Az Egyesült Államok elitje szemében a viharos gyorsasággal fejlődő Kína egyre inkább potenciális gazdasági és politikai vetélytársként jelenik meg. Ezért az USA részéről erősödnek a kínai exportnövekedés adminisztratív eszközökkel történő korlátozására, illetőleg a Kína nemzetközi elszigetelésére irányuló törekvések. Ám a jelek szerint mindkét törekvés kudarcra van ítélve. Kína diplomáciai offenzívája a világ egyre több régiójában emel gátat az amerikai imperializmus hegemóniatörekvései elé.

Nemrégiben Francesco Sisci, a népszerű olasz La Stampa című napilap Ázsia-rovatának szerkesztője cikket írt "Miért kell a Nyugatnak újraorientálódnia" címmel.¹ A cikk komoly visszhangot keltett Európa-szerte. Sisci amellett érvel, hogy az EU-nak és az Egyesült Államoknak váltania kell, "mivel a kínai gazdasági növekedés rendszerszintű változásokat idéz elő a világ egészében". Kína táplálja az ázsiai növekedést, és ez Sisci állítása szerint "egy új világot vetít előre, amelyben – legalább két évszázada először – a Nyugat gazdasági értelemben kisebbséggé válik".

A történelemhez visszanyúlva, Sisci emlékeztet rá, hogy William Shakespeare az Othellóban, A velencei kalmárban és a Rómeo és Júliában – sokakhoz hasonlóan – Velencét ábrázolta "a világ legfejlettebb országaként", holott "a valóságban Anglia járt élen az európai fejlődésben, míg Velence hanyatló korszakába lépett". A tanulság Sisci szerint az, hogy "gyakran kizárjuk a számunkra kellemetlen lehetőségeket; ha a valóság túl fájdalmas, gyakran hajlamosak vagyunk félremagyarázni".

Valami hasonló történik most, amikor az EU és az USA, amelyek lakóinak száma kevesebb, mint Kínáé, szembetalálja magát a nemzetek legnagyobbikának felemelkedésével, amely ráadásul egy kommunista párt vezénylete alatt zajlik. Ironikus módon az USA billiókat költött a Szovjetunió legyűrésére, szövetségben a maoista Kínával, hogy az "iszlám fundamentalistákkal" kötött szövetségről ne is beszéljünk. Most pontosan ez a végzetes döntés, amely magában foglalta Kína megnyitását a masszív külföldi tőkebeáramlás előtt, eredményezte, hogy Kína az előzősávba került, és ennek az imperializmusra, a fehér szupremáciára és általában a globális fejlődésre gyakorolt roppant hatását még nem mértük fel teljes terjedelmében.

Persze ostobaság lenne azt feltételezni, hogy a világimperializmus passzívan elfogadja sorsát, habár az Egyesült Államok elitjén belül jól látható a szakadás a tekintetben, hogy miként viszonyuljanak Kínához: akiknek nagy értékű befektetéseik vannak Kínában, azok önmérsékletre intenek, míg a kívül maradók az ország destabilizációját sürgetik.

Eközben a washingtoni héják igyekeznek felkorbácsolni a Peking-ellenes érzelmeket Tajvanon, Kína lázadó szigettartományán, amelynek jelenlegi rezsimje időnként függetlenségét hangoztatja. De óvatosabb hangok arra figyelmeztetnek, hogy a Tajvanra irányuló hatalmas fegyverszállítások végül lehet, hogy Kína arzenálját fogják gyarapítani, mivel mostanra a Tajpej és Peking közti gazdasági kapcsolatok annyira átfogóakká váltak, hogy az események jelenleg inkább a tajvani antikommunista rezsim trónfosztása és egy Kína-barát kormányzat hatalomra jutása felé mutatnak. Ez a dilemma jól példázza azt a fogós problémát, amellyel Washington Kína-politikáját illetően küszködik. Ahogy a jól informált elemző, a befolyásos Asia Times állandó publicistája, Henry C. K. Liu megállapítja egyik cikkében, "az USA haditengerészete mostanra Ázsiától, végső soron Kínától függ új hajói építésekor, és a méretgazdaságosság szempontja idővel az amerikai légierőt is rákényszeríti majd, hogy repülőgépeit Ázsiában gyártassa, és Kínában szereltesse össze".

Ám azok, akik szeretnének véget vetni Kína békés felemelkedésének, nem zavartatják magukat e kellemetlen igazságtól. A demokrata Charles Schumer New York-i szenátor és a konzervatív republikánus Lindsey Graham dél-karolinai szenátor kétpárti duója benyújtotta a "kínai valutatörvény-tervezetet", amelynek értelmében 27,5%-os vámot vetnének ki minden Kínából érkező termékre, amennyiben Kína nem hajlandó 27,5%-kal felértékelni valutáját a dollárhoz képest 180 napon belül. A törvénytervezet meghökkentően széles körű támogatást kapott mindkét párt körében, és egy hasonló törvénytervezetet egy hasonló kétpárti duó a képviselőházban is benyújtott.

Ám Liu erőteljesen érvel amellett, hogy "eljön a nap, amikor" a kínai valuta árfolyamának "technikai problémája" "másképpen fog felvetődni, mivel a kínai jüan természetes módon tartalékvalutává lép elő, tükrözve a változó világkereskedelmi erőviszonyokat", és kérdésessé teszi majd a dollár jelenlegi hegemóniáját. Amikor ez bekövetkezik, az megrázza majd az amerikai imperializmus egész monetáris és pénzügyi építményét. Az Egyesült Államok nem lesz képes olyan könnyedén a bankóprésre hagyatkozni sürgető gazdasági problémáinak kezelésekor, hanem a többi nemzethez hasonlóan kénytelen lesz a régi vágású módon, azaz munka és termelés révén külföldi devizához jutni. Ráadásul a kínai export megadóztatása pusztán az inflációt fogja felhajtani – különösen a fogyasztói javak esetében -, és súlyos csapást mér a Wal-Martra, a KMartra, a Sears Roebuckra és sok más hasonló vállalatra.

Valójában a Schumer-Graham-törvénytervezet közelebb hozza a napot, amikor a kínai jüan "árfolyamát egy valutakosárhoz kötik majd, amelynek a dollár csak az egyik eleme lesz a sok közül", írja Liu. Ekképpen "Kínának kevesebb dollárt kell tartania", aminek következtében mérséklődni fognak Peking jelenleg óriási volumenű amerikai kincstárjegy-vásárlásai. Márpedig ez utóbbiak tartják felszínen az amerikai költségvetést, figyelembe véve a kormányzó republikánus pártot eluraló adócsökkentési mániát. Ha Kínának vissza kell vonulnia az amerikai kincstárjegyek piacáról, akkor az Egyesült Államokban vagy az adókat kell majd emelni, vagy pedig a védelmi, egészségügyi, oktatási stb. programokat kell lefaragni.

Liu figyelmeztet rá, hogy két évtizeddel ezelőtt a Japánra irányuló hasonló nyomás az "1985-ös Plaza-egyezményhez" vezetett, amely "lerombolta a japán exportorientált gazdaságot, és stagflációt idézett elő az Egyesült Államokban, amelynek eredménye az 1987-es tőzsdekrach lett". "Jó esély van arra", hogy a Schumer-Graham-törvénytervezet "legyen a szikra, amely az elkövetkező években pusztító tűzvészt idéz elő az eladósodott amerikai gazdaságban".

Mindezek ellenére a Kína félreállítására irányuló kísérletek folytatódnak. Nemrégiben a Chicago Tribune hívta fel harsányan a figyelmet a kínai tulajdonban lévő autóalkatrész-gyártó Wanxiang Társaságra, amely üzletet nyitott az Illinois állambeli Elginben. "Csillogó-villogó, 42 000 négyzetméteres amerikai vállalati központja van az Interstate Highway 90 mentén", és igyekszik utánozni a Cnooc nevű kínai olajóriást, amely megpróbálta kivásárolni az amerikai Unocal olajcéget, illetve a Haier kínai elektromoskészülék-gyártó vállalatot, amely megpróbálta megvásárolni amerikai vetélytársát, a Maytagot. A Wanxiang a Delphivel verseng a General Motors alkatrészvásárlásaiban való nagyobb részesedésért. A Delphi ideje jelentős részét inkább munkásai kisemmizésével, illetőleg a csődtörvény manipulációjával, semmint a félelmetes kínai ellenféllel való versenyzéssel töltötte. Mindenesetre a chicagói központi bank figyelmeztetett, hogy az amerikai Közép-nyugatot jelentős állásleépítés fenyegeti az autóiparban, nem utolsósorban amiatt, hogy a Toyotához vagy a Nissanhoz hasonló "ázsiai autógyártók a déli államokban létesítettek összeszerelő üzemeket az utóbbi években". Ez "jelenti a legvalószínűbb strukturális fenyegetést a régió gazdaságára", mondja a pénztőkének ez eszköze, figyelmen kívül hagyva saját közreműködését e folyamatban. A Kia, a Hyundai és a Samsung – mind dél-koreai és mind hatalmas transznacionális vállalatok – szintén erős versenyt támasztottak az amerikai vállalatokkal szemben, és ez kivívta Washington rosszallását.

E gazdasági fejleményeket az Egyesült Államok és Dél-Korea viszonyában beállt óriási változás kísérte. Habár az amerikai héják szeretnék felvenni Észak-Koreát a rendszerváltó akciók célpontjainak listájára, a dél-koreai elnök figyelmeztetett, hogy nemzete és az USA közti viszony megszenvedné, ha az Egyesült Államok megkísérelné megdönteni az észak-koreai rendszert. Ebben részben Kína is szerepet játszik, hiszen a Szöul és Peking között drámai mértékben megjavult viszony Dél-Koreát az Egyesült Államokkal szembeni bizonyos fokú távolságtartásra ösztönzi. Nemrégiben az USA dél-koreai nagykövete felzúdulást idézett elő, mikor Észak-Koreát "bűnöző rezsimnek" nevezte. Le kellett mondania egy találkozót Szöul központjában, miután a Szakszervezetek Koreai Konföderációja (amelynek szintén vannak irodái az épületben) blokádot képeztek az épület körül, és nem voltak hajlandóak szavatolni a nagykövet biztonságát.

Ennek nyomán a Pentagon visszavonta a Dél-Koreában állomásozó, durván 37 000 fős amerikai kontingens közel egynegyedét. Egy 2004. januári felmérés azt mutatta, hogy a dél-koreaiak jelenleg az Egyesült Államokat nagyobb fenyegetésnek tartják, mint Észak-Koreát. A közhangulatnak ez a változása rábírta a Fehér Házat, hogy visszavegyen azokból a kirohanásokból, amelyek Phenjant a "gonosz tengelyének" központi szereplőjeként bélyegezték meg.

Kína kétségkívül örömmel veszi, hogy északi határánál csökken a feszültség, mivel Peking a békés fejlődést szorgalmazza. Az enyhülő feszültség kétségkívül növeli Peking mozgásterét Kubával kapcsolatban. A mélyülő kapcsolatok jeleként kínai buszok, vonatok és fogyasztási cikkek áramlanak Kubába, nem is beszélve a kínai néphadseregből érkező magas szintű látogatókról.

Az Egyesült Államok Indiát is szeretné felsorakoztatni a Kína-ellenes blokk mögé, és ennek érdekében márciusban Bush ellátogatott Új-Delhibe. India azonban korábban is az amerikai hegemóniával szembeszálló nemzetek élvonalába tartozott. Új-Delhi az egykori Szovjetunió egyik legfőbb szövetségese volt a hidegháború alatt, és sokat is szenvedett emiatt, mivel Pakisztán és az Egyesült Államok "iszlám fundamentalistákat" uszított az észak-indiai Kasmír tartományra. Mindenesetre nehéz lenne Indiát Kína ellen fordítani, mivel Indiában két militáns kommunista párt is van, amely ellenségesen viszonyul az USA-val való szövetséghez. Így hát India és Kína fő olajvállalatai épp nemrég egyesítették erőiket, hogy impozáns összegért, 573 millió dollárért megvásárolják a Petro-Canada 37%-os részesedését a szíriai olajmezőkben. Erre az akcióra úgy tekintenek, mint amely csak az első a világ két legnépesebb nemzetének összefogásával végrehajtott jövőbeli közös akciók sorában.

Egy olyan nemzetnek, amelyet a fehér felsőbbrendűség-tudat mérge úgy átjár, mint az Egyesült Államokat, igencsak nehezére fog esni a szorosabb együttműködés kialakítása azzal az Indiával, amelynek lakosai túlnyomórészt sötétebb bőrűek. Vegyük csak példának az indiai származású, amerikai állampolgárságú Neelima Tirumalasetti esetét, aki nemrégiben nyújtott be keresetet Texasban egy amerikai cég ellen, amelynek alkalmazottjaként állítólag ismétlődő rasszista zaklatásokban és diszkriminációban volt része, miután a vállalat bizonyos tevékenységek Indiába való kihelyezése mellett döntött. Indiában immár komoly problémát jelentenek azoknak az amerikai vásárlóknak a gyalázkodó és rasszista kirohanásai, akik számítógépükkel vagy valami mással kapcsolatos segítségért hívnak fel indiai telefonos ügyfélszolgálatokat. Tirumalasettit kollégái "barna bőrű szukának" és "mocskos indiainak" nevezték Texasban. Ezt megelőzően Indra Nooyit, a Pepsico indiai születésű elnökét, az Egyesült Államok egyik legnagyobb hatalmú üzletasszonyát még durvább rasszista inzultusok érték, miután egy manhattani beszédében bírálta az amerikai globális politikát. Léteznek olyan honlapok, amelyek az amerikaiakat megtanítják a legdurvább becsmérlő szavakra hindi nyelven, hogy legyen mivel szitkozódniuk, ha az ügyfélszolgálatnál indiai alkalmazott veszi fel a telefont.

Ha India felsorakoztatása a Kína-ellenes blokk mögé nem is tűnik egykönnyen kivihetőnek, még mindig ott van Japán, amelynek viszonya Pekinggel felettébb ellentmondásos, nem utolsósorban Tokiónak a XIX. századig visszanyúló erőfeszítései miatt, amelyek a legnagyobb ázsiai nemzet kizsákmányolására irányultak, Afrika és a két Amerika brit kizsákmányolásának mintájára. Ám, mint azt Tim Shorrock megállapítja, "a kínai-japán kereskedelem gyors bővülése, illetőleg a Japán és az ázsiai kontinens között szövődő kulturális kapcsolatok meglepő ütemű fejlődése enyhítik Kínában a japánellenes érzelmeket, és sok japánt meggyőznek arról, hogy a Kínával való kapcsolatok szorosabbra fűzése számukra is komoly előnyöket tartogat".² Példaképpen Shorrock megjegyzi: "Mérföldkőnek bizonyul, hogy tavaly a japán-kínai kereskedelem értéke elérte a 168 milliárd dollárt, amivel Kína – a második világháború óta először – Japán legfontosabb kereskedelmi partnerévé vált, maga mögé utasítva az Egyesült Államokat. Az amerikai imperializmus hegemóniájának fennmaradása jelentős mértékben a Kína és Japán közti feszültség kiéleződésétől függ, ám ez pillanatnyilag valószínűtlennek látszik.

Ráadásul, hasonlóan ahhoz, mint amikor a kenőcs kiemeli a bőrhibákat, amelyeket el kellene tüntetnie, a körmönfont amerikai stratagémák csak még inkább aláássák az amerikai imperializmus globális pozícióit. Ez kétségkívül elmondható az illegális iraki invázióról. Joseph Stiglitz Nobel-díjas közgazdásznak egy nemrégiben született becslése szerint (lásd: http://www.josephstiglitz.com/ ) a háború tényleges költsége valahol 1 és 2 billió dollár közé tehető, vagyis durván tízszerese annak, mint amennyit eredetileg terveztek. A többletkiadások időben egybeestek a folytatódó adócsökkentésekkel; rohamléptekkel folyik az amerikai hitelfelvétel, mindenekelőtt Japántól, Kínától és Dél-Koreától, és az amerikai hadsereg leragadt az iraki kátyúban, aminek következtében az USA képtelen erőszakos választ adni a világ egyéb pontjain felmerült kihívásokra.

A csapatok visszahívására vagy átcsoportosítására vonatkozó tervek süket fülekre találnak. Ezért a hadsereg ismétlődően képtelen teljesíteni a toborzási előirányzatokat, noha egyre inkább a gazdaságilag leromlott agrárterületekre és a munkáskerületekre koncentrálja erőfeszítéseit. Ám az iraki mocsár léte immár köztudott, és a megnyomorodott vagy hullazsákban hazaérkező katonák látványa nem kimondottan ideális reklám a toborzáshoz. A Zogby International által készített márciusi felmérés kimutatta, hogy az Irakban szolgálatot teljesítő katonák 72%-a az Irakból való egy éven belül történő kivonulás mellett foglal állást. E véleményhez csatlakozott két nyugalmazott, magas rangú katonatiszt; egyikük úgy jellemezte az iraki háborút, mint "az Egyesült Államok történetének legnagyobb stratégiai külpolitikai katasztrófáját". Még olyan jobboldali ideológusok is, mint Brent Scowcroft, Georg W. Bush elnök egykori tanácsadója, vagy William F. Buckley Jr. és Pat Buchanan is bírálta a háborút.

Ráadásul az amerikai hadsereghez köthető különféle botrányok sokat ártottak az USA nemzetközi megítélésének. Egy friss ENSZ-jelentés kimondta, hogy a Guantanamo-öbölbeli fogolytábort be kellene zárni, mivel az ottani fogva tartási körülmények kimerítik a "kínzás" fogalmát. Az Amnesty International hasonló atrocitásokkal vádolta meg az Egyesült Államokat és szövetségeseit Irakban. Ezzel összhangban a Human Rights Watch kijelentette, hogy Washington a foglyokkal való kegyetlen bánásmódot tudatos stratégiaként használja, vagyis az nem "a rossz kiképzés, a fegyelmezetlenség vagy a hanyagság, hanem tudatos döntés eredménye".

Az egyre kellemetlenebb helyzetbe kerülő amerikai imperializmus elkezdte szítani a feszültséget Iránnal, hogy az iraki kudarcról elterelje a figyelmet. Ráadásul Irán maga is jelentős olaj- és földgázkincset birtokol, amelyre a texasi olajbárók már jó ideje fenik a fogukat.

Ám Irán vonatkozásában ismét csak Kína az egyik lehetséges fő akadály, mivel a kínai, állami tulajdonú energetikai vállalat nemrég kötött meg egy 100 milliárd dolláros szerződést, amelynek értelmében vezető szerephez jut az egyik óriási iráni olajmező feltárásában. Kína egyezséget kötött a brit energetikai céggel, a BP-vel is, amely ezáltal Peking legnagyobb tengerentúli partnerévé vált; ez némileg bonyolítja az Egyesült Államok és tradicionális szövetségese, Nagy-Britannia viszonyát is. Ezek után Abdullah király, Szaud-Arábia 82 éves uralkodója határkőnek számító látogatást tett Pekingben, hogy aláírjon egy átfogó energetikai együttműködésről szóló egyezményt. Ez egyben szaúdi figyelmeztetés is volt a washingtoni héják felé, hogy Rijádnak más opciói is léteznek az amerikai imperializmus előtti hajbókoláson kívül.

Mindeközben Li Csao-hszing kínai külügyminiszter meglátogatta a Zöldfoki-szigeteket, Szenegált, Malit, Libériát és Nigériát, szorosabbra fűzve a kapcsolatokat a bolygó legszegényebb földrészével – e kapcsolatok Kína afrikai kereskedelmének megnégyszereződéséhez vezettek az elmúlt öt évben. Talán a legjelentősebb állomása e látogatásoknak a nigériai út volt: Nigéria Afrika legnagyobb olajtermelője és egyben legnépesebb országa. A látogatás során megegyezés született arról, hogy Kína 2,5 milliárd dollárért megkapja egy tengerparti olajmező 45%-os részesedését. Li ezenkívül meghívta az afrikai vezetőket az abban az évben megrendezett pekingi Kína-Afrika találkozóra. 2000-ben negyvenöt afrikai nemzet vett részt a találkozón, és ezt követően ugrott meg Kína kereskedelme a kontinenssel. Ezek a kapcsolatok emblematikus példái a Kína által kezdeményezett "dél-dél" együttműködésnek.

Összességében, az amerikai imperializmus minden oldalról kihívásokkal szembesül, és ez a tény érthetőbbé teszi azokat a vitákat, amelyek az Egyesült Arab Emirátusból való Dubai Ports Worldnek egyes amerikai kikötők felvásárlására irányuló kísérletével kapcsolatban robbantak ki. E viták során kevés szó esett a közjavak privatizációjával kapcsolatos általános elvi problémákról; ehelyett az arabgyalázás valóságos orgiája szabadult el.

