Írország legismertebb házaspárja, Biddy és Miley Birne, nem értenek egyet a vallással kapcsolatban. Miley, a férj, aki buzgó római katolikus, azt állítja, hogy imáik és az isteni beavatkozás gyógyította ki lányukat súlyos betegségéből. Biddy, aki csak ritkán jár templomba, és lenézi az egyházat, azt mondja: az orvost illeti a köszönet és a hála. Vidéki kisvárosuk, Glenroe plébánosa, Tim Devereaux atya szerint senki sem hallgat pásztori szavaira, ezért korengedménnyel nyugdíjba megy, és világ körüli útra indul az özvegy Shirley Manninggel, aki protestáns és zsidó ősök leszármazottja. Stephen Brennan nyugdíjast kirabolja egy dublini női tolvajbanda. Egy dublini külvárosban Liam Casey, a magas, jóképű, gátlástalan üzletember elcsábít egy fiatalembert, és látják, amint szájon csókolja. Nem messze onnét Nicola Brennan, akit elhagyott a férje, komolyan fontolgatja, hogy illegális abortusznak veti alá magát. Lorraine Molloy, miközben az iskolai vizsgákra tanul, rászokik az amfetaminokra, Tony Kelly-t pedig leszúrja egy ember az utcán, akinek pénzzel tartozik.

A fenti személyek valamennyien Írország rendkívül népszerű televíziós szappanoperáinak, a “Glenroe”-nak és a “Fair City”-nek a szereplői. Húsz évvel ezelőtt, vagy akár csak tízzel is, ez a viszonylag konzervatív, túlnyomórészt katolikus ország nem tűrt volna ilyen dolgokat a kormányzati ellenőrzés alatt álló országos televízióban. De az utóbbi években a két harmincperces szappanopera – amelyek a főműsoridő legnézettebb programjai – éppen azokról a témákról szól, amelyekkel korábban olyan ritkán foglalkoztak: növekvő bűnözés, kábítószerek, leányanyák, erőszak, homoszexualitás és a katolikus egyház csökkenő befolyása. Még az is szóba került, amit Mary Robinson elnök asszony és más magas rangú hivatalnokok “ír rasszizmusnak” hívnak: az általános ellenszenv ír családok tízezreivel szemben, akiket korábban drótostótoknak, manapság eufemisztikusan csak utazóknak hívnak. A nomád lakókocsisokat sokan szidták és elzavarták, amikor lakóhelyet, iskolát kerestek – vagy csak egy széket a sörözőben.

Írország a gazdasági fellendülés kellős közepén van, a szappanoperák azonban nemcsak jólétet mutatnak, hanem az ír élet nehéz, sőt zord körülményeit is. Különösen a fiatal családok problémáira koncentrálnak egy olyan országban, amelynek az egyik legrosszabb tartós munkanélküliségi rátája van az Európai Unióban. A középiskolák évente körülbelül negyvenezer munkanélkülit “termelnek ki”, míg a gazdaság csak tízezer munkahelyet teremt évente.

“A sorozatok az ír társadalom utóbbi tíz évben bekövetkezett liberalizációját tükrözik” – mondja Hugh Linehan, aki a The Irish Times televíziós és mozirovatának felelőse. “Ráadásul a szappanopera az egyetlen hazai drámai televíziós műfaj, így nagyon sok dologgal kell foglalkoznia – de nem szabad túlságosan sokkal. A szappanopera ugyanis összeomlik a túl nagy súly alatt.” Cliona Woodbyrne és férje, John, aki autóműszerész, rendszeresen nézik vasárnap esténként a “Glenroe”-t három tizenéves gyermekükkel. “Azt hiszem, nagy utat tettek meg” – mondja Mrs. Woodbyrne. “Komolyabb dolgokkal foglalkoznak, és kevesebb aprósággal, olyan dolgokkal, amelyek fontosak az életünkben.” Ahogy elmondta, az az epizód például, amely arról szólt, mennyi pénzt költsünk egy lány elsőáldozási ruhájára (ami errefelé nagyon fontos téma), náluk családi vitát kavart a vallásról, és hozzátette, hogy ő osztja Biddy vallási szkepticizmusát.

Niall Mathews, az ír televízió szórakoztató műsorainak vezetője azt mondta: “Mi nem tűztük a zászlónkra, hogy az erőszakkal foglalkozunk. Az egyik szereplőt mondjuk megerőszakolják, de a történet arról szól, hogy ez hogyan hat rá, a családjára és a közösségre. Nem témavezérelt műsorokat készítünk. Arra használjuk az egyes témákat, hogy a szereplőt világítsuk meg, mintsem magát az ügyet.” Ám a “Fair City” és a “Glenroe” producerei elismerik, hogy a magas nézettség (átlagosan 800 ezer néző, ami körülbelül a népesség negyede) egyre inkább az írországi élet problémái bemutatásának tudható be.

John Lynch, a “Fair City” producere szerint, amikor a sorozat 1989-ben elindult, még a színészek között is konfliktus támadt amiatt, hogy mit is csinálnak. “Most már túl vagyunk ezen” – mondja. Még a társadalom felső rétegei is beismerik, hogy nézik a “Fair City”-t. Sajnos kezd divattá válni a műsor nézése. Ám Mr. Lynch szerint bizonyos témák még mindig kényesek. Például nem akartak az AIDS-szel foglalkozni, holott ez ugyanolyan komoly probléma Írországban is, mint Európa más részein. S nem fog a műsor valószínűleg a politikai korrupciós hírekkel sem foglalkozni: A politikát nem lehet eladni. Lynch elmondása szerint kapott ugyan leveleket “különc lelkészektől” néhány műsor kapcsán, de az egyházi vezetés közvetlen nyomást nem gyakorolt rá – még olyan témákkal kapcsolatban sem, mint az abortusz és a homoszexuális kapcsolatok, amelyeket még öt évvel ezelőtt is büntettek. Szerinte a homoszexuálisok “el voltak ragadtatva” attól, ahogyan a témát kezelték a műsorban – habár a fentebb említett Liam olyan biszexuálisként jelenik meg a filmben, aki úgy próbálja rászedni az üzletasszonyokat, hogy elcsábítja őket, a következő részekben pedig Liam a szervezett bűnözés pénzmosójává válik. “Lesz erőszak és lesznek kellemetlen szereplők” – árulta el Lynch.

Tommy McArdle, a már a 14. sorozatánál tartó “Glenroe” producere azt mondja, aggódott, hogy Biddy és Miley Byrne problémái, akik kezdettől fogva a műsor főszereplői voltak, már túlságosan is ismerőssé váltak. Ezért Mr. McArdle bedobta az “utazók” témáját, amely rendszeresen szerepel a hírekben, mivel a lakosok különböző jogi eszközökkel bírósági úton próbálják megszüntetni a lakókocsi-telepeket. A legutóbbi epizódokban Miley és Biddy megpróbált kilakoltatni egy utazó családot, akik a farmjuk szélére álltak a lakókocsijukkal. Ez a rész bemutatta néhány ír azon véleményét, hogy az utazók ostobák, koszosak és tisztességtelenek. Eltűnik például két házinyúl, és a szomszédok arra gyanakszanak, hogy az utazók megfőzték őket pörköltnek. “Nem rendezték el rendesen a dolgokat” – méltatlankodik Mrs. Woodbyrne, aki szerint ő és családja még most is azon töpreng, mit lett a nyulakkal. Ahogy McArdle mondja, az egyik utazó és egy helyi felső-középosztálybeli hölgy házasságon kívüli kapcsolata még ennél is provokatívabb volt. “Be kell mutatnunk az ír társadalom változásait” – mondja a producer. Manapság Írországban egy házaspár egyik tagja mindig vallásosabb, mint a másik. Hamarosan tehát újabb ütközet várható Biddy és az új helyi plébános között.

(Fordította: Gedeon Béla)

Hozzászólás Geoffrey Owen tanulmányához

Teljesen természetes, hogy az a túlságosan nagy kontraszt, ami a kínai valamint az orosz és kelet-európai gazdaságok teljesítményei között mutatkozik, rendkívül intenzív érdeklődést vált ki. A "tranzito­lógia" irodalma ezek összehasonlítása, elemzése szempontjából is hihetetlen burjánzásnak indult. Az izgató kérdés természetesen Kína sikereinek titka és a követés lehetősége, azaz hogy szerepelhet(ett volna)-e modellként a parancsgazdaságok reformálása számára? Miért volt képes ott túlélni a rendszer a kommunista rezsimek bukását, és megmaradni a reformok útján? Elsietettek voltak-e azok az állítások, hogy a szovjet típusú rendszerek alkalmatlanok a fokozatos reformálásra, és Kína valóban cáfolatát adja-e ennek? Fenntartható marad-e Kína növekedése, és, ezzel összefüggésben is, tapasztalatai valóban példaértékűek-e?

Ilyen és hasonló kérdések tömege merül fel és az ezekre adott/adható válaszok, az ellentmondásos tények ismeretében meglepő az a kategorikusság és kinyilatkoztatásszerű magabiztosság, ahogyan Mr. Owen "A kínai gazdasági reform tanulsága" című tanulmányában (Eszmélet, 31. 67-97.) Kínát példaként szembeállítja az orosz és kelet-európai megoldásokkal. Nem kívánjuk írásán végighaladva számos állítását megkérdőjelezni, csak néhány problematikus kérdésre szeretnénk felhívni a figyelmet.

Térségünkben az évtizedek tapasztalatai alapján is eléggé általánossá váltak azok a vélemények, hogy a gazdaság és a politika szoros kapcsolata miatt a szovjet típusú rendszerek átalakításánál nem lehet szó fokozatosságról, "nem lehet a szakadékot két ugrással átugrani".

A kommunista rendszer radikális lebontására van szükség, széles körű privatizációra, mert a piaci rendszer összeegyeztethetetlen a széles körű és domináns pozícióban lévő állami tulajdonnal. Az érvek között fontos helyet foglal el azon állítás, hogy a fokozatos reformálás esélyt adna konzervatív erőknek, hogy koalíciót hozzanak létre az átalakítás blokkolására. Mindezt cáfolni látszik Kína gyakorlata, ahol fennmaradt a kommunista párt egyeduralma, és a fokozatos reformálás útját követi, aminek lényegét szemléletesen fejezi ki az "átkelni a folyón, kitapogatva a köveket" metafora. Ez azonnal felhívja a figyelmet arra, hogy a kínai reformok eleve nem egy részletesen kidolgozott stratégiát követnek, a tapasztalatokat fokozatosan általánosítják és például a "szocialista piacgazdaság" mint célmegjelölés csak a 90-es években, több mint egy évtizednyi reform után került megfogalmazásra. Az Owen által feltételezett és sugallt világos stratégiai lépés-sorozat kevéssé létezett, Kína a kísérletek sorozatával kereste a megfelelő megoldásokat.

Ugyanakkor azok a bizonyos "kövek" nem egyszerűen csak a reform következő lépéseinek "víz alatti" körvonalait jelentik, hanem a megelőző, a reform előtti időszak felhasználásra alkalmas támasztékait is (erre még visszatérünk).

Logikailag a reformok feladatai lényegében azonosak a volt Szovjetunióban, Kelet-Európában, illetve Kínában: megküzdeni a parancsgazdaság olyan örökségeivel és alapproblémáival, mint az állami tulajdon nyomasztó túlsúlya, a beruházási tőke adományként juttatása, a puha költségvetési korlát, központilag meghatározott árak, amelyek nem tükrözik a keresletet és kínálatot, a belső gazdaság elszigetelése a nemzetközi versenytől és a világpiaci áraktól, a verseny hiánya a termékpiacokon, rossz elosztási hálózatok stb. Ebből következően az átalakítás során jelentkező veszélyek is jórészt azonosak, a fenyegető inflációtól a munkanélküliségen át a csökkenő életszínvonal miatt jelentkező társadalmi elégedetlenségig.

Kína reagálásában a legdöntőbbnek – Owenhez hasonlóan – a fokozatos és rugalmas megközelítést tartják. Nagy óvatosságot tanúsított az árfelszabadításban, az állami vállalatok szubvencionálásának felszámolásában és különösen ezek privatizációjában. Vannak azonban, akik azzal érvelnek, hogy a reformok kezdetén Kína is lényegében sokkterápiát alkalmazott, amikor a gazdaságában igen nagy súlyt képviselő mezőgazdaságban lerombolta a kollektív gazdálkodást az egyéni családi művelés javára. (Az sem mellékes, hogy a vezetés kezdetben a dekollek­tivizálást, a családi termelési felelősségi rendszert hangsúlyozottan csak a szegény vidékeken akarta engedélyezni. Ezen jórészt a parasztság spontán akciója lépett túl, és a vezetés rugalmassága, stratégiai helyzetfelismerése abban nyilvánult meg, hogy az így előállt helyzetet utólag tudomásul vette és szentesítette. ) Ez nemcsak a mezőgazdasági termelés rendkívül gyors növekedéséhez vezetett, hanem a falusi gazdálkodás diverzifikálásához, sokféle foglalkoztatási lehetőség megteremtéséhez is a szektorból felszabaduló munkaerő számára.

