjukat.² Amikor a német munkások végül az első világháború katasztrofális társadalmi és gazdasági viszo­nyai hatására tömegsztrájkokat szerveztek, és létrehozták a munkás- és katonatanácsokat³ , az SPD-nek ismét sikerült „leszerelnie" ezeket a pró­bálkozásokat. A társadalmi változások iránti igény azonban olyan mély volt, hogy megjelentek az állami és társadalmi szerveződés új formái. Például az új ideiglenes kormányt nem az állampolgárok alkotmányozó gyűlése választotta meg, hanem a Berlini Munkás-és Katonatanácsok mint a munkások és katonák képviselői. Az új forradalmi szervek azon­ban nem tudtak a politikai pártoktól függetlenül működni, mert az SPD és az USPD (Független Szociáldemokrata Párt) 3-3 tagja bekerült a kormányba. A munkásosztály tömeges akciói, vezető pártjuk, az SPD akarata ellenére⁴ és a harc új szervei:, a munkás- és katonatanácsok tömeges létrehozása sem tudta semlegesíteni a választások eredményét. Noha a két szocialista párt (az SPD és az USPD) 1919-ben megkapta a szavazatok 45%-át, nem ismerték el hatalmi szerveknek a munkahelyi demokrácia új formáit.

Egy másik fontos példa az orosz forradalom: a februári forradalom elején a munkások önállóan szervezték meg az üzemekben a tanácsokat. Tekintve, hogy a szocialista pártoknak (a bolsevikoknak és a mensevikek­nek) nem voltak kész, kialakított elképzeléseik a munkás-önigazgatásról vagy a termelés munkás-ellenőrzéséről, és a cári Oroszországban nem voltak erős szakszervezetek, a lázadó munkások spontán hozták létre ezeket a szervezeteket.⁵ Az üzemi tanácsok (vagy bizottságok) nemcsak „a béreket vagy a munkaidőt szabályozták, hanem számos menedzseri előjogot is megkérdőjeleztek".⁶ Noha az üzemi bizottságok képviselői relatíve szűk keretek között mozogtak, a munkások „minden gyárban maguk jelölték ki a bizottságok jogkörét, állandóan növelték a jogosít­ványaikat, és az erőviszonyoknak megfelelően döntötték el az egyes esetekben, hogy meddig mehetnek el a képviselők"⁷ . Az üzemi bizottsá­gok regionális és állami szintű értekezletei csak ritkán deklarálták, hogy funkciójuk a vállalatok közvetlen irányítása. Inkább úgy jelentek meg, mint meghatározott társadalmi és szervezeti kérdések (munkabérek, munkaidő, stb.) szabályozására és a termelési folyamat irányítására lét­rejött szervezetek. Egyes esetekben azonban a bizottságok menedzseri funkciókat is átvettek, ha elég erősek voltak hozzá.⁸ A munkáshatalomról szóló dekrétum, amelyet a bolsevik kormány rögtön az októberi forra­dalom után beiktatott, jogot adott a munkásoknak arra, hogy minden olyan üzemben létrehozzák a munkáshatalom szerveit, ahol több mint 5 ember dolgozott, illetve ahol az éves forgalom elérte a 100,000 rubelt. A munkáshatalmat a munkások közvetlenül, vagy választott képviselőiken keresztül gyakorolták. Az új kormány azonban, amelyik pártján keresztül a szakszervezetekre is kiterjesztette az ellenőrzést, módot talált arra, hogy megnyirbálja az üzemi bizottságok tényleges autonómiáját. Először, döntéseiket érvényteleníthették a szakszervezetek vagy a kongresszu­sok. Másodszor, minden, az állam számára fontos vállalatnál az üzemi bizottságok az államnak tartoztak felelősséggel. Harmadszor, az üzemi bizottságok nem voltak felhatalmazva a vállalatok irányítására; csak az állam vagy a magántulajdonos által rájuk bízott termelési folyamatot ellenőrizhették.

Olaszországban tömeges gyárfoglalásokra került sor 1920 folyamán, amikor a munkások a munkás-önigazgatás szerveiként szervezték meg az üzemi tanácsokat. Ez sok tekintetben egy valóban önszerveződő mozgalom volt, amelyben 600.000 munkás vett részt (a szervezett 4 millióból), noha a nagy munkásszervezetek – a Szocialista Párt és a CGIL (Olasz Általános Munkásszövetség) – nem támogatták őket.⁹ Mivel a Szocialista Párt nem kívánt változtatni gyakorlati politikáján, és hitt abban, hogy a párt uralma megelőzi az osztály uralmát, érthető, hogy miért nem kapott az önszerveződő mozgalom elegendő támogatást, különösen a létező társadalmi rend ideiglenes stabilizációjának időszakában.

Az 1974-es vértelen portugál forradalomban is megfigyelhetjük az állampolgárok, elsősorban a munkásosztály nagyfokú társadalmi aktivi­tását. Ez túlnyomórészt baloldali forradalom volt, ahol a baloldali pártok 58%-os többséget szereztek a választásokon (a „csak" reformer Szoci­alista Párt csaknem 38%-ot kapott). Ennek ellenére a baloldaliak nem alakítottak ki munkás-ellenőrzésen vagy munkás-önigazgatáson alapuló politikai programot. A munkások maguk szerveztek munkástanácsokat, és esetenként bevezették a munkás-önigazgatást¹⁰ a politikai baloldal támogatása nélkül.¹¹

Az 1968-as diák-és munkáslázadás alatt sok gyárat és egyetemet elfoglaltak a tüntetők Franciaországban is. A diákok elfoglalták a Sorbonne-t. Felállították a munkás- és diák Akcióbizottságokat, amelyek a munkások és diákok közvetlen képviselői voltak a harcban, annak elle­nére, hogy nagyon erős szakszervezetek és baloldali pártok működtek az országban. A diákok kiemelkedő szerepe a felkelésben befolyásolta a fiatal munkások gondolkodását, akik a közvetlen demokrácia formáin keresztül elfogadták az önszerveződés eszméjét.¹² A munkássztrájko­kat, amelyekben részt vett 10 millió ember, a francia munkásosztály kétharmada, nem formálisan szervezték – a hivatalos szakszervezetek inkább visszafogni próbálták a tiltakozásokat, szerény követelések meg­fogalmazásával.¹³

1936 és 1939 között a spanyol köztársaságban is több példa volt olyan önszerveződésre, amely elvezetett az önigazgatáshoz. A spanyol forra­dalom ugyanis pluralista volt, ahol a szocialisták, a kommunisták és az anarcho-szindikalisták voltak a legbefolyásosabbak. Nemcsak a gyárakat igazgatták a munkástanácsok, hanem olyan tanácsok is voltak, amelyek a helyi közösségeket irányították. Ez annak ellenére így működött, hogy közben a szocialista és a kommunista szervezetek erősen centralizáltak voltak, és a CNT-FAI anarcho-szindikalista vezetői közül egy sem volt olyan radikális, mint a helyi aktivisták.

A modern történelemben az önszerveződés legfontosabb példáit Argentínában, Venezuelában, és Brazíliában kereshetjük. Argentína különlegesen gazdag tapasztalatokra tett szert a gyárfoglalások terén.¹⁴ A munkások által elfoglalt vállalatok száma 180-ra tehető, 8-12, 000 fő közötti munkással.¹⁵ A munkásosztály ilyen jellegű akcióinak társadalmi előfeltételét a munkanélküliek társadalmi mozgalmai¹⁶ biztosították, a piquetero mozgalom, vagy a munkanélküliek mozgalmának formájában. A másik oldalon a mély gazdasági válság és a politikai elitek közönye a munkások szükségletei iránt szinte spontán elindította a munkás-önszer­veződést, mert ki kellett találni a harc új formáit, és megmenteni a válság miatt veszélybe került munkahelyeket.¹⁷ Az elfoglalt vállalatok létrehoztak egy nemzeti koordinációt (MNER), amely nemzeti, de nem hierarchikus jelleget adott a mozgalomnak. Azonban nem csatlakoztak hozzá a régi, nagy szervezetek, és nem is karolták fel az eszmét a mozgalom működé­se alatt.¹⁸ A politikai pártok vagy a szakszervezetek befolyásának hiánya és a gazdasági válság mélysége komoly kapcsolatot eredményezett az önszerveződés és önigazgatás között Argentínában. A munkások nem állhattak meg a mozgalom kezdetén, mert elsősorban nem ideológiai okokból kívánták az önigazgatást. Logikus következménye volt azon törekvéseiknek, hogy megmentsék a munkahelyüket, ami lehetetlen lett volna önszerveződés és önigazgatás nélkül egy olyan helyzetben, ahol a piac és az állam nem tudott semmilyen fokú társadalmi vagy gazdasági biztonságot garantálni az állampolgároknak.

Hugo Chávez elnöksége alatt Venezuela megpróbálta bevezetni a munkások társirányítását a vállalatoknál, illetve meghonosítani a rész­vételi demokráciát a közösségi tanácsokon keresztül. Létezett egy sor vállalat, ahol a munkások képviselőiken keresztül részt vettek a gyár irá­nyításában. Emellett voltak munkás-kooperatívák, és munkásellenőrzés alatt álló kisajátított vállalatok. Voltak gyárak, ahol a munkások nagygyű­lése választotta meg a tanácsokat, és állandó bizottságok működtek a speciális feladatok ellátására. Az önigazgatást támogató munkások úgy látták jónak, hogy a vállalatok 100%-ban legyenek állami tulajdonban, és a tanácsokon keresztül érvényesüljön a munkásellenőrzés. Több mun­kástanács a szakszervezeti mozgalom keretein kívül szerveződött, és a Munkások Forradalmi Frontjához kapcsolódott az Elfoglalt és Közösen Irányított Gyárakban.¹⁹ Ahol a munkások és a menedzsment közös irá­nyítása sikeres volt, még ott is összeütközésbe kerültek a bürokráciával, amely fenn akarta tartani saját hatalmát az állami tulajdonú gyárakban. Az országot kormányzó ún. bolivári mozgalom magába foglalja az állami bürokrácia szektorait, és az ott dolgozók nem éppen rokonszenvvel te­kintenek a munkások társirányítására, ami veszélyezteti a rendszerben elfoglalt helyüket.²⁰ A munkások önszerveződési szintje és tudatuk még nem olyan erős, hogy lebírják ezeket az akadályokat. A társadalom általános politikai trendjei és a vezető bolivári mozgalom miatt azonban a bürokrácia sem kerülheti el a munkások bekapcsolását az irányításba. De az elegendő önszerveződés hiánya azokat is semlegesíti, akik ezt a kísérletet a döntéshozás fő fórumává szeretnék tenni a gazdaságban.