Ám ahogy a Financial Times egyik publicistája megjegyezte: "A globalizáció következő fázisának, az amerikai National Intelligence Council szavaival, ázsiai arca lesz. Az amerikaiak és az európaiak ezt felettébb kellemetlennek fogják találni."³ Ez így valószínűleg túlságosan általános megfogalmazás, habár tartalmaz egy alapvető igazságot. A fehér felsőbbrendűség elvének alapján kikovácsolódott nemzeteknek, mint például az Egyesült Államoknak, nehezére fog esni a XXI. század realitásához való alkalmazkodás, amelyben olyan nemzetek veszik át a globális vezető pozíciót, mint Kína és India.

Továbbá, a 2001. szeptember 11-i Manhattan elleni tragikus támadás nyomán kirobbant "iszlamofóbia" megnehezíti az USA számára, hogy megbéküljön azzal a helyzettel, amelyben a tartósan 70-80 dolláros olajár következtében mintegy félbillió dollár fog Szaúd-Arábia, Kuvait, Irán és más olajországok koffereiben landolni. Ezek a nemzetek gyakran az Egyesült Államokban fektetik be újra ezeket a dollárokat – lásd például az említett dubaii kikötőüzletet – és ha az ilyen beruházásokat az amerikaiak blokkolják, az csak tovább nehezíti majd az amerikai imperializmus helyzetét.

Ennek egyik példája lehet Irán, amely azért áll most Washington támadásainak középpontjában, mert úgy döntött, hogy áttér az euró alapú olajkereskedésre. Irán azt tervezi, hogy a nemzetközi olajkereskedelem területén versenybe száll a New York-i Nymexszel és a londoni IPE-vel,⁴ euró alapú mechanizmust használva. Ez nyilvánvaló csapás lenne az amerikai dollár hegemóniájára, és talán a vég kezdetét jelenti a dollár mint a világ egyetlen tartalékvalutája számára. Ez a terv csak fokozza Washington vérszomját, amely a Teheránnal való feszült viszony mögött meghúzódik.

Kína Oroszországgal való kapcsolatait is erősíteni igyekszik, amelynek az Egyesült Államokkal való viszonya amúgy is megromlott. Jack Kemp és John Edwards, két egykori alelnökjelölt együttesen elnökölt egy kékszalag-bizottságban, amelynek jelentése élesen bírálta a Putyin-rezsimet, különösen annak energiapolitikáját. Mások Washingtonban Oroszországnak a G8-ból való kigolyózását szorgalmazzák, miközben a G8-ak idén nyáron Szentpétervárott tartják összejövetelüket.⁵ Moszkva a maga részéről az USA vezette katonai szövetségnek, a NATO-nak az Oroszország határai felé való terjeszkedése, illetve az Oroszország szomszédainál, például Ukrajnában és Grúziában végbement rezsimváltások NATO-támogatása miatt aggódik. Ennek közvetlen következménye a Peking és Moszkva között kötött szövetség lett.

Összegezve, lett légyen Európa, Afrika, Latin-Amerika vagy Ázsia, mindenütt Kína áll a megkérdőjelezhetetlen amerikai hegemónia útjába. Vajon tényleg túl korai lenne felvetni, hogy Nixon úttörő jellegű, jó 35 évvel ezelőtti pekingi látogatása talán mégsem a zsenialitás megnyilvánulásaként fog majd bevonulni a történelembe,, hanem úgy, mint ami a vég kezdetét jelentette az amerikai imperializmus számára?

 

(A cikk eredeti megjelenési helye: Political Affairs, 2006. május 25.)

 

Jegyzetek

 

¹ Why the West must reOrient, La Stampa, January 28, 2006, http://www.wwm.cn/Resources_E/f_06-01-28_sisci.htm

² Shorrock, Tim: Slowly but surely, China-Japan ties deepening, http://www.ipsnewsasia.net/bridgesfromasia/node/69

³ Stephens, Philip: A perilous collision of ideas, Financial Times, March 2 2006. Lásd: http://economistsview.typepad.com/economistsview/2006/03/will_economics_.html

⁴ Why the West must reOrient, La Stampa, January 28, 2006, http://www.wwm.cn/Resources_E/f_06-01-28_sisci.htm

⁵ A találkozóra július 15-17-én került sor. (A ford.)

A szerző az Eszméletben lefolytatott államszocializmus-vitával kapcsolatban érdekes felvetéssel áll elő: a szocializmus nem a múlt, hanem a jövő reális kérdésfelvetése Európában. Az európai szocialista-szociáldemokrata baloldalt képesnek tekinti a szocializmus kibontakoztatására. Kiindulópontja vitaként is felfogható azokkal a szerzőkkel, akik nem látnak esélyt az európai szociáldemokrácia megújulására.

A szocializmus elméletéről sok bonyolult fejtegetés leírható, és könyvtárakat lehet megtölteni az ilyen dolgozatokkal. De végső gyökere mégis az a megejtően egyszerű kérdés, hogy miért ne lehetnének egyenlők az emberek, miért kell természetesnek elfogadnunk az embereket elválasztó anyagi és hatalmi korlátokat? Ez a kérdés a nyugati világban kétezer esztendőn át alapvetően erkölcsi gondolatként merült fel, s jórészt az antik hagyomány és a jézusi tanítás szuverén értelmezésére épült. Az emberi egyenlőség gondolata összefonódott a vallási megtisztulók, az eretnekek, a lázadó parasztok, a lelkes diákok és a kiugrott papok mozgalmaival, és sokáig egyszerre tekintette céljának az emberi társadalom és a hit megújítását. Csak a francia felvilágosodással és aztán Marx megjelenésével vesztette el vallásos ihletettségét. De a "tudományos szocializmus" államilag ránk erőltetett dogmáinak kimúlásával ismét világossá vált, hogy a baloldali gondolkodás alapélménye az erkölcsi felháborodás a világ igazságtalansága miatt.

Az egyenlőség természetesen olyan erkölcsi kategória, amely a maga éteri tökéletességében sohasem érvényesülhet. Az emberek fizikai és szellemi képességeiket, szépségüket és egészségüket, sőt, erkölcsi szilárdságukat tekintve sem egyenlők egymással. Még vér szerinti testvérek között is akad Káin és Ábel, vagy egyszerűen jó matematikus és számtan-analfabéta. Az osztálytársadalmakban a rang és a vagyon vérségi ágon öröklődik apáról fiúra, lányra, esetleg oldalági leszármazókra. Ezt tagadva sok utópista valójában nem teljes egyenlőséget akart, hanem olyan társadalmat, amelyben minden gyermek hasonló nevelésben részesül, s utóbb nem származása, hanem tehetsége alapján részesül pénzből, dicsőségből és hatalomból. Minden utópiák őse, Platón Az állam című műve ezért tűnik egyszerre az ideális kommunizmus és egy merev kasztrendszer modelljének. Nem számít, ki milyen apától és anyától született, tehetsége alapján jut feljebb vagy lejjebb a származás szerint nyitott, egyébként annál zártabb társadalmi hierarchiában. Ezt a rendszert "meritokráciának", az érdemekre épülő rendszernek is szokták nevezni.

Bár nem sokat gondolunk rá, a huszadik század második fele sok tekintetben megvalósította a meritokráciát. Kétségtelenül vannak elit iskolák, és a gazdagabb családok gyermekeinek nagyobb esélyük van az előmenetelre, de a karakteres tehetség szerencsés esetben származásától függetlenül érvényesülhet a rendszerben. Hazánk két vezető politikusa, Gyurcsány Ferenc és Orbán Viktor nagyon mélyről emelkedett tehetsége révén a magasba, s ugyanez mondható el a jelenlegi harmincas-negyvenes politikai és gazdasági elit számos más képviselőjéről. De ez nem csak a volt szocialista országokat jellemzi, az egész nyugati világ tele van mélyről felemelkedett politikusokkal, üzletemberekkel, csúcsértelmiségiekkel. Az új kapitalizmus egyik jellegzetessége, hogy az ásványi nyersanyagnál is éhesebb az emberi tehetségre, s ha azt megtalálja, akkor meg is csiszolja a maga (s persze az illető) hasznára. Az iskolarendszer, a tudományos intézmények és az üzleti körök közötti anyagi kapcsolatrendszer sok helyen intézményessé teszi a tehetségek tudatos felfedezését. Mindez nemzetközi méretekben is működik, a kiemelkedő tehetségű fiatalok a szegényebb országokból is áttelepülhetnek a leggazdagabb államokba, a vezető egyetemekre és a vállalatbirodalmak menedzsmentjébe. Másfelől az egész gazdasági és társadalmi rendszer folyamatos mozgásban, átalakulásban van, s ezért az örökölt vagyonok és kiváltságok nagyon gyorsan leértékelődnek a tehetségtelenek és ügyetlenek kezén. Ha egyénileg talán akad is rá példa, társadalmi jelenségként elképzelhetetlen, hogy egy gazdag apa "magánzónak", szelvényvagdosónak, tőkejáradékokból munka nélkül élőnek szánja a fiát vagy akár a lányát. Minél feljebb jut valaki a társadalmi és gazdasági hierarchiában, annál inkább folyamatos és intenzív munkával kell napról napra megvédenie a státuszát a versenytársak elől. S ehhez alapvetően tehetségre van szükség.

Mindez természetesen messze áll az esélyegyenlőségtől, hiszen az indulási esélyek továbbra sem egyenlők, a szegények gyermekei közül sokan nem jutnak el a startkőhöz sem, s a szerencsés családból származók a verseny számos pontján számíthatnak még segítő hátszélre. Ám ez sem változtat azon, hogy a modern kapitalista társadalom vezető posztjain olyanok állnak, akik állandó és kegyetlen versenyben, döntően tehetségük alapján választódtak ki. Amíg a hatalom és a gazdagság csúcsai öröklődtek, amíg az emberek sorsa már azzal eldőlt, hogy milyen családba születtek, mindez utópiának tetszett. Megvalósulását erkölcsi előrehaladásnak is értékelhetjük, de fő oka mégsem az igazságosság igénye, hanem a hatékonyság parancsa. A fokozódó versenyben, a globális kapitalizmus egyre gyorsabban pörgő mókuskerekében csak a legtehetségesebbek tudnak helytállni, s ehhez minden eddiginél mélyebb merítésre van szükség a vezetők és szakértők kiválasztásában. Csak ennek ismeretében érthetjük meg azt az ellentmondást, hogy a meritokrácia megjelenésével párhuzamosan a gazdagok egyre gazdagabbak, a szegények pedig egyre szegényebbek lesznek. Vagyis egyesek kiemelkedése egyáltalán nem jelenti társadalmi osztályuk felemelkedését.

Az elmúlt évtizedekben hasonlóképp megváltozott a munka szerepe is a modern kapitalista társadalmakban. A "dologtalan", "léhűtő gazdagok" kora elmúlt. Egyéni kivételt nyilván fel lehet hozni. De fő szabályként mégis elmondható, hogy a társadalmi és gazdasági elithez való tartozás egyik alapfeltétele az intenzív (vagy legalábbis annak látszó) munka lett. Aki ad magára, aki "valaki", az fontos helyen dolgozik, több funkciót is betölt, és napi nyolc óránál többnyire jóval több időt tölt el munkával. Ennek megfelelően a nyugdíjba vonulás kora is összefügg a társadalmi státusszal. Minél magasabban áll valaki a társadalmi hierarchiában, annál később kezdi öregnek érezni magát az aktív élethez. A munkás ötvenöt évesen már a nyugdíjra készül, a szociológus és az orvosprofesszor hatvanöt évesen még vidáman dolgozik, a tőzsdei guru és a nagyiparos pedig nyolcvanöt évesen is tanácsokat ad, és több évre előre teleírja az előjegyzési naptárát. Az elit munkakörülményei persze kényelmesek, tiszta és elegáns irodák, luxusautók, gyakori fogadások, munkaebédek és egzotikus utazások színesítik az elfoglaltságát. Hozzájutnak olyan egészségügyi ellátáshoz, amely elképzelhetetlen a szegények számára. A diplomások (s nem csak a gazdagok) Magyarországon átlagosan tíz-tizenöt évvel tovább élnek, mint az alacsony képzettségűek. De akárhogy is van, a gazdag ember tekintélyét bizonyos anyagi szint fölött már nem a puszta vagyona, netán származása, hanem a funkciója vagy a hivatala adja. Míg régen a dologtalanság a gazdagokhoz kötődött, és a szegényekre maradt a munka, addig mai világunkban a tartós és öröklődő munkanélküliség a szegényeket sújtja.

A munka felértékelődése nemcsak az elit köreiben érzékelhető. Marx korában az emberek többsége még piszkos, kényelmetlen és megalázó munka végzésére kényszerült a pőre megélhetési kényszer miatt. Az európai és észak-amerikai országokban a mai állások nem jelentéktelen része fizikailag kényelmes, és nem feltétlenül elidegenítő jellegű. Olyannyira, hogy sok ember jobban érzi magát a munkahelyén, mint az otthonában. Igaz ez számos egyedülálló emberre éppúgy, mint azokra, akik rossz házasságban, szűkös lakáskörülmények között, állandó otthoni konfliktusok között élnek. A legrosszabb főnök sem tud olyan kegyetlen lenni a beosztottjához, mint egy alkoholista férj, házsártos feleség, idegbeteg családtag. A munkahelyeken – különösen az állami szférában és a családias kisvállalkozásokban, ahol nem érvényesül az állandó verseny kényszere – mindmáig léteznek olyan közösségek, amelyek olykor több emberséget adnak, mint a kényszeres rokoni kapcsolatok. Sok ember van, akik a munkahelyén "valaki", akinek munka közben adnak a szavára, és tisztelik a tudását, otthon viszont szűkösen vagy szorongva él családi körülményei miatt.

A klasszikus elidegenedésnek mond ellent a munkahelyi tevékenység és az otthoni szabadidő eltöltése közti kiáltó ellentét is. Az értelmiségi és hivatali munkák, a szolgáltatások, vagy az igényes szakmunka szellemi színvonala és bonyolultsági foka messze felette áll a tömegszórakoztatásnak, a kereskedelmi televíziók népbutító műsorainak. Néha szentségtörő módon úgy érzem, hogy korunk embere nem a munkahelyén, hanem a szabadidejében idegenedik el igazán. A számítógépet installáló fiú, a szerkesztőségi titkárnő, a villamoskalauz, az autószerelő, az angoltanár és az önkormányzati képviselő a maga módján egyaránt összetett, komoly tudást és figyelmet igénylő munkát végez. Amikor hazamegy, és napi több órára bekapcsolja a televíziót, akkor a munkájánál messze igénytelenebb és primitívebb módon "szórakozik". Ráadásul a szórakozási szokások már nem feltétlenül függnek össze a végzett munka szellemi szintjével. A bevásárlóközpont polcait éjszakánként feltöltő lány nappal olvashat filozófiát, a rasztafrizurás kerékpáros futár szabad idejében foglalkozhat kísérleti zenével, míg könnyen lehet, hogy a fogorvos és a minisztériumi előadó otthon már csak a legostobább tévésorozatokat nézi.

Az igazi elidegenedés azokat sújtja, akik tartósan kívül rekednek a munka világán. A modern társadalom egész menete a munka ritmusára épül. Munkanapokon az emberek reggeltől estig dolgoznak, hétvégén pedig szabad idejük van, s ehhez igazodnak a szolgáltatások, a közlekedési menetrendek és a kulturális programok. A városok légszennyezési ábráin ugyanúgy kimutatható a munkába járás üteme, mint a baleseti statisztikákban, a víz- és áramfogyasztásban, vagy az internethasználatban. A kisgyereket ugyanolyan óraműpontossággal adják be hétfőtől péntekig az óvodába és aztán az általános iskolába, ahogy a kamasz jár a gimnáziumba, a felnőtt fiatal az egyetemre, s a városi alkalmazott vagy a bankigazgató a "dolgozóba". Természetesen vannak, akik éjszaka vagy hétvégén dolgoznak, de az ő munkarendjük is szigorú beosztást követ. A piszkos, nehéz és embertelen munkakörülmények között élőket sajnáljuk, egyebekben azonban széles körű konszenzus uralkodik szocialisták, liberálisok és konzervatívok, ateisták és hívők, szegények és gazdagok között abban a tekintetben, hogy (legalábbis a nyugdíjkorhatárig) mindenkinek dolgoznia kell. A munkahely nemcsak a megélhetés, hanem a függetlenség garanciája is. A dolgozó nő nyolc órára kiszabadul családi kötelezettségeiből, más jellegű ismeretségekre tesz szert, s ha elviselhetetlen a házassága, akkor saját keresetére alapozva bármikor kezdeményezheti a válást. A többgyermekes anyák egész életre szóló mentesítése a munkába járástól (ami egy marslakó szemében akár rokonszenves szociális vívmánynak is tűnhetne) a mi világunkban ezért őskonzervatív és szélsőséges ötletnek, a női egyenjogúság sárba tiprásának számít.

A tartósan munka nélküliek mindebből családjukkal együtt kirekesztődnek. Néhány évi próbálkozás után mindennapi életritmusokat tekintve is kikopnak a munka menetrendjéből, s valóban alkalmatlanok lesznek arra, hogy időre dolgozni menjenek és "végiggályázzák" a heti negyven vagy akárhány óra munkaidőt. Ettől kezdve pedig semmilyen társadalmi szolidaritásra sem számíthatnak. Aki dolgozhatna, de úgymond "nem akar dolgozni", az a társadalom peremére szoruló, gyanús, antiszociális személy lesz. A tartósan munka nélküli szülők gyermekei úgy nőnek fel, hogy nem is érzékelik otthon a munka mindent meghatározó ritmusát. Munkanap és ünnepnap, munkahét és nyári szabadság, munkába indulás és hazatérés számukra semmit sem jelent. Az iskola ugyan megpróbálja rájuk kényszeríteni a dolgozó társadalom menetrendjét, de nagyon nehéz úgy reggel fél nyolckor iskolába indulni, hogy a felnőttek és az idősebb testvérek még fel sem keltek az ágyból, s egész napra semmit sem terveznek. Aki pedig idő előtt kihullik az iskolából, annak esélye sincs arra, hogy valaha normális, rendszeresen fizető és jogi védelemmel körülbástyázott munkahelyet szerezzen magának. Marad a segély, az alkalmi munka és a bűnözés-közeli életforma. A szövetkezetek széthullásával a magyar falun gyorsan újratermelődött az egyszer már meghaladottnak remélt cselédrendszer. A nagygazdák és a fekete "vállalkozások" félállati sorban dolgoztatnak olyan embereket, akiknek a fentiek miatt esélyük sincs normális munkahely elnyerésére. Sokak az uzsorakamatra felvett kölcsönök, a "kamatos pénz" miatt adósrabszolgaságba is kerülnek gyermekeikkel együtt. A fekete cselédmunka, a "adósrabszolgaság" és a gyermekszegénység mind a munka szabályozott világából történő kirekesztődés következménye. Ennyiben elmondható, hogy a mai magyar (és nyugat-európai) társadalomban az igazi elidegenedés a tartós és öröklött munkanélküliségből ered. S megjelenési formája a szociális kirekesztés, a többségi társadalom szokásrendjéből való kihullás, az emberhez méltó életforma hiánya, az a fajta archaikus szegénység és kiszolgáltatottság, amely az állam által elérhető és szabályozható élettérben egyszerűen nem következhet be.