A Kínával foglalkozó szakemberek azonban jól tudják, hogy az egyéni gazdálkodásra való áttérés – sokkterápiával vagy anélkül – sok súlyos problémával terhelt, és távol van az Owen által elképzelt diadalmenettől. Tény, hogy a 80-as évek elején a kommunarendszer gyorsan felbomlott, de 1985-ig formálisan is – utána pedig ténylegesen mindmáig – fennmaradt a paraszt kötelezettsége, hogy az alapvető termékek (mindenekelőtt a gabonafélék, az olajos magvak és a gyapot) meghatározott mennyiségét alacsony áron átadja az állami felvásárlóknak, amelyek részben még ma is uralják a piacot. A föld tulajdonjogát sem kapták meg a parasztok, az változatlanul a kollektíváé maradt. A földtulajdon kérdésének ilyen megoldásából vezeti le Owen a falusi egyenlőtlenségek állítólagos elkerülését. (Az a pongyolaság már szót sem érdemel, hogy a föld tulajdonosaként egyszer az államot – 86. oldal -, majd néhány sorral lejjebb a faluközösséget jelöli meg az általa szintén említett kollektíva helyett, ami egyébként szintén meglehetősen bizonytalan kategória. Azt a kijelentését is nehezen lehet értelmezni, hogy az állami tulajdon a vidéki területeken is domináns maradt – 85. -, majd a termelőszövetkezetek széleskörű fennmaradását sugalló adatokat sorol.) Közismert, hogy falun (is) hatalmas gazdasági egyenlőtlenségek alakultak ki, amit az Owen által – kimondatlanul – igen kedvelt és favorizált kínai párt- és államvezetés is visszaigazol azzal a jelszavával, hogy "egyesek előbb gazdagodnak meg, mások később". A földtulajdon rendezetlensége, bizonytalansága a parasztokat sok esetben visszatartja a beruházásoktól. Nagy a bizonytalanság még az elhatárolásban is a kollektív tulajdonjog és a parasztok földhasználati jogai között, valamint az időtartamot illetően, amíg egy család művelhet egy bizonyos földdarabot (az elméletileg 15 éves, sőt 1993 óta inkább 30 éves szerződési idő ellenére).

Meglepő, és a tényekkel homlokegyenest ellenkező Owen állítása az "árolló" elkerüléséről (83.), hiszen a valóságban ez egyre szélesebbre nyílt már a mezőgazdasági reformok első szakaszában is. Az 1979-84-es években az "árolló" az államnak évi 41,2 és 67,7 milliárd jüan közötti összegeket biztosított, 1985-87-ben pedig az elvonás üteme évenként 15,6%-kal fokozódott és abszolút összege elérte a 104,5 milliárd jüant és a tendencia a későbbiekben is folytatódott. (L. D. Boni, 1991. 36.) Idilli képet kapunk a falu vezetőiről, a káderekről (86.), csak éppen ez is meglehetősen távol van a valóságtól. Még a hivatalos kínai sajtó is tömegével ad hírt önkényeskedéseikről, gazdasági visszaéléseikről. A válságjelenségekkel terhelt általános gazdasági körülményeken túl elsősorban ők voltak a felelősek az 1992-93-ban tucatnyi tartományban bekövetkezett parasztlázadásokért. Egyebek mellett ezek egyik kiváltója az elviselhetetlen (helyi) adóterhek voltak: míg a törvény szerint az állami adó szintje a paraszti jövedelmek 5%-át nem haladhatja meg (és ténylegesen többnyire ez alatt maradt), ezt a szintet a kollektíva és a helyi állami szervek által szedett adók tömege sokszorosan meghaladja, egyes becslések szerint esetenként eléri a 40%-ot. Ezek elképesztő változatosságára önmagában abból is következtetni lehet, hogy a paraszti megmozdulások hatására a központi kormány 1993. júniusig rendeletileg 80 (!) adófajtát, díjat törölt el. A parasztok jogfosztottsága, kiszolgáltatottsága egyúttal a pártállami politikai rendszer alapvető változatlanságának súlyos árára és következményeire is ráirányítja a figyelmet. Nagy a véleményeltérés a jelenlegi szétaprózott, alacsony technológiai/technikai színvonalú paraszti gazdálkodás perspektíváit, termelékenységét illetően, és lehetne sorolni a problémákat, hogy az infrastrukturális körülmények alapvetően alig javultak, gyenge az ellenálló képesség a természeti csapásokkal szemben, nem megfelelő a beruházás a mezőgazdaságba stb. Ez utóbbit illetően Owen a kínai reformok sikerének okát abban látja, hogy átcsoportosított "erőforrásokat a könnyűipar, a mezőgazdaság, a fogyasztói szolgáltatások fejlesztésére". (80.) Nos, ez az átcsoportosítás az említett szélesre nyitott árollón túl úgy nézett ki, hogy míg az 1976-80-as időszakban az összes állami beruházásból a mezőgazdasági célúak 10,5%-ot tettek ki, az 1981-85-ös időszakban ez 5%-ra, az 1986-89-es években pedig 3,1%-ra esett, és csak a 90-es években, a válságjelenségek hatására indult ismét növekedésnek.

Kína sikerének egyik legdöntőbb tényezőjét Owen a privatizáció elmaradásában, a társadalmi (állami + kollektív) tulajdon szerepének fennmaradásában jelöli meg. Az állami nagyvállalatok igen jó teljesítményéről beszél, gondokat csak a kis állami cégeknél lát. (88-89.) Holott a kínai vezetésnek is ez a szektor okozza a legnagyobb fejfájást, mivel rossz hatékonyságú, súlyos adósságokat halmozott fel, a termelési feladat mellett kiterjedt szociális funkciókat is ellát. Míg korábban hivatalosan az állami vállalatok egy harmadát tekintették veszteségesnek, ma már többnyire a felét. 1994 augusztusában 124 ezer állami vállalat felmérése azt mutatta, hogy adóságuknak az aktíváikhoz viszonyított aránya elérte a 75%-ot, és a következő évi, 150 ezer vállalatot érintő leltár hasonló eredményt mutatott. (Ricky Tung, 1996. 44.) Életben tartásuk erősen megterheli a költségvetést, az erre fordított milliárdok (együtt az árszubvenciókkal) az egyik fő oka a visszatérő költségvetési deficitnek. A felesleges munkaerőt az állami vállalatoknál ("kapun belüli munkanélküliség") a legalacsonyabb becslések is 30 millió főre teszik.

A társadalmi (állami) tulajdon változatlan dominanciájának kérdésében is sokkal árnyaltabb képet érdemes felvázolni. Az állam közvetlen gazdasági szerepének csökkentése a reformok egyik fontos célkitűzése. Elvileg ez a csökkenés az állam tulajdonosi, tervezési és gazdaságszervezési szerepére vonatkozhat. A reformok mindezt érintették és 1984 óta a tulajdonosi és a működtetési, igazgatási jogok elkülönítésére irányultak (nem érintve itt a terv és a piac viszonyának kérdéseit). Elméletileg – és gyakorlatilag – ez a jövedelem elosztását, felhasználását érinti, így az állami tulajdonlás "felhígulását" tükrözi és mozgásnak tekinthető a privatizáció felé. Ebben a mozgásban fontos szerepet játszik a részvényes-rendszer, ami a tulajdonlást érinti, és amelynek során mind több és több nem állami tulajdonrész "kerül be" az állami vállalatokba, ilyen módon is előidézve dominanciája csökkenését. Az így bekerülő tőke, technológia a veszteséges, technológiailag elavult nagy állami cégek modernizálását szolgálja. Ez a tulajdon-hibridizáció – és különösen végrehajtásának itt nem részletezhető megoldása – a kínai tulajdonreform megkülönböztető vonása a posztkommunista gazdaságokhoz képest.

A kínai vezetés a privatizáció gondolatának merev elutasításától már eljutott annak korlátozott hatókörű elfogadásáig. Különösen a nem stratégiai szektorokban érvényesülnek a privatizációs intézkedések az "állami tulajdon, de magánműködtetés" formulától a kis állami cégek nyílt privatizációjáig, eladásáig. A tulajdonreformnak ez a része az állam ellenőrzése mellett zajlik, amelynek mélységét és ütemét igyekszik egy sor érdek befolyása alatt kézben tartani. Emellett a gyorsan növekedő külföldi és magánszektor egyrészt fokozatosan csökkenti az állami szektor részesedését a GNP előállításában (míg 1978-ban ez a részesedés 78% volt, mára ez közelít a széles körű államosítást megelőző 1952-es 45%-hoz és az évtized végére valószínűleg 25% körülire csökkent), másrészt előkészíti a pénzügyi alapokat a még ütemesebb privatizáció számára. Ennek potenciális lehetőségét az is jelzi, hogy 1995 végén a lakossági megtakarítások közel 3 ezer milliárd jüant (több mint 350 milliárd dollárt) tettek ki, szemben az állami vállalatok 3500 milliárd jüanra (1993) becsült aktíváival.

Az állam által irányított és többé-kevésbé kézben tartott tulajdonreform mellett azonban egy nehezen tettenérhető, egyéni kezdeményezésű, ugyanakkor igen dinamikus és természetesen jórészt illegális eszközökkel és módszerekkel végrehajtott privatizációs folyamat is zajlik Kínában. Számtalan módja van az állami tulajdon privát kezekbe csatornázásának, ami már az 1993-t megelőző évtizedben becslések szerint napi 100 millió jüan nagyságrendben zajlott, és így mintegy 500 milliárd jüan állami vagyon magánzsebekbe kerülését jelentette. A gyorsuló folyamatnak itt csak néhány módszerét említenénk. Egyre világosabb például, hogy a külföldi tőkebefektetések nem elhanyagolható része mögött hazai állami vállalatok vezetői állnak, akik különböző manipulációs módszerekkel külföldre juttatott hatalmas tőkéket "külföldi befektetésként" visszairányítva hoznak létre közös vállalatokat. (A leginkább kedvelt hongkongi közvetítő "láncszem" mellett egyes feltételezések szerint a magyarországi kínai vállalkozások egy része is hasonló szerepet tölt be. ) Ezáltal nemcsak a tényleges külföldi befektetések összege csökken, hanem a külföldi befektetéseknek kezdettől biztosított kedvezmények révén évente 100 milliárd jüanra becsült adóveszteség éri a költségvetést, de ami a témánk szempontjából most leginkább érdekes, az állami vagyon jelentős része így magánkézbe kerül. A vállalatok át nem ruházható belső részvényeket bocsátottak ki alkalmazottaiknak, amelyek osztalékra jogosítanak, de csak a cégen belülieknek lehetne eladni. Elvileg ezek a cég, közvetve az állam tulajdonát képezik, a dolgozói vásárlás ellenére. Néhány tartomány felmérése azonban azt mutatta, hogy az 1991-92-ben kibocsátott 20 milliárd jüan értékű belső részvénynek már csak 10-20%-a volt belső kezekben, a többi a szabályt megszegve kívülállók kezébe került. (You Ji, 1995. 56-57.) A vállalatok kollektív részvényeket is képeztek, amelynek egyik összetevői például a profit megtartott részéből létrehozott szociális, jóléti alapok. Ezek egyértelműen a gyár aktíváit képezik, mégis sok esetben "társadalombiztosítási részvényekként" vagy "ösztönző részvényekként" ingyen átadják a munkásoknak. Ezáltal elmosódnak a vonalak a szociális jóléti alapok és a tulajdon más kategóriái között, a kollektív részvénytőke a tulajdonjog szempontjából szürke területté válik. Gyakori a szándékos nem-tőkésítés (alultőkésítés) annak érdekében, hogy csökkentsék az állami részek arányát külföldi tőkebevonás esetén. Így például sok gyár csak a nettó könyv szerinti aktívákat veszi számításba, és mellőzi a föld, a nem termelő épületek, létesítmények értékét. Még népszerűbb módszer a "láthatatlan" aktívák, mint a szabadalmak, a szellemi tulajdon figyelmen kívül hagyása. Más egyéb módszerek mellett mindez azt jelenti, hogy bár a részvényes rendszerrel a kínai vezetésnek nem állt szándékában az állami szektor privatizálása, a reform mégis mechanizmusokat hívott életre az állami tulajdon csökkentésére.

A világban mindenhol még a törvényekkel szabályozott, hivatalos politikai áldással végrehajtott privatizációnak is állandó kísérői a visszaélések, a korrupció, ám ezek valószínűleg eltörpülnek azok mellett a kínai esetek mellett, amikor a helyzet jórészt szabályozatlan és maga a hatalom enyhén szólva is ambivalens magatartást tanúsít a privatizációt illetően. Mindez és számos más példa és tény jelzi, hogy a gazdasági folyamatok érvényesítik hatalmukat, és minden erőfeszítés ellenére a kapitalista eszközök és módszerek átvételét nem tudják csak és kizárólag a teljesítmény és a hatékonyság növelésére korlátozni – a "sajátosan kínai színezetű szocializmus" egyre több vonatkozásban kapitalista arculatúvá válik.

Kína eltérő reformútja vizsgálatánál Owen figyelmen kívül hagy egy lényeges szempontot: éppen a reformtapasztalatok hívták fel nagy nyomatékkal a figyelmet a megelőző időszakban kialakult különbözőségek fontosságára. Vagyis a rendszerek említett alapvető azonosságai mellett olyan lényegi különbségek is léteztek, amelyek döntő módon befolyásolják a reformok végrehajtását, azok ütemét és eredményeit. Mivel ezt már más hozzászólók is hangsúlyozták, lehetőleg eddig nem vagy kevéssé exponált tényezőkre igyekszünk a figyelmet ráirányítani.