Az önszerveződés és az önigazgatás közötti kapcsolat

A fenti példák is mutatják, hogy az önszerveződés korlátozása hogyan vezet a döntéshozás demokratikus struktúrájának felszámolásához, vagy legalábbis további korlátozásához. Az önszerveződő tömegek, például az önszerveződő munkások nem ismerik és nem fogadják el a vertikális típusú szervezetet. Azért szerveződnek maguktól, mert nem ismerik el a létező szerveződéseket legitimnek, és mert megértik, hogy társadalmi céljaik megvalósítása más típusú szervezetet igényel. És mivel maguk akarják céljaikat megvalósítani a létező hatalmi elitek és szervezeteik helyett, új típusú szervezetet kívánnak létrehozni. Ez azért van, mert a más társadalmi célok más típusú szervezeteket igényelnek.

Még ha létre is hoznak ilyen szervezeteket, akkor is szembekerülnek a „régi" társadalmi szervezetekkel, amelyek a létező politikai kultúrából és társadalmi rendszerből merítik legitimációjukat és erejüket. Például az alulról szerveződő politikai mozgalmak, amelyek új típusú erőviszonyokat vagy politikai rendszert kívánnak megteremteni, szembetalálják magukat a parlamenti vagy választási munkába belegyökeresedett, bürokratizált politikai pártokkal. A munkástanácsok és más közvetlen munkásszerve­zetek ellentétbe kerülnek a bürokratizált szakszervezetekkel, amelyek hozzászoktak a partner szerephez a kollektív alkuk folyamán.

Az önszerveződés az önigazgatás előfeltétele. Nem jöhet létre önigaz­gatás olyan parlamentáris szerveződés keretében, ahol a képviselők nem tartoznak felelősséggel választóiknak, és ahol megvannak a feltételei a vertikális szervezetek kialakulásának. Másfelől az önszerveződés nem szükségképpen vezet el az önigazgatáshoz. Sok tényezőtől függ, hogy megvalósul-e az önigazgatás az önszerveződés eredményeképpen. Az első tényező a munkások vagy állampolgárok részvételének foka a horizontális elv alapján szerveződő, közvetlen demokrácián alapuló szervezetekben. Miközben az önigazgatás a fenti elveken alapul, nem lehet domináns társadalmi viszony, ha a munkások és az állampolgárok nem cselekszenek ezen elvek alapján. Kétségtelen, hogy az önigazgatás eszméje csak specifikus társadalmi feltételek esetén jelenik meg, ami­kor radikális társadalmi változások kerülnek napirendre. Ha a radikális társadalmi változásokban érdekelt társadalmi rétegek megengedik, hogy a régi típusú társadalmi szervezetek vezessék őket (pártok, szakszerve­zetek, stb.), csak a politikai hatalom képviselői változnak, és nem maga a politikai hatalom, mint elidegenedett társadalmi hatalom. Ha csak egy szűk kisebbség fogadja el az önszerveződést, a hierarchián alapuló régi szervezetek felhasználják ezt a tudatot, és a társadalmi változások élcsapatának tekintik magukat.

Másodszor, az önszerveződés csak akkor fejlődhet ki megfelelően, és vezethet el az önigazgatáshoz, ha a létező társadalmi rend legitimációs válságba kerül. Mivel az önszerveződés a létező társadalmi szerveződé­sek alternatívája, éppúgy, mint ahogyan az önigazgatás a döntéshozás létező formáival szemben kínál alternatívát, mindkettő csak akkor szá­míthat szélesebb társadalmi támogatottságra, ha a kapitalista rendszer gazdasági, társadalmi és politikai válsága napirendre tűzi a rendszer radikális átalakítását.

Harmadszor, nagyon fontos a társadalom összetétele. Forrongó időkben az összes társadalmi réteg mobilizálódik. Ha az önszerveződő rétegek (például a munkásosztály), akik az önigazgatást támogatják, csak a társadalom egy szűk kisebbségét alkotják, akkor nagyon valószínűt­len, hogy szervezetüket fel tudják használni az új társadalmi viszonyok bevezetésére a lakosság szervezett többségével szemben.

Negyedszer, a létező szervezetek legitimációja és ideológiájuk nagy­mértékben befolyásolja az önszerveződés és önigazgatás lehetőségét. Ha a létező politikai pártok, vagy szakszervezetek népszerűek, és széles körben úgy látják őket, mint a kívánt társadalmi változások letétemé­nyeseit, akkor az új típusú szervezetek és ideológiák kevés eredményre számíthatnak. A politikai hatalomban, például a kormányokban való részvétel azonban gyengítheti a legitimációt, ha nincsenek látható, vagy elvárt eredmények: tehát többen fordulhatnak az új megoldások felé. Ezért van hogy válsághelyzetekben a munkások létrehozzák saját füg­getlen szervezeteiket, és szembefordulnak a régi vezetés javaslataival és kívánságaival (sztrájkok, gyárfoglalások, munkás-önigazgatás, stb.)

A politikai pártok és az önigazgatás

A politikai pártok azért harcolnak, hogy megkapják a politikai hatalmat. Ha ellenzékben vannak, akkor is kialakítják a saját apparátusukat, ame­lyik ellenőrzi a párttevékenységet, és meghatározza a pártpolitikát és -viselkedést. A politikai pártokat, különösen ha alkalmazkodtak a parla­menti viszonyokhoz, a pártbürokrácia ellenőrzi, amely nem támogatja az önigazgatás eszméjét, hiszen az éppen arról szól, hogy a döntéshozatalt az önszerveződő munkások és állampolgárok ellenőrzik, nem pedig a pártelit.

Még a radikális társadalmi változást sürgető baloldali politikai pártok sem gyakran akarják látni ezt a különbséget, és meg vannak győződve arról, hogy az új intézményeket a párt képviselőinek kell vezetniük.²¹ Ha egy párt már kiépítette a saját bürokráciáját, természetesen nem áll érdekében olyan társadalmi szervezetek támogatása, amelyek csök­kentenék hatalmát és befolyását.²² Ha ennek ellenére megjelennek az önszerveződő tömegek, a pártbürokrácia engedélyez egy bizonyos fokú gazdasági demokráciát (a részvételi demokrácia formájában) vagy szélesebb politikai demokráciát (a közvetlen demokrácia formáival), de megpróbálja előnyben részesíteni azokat a megoldásokat, amelyek nem veszélyeztetik jelentősen saját pozícióit.

A bürokrácia néha olyan törvényt is hoz, ami lehetővé teszi, hogy képviselői egy részét delegálja a menedzsmentbe (ha gazdasági de­mokráciáról beszélünk), vagy más módon korlátozza a közvetlen dön­téshozatal lehetőségeit.²³ Ha ezek az eszközök nem is elegendőek, a bürokráciának még mindig rendelkezésére állnak a propaganda és az ideológiai uralom befolyásos tudatformáló eszközei, és mindig abból a hatalmi pozícióból cselekszik, amelyik lehetővé teszi, hogy a leginkább megtalálja saját számítását.

Ezért a bürokrácia feletti győzelem és a politikai pártok társadalmi szerepének megváltozása az önigazgatás lényegi előfeltétele. A politikai pártok kétségtelenül jelentős szerepet játszanak bármely társadalmi változásban. Részei minden modern politikai kultúrának, és nem könnyű meggyőzni az embereket, hogy erős politikai pártok támogatása nélkül elérhetik céljaikat – különösen, ha mélyreható változásokról van szó. Másfelől a politikai pártok megpróbálják kihasználni ezt a beállítódást és politikai kultúrát, és a változások legfontosabb letéteményesének kívánják beállítani saját magukat. Még akkor is, amikor az újonnan létrehozott intézmények megkísérelték a gyakorlatba átültetni a köz­vetlen demokráciát és az önszerveződést, a politikai pártok odaküldték képviselőiket, hogy ellenőrizzék őket. Ez történt a XX. század összes forradalma folyamán, és mindegyik új, a közvetlen demokrácián alapuló intézménnyel – említhetjük itt az oroszországi szovjeteket és üzemi bizottságokat, a németországi munkás-és katonatanácsokat, a portugál munkástanácsokat, stb. Ez két ok miatt jelent komoly fenyegetést az önigazgatásra. Először, a közvetlen demokrácia és az önigazgatás in­tézményei nem lehet(né)nek a pártküzdelmek színterei, és egyik, vagy másik frakció felülkerekedésének az eszközei. Másodszor, ha a politikai pártoknak sikerül a pártügyeket munkájuk középpontjába helyezniük, ezek az intézmények nem képesek befogadni a párton kívülieket, akik pedig a munkások és állampolgárok nagy többségét alkotják, attól füg­gően, hogy milyen intézményekről beszélünk.

Nincs teljesen biztos módja annak, hogyan lehet semlegesíteni a párturalmat az önigazgatás intézményei felett. Az egyik mód a jogi út – törvényben lehetne szabályozni, hogy minden önigazgató intézmény csak a benne részt vevő állampolgárok vagy munkások egy bizonyos százalékában fogadhat magába párttagokat. Tekintve, hogy a modern demokráciákban a lakosság 6-10%-a párttag, és, noha nagy társadalmi felfordulások idején ez a százalék jelentősen nő, még mindig alatta marad a lakosság felének, feltehetjük, hogy az önigazgató intézmények minden szintjén is 50% alatt maradna a párttagok aránya a törvény elfogadása esetén. A párton kívüliek nem küzdhetnek a párttagokkal egyenlő esélyekkel az önigazgató intézmények választásain, ezért kü­lönös védelemre szorulnak. Jugoszláviában például, ahol az alkotmány és a törvények szentesítették az önigazgatást, a kommunista párttagok tették ki a helyhatósági gyűlések tagjainak 60%-át, a szövetségi gyű­lés tagjainak 90%-át, és többségben voltak sok munkástanácsban is. Ez a tény önmagában nem lenne negatív, ha a párt nem volna olyan fegyelmi struktúra, amely tagjainak követniük kell a párthatározatokat. Így, ha a párttagok voltak többségben a munkástanácsokban és más önigazgató intézményekben, akkor nyilvánvalóan a pártot képviselték, azt meg nem lehetett bizonyossággal előre megmondani, hogy meny­nyire képviselik kollégáikat vagy szomszédjaikat. Még ha formálisan követniük is kellett szavazóik utasításait²⁴ , szem előtt kellett tartaniuk a párthatározatokat.