Ha a szocializmus huszonegyedik századi esélyeit latolgatjuk, akkor az egyenlőség és a munka új értelmezése mellett át kell gondolnunk az állam szerepét is. A huszadik század nagy tragédiái és nagy sikerei egyaránt az államhoz kötődnek. A totális állam terrorisztikus kalandja arra figyelmeztetett minket, hogy az államnak semmi köze sem lehet hitünkhöz, kulturális és politikai meggyőződésünkhöz, szokásainkhoz és életformánkhoz. Egyéni szabadságjogainkat a legmosolygósabb államtól is meg kell védenünk. Még a "jó erkölcsöket" propagáló állam is gyanús, s az egyház és az állam bármilyen összefonódása ellentétes az európai civilizáció fejlődési irányával. A jóléti állam sikertörténete ugyanakkor azért születhetett meg, mert demokratikus körülmények között az államnak igenis pozitív szerepe van nemcsak a gazdaság élénkítésében, hanem a társadalmi különbségek mérséklésében, a munkahelyi jogviszonyok rendezésében és a szociális biztonság megteremtésében. A nyugat-európai jóléti államot alapvetően a szociáldemokrácia teremtette meg szívós politikai munkával, kemény bérharcokkal és sztrájkokkal, több évtizedes kitartó küzdelemben. Az Egyesült Államokban pedig a Demokrata Párt liberális szárnya vitte diadalra többé-kevésbé ugyanazt a modellt. (Tanulságos, hogy a neoliberális ellenforradalom idején ott sikerül jobban megvédeni a jóléti államot, ahol nem fentről "osztották le", hanem maguk a dolgozók vívták ki sokszor igen kemény harcban.) De nem lebecsülhető a Szovjetunió, a kelet-európai kommunista kísérlet közvetett hatása sem. A nyugati polgárság elég hamar megértette, hogy ha nem akar az orosz burzsoázia sorsára jutni, s elejét kívánja venni a szovjet példa másolásának, akkor társadalmi megegyezésre kell jutnia a munkavállalókkal, pártjaikkal és szakszervezeteikkel. Ahogy Márai Sándor írta, Buda romjait szemlélve, a magyar uralkodó osztály önzéséről: "Nem fizették meg teljes értékükben az adókat, amelyeket a nyugati társadalmak gazdagjai – mindig nyögve, néha békés evolució törvényeinek engedelmeskedve, néha forradalmi kényszer következtében – nagyjából mindenütt máshol már megfizettek. Nem akartak belenyugodni, hogy fizetni kell, mert nincs harmadik út – vagy reáladózás, vagy anarchia és bolsevizmus." A nyugati burzsoázia kelet-európai társaival szemben megértette ezt a leckét, de mostanában a neoliberális próféták mintha megpróbálnák kitörölni a köztudatból ezt a fájdalmasan megtanult igazságot.

A második világháború óta eltelt hatvan év bebizonyította, hogy a polgári demokratikus állam alkalmas a jövedelmi különbségek mérséklésére, a dolgozók munkajogi védelmének biztosítására és a nagy szociális rendszerek működtetésére. Ehhez természetesen állandó nyomásra van szükség a szakszervezetek és a baloldali pártok részéről. De szerintem e nyomásgyakorlásnak – szemben bizonyos szélsőbaloldali kritikákkal – van értelme. A dolgozók élet- és munkakörülményeinek mégoly szerény léptékű emelése is többet ér az elvont értelmiségi vitáknál. Nem véletlen, hogy a jóléti társadalom szétverésére és a nagytőke gátlástalan profitérvényesítésére törekvő neoliberális erők össztüze nem a szakszervezetekre, s nem is a baloldali pártokra, hanem az erős államra irányul. Demokratikus körülmények között az állam a saját munkájukból élők és a szociális transzferre szorulók jogainak legfőbb védelmezője. Az Európai Szociális Charta szellemében úgy is fogalmazhatunk, hogy a szociális jogok biztosítása végső soron az állam feladata. Az államnak kell garantálni, hogy minden polgára emberhez méltó körülmények között él és megfelelő szociális jogokkal rendelkezik. Aki igent mond a szocializmusra, az nem retten vissza a "gondoskodó állam" kifejezéstől. Ellenkezőleg, úgy gondolja, hogy az állam természetes feladata megvédeni a dolgozó embert a munkaadók túlkapásaitól, az államnak kell gondoskodnia a szegényekről, a betegekről és a védtelenekről, az állam hivatása a társadalmi különbségek folyamatos mérséklése. Ehhez pedig az államnak eszközökre is szüksége van. Ilyen eszköz a progresszív adózás, az össztársadalmi érdekeket szolgáló gazdaságpolitika és a nagy szociális ellátórendszer. Mivel ma ezeket éri a leghevesebb támadás a vadkapitalizmus, az "ember embernek a farkasa" szellemét képviselők részéről, a szocializmus híveinek itt és most az államnak ezeket az eszközeit kell megvédeniük. A polgári demokrácia akkor tekinthető társadalmilag progresszívnak (s egyáltalán demokráciának), ha a nép által választott testületek érdemben beleszólhatnak a társadalmi újraelosztásba. Ahol ezt kicsavarják az állam kezéből, ott kiüresedik a demokrácia intézménye.

A fentieket összegezve megállapíthatjuk, hogy a huszadik század átértékelte a baloldali gondolkodás néhány alappillérét. Az egyenlőségen ma már nem a teljesen azonos életkörülményeket, hanem az esélyek és a lehetőségek méltányos kiegyenlítését értjük. S elfogadjuk, hogy a tehetséges embereknek maguk és a közösség hasznára előbbre kell jutniuk a társadalomban. A verseny nem nulla összegű játék, és megfelelő újraelosztás esetén nem csak a nyertes vállalkozót, hanem az egész társadalom javát szolgálhatja. A munka csak akkor elidegenítő hatású, ha piszkos, megalázó, embertelenül nehéz, vagy igazságtalanul alulfizetett. Egyebekben azonban társadalmi létezésünk legfontosabb dimenziója és szociális jogaink forrása. Az államot pedig nem megszüntetni, hanem erősíteni és demokratizálni kell, hogy minél több jogot és újraosztott jövedelmet biztosítson a társadalom saját munkájából élő többségének és a rászorulóknak. Ez a három peremfeltétele annak, hogy az úgynevezett "kommunista rendszerek" bukása után is értelme legyen a szocializmusról mint a jövő társadalmáról beszélni.

 

Az államszocializmus mérlege

 

Könnyű lenne "államkapitalizmusnak", a szocializmus felszabadító eszményétől tökéletesen idegen rendszernek minősíteni a Lenin által kialakított, Sztálin alatt rémuralommá torzított, s utóbb "puha diktatúrává" enyhült bolsevik kísérletet. Önfelmentő módon látszólag ügyes ötletnek látszik a huszadik századi államszocialista rendszerek bűnét áttolni a kapitalizmusra. Ennek a bűvészkedésnek azonban kevesen dőlnek be. S a szocializmus megvalósíthatóságába vetett hitünket kérdőjelezi meg, ha nem dolgozzuk fel a huszadik század szocialista kalandjának tapasztalatait. A kelet-európai és ázsiai államszocializmusok alapvetően modernizációs diktatúrák voltak, amelyben minden a gyorsított ütemű iparosítást, a fejlett nyugati országok erőltetett ütemű beérését szolgálta. Ezt részben kétségkívül indokolta az állandó külső fenyegetés, amely szükségessé tette a katonai-ipari potenciál gyors fejlesztését. Az államszocialista rendszerek jellegzetes bűnei – vagyonelkobzások, bizonyos társadalmi rétegek üldözése, a parasztok ipari munkára kényszerítése – sok tekintetben hasonlítottak azokra, amelyek a kapitalizmus kialakítását kísérték Angliában, az indiánoktól meghódított Észak-Amerikában, vagy éppen a gyarmatokon. II. Lipót belga király hajcsárai több mint tízmillió kongóit gyilkoltak meg a gumi- és az ásványkincsek kinyerése közben Belga-Kongóban. A napi normát nem teljesítő bennszülöttek kezét levágták, s a belga tisztviselők esténként lelkiismeretesen összeszámolták a kosárban eléjük rakott, több száz emberi kezet. Nem a sötét középkorban, hanem száz esztendeje, amikor Belgium a liberális demokrácia modelljének számított a korabeli Európában. A profit utáni hajsza jegyében, kapitalista viszonyok között a történelem során sokkal több embert gyilkoltak meg, mint ahányat a kommunista rendszerek öltek meg.

De ez nem bizonyít semmit, a bolsevizmus bűneit nem menti semmilyen történelmi párhuzam. Modernizációs diktatúraként az államszocialista rendszerek a fejlődés első, extenzív szakaszában mindenesetre látványos eredményeket produkáltak. De a határozott állami döntéseket igénylő reformok és ipari nagyberuházások megvalósulása után az intenzív fejlődésre már nem tudtak átállni. Ehhez a kutatás és a verseny szabadságára, demokratikus viszonyokra és az államhatalom korlátozására van szükség – ami ellentétes a diktatúra lényegével. Modernizációs, ipari diktatúraként az államszocialista rendszerek imponáló fejlődése egy bizonyos szint elérése után szükségszerűen lelassult és megtorpant, s a hidegháborús fegyverkezési versenybe a szovjet blokk végső soron egyszerűen belerokkant.

Az európai államszocialista rendszerek ugyanakkor – talán Csehországot és Németország keleti részét leszámítva – olyan országokban jutottak hatalomra, amelyekben még a polgári átalakulás sem történt meg teljesen a szovjet csapatok megjelenéséig, illetve a kommunista hatalomátvételig. A kommunista és a baloldali mozgalmak a félfeudális viszonyok között a haladó polgári értelmiségre is nagy hatást gyakoroltak, s az 1945-ös felszabadulás széles körben az újrakezdés, a nagy illúziók "nulla órája" volt. Magyarországon fél évszázadon át nemcsak a baloldali és népi mozgalmak, de a jobboldal jelentős része is szorgalmazta a földreformot, de ezt hosszú évtizedek alatt sem sikerült megoldani. Az agrárkérdés 1848 és 1945 között lényegében egy évszázadon át "befagyott". A szovjet csapatok megérkezése után alig néhány hét alatt sikerült törleszteni ezt a régi adósságot. A magyar történelem első valóban szabad és titkos választását is 1945-ben rendezték meg. A nyolcosztályos általános iskola, a feudális címek eltörlése, a mindenkire kiterjedő társadalombiztosítás, a nők és a férfiak teljes jogi egyenlősége szintén az új rendszer vívmányai közé tartozott. Ezek polgári demokratikus reformok voltak, de a felszabadulásig egyetlen kormány sem szánta el magát a meghozatalukra. A régi úri Magyarország több évszázados tabui és beidegződései néhány év alatt megdőltek, széles néptömegek emelkedtek ki az öröklött szolgaságból. Az 1956-os forradalom önigazgató, ideális szocialista követelései jól mutatták, hogy a magyar társadalom alig egy évtized alatt végérvényesen leszámolt 1945 előtti múltjával, amiben a magyar kommunista mozgalomnak jelentős része volt.

Bár sokan szeretnék letagadni, tény, hogy a magyar történelem első igazán szabad választásán a szocializmust igenlő erők – a szociáldemokraták, a kommunisták és a Nemzeti Parasztpárt – megszerezték a szavazatok 42 százalékát. Ha nem is teljes, de jelentős legitimációt kaptak a szocialista fordulatra. Ezzel együtt a szocialista kísérletet alapvetően a geopolitikai átrendeződés, a világháborús vereség és a szovjet bevonulás tette lehetővé. Ugyanúgy, ahogy négy évtizeddel később egy újabb geopolitikai átrendeződés, a Szovjetunió meggyengülése és összeomlása buktatta meg az államszocialista rendszert, utat nyitva a kapitalista restaurációnak. Ebben nincs semmi újdonság. Az 1848-as és az 1918-19-es magyarországi forradalmakat is a geopolitikai változások indukálták. Bár a "mi lett volna?" kérdése történelmileg felettébb ostoba, a Kádár-rendszer reformjainak története azt valószínűsíti, hogy ha nem omlott volna össze a Szovjetunió, akkor a magyar államszocialista rendszer tovább araszol a szemérmes piaci átalakulás irányába. Ma már nehéz elhinni, de a Kádár-rendszerben a piaci reformok ügye széles társadalmi konszenzust élvezett, a társadalom zöme el sem tudta képzelni, hogy a piacgazdaságnak nem csak nyertesei, hanem vesztesei is lehetnek. 1985 táján a magyar társadalom nagy többsége (beleértve a "munkáspárt" zömében hivatalnok tagjait) fenntartás nélkül elhitte és hirdette a ma megvetően neoliberálisnak nevezett gazdaságpolitikai tanokat. ("A magántulajdon hatékonyabb, mint az állami, a piac jól elszabályozza önmagát és a társadalmat, az államot le kell építeni, némi munkanélküliség serkenti a gazdaságot.") A reformkommunisták eszményképe nem Nagy Imre, hanem Thatcher asszony volt, aki a világon talán sehol nem volt olyan népszerű, mint a magyar "kommunisták" között.

A magyar baloldalnak nem kell különösebben szégyellnie az államszocialista kísérletet, hiszen azt geopolitikai kényszer erőltette az országra, s az 1956-os forradalom után a nemzetközi lehetőségek között a "legkevésbé rossz" modelljévé fejlődött. De visszatérni hozzá semmilyen módon sem lehetséges, s aki ezt nem veszi tudomásul, azon könyörtelenül átlép a történelem. A legfontosabb szó, ami a magyar államszocializmusról és a Kádár-rendszerről elmondható, így hangzik: elmúlt. E szó visszavonhatatlan igazságához képest minden más csak magyarázat, széljegyzet, elvont okoskodás.

 

A jövő szocializmusa

 

A jövő szocializmusának esélyeiről szólva három rövid állítással kell kezdenem.

(1) A jelenlegi világrend súlyos válsága esetén a szocialista fordulat történelmileg belátható időn belül megvalósítható.

(2) Szocialista kísérletbe egy országban elszigetelve lehetetlen belekezdeni. Magyarországon csak Nyugat-Európával együtt lehet bármilyen értelme a szocialista átalakulásnak.

(3) Európában szocialista fordulatra akkor van esély, ha újabb geopolitikai átrendeződés történik a világban. Magyarán, ha az Egyesült Államok megrendítő vereséget szenved, s megszűnik a világ csendőre lenni.

E három állítás csakis együtt érvényes. A baloldali, progresszív erőknek azért is erkölcsi kötelességük felkészülni erre, mert "az Egyesült Államok veresége" negatív forgatókönyv a nacionalista, rasszista, fasiszta mozgalmak győzelmét is hozhatja Európa-szerte. A magyar baloldalnak tudnia kell, hogy egy újabb geopolitikai fordulat esetén félelmetes erők szabadulnak el, s jó eséllyel az győz majd, aki gyorsabban tud reagálni a viharos változásokra. Ne legyenek illúziónk: szélsőjobboldali fordulatra is van esély a nyugati kapitalizmus megrendülése esetén. Az Egyesült Államok a maga sajátos érdekeit követve Európában nemcsak a valóban baloldali, hanem a nacionalista és fajgyűlölő erők hatalomra jutását is megakadályozza. (Függetlenül attól, hogy a világ többi részén általában a legsötétebb jobboldalt támogatja.) Az Egyesült Államok veresége természetesen nem feltétlenül következik be a huszonegyedik században. "Nem jósolok nagy jövőt Amerikának", mondta egy bizonyos Adolf Hitler nevű ember 1941-ben, és jóslata szerencsére éppúgy csődöt mondott, mint a rendszere. De a geopolitikai átalakulás úgy is elképzelhető, hogy az Egyesült Államok saját belső változásai miatt önként mérsékli világcsendőri aktivitását.

Számos jel mutatja, hogy a világot a következő két-három évtizedben egymást erősítő válságok hulláma rázkódtatja majd meg. A globális klímaváltozás és a vele járó természeti katasztrófák évről évre súlyosabb csapást jelentenek, s egyelőre remény sincs arra, hogy a majdani tragédiák miatt a legnagyobb gazdasági hatalmak mérsékeljék a környezetszennyezést. Egy idő után a folyamat visszafordíthatatlanná válik, s akkor már csak a katasztrófa elhárítására és mérséklésére lesz lehetőség. Ez világméretű konfliktusokat indukálhat, hiszen a katasztrófák jelentős részét (árvíz, aszály, tornádó és a velük járó éhínség) csak úgy lehet elhárítani vagy mérsékelni, ha a károkat másokra hárítják át. Erre mindig az erősebbnek van lehetősége. Nagyjából ugyanekkorra várható a könnyen kitermelhető kőolaj mennyiségének látványos csökkenése, ami ugyancsak a "struggle for life"-ot, a túlélésért folytatott harcot szítja majd. A genetikai kísérletek, a betegség terjedését korlátozó, utazási korlátok leomlása és más okok miatt újabb, világméretű járványokat valószínűsítenek. A rémült és tehetetlen lakosság vagy bűnbakkereséssel, vagy teljes apátiával reagál a járványokra, amire az AIDS afrikai terjedése máris plasztikus példákat mutat.

2030-ra a nyugati társadalmak a demográfiai trendek miatt vészesen elöregednek, a jelenlegi nyugdíjrendszer összeomlással fenyeget, s jelentős bevándorlás nélkül a mindennapi civilizáció működtetése is gondokat jelenthet. Az iszlám országokban ugyanakkor minden korábbinál több fiatal él majd, akik a nyugati iszlámfóbia és a rá reagáló iszlám fundamentalizmus szellemében, Amerika és a Nyugat szélsőséges gyűlöletében nőnek fel. Félő, hogy egyre többen így gondolkodnak majd a Nyugat-Európában élő, sok millió muzulmán fiatal soraiban is. A nyugat-európai "intifáda" a kontinens legnagyobb városait változtatná élő pokollá. A dzsihád nem történelmi szükségszerűség, de ha a szellemét mindkét oldalon folyamatosan szítják, akkor a sokféle válságtól megroggyant és elöregedett Nyugattal szemben valóban kirobbantható lesz.

Mai világunkban a környezetvédelem ügye az egyik legdöntőbb bizonyíték a szocialista fordulat szükségessége mellett. A szabad verseny, a tőke és a profit logikája a környezeti erőforrások korlátlan felhasználását diktálja, ez ugyanakkor hosszabb távon katasztrófát jelent mindenki, így a tőkések számára is. A profitról való önkéntes lemondás azonban a világméretű verseny és a neoliberális gazdaságpolitika közegében elképzelhetetlen. A kapitalizmus motorját az állandó növekedés hajtja, s e növekedés korlátozására a rendszer résztvevői nyilvánvalóan alkalmatlanok. Erre csak egy külső erő képes. Ez a külső erő lehet az erőforrások végső kimerülése és a vele járó környezeti katasztrófa, s lehet egy olyan közösségi akarat, amely az emberi élet természeti és környezeti feltételeinek megóvása érdekében már előbb megállítja az ökológiai pusztulást. A környezetszennyezés egy része – elsősorban a szegény országokban – a túlnépesedés következménye, s a helybeli népesség fizikai fennmaradását szolgálja. Ez nemzetközi együttműködéssel megszüntethető, ha a gazdag országok megértik, hogy a globális környezeti egyensúly érdekében tiszta levegőért és háborítatlan természetért cserébe érdemes ingyen élelmiszert és iparcikket adni a legszegényebb nemzeteknek. Ez némi kormányzati ráhatással kapitalista körülmények között is működhet, hiszen többlettermelést igényel. A szennyezés nagyobbik része azonban a felesleges túltermelésből, a kapitalista rendszer által keltett hamis igény kényszerű kielégítéséből származik. Az árucikkekbe beépített gyors elavulási idő, a szemétre termelő civilizáció, a természetes emberi kapcsolatokat fogyasztói javakkal helyettesítő konzumidiotizmus a modern kapitalizmus lényegéből fakad. A globális környezeti egyensúly felborításáért döntően a mesterséges igény és annak perverz kielégítése a felelős. Ezt a halálos körforgást csak egy másféle, közösségi elven működő, szelídebb és békésebb erkölcsű társadalmi rendszer tudja leállítani.

Marx és Engels A Kommunista párt kiáltványa (közkeletűen a Kommunista Kiáltvány) lapjain zseniális képet adott a tőkés globalizációról, amely akkor még csak az angol kapitalizmus méhében készülődött életre kelni. "Az ősrégi nemzeti iparok elpusztultak és napról-napra pusztulnak. Új iparok szorítják ki őket helyükből, melyeknek meghonosítása minden civilizált nemzet életkérdésévé válik: olyan iparok, amelyek már nem a hazai nyersanyagot dolgozzák fel, hanem a legtávolabbi égövek nyersanyagát, és amelynek gyártmányait nemcsak magában az országban, hanem valamennyi világrészben egyképp fogyasztják." E globalizáció a huszonegyedik századra közhelyes valósággá vált. A globalizáció helyi vagy nemzeti tagadása ezért szükségszerűen bukásra van ítélve. Bezárkózást, elmaradást, diktatúrát és végül csődöt jelent azoknak, akik egy ilyen kalandot elszenvedni kényszerülnek. A helyes válasz csakis a globalizáció szocializálása lehet. A világgazdaság intézményei fölé olyan demokratikus kontrollt kell rendelni, amely a globalizáció motorját az emberek és a természet érdekében működteti. A szükséges reform szociális részét a profit elvonása és újraelosztása jelentené egy globális, az egész világgazdaságra kiterjedő adórendszer segítségével, környezetvédelmi részét pedig a fenntartható fejlődés megvalósítása, a természeti környezetet károsító tevékenység megszüntetése alkotná. A szociális és a környezeti értékek között némi érdekellentét mindig lesz, s a megfelelő arányok kialakítása a demokratikus szocializmus egyik izgalmas feladata.