A leggyakrabban említett és legszembetűnőbb a szektorok fajsúlyának különbsége: míg Kínában az aktívak 75%-a dolgozott a mezőgazdaságban, a Szovjetunióban és a kelet-európai országokban nagyjából ugyanennyi az iparban. Ebből következően Kínában az extenzív fejlődés egyes tartalékai még a reformok megindulása utáni időszakban sem merültek ki. Egy további, a reformidőszak lépéseit alapvetően befolyásoló különbség, hogy míg a Szovjetunióban és az európai volt szocialista országokban lényegében a városi és falusi lakosság egészére kiterjesztették a társadalombiztosítást, az Kínában főleg csak a városi állami szektor dolgozóit (a munkaerő mintegy 20%-át) fogta át. Arról már van némi fogalmunk, hogy ezen jogok egyes részeinek visszavétele is mekkora fájdalmakkal járt! Vagy hol rendelkeznek térségünk országai olyan kiterjedt, a vállalkozásokban élenjáró gazdag és az anyaországhoz kötődő emigrációval, mint a kínaiak? (Például Thaiföldön a kínai származásúak a népesség 12%-át teszik ki, de a magánszektor több mint felét ellenőrzik.) Olyan hihetetlen gazdasági dinamizmust felmutató környezet sincs itt, mint az ázsiai-csendes-óceáni régió. Az is lényeges eltérés, hogy a reformok kezdetén Kínának nem volt külső (és belső) államadóssága.

A Szovjetunióhoz/Oroszországhoz képest az egyik lényeges különbséget az alapszintű társadalmi szervezetekben, különösen a családi és rokonsági struktúrákban találhatjuk meg. Nem is olyan régen még széles körű egyetértés volt abban, hogy a kínai család a gazdasági fejlődés akadályát képezi (korábban Max Weber is így értékelte), mára viszont éppen ellenkezőleg, a fejlődés motorjának tekintik, a teljesítmény és a motiváció fontos forrásának. Ilyen drámai változások következtek volna be a kínai család jellegében? Valójában inkább arról van szó, hogy a kínai családok mindig nagy változatosságot mutattak, a legtöbb egy fajta vegyüléke a fejlődésre kedvező, illetve kedvezőtlen tendenciáknak. Hogy ezen tendenciák közül melyik válik dominánssá, az döntően a külső erők és intézmények természetétől függ. Ebből a szempontból lehet összevetni a szocialista időszak hatását a kínai és a szovjetunióbeli, kelet-európai családokra. Kínában a hatás lényege abban összegezhető, hogy ez az időszak a legtöbb családi kötelék és kötelezettség megerősítését hozta, azzal a tulajdonképpen pozitív módosulással, hogy lazult a családok idős tagjainak hatalma. A mezőgazdaság kollektív szervezetei például latens módon jórészt a rokonsági kötelékek mentén szerveződtek. A városokban némileg más volt a helyzet, de például a családok különböző generációi a lakáshiány miatt is együttélésre kényszerültek, és főleg az olyan válságos időszakok, mint a "nagy ugrás" és a kulturális forradalom, a túlélés érdekében még szorosabbra fűzték a családi, rokonsági kötelékeket.

Ezzel szemben a Szovjetunióban a szocialista időszak (ráadásul ott 70 évről van szó!) inkább lazította a családi kötelékeket, és a nyugati társadalmak individualista családi orientációjához közelítette. A vidéki munkaerő tömeges toborzása, a fiatalok városba áramlása csak tovább erősítette ezt a tendenciát. Kínában a reformidőszakban az erős családi lojalitásokat sikeresen lehetett mozgósítani a gazdasági dinamizmus érdekében. Legyen szó akár a különböző vállalkozásokról, akár a hongkongi, tajvani és más "tengerentúli honfitársak" családi kötelékek által is mozgatott befektetéseiről. Természetesen a családi rendszer eltérései csak az okok egyike Kína gazdasági sikerében, sőt, valószínűleg nem is a legfontosabb.

Az előzőnél bizonyára lényegesebb "lépőköve" a kínai reformoknak az a maóista örökség, hogy az akkori évtizedekben a tervezés, beruházás és anyagelosztás sokkal nagyobb fokú regionális decentralizációja alakult ki, mint bármely más szocialista ország esetében. Ez párosult nemcsak a decentralizált ipartelepítéssel, hanem a falusi iparnak már a reform előtti kiépülésével, aminek eredményeként Kína a reformok kezdetén 1,5 millió kommuna- és brigádvállalattal rendelkezett, amelyek több mint 28 millió embert foglalkoztattak. Így az ipar földrajzilag nemcsak egyenletesebben oszlott meg az országban, de ami hatásában sokkal fontosabb: tulajdonjoga és ellenőrzése is egyenlőbben oszlott meg a kormányzati hierarchia különböző szintjei között. Ma már eléggé egybehangzóan az a vélemény, hogy a kínai gazdaság ezen decentralizációja képezi a kínai reformok működésének egyik fontos strukturális tényezőjét.

A reform hatalmas ösztönzést adott a helyi kormányok gazdasági, vállalkozói tevékenységének, mivel nagyfokú fiskális önállóságuk mellett a mezőgazdaság egyénivé alakulása után ezen vállalkozások nélkül lényegében bevételi forrás nélkül maradtak volna. Mivel meghatározták részesedésüket az adóbevételből, és jogokat adtak nekik a pénzügyi többlet vagy maradék megtartására, a helyi vezetők jövedelme és karrierje szorosan kapcsolódott falusi vállalataik sikeréhez. Falusi szinten ebben a párttitkárok játsszák a meghatározó szerepet, de ez a gazdasági tevékenység aligha tekinthető már szokásos kommunista politizálásnak. A helyi kormányok hivatalnokai minden módon részt vesznek a vállalatok munkájának elősegítésében, a tőkéket és hiteleket szabadon átcsoportosítják a tulajdonukban lévő vállalatok között, mindenekelőtt a legtöbb hasznot ígérő vagy a legnagyobb presztízsű vállalathoz. Mindezzel a tevékenységgel a helyi kormány már nem egyszerűen ügynöke, alárendelt adminisztratív láncszeme a központi hatalomnak, hanem közvetlen tulajdonos és vállalkozó. A maóista időszakból megmaradt (sokszor személyében is azonos) erős politikai infrastruktúra tehát a reformidőszak új gazdasági ösztönzésére a vidék gyors iparosításának, vállalkozásai ösztönzésének fő szereplőjévé vált. Miközben más átmeneti gazdaságokban a központosított tervgazdálkodás rendkívül rossz tapasztalatai miatt az államot, a kormányt igyekeztek gyorsan eltávolítani a gazdaságból, Kína egy olyan megoldást mutat, ahol az "állam vagy piac" megközelítés helyett a kettőt inkább kölcsönhatásában próbálták meg kezelni ("az állam orientálja a piacot, a piac szabályozza a vállalatot").

Az ország sajátosságaira alapozva a kínai vezetés nem alkalmazta az "átmeneti ortodoxiát", amit annál az alapvető különbségnél fogva sem tehetett, hogy míg másutt a kommunista rendszerek összeomlottak, Kínában erre nem került sor. Míg máshol a gazdasági reformok fontos politikai célja volt a kommunista hatalom lerombolása, Kínában a fokozatos reformok éppen a túlélését kívánják szolgálni. (Csaba L., 1996.) Kína ezért is meríthetett ihletet egyes kelet-ázsiai diktatúrák fejlődési modelljéből, ahol csak a modern gazdasági alapok megteremtése után került sor fokozatosan a politikai liberalizációra, az egypárti diktatúra feladására. A kínai vezetés óhajtja az eredményt, de szeretné elkerülni az ilyen szükségszerű következményeket. Ez már önmagában bizonytalanságot okoz a kínai reformok értékelésénél, amely egyébként is felvet olyan kérdéseket, hogy mennyire vált fenntarthatóvá ez a fejlődés, visszafordíthatatlannak tekinthető-e már a folyamat, egy hasonló reformfolyamat sikeres lehet-e Kínán kívül, vagyis levonhatók-e általánosítható tanulságok Kína eléggé egyedi példájából.

Különösen a kezdeti szakaszban a sokféle termelés, vállalkozás viszonylag kevés szakértelmet, indulási költséget igényelt, a belépési korlátok alacsonyak voltak. Pesszimista vélemények szerint a reform legnehezebb feladatai még hátra vannak, mindenekelőtt ami az állami vállalatok és a pénzügyi szektor reformját illeti. Ez nagy valószínűséggel növelni fogja a városi munkanélküliséget, ami hozzádadódik a vándormunkások most is százmilliót meghaladó tömegéhez, továbbra is fenyegető veszély az infláció, a részleges reformok pedig új lehetőségeket teremtenek a korrupció számára. Az optimista megközelítés szerint – amit táplál a 90-es évek gyors növekedése és a piaci viszonyok látványos fejlődése – a gazdaságban már mély strukturális változások mentek végbe, a folyamat visszafordíthatatlanná vált. Ezen nézet szerint jó "választás" volt a politikai változások elkerülése, így "csak" a piacgazdaságba való átmenet feladataival kellett megbirkóznia, szemben a rendszerváltó országokkal, ahol egyidejűleg egy stabil és hatékony demokrácia kiépítését is meg kell oldani. Más kérdés, hogy távolról sincs egyetértés abban, mennyire tekinthető szilárdnak Kína politikai rendszere (elegendő a központi hatalom eróziója körüli vitákra utalni), mit eredményez a gazdasági és a politikai intézmények kölcsönhatása, illetve a gazdasági reformok milyen várható hatással lesznek a politikai struktúrára, intézményekre.

Végül a számtalan különbség és öröklött sajátosság nagyon megnehezíti, hogy Kína megoldásából következtetéseket és tanulságokat vonjunk le az átmeneti gazdaságok számára. Kérdésessé teszi, hogy a reform hasonló megközelítése sikeres lehetne-e másutt. Nem tűnik tehát túlságosan megalapozottnak a "tanulni a kínai reformtapasztalatokból" felszólítás – ugyanakkor ez nem azt jelenti, hogy Kína ne szolgálhatna bizonyos általánosítható tanulságokkal (ezekre l. Csaba L., 1996.).

Owen által afféle következtetésnek szánt befejező, Demokrácia, tervezés, piac című fejezettel igazából nem lehet sokat kezdeni. Itt nemcsak az lesz egyértelműen nyilvánvaló, hogy Kína ürügyén fejtegetései egy prekoncepciót szolgáltak, a rendszerváltás, de lényegében a piacgazdaság elutasítását, hanem a valóságtól már teljesen elrugaszkodó kijelentéseket tesz: "a munkásosztály számára lehetővé vált, hogy megerősítse szövetségét a parasztsággal és a városi kispolgársággal"; "a munkásosztályt és a kispolgárságot bevonták a tervezési folyamatba és az eredmények ellenőrzésébe". Vagy mire gondolhat, amikor arról beszél, hogy a regionális különbségek növekedésének negatív tendenciáit az állam akkor tudja ellensúlyozni, "ha képes lesz rávenni a lakosságot (?) arra, hogy közvetlenül döntsön az erőforrások régiók és szektorok közötti elosztásáról".

És végül: "Kína példája azt mutatja, hogy a világ egyik legszegényebb országa is képes lehet a kapitalizmus meghaladására, mégpedig a történelemben példátlan gyorsasággal." Ha valami zajlik Kínában, az nem a "kapitalizmus meghaladása", mint Owen feltételezi. A megindult gazdasági átalakulások valódi piacgazdaság kialakulása felé mutatnak, és a vezetésnek mind kevésbé van más alternatívája, mint ennek a fejlődésnek a vezénylése, sorra feladva korábban kikezdhetetlennek tűnő tételeit. A jelenlegi politika folytatása mellett Kína nagyjából azonos utat járhat be a végeredményt tekintve, mint sikeres szomszédai ("nagy tigrissé" válhat). Vagyis Kínának "optimális" esetben meglehet az esélye arra, hogy egy fejlődési szakasz végén felesleges és kiüresedett díszítő elemmé válik a piacgazdaság elé illesztett "szocialista" jelző.

Irodalom

Jan Adam (1996): Kína átalakulási stratégiájának tanulságai. Külgazdaság, 7-8. sz. 89-101.

L. D. Boni (1991): Iszcserpani li vozmozsnoszti szemejnogo podrjada. Problemi Dalnyego Vosztoka, 1. sz. 35-42.

Csaba László (1994): A Tienanmen tér bája. Hozzászólás K. Griffin és A. R. Khan Átmenet a piacgazdaságba c. cikkéhez. Közgazdasági Szemle, 9. sz. 802-806. A vita folytatásához l. Közgazdasági Szemle, 1995. 7-8. sz. 754-765.

Csaba László (1996): A kínai és a kelet-európai átalakulás összehasonlítása. Európai Szemle 3. sz. 67-85.

Marshall I. Goldman (1993): The Chinese Model: The Solution to Russia's Economic Ills? Current History, Okt. 320-240.

Griffin, K. – Khan, A. R. (1994): Átmenet a piacgazdaságba. A kínai út tanulságai Oroszország és Kelet-Európa számára. Közgazdasági Szemle, 5. sz. 391-410.