Egy másik módja az önigazgató intézményekre gyakorolt pártbefolyás csökkentésének azon munkások és állampolgárok öntevékenysége, akik tudatában vannak társadalmi értéküknek, és nem szándékoznak alárendelni ezt a hitet a párteliteknek.²⁵ Ebben az esetben a társadalmi szervezetek pluralitása – politikai pártok, szakszervezetek és civil egye­sületek éppúgy, mint az önigazgatás új intézményei – döntő jelentőségű lehet a társadalmi hatalom diverzifikációja szempontjából. Nem lenne olyan központ, amelyik irányítaná az egész társadalmat, és minden szervezet gyakorolna egy pici ellenőrzést a többi felett. Jugoszláviá­ban például csak egyetlen párt létezett, amelynek tagjai minden fontos posztot elfoglaltak, és az egypártrendszer kizárta bármilyen – akár egy szocialista – ellenzék formálódásának lehetőségét is. A szakszervezetek éppúgy pártirányítás alatt álltak, mint más társadalmi szervezetek. Eb­ben az esetben a pártbürokrácia maga dönthetett úgy, hogy bevezeti az ellenőrzött és korlátozott önigazgatást. Ekképpen legitimizálta önmagát mint demokratikus és antisztálinista hatalmat, miközben fenntartotta a saját hatalmát. A munkásoknak és az állampolgároknak nem volt olyan alternatív erőközpontjuk, amelyet felhasználhattak volna a bürokrácia elleni harcban, abban az esetben, ha az önigazgató intézmények nem töltik be feladatukat.

Ha a létező politikai pártok nem tudták belátni az önigazgatás fon­tosságát, radikális társadalmi rétegek is dönthettek úgy, hogy nemcsak a pártoktól függetlenül cselekednek, hanem akár velük szemben is. Megpróbálhattak új pártot, vagy politikai mozgalmat szervezni, esetleg felléphettek politikai képviselet nélkül, egy politikai párt formájában. Ha létrejönnek önigazgató intézmények, bekapcsolódhatnak egy nemzeti hálózatba, mint pl. a munkástanácsok kongresszusa, illetve kettős ha­talmat alakíthatnak ki a politikai pártokkal. Ha a meglévő politikai pártok nem vesztettek sokat legitimitásukból és hitelükből azon társadalmi rétegek körében, akiket képviselni szeretnének, valószínűleg nő a társa­dalmi szerepük, és az önigazgató intézmények elé a pártelitek nagyobb akadályokat gördítenek. Ha azonban a pártok képtelennek bizonyulnak arra, hogy a társadalmi harcokban vezessék a tömegeket, vagy nin­csenek erős pártok, akkor nő a siker esélye. Ez történt Argentínában, ahol a kis baloldali pártok nem tudták kontrollálni a gyárfoglalásokat és a munkás-önigazgatás szerveinek létrehozását. Ha a meglévő politikai pártok elég erősek lennének ahhoz, hogy „átvegyék" az önigazgató mozgalmat, de hiányzik a politikai akarat, mert túl erősen kapcsolódnak a parlamentarizmus meglévő rendszeréhez, az önigazgatás új intézmé­nyei kihasználhatják az alkalmat a pártoktól független cselekvésre. Ilyen helyzet állt elő az 1968-as Franciaországban, amikor a kommunisták és a szocialisták nem voltak érdekeltek a diák- és a munkásmozgalom radikalizálódásában. Természetesen más okok akkor megakadályozták az önigazgatás kifejlődését.

A radikális társadalmi változások törvényszerűen vezetnek el a nyitot­tabb, és nagyobb részvételen alapuló pártstruktúrákhoz. Ez az, amit a résztvevő demokrácia teoretikusai (Carole Pateman, Nikos Poulantzas) látni akartak. A nyitottabb pártstruktúrák azonban csak azt jelentik, hogy a pártelit jobban ki van szolgáltatva a tömegek óhajának. Ha valóban igény van egy alapvetően új, demokratikus rendre, akkor az önigazgatásnak kell korlátoznia a pártokat.

Az önigazgató társadalom állandó harc az önigazgatás és a pártelitek között. Az elit meg akarja őrizni a társadalmi különbséget az elit és a tö­meg között, miközben a tömeg azt szeretné, ha mindenki része lenne az „általános" elitnek. Ez a harc döntötte el például a jugoszláviai önigazga­tás sorsát. Az önigazgatás üres burok lett²⁶ , mert a pártelit rá tudta kény­szeríteni uralmát az önigazgató struktúrákra, elsősorban az értéktöbblet és a döntéshozatal ellenőrzése révén, mert a pártkáderek²⁷ tették ki a tagok többségét majdnem minden intézményben²⁸ , illetve ők ellenőriz­ték az ideológiai apparátust, amely a pártot kiáltotta ki a nép történelmi vezérének, amely a munkásokat a jobb jövő felé vezeti. Ez a három kulcstényező döntően befolyásolta a harc végső kimenetelét a pártelit és a munkások között az önigazgató struktúrák feletti uralomért.

Politikai kultúra és társadalmi-gazdasági tényezők

Az önigazgatás egy új típusú demokratikus politikai kultúrát szeretne kialakítani.²⁹ Nem elég azt mondani, hogy egyfajta participációs (részt­vevő) politikai kultúráról van szó, ahogyan ezt a részvevő demokrácia teoretikusai hangsúlyozzák. Ez a típusú politikai kultúra igényli ugyan a munkások és az állampolgárok aktív részvételét a döntéshozatalban, de az önigazgatás egyben azt is jelenti, hogy a „tömegek" képesek legyenek ellenőrizni ezeket a folyamatokat. Ehhez az kell, hogy megváltozzon a saját társadalmi szerepükhöz, a politikai intézmények és szervezetek társadalmi szerepéhez és értékéhez, elsősorban a politikai pártokhoz és a szakszervezetekhez való attitűd. Az önigazgatáshoz szükséges poli­tikai kultúra nem alapulhat a képviseleti demokrácia vagy az ideiglenes közvetlen cselekvés elvén, mint a parlamentáris demokráciák modern demokratikus politikai kultúrája. A politikai pártokat úgy kell felfogni, mint a lehetséges társadalmi szervezetek egy típusát, amelyek célja, hogy politikai intézményeken keresztül cselekedjenek, és megjelenítsenek egy adott programot vagy ideológiát. Nem szabad őket úgy felfogni, mint a politikai hatalom meghódításának vagy gyakorlásának szervezeteit, hanem inkább úgy, mint hasznos szervezeteket, amelyek megkönnyítik bizonyos célok elérését. Az is fontos, hogy az új demokratikus politikai kultúra pluralista legyen, abban az értelemben, hogy az egyének ne csak egy típusú társadalmi szervezethez vagy politikai intézményhez kapcsolódjanak mint pl. egy politikai párt vagy a választásokon való részvétel. Az egyén egyszerre lehet tagja egy pártnak, egy szakszerve­zetnek, egy munkástanácsnak, egy civil egyesületnek (vagy külön-külön ezek bármelyikének), elfogadva, hogy a történelemben egyiknek sincs „élcsapat" szerepe. Közelebb jut a célok megvalósításához, ha hosszabb vagy rövidebb ideig részt vesz mindegyikben, vagy legalábbis több in­tézményben/szervezetben. Egyszóval, egyetlen szervezet sem játszhat „fétis" szerepet. Például, ha egy vállalatnál feláll egy munkástanács, a munkásoknak a párthovatartozástól függetlenül kell megválasztaniuk a tagokat, illetve ellenőrizniük a munkástanács működését. Másfelől, a tanácstagok elsősorban a kollégáiknak tartoznak felelősséggel, és csak utána következhet a pártszimpátia. Ezt a fajta politikai kultúrát nem lehet megteremteni egy kulturálisan és gazdaságilag elmaradott társadalom­ban, illetve ott, ahol nincsenek független társadalmi szervezetek.

Az effajta politikai kultúra hiánya az egyik oka a jugoszláv önigazgatási kísérlet kudarcának. A jugoszláv társadalmat a második világháború végéig tekintélyelvű politikai kultúra jellemezte. Kulturálisan elmaradott, a politikai demokrácia és az osztályharcok terén kevés, vagy semmiféle tapasztalattal nem rendelkező nemzetek kerestek erős politikai veze­tőket, akik élére állnak a nemzeti felszabadulásért vívott harcuknak. A kommunista párt győzelme a nemzeti felszabadító háborúban és for­radalomban megszabta a gazdasági és kulturális fejlődés feltételeit. A tekintélyelvű politikai kultúrától azonban nem tudtak megszabadulni, mert a párt a háború előtt „sztálinizálódott", és elfogadta a szocialista rendszer sztálini modelljét. A központosított rendszer bevezetése az egy párt mo­nopóliumával gyorsan létrehozta azt a bürokráciát, amely nemcsak az államapparátust vette irányítása alá, hanem az állami tulajdonban lévő termelőeszközöket is. A politikai elit eme monopóliuma kizárt bármilyen valódi részvételi esélyt a döntéshozatalban, beleértve a valódi önigazga­tás megvalósulását. Amint a párt kinyilvánította történelmi élcsapat-sze-repét³⁰ , benne karizmatikus és csaknem tévedhetetlen vezérével, a „nép atyjával", a tekintélyelvű politikai kultúra csak alakot és hordozót váltott, de egyébként érintetlen maradt. Az önigazgatás megvalósíthatatlan egy olyan országban, ahol a köztársaság elnöke elmozdíthatatlan, pártjáról pedig azt hirdetik, hogy mindig megtalálja a legjobb megoldást a jelen és a jövő biztosítására. Ebben az ideológiai mátrixban a munkások csak azért gyűlhettek egybe az önigazgató testületekben, hogy egyetértsenek a kitűzött célok megvalósításával.