Az Európai Unió intézményrendszere minden csökevényességével és bürokráciájával együtt potenciálisan csírája lehet a szociális globalizációnak. Ez annyira kézenfekvő gondolat, hogy sokaknak el is siklik a tekintete felette. Az EU viszonylag jól működő intézményrendszert állított fel a regionális különbségek kiegyenlítésére és részben a szociális igazságtalanságok mérséklésére is. Határain kívül egyáltalán nem számít természetesnek, hogy a gazdag országok és régiók jövedelméből fejlesztési forrásokat biztosítsanak a szegényeknek, s jusson pénz a munkanélküliek, a hátrányos helyzetűek átképzésére. Rendeletekkel és irányelvekkel szabályozza a környezet védelmét, biztosítja az Unión belüli élelmiszertermelést, a tiszta ivóvizet, a nők és férfiak egyenjogúságát, a munkaidő maximumát, a nemzetközi diákcserét és megannyi más üdvös dolgot. Thatcher asszonynak valamiképp igaza volt abban – bár ő ezt elrettentésül, mi pedig dicséretként mondjuk -, hogy az Európai Unió maga a "megvalósult szocializmus". Jelen pillanatban persze csak jelképesen, embrió-állapotban, hiszen az egész rendszer működtetésére a tagállamok csak nemzeti jövedelmük egy százalékát fordítják. Ha a már említett nemzetközi konstelláció esetén az európai nemzetek a szocializmust választják, akkor az Európai Unió intézményeinek jelenlegi vázára ráépíthető lesz az európai szocializmus első, átmeneti változata. Ebben az esetben természetesen nem a nemzeti jövedelmek egy, hanem akár tíz-húsz százalékát is a regionális és szociális különbségek kiegyenlítésére lehet majd fordítani, egyetlen jóléti állammá (államszövetséggé) formálva Európát. A magyar baloldalnak ezért, és más okokból is, a föderatív, államszövetséggé alakuló Európai Unió mellett kell elköteleznie magát. Nyugat-Európa az esetek nagy többségében progresszívabb utat jelent, mint amit a magyar belpolitika lehetővé tesz, s ha Magyarország kivételesen mégis előbbre lép a Nyugatnál, akkor ez a kísérlet a történelmi tapasztalatok szerint elbukik a belső reakció és a nemzetközi közöny miatt.

Az Európai Unió két nagy szellemi vezérelve a francia államrezon és a német-Benelux jóléti állam modellje. Az egyik a francia forradalom, a másik pedig a huszadik századi szociáldemokrácia öröksége. Mindkettő alkalmas arra, hogy – radikális politikai változások révén – egy szocialista fordulat kiindulópontja legyen. Ezzel tehát elutasítom az "állam megszűnéséről" szóló teóriákat. Az állammal mint a társadalom biztonságát, a javak újraelosztását és a környezet védelmét garantáló intézménnyel szemben a nemzetállam jelentősége ugyanakkor valóban elhalványul. Funkcióinak egy része alacsonyabb szintre, a régiókhoz települ, más részük pedig uniós szintre kerül. A régió, a nemzetállam és az uniós államszövetség együttesen alkotja azt az állami mechanizmust, amelynek birtoklása révén a szocializmus demokratikus eszközükkel is létrehozható és fenntartható.

A jövő társadalmi modelljének felvázolása szükségszerűen utópia, s mint ilyen, messze áll a tényektől és a realitásoktól. Ha a feltételek megérnek a szocializmus európai bevezetésére, akkor a szocialista mozgalom képviselői és a tömegek a maguk igényei szerint alakítják majd ki az új társadalmat. Néhány jóslat azonban megkockáztatható. A marxi szocializmus és a huszadik századi szociáldemokrácia tapasztalatai egyaránt tanulságosak lesznek a jövő szocialistái számára. A nagy nemzetközi vállalatbirodalmak társadalmi tulajdonba vétele, illetve irányításuk demokratikus kontrollja és profitjuk újraelosztása a szocialista rendszer elengedhetetlen feltétele. E nélkül sem a szociális igazságosság, sem a környezet hatásos védelme nem biztosítható. A jövő hordja ki magában azt a tulajdonformát, mely a társadalmi kontrollt és a versenyképességet egyaránt biztosítja. A legnagyobb vállalatbirodalmak esetében ez azonban valószínűleg nem a magántulajdon lesz. A kelet-európai államszocializmus gyakorlatával szemben a kis- és középvállalkozások esetében azonban súlyos hiba lenne mindenféle államosítás. Versenyre a jövő szocializmusában is szükség lesz, s ennek motorja az emberi találékonyság, a vállalkozó kedv, a profitérdekeltség. E szektorban a profit újraelosztása alapvetően a skandináv jóléti állam modellje szerint történhet majd, melyben a progresszív adózás bizonyos határ fölött a jövedelem- vagy profithányad nagyobbik részét elvonja. Ilyen értelemben – amennyire múltbeli kategóriák egyáltalán felhasználhatók a jövő modellezésére – az európai szocializmus az államszocializmus és a szociális piacgazdaság ötvözetét jelenti majd. Új elemként jelenik viszont meg a környezet védelme és a világméretű szolidaritás. Nem csak humánus jókívánságként, hanem a fenntartható európai jólét biztonsági feltételeként is. Akármilyen társadalmi rendszerek is legyenek Európán kívül, kontinensünk elemi érdeke a globális környezeti egyensúly és az elviselhető szociális, egészségügyi, közbiztonsági állapotok biztosítása világszerte. Már csak az "Európa-erőd" elleni rohamok és menekülthullámok visszafogása céljából is.

Az új társadalom feltehetően az egyenlőséget is az élet természetes törvényeihez illeszkedve, s nem falanszter-rendszerként teremti meg. Mind a skandináv szociáldemokrácia, mind a kádári rendszer olyan társadalmat hozott létre, amelyben a lakosság leggazdagabb és legszegényebb tíz-tíz százaléka közti jövedelemkülönbség nagyjából háromszoros-négyszeres volt. Az egyéni tehetséget, munkabírást és a vállalkozó kedvet figyelembe ez az a normális és egészséges arány, amelyet a társadalom még elviselhetőnek érez. Csak arra kell vigyázni, hogy a nagy ellátórendszerekben – oktatás, művelődés, egészségügy – mindenki legalább nagyjából egyenlő színvonalú ellátáshoz juthasson. S természetesen generációkként újrateremtődő esélyegyenlőség érvényesüljön a szakképzésben és a pályaválasztásban. A hetvenes-nyolcvanas években az Európát kettészelő vasfüggöny mindkét oldalán láttuk csíráit egy ilyen társadalomnak, a közösségi és a piaci elvet kiegyenlítő, demokratikus szocializmusnak. A diktatórikus államszocializmustól a piaci reformok és a demokratizálás, a svéd jóléti államtól pedig a nagytőke fokozatos társadalmasítása felé tapogatódzott a baloldali gondolkodás. A reformkommunista és a Blair előtti szociáldemokrata modell számára a hetvenes, kora nyolcvanas évek nemcsak az "aranykort", hanem az egymáshoz közelítés, a "konvergencia" reményét is jelentették. Végső soron a neoliberális ellenforradalom törte meg ezt a folyamatot, s kényszerítette ki az államszocialista országok radikálisabb és a jóléti államok visszafogottabb mértékű visszatérését a vadkapitalizmus irányába. Ez a neoliberális ellenforradalom áll a világméretű környezetszennyezés, az agresszív amerikai hegemónia, a tömeges szegénység és a világ többi nyomorúsága mögött is. Bukása egyszer történelmi szükségszerűség lesz. Ha az európai baloldal elég bátor, elszánt és felkészült, ha humanizmusa ellenáll a szélsőséges kalandoknak, akkor a felszabaduló térben lehetségessé válik a szocializmus. Ehhez azonban fel kell készülnünk elmélettel, gyakorlati programokkal és nem utolsósorban a baloldali ethosz ébrentartásával. Egyebekben cudar és barbár világ köszönt néhány évtized múlva ránk és utódainkra.

Igen, Rosa Luxemburg mondása ma igazabb, mint valaha. Európa a jelenlegi világrend megrendülése esetén csak a barbárság és a szocializmus között választhat.

E lapszámunk egyik nagy témája az ún. civil társadalom hazai és nemzetközi működésének dilemmái, különös tekintettel arra a kérdéskörre, hogy a tőkerendszer hogyan formálja a maga képmására a civil szféra szervezeteit. Európában és Latin-Amerikában a problémák ugyan eltérőek, a baloldal számára azonban az alapkérdés fennmarad: képesek-e a baloldali civil szervezetek mozgalommá alakulni, vagy a tőke és az állam játékszerei maradnak.
A másik nagy tematikai egység a modern Kína gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődésének alapkérdéseit vizsgálja – főképpen autentikus, rendszerkritikai kínai szerzők munkáinak a fényében. Ezek végkövetkeztetései között szerepel, hogy a kínai fejlődés egyik alapvető specifikuma abban áll, hogy a kommunista párt maga vezeti be a kapitalista fejlődés alapvető struktúraformáit.
E számunkban is folytatódik az államszocializmus-vita, s két írás erejéig visszatérünk a spanyol polgárháború, népfront történetével kapcsolatos vitakérdésekre.

 

Tartalomjegyzék

1. Krausz Tamás : Merre tovább – melyik úton? Vitaindító tézisek a globalizációkritikai „civilmozgalmak” jellemzőiről és perspektíváiról a kelet-európai tapasztalatok fényében
2. Henry Veltmeyer, James Petras : Rossz kormányzat, jó kormányzás: civil társadalom versus társadalmi mozgalmak
3. Claus Leggewie : Nemzetek feletti mozgalmak és a demokrácia kérdése
4. Szigeti Péter : Civil társadalom
5. Tütő László : Ahol demokrácia van, ott zsarnokság van? Csodaváró rendszerváltás – csalódások demokráciája. Vásárhelyi Mária: Csalódások kora. Rendszerváltás alulnézetben című könyvéről
6. Farkas Miklós : További megjegyzések a spanyol polgárháborúról
7. Harsányi Iván : Népfront, Spanyolország, anarchisták. Megjegyzések az Eszmélet 70. számának Népfront-összeállításához
8. Konok Péter : ARENA (Asian Regional Exchange for New Alternatives) – Asian Exchange
9. Vámos Péter : Beteg a sárkány? Kína belső gondjai és a megoldási kísérletek
10. Lau Kin Chi : Az értelmiségi kritika körülményei Kínában
11. Wen Tiejun : A vidéki fejlődés mérlege és perspektívái Kínában a XXI. század hajnalán
12. Huang Ping : A vidék problémája és az egyenlőtlen fejlődés Kínában
13. Chen Xin : A fogyasztói kultúra és a kínai növekedés logikája, illetve buktatói
14. Gerald Horne : Made in China? Az amerikai imperializmus válsága
15. Hegyi Gyula : A szocializmus lehetséges. Egyenlőség, munka és állam

Magyarországon a civil szféra betagozódása a politikai társadalomba végbement; a szervezetek, amelyek mozgalmi célokkal jöttek létre a baloldalon, elenyésznek, s a jobboldali szervezetek mutatnak föl mozgalmi jellegzetességeket. A civil társadalom rendszerkritikai erői, amelyek elvileg még fenntartják a társadalmi ellenhatalom távlatos célkitűzését, nem kerülhetik el erőik egyesítését.

Jelen írás célja¹ , hogy ösztönözze mindazoknak a szervezeteknek, irányzatoknak a tudatos és szervezett összefogását, akik fenntartás nélkül vállalják rendszerkritikai mivoltukat abban a sokszínű, de antikapitalista összefüggésrendszerben, amely az elmúlt 18 évben Magyarországon talán a legtudatosabban az Eszmélet folyóirat hasábjain fogalmazódott meg. Nem szívesen ír az ember még oly önkritikai hangnemben sem a civil társadalom szervezeteinek mai fejleményeiről, mert azokban oly sok odaadó, ellenszolgáltatás nélkül dolgozó ember vesz részt, hogy bizonyos empátia nélkül nem lehet e témakörhöz nyúlni. Ám a megújulás, az új feltételek figyelembevétele állandó (ön)kritikai felülvizsgálatra késztet. Az Eszmélet folyóirat hasábjain publikált elemzések tükrében is régebb óta világos, hogy az antikapitalista ellenállás utóbbi két évtizedének története során két világos irányzat artikulálódott: provizórikusan nevezzük a nemzeti romantika és a romantikus kommunizmus irányzatainak. E két fejlemény között van-e életképes harmadik? A válaszhoz ismernünk kell e két irányzatos fejleményt, hogy elkerüljük annak útvesztőit a jövőre nézve. Az alapprobléma persze a régi: hogyan lehet úgy szervezkedni, hogy ne kerüljünk a rendszer, az állam vagy a magántőke járszalagjára, és ugyanakkor mégis kihasználjuk a polgári demokrácia adta lehetőségeket.

 

Ha Franciaországgal vagy Olaszországgal vetjük össze Magyarországot, de akár Oroszországot is, különösen szembeszökő, hogy nálunk, Kelet-Európában mennyire jelentéktelen és erőtlen a tőke önkényuralmával szemben fellépő tiltakozási mozgalom. Az egyenlőtlen fejlődés sajátos megnyilatkozása, hogy Latin-Amerikába tevődött át az antikapitalista társadalmi mozgalmak epicentruma, noha ott sem fenyegeti közvetlen veszély a tőkés uralmi formák létezését. Ezzel szemben Nyugat-Európában is a munkásmozgalom apályáról beszélünk sok év óta, hiszen a hagyományos munkásmozgalom szétesése helyébe igazi munkás tömegmozgalom nem lépett, a szakszervezetek taglétszámának radikális visszaesése is általános európai jelenség.

A rendszerváltás nyomán kisarjadt ún. civil mozgalmak Magyarországon (és Kelet-Európában) egyre határozottabban mutatják ama sajátosságokat, amelyek kétségessé teszik a rendszerkritikai baloldaliaknak a "civil mozgalmakhoz" mint az antikapitalista ellenállás új bázisához fűzött reményeit. Jól emlékezünk még eredeti elképzeléseinkre, amelyeket megfogalmaztunk Budapesten és Bécsben, Moszkvában és Párizsban, Prágában és Ljubljanában: a sztálinista restauráció és a kapitalista restauráció között olyan alternatíva nyitható, amely a társadalmi önszerveződés, magyarán "a civil társadalom" mint társadalmi ellenhatalom tertium daturként (harmadik lehetőségként) felemelkedik. Ennek a fejlődésnek voltak szerte a régióban csírái, emlékezzünk például Lengyelországban és Magyarországon vagy a Szovjetunióban, illetve Oroszországban az öntevékeny munkástanácsokra, munkásbizottságokra, amelyek az állami tulajdon magánkisajátításával szemben annak társadalmasítását szorgalmazták. Az ilyen valóban radikális, antikapitalista "civil" kísérletek elenyésztek a neoliberális világrend és a hazai tőkés restauráció szorításában. A rendszerváltás, az államszocializmus bukása maga alá temette ezeket a civil kezdeményezéseket; világossá vált, hogy a civil társadalom szervezetei mint az antikapitalista ellenhatalom intézményei nem maradhatnak fenn. Azóta már egy generáció nőtt föl, amely megtapasztalhatta a neoliberális világrend tíz- és tízmilliók egzisztenciáját, munkahelyeket, nemes kulturális hagyományokat, a társadalmi önvédelem intézményeit elsöprő viharát. Ezt a példátlan hanyatlást az uralmi elitek a rájuk jellemző cinikus módon mindenütt folyamatosan a (polgári) parlamenti demokrácia árának, alapjában egyfajta sikertörténetnek mutatták be. Ezek az új rezsimek a baloldali alternatíva előtt mindenütt elzárták a kapukat, jobbra kinyitottak, megjelentek – legálisan – nyíltan rasszista, szélsőjobboldali civil szervezetek² is, még ha komolyabb tömegmozgalommá nem is szerveződtek.

Ennek az állapotnak a következménye, hogy napjainkban a neoliberalizmus-neokonzervativizmus nyilvánvaló válsága – még a kapitalizmus "szocialista-szociáldemokrata" menedzselése esetén is – nem balról, hanem jobboldalról-szélsőjobboldalról fenyegeti a rendszer működését. A munkásmozgalom apálya tartósabb, mint ahogyan azt 1989-ben bárki feltételezte, noha az összeomlás okai, a globális világtrendek jellemzői már akkor csaknem ugyanolyan világosak voltak, mint napjainkban.³ Ám mindaz, ami hatásosnak látszó baloldali politikaként felemelkedett a világban, nem igazán segítette az antikapitalista mozgalom elmélyülését Európában, de Seattle-hez képest ugyancsak sokat veszített erejéből a 90-es években felemelkedő globalizációkritikai szociális (társadalmi) világmozgalom is.

 

Miközben 1989 óta elméletileg letisztult a kapitalista világrendszer működésének leírása, a gyakorlatban, a politikában a baloldal újfajta neopopulista formában jelentkezik, összeadva magát, régiónként eltérő módon, hol liberális, hol nacionalista, hol vallásos mozgalmakkal. A baloldal perspektíváinak homályosságát jelzi az a tény is, hogy a tőkerendszer és a rendszerváltást követő új politikai rezsimek Kelet-Európában is saját képmásukra formálták a "civil társadalmat". Ezekre a kiábrándító fejleményekre a rendszerkritikai baloldal, amely ma szerte a mi régiónkban kis értelmiségi csoportocskákat jelent, nyilvánvalóan nem találták meg a maguk gyakorlati válaszait, noha elméleti síkon, a dolgok megértése terén történt előrelépés.⁴

1. A két irányzat: a nemzeti romantika és romantikus kommunizmus. Viszonyuk a politikához

 

A Kelet-Európában létrejövő "civil társadalom" (országonként több tízezer szervezet "zavaros" együttese) tehát nemcsak hogy a rendszer integráns részeként jött létre, hanem két alapvető, a rendszert kritikailag értelmező szervezetei – egymással nehezen kibékíthető – irányzatokat produkáltak az elmúlt csaknem két évtizedben. Az egyik irányzat romantikusan ragaszkodik ahhoz az előítélethez, hogy a "nemzeti tőke" kedvezőbb a munkavállalók számára, mint a multinacionális tőke (a nemzet mint illuzórikus közösség létezését összekeverik a nemzettel mint gazdasági közösséggel, amely már a múlté), és ez globalizációkritikájában minduntalan felszínre is kerül. A másik irányzat nem kevésbé romantikusan a 70-es évek antiimperialista előfeltevéseiből indul ki, nem is reagálva arra a tényre, hogy komolyan vehető antiimperialista mozgalmak nem élték túl a 80-as éveket, a Szovjetunió összeomlását, ráadásul – szintén erős múlthoz kötöttség jegyében – saját szervezeteiket, mozgalmi kezdeményeiket "agyonideologizálják", s ezzel legyengítik a lehetséges szervezeti hátterüket. Magyarországon vagy Lengyelországban – a rendszer logikájának megfelelően – a nemzeti romantikus irányzat könnyebben jut állami támogatáshoz, mert jobban kötődik a rendszer logikájához és elvárásaihoz, a romantikus kommunisták pedig, megirigyelve amazok több száz fős mozgalmi hátterét, e sikeresebbnek tűnő irányzat "farvizén" igyekeznek érvényesülni, miközben múltba forduló vitáikkal legyengítik magukat. (A valódi feladat az volna, ha először saját maguk elméleti, politikai és mozgalmi megszervezését, az eddigi történelmi tapasztalatok értékesítését tartanák szem előtt – félretéve mind a "hurráforradalmi", giccses és magamutogató frázishősök forradalmi felhívásait, mind a "keresztény-nemzeti" szirénhangokat hallató "paposkodó" irányzatokat. Új irányok keresése nyilvánvalóan a szövetségi politikájuk előtt is új lehetőségeket nyitna meg.)