Jordán Gyula (1993): Kína az 1990-es években. Szocializmus kínai jellemzőkkel, szocialista piacgazdaság, vagy… Társadalmi Szemle, 7. sz. 39-49.

Jordán Gyula (1996): A privatizáció Kínában – tények és feltevések. Közgazdasági Szemle 1. sz. 45-57.

Peter Nolan – Robert F. Ash (1995): China's Economy on the Eve of Reform. The China Quarterly, 144. sz. 980-998.

Louis Putterman (1995): The Role of Ownership and Property Rights in China's Economic Transition. The China Quarterly, 144. sz., 1047-1065.

Thomas G. Rawski (1995): Implication of China's Reform Experience. The China Quarterly, 144. sz. 1150-1173.

Tálas Barna (1991): Economic Reforms and Political Reform Attempts in China, 1979-1989. Berlin, Springer-Verlag.

Tálas Barna (1994): A kínai kommunisták újabb "hosszú menetelése" a szocialista piacgazdaság felé. Budapest Bank Tanulmányok, 18. sz.

Ricky Tung (1996): Obstacles Hindering the Establishment of a Modern State-owned Enterprise System is Mainland China. Issues and Studies, Febr. 32-51.

Andrew G. Waler (1995): China's Transitional Economy: Interpreting its Significance. The China Quarterly, 144. sz. 963-979.

You Ji (1995): Corporatization, Privatiization, and the New Trend in Main­land China's Economic Reform. Issues and Studies, Ápr. 28-61.

Az alábbi elemzés 70 egynéhány olyan játékfilmre támaszkodik, mely az egykor szocialista Kelet-Európában, vagy a pontos diplomáciai szakkifejezéssel élve: Közép- és Kelet-Európa új demokráciáiban készült. A kérdéses államok (ábécérendben) a következők: Bulgária (10 alkotás), Cseh Köztársaság (10), Lengyelország (26), Magyarország (15), Románia (7), Szlovákia (3). A vizsgálatba bevont filmeket bő egy esztendő alatt volt alkalmam látni, miközben az 1997 márciusában-áprilisában Kanada-szerte zajló Cinemathèque Quebecoise (Quebeci Nemzetközi Filmszemle) számára a közép- és kelet-európai mozi átfogó bemutatásához válogattam. 1990 és 1996 között készült filmekről van szó, tehát arról az időszakról, melyet poszt-kommunizmusként/szocializmusként szoktunk emlegetni, anélkül, hogy megjelölnénk, milyen politikai és társadalmi rendszer lépett a totális államrend helyébe. És bár a poszt-kommunizmus/szocializmus meglehetősen eltérő jelleget mutat a különböző poszt-… államokban, és a helyzet amúgy is igencsak cseppfolyós, mégis van valami közös vonás, ami az összehasonlító elemzésre alkalmat szolgáltat.

Dolgozatom elé azt a nagyszabású célt tűztem ki, hogy a mai kelet-európai filmművészetet visszahelyezzem abba a társadalmi és gazdasági környezetbe, amely a kommunizmus/szocializmus bukása előtt és után közvetlenül jelen volt. Rá kívánok mutatni: azáltal, hogy a kommunizmus korszakában megfeledkezett hazai nagyközönségéről, a kelet-európai film hozzájárult a neoliberalizmus és az ezzel azonosított amerikai mozi későbbi beáramlásához. Vizsgálatom ugyancsak bizonyítani igyekszik az újfajta, poszt-… kelet-európai film kulturális ellenzéki szerepét.

A fent említett közös vonás legalább kétrétű. Először is itt van az érintett országokra egységesen jellemző intézményes átalakulás: a piacgazdaság megteremtésének intenzív folyamata, beleértve a művészet és a kultúra területét is, valamint a demokratikus szabadságjogokat és a kulturális pluralizmust biztosító intézmények kialakítása vagy megerősítése. A közös jellemvonás másik oldala egzisztencialistább, érzelmibb színezetű: az értékek általános válságára utalok, mely a poszt-… társadalmakat rohasztja. Ezt a válságot egyfelől mélyítik a rohamos intézményi változások, másfelől kiélezi a pártállami közelmúlt örökségével való kényszerű szembesülés. A központosított hatalom összeomlása minden szinten heves ingerültséget és bűntudatot idéz elő. A válság különösen jól érzékelhető a művészet és a kultúra területén, minthogy ez az emberi tevékenységek legérzékenyebb köre. Így tehát a poszt-… kelet- és közép-európai – a továbbiakban a rövidség érdekében a politikailag helytelen, ám bevett “kelet-európai” jelzőt fogom használni – filmművészetről azt az egyértelmű véleményt kell kimondanunk, főként, ha en masse tekintjük, hogy súlyos válságban lévő művészeti forma, melyben válság jellemzi az értékeket, az eszméket, a képzeletet, sőt még a technikai részleteket is… Akik ismerték a közép- és kelet-európai filmet 1989-et megelőzőleg, valószínűleg nehezen tudják tudomásul venni ezt a mélységes önbizalomhiányt vagy provincializmust. Ez a benyomás voltaképpen megfelel annak a szociális és erkölcsi válságnak, amely a világnak ezt a tájékát jelenleg jellemzi.

A kérdéses régió minden országában készült legalább két-három figyelemre méltó alkotás az utóbbi hat év során. Ezek olyan filmek, amelyek egy-egy zseniális ötletnek köszönhetően képesek a zűrzavaros poszt-… valóság testébe hatolni, és ezt magas művészi színvonalon, egyben “néző-barát” eszközökkel érik el. Ám a poszt-… filmipar tucattermékei által festett képet ezeknek a filmeknek a létrejötte éppen csak továbbárnyékolja. Olyan filmekre gondolok, mint Szabó István Édes Emma, drága Böbéje, Tarr Béla Sátántangója, Fekete Ibolya Bolse vitája, vagy a lengyel Jan Jacub Kolski Janco, a vízvarázsló című alkotása, a cseh (Martin Steindler rendezte) Köszönök minden új napot, Mircea Daneluic Csigaszenátor–a Romániában, vagy a szlovák Martin Sulik A kert című filmje, illetve a többrészes Rezervátum – a következmény, amely az elismert bolgár Eduárd Zakarjev utolsó alkotása. Mindezek a filmek megerősítik a sajnálatosan csekély számú kelet-európai értelmiségi és filmalkotó kétségbevonhatatlan jelentőségét mint olyan felfedezőkét, akik a maguk óvatos módján saját társadalmuk hibáit tárják fel… A kelet-európai alkotó értelmiségiek mindig is úgy tekintettek önmagukra, mint akik afféle erkölcsi guruk módjára a nemzet tudatát képviselik. A művészet és a kultúra Kelet-Európában már jóval a kommunizmus/szocializmus beköszönte előtt hagyományosan összefonódott az érintett ország politikai helyzetével. A kommunizmus/szocializmus időszakában a társadalom akár “kincstári”, akár ezt nyíltan elutasító nem hivatalos vezetőinek hagyományos funkciói közül megerősödött a békítő szerep. A szabadversenyes piacgazdaság azonban új helyzet elé állította őket, amelyben már az is kérdés, van-e benne egyáltalán szerepük. Országaik történelme során most fordul elő először, hogy minden egyes embernek a puszta életben maradásért kell megküzdenie. Országaik történelme során most fordul elő először, hogy az állam megpróbál teljesen kivonulni a művészet és a kultúra támogatásából, és ezt ráadásul az értelmiségiek segítségével teszi, akik korábban sohasem látott önelégültséggel fogadták el a rideg neo-liberális érveket. Közülük jó néhányan mint az első szabad választás nyomán létrejött ellenzéki kormányok miniszterei, tanácsadói és politikusai aktívan is közreműködtek az alapvető kulturális intézmények szétzilálásában.

A szocialista/kommunista rendszer széthullása szinte azonnali csapást mért a kelet-európai filmgyártásra, mivel a leendő hatalmi erők meglepően gyors egyetértésre jutottak a filmalkotók zömével abban a kérdésben, hogy az államilag támogatott, szerkezetileg centralizált kelet-európai filmgyártást fel kell számolni, és a helyébe több, kicsi, vállalkozásszerű, piacorientált filmgyárat kell létrehozni. Az eredmény siralmas volt: a játékfilmek száma a mélybe zuhant. Az állami pénzből 1989-ben készült 21 játékfilm után Bulgáriában 1994-ben 4 játékfilmet forgattak, Magyarországon ugyancsak 21 után 6-ot, Szlovákiában 10-ről 3-ra, míg Csehországban 22-ről 6-ra esett vissza az egész estét betöltő alkotások száma. Jóllehet Lengyelország és Románia filmiparát látszólag nem érintette ilyen mélyen a történelmi változás (a két országban 1989-ben 22, illetve 23 film készült, 1994-ben pedig 21, illetve 15, ideszámítva a televízió számára készített alkotásokat is), e két ország terjesztői hálózata a többiekéhez hasonló sorsot volt kénytelen elszenvedni: Lengyelország filmszínházainak száma az 1989-es 1792-ről 1994-re 500 alá süllyedt, Romániában 612-ről 300-ra, Csehországban 1326-ról 850-re, Szlovákiában 774-ről 300-ra, míg Bulgáriában 3069-ről 148-ra és végül Magyarországon 3069-ről 114-re.

Tekintettel az infláció mértékére, a munka és a szolgáltatások díjainak szüntelen emelkedésére, ilyen körülmények között egy kizárólag belföldi finanszírozású film még akkor sem képes profitot kitermelni, ha hónapokon keresztül éjjel-nappal telt házak előtt vetítik is. Ám az egyre inkább megfizethetetlenné váló jegyárak miatt (Bulgáriában egy mozijegy kétszer annyiba kerül, mint egy élő színházi előadásra szóló!) egyre kevesebben jutnak el moziba. Mindazonáltal a külföldről, elsősorban Amerikából behozott filmek száma 8-10-szeresére nőtt (a videókazetták forgalmát nem számítva ide).

A jelenlegi válság egyik fő okaként az amerikai filmek 1989 óta tartó, ideológiailag is kifogásolható, özönszerű és ellenőrizetlen beáramlásának tisztességtelen versenyére szokás hivatkozni. Egy másik, ezzel párhuzamosan futó okként az állami támogatás megvonását és a magántőke hiányát szokás felhozni. Azonban a bűnt nyíltan csak a filmgyártók fejére olvasták rá, azzal vádolván őket, hogy nem képesek a nemzetközivé vált filmipar piaci követelményeinek megfelelni. Egy előző elemzésemben a helyzet egy további magyarázatát igyekeztem adni a kelet-európai filmgyártók hagyományosan elitista viselkedésével, az állampárttal folytatott kényszeres bújócskával, illetve az úgynevezett “átlagnéző” és a népszerű műfajok iránti már-már megvető magatartásával. A második négy, változatlan év, a régió mélyülő társadalmi, gazdasági és kulturális válsága, kivéve Csehország viszonylagos gazdasági talpraállását, másfajta megközelítést igényelt. Az áldozat hibáztatása helyett máshol kell a dolgok mai állásának összetevőit keresni.

A társadalomközgazdász és filozófus Polányi Károly olyan elméletet dolgozott ki, melynek segítségével megérthetjük, miként is jutott a kelet-európai mozi jelenlegi helyzetébe. Korszakalkotó írásában, melynek a szerző A nagy átalakulás címet adta, azt a meghatározó véleményét fejti ki, miszerint a szabadpiac/piacgazdaság története valójában a tudatosan tervezett liberális gazdálkodás és az ez ellen irányuló, a társadalmat ennek bomlasztó hatásaitól megvédeni szándékozó mozgalmak története. Ami a poszt-… államokat és elitjeiket illeti, nem tettek túl sokat, hogy a szociális hálót sűrűbbre szőjék a neoliberális stratégiák, a sokkterápia, az ún. IMF-, illetve világbanki feltételek ellensúlyozására. Ez utóbbi két szervezetnek nagyobb szava van a poszt-… országok szociálpolitikájában és kulturális életében, illetve művelődésügyében, mint az érintett országok polgárainak. Ennél fogva, ebből a laissez faire szemléletből egyenesen következik, hogy az amerikai filmipar termékei árasztják el a poszt-… országok újonnan kialakult filmpiacait. Ugyancsak logikus az is, hogy az amerikai mozi ezáltal rákényszeríti saját normáit a kelet-európai filmgyártásra. És ez nem csak tagadhatatlanul professzionális színvonalú technikai megoldásaira és szórakoztató-képességére igaz, de azokra az értékekre is, amelyeket képvisel. Józan ésszel ugyan ki emelne kifogást a demokrácia, a szólásszabadság, az emberi jogok vagy a társadalmi igazságosság stb. magasztos eszméje ellen? Ezek azok az értékek, amelyek mellett az amerikai filmgyártás nagy általánosságban kiáll. Csakhogy van itt más is. Az amerikai kultúra nyomasztó túlsúlya nem ilyen nyilvánvaló, baljóslatú mellékhatásokat is magában hordoz – legalábbis a film világában: önhibájukon kívül és függetlenül tényleges ideológiai tartalmuktól, Amerika kulturális termékei pontosan annak a neoliberális politikának a győztesei, amely a kelet-európai térségben hozzájárul az utóbbi esztendők társadalmi-gazdasági válságának elmélyüléséhez. Hadd ismételjem meg még egyszer: az amerikai film önhibáján kívül vált az Ígéret földjének hírnökévé, ahová – a neoliberális guruk, IMF-stratégák és helyi megbízottaik szerint – minden kelet-európai megérkezik majd egyszer, feltéve, hogy jól viselkedik és hajlandó szépen lenyelni egy újabb inflációs zuhanás, illetve áremelkedés keserű piruláját.