A jugoszláv társadalomból hiányoztak az önigazgatás megvalósítá­sának társadalmi-gazdasági és politikai feltételei. Az osztályharcokban kevés tapasztalattal rendelkező jugoszláv munkásosztály, amelyik alulreprezentált volt a társadalomban a gazdaság agrár jellege miatt, nagyfokú írástudatlanság, alacsony szakképzettség, és egy nem létező civil társadalom – a háború előtti rezsimek termékei – „találkozott" a sztálini rendszer bevezetésével. A jugoszláv kommunista elit semmilyen gazdasági vagy politikai demokráciában nem gondolkodott a Sztálinnal való konfliktus előtt. Csak ez a szakítás kényszerítette rá a jugoszláv elitet, hogy felülbírálja saját ideológiáját, és megmagyarázza, mi veze­tett el a szakításhoz. Így került sor arra, hogy Sztálint revizionistának bélyegezzék, és elítéljék a rendszerét, majd pedig bevezessék a na­gyobb gazdasági hatékonyságot és decentralizációt célzó reformokat. A munkás-önigazgatás és a társadalmi önigazgatás mint integrált ön­igazgató rendszer a marxizmus újjáéledt tanulmányozásának logikus következményeként került előtérbe. A politikai elit azonban addigra már monopolizálta a társadalmi hatalmat, amit nem kívánt megosztani más társadalmi szereplőkkel – és a legkevésbé sem kívánta átadni a munkás­osztálynak. A munkás-önigazgatás formái ezért tartalmukat tekintve nem voltak igazán befolyásosak, és nem adtak valódi menedzseri hatalmat a munkásoknak. Az 1950-es törvény szerint, amelynek volt történelmi jelentősége, a munkástanácsok 15-20 tagot számláltak, miközben a menedzsment és az igazgatók a hatalom nagy részét megőrizték. Az állam sokáig megtartotta a jövedelemmel való rendelkezés jogát. Ezért a munkás-önigazgatás a gyakorlatban a munkások valamely fokú rész­vételét jelentette a menedzsmentben. Az 1970-es években javult valamit a jogi szabályozás. Mivel továbbra is a párt ellenőrizte az önigazgatást, megvalósult – a történelemben elsőként – az Állam és forradalomban kifejtett lenini elképzelés a munkások részvételéről a menedzsmentben. Ez egyfajta „rendeleti" önigazgatás volt, amelynek fokáról, formájáról és tartalmáról a politikai elit döntött.

Csak a munkásosztály jelentős aránya a társadalomban, a társadalmi harcok hagyománya, relatíve magas iskolázottság, és elegendő anyagi bázis teremthetnek megfelelő társadalmi előfeltételeket az önigazgatás számára. Ezek mellett más fontos előfeltételek: a munkásosztály és más, a társadalmi változásban érdekelt rétegek önszerveződése; a pártelitektől és a szakszervezeti bürokráciától való függetlenség; új típusú demokra­tikus politikai kultúra, amely önkéntes alapon szeretné bekapcsolni az embereket a döntéshozatalba; a társadalmi szervezetek, különösen a politikai pártok fétisjellegének leküzdése.

(Fordította: Bartha Eszter)

Jegyzetek

1 1912-re az SPD-nek 15 000 főállású pártmunkása és 1 millió tagja volt, miközben vagyonát több mint 21 millió aranymárkára becsülték (Rob Sewell: Germany: from Revolution to Counter-Revolution. In Defence of Marxism honlap, http://www.marxist.com/germany-counter-revolution-rise-fascism.htm).

2 „A fokozatos, békés fejlődés évtizedei átformálták a szocialista demokrácia jellegét. A munkásvezérek engedtek a kapitalizmus kitartó nyomásának. A kiala­kuló karrierista elit egyre inkább csak a május 1.-i felvonuláson, a munkásün­nepeken és hasonló alkalmakon használta a marxista jelszavakat, miközben a hétköznapokban alkalmazkodtak a polgári társadalomhoz. A szakszervezetek és az SPD vagyonának és befolyásának növekedésével egyre több karrierista és „helyezkedő" ember tűnt fel a szervezet minden szintjén. Ezeknek a privilegizált rétegeknek a status quo fenntartása volt az érdekük, és a gyakorlatban nem a kapitalizmus megdöntésének voltak az eszközei, hanem az osztályok közötti közvetítő szerepét játszották." (Uo.)

3 „A munkások, katonák és tengerészek a saját kezükbe vették a hatalmat, és spontán módon tanácsokat hoztak létre az események irányítására. (…) A forradalmat ellenző SPD-vezetők árulása ellenére egy rövid ideig a tömegek hagyományos szervezetükben annak a pártnak a megtestesítőjét látták, amelyik ráébresztette őket a politikai életre." (Uo.)

4 A tüntetők például elfoglalták az SPD újságjának, a Vorwaerts-nak az irodáit és a Reichstag épületét, és követelték a szociáldemokrata kormány lemondását.

5 „A proletariátus törvényhozói felhatalmazás nélkül elkezdte létrehozni a saját szervezeteit: a munkásküldöttek szovjetjeit, a szakszervezeteket és az üzemi bizottságokat." (Anna Pankratovát idézi: Maurice Brinton: The Bolsheviks and Workers Control 1917-1921. Spunk Library Internet honlap, http://www.spunk.org/texts/places/russia/sp001861/1917.html

6 Uo.

7 Uo.

8 A munkaügyi miniszter, aki a szociáldemokrata mensevik frakció vezetője volt, azt gondolta, hogy az Állam fogja igazgatni és irányítani a gazdaságot, és a vállalatok nem mennek át a nép tulajdonába.

9 A szocialisták nem támogatták azt az elképzelést, hogy a munkásszervezetek irányítsanak egy politikai párt és a szakszervezetek helyett: „Ellenezték a munkás­hatalom minden olyan felfogását, amely a munkahelyeken a tömegszervezetekre kívánt támaszkodni a Szocialista Párt közvetlen uralma helyett." (Tom Wetzel: Italy 1920. Konferencia a munkások önszerveződéséről. St. Louis, 1988, http://www.uncanny.net/~wsa/ital1920.html )

10 A munkás-önigazgatást főleg az olyan vállalatoknál vezették be, ahol a kapi­talisták távozása után a munkástanácsok átvették a menedzseri funkciókat.

11 „Mindenféle nagyságú üzemet átszerveznek. A munkások követeléseket fo­galmaznak meg: a leggyakrabban a minimálbért és a korábbi vezetők felelősségre vonását követelik. Egyik csoport sem áll ki a munkáshatalomért, de a munkások lényegében maguk veszik kezükbe az irányítást. Sokféle bizottság működik a közös ügyekben. Vannak helyek, ahol a munkások teljesen maguk igazgatják a vállalatot. A magánszektorban másképpen alakulnak a dolgok."(Phil Mailer: Portugal – The Impossible Revolution. http://libcom.org/library/portugal-impossible-revolution-phil-mailer ). Ezeket a bizottságokat az egyes vállalatok dolgozói azzal a céllal választották meg az üzemi közgyűléseken, hogy megvédjék a munkások érdekeit. Noha közülük csak kevesen követelték a tőkés termelési mód megszüntetetését, megpróbáltak a szakszervezetektől és a politikai pártok kreálta új politikai intéz­ményektől függetlenül fellépni.

12 „Az első munkások, akiket megszólított az autonómiát és a közvetlen önkor­mányzást hirdető diákmozgalom, azok voltak, akik maguk is sokban hasonlítottak a diákokra: a fiatal, iskolázott és politikailag aktív munkások. Az üzemi forradal­márok nem a régi pártkáderek, és nem is az iskolázatlan és többszörösen kizsák­mányolt külföldi munkások, hanem a relatíve privilegizált francia munkásfiatalok közül kerülnek ki. Ezek azok a fiatalok, akik rendszeresen részt vesznek a párizsi egyetemen rendezett vitákon a közvetlen demokráciáról és a kapitalizmus és az államhatalom megdöntéséről. És ők az elsők, akik az üzemi sztrájkokat szervezik, és azt hangoztatják, hogy céljuk a kapitalizmus és az államhatalom felváltása a közvetlen, szocialista munkásdemokráciával." (Roger Gregoire – Fredy Perlman: Worker-Student Action Committes, France May '68. http://libcom.org/library/worker-student-action-workers-occupy )

13 A munkások követelték a köztársasági elnök és a kormány lemondását, és voltak esetek, amikor átvették az üzem irányítását.

14 Ez a mozgalom 2000/2001-ben tetőzött, a társadalmi-gazdasági és politikai válság tetőpontján. Abban az időben Argentínában nem volt olyan komoly párt vagy mozgalom (a választók több mint egy 1%-ának a támogatásával), amelyik támogatta volna az önszerveződést és az önigazgatást, miközben a legnagyobb politikai erő az országban közép-balos orientációjú volt (de nem nyitott az önszer­veződés vagy az önigazgatás irányába).

15 Marcelo Vieta: Argentina's worker-recovered enterprise movement. The New Socialist, 2006/57. sz., http://newsocialist.org/newsite/index.php?id=995

16 Meg kell jegyezni, hogy Argentínában a gazdaságon kívül más népszerű önszerveződésre is volt példa: a helyi közösségek szintjén említhetjük a népgyű­léseket mint az állampolgárok önszerveződését.

17 „Ezekben az eseménydús napokban a valóságban számos társadalmi-gazda­sági tényező egybeesése fejeződött ki: a leginkább elhanyagolt osztályok kétség­beesése és éhsége; a strukturális munkanélküliség Argentínában korábban nem tapasztalt magas szintje; a középosztály elkeseredése megtakarításaik elvesztése miatt; az a tudat, hogy a nagy „életprojektek", és az annyit hangoztatott státusz­emelkedés – a „nagy" és „erős" Argentína álma, amely generációkat magával ragadott – eltűnt, ami megmutatkozott a növekvő individualizmusban és a társa­dalmi szolidaritás legmélyebben gyökerező formáinak eltűnésében; és a politikai manipulációkban, amelyek során a hatalom létező apparátusai kialakították a ma­guk hálózatait. Mindezek a tényezők „találkoztak" a kormány elképesztő ostobasá­gával, amelyik nem értette meg az eseményeket, és makacsul ragaszkodott egy olyan politikai standardhoz, amelyik hátat fordított a valóságnak."(Andrés Ruggeri: The Worker-Recovered Enterprises in Argentina. The Political and Socioeconomic Challenges of Self-Management. Center For Global Justice honlap, http://www.globaljusticecenter.org/papers2006/ruggeriENG.htm )

18 „(…) egyetlen olyan népszerű szervezet vagy politikai mozgalom, amelyik alapvető változásokat szeretett volna Argentína társadalmi és gazdasági struktú­ráiban, sem tudta kihasználni ezt a helyzetet." (Uo.)