A "nemzeti romantika" küldetéstudattól hajtott, de vállaltan rendszerkritikai vagy ilyen igénnyel fellépő "civil szervezeteit" mára az újkapitalista rendszer – finanszírozási és politikai technikákkal – lényegében betagozta oda, ahova "valók", a "politikai társadalomba". (Nem véletlen, hogy egyes civil szervezetek, a legőszintébbek, pártokká szerveződtek vagy direkt politikai funkciókat látnak el, köztársasági elnököt jelölnek, vagy direkt "civil" hátteret adnak pártoknak, politikai tömörüléseknek.) A különböző sajtó- és másfajta kuratóriumokban szinte minden civil szervezetről gyakorlatilag megállapítható, hogy mely "politikai szekértábor" része. Kvázi pártokként viselkednek, de úgy tesznek, mintha az a politikai közeg, amelyben tevékenykednek, tevékenységük célját nem módosítaná, nem határozná meg. E valóságos helyzet ideológiai elködösítésére szolgál, sőt ennek a szituációnak a közvetlen kifejeződése az a tézisük, hogy ezek a civil szervezetek már "túl vannak a pártokon és a politikán", sőt a politikával szembeni igazi ellenállás tűzfészkei. Ám a valóban "politikaellenes" civil szervezetek ismérve, hogy társadalmi ellenhatalomként képesek megszerveződni. Noha ezt a törekvést elvben jobboldali szervezetek is a zászlaikra írhatják, de ők sohasem követelik az államtól és a piactól "elvett" hatalmi jogosítványoknak a termelő osztályokhoz való letelepítését. Ezt a fejlődést a rendszer mind a mai napig meggátolta – olyképpen, hogy a civil szervezeteket, mint jeleztük, beépítette a maga struktúráiba, sikeresen meggátolta, hogy a szervezetekből valódi, tömegeket szervező mozgalmak szülessenek.⁵ Magyarországon (is) fontos deklarálni a mozgalommá szerveződést, mert itt ezt a fejlődést mint eredeti célt és perspektívát 1988-89-ben a Baloldali Alternatíva Egyesülés meg tudta fogalmazni, de a régióban másutt is vereséget szenvedtek a valódi mozgalmak (is), gondoljunk csak a lengyelországi Szolidaritás munkás-önigazgatói szárnyának vereségekkel teli történetére. Más a helyzet e tekintetben Latin-Amerikában, ahol a vidék is forrongásban van, és táptalaja a társadalmi mozgalmak kialakulásának.

A nemzeti romantika civil szervezetei "forradalmi" jellegüket, "politikán való felülállásukat", "igazi", "rendszerkritikai" természetüket általában azzal is igazolják (ez sem magyarországi találmány), hogy már túlléptek a tradicionális jobb- és baloldalon, ezek a "régi" megkülönböztetések kvázi értelmüket vesztették. Noha általában azt hangoztatják, hogy a sztálinista vagy "ókommunista" baloldaltól való megszabadulás a cél ("döglött oroszlánt rugdosnak"), valójában az antikapitalista hagyomány kisöprése itt a tét. Egy "más világ lehetőségéről" szőtt álmaikat a rendszer (a piacgazdaság) "emberarcú" reformálhatóságának utópiájával legitimálják. "Kritikai elméleteikben", politikai platformjaikban olyan fogalmak, mint kapitalizmus, tőke, profit, piac, kizsákmányolás már nem is igen szerepelnek. A "globalizmus" mint "kulturális probléma" önmagában válik ellenséggé – a lokalitással szembeállítva jelenik meg, eloldva a tőkés világrendszer, a tőkerendszer radikális kritikájától és a rendszerrel való tudatos szembehelyezkedéstől. Vagyis nem a kapitalizmus meghaladása mint civilizációs (gazdasági-társadalmi, kulturális-mentális) fordulat válik alapvető és távlatos perspektívává, hanem a rendszer valamely részleges reformja. A megtagadott (párt)politika elutasításának zászlaja alatt a Politika logikájához térnek vissza hol rejtettebb, hol kevésbé rejtett formában.

A romantikus, utópista kommunisztikus irányzatok sokkal világosabban vetik fel a kapitalizmus mint rendszer meghaladásának problémáját, de általában vagy megvalósíthatatlan, a mai világban nehezen értelmezhető politikai célokat tűznek ki (a "hatalom megragadásától" a "proletár ellenhatalomig"), vagy maguk is feloldódnak a hatalom, a pártok által felkínált alternatívákban, és gyakran felőrlődnek a forradalmi felhívások absztrakcióinak irrealitása és a valóságosan létező konkrét politikai választások között feszülő ellentmondások nyomása alatt. Ezek az ellentmondások ugyanis szinte lehetetlenné teszik az ellenmozgalommá való szerveződést.⁶

 

 

2. A feladatok specializálódása a rendszer következménye

 

 

E szervezetek általában együgyűek a szó szoros értelmében, életüket és vérüket egyetlen nagy ügy szolgálatába állítják, többnyire erkölcsileg evidensen igazolható és fontos feladatok megoldását hirdetve meg: a környezetvédelem⁷ , a nők, a cigányok, a kisebbségek, a szegények stb. Sok embernek segítenek, és le is vesznek az állam nyakáról némi gondot, ám ennek fejében félretolják a többi lényeges probléma megoldásának világos felvetését és kölcsönös összefüggéseiket, nemhogy a problémák valóságos megoldásába kezdenének. Így önfeláldozó társadalmi munkában – ismét pozitíve hangsúlyozva: sok embernek segítenek karitatív tevékenység révén – leveszik az állam válláról a gondot, anélkül hogy rendelkeznének az állam bizonyos hozzájuk letelepített jogaival, eszközeivel, lehetőségeivel. Pedig a mozgalommá és ellenhatalommá szerveződésnek ez sarokköve. Ugyanakkor nem felejthetjük el, hogy ezek a szervezetek bizonyos közösségi szükségleteket is ellátnak; furcsa mód főképp a jobboldalon álló szervezetek kínálnak érzelmi közösséget tagjaiknak a nemzet és a vallási (ami majdnem ugyanaz) elkötelezettség vonzásában. Míg a közösségi társadalom értékrendjében gondolkodó baloldalon – talán éppen a közösségi kísérletek 20. századi összeomlásának visszahatásaként is – nehezebben szerveződnek a közösségek, igaz, itt a közösségi ideológia bonyolultabb, mint a jobboldalon. (E közösségek alapítói többnyire el is várták, hogy a tagok elméleti és politikai érdeklődése túlmutasson a napi szervezeti tennivalókon. Még előttünk álló feladat egy szociális és egyetemes humanista értékeken nyugvó érzelmi közösség "kimunkálása".) A jobboldal utánzása, a nacionalista húrok pengetése számottevő csoportokat nem hódít meg a baloldal számára, noha nyilván a nemzeti identitás elutasítása a szektás elzárkózás egyébként is meglévő tendenciáit erősítené. A néhány fős baloldali rendszerellenes csoportokat, amelyek sokban hasonlítanak a vallási kisközösségekre, meg kell becsülni, mert azok is kikristályosodási pontokként szolgálhatnak az antikapitalista mozgalom kibontakozásának periódusában. Az antiszektás beállítódás fontosságát aláhúzza a XX. század egész története.

 

 

3. A szervezeti kérdés

 

 

Paul Bleackledge igen helyesen írta az Eszmélet 68. számában az "antileninista antikapitalistákról" szóló tanulmányában, hogy azok a modern "antiglobalisták", akik tagadják "a munkamegosztást korábban megteremtő tényezők" szerepét a modern termelő tevékenységben, és a "nem materiális munka dominanciájáról" elmélkednek (gondoljunk csak Magyarországon a "szellemi termelési mód" ideológiájára), gyakorlatilag nem vesznek tudomást a modern társadalom és a termelő osztályok belső tagozódásáról és az ebből fakadó szervezeti problémákról. Így valóban elmosódnak, felszívódnak, eltűnnek a modern társadalom olyan fontos társadalmi különbségei, mint a bérből-fizetésből élők és a tőkejövedelemből élők, az értelmiségi és a munkás, a munkavállaló és a munkanélküli között létező valódi különbségek. Az ilyen megközelítésekben a társadalmi struktúra a "rossz elit" és a "jó nép", néhány nemzetközi intézmény és a "civil társadalom" ellentétére egyszerűsödik. Ezek az antikapitalisták (olykor csak "szalonforradalmárok") olyan absztrakt tiltakozási mozgalmak létrehozására képesek, amelyek ezen ellentmondások meg nem értése miatt, a parcialitás, a részlegesség jegyében strukturálatlanul támadják a tőkés világrendszer "igazságtalanságait", elitjeit, anélkül hogy világos elméleti-politikai és szervezeti irányvonallal rendelkeznének. Nem is rendelkezhetnek ilyennel, mert ideológiai, politikai és szervezeti strukturálatlanságuk következtében még társadalmi bázisuk meghatározására sem képesek (hacsak elemzésüket nem pótolják a munkásosztályra való általános és frázisszerű hivatkozással). Mindennek megfelelően perspektívameghatározásuk kimerül az elvont negációban. Az ilyen típusú kapitalizmuskritikai mozgalmak, nevezzük őket "strukturálatlan" mozgalmaknak, fokozatosan "felszívódnak" az interneten, és a végén egyfajta turisztikai látványossággá szelídülnek a periférián néhány felgyújtott autóval, hogy a polgári médiának alkalmat adjanak arra, hogy az egész szociális (társadalmi) világmozgalmat széles embertömegek szemében, mint "erőszakosat", lejárassák. Mindez a zavarosság tükröződik a megszámlálhatatlanul sokféle és átláthatatlan, kaotikus (olykor egymást is legyengítő) organizációs forma létezésében, de nyugodtan kijelenthetjük, hogy a helyi ellenállások gyengesége vetül ki a nemzetközi síkra.

 

 

4. Az új antikapitalista szervezetiség

 

 

Létrehozható(k)-e a mai világban valóban antikapitalista szervezeti centrum(ok)? Egy ilyen centrum létét nem valamiféle bürokratikus értelemben kell fölfogni. A már Leninnél felbukkanó "hálózati szervezkedés" mind ideológiai-elméleti, mind gyakorlati-politikai értelemben szervező "géniusz" volt, amely a tőkés rendszer "gyenge pontjait" kereste.⁸ A mai kispolgári radikális utópisták – tagadva minden fegyelemre épülő szervezetiséget – a maguk küldetéstudatával arra sem képesek, amit az orosz szociáldemokraták több mint egy évszázaddal ezelőtt felismertek (aminek éppen az internet korában lenne igazán aktuális jelentősége). Míg ott és akkor ez a "centrum" – napjainkban már megvívhatatlan – konkrét politikai forradalomra (is) szerveződött, a mai helyzetben Európában egy alternatív "kultúra" elméleti, társadalmi önvédelmi, vagyis gazdasági-politikai szervezeti képességeinek "megtanulására" jöhet létre nemzeti és nemzetközi keretekben. Ismételjük a történelmi tapasztalatot: "objektíve" nem lehetséges semmiféle hatásos antikapitalista mozgalom munkásmozgalom nélkül. Mármost a munkásokkal való "kapcsolatteremtés" – miután a tőke, illetve az állam mint össztőkés kizárja a társadalmi mozgalmakat (is) a munkahelyekről – a legbonyolultabb problémává vált. Felértékelődik tehát a munkahelyeken túlnyúló szervezkedés szükségessége, ám a rendszerkritikai szervezetek még a munkásfiatalokon keresztül sem tudták ezt a feladatot nemhogy megoldani, de még világos fogalmakban felvetni sem. Alapjában megnehezíti persze a szervezeti feladatot, hogy a tőkés rendszer által működtetett munkamegosztás szétforgácsolja a munkásság szervezett ellenállását a tőkés elnyomással szemben, másfelől pedig az, hogy a munkásosztály tudatát a rendszer manipulatív struktúrái uralják. Ám a felismert feladat előbb-utóbb elkerülhetetlenül életre hívja, "kitermeli" a fentebbi értelemben említett "szervezeti centrumot". Mint hangsúlyoztuk, e "centrumok" természetesen nem lehetnek olyanok, mint Lenin idején, hiszen egy teljesen más világ eltérő sajátosságai jellemzik a tőkés rendszer viszonyait. Ám egy "hálózatszervező" centrum idővel kikristályosodhat egy vagy több szervezet körül, akár egy folyóirat vagy egy újság körül. Lehet, hogy ezek már létre is jöttek. Meg kell őket találni.⁹ A valóságos kísérletek nemzeti síkon már 1989-től egyúttal regionális és egyetemes szervezkedések voltak, mert a globális tőkeuralommal szemben a nemzeti és regionális szeparálódás, elkülönülés csírájában ássa alá a sikeres mozgalommá válást. Persze, a dolog fordítva is igaz: sem európai, sem világméretekben nem lehetséges tartós mozgalmi előretörés a helyi "centrumok" létezése nélkül, csakis azokra támaszkodva lehetséges sikeres nemzetközi "építkezés".

Egy bizonyos: a nemzeti romantika és a romantikus kommunizmus nem adekvát válaszok a kapitalizmus globális meghaladásában érdekelt társadalmi kísérletek számára. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy egyetemes társadalmi ellenállás megformálására van szükség, de annak nincsenek esélyei erős helyi "centrumok" nélkül. Döntő tanulság az is, hogy ilyen szervezeti centrumok nem akármikor és nem néhány értelmiségi szabad elhatározásából hozhatók létre, hanem az érdekvédelmi, szociális és politikai küzdelmek, tehát az osztályharc egyidejűleg ökonómiai, szociológiai, kulturális és politikai-ideológiai mozzanataként nemzeti és nemzetközi síkon egyaránt. Kétségtelenül a szervezeti feltételek létrehozásának idejét éljük, a tanulás és az elemzés korszakát, amelyben az egyik legnagyobb "bűn" a dolgok szükségtelen leegyszerűsítése, a cselekvési formák és irányzatok sokszínűségének tagadása, de mindennél nagyobb vétek a rendszerkritikai baloldal különböző szekcióinak egymással való torzsalkodása, "marakodása", mert az éppenséggel az állandó megújulás, a mozgalommá szerveződés képességét ássa alá.

 

 

Jegyzetek

 

¹ A szerző az 1988 óta Magyarországon és nemzetközileg felhalmozódott tapasztalatainak egy részét foglalja össze a lehető legnépszerűbb formában, Magyarországra koncentrálva. Jelezve egyúttal, hogy tartózkodik mindenfajta személyes vitától, ennek érdekében nem említi meg sem egyének, sem szervezetek nevét, hogy a vita elvi keretek között induljon, és így is folytatódhasson.

² A szélsőjobboldali mozgalmakat – noha érvelésük Kelet-Európában a jobboldali mozgalmak érvelésében is felbukkan, mivel e régióban a szélsőjobboldal és a jobboldal nem válik el egymástól – nem tekintem rendszerkritikai mozgalmaknak, mert nem céljuk a kapitalizmus mint rendszer meghaladása, legfeljebb egy "újközépkori kapitalizmus" megvalósítására törnek, mint például a politikai iszlámizmus radikális irányzatai. Az ilyen rendszer prototípusa az iráni iszlám köztársaság.

³ Ha valaki átlapozza az Eszmélet első számait, meglepve fogja tapasztalni e kijelentés igazságát.

⁴ Természetesen nincs arról szó, hogy a rendszerkritikai szervezetek Nyugat-Európában a mozgalommá szerveződés és az elméleti felkészülés értelmében előbbre tartanának, noha a szabad szervezkedés terén tapasztalataik számosabbak, gazdagabbak.

⁵ E világméretű fejleményről alapos áttekintést nyújt mostani számunkban James Petras és Henry Veltmeyer "Rossz kormányzat, jó kormányzás: civil társadalom versus társadalmi mozgalmak" című írása.

⁶ Megjegyzendő itt, hogy mindez természetesen nem szól a lehetséges politikai szerepvállalás ellen, hiszen "hajózni kell", "jelen kell lenni". De mindig tudatában kell lenni a tevékenység valóságos irányával és a rendszerhez való viszonyával.

⁷ Példának okáért jelzem csak, hogy a "humanista" vagy környezetvédelmi jellegzetesség, tevékenységforma illeszkedik a hivatalos kapitalista politika napirendjéhez, amelyben a környezetvédelem az egyik legprofitábilisabb üzletág, "szívó hatása" elérte a civil szervezeteket.

⁸ Részletesebben értekeztem e történelmi tapasztalatról egy szigorúan történeti tanulmány keretei között az Eszmélet 69. számában.

⁹ Példának okáért Magyarországon tudatosan ilyen céllal jött létre 1988-ban a Baloldali Alternatíva Egyesülés és az Eszmélet című folyóirat. Moszkvában ezt a szerepet igyekszik betölteni az Alternativi című elméleti orgánum. Megjegyzendő, hogy ezek és a hasonló "centrumok" kezdettől regionális és egyetemes szinten szervezkedtek, illetve rendezkedtek be, fennmaradásuknak ez volt az egyik záloga.

A tanulmány elsősorban politikai oldalról vizsgálja a nem-kormányzati szervek működését a latin-amerikai országokban, bemutatva a folyamatot, hogyan veszik át a közösségi alapú és sokszor helyi gyökerű szervezetek szerepét a feladatorientált, professzionalista „fejlesztési ügynökségek", amelyek lényegében a globalizáció és a neoliberális fejlődés előmozdítását szolgálják. Míg a baloldali mozgalmak a társadalmi egyenlőtlenségek megváltoztatására törekednek, az NGO-k (nem-kormányzati szervezetek) inkább depolitizálni szeretnék a szegényeket, s a kiutat az egyéni képességek fejlesztésében kínálnak nekik.

Kevés kifejezés terjedt el olyan széleskörűen az elmúlt két évtizedet jellemző korszak meghatározó változásainak leírására, és egyben a privatizáció, liberalizáció és dereguláció politikájának diktálására, mint a "globalizáció". Mint leírás és diktátum, a globalizáció a neoliberális strukturális kiigazítás politikájával társítható, ami egy világméretű kapitalista gazdaság felépítését célozza. Olyat, ami felszabadítja a "szabadság, a demokrácia és a magánvállalkozás" erőit, hogy a George W. Bush által 2002 szeptemberében az Egyesült Államok Kongresszusához beterjesztett Nemzetbiztonsági Jelentést idézzük. Azonban ezen Új Világrend szószólóinak és védelmezőinek nem volt könnyű dolguk. Először is, az ezen folyamatok által generált társadalmi egyenlőtlenség nemcsak növekvő és sokrétű elégedetlenséget, továbbá társadalmi feszültséget szült, de a globális kapitalista fejlődéssel szembeni ellenállás új erői is a rendszer ellen feszültek, aláásták és gyengítették a kiigazítás és a globalizáció mellett elkötelezett neoliberális rendszereket. Ilyen körülmények között az e projekt mögött felsorakozó nemzetközi intézményeknek szembe kellett nézniük a "kormányozhatóság" komoly politikai kérdésével, azaz az állami szabályozás korlátai alól felszabadított erők kormányozhatatlanságával (World Bank, 1994; Bardhan, 1997; Kaufmann, Kraay és Zoido-Lobatón, 1999).

A "kormányzás" ebben az összefüggésben az idáig a nemzeti államokkal azonosított politikai ellenőrzés mechanizmusainak lecserélését jelenti. A neoliberális modellben az államot két szemszögből veszik szemügyre. Egyrészről úgy, ahogy Adam Smith látta – mint zsákmányszerző eszköz, vagy az "új politikai közgazdaságtan" nyelvén fogalmazva: a járadéklesés és korrupció melegágya. Másrészről az "állam" (pontosabban a kormány) a társadalmi termelő erőforrások nem hatékony lekötésének eszköze a nemzeti jövedelem társadalmi elosztására. Ebben a vonatkozásban – a mára már letűnt, de az ötvenes évek óta fennálló régi gazdasági modellben – az állam a piac normális működését torzítja, például a stratégiai államosításokkal, a hazai ipar és vállalatok védelmével és piaci szabályozással, ami a tőkének a termelőfolyamatból való visszavonásához vezet, és így széles körű problémákat gerjeszt, mint a szürkegazdaság, szegénység, munkanélküliség és költségvetési hiány. Ebből a látószögből az állam intézményi és politikai reform nyomása alá került, hogy a makrogazdasági egyensúly (kiegyensúlyozott költségvetés és nemzetgazdasági számlák), strukturális kiigazítás és közigazgatási decentralizáció irányába haladjon, azaz hogy erőforrásait így a források elosztására használja, és csökkentse gazdasági szerepét, és így felelősségét a fejlődéssel és a szociális tervezéssel kapcsolatban. Ezen reformok szűkebb értelemben vett politikai dimenziója volt a demokratizálás: főként nem a jogállamisághoz és a helyi politizáláshoz való visszatérés, hanem inkább az állam és a civil társadalom viszonyának megváltoztatása. Szerintünk ez a kulcsa a kormányozhatóság és a kormányzás kérdésének.