Szintén erre a különös helyzetre igyekszik magyarázatot adni a tömegtájékoztatási és kulturális tudományok területéről, egészen pontosan Propaganda; az emberi gondolkodás befolyásolása című szemináriumi dolgozatában az ugyancsak társadalomfilozófiával foglalkozó Jacques Ellul. A propaganda hatásait vizsgáló elméleti szakemberek többsége egyetért abban, hogy szándékos az a próbálkozás, amikor egyesek szavakkal vagy másként eszméik vagy értékeik kinyilvánításával másokat befolyásolni, manipulálni akarnak.

Ellul úgy véli, hogy míg a 20. század elejéig a propaganda csupán az ideológia szolgálólánya volt, addig Lenin és Hitler feltűnésével az ideológiának és a propagandának ez a viszonya egyértelműen a visszájára fordult. A propagandaeszközök bevetésével és szélsőséges alkalmazásával Lenin és Hitler is bebizonyította, miként teszi tönkre a propaganda az ideológiát, akár azáltal, hogy színjátékot űz vele, akár úgy, hogy mítoszt épít köréje. A propaganda akkor kel egybe a mítosszal, amikor az eszmék és az ábrándok összekeverednek, más szóval amikor a politikai és gazdasági szempontok közé irracionális elemek kerülnek.

Kenéz Péter társadalomtörténész A propaganda-állam születése című könyvében elragadóan támasztja alá Ellul meglátását: “Sikerült-e vajon a propagandistáknak polgártársaikat meggyőzniük? Ha úgy képzeljük el a meggyőzést, hogy az ésszerű érvek felsorakoztatásából állt, ami előtt a hallgató kénytelen volt intellektuális értelemben fejet hajtani, akkor a válasz csak nemleges lehet: nem sikerült. Ám a (totalitárius) propaganda nem így próbál az emberekre hatni. […] A szovjet típusú propaganda külön politikai nyelvre és viselkedésmintára szoktatta alattvalóit. […] A meggyőzési folyamat nem belülről tartott kifelé, hanem kívülről befelé. Azaz: az emberek kezdtek megfelelően viselkedni – mármint a hatalom szempontjából, és nem azért, mintha hittek volna a jelszavaknak, hanem mert a jelszavak ismétlésével, a szüntelen megfélemlítés közepette, egyszer csak elérték a megfelelő (ön)tudati szintet.”

Ellul még ezen túlmerészkedve azt sejteti, hogy korunk propagandája hasonlóképpen válaszra késztet. Külön kiemeli a propaganda eszközjellegét, melynek egy újfajta társadalom kialakulásában van óriási szerepe.

Heller Ágnes, neo-marxista társadalomkutató úgy látja, ez a “megfelelő viselkedés” nélkülözhetetlen “a totaliárius rendszer zökkenőmentes reprodukciójához”. Tanulmányában, melyet Képzeletbeli bevezetés Hannah Arendt A totalitarizmus eredete c. munkájának 1984-es kiadásához címmel adott közre, azt állítja, hogy a rendszert csak azután tekinthetjük végleg letűntnek, miután az emberi viselkedésmódok, kulturális minták, a gondolkodás és a cselekvés módjai olyan mértékben megváltoztak, “ami a rendszer zökkenőmentes reprodukciójához szükséges”. Azok a megváltozott felfogások, amelyek életben tartják a totalitárius uralmat, Heller nézete szerint politikai és ideológiai, sőt lélektani és morális jellegűek, szorosan összekapcsolódnak a politikai cselekvéssel és az ideológiai mítoszokkal.

Bár a fenti szerzők a kommunista/szocialista típusú, atomizált társadalmat eltérő nevekkel illetik – “totális/totalitárius”, illetve “propaganda-társadalom” – alapjában véve azonos jelenségről beszélnek. Olyan társadalomról, amelyben nem csak a politika vagy az ideológia terén tilos bármiféle pluralizmus, de a társadalom és a gazdaság szféráiban is. Ez tehát olyan társadalom, melynek tagjai nem gyakorolhatják természetadta képességüket ismereteik értékelésében, mivel egyszerűen nem áll módjukban másfajta információk beszerzése. Ellul arra a következtetésre jut, miszerint azokat az erőket, amelyek korlátlan szabadságot élveznek, míg az embereket a tudatostól, az ésszerűtől az ésszerűtlenség és a homály karjaiba hajtják, csak ritkán szorítják ismét kordába.

Így hát a kelet-európaiak gondolkodásához kívülről legkönnyebben elvezető utat a mítosz nyújtja. De ne tévesszük szem elől Ellul intését: “ez a demokráciát misztifikáló propaganda fogyasztóit egyáltalán nem a demokráciára készíti fel, pusztán megerősíti totalitárius hajlamaikat, legfeljebb más irányba terelve”.

Ezzel az elméleti háttérrel nem lesz nehéz megértenünk az amerikai film trójai faló szerepét, amelyet a fogyasztói társadalom propagandistájaként tölt be, kikövezve az utat a neoliberalizmus diadala előtt. Ráadásul, a kommunista/szocialista hatóságok önkéntelenül is felerősítették ezt a hatást, amikor az amerikai filmek közül ideológiai alapon válogattak. De még azok a filmek is, amelyeket olyannyira szívesen hoztak be, amelyek oly erősen bírálták az amerikai valóságot, csak erősítették a kelet-európai mozilátogatók már-már vallásos hitét egy földi Paradicsom eljövetelében, persze amerikai stílusban.

Következésképpen a cinikus és bizalmatlan kelet-európaiakat váratlanul érték a kommunista/szocialista rendszer bukása után tért nyerő neoliberális propaganda burkolt célozgatásai, amely ezenközben a világot fehérnek vagy feketének mutatta be – akárcsak korábban. Disszidens értelmiségi vezetőivel az élen az egész társadalom a mítoszok világához fordult, amikor azt hirdette, hogy “demokrácia plusz szabadpiac egyenlő azonnali jólét”. Azt hitték, tudják. Hiszen ezt látták a moziban.

A civil mozgalom és a tudás politikája című tanulmányában a politológus Hilary Wainwright pontosan jegyzi meg: “egy olyan néptől, amely egyetlen ideológiához szokott hozzá, természetes, hogy fenntartás nélkül fogadja el ennek az ideológiának a szöges ellentétét, pláne, ha jobb életet is ígér!”

Volna hát ésszerű alapja egy Korányi-féle kulturális ellenzékiségnek? Honnan indulhatna ez ki? Az államtól? Akkor hol látható az a tömeges protekcionista intézkedés, amely a hazai kulturális “ipart” volna hivatva megvédeni és serkenteni, még ha az gazdasági értelemben nem versenyképes vagy improduktív is? Akárhogy is, a nemzeti kultúra olyan, mint az emberi lélek: nincs piaci értéke.

A rendszerváltás rendes végrehajtója, az értelmiség, nem fog egy ilyen ellenzéki mozgalom élére állni. Korábban, miként egy barátom mondta, a kommunizmus/szocializmus időszakában mindenki tudta, hogy melyik gombot kell megnyomni az italautomatán, és melyik érintése életveszélyes. De ma már bármelyik gomb hordozhatja az áramütés veszélyét, és nem áll a gép mellett senki, hogy időben figyelmeztessen. Az a tény, hogy a legtöbb kelet-európai kormány érzéketlen maradt saját társadalmának szükségletei iránt, egyáltalán nem meglepő. Végtére is volt apparátcsikok alkotják őket – és pártjaikat nem kevésbé. Mindenki ismeri humanitárius és civil előéletüket. Meglepő azonban az egykori disszidens értelmiség pálfordulása, amely teljesen elfeledkezett a társadalom védelmét szolgáló hagyományos küldetéséről, és fejest ugrott a neoliberalizmusba. Tette ezt olyan körültekintően, ami gyanúsan emlékeztet a háború előtti szocialistákra, akiknek a segítségével aztán, rossz irányba vitt idealizmusuk eredményeként, a 40-es évek totális kommunista/szocialista rendszere épült ki. És hogy belássuk, hogy a történelem tényleg megismétli önmagát: mindenkit megfosztanak a tisztségétől, aki kételyeit meri megfogalmazni az új gazdasági modell racionalitásával szemben. Az ilyen embert rögtön “kommunistának” kiáltják ki. Belesimulva a régi, jó totalitárius kórusba: valaki vagy velünk van, vagy ellenünk. Harmadik lehetőség nincs.

Meglepő, de az egyetlen olyan testület, amely valamiféle szervezett és jó pénzügyi hátteret biztosító védelmet nyújt a volt szocialista országok filmipara számára, a brüsszeli székhelyű Euroimage. Ez az Európai Unió által működtetett ügynökség ez ideig mintegy húsz játékfilm elkészítéséhez járult hozzá a térségben, országonként két-három bemutató filmszínházat tart fenn, ahol az emberek megnézhetik saját hazájuk alkotásait!

Mindezek fényében a küszködő kelet-európai filmesek voltaképpen mártírok, akik azon munkálkodnak, hogy megtalálják Ariadné fonalát, mely a nézőkhöz és az igazsághoz vezetné őket. Az a vágyuk, hogy filmet készíthessenek, őszinte, “népi kezdeményezés”, dicséretes próbálkozás, hogy kiálljanak a piac ellen, és megőrizzék filmjeik nemzeti jellegét mint a társadalmi és lélektani megismerés egyik eszközét. Más magyarázat aligha volna elképzelhető, ha tudjuk, milyen nehéz manapság a világnak ezen a tájékán filmet forgatni, és mennyire nem kifizetődő, legyen szó akár pénzről, akár hírnévről!

Azokat az alkotásokat, melyeket láttam, az alábbi két csoportba sorolhatjuk: olyan filmek, melyek az elvesztett nézőt kívánják visszaszerezni, illetve olyanok, melyek lélekboncolással keresik az igazságot. Két műfajról van szó: maffiás bűnügyi történetekről és melodrámákról. (Eltekintenék most a néhány irodalmi adaptációtól, attól az egy-két esetlen újgazdagról szóló vígjátéktól, amely a kárpótlás váratlan öröméről szól, mint például a címében mindent eláruló lengyel Jobb, ha az ember szép és gazdag is, vagy a szlovák Jobb, ha az ember gazdag és ép is.)

A maffiás krimik kemény próba elé állítják a kelet-európai filmkészítőket: vajon képesek-e szakmailag alkalmazkodni a nemzetközi piac követelményeihez? Figyelemre méltó, hogy igyekeznek az amerikai filmgyártást utánozni, de ez a rosszul megválasztott művészi eszközöket csak még kirívóbbá teszi. Jóllehet készültek maffia-történetek Magyarországon és Romániában is, mégis igazi népszerűségnek Lengyelországban és mostanában inkább Oroszországban örvendenek. Az amerikai gengszterfilmek szerves átalakulásának első és szédületes sikert hozó darabja a lengyelországi Disznók (1992) volt. Ezt aztán számos ugyanilyen jellegű követte. Olyanokra gondolok, mint a Fiatal farkasok, a VIP, a Magánváros stb., bennük mind hasonló hősökkel: maffiózókkal, főként a titkosrendőrség volt embereivel. A sztori az ő halálos küzdelmeiket kíséri végig elsősorban az orosz vagy egy másik kelet-európai, olykor az olasz maffiával szemben. A kelet-európai filmeseknek most meg kell birkózniuk eddigi hagyományaikkal, a lélektani ábrázolás, a lassú kameramozgás és a pontos megvilágítás meghatározó örökségével, amely mellett a visszafogott, a film szerkezetét alakító ritmus, a szoros történetvezetés és a látványos (erőszak)jelenetek csak másodlagos szerephez juthattak. A Disznók folytatásában például, mely a sokatmondó Az utolsó vér címet kapta, és melyet három évvel később forgattak, az erőszak, mármint az üldözési jelenetek és a mindenfelé ömlő vér, a jellemábrázolás kárára dúl, ami pedig az eredeti Disznók átütő sikerét hozta. Jól látható, hogy a kelet-európai filmrendezők szívesen választják ezt a műfajt, és sikeresen is teszik ezt, ahogy a kommunista/szocialista mozi is sikeresen alkalmazta a western hagyományait a második világháborús filmek partizánjeleneteihez. Ugyanakkor a poszt-… körülmények között felmerül a gengszterfilm-forma további sikeres átvételének egy súlyosabb akadálya: a filmkészítők még mindig nem tudták eldönteni, ítéljék-e el hőseiket, mert telhetetlen és kegyetlen gonosztevők, akik legtöbbször felbérelt gyilkosok, vagy inkább ábrázolják őket ilyesfajta lovagokként. Az első eset, ha túl sok igazságot mondanak el a maffia tevékenységéről, életveszélyes lehet. A második esetben, ha istenítik a maffiát és a maffiózók életmódját, szembesülniük kell azzal az erkölcsi következtetéssel, amely a hatalommal való megalkuvást hirdeti. Márpedig még az értékek és értékrendszerek eme teljes körű zűrzavarában is, amely a kommunizmus/szocializmus összeomlásából fakad, léteznek bizonyos határok, amelyeket még a legromlottabb és leggátlástalanabb filmes sem hághat át. A pillanatnyi helyzetben, amikor a bűnözők és a bűnszövetkezetek tevékenysége az egész társadalomra kihat és rettegésben tartja azt, ennek a sérülékeny szerkezetnek a további gyötrése, ilyen művészi nemtörődömség az antiszociális magatartás ugyanolyan veszélyeit rejti magában. Ez hát az ok, amiért az első Disznók sikerét nehéz megismételni: akkor még sikerült az elismerés és a megvetés közötti kényes egyensúlyt oly nagyszerűen megtalálni.