19 „(…) az invevali munkástanácsok nagyrészt a venezuelai szakszervezeti mozgalom keretein kívül szerveződtek. 2006 februárjában az invevali munkások bevezették a Munkások Forradalmi Frontját az Elfoglalt és Közösen Irányított Gyá­rakban (FRETECO), mert: „Láttuk, hogy itt Venezuelában a szakszervezetek nem támogatják a gyárak átvételéért vívott harcot az UNT-n keresztül." (Kiraz Janicke: Without Workers Management There Can Be No Socialism. Venezuelanalysis. com, Venezuela News, Views, and Analysis, http://www.venezuelanalysis.com/analysis/2784 )

20 „A PDVSA-ban és az állami elektronikai vállalatnál a munkásoknak szembe kellett nézniük a bürokrácia támadásával, amelyik saját hatalmát féltette a mun­kások térnyerésétől a menedzsmentben." (Federico Fuentes, Venezuela: Second Wave of Nationalizations Waved. Green Left Weekly, 765. sz.)

21 Az egyik olasz szocialista vezető, Serrati azt mondta a 20. század elején, hogy a proletariátus diktatúrája a szocialista párt tudatos diktatúrája. Karl Kautsky szintén azt gondolta, hogy az állam ellenőrzi a gazdaságot, a párt meg többséget szerez a parlamentben, és így ellenőrzi a kormányt. Lenin és Trockij is inkább a pártnak adtak elsőbbséget, szemben az emberek vagy a munkások öntevékenysé­gével. Lenin az Állam és forradalomban is beszél a párt élcsapat szerepéről, noha ott éppúgy szó esik az állam elhalásáról és a tömegeknek a kormányzásban való részvételéről. A „baloldaliság", a kommunizmus gyermekbetegsége c. művében Lenin azt írja, hogy a proletariátus a szovjeteken keresztül gyakorolja a diktatúrát, a kommunista párt irányítása alatt.

22 Érdemes idézni egy szerzőt, aki felsorolja, mikor, hol, és kik vertek le a törté­nelem folyamán önigazgató mozgalmakat: „1905-ben Oroszországban (a cári re­zsim), 1917-ben (a bolsevikok kooptálták és felszámolták), 1921-ben (Kronstadt), 1918-ban Németországban (a szocialisták számolták fel), 1920-ban Olaszország­ban (a szocialisták és a szakszervezetek verték le), 1934-ben Spanyolországban (a köztársasági kormány verte le), és 1936-1937-ben (az anarchista szakszer­vezet kooptálta, a sztálinisták pedig szétzúzták), és 1956-ban Magyarországon (a „szovjet" állam verte le (…)" (Raoul Vaneigem: From Wildcat Strike to Total Self-Management. http://www.cddc.vt.edu/sionline/postsi/ratgeb.html).

23 Például Lengyelországban és Magyarországon 1956-ban a munkástanácsok formájában nyert teret a munkás-önigazgatás. Ha figyelembe vesszük, hogy az uralkodó sztálinista bürokráciát jórészt illegitimnek tekintették, nem meglepő a tömeges munkástiltakozás; de azt is szem előtt kell tartanunk, hogy a munkások nem a kapitalizmus visszaállítását követelték. Megteremtették az üzemekben a munkás-irányítást, és területi szinten is szerveztek munkástanácsokat. Az a tény, hogy a munkásoknak nem voltak autonóm szervezeteik a felkelés vezetésére, illetve, hogy a „szocializmust" 1945 után, Kelet-Európa szovjet dominanciájának eredményeképpen kényszerítették rájuk, valamint a Vörös Hadsereg jelenléte a megszállt országokban semlegesítette a munkástanácsok győzelmét. Magyaror­szágon az üzemi tanácsok 1957 után csak egyfajta szakszervezeti formát kép­viseltek, amelyeknek tanácskozási és ellenőrzési joguk volt, de nem irányították a gyárakat, mint az 1956-os felkelés folyamán. Lengyelországban a bürokrácia a munkástanácsokon keresztül aratott győzelmet, amikor elfogadta a munkás­önigazgató értekezleteket, amelyeken a munkástanácsok, a pártbizottság, és a szakszervezeti bizottság vettek részt. A munkástanácsok nem dönthettek, csak tanácsokat adhattak, javasolhattak és véleményezhettek, amelyekről a menedzs­ment határozott. „Ahelyett, hogy spontán létrejött munkástanácsokra úgy tekin­tettek volna, mint az egész társadalom szocialista átalakításának alapsejtjeire, először csökkentették a hatalmukat, aztán teljesen feloszlatták őket. Ezt az esélyt akkor sem használták ki, amikor a „saját" állami oligarchiájával harcoló munkás­osztály megint spontán létrehozta az önszerveződés szerveit (Magyarország és Lengyelország)." (Svetozar Stojanovic: Drustveno samoupravljanje i socijalisticka zajednica. Praxis, no. 5-6/1967, Beograd)

24 A mandátummal felruházott képviselői rendszert csak az 1960-as évek végén és az 1974-es alkotmányban vezették be Jugoszláviában. Azelőtt a munkások, a lakók, vagy más választók választották meg a munkástanácsokat és más ön­igazgató szerveket, akik nekik tartoztak felelősséggel. A választók azonban nem adhattak parancsoló jellegű utasításokat a megválasztott szerveknek.

25 Ebben az esetben még a pártok szerepe is megváltozik. Amint Gramsci írja, a párt azon tömegeknek a pártja lesz, akik arra törekszenek, hogy autonóm módon, a saját erőfeszítéseik révén szabaduljanak fel a politikai és ipari szolgaság alól, a politikai gazdaság szervezetének, és nem egy olyan pártnak a segítségével, amelyik a francia jakobinusokat utánozva a saját hősi kísérleteihez használja fel a tömegeket. (Antonio Gramsci, Two Revolutions (1920), according to: Carl Boggs, The Two Revolutions, 1982, pp. 106-107).

26 Az 1980-as években a pártonkívüli munkások 87%-a úgy gondolta, hogy nincs beleszólása a politikába. (Laslo Sekelj: Jugoslavija: struktura raspadanja. Beograd, Rad, 1990, p. 80). 1989-ben a munkások 80%-a úgy érezte, hogy nem tudja befolyásolni felettesei kiválasztását. (Uo., p. 53)

27 Noha formálisan a munkások választották a vállalati vezetőket, hivatalba lépésükhöz kellett a helyi pártbizottság jóváhagyása. Ezért az igazgatók lénye­gében politikai funkcionáriusok voltak, és elvárták tőlük, hogy az uralkodó párt tagjai legyenek.

28 A helyhatósági gyűlések nem voltak döntő politikai intézmények, de ezeken is ötszöröse volt a jelölt párttagok aránya a párttagok arányának az összes sza­vazó között

29 Rosa Luxembourg kritikái a bolsevikok antidemokratikus intézkedéseiről, illetve az a követelése, hogy a szocializmusban biztosítani kell a politikai szabad­ságot (ld. The Russian Revolution, és a Spartacus-szövetségről írt programadó munkái) napjainkban is aktuálisak és új megoldásokat kínálnak.

30 Az 1974-es jugoszláv alkotmány bevezetőjében leszögezi, hogy a jugoszláv kommunista szövetség a politikai tevékenység hordozója és motorja, azzal a céllal, hogy továbbvigye és megvédje a szocialista forradalmat és a szocialista önigazgatást (Előszó, VIII. cikkely).

„a gyereknek tej kell meg gyümölcs meg cipő meg télikabát" (Kertész Ákos: Makra)

„személyekről itt csak annyiban van szó, amennyi­ben azok gazdasági kategóriák megszemélyesítői" (K. Marx: A tőke)

Megesik, hogy az egyén éppen táplálkozik vagy pihen. Újratermeli, karbantartja a biológiai szervezetét. Máskor a szellemi vagy a lelki szük­ségleteit elégíti ki. Értelmi-érzelmi táplálék fogyasztásával gondozza a pszichikumát. Olykor a puszta létfenntartáson túlmutató testi-lelki-szelle­mi örömöket keres. Szórakozik, élményeket gyűjt, képességeit fejleszti, alkot. Az egyénnek mindezek a tevékenységei többnyire nem másoktól elszigetelve, hanem szűkebb helyi vagy tágabb társadalmi kapcsolat­rendszerben, viszonyrendszerben történnek.

Az egyén tevékenysége szükségképpen több síkon mozog, illetve e síkok között vándorol. Funkcionális megközelítésben vizsgálható, hogy a különböző szükségletek kielégítésének milyen alternatív irányai, módjai vannak, és ezek milyen szerepet töltenek be az adott társadalmi rendszer működésében.

Az egyén valamely cselekvésének és e cselekvés társadalmi funkció­jának logikailag lehetséges típusai a következők.

1. Az egyén és a fennálló társadalmi rendszer javára.
2. Az egyén javára a fennálló társadalmi rendszer ellenében.
3. Az egyén ellenében a fennálló társadalmi rendszer javára.
4. Az egyén kárára a fennálló társadalmi rendszer ellenében.

Megjegyzendő, hogy az egyén egyes cselekedetei nem feltétlenül önmagukban, hanem többnyire csak komplexitásukban értelmezhetők-ér-tékelhetők. (Például nem egyszerű annak megítélése, hogy valaki éppen a fennálló rendszer javára vagy ellenében eszik vagy alszik. De minden­képpen az adott rendszer részeként teszi ezt: újratermelt életenergiája, munkaereje a rendszer keretei között nyilvánul meg, működik.) Jelen írás az említett problémakör felvetésére tesz kísérletet.

*

„ügyeskedhet, nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret" (József Attila: Eszmélet)

„Kinn is vagyok, benn is vagyok /Jaj de nagyon boldog vagyok" (Lokomotív GT)

„Én elnézem nekik, hogy ők elnézik nekem" (Csurka István: Házmestersirató)

Vannak, akik azt a nézetet vallják, hogy megjavítható az a társadalmi rendszer, amelyben élnek. Mások viszont azt a nézetet vallják, hogy az adott rendszer nem megjavítható. (Olyanok is vannak, akik szerint nincs is mit javítani a rendszeren – de ez egy más probléma, amellyel itt nem foglalkozom. Szintén nem foglalkozom azokkal, akik szerint a fennálló ugyan nem jó, de nem is lehet jobb – vagyis eleve nincs mit tenni.) A nézetkülönbség tétje nem csekély: a fennálló rendszeren belül, illetve azon kívül jelöli ki híveik gondolkodásának és cselekvésének horizontját, perspektíváját.