A probléma az, mármint a globalizáció híveinek szemében, hogy a neoliberalizmus gazdaságilag működésképtelen, szociális értelemben alapvetően a kizárásra épül, politikailag fenntarthatatlan, és az ellenállás felforgató erőit kelti életre a rendszerellenes szociális mozgalmakban. Pontosan ennek a problémának a kezelésére fordultak a nemzetközi fejlesztési és pénzügyi szervezetek túlnyomórészt a demokratizáláshoz és a civil társadalomhoz, szerződéseket kötve önkéntes nonprofit egyesületekkel (NGO), így átváltoztatva őket saját ügynökeikké, azaz "stratégiai partnerré" téve őket. E stratégia főbb pontjai szerint e szervezetek segítségét csatasorba kell állítani a vidéki forradalmi erjedés kioltására, hogy a vidéki szegények és a népi gazdálkodásban résztvevők számára alternatívát jelentsenek a szociális mozgalmak és ezek radikális rendszerellenes politikájával szemben.

E fejezet ennek a politikai folyamatnak sokrétű dinamikáját vizsgálja. Eszerint a szociális mozgalmakat, amelyek a globalizáció neoliberális forgatókönyvével és a szabadpiaci fejlődéssel szembeni ellenállás eszközeként jöttek létre, a leszerelésükre megalkotott erők szorongatják a célból, hogy az államhatalomért vívott harcot egy vagy több irányba eltereljék a helyi politizálás, a reformista társadalmi szervezetek vagy helyi fejlesztések felé.

 

Civil társadalom, fejlődés és demokrácia

 

Az új "globális gazdaság" által javasolt címszavak közül a globalizáció az egyik gondolat. Az Új Világrend szószólói a globalizációt úgy adták el, mint a dereguláció, liberalizáció és privatizáció politikai gyógymódját, amit a "civil társadalom" kifejezésnek az újjászületése kísért, melyet a racionalista humanisták a XVIII. századi felvilágosodás idején és az azt megelőző században, az "értelem korában" használtak az államtól független szféra leírására. A jóléti vagy fejlesztő állam elleni neokonzervatív támadás során a "civil társadalom" gondolata a politikai és fejlesztési érvelésekben kiemelkedő szerepet kapott, és különösen a demokratizálás egymást követő hullámaihoz kapcsolódott előbb Latin-Amerikában és Kelet-Európában, majd az egész fejlődő világban elterjedt. Ebben az összefüggésben a "civil társadalmat" a tekintélyelvű kormányzást korlátozó szereplőként látták, ami erősíti a néphatalmat, csökkenti a piaci erők által keltett szociális elszigeteltséget és bizonytalanságot, kierőszakolja a politikai elszámoltathatóságot, és javítja a kormányzás minőségét és hatókörét. Az állami tevékenység határainak újragondolása szintén erősítette a köztudatban a civil szervezetek potenciális szerepét a közjavak és szociális szolgáltatások biztosítása terén – önállóan vagy az állami intézményekkel együttműködve, "egymást erősítve". Ebben az értelemben a "civil társadalom" gondolatát, ahogy a "globalizációt" is, a neoliberális forgatókönyvet népszerűsítő érvelési fegyverré és ideológiai eszközzé változtatták.

A tudományos érvelés a civil társdalomról azonban meghaladta ezt a forgatókönyvet, és mára három ideológiai kategóriába csoportosítható: konzervatívba, liberálisba és radikálisba. Ezen az ideológiai skálán a liberálisok a civil társadalmat általában úgy látják, mint ellenerőt a felelőtlen és korrupt állammal és a kizsákmányoló vállalatokkal szemben, amelyek semmibe veszik a környezeti hatásokat és az emberi jogok megsértését (Kamat, 2003). A konzervatívok, más szemszögből, a civil társadalomban a globalizáció jótékony hatását látják, ami ösztönzi a demokrácia fejlődését és a gazdasági haladást, és így a szabadság eszméjét segítik történelmi útján az ellenségeivel folyó küzdelemben (Chan, 2001). Azok a tudósok, akik a radikális változások szükségessében hisznek, a civil társadalmat az ellenállás és szembeszegülés tárházának tekintik, olyan erőknek, melyeket az egyeduralom elleni blokkba vagy egy globális mozgósítás elleni mozgalomba lehet szervezni (Morton, 2004).

Valójában a különböző ideológiai áramlatok mentén a civil társadalommal kapcsolatos tudományos álláspontok közelednek egymáshoz, s valamilyen formában mindegyik a változás tényezőjének tekinti. A nyolcvanas és kilencvenes években a "civil társadalom" (nem-kormányzati szociális és civil szervezetek) növekedésében és megerősödésében az önálló fejlődésre való képesség és a "demokrácia" erényeinek bizonyítékát látták, s úgy vélték, az állam erős demokratizálási törekvésekkel és a demokratikus megújulás előmozdítására ható erőkkel rendelkezik. A demokratikus megújulás e folyamatában – vagy ahogy az irodalomban utaltak rá: az újrademokratizálásban – a nem-kormányzati szervezetek vezető szerepet játszottak a fejlődés és a politika részvételen alapuló és demokratikus formáinak élharcosaiként. Ezzel a vidéki szegényeket kívánták meggyőzni a közösségen alapuló helyi fejlődés erényeiről és annak szükségességéről, hogy elutasítsák a szociális mozgalmak konfrontatív politikáját.

A nyolcvanas években a nem-kormányzati szervezetek valóban robbanásszerűen szaporodtak, s jó néhányat azzal a céllal hoztak létre, hogy a visszavonuló állam megüresedett helyére lépjen. Becslések szerint a jelenleg a fejlődő országokban működő mintegy 37 ezer nem-kormányzati szervezet nagy többségét a nyolcvanas vagy a kilencvenes években hozták létre. Ahogy már korábban jeleztük, a nem-kormányzati szervezetek ebben a történelmi összefüggésben a nemzetközi szervezetekkel – és a nemzetközi fejlesztési projektekben részt vevő kormányokkal – kötöttek szerződést, hogy a szabad piac és a demokrácia igéjét hirdessék, és hogy a szociális és demokratikus "civil" szervezetek erényeiről és a nemzeti hatalmi struktúrában elérhető helyi szintű akciókról beszéljenek. A fejlődő világ számos kormányának a nem-kormányzati szervezetek politikájával szembeni komoly fenntartása ellenére e szervezeteket sokkal inkább előnyben részesítették a szociális mozgalmakkal szemben, melyek általában kollektív akciókat szerveztek a hatalmi struktúra ellen, s inkább arra törekedtek, hogy e struktúrát megváltoztassák, semhogy az ehhez való alkalmazkodást keressék. Ebben a politikai összefüggésben a külföldi fejlesztési segélyszervezetek és a kormányok a "fenntartható humán fejlődés" és a "jó (demokratikus) kormányzás" folytatása érdekében együttműködő partnerként állították csatasorba a nem-kormányzati szervezeteket, hogy őrködjenek az állami túlkapások fölött, biztosítsák az állam átláthatóságát (gátolják vagy akadályozzák meg a korrupciót és a járadéklesést), és partnerek legyenek a közpolitika kialakításában. Ennek a "részvételen alapuló" fejlődésnek és politikának (és inkább kormányzásnak, mint kormányzatnak) az intézményi kereteit a döntéshozatal decentralizálásával és ehhez kapcsolódóan a felelősségnek a nemzeti szintről helyi szintre történő áthelyezésével teremtették meg. Továbbá a "jó kormányzás" eszméjével, mely szerint egy demokratikus rendszer az emberi biztonság és a politikai rend felelősségét nem korlátozza a kormányra és más állami intézményekre, hanem széleskörűen megosztja azt különböző civil társadalmi szervezetekkel (World Bank, 1994; BID 1996, 2000; UNDP, 1996; OECD, 1997).

A nem-kormányzati szervezetek globális jelensége és gyors elterjedése egy új politikát és politikai konszenzust tükröz, miszerint ezek céljuknál fogva és de facto a demokratikus változások hatékony eszközei. Ez egy alulról kezdeményezett alternatív fejlődési forma intézményesítésének fontos módja, ami átfogja a társadalmat, méltányos, részvételen alapul és fenntartható. Ez a konszenzusos nézet megerősítést nyert azzal a ténnyel, hogy a nem-kormányzati szervezeteken keresztül folyósított külföldi fejlesztési segélyek inkább a politikai, mintsem a gazdasági reformok felé elkötelezettek. Azaz, segítik az átláthatóság biztosítását (gátolják vagy megakadályozzák a korrupciót és a járadéklesést), előmozdítják a demokráciát a változások idején, elmélyítik a fontos értékeket és a demokratikus viselkedési szabályok tiszteletét, és bátorítják a "civil" politika meghonosítását (párbeszéd, konzultáció, tárgyalás) a szociális mozgalmak konfrontatív politikájával szemben.

A politikai fejlődés e nézőpontjából a "civil társadalmi szervezetek" (CSO) vezető szerepe a "demokrácia" újragondolását előlegezi, annak a globális kapitalizmussal és a neoliberális forgatókönyvvel való összefonódását vizsgálva. Egy megfelelő helyen lévő gyakorlati fejlesztési szakember Angliában hangosan rákérdezett (és nyomtatásba is adta) (Wallace, 2003), hogy ebben a vonatkozásban a nemzetközi szervezetek vajon nem strómanként, vagy kevésbé finoman fogalmazva: nem a globális neoliberalizmus ügynökeiként használják-e a nem-kormányzati szervezeteket. A nemzetközi politikai fórumok és intézmények, mint az OECD Fejlesztési Központja, az USAID, a Világbank, és az Amerika-közi Fejlesztési Bank, valamint az ENSZ végrehajtó szervezetei, mint az UNDP, mind úgy fordultak a nem-kormányzati szervezetekhez, mint a "demokratizálás erőihez" a "gazdasági reform folyamatában" (Kamat, 2003: 65.). Ottaway (2003: VI.) úgy véli, hogy a nem-kormányzati szervezetek a "demokratikus előrelépés" eszközeiként működnek, ami egy "új működési terület, melyre a segély- és a nem-kormányzati szervezetek [eredetileg] némi félelemmel és rossz előérzettel léptek be", de ami a korai kilencvenes évekre "beérett".

 

A civil társadalom és az állam

 

A kilencvenes években a nem-kormányzati szervezeteknek a "globális neoliberalizmus trójai falovaként" való értelmezése (Wallace, 2003) szintén "beérett". Azonban a nem-kormányzati szervezetek hatékonysága ezen a területen vitatott. Valóban, valamiféle vita bontakozott ki a liberálisok és a konzervatívok között; előbbiek hajlamosak a nem-kormányzati szervezetek előnyben részesítésére, míg az utóbbiak "a nemzetközi fejlődés hamis megváltóinak" tekintik őket (Kamat, 2003).² Ugyanebben az összefüggésben a radikális politikai közgazdaságtan művelői, akik közé magunkat is számítjuk, a nem-kormányzati szervezeteket inkább úgy tekintik, mint külső érdekek tudatos vagy gyakran tudatlan képviselőit (vagy eszközeit). E megközelítés szerint a gazdasági fejlődés és a demokrácia is egy – rejtett – terv álarca, s az új világrend politikáját és intézményi kereteit erőlteti az ellenállással szemben.

Ez a feltűnő hasonlóság a nem-kormányzati szervezetek fejlődésének bal- és jobboldali kritikai megítélésében számos kérdést vet fel az államnak mint a politikai hatalomgyakorlás eszközének használatával kapcsolatban. Liberális reformista nézőpontból az államot meg kell erősíteni, de ugyanakkor demokratizálni is kell, hogy ez a politika tervezésében és végrehajtásában való szélesebb és közvetlenebb részvételt szolgálja. Neoliberális (és politikailag neokonzervatív) nézőpontból azonban az állam maga a probléma. Egyrészről az állam a rendszer termelő erőforrásainak nem hatékony elosztási eszköze. Másrészről, ahogy Adam Smith érvelt, az állam zsákmányszerző eszköz, amely hajlamos különérdekek szolgálatára és az államilag támogatott és szabályozott gazdasági tevékenységekből járadék húzására. Az állami hivatalnokok, e nézőpont mai szószólóinak – például a Világbank közgazdászainak – megállapításai szerint, olyan nyomás alatt állnak, ami többnyire a korrumpálásukhoz vezet. A megoldás: egy minimalista állam kialakítása, a civil társadalom demokratizálási nyomása alá helyezve, vagyis ahol csoportok és szervezetek képesek a politikacsinálás folyamatának átláthatóságát biztosítani.³

És mit mond az államról az alternatív, radikálisabb politikai gazdaságtan? Ebben a megközelítésben az állam az osztályuralom eszköze, a koncentrált politikai erő tárháza, ami ahhoz szükséges, hogy a nemzeti fejlődést átfordítsuk szocialista irányba. Ebben az összefüggésben a lényeg, amit ma széleskörűen a régi baloldal politikájának vagy a baloldal régi politikájának tekintenek, az államhatalomért folyó harc. A baloldali politikai pártok és a szociális mozgalmak is inkább efelé orientálódnak, bár egy új politikai összefüggésben, ami új távlatokat nyitott és újfajta politizálást tett lehetővé, a "hatalomnélküliség" politikáját követve, azaz nem konfrontálódva a politikai és gazdasági hatalmi struktúrákkal, hanem a szegények szociális tőkéjére építve részt vesznek helyi fejlesztési projektekben is.

A tudomány világában az államhatalom politikáját elméletileg ilyen utakon közelítik meg. De mi a helyzet a való világban? Ebből a szemszögből, különös tekintettel a latin-amerikai fejlődésre, az utóbbi két évtized politikai fejlődésének fő vonása, úgy tűnik, az államhatalom lebontása és beágyazódása volt – egy érme két oldala. Egyrészről, a politikai döntéshozatal politikája és intézményi kerete a washingtoni konszenzusnak nevezett elv hatása alá került, amit a politikai hatalom (és a makrogazdasági politika) ennek megfelelő eltolódása kísért a washingtoni székhelyű "nemzetközi" intézmények felé, amit a Világbank vagy a Valutaalap képviselt. Másrészről a demokratikus "reform"-folyamat megteremtette a "jogállamiságot," a kormányzás decentralizálását a központból a helyi szint felé, valamint megerősítette a civil társadalmat, azaz részvételi képességét a nyilvános politikacsinálásban.

Az utóbbi fejlemény a nemzetközi szervezetek és kormányok, valamint a civil társadalom különféle együttműködési formáin alapul. És ez nem véletlenül történt. Ez a globális tőkét és az új gazdasági világrendet képviselő fő szervezetek, vagy ahogy Salbuchi (2000) nevezi őket: a birodalmi agytröszt tudatos stratégiájának az eredménye. Ezen intézmények közt található a Világbank, olyan regionális bankok, mint az IBD, a nemzetközi segélyszervezetek, mint az USAID, az OECD Fejlesztési Központja, és az ENSZ végrehajtó szervezetei, mint az UNDP, ENEP, FAO és WHO. Közülük minden egyes intézmény együttműködési stratégiát követ a nem-kormányzati és más civil társadalmi szervezetekkel. Részlegeket vagy "irodákat" állítanak fel a közös munkára, hivatalosan bejegyezve azokat, akik hajlandóak velük együttműködni a demokratikus fejlődés, a nyomorenyhítés és a környezetvédelem közös menetrendje szerint, azaz a részvételen alapuló, a társadalmat átfogó és "humánus" gazdasági és szociális fejlődés alternatív formája szerint.

Eszerint a nem-kormányzati szervezeteknek a gazdasági és politikai fejlődésben betöltött szerepéről folyó jelenlegi tudományos viták szervezeti hatékonyságuk fokozására összpontosítanak, továbbá a felelősségükre és "autonómiájukra" a kormányokkal és a segélyező szervezetekkel szemben. Ami az utóbbit illeti, a nem-kormányzati szektor számos gyűjtőszervezete szakadatlanul kereste a lehetőségét annak, hogy nagyobb függetlenségre tegyen szert mind a segélyezőktől, mind a kormányoktól, melyek "önkéntes magánszervezeteket" (PVO) bíznak meg projektjeik és programjaik végrehajtásával. De általában ezek az erőfeszítések nem jártak semmilyen sikerrel. Többnyire, egyes kivételektől eltekintve, mint az Egyesült Államok esetében történt, a jelentősebb nem-kormányzati szervezetek nemcsak ellenállást tapasztaltak az adományozók közössége részéről, de nyílt beavatkozást is azért, hogy megfegyelmezzék őket. Az USAID igazgatója 2003-ban a nem-kormányzati szervezetek egyik gyűlésén, amit az amerikai nem-kormányzati szervezetek egyik gyűjtőszervezete, az Interacton hívott össze, nyersen kijelentette, hogy vagy jobb munkát végeznek, vagy a finanszírozásukat kockáztatják. Saját kutatásunk (lásd Okonski, 2001) azt mutatja, hogy a nem-kormányzati szervezetek jó része az elmúlt években egyre függőbbé vált e finanszírozástól.

Néhányan odáig mennek, hogy azt állítják: a nem-kormányzati szervezeteknek gyaníthatóan az a szerepe, hogy elhomályosítsák a hatalommal bíró állam (az imperializmus), a különféle nemzeti elitek és a magántőke zsákmányszerzésének működését (és érdekeit). Hayden (2002) szerint ez konzervatív megközelítés. Mi mindazonáltal ugyanezt állítjuk egy radikálisabb nézőpontból: a nem-kormányzati szervezetek az imperializmus képviselői, a kormányok szerződéses partnerei Északon, különösen az Egyesült Államokban. A Dél kormányai sok esetben csak vontatottan és lassan adják fel némileg szkeptikus, sőt, olykor ellenséges hozzáállásukat, ami abból a tapasztalatukból fakad, hogy a nem-kormányzati szervezetek szemmel tartják az államot, különösen az önkényuralomra és korrupcióra való hajlam tekintetében, mivel a demokráciát a civil társadalomhoz fűződő kapcsolatának megerősítésén keresztül próbálják előmozdítani. Amikor a tekintélyelvűség, az emberi jogok megsértése és a politikai jogokkal való más visszaélések széleskörűen elterjedtek a nyolcvanas években, a nem-kormányzati szervezeteknek nem voltak elvi problémáik azzal, hogy megkérdőjelezzék a gazdasági és politikai fejlődés frontvonalában betöltött közvetítő szerepüket. Azonban a kilencvenes évek megváltozott, demokratikusabb közegében jó néhány nem-kormányzati szervezet komoly aggodalmának adott hangot, hogy a gyakorlatban (ha nem is szándékosan) inkább a segélyezők érdekeit közvetítik, mint a városi és vidéki szegényekét, akik közül sokan nem érdeklődnek az alternatív fejlődés és a képviseleti demokrácia iránt, hanem inkább – közvetlen akciókon és szociális mozgalmakon alapuló – gyökeres társadalmi változást akarnak, azaz népi demokráciát. Ezzel összefüggésben a főbb nem-kormányzati szervezetek megkettőzték erőfeszítéseiket, hogy nagyobb függetlenségre tegyenek szert a segélyezőktől, hogy így jobban tudjanak reagálni a népi mozgalmak témáira és prioritásaira. Ennek eredményeként könnyen csapdába kerültek a finanszírozóiktól való függetlenedés növekvő igénye és ezeknek a finanszírozó szervezeteknek azon törekvése miatt, hogy egy közös forgatókönyv mentén stratégiai partnerként beillesszék őket a fejlődési és politikai folyamatba.

 

A nem-kormányzati szervezetek és az új politikai forgatókönyv

 

A nyolcvanas években a fejlesztési célú nemzetközi együttműködés szervezetei alapvetően azzal voltak elfoglalva, hogy az önkéntes magánszervezeteket (PVO) átalakítsák fejlesztési ügynökségekké, amelyek közvetíteni tudnak a hivatalos segélynyújtó irodák és az alulról szerveződő helyi közösségek között a külföldi segélyek eljuttatásában (Tendler, 1975). Továbbá azzal, hogy – ugyanezen politika szerint – előmozdítsák a demokráciát az állam és a civil társadalom kapcsolatában és az alulról szerveződő helyi szervezetek politikájában is, azaz hivatalos szóhasználattal, hogy a "jó kormányzást" segítésék (BID, 1996; UNDP, 1996; Blair, 1997; OECD, 1997; Annan, 1998; Mitlin, 1998; Kaufman és mások, 1999).

A nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején azonban látható változás történt a gyakorlatban, amit a viták fókuszának változása is jelzett: a nem-kormányzati szervezeteket privilegizáló "harmadik szektortól" a civil társadalom felé mozdult el, ami többet foglalt magában, különös tekintettel a profitérdekelt vállalkozásokra és üzleti társaságokra, melyek a "magánszektort" alkotják (Mitlin, 1998). Ez a vitákban bekövetkezett változás egybeesett azzal, hogy a hivatalos körök széles körben elismerték: a strukturális kiigazítás programját meg kell reformálni, szociális dimenziót kell neki adni, egy új szociális politikát kell folytatni, és az egész folyamatot "emberi arccal" kell felruházni (Cornia és mások, 1987; Salop, 1992).

A nyolcvanas évek politikai vitái tükrözték a politika elmozdulását, az állami vállalatok privatizációján alapuló eltolódást az ideológiában, távolodva a fejlődés államközpontú és államirányítású megközelítésétől a piac vezette fejlődés felé. A vita a "harmadik szektorról" ebben az összefüggésben egy alternatív, jobban a részvételre épülő fejlődési út és politika lehetőségét vetette fel, ami nem az állami hivatalokra (fölülről) és nem is a piac működésére (kívülről) épül, hanem a civil társadalomban fogan meg (alulról). Azonban a fejlesztési ügynökségek (ODA), a nemzetközi pénzügyi intézmények (IFI) és a kormányzatok szemszögéből ez a vita több szempontból problematikus volt. Először is, egyszerre irányult a piac és az állam ellen, a magán- és szintúgy az állami vállalatok ellen. Továbbá a segélyügynökségek azon törekvése ellen hatott, hogy a magánszektort beillesszék a fejlődési folyamatba. A probléma kétrétű volt. Egyrészt kérdéses volt, hogy miként mérsékeljék az általános ellenszenvet a profitérdekelt "magán"-vállalkozásokkal szemben, hogy inkább lehetséges megoldásnak tűnjenek, mint fő problémának. Másrészt meg kellett győzni a magánszektort arról, hogy profitot szociális fejlődés mellett is lehet szerezni.

Ami a második kérdést illeti, ez még a XXI. században is kérdés marad, ami megnehezíti az ENSZ jelenlegi erőfeszítéseit, hogy "globális egyezségre" jusson a magánszektorral (UNDP, 1996; Utting, 2000). Ami az első problémát illeti, a civil társadalomról folytatott vita hasznosnak és hatékonynak bizonyult. Valóban megteremtették a lehetőségét annak, hogy a fejlesztési ügynökségek (ODA) közössége beillessze a magánszektort a fejlesztési projektekbe, a gazdasági növekedés és a "fenntartható humán fejlődés" folyamatának stratégiai partnereként. E szükségszerűség felismerését helyzetértékelő tanulmányok alapozták meg, amelyek arra a felismerésre jutottak, hogy a nem-kormányzati szervezetek valóban hasznos csatornának bizonyultak a segélyügynökségek (ODA) számára a politikai fejlődés terén azáltal, hogy előmozdítják a demokráciát és erősítik a szociális tőkét és annak képességeit, de nem voltak hatékonyak a termelés és a munkahelyteremtés ösztönzésében, valamint "pénzügyi szolgáltatások" nyújtásában. Arra a következtetésre jutottak ez ügyben, hogy egy új stratégiára van szükség, amelynek a helyi kormányszerveknek a fejlesztési ügynökségekkel (ODA) és a nem-kormányzati szervekkel való együttműködésén kell alapulnia. Ezt vizsgáljuk meg most.

 

Jó kormányzat és alternatív fejlődés

 

A közösségi alapú fejlesztési szervezetek (CBO), vagy más néven helyi gyökerű fejlesztési szervezetek (GRO) létrejötte a civil társadalmon belül a nem-kormányzati szervezetek működési környezetében beállott változást jelzi. Kamat (2003: 6.) szerint ennek "súlyos következménye" van a "fejlődés, demokrácia és politikai stabilitás" új forgatókönyvére. A közösségi alapú szervezetek helyi csoportok, melyek "alulról felfelé" vagy "emberközpontúan" viszonyulnak a fejlődéshez. Ezek, ahogy Kumar rámutat, különösen érzékenyek a segélyügynökségek "váratlan gyámkodására". Ami a leginkább meglepő, hogy Kumar ezt a gyámkodást "váratlannak" tarja. A közösségi alapú szervezetek a második világháború után jöttek létre a fejlesztő államok kudarcára adott válaszként, hogy kielégítsék a szegények alapvető igényeit, ami a hetvenes években a fejlesztési ügynökségek és a hozzájuk társítható Észak kormányainak deklarált célja volt. Ezért, valamint a kommunizmus terjedése kiváltotta külpolitikai aggodalmak miatt, illetve néhány népi szervezet és kormány azon hajlandósága miatt, hogy a fejlődést a szocialista forradalomban lássa, az USAID számos önkéntes magánszervezetet (PVO) állított fel és finanszírozott az Egyesült Államokban (mintegy 380-at a hatvanas és hetvenes években), a kormány külpolitikájának magánszerződéses partnerévé téve őket. Latin-Amerikában ennél valamivel nagyobb számú közösségi alapú szervezetet finanszíroztak és patronáltak hasonló módon.

Sok esetben e közösségi alapú szervezetek vezetői olyan személyek voltak, akik egyidejűleg vagy korábban aktívan tevékenykedtek nőmozgalmakban, vagy radikális baloldali mozgalmakban, s akik kiábrándultak abból a politikából, amit később a "régi baloldal" politikájaként írunk le majd. Ezek a közösségi alapú szervezetek a fejlődést inkább szociális, mintsem politikai alapon közelítették meg, szem előtt tartva a szociális kérdéseket és az igazságosságot. Ebben a viszonylag apolitikus közegben az északi nem-kormányzati szervezetek és segélyügynökségek, mint például a Világbank, agresszíven megkörnyékezték a közösségi alapú szervezeteket, ugyanis valamennyivel szívesebben finanszírozták és támogatták közvetlenül ezeket a "közvetítő" vagy "helyi gyökerű szervezeteket", mintsem az északi nem-kormányzati szervezeteken keresztül. Ezek a közösségi alapú szervezetek, mint szükséges rosszat, többnyire elfogadták a segélyügynökségek pénzügyi támogatását, olykor gyámságát, néha viszont jótettnek tekintették, ami által a társadalmi tőke és az önsegélyezés képességé növelhető.

A közösségi alapú szervezetek, vagy a Világbank szóhasználatával: a "helyi gyökerű közvetítő szervezetek" munkájának természete megköveteli, hogy közvetlen, mindennapi kapcsolatban álljanak a helyi közösségekkel, hogy együttműködést és bizalmat építsenek ki velük, azért, hogy megértsék a helyi igényeket, és a programokat ehhez igazítsák. Az ilyen szociális munkások és a Rains Kothari által pártfüggetlen politikai formációkként meghatározott szervezetek munkáját a helyi kormányok régebben gyakran fenntartásokkal szemlélték, s ez még mostanában is előfordul. Ottoway (2003) szerint e kormányok közül jó néhány formájában igen, de tartalmában nem demokratikus, azaz félig tekintélyelvű, és maga is demokratizálási törekvések célpontja. A "civil társadalom erősítésében", végrehajtó szervet keresve, a fejlesztési ügynökségek egyre inkább a közösségi alapú, és nem a nem-kormányzati szervezetekhez fordultak. A fő stratégia azonban továbbra is az együttműködés maradt a helyi kormányokkal, a közösségi alapú szervezetekkel és a magánszektorral (Rondinelli és mások, 1989; Veltmeyer, 1997; Litvack és mások, 1998).

A közösségépítési mozgalom előtörténete az ötvenes és hatvanas években sok fejlődő országban a "pluralista demokratikus kultúra" kialakulását jelezte, továbbá a nemzeti politika liberális reformjának keretei közt a helyi fejlődés iránti aggodalmat is kifejezte. A fő áram ezzel szemben a központi kormányzatra és intézményeire, valamint az államra alapozott gazdasági és politikai fejlődés volt. Azonban a "strukturális", vagyis szabadpiaci reformok új politikai környezetében a polgári, alkotmányos kormányzáshoz való visszatérés, és más szinten a széles körben elterjedt privatizációs és decentralizációs politika is, gondját viselte e kezdeti demokratikus kultúrának. Ahogy az állam visszavonult a gazdaságból, szociális és fejlesztési felelősségvállalásából, a "civil társadalomra" maradt, hogy elvégezze a szükséges munkát – a városi szegények számára önsegítő szervezetek létrehozásával és tengernyi közösségi alapú és nem-kormányzati szervezet megalapításával, hogy ezek olyan szociális és gazdasági fejlődési kérdéseket kezeljenek, mint a közegészség, lakhatás, szükségkonyhák (comedores vagy közösségi étkezdék), hatékonyságnövelő képzés és oktatás, valamint önfoglalkoztatás. Ennek a "civil társadalomnak" a megalkotása a nyolcvanas évek jellegzetessége volt.

A neoliberális, szabadpiaci kapitalista fejlődés "új gazdasági modellje" által létrehozott környezetben a közösségi alapú szervezetek hasznossá, sőt nélkülözhetetlenné váltak a fejlesztési ügynökségek, mint például az USAID által követett politika alárendeltjeiként, mely politika az "önsegítés képességét" kívánta népszerűsíteni. Az állam által vezetett fejlődési modell kudarca, társulva a pénzügyi válság és a legyengített állami infrastruktúra által teremtett körülményekkel, továbbá a szegények állami járandóságának apadása arra késztette a segélyügynökségeket, hogy a hivatalos nemzetközi forrásátutalások egyre nagyobb részét a közösségi alapú és a gyorsan növekvő számú nem-kormányzati szervezeteken keresztül juttassa célba. Ehhez kapcsolódóan, 1994-es alelnöki kampány körútja során, Al Gore azt állította, hogy öt éven belül, azaz 1999-re, az USAID forrásainak 50%-a ezeken a csatornákon keresztül jut majd célba. A Financial Times is azt írta 2000 júliusában, hogy az Egyesült Királyság egyre jobban hajlik arra, hogy a helyi bázissal rendelkező nem-kormányzati szervezeteket közvetlenül finanszírozza, kikerülve így saját nem-kormányzati szervezeteit, például az Oxfamet.

A visszavonuló minimalista állam és a hatványozottan növekvő közösségi alapú nem-kormányzati szervezetek közötti kapcsolat vizsgálatából arra a következtetésre juthatunk, hogy a jelenség hasonló az "állam alvállalkozásba adásához" (Kamat, 2003: 66.). Ehhez kapcsolódóan a segélyügynökségek és a nemzetközi pénzügyi intézetek ugyanannak a programnak a részeiként ajánlották a gazdasági és szintúgy a szociális tevékenységek privatizálását, ami már ettől függetlenül jellemzővé vált, valamint a segélyek nem-kormányzati szervezeteken keresztüli elosztását. Ilyen körülmények között a "helyi gyökerű" nem-kormányzati szervezetek sokasága jött létre, hasonlóan az északi nem-kormányzati szervezetekhez, melyek türelmetlenül elfoglalták a visszavonuló állam által hagyott űrt.

 

A globálistól a helyiig

 

A külső források beáramlása, társulva az állam által kiürített helyek betöltése iránti nyomással, sok nem-kormányzati szervezetet, különösen azokat, amelyek helyi gyökerűek vagy közösségi alapúak voltak, arra sarkallt, hogy a segélyügynökségek által kínált új partneri viszonyhoz alkalmazkodva újraszervezzék tevékenységüket. Ez a folyamat, Kamat (2003: 66.) szerint, lassan aláássa a szervezetek erkölcsét, ami a közösségi alapúakat megkülönböztetően "demokratikussá" és a népakarat kifejezőivé teszi. Elsősorban a közösségi alapú szervezetek általában aktív tagsággal rendelkeznek abban a közösségben, amelyben működnek, legyen szó akár a városi nyomornegyedek lakóiról vagy szegényparasztokról. Ezek a helyi szintű "cél"- vagy "ügyfél"-csoportok azonban maguk is egyre nagyobb erőfeszítéseket tesznek, hogy "megerősítsék a civil társadalmat", beemelve azt a helyi szintű döntéshozatali folyamatokba. A közvetlen vagy népi demokrácia e formája ámulatba ejti mind a segélyügynökségeket, mind a "társadalmi baloldalt", bár az előbbi számára kényelmetlen, az utóbbinak pedig idegesítő. Ez egyrészt megmutatja a nem-kormányzati szervezetek különös erejét, ami a Világbank szerint (1994) azon alapul, hogy "képesek elérni a szegény közösségeket és távoli vidékeket, előmozdítják a helyi részvételt, alacsony költséggel dolgoznak, feltárják a helyi szükségleteket, és helyi forrásokra építenek". Másrészt a közvetlen demokrácia kényelmetlen, mivel "a továbbadhatóságot, az önfenntartást és a vezetői képességeket tekintve korlátozott, a programokat és a politikát illetően pedig szűk látókörű" (Kamat, 2003: 66.).

A nem-kormányzati szervezeteket lassan, de biztosan átalakították: a szegények szolgálatára alakult szervezetekből a Világbank által "feladatorientáltnak" nevezett nem-kormányzati szervezetek lettek, a programjukat végrehajtó szerződéses partnerekké váltak, melyek "szegény ügyfélkörrel" és többé-kevésbé apolitikus, végrehajtás-orientált (mikroprojekt) szemlélettel rendelkeznek, de a helyi közösségekben nincsenek gyökereik, vagy nem részei annak. A helyi projektek megvalósítása inkább speciális ismeretek begyakorlását kívánja meg, mint általános képzést, ami a szociális és gazdasági politikák és folyamatok elemzését is magában foglalja. Ennek eredményeként a nem-kormányzati szervezetek egymás után arra kényszerültek, hogy a korábbinál általában szűkebb gazdasági és egyben politikamentes megközelítést alkalmazzanak a szegényekkel való munkájukban. Ugyanakkor a helyi részvétel a döntéshozatalban kis horderejű projektekre korlátozódik, amelyek helyi forrásokat használnak fel a nyomorenyhítési alapok minimális külső hozzájárulásával, és nem hoznak alapvető társadalmi változást a helyi és nemzeti erőforrások elosztásában és azokhoz való hozzáférésben. Ebben az összefüggésben a helyi közösségi csoportoknak meghagyják, hogy ünnepeljék "jogszerzésüket" (részvételt a helyi döntéshozatalban a helyi erőforrások és mindenféle nyomorenyhítő segély elosztását illetően), míg a "felsőbb" hatalom fenntartja a nemzeti és helyi forrásokból való aránytalan részesedését és jogát saját tulajdonra, anélkül hogy radikális változást szorgalmazna. A közösségi alapú nem-kormányzati szervezetek kényszerű szakapparátussá tétele és ezt követő depolitizálása lényegében ugyanannak a folyamatnak a két oldala. Mindkettő ugyanazzal az eredménnyel jár: a társadalmi erőforrások elosztásának tekintetében érintetlenül hagyja a fennálló hatalmi szerkezet, ugyanakkor elősegíti a korlátozott (és helyi szintű) változást és fejlődést.

 

Jogszerzés vagy depolitizálás?

 

A Latin-Amerikai és Karibi Gazdasági Bizottság (ECLAC, 1990) jól ismert, a neoliberális modellhez képest alternatívát nyújtó "Termelő átalakulás korrektséggel" című programadó nyilatkozatában, valamint az UNDP ugyanabban az évben kiadott "Fenntartható emberi fejlődés" című modelljében kifejtett álláspont szerint ahhoz, hogy a strukturális kiigazítás programjának szociális dimenziót, az egész folyamatnak pedig emberi arcot adjunk, a "részvétel" a "hiányzó láncszem". Ez az, ami összeköti a termelő átalakulást, a termelőeszközök technológiai változását és a korrektséget, ezen eszközök társadalmi bázisának kiterjedését. A Világbank mostanában "fedezte fel", hogy a részvétel nemcsak "korrektség" kérdése, ahogy az ECLAC gondolta, hanem a "gazdasági hatékonyságé" is, mivel nélküle a fejlesztési projektek és programok könnyen kudarcba fúlhatnak.

Mellékesen meg kell jegyeznünk, hogy ez a felismerés, amely már 1989-ben megtörtént, nem késztette a Világbankot arra, hogy makrogazdasági politikáját befogadóbbá tegye, ami minden nézőpont szerint alapjában véve kizáró, ugyanis arra tervezték, hogy csak a produktív és versenyképes vállalkozások húzzanak hasznot belőle. Mindenesetre a Világbank lényegében egyetért az ENSZ végrehajtó szervezeteivel, hogy ha nem is az állam, de a kormányzat decentralizációja elengedhetetlen feltétele mind a demokratikusabb és részvételen alapuló gazdasági és szociális, azaz az integrált és humánus fejlődésnek, mind pedig egy "jó [és demokratikus] kormányzási" rendszer megteremtésének. Egy olyan politikai rendnek, amely a lehető legkisebb kormányzaton nyugszik, és inkább a civil társadalomban létrejött közmegegyezésen alapuló "társadalmi ellenőrzés rendszerére" épül, legalábbis azok megegyezésén, akiket a Világbank vagy az IDB "érdekeltként" határoz meg. Ezen az alapon a Világbank és az IDB is a decentralizáció politikájának, valamint a helyi demokrácia és helyi fejlődés erényeinek fő szószólójává vált (Rondinelli, McCullough és Johnson, 1989; Világbank, 1994; Blair, 1995; BID, 1996; UNDP, 1996; OECD, 1997).

A széleskörűen végrehajtott adminisztratív és olykor pénzügyi decentralizáció révén a hangsúly a helyi szintű projektek megvalósítására helyeződött, ami sokfajta hatással járt. Először is elvonta a figyelmet a társadalom termelő erőforrásainak elosztására és eloszlására irányuló, nagyléptékű "strukturális" változások iránti igényről. A fejlesztési projekteket a társadalom termelő erőforrásai fölötti tulajdon és döntési lehetőségek által képviselt gazdasági és politikai hatalom által biztosított vagy szabadon hagyott térben valósítják meg. Másrészt tervszerűen az egyéni képességeket állította a középpontba, minimalizálva ezzel a nyomor "strukturális", azaz társadalmi és politikai okaival való törődést, és elutasítva a velük való konfrontatív foglalkozást, ehelyett a politikai tevékenység békés, azaz "demokratikus" formáit szorgalmazta, azaz a konzultációt, a párbeszédet, a tárgyalást és így tovább.

Ez a meglehetősen apolitikus és végrehajtás-orientált (mikroprojekt) szemlélet a közösségfejlesztés tekintetében közelít a jogszerzés liberális fogalmához, amelynek szellemében a szegényeket arra bátorítják, hogy üzleti megoldást találjanak a problémájukra. Ehhez kapcsolódik az OECD (1997: 30.) politikai céljának meghatározása: "segíteni a világ embereinek szaktudásuk és képességeik fejlesztésében, azért, hogy saját problémájukat maguk oldhassák meg". Ahogy az előbb jeleztük, a Világbank magáévá tette a "jogszerzés" és a "részvétel" stratégiáját, legalábbis szónoki szinten, de mindenféle hatékony vagy speciális hatásmechanizmus nélkül, ami ezeket a valóságban is megteremthette volna. Ezzel nemcsak a "korrektséget", de a "gazdasági hatékonyságot" is szem előtt tartotta.

A jogszerzésnek ez a vállalkozásbarát vagy neoliberális értelmezése teljesen különbözik a közösségi alapú szervezetek által ajánlott alternatív fejlődési formához kötődő kritikai értelmezéstől. A jogszerzésről folytatott neoliberális vitában az egyén, mint az emberi erőforrások tárháza, a tudás, a szakértelem, a cselekvési és döntési képesség tulajdonosaként jelenik meg, aki a nyomor problémájának forrása és egyben megoldása is. Természetesen ez egybevág az egyén utilitárius felfogásával, aki – miután megszabadítottuk az állam által ráterhelt, kormányzásból fakadó korlátoktól – a racionális választás alanya, és aki maximalizálja egyéni nyereségeit, és minimalizálja vagy elkerüli veszteségeit.⁴ Ez eltereli a figyelmet az állam felelősségéről a piacon szerzett jövedelmek újraelosztásában, továbbá a radikális változás iránt megfogalmazott igényről, ami éppen a piaccal ellentétes irányban lép fel.