A nézők puszta visszacsábításának helyét mostanában átvette egy ugyancsak klasszikus műfaj, a melodráma újjászületése. Ám miközben a maffiás filmek par excellence kulturális importcikkek, addig a melodráma hosszú múltra tekinthet vissza a második világháborút megelőzőleg a kelet- és közép-európai irodalomban, színház- és filmtörténetben. Voltaképpen minden filmalkotás, ami a korból ránk maradt, melodráma. A kommunizmus/szocializmus törvényen kívül helyezte a melodrámát. A hatalom saját ízléséhez és igényeihez képest szociálisan túlzottan érzékenynek és túl “lelkizősnek” tartotta. Az egyén érzéseinek, társadalomhoz való viszonyának megfigyelésére épült, miközben a propaganda-vezéreknek a tömegek érzéseit és gondolatait kellett irányítaniuk.

A melodráma sikeres újjáéledését mindazonáltal megnehezíti annak a legalább formális közmegegyezésnek már emlegetett hiánya, amely rögzítené a társadalom alapvető értékeit, vagyis azt, hogy mi az, ami társadalmilag elfogadható és mi nem. Az az erkölcsi viszonylagosság, amelyet a totalitárius szervezetek a megfélemlítés és a szüntelen propaganda eredőjeként ránk hagytak, párhuzamosan a gazdasági összeomlással, ez jelenti a poszt-… társadalmak legfőbb problémáját. Itt hivatkozhatunk a népszerű lengyel színésznő, Krystina Janda rendezőként való bemutatkozására a Mag című, 1995-ös alkotással. A történet főszereplője egy negyvenes éveinek a derekán járó, szakmájában sikeres nő, aki beleszeret egy korban hozzáillő, ám gyermekeivel és feleségével boldog harmóniában élő férfiba. A rendezőnő, aki egyben a főszerepet is játssza, arra törekedett, hogy a lélektani és a társadalmi vonatkozásokat is feltárja, ezáltal testközelbe hozva ezt az amúgy naiv sztorit. De belefáradva a meddő kísérletezgetésbe, elkapkodja a befejezést, és hősnőjét Anna Karenyina módjára, de a drámai feszültség légköre nélkül a vonat kerekei alá taszítja. Krystina Janda azonban nem ostoba: a munka során valószínűleg rádöbbent arra, hogy az atomjaira hullott és megosztott poszt-… társadalomban semmi sem kelthet nagyobb feszültséget vagy megindultságot, mint a pusztán fizikai túlélés drámája. Semmilyen lelki mozgalom, semmilyen morális alapokon nyugvó tudatformálás nem jöhet szóba a hagyományos értékrendnek ezzel a szinte apokaliptikus összeomlásával, ezzel a még soha nem tapasztalt mértékű társadalmi válsággal a háttérben. A fenyegető bizonytalanság rémképe ott lebeg mindezen filmek díszletei fölött. Az ember egy borzasztóan ellentmondásos gondolati csavarral persze arra a következtetésre is eljuthat, hogy Krystina Janda hősnője a legjobb megoldást választotta – egyetlen lépéssel minden gondját megoldotta. Várandós barátnője, akit az öngyilkosság pillanatában láthatunk, aggódhat ezután: neki kell majd ebben a világban gyermekeit felnevelni.

Ez az elkeseredett látásmód más melodrámákra is jellemző. Ilyen például az Agatha elrablása, az Apu, a Beszélgetés a szerelemről stb. Lengyelországból, a szlovák Karmen, a román Holnap is lesz nap és más hasonlók. Mind azt az egyetlen hitet igyekeznek a nézőben éleszteni, igen sikertelenül, mely latinul így szól: omnia vincit Amor. Habár figuráik inkább halnak meg szerelmükért, minthogy pénzért kössenek házasságot, a valóság kikezdi a film szövedékét és így kiált: hazugság! Csapjanak össze bár a legmélyebb szenvedélyek, a néző akkor is úgy érzi, hogy amit látott nem egyéb, mint vihar egy pohár vízben. A nagyméretű kép helyébe mindig oda fog tolakodni a kétség és a bizonytalanság mindig és mindenhol jelenlévő fantomja…

Talán ezért vannak tele ennek a második csoportnak az alkotásai, különösképpen azok, amelyek a jelen valóságának igazságait keresik, annyi súlyos metaforával, hosszú szünettel, hisztérikus jelenettel és zajjal. Az idetartozó filmeket felsorolni szinte lehetetlen, elég, ha megemlítjük a Lengyel halál, a Világvége, a Seishelék, a Beszélgetés a ruhatárossal című lengyel műveket, a Csend, az Exitus, a Tiltott gyümölcs és a Valami van a levegőben című bolgár alkotásokat, valamint A tölgy című filmet Romániából. Az a benyomás alakult ki bennem, hogy ezek a filmek a pártállami idők alatt visszafojtott, ellenzéki energiákat szabadítják fel, még ha kortársi, általában mai környezetben játszódnak is. Elszántan dolgoznak a tabuk lerombolásán, szexuálistól egészen a politikai tabukig, ami azért meglepő, mert végül is nyitott kapukat döngetnek. Ezeket a filmeket úgy is tekinthetjük, mint az egyéni és társadalmi szintű önismeret egyértelmű válságának lélektani bizonyítékait. Egyszersmind a pártállam kollektív tudatának és tudatalattijának örökletes és tanult mítoszait és ellen-mítoszait is számba vehetjük általuk, melyek szüntelenül újratermelik önmagukat az elégedetlenség kiapadhatatlan forrásaként.

A harmadik és egyben utolsó csoportot, melyről rövid áttekintést kívánok adni, azok a filmek alkotják, amelyek kiutat igyekeznek mutatni az önismeret válságából. Azok a filmek tartoznak ide, amelyek a pártállami közelmúltat próbálják meg értelmezni. Az utóbbi hét esztendő kelet- és közép-európai filmjeinek java között találjuk például a magyar A részleget, a cseh Erődöt, a bulgáriai A megbocsátás napját , Romániából A Föld kedvenc fiát, a lengyel Megtértet, a Húst. Jóllehet az önsajnálatot nagyobb pátosszal övezik, mint az önismeretet, ezek a filmek végleg szakítanak a totalitárius szemlélettel, elismerik minden és minden egyes polgár személyes felelősségét abban, hogy a kényelmes fekete-fehér látásmód csábítására hallgatott.

Befejezésként mindössze annyit mondhatok, hogy bár a kelet-európai filmgyártás jövője ebben a társadalmi és gazdasági helyzetben igencsak nyomasztónak és bizonytalannak látszik, a lehetőség, hogy valódi társadalmi és művészi ellenmozgalmat indítson, benne van. És a jegyeladás növelésének lehetősége is benne van – tavaly a Karlovy Vary-i fesztiválon személyesen tapasztaltam, hogy Csehország milyen meggyőző volt e téren. A több ezer fiatal, aki autóstoppal az ország minden részéből, még a szomszédos Szlovákiából is érkezett, nemcsak az éjszakai, vitathatatlanul nagyszerű vetítésekre töltötte meg a termet, mint amilyen például a dán Hullámtörés (rendező: Lars von Trier), vagy az angol Titkok és hazugságok (Mike Leigh) volt, hanem kitartott a kora reggeli bemutatókon is, amikor közel negyven kelet- és közép-európai film volt látható, melyek közül nem egy csak rögzített beszélgetés, a résztvevők arcán kívül semmi más látnivalóval! A fiatalabb közönségnek ez az újonnan fellángoló érdeklődése saját nemzete alkotásai iránt bizonyítja, mennyire túlzó az a rémhír, mely a kelet-európai film közeli halálát huhogja.

Azoknak a televíziós sorozatoknak a többsége, amelyeket a nyugati világban már a 80-as években ismertek, Szlovéniában csak a 90-es években jelent meg a képernyőn. Ennek fő oka a korábbi Jugoszlávia kulturális politikájában rejlett, amelynek kifejezett törekvése volt, hogy ellenőrizze és korlátozza a nyugati filmtermés megjelenését a tévében. A 60-as és a 70-es években a szlovén Állami Televízió (az egyetlen helyi adó, eltekintve egy kisebb és politikailag ellentmondásos állomástól, a Koper-Kapodistria TV-től) jobbára jugoszláv, orosz és csehszlovák filmeket adott, mégpedig zömmel háborús tematikájúakat, de legalábbis komoly lélektani drámákat. Volt néhány folklorisztikus színezetű szerb és horvát családsorozat (például Pozorište u kuæi – Színház otthon, Naše malo misto – A mi kis városunk), így a ritkán képernyőre kerülő amerikai sorozatok, mint például a Peyton Place, még nagyobb feltűnést keltettek. A szlovén tévé csak a 80-as évek vége felé kezdett el vetíteni néhány német kórházsorozatot (pl. a Schwarzwald-klinikát), brazil folytatásost (Isaura, a rabszolgalány) és néhány újabb amerikai szappanoperát (Dinasztia).

Szlovénia függetlenségének kinyilvánítása a 90-es évek elején elvben hivatalosan véget vetett a cenzúrának, valójában azonban mindkét állami adás főleg dokumentum- és művészfilmeket válogatott össze nézői számára, és mellőzte a népszerű sorozatokat. Azután két privát tv-adó (a POP TV és az A Csatorna) megjelenése révén, amelyeknek a műsora teljes egészében az amerikai televíziós programok befolyása alatt áll, Szlovéniában is megjelentek azok a népszerű tv-sorozatok, amelyeket manapság az egész világ fogyaszt. Így hát nem meglepő, hogy ez a két privát adó többségében amerikai sorozatokat vett meg (20 sorozatból átlagosan 16 amerikai), miközben a két állami program még mindig inkább kanadai, angol és ausztrál sorozatokat tűzött műsorára. Újabban azonban már az állami tévében is egyre inkább a privát csatornákon megszokott trendek tapasztalhatók.

A három szlovén tv-csatornán bemutatott filmsorozatokat durván vígjátékokra (ún. szituációs komédiákra) és melodrámákra lehet felosztani. A szituációs komédiák szinte kivétel nélkül az USA-ban készültek (kivételt csak két angol sorozat képez: az Alo Alo és a Yes, Milord), és tipikus amerikai középosztálybeli családokat mutatnak be: milyen a mindennapi életük, miféle problémáik támadnak, és hogyan oldják meg őket. Az átlagos néző azonosul ezekkel a hősökkel és a körülöttük kialakult helyzetekkel. A mindennapi problémák komikus, gyakran meglepően szellemes megoldásai felüdítik a nézőt, és derűs távolságtartást sugallnak neki saját bosszúságai tekintetében. Idén az ilyesfajta szituációs komédiák tették ki a szlovén tévéműsorok legnagyobb részét. (Family Matters, Full House, Step by Step, Cosby Show, Home Improvement, Charles in Charge, The Nanny, Party of Five, Roscanne, Friends – és még olyan régebbi sorozat is képernyőre került, mint a Happy Days.) Délelőttönként inkább a fiatalabb nézőket, a nyugdíjasokat és a háziasszonyokat vonzó humoros szériák vannak műsoron, a délutáni adások viszont a középkorú dolgozók rétegét célozzák meg.

A televíziós sorozatok másik típusa, a melodráma, maga is két változatra osztható: egyesek a családi életet ábrázolják, mások valamilyen szakmai közösséget, együtt dolgozó emberek csoportját. A szlovén tévéállomások által sugárzott családi melodrámák többnyire szappanoperák – véget nem érő sorozatok hollywoodi mintára -, vagy, ritkábban, dél-amerikai típusú teleregények. A Santa Barbara, ez a világszerte ismert szappanopera, még mindig igen népszerű Szlovéniában, ugyanúgy, mint néhány újabb hasonló produkció (pl. Beautiful, Pacific Drive stb.). Ezek a szappanoperák a klasszikus modellt követik: főszereplőik a társadalmi elit képviselői, akik vég nélkül bűnökbe, korrupciós ügyekbe, intrikákba és gyilkosságokba keverednek. A hősök két szembenálló csoportra oszlanak, a gáttalan gonoszság, illetve a tökéletes ártatlanság megtestesítőire. Az utóbbiak rendszerint szerényebb családokból származnak, de beházasodván a gazdag körökbe szemben találják magukat az erkölcsileg hanyatló felső osztály intrikáival. Világos, hogy ezek a sorozatok a középosztály nézőinek elvárásait kívánják kielégíteni, akik nehézség nélkül azonosulhatnak az ártatlan szenvedő hősökkel, és gyűlöletre ébredhetnek a gazdagok osztálya iránt – végeredményben elégedettebben fogadhatják el saját átlagos mindennapjaikat. A legnagyobb hatást a szlovén közönségre mindazonáltal valószínűleg a fiatalabb nemzedéknek szánt szappanoperák érik el, a Beverly Hills és a Melrose Place. Ezek a sorozatok Kaliforniában játszódnak, a főszereplők itt is a felsőbb osztályokból valók, de olyan témákról szólnak, amelyek a fiatalság általában vett problémái, és így ezeknek a filmeknek didaktikai funkciót is szánnak.