Az emberiség történelme során ismételten megjelent a fenti értelme­zési alternatíva, ami mindig jelentősen befolyásolta az emberek konkrét vélekedéseit, állásfoglalásait, döntéseit, cselekedeteit. Mindezeket je­lentősen befolyásolta – de nem végzetes egyértelműséggel. (Már azért sem, mert a véleménynyilvánítások és cselekedetek döntő többsége nem tudatosan az éppen adott rendszerre vonatkoztatva történik – sőt, tudatosan nem a rendszeregészre, hanem a mindennapi élet valamilyen kisebb léptékű szintjére való vonatkozásban.)

Magától értetődő, hogy aki a rendszer megjavíthatóságát vallja, és tenni is akar érte, az a meglévő feszültségeket oldó, csökkentő változta­tások, reformok lehetőségére összpontosít.

Magától értetődő, hogy akinek jobbító szándékai vannak, ugyanakkor a rendszer megjavíthatatlanságáról van meggyőződve, az a rendszeren, a rendszer nyújtotta eszközökön, lehetőségeken kívül keres megoldást.

A rendszert feljavítani akaró, illetve a rendszert fellazítani és meghalad­ni akaró törekvés egyértelműen kizárja egymást. A rendszert feljavító és a rendszert „fellazító" cselekedet radikálisan különválik. Ami a rendszernek használ, az nem használ a tagadásának. Ami a rendszert erősíti, az a tagadását gyengíti.

Miként fordulhat elő mégis – nem is ritkán -, hogy a választott szerepek felcserélődnek? Rendszeresen tapasztaljuk ugyanis, hogy a rendszer hívei „lazítják", bomlasztják, rombolják a rendszert. De az is gyakran megesik, hogy a rendszer eltökélt ellenfelei a megjavíthatatlannak vallott rendszer megjavításáért fáradoznak. Mindez hogyan lehetséges?

Közismert a modern kapitalizmus (tőkerendszer) alábbi értelmezése.

Az ún. szabadversenyes korszak (amikor – a lényeget tekintve – ál­lami törvényektől mentesen konkuráltak egymással a tőkés vállalkozók) találékonyságra, rugalmasságra, folyamatos gazdasági erőfeszítésre (maximális nyereségre és a nyereségnek termelő újrabefektetésére) kényszerítette a tulajdonosokat. A versengés során a gyengébbnek bizonyuló (mert kisebb tőkével rendelkező, rugalmatlanabb, kevésbé erőszakos stb.) tulajdonosok fokozatosan kihullottak. Ugyanakkor a rendszer működése egyre inkább beleütközött két erősödő kihívásba: a túltermelésbe és a bérmunkásság gazdasági-politikai ellenállásába. A rendszer számára fokozatosan kicsiszolódó (de elméleti körvonalaiban már az 1840-es évektől létező) megoldás: a tőkerendszer, a tőkestruk­túra, az össztőke érdekeit hatékonyan képviselő, a tőkerendszer egé­szének működését biztosítani hivatott politikai állam (a tulajdonképpeni tőkésállam) kiemelkedése, megerősödése.

• Azé az államé, amely a stabilitást veszélyeztető (mert túl mohó) magántőkésekkel és a lázongó bérmunkásokkal szemben egyaránt a rendszer egészét (az össztőke rendszerét) védelmezi.
• Azé az államé, amely megvédi a tőkés vállalkozást a munkásaitól és – bizonyos nem túl tág határokon belül – védelmezi a munkást a tőkés vállalkozó bizonyos túlkapásaival szemben.
• Azé az államé, amely az „állammentes" piacgazdaságot állami piacgazdaságra cseréli: törvényekkel – sőt aktív beavatkozással – befolyásolja, szabályozza a nemzetgazdaság, a nemzeti piac működését.
• Azé az államé, amely a magántőke segítségére siet olyan nagy beruházások végrehajtásával vagy megszervezésével, amelyek meghaladják a magántőke erejét, de annak növekedéséhez elen­gedhetetlenek (pl. út- és vasútépítés).
• Azé az államé, amely a magántőke segítségére siet állami iskola­rendszer felállításával, ahol a termelésben szükséges tudást elsa­játító bérmunkások képzése és a bérmunkáslétbe többé-kevésbé betagozódó „civilizált" bérmunkásság kiképzése egyaránt történik.
• Azé az államé, amely a magántőkések (és persze a bérmunká­sok) adóztatásával új intézményeket, foglalkozásokat teremt, hogy csökkentse a – rendszer stabilitására veszélyes – munkanélküliek számát.
• Azé az államé, amely új fogyasztási szükségleteket teremt a rek­lámozás, a tömegtájékoztatás, a tömegszórakoztatás különböző intézményeinek megteremtésével, illetve támogatásával.

Stb.

Rendszerbomlasztó rendszerpártiak

Az a tőkés (-csoport, -párt), aki (amely) a rendszer működése, terhelhe­tősége szempontjából túlzott követeléseket próbál keresztülvinni, végső fokon – tudva-nemtudva, akarva-nemakarva – a rendszer stabilitását teszi kockára. Hiába tekinti magát a rendszer fennmaradásában érde­keltnek, hiába akarja a rendszert, gyakorlatával (részbeni gyakorlatával) mégis a rendszer stabilitása ellen lép fel: cselekedete (kinagyítva és távlatokba kivetítve) magát a rendszert hajszolná öngyilkosságba. Arra kényszerítené a rendszert, hogy – költségkímélés, nyereségnövelés stb. érdekében – számolja fel a saját fokozatosan kiépített önvédelmi mechanizmusait, intézményeit (illetve ezek egy részét).

Miként lehetséges, hogy valamely tőkés (-csoport, -párt) annak a rendszernek a gyengítésén munkálkodik, amelytől a létezése függ? Mi­ért fáradozik saját létfeltételeinek a gyengítésén, felszámolásán? Mivel magyarázható ez a – tendenciájában – önpusztító viselkedés?

Valószínűleg az is előfordul, hogy a cél: szándékos rombolás, tudatos önpusztítás. De nem ez a tipikus, az ilyesmi inkább rendhagyó véletlen. Többnyire inkább arról van szó, hogy a rendszerpárti rendszerbomlasztók ezekben a törekvéseikben – ösztönösen vagy tudatosan – lekapcsolód­nak a rendszerről, a tőkerendszer egészéről, és egy (a rendszer egészé­hez képest) alsóbb szinten (individuális vagy csoportszinten) próbálnak eligazodni: gondolkodni és cselekedni. Leteszik a rendszerért (a rendszer jövőjéért, azaz végső fokon a saját jövőjükért) való felelősség terhét, ezáltal megszabadulnak a rendszer szintjén való eligazodás és állás­foglalások, döntések feladataitól, kényszerétől. Megszabadulnak a rend­szer egésze iránti felelősségvállalástól. De így lemondanak a rendszer folyamatos működésének tudatos befolyásolásáról is. Valójában teljesen kiszolgáltatják magukat a – létfeltételüket képező – rendszernek.

Rendszeréltető rendszertagadók

Nézzük ugyanezt a problémakört valamely adott rendszer ellenfeleinek esetében. Nevezetesen: Miként fordulhat elő, hogy valamely rendszer ellenfelei, sőt elszánt ellenségei úgy viselkednek, mintha az általuk megjavíthatatlannak minősített rendszer megjavítható lenne? Miként fordulhat elő, hogy az általuk megjavíthatatlannak minősített rendszer javításán fáradoznak?

Határozottan vallják, hogy az adott rendszer nem képes megállítani a természeti környezet pusztítását, mert maga a rendszer, a rendszer működési struktúrája idézi elő ezt a pusztítást. Mégis felsorakoznak a rendszeren belüli környezetkímélő eljárások mögé, és a következményt, az okozatot támadják. Híveivé válnak a szelektív hulladékgyűjtésnek, az energiatakarékos izzók használatának, a víztakarékos WC-tartálynak, az autómentes napnak stb. Lendületesen kampányolnak ezen megoldások mellett.

Határozottan vallják, hogy az adott rendszer nem képes megállítani a szegénység növekedését, mert a szegénységtermelés (munkanélküliség, megélhetési tulajdon hiánya stb.) a rendszer működési struktúrájából kiküszöbölhetetlen. Mindamellett felsorakoznak a rendszeren belüli sze­génybarát eljárások mögé. Alamizsnát adnak koldusoknak. Ételt, ruhát gyűjtenek a rászorulóknak. Karitatív szervezetekben tevékenykednek. A humánusabb szociális programot hirdető polgári pártok mellett agitálnak. Adakoznak az afrikai éhezők megsegítéséért. Stb.

Határozottan vallják, hogy az adott rendszer távlatilag menthetetlen. Ugyanakkor számos megnyilvánulásukkal nem ezt hirdetik (nem erre uta­ló tevékenységet folytatnak, gesztusokat tesznek), hanem a rendszeren belüli lehetőségekről beszélnek, ezek megvalósítására mozgósítanak. Vagyis azt sugallják, hogy mégiscsak érdemes a rendszer megjavításáért fáradozni.

Mivel magyarázható ez a logikai ellentmondás? Az ellentmondás következetlenségből, de következetes álláspontból is származhat.

Logikai következetlenség, ha valaki hol ezt mondja, hol azt mondja (kevésbé udvariasan fogalmazva: össze-vissza beszél), ezt is, meg az ellenkezőjét is képviseli.

Érdekesebb a következetes álláspontról való logikai következetlenség esete.

Megesik, hogy némelyek az alábbi gondolatmenetet követik. Az adott rendszer nem megjavítható, de a közeljövőben nem is meghaladható, megdönthető. Amíg nem érik meg a helyzet a változtatásra, addig ne csináljak semmit? Mit lehet ilyenkor, ebben a helyzetben tenni?