A liberális reformerek "korrekt növekedés", újraelosztó növekedés vagy elemi szükségletek által vezérelt szemlélete a hetvenes években az állam szerepére fókuszált. Ezt az intézményt hatalmazták fel a piacon szerzett jövedelmek újraelosztására a progresszív adózáson keresztül, átirányítva az így szerzett bevételeket szociális és fejlesztési programokra, amiket nemcsak a szegények, hanem az egész társadalom jólétének fokozására terveztek, hogy a társadalom alapvető igényeit kielégítsék. Azonban a nem-kormányzati szervezetek szintjén ez az alapvető igényekre épülő megközelítés a gyakorlatban, de lehet, hogy már a tervezésben is, magában foglalta az öntudatra ébresztés politikáját, azaz a szegények képzését a strukturális és politikai kérdések terén, szót ejtve például a gazdasági és politikai hatalomnak az elit kezében és intézményeiben való koncentrálódásáról, valamint a szegények politikai jogairól. Latin-Amerikában az Acción Católica a felszabadítás teológiájának alapjain különösen efelé indult el, amit a papok helyi tanácsadó és képző munkáján keresztül ért el. Azonban a segélyezők szempontjából ez a megközelítés problémás volt, sőt politikailag veszélyes, azaz destabilizáló, ami a szegényeket arra ösztönözhette (s ez néha be is következett), hogy az intézményi és politikai reformoknál, az önsegítő mikroprojekteknél többet: kollektív cselekvésen alapuló radikális változást, sőt szocialista forradalmat akarjanak.

Ebben a vonatkozásban a szegények kérdése az volt, hogy mint egyének kapjanak-e jogot arra, hogy részt vegyenek a helyi "önsegítő" fejlesztési döntésekben, ami alapvetően a nyomorenyhítő segélyek szétosztásának módját érinti, vagy pedig egy kollektív közösség részeiként indítsanak-e közvetlen akciókat a gazdasági és politikai hatalmi rendszer és annak birtokosai ellen. Ennek a kérdésnek jelentős a politikai vonzata: a szegények jogszerzése szükségszerűen maga után vonja-e a gazdagok relatív jogvesztését, azaz kényszeríti-e őket arra, hogy feladják "tulajdonuk" egy részét (a társadalom termelő erőforrásaiból és a hozzá kapcsolódó jövedelmekből), és megosszák döntéshozó képességüket és hatalmukat a szegényekkel? Az e kérdést érintő politika elég egyértelmű volt, ami kijelölte a nem-kormányzati szervezetek számára azt a szerepet, amit el kellett játszaniuk, nem pedig azt, amit maguktól választottak volna. Nekik a közpolitika magánszerződéses partnereinek szerepét osztották.

Ami a hetvenes évektől kezdődően ténylegesen végbement fejlődést illeti, nem a szegények jogszerzése következett be, tehát nem a megélhetésüket közvetlenül befolyásoló döntéshozatal szorosabb ellenőrzése, hanem inkább a szegények helyi gyökerű szervezeteinek depolitizálása, megakadályozva ezzel a "rendszerellenes" erők politikai mozgósítását. A szegény közösségek jogot szereztek olyan döntésekre, hogy miként költsék el a nyomorúságos és elégtelen nyomorenyhítő segélyeket, amiért cserébe kötelezően elfogadták a fennálló intézményeket és az azokat fenntartó makrogazdasági politikát.

Különböző országokban végzett tanulmányok és a későbbi gyakorlat is igazolja ezt a tényállást és a nem-kormányzati szervezeteknek ebben betöltött szerepét. Például Mifarab (Kamat, 2003: 69.) végigkíséri a mexikói nem-kormányzati szervezeteknek az átalakulását, melynek során az "öntudatra ébresztésen, az igények megfogalmazásán és a kormány kritizálásán alapuló mély strukturális változások" iránt elkötelezett szervezetekből a "közösség önmagára támaszkodásán keresztül a szegények életkörülményeinek fokozatos javításán" fáradozó szervezetekké váltak. Ez a folyamat nemcsak Mexikóra korlátozódott. Valójában megszámlálhatatlanul sok esetben a közösségi alapú nem-kormányzati szervezetek eltávolodtak a jogszerzési programoktól, amelyek kiterjedtek a szegények öntudatra ébresztésen keresztül történő politikai megszervezésére is, felvilágosítást nyújtva a helytelen kormányzati politikáról és az inkorrekt társadalmi szerkezetről. A segélyezők parancsára a nem-kormányzati szervezetek a "képességfejlesztés" politikája felé fordultak a gyakorlatban, hogy a nyomort a társadalmi tőke kívülről bevitt, társadalmi és gazdasági tényezőket is tartalmazó növelésén keresztül enyhítsék, technikai szinten elemezve a szegények szükségleteit, képességeit és javait.

A nem-kormányzati szervezetek vonatkozásában ennek az eltérítési folyamatnak a dinamikáját az alábbiakban foglalhatjuk össze. A Világbank kifejezését használva: a "feladatorientált nem-kormányzati szervezetek" együttműködő kapcsolatot alakítottak ki a vidéki és városi szegények marginális közösségeivel, ami lehetővé teszi, hogy a fejlesztési szakemberek úgy dolgozzanak, mintha az emberek igényei már ismertek volnának és az előre meghatározott kategóriákba esnének, mint például útépítés, áramszolgáltatás, ebédszolgálat, születésszabályozás a nők számára, mikrofinanszírozás, baromfitenyésztés, hogy csak néhányat említsünk. Ehhez kapcsolódóan Kamat (2003: 65.) megjegyzi, hogy a nem-kormányzati szervezetek és a mögöttük álló segélyügynökségek akkor is ösztönzik a jogszerzés és a részvétel politikáját, ha a gyakorlatban ezek egyre inkább eltávolodnak eredeti jelentésüktől, azaz ha csökkentik képességüket és jogosítványaikat a szükséges változások előidézésére, hogy hozzájussanak a társadalom termelő erőforrásaihoz.

A mikrohitel és a mikrofinanszírozási projektek népszerűsége a fejlesztési gyakorlatban könnyen érthető egy olyan helyzetben, amikor az államnak nem elsődleges felelőssége a munkahelyteremtés, nem is beszélve arról, hogy segítse a szegényeket a társadalom termelő erőforrásaihoz, például a földhöz való hozzájutásban. A nyolcvanas évek elején erős nyomás volt tapasztalható a termelőeszközök privatizálására és a piacok liberalizálására, megszabadítva a magánszektort a kormányzati korlátozásoktól, és hangsúlyozva szerepét a gazdasági fejlődésben. Ebben a légkörben az állam szociális fejlődésben betöltött felelősségéből és finanszírozásából is visszavettek, például az oktatás, az egészségügy, a népjólét és a társadalmi biztonság területén. A felelősséget helyi szintre vitték, a finanszírozást pedig lecsökkentették, hogy a költségvetést és a kormányzat nemzeti számláit kiegyensúlyozzák. A szegények jogszerzése az OECD, az USAID és más segélyszervezetek értelmezésében nem jelent mást, és úgy is definiálják, mint önsegítést – a helyi gyökerű szervezetek segítését abban, hogy segíteni tudjanak magukon.

Ahelyett, hogy a szegényeket segítenék a társadalom termelő erőforrásaihoz – például föld (természeti erőforrás), pénztőke (hitel), termelőeszköz (technológia) – való hozzáférésben, azt várják tőlük, hogy (természetesen segítség mellett) a saját szociális tőkéjükre építsenek, azaz növeljék képességüket a saját megélhetésük biztosítására, elérve az önfenntartást (UNRISD, 2000).

A mikrofinanszírozási és hitelprogramok és projektek jól illenek a neoliberális forgatókönyvbe, amelyben a kockázatot az egyéni vállalkozók vállára rakják, akik gyakran szegény asszonyok, akiknek nagyon korlátozott piaci környezetben kell versenyezniük a szűkös erőforrásokért és lehetőségekért. Így a megélhetés biztonságának ígérete és a helyi fejlődés átalakul a személyes képességek és erőforrások optimális kihasználásának kérdésévé, ahelyett hogy a rendszer ellen fordulna. Ebben Kamat (2003: 65.) arra a következtetésre jut, hogy a nem-kormányzati szervezetek által képviselt "demokratizálás" inkább szimbolikus, mint lényegi. Legtöbbször a neoliberális gazdasági összefüggésbe jól beleillő sajátos demokrácia létrehozásán fáradoznak. Ehhez kapcsolódóan Heloise Weber (2002: 145.), a Waricki Egyetem Globalizáció és Regionalizáció Kutatóközpontjának kutatója megfigyelte, hogy a mikrohitel, különösen bolíviai, modellértékű formájában, a globális intézmények által kívülről hozott eszköz a globalizáció előmozdítására. "Egy, a globalizáció céljait megkönnyítő eszköz", amit "globális politikai következményei miatt" használnak, teszi hozzá. A következmények közül az egyik, ahogy ő látja:

A globális fejlődés tervezőinek szemszögéből a helyi szociális politikák globális szinten véghezvitt harmonizációja egy olyan összefüggő eszközkészletet biztosít, ami megkönnyítheti, sőt irányíthatja a globalizációs menetrend végrehajtását. A mikrohitel eszközrendszere és így a Világbank "nyomorcsillapító" stratégiája a "Fenntartható banküzlet a szegények számára" is, amely a globalizáció logikájának megfelelő helyi szintű politikai változások megkönnyítését csatornázza, ugyanakkor elősegíti a helyi szintű fegyelmezés képességét a globális kormányzás tervei szerint (Weber, 2002: 146.).

A mikrohitel és -finanszírozás politikáját nem nemzeti, de semmiképpen sem helyi szinten kezdeményezték, hanem ahogy Weber megjegyzi, az olyan globális intézmények szintjén, mint a Világbank. Ezért "iskolapéldája" annak, amit Deacon (2000: 213.) a "helyi szociális politika nemzetek felettivé tételeként" ír le. Ebben az értelemben a mikrohitel, mint a helyi önsegítő fejlődés uralkodó stratégiai eszköze, inkább a szegények társadalmi tőkéjére épít, mintsem a "szociális alapok" külső forrásbevonására, legalábbis a mikrohitelprogram legelterjedtebb megvalósítási módja szerint. Ez "döntő következményekkel jár a politikai küzdelemre" is (Weber, 2002: 146.). Ám mindenekelőtt aláássa a "demokratikus intézményeket" (Latman, 1997).

 

Következtetés: a nem-kormányzati szervezetek a szociális mozgalmak alternatívái

 

A liberális demokrácia felé ösztönzés az utóbbi két évtizedben a jó kormányzás stratégiájának részét képezte, amit a Világbank és más nemzetközi fejlesztési szervezetek védőpajzsa alatt folytattak. Ennek a stratégiának további elemei a következők voltak:

(1) a civil társadalom és az állam közötti hatalmi viszony demokratizálása;

(2) a "civil" társadalom megerősítése a közpolitika alakításában való részvételi képességének tekintetében;

(3) a szegények jogszerzése szociális tőke felhalmozásán keresztül, azaz hálózatépítés az önsegítő stratégia támogatására.

A demokratizálásnak ebben a formában való megvalósítására a fő módszer a decentralizáció volt, amit a nyolcvanas és kilencvenes években sok országban véghezvittek. A decentralizációnak különféle formái alakultak ki, de legáltalánosabban értve magában foglalja a kormányzati felelősség és politikaalakítási képesség átadását a központból alacsonyabb kormányzati szintekre. Ironikus módon Agosto Pinochet volt az, aki a hetvenes évek elején az úttörője volt ennek a politikának, valamint a "nagy horderejű gazdasági reform"-csomagnak, amit a Világbank alkalmazott, hogy véghezvigye neoliberális strukturális kiigazító reformjait. A decentralizáció e politikájával kapcsolatban Pinochet úgy fogalmazott, hogy "leckét adunk a világnak demokráciából", amit a Világbank "jó kormányzásnak" minősített, s amelynek alapja a konszenzus, amelyet a helyi közösségek az őket közvetlenül érintő döntésekben való részvételén keresztül alakítanak ki. Ennek a politikának a kulcsa a "népi részvétel", ami az ECLAC (1990) szerint a "hiányzó láncszem" a "produktív átalakulás" neoliberális értelmezése és a strukturális reformisták által szorgalmazott "korrektség" között. A nyolcvanas években a "népi részvétel" gondolatát ereklyeként illesztették a "jó kormányzás" fogalmába, és úgy tekintettek rá, mint alapvető elvre mind a projektek tervezésében, mind a fejlesztési közreműködésben és a kormányzati szolgáltatásokban. A népi részvételt ebben a vonatkozásban úgy határozhatjuk meg, mint a "korrektség", a "hatékonyság" és a "jó kormányzás" kérdését.

De a jó kormányzás ilyen felfogásban nem az, aminek tűnik; nem a népi részvétel kérdése. A "kormányzás" fogalma mögött alapvetően politikai tartalom van, az arra való törekvés, hogy a szabadpiaci kapitalista fejlődés új gazdasági modelljének bevetetéséhez megfelelő feltételeket teremtsenek. Hogy biztosítsák a nemzeti kormányok képességét és politikai szándékát arra, hogy "rendíthetetlenül haladjanak az úton", vagyis a strukturális kiigazítás, a globalizáció és így az új gazdasági világrend stabilitásának útján. Ugyanilyen fontos a gyakorlati és politikai igény arra, hogy a helyi, nemzeti gazdaságokat és a "feltörekvő piacokat" a globális tőke irányítása alá rendeljék. Ez a forgatókönyve az amerikai vagy euro-amerikai imperializmusnak. E forgatókönyv szerint határozzák meg a globalizáció ideológiáját és a nemzetközi fejlődés intézményeinek működési rendjét. A globalizáció és a fejlődés, mint geostratégiai projekteken túli "metaprojektek", az imperializmus rejtett formáiként leplezhetők le, ami komoly kérdéseket vet fel a nem-kormányzati szervezetek ebben játszott szerepével kapcsolatban.

Azt a következtetést vonhatjuk le, hogy ezek a szervezetek döntő szerepet töltenek be az imperialista forgatókönyv megvalósításának elősegítésében. A hetvenes években közülük jó néhányat elsővonalbeli "fejlesztési" ügynökségekké alakítottak át, hogy a szociális és politikai reformok erényeinek igéjét hirdessék, valamint a mikroprojekteket a helyi fejlődéssel kapcsolatban, és segítsenek a forradalmi változások iránti növekvő nyomást ellensúlyozni. A nyolcvanas években, igaz más vonatkozásban (külső adósságválság, új gazdasági modell meghonosítása, privatizáció és államreform, demokratizálás), a nem-kormányzati szervezetek ismét csatasorba álltak a Világbank "szegénység ellen meghirdetett háborújában", mint a (népi) demokrácia és (alternatív) fejlődés harcosai, azaz partnerként a fejlesztési vállalkozásban és a társadalmi változás nem konfrontatív kezelésében.

A kilencvenes években ez a vállalkozás kibontakozott és a folyamat konszolidálódott, megteremtve a feltételeket az euro-amerikai imperializmus működésének megkönnyítésére. Ebben a konszolidációban döntő tényező volt az olyan kiszolgáló politikai rendszerek megteremtése, melyek elkötelezték magukat a kapitalista fejlődés neoliberális modellje és a globalizáció mellett. Egy másik és ugyanolyan fontosságú tényező volt a "civil társadalom" beillesztése a fejlődési és demokratizálási folyamatba. A civil társadalom egy része, a szociális mozgalmak formájában, a neoliberalizmus és globalizáció ellenzésének politikai útjára lépett, a neoliberalizmussal szembeni ellenállást népi mozgalommá szervezve, vagy Gramsci kifejezésével, létrehozva a "néphatalom" "hegemóniaellenes blokkját". Azonban egy másik része, a nem-kormányzati szervezetek formájában, bűntársa lett az euro-amerikai imperializmusnak, fontos ideológiai és politikai szolgálatokat téve neki. A nem-kormányzati szervezetek eredeti szándékait itt most nem vizsgáljuk. Sokszor az érintett személyek őszintén hiszik, hogy a helyi közösség érdekei szerint cselekszenek – alapvető szolgáltatásokat és segélyt nyújtanak a "szegényeknek". Azonban nekünk arra kell figyelnünk, hogy valójában kiknek az érdekeit szolgálják a nemzetközi szervezetek stratégiai partnereiként végrehajtott "akcióikkal". A kritikai kérdés az, hogy a nem-kormányzati szervezetek milyen szerepet játszanak az állam és a szociális mozgalmak kapcsolatában, valamint a politikai hatalomért vívott harcokban.

 

Hivatkozások

 

Annan, Kofi (1998): "The Quiet Revolution", Global Governance, 4 (2), 123-38

BID (Banco Interamericano de Desarrollo) (1996): Modernización del estado y fortalecimiento de la sociedad civil. Washington DC

BID (Banco Interamericano de Desarrollo) (2000): Desarrollo: más allá de la economía. Progreso económico y social de la América Latina. Washington DC

Blair, H. (1995): "Assesing Democratic Decentralization", A CDIE Concept Paper. Washingtron DC, USAID

Bardhan, Pranab (1997): The Role of Governance in Economic Development. Paris, OECD Development Center

Chan, Yu Ping (2001): "Democracy or Bust? The Development Dilemma", Harvard International Review, Fall

Cornia, Andrea – Jolly, Richard – Stewart, Frances (eds.) (1987): Adjustment with a Human Face. Oxford, Oxford University Press

Deacon, Bob (2000): "Social Policy in Global Context", in: Andrew Hurell and Ngaire Woods (eds.): Inequality, Globalisation and World Politics. Oxford, Oxford Univerity Press

ECLAC (Economic Comission for Latin America and the Caribbean) (1990): Productive Transformation with Equity. Santiago

Hayden, Robert (2002): "Dictatorships of Virtue", Harvard International Review, Summer

Kamat, Sangeeta (2003): "NGOs and the New Democracy: The False Saviors of International Development", Harvard International Review, Spring

Kaufman, Daniel – Kraay, Art – Zoido-Lobatón, Pablo (1999): Governance Matters. Washington DC, World Bank

Latman, Robert (1997): "Globalisation and Democratic Provisionism: Rereading Polanyi", New Political Economy, 2 (1)

Litvack, Jennie – Ahmad, Junaid – Bird, Richard (1998): "Rethinking Decentralization in Developing Countries", World Development Sources, Sector Studies Series, Washington DC, World Bank

Mitlin, Diana (1998): "The NGO Sector and its Role in Strengthening Civil Society and Securing Good Governance", in: Armanda Bernard, Henry Helmich and Percy Lehning (eds.): Civil Society and International Development. Paris, OECD Development Center

Morton, Adam (2004): "The Antiglobalization Movement: Juggernaut or Jalopy?", in Henry Veltmeyer: (ed.): Globalization and Antiglobalization: Dynamics of Social Change in the New World Order. London, Ashgate, 155-68

OECD (1997): Final Report of the DAC Ad Hoc Working Group on Participatory Development and Good Governance. Paris

Okonski, Kendra (2001): "Riots Inc. The Business of Protesting Globalization", The Wall Street Journal, editorial oage, Saugust 14

Ottaway, Marina (2003): Democracy Challenged: The Rise of Semi-Authoritarianism. Washington DC, Carnegie Endowment for International PeaceRodinelli, D. A. – Nellis, J. R. – Cheema, G. S. (1983): "Decentralization in Developing Countries: A Review of Recent Experience", World Bank Staff Paper, No. 581. Washington DC, World Bank

Rondinelli, D. A. – McCullough, J. – Johnson, W. (1989): "Analyzing Decentralization Policies in Developing Countries: A Political Economy Framework", Development and Change, 20 (1), 57-87

Salbuchi, Adrian (2000): El cerebro del mundo: la cara oculta de la globalización. Córdoba, Ediciones del Copista

Salop, Joanne (1992): "Reducing Poverty: Spreading the World", Finance & Development, 29 (4), December

Tendler, Judith (1975): Inside Foreign Aid. Baltimore, Johns Hopkins University Presss

UNDP (1996): "Good Governance and Sustainable Human Development", Governance Policy Paper, http://magnet.undp.org/policy

UNRISD (2000): "Civil Society Strategies and Movements for Rural Asset Redistribution and Improved Livelihoods", UNRISD-Civil Society and Social Movements Program, Geneva

Utting, Peter (2000): "UN-Business Partnerships: Whose Agenda Counts?", UNRISD News, 23, Autumn-Winter

Wallace, Tina (2003): "NGOs Dilemmas: Trojan Horses for Global Neoliberalism?", Socialist Register, 2004. London, Merlin Press

Weber, Heloise (2002): "Global Governance and Poverty Reduction: the Case of Microcredit", in: Rorden Wilkinson and Steve Hughes (eds.): Global Governance: Critical Perspectives. London and New York, Routledge, 132-51

World Bank (1994): Governance. The World Bank Experience. Washington DC

 

(Fordította: Bózsó Péter)