Ahogyan említettük, más műfajt képviselnek azok a sorozatok, amelyeknek cselekménye egy együtt dolgozó szakmai csoport körül forog. A mi adóinkon mindenekelőtt orvosokról van szó (Vészhelyzet, Side Effects stb.), akik olyannyira elkötelezettjei hivatásuknak, hogy időnként valóban heroikusan viselkednek. Az önzetlenség lovagjának egy másik változata a parti őrség hőse (Bay Watch, Pacific Blue), de az ilyeneknek van még egy további jó tulajdonsága: mindannyian nagyon jóképűek. Sok efféle sorozat krimi-elemeket is tartalmaz (Devil Journalists), van, amelyik visszamegy az időben, hogy megpróbálja elmagyarázni az amerikai katonák lelkiállapotát a vietnami háborúban (Tour of Duty), némelyik pedig megintcsak a szituációs komédiák elemeit juttatja érvényre, úgyhogy akár azok közé is sorolható (pl. Murphy Brown, Cheers, Taxi).

A kádári konszolidációt követő évtizedekben az a furcsa helyzet állt elő, hogy a szószékről sokszor ugyanazt mondták, mint a népfront gyűlésein, csak az előbbin egyházi, az utóbbin politikai zsargonban. Elképzelhető, hogy nemcsak a kádári egyházpolitika volt rendhagyó az államszocialista országok körében, de valószínűleg a Vatikán is kísérleti terepnek tekintette Magyarországot.

Sokféle szempont szerint, többféle szakaszra lehet osztani az államszocializmus korának egyháztörténetét. Más a korszakolás az egyes egyházak szemszögéből, és más az állam egyházpolitikájának oldaláról. Ha az utóbbit nézzük, akkor csupán két nagyobb fejezet különíthető el: 1948-1949-től 1964-ig és 1964-től 1989-ig. A határalkotó év kimondása persze nem egyszerű, mert minden kulminációs pontot események, összefüggések alapoznak meg, s inkább néhány évből álló sáv az, ami egyik szakaszt elválasztja a másiktól. Jelen esetben a mezőgazdaság szocialista átalakulásának befejeződése (1962), a szocializmus alapjainak lerakását bejelentő VIII. pártkongresszus (1962. november), a nemzetközi enyhülési folyamat látványos jelei, a Vatikán keleti politikájának módosulása olyan tényezők, amelyek megérlelték a kádári egyházpolitika változását.

Ám ez a felosztás inkább a katolikusokra érvényes. Az államnak a protestáns egyházakkal kapcsolatos egyházpolitikája egyenletesebben, konkrét eseményhez nem köthetően valósult meg. Az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) jelentései mindig is kiemelték, hogy ezek az egyházak példamutató partnerek. 1957 előtt a “keskeny út”, 1957 után a “szolgálat”, illetve a “diakónia” teológiája volt hivatva igazolni együttműködésüket az adott politikai rendszerrel. Teológialiag alátámasztották az állam célkitűzéseit, mint amelyek Istentől jönnek, és vallásos nyelvezetbe öltöztetve propagálták azokat. Az furcsa helyzet állt elő, hogy a szószékről sokszor ugyanazt lehetett hallani, mint a népfront gyűlésein, csak az előbbin egyházi, az utóbbin politikai zsargonban.

Restauráció

1956 az egyházpolitikában nem korszakhatár. Előkészítésében és történéseiben – Mindszenty József bíboros szereplését leszámítva – az egyházaknak nem volt szerepük, “ellenforradalmi tevékenység” vádjával csak elvétve vontak felelősségre papi személyeket. Ha az egyházak nem formálták is az eseményeket, azok viszont annál inkább felkorbácsolták az egyházak belső életét. Egy 1958. áprilisi összesítés szerint a katolikus egyházban 57 “haladó papot” (értsd: békepapot), a református egyházból 31, az evangélikus egyházból 13 államhű papot távolítottak el. A református és evangélikus egyház kompromittálódott püspökei, világi főgondnokai és felügyelői sorban mondtak le posztjukról.¹ Az eseményeket értékelő kormányzati összefoglaló szerint az egyházakkal “a viszony nagyon megromlott és bonyolulttá vált… Veszélyben forognak az évek során elért eredmények, a papi békemozgalmat pedig az áthelyezésekkel valósággal lefejezték, működését megbénították.”²

A következő két évben az egyházpolitika nem volt súlyponti kérdés; a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány az 1956. október 23-a előtti állapotot tekintette status quo-nak. Az 1949-56 között kiépített szisztémához képest csupán formális és taktikai engedmények születtek – például 1956. december 31-én megszüntették a lejáratott Állami Egyházügyi Hivatalt, de teendőit változatlan hatáskörrel és csekély személyi módosulással a Művelődésügyi Minisztérium keretében újonnan felállított Egyházügyi Hivatalra bízták -, a lényeg ugyanaz maradt: a vallás és szervezeti keretei, az egyházak elsorvasztásának stratégiai célja. Az MSZMP Intéző Bizottságának 1957. március 5-i határozata szerint a restauráció érdekében négy megoldandó feladat állt a kormány előtt:

1. Megbízható személyi állománnyal feltölteni nemcsak a központi, hanem a kevésbé fontos egyházi állásokat is. Ehhez korrigálni kellett az elégtelennek bizonyult 1951-es 20. sz. ET rendeletet, amely még lehetőséget adott a püspököknek, hogy állami jóváhagyás nélkül személycseréket hajtsanak végre a főhatóságuk alá tartozó egyházkormányzati egységben. 1957-ben kibocsájtották az egyházi állások betöltését szabályozó 22. sz. törvényerejű rendeletet, amellyel az állam minimálisra csökkentette a püspökök belső kormányzati jogát: minden papi (kivéve kisebb vidéki plébánosi és kápláni posztot), teológiai professzori és egyházi középiskolai igazgatói állás betöltése, illetve az áthelyezés és a leváltás állami hozzájárulástól függött. E rendeletnek köszönhetően kiépült egy erősen kontraszelektált hierarchia. Mire valakiből püspök lehetett, négyszer-ötször vették nagyító alá az Állami Egyházügyi Hivatal illetékesei.

2. A második teendő: “Az ellenforradalom támogatásával hatalomra jutott egyházi vezetők és csoportok gyors félreállítása…”³ A félreállítás fokozatai: elszigetelés, lemondatás, leváltás, internálás, börtönbüntetés, ritkábban “véletlen” balesetek. Mindegyik fokozatra lehetne példát hozni, de most csak néhányat ragadnék ki. Az 1956. október-novemberi lemondásokat – mivel azok az események kényszere alatt születtek – az Elnöki Tanács érvénytelennek nyilvánította. Badalik Bertalan püspök működési engedélyét az Elnöki Tanács 92/1957. sz. rendeletével visszavonta és a püspököt a rendőrséggel Hejcére internáltatta. Személyi vonatkozásban legelőbb a reformátusoknál, 1958-ra az evangélikusoknál, s legkésőbb – mondhatni csak 1977-re – a katolikusoknál is “helyreállt a rend”.

3. Az 1957-es egyházpolitikai előterjesztés harmadik feladatként az erősen kompromittálódott papi békemozgalom reformját jelölte meg. Viszonylag gyorsan sikerült eredményt elérni: már 1957 áprilisában megalakult az Országos Béketanács Református Bizottsága, május 24-én az Országos Béketanács Katolikus Békebizottsága, s túl ezen az Opus Pacis, aminek keretében maga a katolikus püspöki kar szervezte a békemunkát. (A püspökök így akarták elkerülni, hogy a békepapi mozgalom megossza a klérust. Miután a hierarchia megbízható partner lett, az Opus Pacis feleslegessé vált és elsorvadt, a rendszerváltásig csak a központ és a Szabolcs-Szatmár megyei szervezet működött valamelyest.)⁴

Végül: “a reakciós erők visszaszorításával egyidejűleg intézkedni kell a közvetlen politikai érdekeket nem sértő egyházi igények kielégítéséről”4 (például hittankönyvek, imakönyvek, lapok megjelentetésének könnyítése; törvénytelenül kisajátított egyházi épületek visszaadása; annak engedélyezése, hogy a rádióban katolikus vallási félóra is működjön; a hittanbeiratás szigorú feltételeinek enyhítése).

Ezt az intézkedési csomagot annak hangsúlyozásával fogadta el az MSZMP Intéző Bizottsága, hogy fokozatosságot kell megállapítani, s az egyes egyházak között differenciálni kell, “…a katolikus egyházat, mint az egyházi reakció magyarországi fő képviselőjét elszigeteljük a hozzánk lojálisabb egyházaktól”.⁵

Új típusú szövetségi politika – az állam oldaláról

Kádáréknak 1958-ra sikerült restaurálni a Rákosi-korszak egyházpolitikájának főbb elemeit, de – ami lényeges – ezt nem kizárólag adminisztratív módszerekkel tették. A kormány nemzetközi elismertetése, a labilis belpolitikai helyzet konszolidálása, az új gazdaságpolitikai tervek megvalósítása érdekében a korábbi nyíltan likvidáló szándékú egyházüldözést a “nemzeti egységet” előtérbe helyező népfrontpolitika váltotta fel, s ez vezetett el a szakaszhatárként megjelölt 1964-es évhez. Ennek az útnak lényeges megállója az MSZMP KB 1958. július 22-i határozata, amely szentesítette az új típusú szövetségi politikát: “…a szocializmus építésének korszakában az egyházak még hosszú ideig fennmaradnak, ezért megsemmisítve a klerikális reakció ellenforradalmi kísérleteit, az egyházakkal pozitív együttműködésre törekszünk”.

Az egyházpolitika mérlegének egyik serpenyőjében a marxizmus-leninizmus azon tétele állt, miszerint az egyházat és a vallást ki kell gyomlálni, a másikban pedig az a körülmény, hogy az egyházak léteznek, s hogy jelentősen nagy számú ember vallja magát vallásosnak. Tehát egyidejűleg volt jelen az egyházellenes harc és az egyház bizonyos szabadsága. A mérleg nyelve időnként balra billent, amikor felerősödtek a párton belüli dogmatikus, szektás nézetek, s következésképp az egyházakkal szembeni megszorítások és adminisztratív intézkedések is. Ezt jelzi például az 1960. június 21-én elfogadott MSZMP KB PB határozat, amely a belső reakció elleni harc fő irányát a nemzeti kommunista és horthysta szervezetek mellett a klerikális erőkben jelölte meg. A határozat végrehajtásaként 1960 őszén és 1961 elején nagyszabású rendőrségi akcióra került sor, amely során mintegy 300 egyházi személyt vettek őrizetbe.

A megszorítások ellenére az egyházpolitika fő vonala a pragmatizmus érvényesülése felé haladt. A “klasszikus” Kádár-korszakot már egyértelműen az a tézis jellemzi, amely szerint “Amíg az egyház létezik, fel kell használni ”. A Kádár-rendszer tehát saját elfogadtatása érdekében nemhogy ellenségként nem kezelhette az egyházakat, hanem kimondottan támaszkodni igyekezett rájuk, úgy, hogy közben minimális mozgásteret biztosított nekik. A csekély engedményekért – vagy ahogy Lékai bíboros mondotta, a “kis lépésekért” – cserébe az egyházak hozzájárultak a tömegek “komfortérzéséhez”, azaz annak a nézetnek a kiformálódásához, hogy a szocialista társadalomban vallásos emberként is lehet boldogulni. Ezen kívül az egyházak segíthettek az öregek, a fogyatékosok, a szenvedélybetegek gyógyításában. Külpolitikai téren pedig bekapcsolódtak a békemunkába. Különösen fontos szerep hárult a Keresztyén Békekonferenciára, amely határozottan javította a szovjet tömb külpolitikai megítélését.

Az állam-, illetve pártvezetés oly tökélyre fejlesztette a népfrontpolitikát, hogy az egyházak nemcsak eltűrték a rendszert, hanem kifejezetten kiálltak annak gazdasági, majd később – a 70-es években – politikai céljainak támogatása mellett. A 60-as évek körlevelei ezért kapták a “ganajozó” gúnynevet, hiszen őszi szántásra, betakarításra, trágyázásra, máskor vas- és papírgyűjtésre buzdítottak.