Lehet azt az utat választani, hogy az illető kizárólag a rendszer kriti­kájával (mind elméleti, mind gyakorlati, illetve mind negatív, mind pozitív kritikájával), a rendszer elleni lázítással, a rendszer tudatos „fellazításá­val", rombolásával foglalkozik. Számol azzal, hogy egyhamar nem fognak visszaigazolódni a próbálkozásai, és valószínűleg nem fogja megérni az erőfeszítések sikerét. Úgy cselekszik, hogy „nincs reménye, s élni tud ezzel a gondolattal" (A. Camus). Úgy cselekszik, mintha nem is az adott világban élne, cselekedne. (Azok, akik kritizálni akarják ezt a magatartást, nem mindig mondják alaptalanul: az így viselkedőket elsődlegesen nem a fennállónak a gyakorlati gyengítése, hanem saját erkölcsi tisztaságuk őrzése, lelkiismeretük megnyugtatása irányítja. Vagyis – ebben az értel­mezésben – a rendszer szintjéről történő valamiféle lekapcsolódást, az individuális szintre való koncentrálást hajtanak végre.)

Választhatunk egy másik utat is – és aki nem akar megtapasztalt sikerek nélkül élni, az valószínűleg ezt az utat választja. Létrejöhet az az álláspont, amely szerint – mivel, úgymond, mostanában nem lehet a nagyobbik jót megvalósítani – a kisebbik rosszra kell törekedni. Neveze­tesen: a realista kompromisszum útját kell járni.

A realista kompromisszum a rendszeren belüli megoldások mellett agitál: a rendszer apró javításai mellett, illetve a további rontások (a „még rosszabb") ellen érvel, foglal állást. A realista kompromisszum vállalása azonos az adott rendszer – nem feltétlenül elméleti, de – gyakorlati vá­lasztásával. Észre kell venni: a rész elfogadása – akarva-akaratlan – az egész elismerését, elfogadását jelenti. (A félreértések elkerülése végett: természetesen rendszerspecifikus, a rendszer struktúrájából fakadó részekről van szó!)

A realista kompromisszum választásának, vállalásának érdekes kö­vetkezményei vannak. Logikai következetlenséget, sajátos paradoxont eredményez a realista kompromisszum: követője mást gondol, mint amit mond; más értékrend szerint gondolkodik, mint ahogy cselekszik. De akkor is következetlen lenne, ha nem ezt tenné – mert akkor gyakorlati következetlenséget vétene. Ugyanis – álláspontjáról – súlyos gyakorlati következetlenség lenne elméleti fenntartásai miatt lemondani a sikereket (bár csak részeredményeket) elérő tevékenységről.

Mit tesznek azok, akik a – fenti értelemben vett – realista kompro­misszumot választják, vállalják? Józan – rövid távú – megfontolásból a gyakorlatukban szakítanak azzal a horizonttal, amelynek gyors meg­közelítését esélytelennek ítélik, és teljesen a befolyásolhatónak vélt összefüggésekre összpontosítanak.

A folyamat más szavakkal is megfogalmazható. Vannak olyan rendszer­ellenesek, rendszertagadók akik társadalmi gyakorlatukban – ösztönösen vagy tudatosan – lekapcsolódnak az általuk elméletileg vallott történelmi perspektíváról, az adott rendszeren túli horizontról (ezért annak megva­lósítására, a hozzá való közeledésre koncentráló cselekvésről), és egy kevésbé átfogó, történelmileg alsóbb szinten (a jelen szintjén) próbálják magukat hasznossá tenni. Leteszik az adott társadalom távlati jövőjéért való felelősség terhét, és rendszeréltetőkként, a fennálló rendszer fenn­tartóiként viselkednek. Rendszertápláló, rendszertámogató, rendszerél­tető, rendszerfenntartó rendszertagadókként viselkednek. A történelmi léptékű jövőről való lekapcsolódással objektíve lemondanak annak érde­mi befolyásolásáról. Amikor megszabadulnak a nevezett, rendszeren túli jövő iránti felelősségvállalástól, akkor egyúttal ki is szolgáltatják magukat az általuk elméletileg elutasított fennálló rendszernek.

A „rendszeréltető rendszertagadók" csoportján belül több típus is léte­zik. De mindegyiket jellemzi az imént vázolt önellentmondás, valamiféle belső megkettőződés, meghasonlás.

• Azoknál, akiknél meghatározó a sikerorientáltság, könnyen alakulhat ki egyfajta önigazoló ideológia. Úgymond terméketlen, ezért értelmet­len lenne az ideális cselekvési körülményekről spekulálni, álmodozni. („Ennyit lehet tenni, tehát ezt kell tenni." „Ha nem lehet elérni azt, amit akarok, akkor azt kell akarni, amit el lehet érni. Mert arra szükségem van, hogy valamit elérjek.") Náluk a kényszerhelyzetben választott taktika átalakul, átcsap szemléleti stratégiába. Az eredeti rendszer­ellenes meggyőződés többé-kevésbé feledésbe merül – legalábbis gyakorlati befolyástól mentessé, funkciótlanná válik.

• Vannak olyan rendszertagadók, akiknél a sikerigény kialakítja a rendszertámogató, rendszerkonform cselekvést, de nem feledteti a rendszerellenes világnézetet, eszményeket. Ezen a típuson belül két változat lehetséges: „önvédelmi" és „tragikus" változat.
• Az önvédelminek nevezett változathoz tartozók nem csinálnak külö­nösebb lelki gondot abból, hogy „kinn is vannak, benn is vannak". A lényeget tekintve: cselekvéskor a rendszeren belül, elmélkedéskor (elméleti megnyilatkozáskor) a rendszeren kívül foglalnak helyet. (Más nézőpontból: elméleti állásfoglalásaikban önmaguknál, cse­lekedeteikben – önmagukról mintegy tudatosan lekapcsolódva – magukon kívül vannak.) De számukra nem okoz traumát ez a kettősség, eklektika: ezt a paradoxont harmonikusan élik meg a mindennapokban.
• A tragikusnak nevezett típus viszont zaklatottan, nyugtalan lelkiisme­rettel veszi tudomásul, hogy a megtapasztalható siker érdekében ki kell fordulnia önmagából. Nem tud feloldódni a megkötött életszerű (realista) kompromisszumban. Nem tudja feledni, hogy minek hiá­nyában, mi helyett szolgálja az általa megvetett, elutasított rendszert. Nem tud passzívan, hasznosnak gondolt társadalmi tevékenység nélkül élni, mindamellett az adott rendszeren túli eszményeit sem tudja, de nem is akarja feladni. Elméleti meggyőződését, eszmé­nyeit lélekben nem adja fel – ugyanakkor érvényességüket a cse­lekedeteivel minduntalan felfüggeszti, cáfolja. Tevékenységében rácsatlakozik, rákapcsolódik az elutasított rendszerre, de lélekben nem. E kettős kötődés, kétlelkűség, „tudathasadás" következménye: erőfeszítéseinek eredményét egyszerre éli meg sikernek és kudarc­nak – végső soron a kudarc sikerének.

Rendszerbomlasztó rendszertagadás?

Felmerül a kérdés: Feltétlenül rá kell-e kapcsolódnia az adott rendszer­re annak, aki – bár nem hisz a fennállóban – nem akar lemondani az eredményes társadalmi cselekvésről? Valóban nincs lehetőség olyan aktivitásra, amely egyszerre hatásos és túlmutat a fennálló rendszeren? A cselekvő számára tényleg nem létezik következetes megoldás olyan korokban, amikor nincs reális lehetőség a szerinte pusztulásra ítélt, de menni nem akaró rendszer meghaladására? Tényleg csak a társadalmi passzivitásba zuhanás és az önfeladás (belső meghasonlás) között le­het választani? Tényleg nem tehet mást a hatni, használni akaró egyén, mint hogy cselekvésével az ellenségnek tekintett fennálló rendszernek szolgál?

Másként megfogalmazva a problémát: Mi van akkor, ha el akarok érni valamit, de a célomról kiderül, hogy az egyhamar nem elérhető? Nem elérhető, mert hiányoznak a feltételek. Mit lehet ilyenkor tenni? Nem el­képzelhető, hogy a konkrét feltételek hiányakor bele lehet fogni a konkrét feltételek szisztematikus, sziszifuszi megteremtésébe? Hogy azután majd egyszer – talán mások, talán egy másik nemzedék – el tudják érni azt, amit én szeretnék?

Hogyan kezdődött annak idején a feudális rendszer meghaladása? Olyan egyének, csoportok, akik/amelyek nem találták meg a számításu­kat a feudális struktúrán belül (illetve akiket/amelyeket a feudális rendszer eleve nem fogadott be), megpróbáltak másként élni, másképpen (azaz nem feudális módon) gondoskodni a megélhetésükről. Az új gazdálko­dás és életforma terjedésével fokozatosan végbement a neki megfelelő gondolkodás, szemléletmód, értékrend, ideológia kikristályosodása. A körvonalazódó új – polgári – szemléletmód, értékrend erjesztően és gerjesztően hatott az átalakulásra: segített tudatosítani annak tartalmát és irányát. Előbb-utóbb igény támadt olyan intézmények kialakítására, amelyek formát adnak a feudális rendszer meghaladására irányuló törekvéseknek.

A minta adott: akkor van esély egy rendszer leváltására, ha elég sokan akarnak és tudnak a fennállótól eltérő módon élni. Ha elég sokan helyezik magukat gondolkodásukban és gyakorlatukban – részlegesen, illetve dominánsan – a működő rendszer logikáján kívülre.

Minek alapján merült fel annak idején a tőkés rendszer gyakorlati meghaladása?

A XIX. század második felében megfigyelték, hogy amikor bérmunká­sok a „több bér vagy rövidebb munkaidő" alternatíva elé kerültek, akkor rendre a rövidebb munkaidő mellett foglaltak állást. Küzdelmet folytattak a munkaidő csökkentéséért, másként megfogalmazva a szabad idő, az egyén számára rendelkezésre álló idő megnövekedéséért. Mi a redukált munkaidő és megnövekedett szabadidő emberi tartalma, hozadéka? Egy korabeli megfogalmazás szerint: „mérhetetlen testi, erkölcsi és szellemi előnyök". Nevezetesen: a megélhetés puszta eszközeként végzett jövedelemszerző tevékenység rovására egyrészt az egészség, másrészt a szellemi fejlődés, a képességkibontakoztatás, harmadrészt a rendelkezésre álló idő önálló, személyre szabott kitöltése esélyének megnövekedése. Végső fokon (a tendenciát kiterjesztve): a vagyoni javak gyarapodásával, illetve felhalmozásával szemben a személyes képessé­gek gyarapítása, felhalmozása. Vagyis a polgárival ellentétes gazdasági szemlélet, beállítódás megjelenése, illetve képviselete. Egy ismert meg­fogalmazás szerint: a középosztály politikai gazdaságtanával szemben a munkásosztály politikai gazdaságtana. Ez a politikai gazdaságtan egy új elvet képvisel: a munkaidő csökkentéséért folytat küzdelmet, ami csak más kifejezés arra, hogy a termelő ember eszközből, a gazdasági növekedés eszközéből önmagáért valóvá váljon. Ez a törekvés tendenci­aszerűen megmutatkozik mind a korabeli dolgozói társulásokban, mind a munkások szövetkezeti gyáraiban. (Az új alternatíva érdekében lezajlott politikai csatározásokra itt nem térek ki.)

A „munkásosztály politikai gazdaságtanának" nevezett alternatívát (elképzelést és törekvést) később összekapcsolták a „radikális szükség­letek" fogalmával. Eszerint azok a szükségletek tekintendők radikálisnak, amelyek kielégítését a fennálló rendszer nem teszi lehetővé. Kielégítésük csak az adott struktúrán kívül, vagyis a fennálló rendszer meghaladásával (illetve részlegesen a rendszer pórusaiban) tud megtörténni.

Radikális szükségleteket kifejező alternatív gondolkodás, szemlé­letmód, értékrend, életforma-igény tehát a fennálló rendszer keretei között keletkezik. Valamely rendszer leváltására akkor nyílik esély, ha a társadalom tagjai tömegesen akarnak másképpen, más értékrend szerint élni, tömegesen fogalmaznak meg el nem ismert, hivatalosan tagadott szükségleteket. A fennálló rendszer működési logikájáról való ilyen lekapcsolódás akkor válik tényleges történelmi alternatívává, ha elég sokan és elegendő intenzitással törekszenek az uralkodótól, hivata­lostól eltérő életvitel folytatására, gyakorlására. Ekkor érik meg a helyzet radikális politikai kezdeményezésre. A tömeges társadalmi törekvésnek formát adó intézmények – a polgári forradalmak tanúsága szerint – az új rendszer politikai kihordásának, kiharcolásának időszakában kaphatnak kulcsszerepet. Vagyis akkor van jó esély a fennálló meghaladására, ha az új rendszer társadalmi kihordásának (az ún. társadalmi forradalomnak) a megkezdése megelőzi és megalapozza a fennálló rendszer politikai leváltását.

Megismételhető a korábban feltett kérdés: Amíg nem érik meg a hely­zet a változtatásra, addig ne csináljak semmit?

Vannak, akik szerint egy adott rendszer javítgatása, kozmetikázása csak a megjavíthatatlan rendszer konzerválását segíti elő. (A javítgatás az alapbajt tartósítja: elviselhetővé teszi az alapjaiban elviselhetetlent.) Ugyanakkor a strukturális bajok elleni küzdelmet nem helyezik át a jövőbe, a fennálló rendszer felszámolása utáni időbe. Azt keresik, hogy miképpen alakíthatók ki már a jelenben, a fennálló rendszer keretein belül a rendszeren túlmutató jövőcsírák, szigetek. Vagyis azt keresik, hogy miképpen valósítható meg a rendszer tagadása, a rendszer meg­haladása már a jelenben.

Vannak, akik szerint az adott erőviszonyok mellett nincs lehetőség a fennálló rendszernek való kiszolgáltatottság felszámolására, de van esély e kiszolgáltatottság részleges semlegesítésére. Nevezetesen arra, hogy egyének és csoportok egyes területeken kivonják magukat a rendszer kényszerítő uralma alól. Például egyének és csoportok megkísérelje­nek – részben vagy egészében – úgy gondoskodni a létfenntartásukról, megélhetésükről, hogy a rendszer elméleti és gyakorlati tekintélyétől függetlenednek. Vagyis elméleti meggyőződésből, illetve gyakorlati önvédelemből mindennapi gyakorlatukká tesznek a fennállóhoz képest és a fennállóval szemben valamiféle alternatív gazdálkodást, alternatív életformát, alternatív értékrendet.

E nézet szerint tehát valamely adott rendszerből részlegesen kilépni már a rendszer keretei között is lehet. (Sőt, a rendszerből teljesen kilépni csak ezen az úton lehet!) A jelenben kiépített alternatívák, rendszeridegen tettek összegeződhetnek, torkollhatnak bele egy új rendszerbe a jövőben. A szándékolt jövő közeledése elsősorban az aktuális cselekvésektől függ, azok találékonyságán és intenzitásán áll vagy bukik. A szűkre szabott mozgástér erősen korlátozza a cselekvést. De ebben a logikában a kevesebb cselekvés a több: a fennálló struktúrát konzerváló, ezért követ­kezményeiben ártalmasnak tekintett tettektől való önmegtartóztatás.

Rendszerpártiak és rendszertagadók párbeszéde?

Semmi meglepő nincs abban, hogy a rendszer megjavításának és a rend­szer megjavíthatatlanságának, ezért meghaladásának álláspontján levők bizonyos konkrét problémák megoldásában (pl. szegénységprobléma, környezetvédelem) nem értenek egyet egymással. Mivel nézeteltérésük az álláspontjuk különbözőségében gyökerezik, az lenne a meglepő, ha egyetértenének. Ilyen helyzetben az a meglepő, ha a másik meggyőzé­sének a reményében mégis vitába bocsátkoznak valamilyen részkérdés­ről, hiszen vitapartnerüktől látványos következetlenséget várnak el. Azt várnák el, hogy olyan következtetést mondjon ki, amely a premisszájából (alapálláspontjából, alapmeggyőződéséből) nem levonható. Arra számíta­nak, hogy a fennálló rendszer keretein belül megvalósítható célkitűzések képviselőjét meggyőzhetik az egész rendszer tarthatatlanságáról. Illetve a másik oldalról: Elvárnák a vitapartnerüktől, hogy azon célját, amely – az illető meggyőződése szerint – csak az adott rendszeren túl valósítható meg, a fennálló keretei között akarja elérni.

(Érdemi viták folytatását egy nyelvi probléma is nehezíti. Zajló párbe­szédekről, vitákról gyakran kimutatható, hogy valójában csupán látszatai, illúziói tényleges párbeszédeknek, vitáknak. Az ellentétes nézetrendsze­rekben ugyanazok a szavak nem feltétlenül ugyanazt jelentik. Formailag azonos állítások eltérő üzenetet hordozhatnak, egészen más jelentést tartalmazhatnak. És ami a legdöntőbb: gyökeresen különböző értéktar­talommal bírnak, értékképzetet hívnak elő.)

Lehetséges, hogy a konkrét következtetések vitája mögött számos alkalommal a premisszák mássága áll? Lehetséges, hogy eltérő előfel­tevések (premisszák) esetén csak addig lehet eljutni, hogy felismerjük az eltérő premisszákból fakadó következtetések kibékíthetetlenségét? Lehetséges, hogy az alapálláspontok antagonizmusának esetén az eleve meddő vita elől való kitérés az egyetlen következetes magatartás?

Rendszerpártiak és rendszertagadók szövetsége?

Létrejöhet-e rendszerépítők és rendszertagadók között bármiféle együtt­működés, szövetség?

Azt tapasztalni, hogy számos esetben igen. Ezt a megállapítást azzal a megszorítással kell érteni, hogy nem az összebékíthetetlen összebékítéséről van szó, hanem egyes részkérdésekben való – többé-kevésbé – átmeneti együttműködésről. Valójában csupán taktikai vagy ösztönös szövetségről. Az ilyen alkalmi együttműködések jelentősége azonban nem lebecsülendő. A konkrét helyzetekben előálló dilemmákra csak gyakorlati válaszokat lehet adni. Ilyen esetben a dilemmák gyakorlati kihívások, amelyekről nem elég elmélkedni. Valamit cselekedni kell. (A döntéstől, cselekvéstől való távolmaradás, azaz a konkrét helyzetből való kihátrálás is gyakorlati válasz.)

Az össze nem tartozók alkalmi összetalálkozásának, összetartozásá­nak különböző okai lehetnek.

• Gyakran megesik, hogy az ember spontán módon cselekszik, és eb­ből fakadóan következetlen. Egy adott helyzetre hosszas mérlegelés, elméleti megindoklás nélkül, ösztönösen reagál. Szinte esetlegesen, véletlenszerűen sodródik bele valamibe. Azután később ezt a tettét vagy megbánja, vagy elfogadja, vagy – mintegy utólagos önigazo­lásként – megideologizálja.
• De „tűz és víz" összebékítése nemcsak következetlenség, vagyis félreértés vagy figyelmetlenség miatt történhet meg. Döntési kény­szerben, konkrét cselekvési helyzetben az egyén könnyebben teszi félre – anélkül, hogy megfeledkezne róla – az elméleti alapállását, meggyőződését, függeszti fel tudatosan annak szigorú alkalmazását, mint amikor a hitvallásáról elmélkedik. Cselekvési kényszerhelyzet­ben különösebb lelkifurdalás nélkül is könnyen tesz – eszményeihez, elveihez mérve – engedményeket. Legfeljebb döntése kísérőszöve­geként megjegyzi: „elveim fenntartásával". Vagy a cselekvéskény­szer annyira egyértelmű számára, hogy ezt az elvekre való utalást sem tartja szükségesnek.
• A realista kompromisszumnak nevezett alapállás eleve nyitott az ilyen együttműködésre. Híve a „még rosszabb" megakadályozásá­nak, a kisebbik rossznak az érdekében – egyes kérdésekben – olya­nokkal is hajlamos összefogni, akikkel egyébként teljesen ellentétes értékrendet vall.

Résztémákra gyakran szerveződnek ilyen közös akciók, kampányok, mozgalmak. Amelyek általában akkor és azért sikeresek, mert a részt­vevők arra koncentrálnak, ami összehozta őket, és – az együttcselekvés idejére – mindattól elvonatkoztatnak, ami elbizonytalanodásukat, szétforgácsolódásukat idézné elő, vagyis amiben eleve nem értenek egyet.

Különböző világképpel, értékrenddel rendelkező egyének összefo­gásának, együttműködésének folyamatában mind a fennálló rendszer dicsőítése, mind annak strukturális bírálata rontja az eredményes kompromisszum esélyeit, mert megosztja az együttműködés híveit, ez­által gyengíti, rombolja az összefogás erőit. Előbb-utóbb kiderül, hogy a résztvevők egymással együttműködni tudnak, de elméleti alapkérdé­sekről eredményes – azaz a kompromisszumon alapuló együttműködést segítő – párbeszéd, vita köztük nem lehetséges.