A 70-es évek végi, 80-as évek eleji hivatalos nyilatkozatok szerint pedig elérkezett a politikai együttműködés ideje a keresztények és a marxisták között. Elfogadható-e a kompromisszum – merült fel a kérdés – a marxisták számára? Lenin tanítása szerint minden kompromisszum elfogadható, ha az kedvez a forradalom ügyének. A vallás elhalása, eszerint, nem követelmény, hanem természetes következmény a kommunista társadalom létrejötte után. Az ideológiai konfliktusok mindazonáltal kizárják az ideológiai konvergencia lehetőségét: a kommunisták nem mondanak le arról, hogy elfogadtassák világnézetüket a társadalom legszélesebb rétegeivel, ugyanakkor nem követelik meg, hogy a keresztények feladják vallásuk gyakorlását. Ez a dialektikus szemlélet egyszerre látott szövetségest és ellenséget az egyházakban, s így föloldotta azt az ellentétet, hogy egy magát nyíltan ateistának valló párt/kormányzat miért alkudott meg az egyházzal való együttélés hosszú távú prognózisával. Mindenekelőtt a rendszer nemzetközi stabilizálása kívánta meg e kompromisszumot.

Ennek a megalkuvásnak – avagy szebben szólva, beismerésnek – mérföldköve az 1964-es év, amikor a magyar kormány úgynevezett részleges megállapodást kötött a II. Vatikáni Zsinat légkörében felfrissült, új keleti politikát megfogalmazó Szentszékkel. “Részlegessége” ellenére a megegyezés fordulópontot jelentett, mivel a megmerevedett, nemzetközi méretű frontok felszakadását jelentette; tükröződött benne az egész enyhülési politika. Moszkva a háború óta először járult hozzá, hogy egy érdekszférájába tartozó állam kormánya a Vatikánnal közvetlenül megállapodást kössön, s a Vatikán először fogadott el tárgyalópartnerül egy kommunista kormányt. És nemcsak tárgyalópartnernek tekintette, hanem nemzetközi érvényű szerződést is kötött vele, amelynek nyilvánosságra nem hozott pontjaiban a Szentszék elfogadta, hogy a magyar állam előzetes hozzájárulása nélkül senkit nem nevez ki egyházi méltóságba. A többi szocialista országhoz képest a Vatikán Magyarországgal szemben tehát messze engedékenyebb volt, hiszen a kormányok másutt csak politikai természetű kifogást emelhettek.

Új típusú szövetségi politika – az egyház oldaláról

A részleges megállapodással a Vatikán mintegy elismerte Kádárék népfrontos politikáját. Ez az egyházért és a hívekért felelős hierarchia előtt súlyos kérdéseket támasztott, melyek egyben közös nevezőre is hozhatók: hogyan viszonyuljon a klérus az ideológiailag ellenséges rendszerhez? Vértanúságig harcoljon a kommunizmus ellen? Netán a beletörődés a helyes út? Lelkiismereti szempontból vajon megengedett-e a modus vivendi elfogadása egy ateista rendszerrel? Másfelől ha egyszer a hatalmon lévő kommunisták nem tiltják, hanem megengedik az istentiszteletet és igehirdetést, az egyháznak el lehet-e, el kell-e fogadnia ezt a cselekvési szabadságot, cserébe azért, hogy akadály nélkül kiszolgáltathassa szentségeit és terjeszthesse a tanítást? Ám ha az egyház akadálytalanul közvetíthetné a pápák egész tanítását erkölcsről, jogról, családról, magántulajdonról, az azt eredményezné, hogy minden katolikust a rendszer ellenségévé tenne. A hatalom ilyenformán öngyilkosságot követne el, ha eltűrné az egyház szabadságát. Nyilvánvaló ezért, hogy egy ateista kormány – tartalmazhatnak a megállapodások bármit – megszorításokat fog alkalmazni a vallásszabadság terén. De megtagadhatja-e az egyház bármiféle ürüggyel küldetésének teljesítését?

Megszakítom a kérdéssort, hiszen folytatva is csak azt érzékelnénk: nem volt egyszerű és könnyű döntés megválasztani a követendő utat. A válaszok bizonytalanságra, megosztásra és vitákra adtak okot. Számos katolikus gondolta úgy, hogy a végsőkig menő harc az egyetlen következetes és értelmes magatartás a “kommunizmussal” szemben; míg mások úgy találták, hogy jobb és ésszerűbb lenne további ellenállás nélkül elfogadni a helyzetet.⁶ A választott utat – amit Lékai nyomán a kis lépések útjának nevezhetünk – bel- és külföldön eltérően értékelték. Külföldön inkább megfogalmazták, hogy Magyarországon nincs vallásszabadság, az egyházi vezetés “eladja” az egyházat. Mások szerint az adott körülmények között az egyházi vezetés mindent megtesz az egyházért. A nyugatitól különbözve ugyan, de van vallásszabadság, hiszen a templomok nyitva vannak, rendszeresen tartanak miséket, istentiszteleteket, keresztelnek, esketnek, temetnek, az egyházak egyre aktívabbak a karitatív tevékenységben, a szeretetszolgálatban, a kiadói munkában és a békemozgalomban.

Ahogy a kádári politika egészét az jellemezte, hogy a központi vezetőség szemet hunyt a helyi “kiskirályok” uralkodása fölött, úgy az egyházpolitikában is inkább “kifelé” létezett csak egység, a gyakorlat annyiféle volt, ahányfélét a megyei vagy akár ennél alsóbb szintű helyi vezetés képviselt. A hívők számára gyakorta saját játékszabályokat állítottak föl. Így volt, ahol “pápábbak akartak lenni a pápánál”, s a tanácselnök is járt a vasárnapi szentmisére, másutt viszont a papot szinte kiközösítették. Nem véletlenül pendítette meg az Új Ember újságírója azt az óhajt, hogy a helyi párt- és állami szervek is következetesebben tartsák magukat a legfelsőbb pártvezetés által hirdetett irányvonalhoz.

Az egyházpolitikát az Állami Egyházügyi Hivatalban (az ÁEH-t 1959. június 2-án helyreállították, és 1989-ig változatlan statutúmmal működött), a pártközpontban és a Belügyminisztériumban határozták meg. Végrehajtására és ellenőrzésére az államhatalom pedig háromszoros rendszert dolgozott ki: egyrészt az ÁEH, másrészt az egyházi vezetők, harmadrészt pedig az állambiztonsági szolgálat révén. Az ÁEH-nak minden megyei tanácsnál volt egyházügyi megbízottja (1964-ig még a püspöki hivatalokban is), akik fölfelé jelentettek, lefelé intézkedtek. Maguk mellett tudhatták a megyei/helyi párttitkárokat és tanácselnököket. Ennek eredményeképp igen szigorúan ellenőrzött egyházi élet valósulhatott meg, s nem csoda, hogy az egymástól egyébként elszigetelt egyházak minden engedményért lekötelezettnek érezték magukat.

Kétvágányú egyházak

Ahogy az állam egyházpolitikája a “fent és lent” szintjére osztható, más jelleggel ugyan, de az egyházak működése is – Tomka Miklós szóhasználatával élve⁷ – kétvágányúvá vált. Az egyik vágányt a hivatalos egyház gyakorlata jelentette, amely eredményként könyvelte el a részmegállapodást követő eseményeket:

• 1971. május 21-én újabb megállapodás született a magyar kormány és az Apostoli Szentszék között. Tartalmát ugyan nem hozták nyilvánosságra, de szeptember 28-án Mindszenty József bíboros elhagyta Magyarországot. Az Elnöki Tanács kegyelemben részesítette és megszüntette ellene a büntetőeljárást; 1973. december 18-án VI. Pál pápa egyházjogilag üresnek nyilvánította az esztergomi érseki széket;
• 1976. február 10-én, 27 év üresedés után, Lékai László személyében betöltötték az esztergomi érseki széket;
• 1976 áprilisára – a háború óta először – mind a 11 egyházmegye élén megyéspüspök állt (igaz, ideológiailag “komform” püspökök);
• 1977. április 14-én a magyar püspöki kar ad limina látogatást tehetett a pápánál;
• 1977. június 9-én VI. Pál pápa fogadta Kádár Jánost – ő volt az első kommunista pártvezető, aki állami hivatal nélkül lépte át a Vatikán küszöbét;
• 1977 júliusában a legutolsó papfogoly (Lénárd Ödön piarista szerzetes) is kiszabadult.

Az egyházpolitika kirakatába “gusztusos portékák” kerültek, Kőnig bíboros, bécsi érsek egy interjújában mégis azt a megállapítást tette, hogy “Kelet-Európa valamennyi egyháza közül a magyarországi van a legnehezebb helyzetben, mert a papok nagyrésze rezignált”. Tény, hogy a konzervativizmusban megmerevedett egyházi vezetés – őrizve a kedvezményeket – hallgatásával hozzájárult a rendszer legitimálásához, s ezzel nemcsak a papság, hanem a hívők nagy részét is fásulttá tette. A megállapításból kiemelném azt a jelzőt, hogy “konzervativizmusban megmerevedett”. A háború után megörökölt szisztéma nem felelt meg a polgári demokratikus követelményeknek: a katolikus egyház kvázi államegyház-szerepe anakronisztikussá vált. Mivel azonban az egyház sündisznóállásban védekezett, minden kritikát támadásként élt meg, s a bírálatokban rejlő igazságot képtelen volt méltányolni. A történelem tapasztalatait, változásait, saját múltját nem tudta feldolgozni, inkább bezárkózott és kirekesztette magát a megújulásból. Ennek következményeit, szerintem, az egyház a mai napig nem heverte ki.

A 80-as évekre a magyar katolicizmus súlyos belső válság tüneteit hordozta: a püspökök egyaránt elszakadtak a hívőktől és a papságtól, de a papság és a hívők között is torlaszok emelkedtek. A lelkészek tartós félelempszichózisban és a lojalitás konfliktusában éltek; felütötte fejét a bizalmatlanság, mert minden papról feltételezték, hogy titkos függőségi viszonyban van az ÁEH-val. Mind az egyházakban, mind az államban lényeges szerepalkotó tényezővé léptek elő a jutalmazások és a büntetések. A címadományozás inflálódott: soha “papságnak olyan sok tiszteletbeli címet nem adtak, még soha annyi vörös cingulust és dekorációt nem osztogattak, mint ma” – jellemzi a 80-as évek elejét András Imre szociológus.⁸ Ekkorra a nyitott ajtók ellenére is csökkent a templomba járók száma, s egyre kevésbé minősült a kommunizmussal való ösztönös szembenállásnak a misén való részvétel. Az egyház életét alapvetően határozta meg, hogy nem volt megfelelő utánpótlás, hiányzott a nyílt gondolatcsere, az őszinte párbeszéd.

Miközben a különböző egyházak vezetői együttműködtek az állammal, az egyházakon belül megjelentek azok az áramlatok, amelyek elítélték ezt az együttműködést. 1968-ban újra életre kelt a református hitvalló mozgalom, amely magát Hitvalló Református Egyháznak nevezte, s egy évtized múlva 17 pontból álló kiáltvánnyal fordult a nyilvánossághoz. Ebben éles kritikát fogalmazott meg a református egyházvezetőséggel szemben, amely a kommunista pártttal együtt az “egyház felszámolásán munkálkodik”.⁹ A katolikus egyházban is fokozatosan kialakult – pontosabban fölerősödött – az egyház másik “vágánya”: a nem nyilvános keresztény gyakorlat, vagy az úgynevezett katakomba-egyház. A szerzetesrendek tagjai már 1950 óta, amikor négy rend kivételével megvonták működési engedélyüket, illegalitásban élték rendi közösségi és lelki életüket. (Mivel csak kevés szerzetespap kapott engedélyt a lelkészkedésben való részvételre, a túlélés példája az a szövetkezet, amit néhány nővér és pap hozott létre: varrógéphez ültették a szerzeteseket, s előbb papi, majd gyermekruhákat és kesztyűket készítettek. Megtanultak tervezni, szabni, varrni, divatbemutatókat rendezni, kalkulálni, béreket számolni, kollektív szerződéseket kötni. Egyébként a magyarországi szerzetesrendek kihalni látszottak.)

Az 1970-es évekre a vallási ébredés és megújhodás jeleként megszaporodtak a kisközösségek vagy bázisközösségek. Ez annyit jelentett, hogy fiatalok csoportjai a templomi gyülekezeten kívül jöttek össze, és így kivonták magukat az állami ellenőrzés alól, s egyidejűleg a püspöki tekintélyt is elvitatták. Találkozóikat eleinte rendőrileg üldözték, majd az állam egy zseniális taktikai fordulattal átadta az ügy kezelését a püspöki karnak.

Az egyházak feletti ellenőrzésnek azt a fokozatát, amely az egyházi vezetők révén valósul meg, leghatékonyabban a protestáns egyházak valósították meg már a Rákosi-korszakban. Tomka Miklós szerint már az 50-es évek végére, de jellemzően inkább a 70-es évekre a katolikus egyház vezetése is vállalta a házicsendőr szerepét, és saját maga próbálta meg felszámolni belső ellenzékét. A püspöki kar 1976. decemberi konferenciáján a kisközösségeket “szektásnak” minősítette. Igen nagy lelki megterhelés nehezedett a közösségeket irányító papokra: egyesek emigráltak, ketten – Pauka László és Nyéki István – öngyilkosok lettek, a “regnum-perekben” többször letartóztatott Hagemann Frigyes pedig laikus státuszba való helyezését kérte. Bulányi György piarista szerzetestől 1982 júniusában megvonták a misézés és igehirdetés, a szentségek és szentelmények kiszolgáltatásának jogát.¹⁰

A kisközösségek mellett az egyháznak egy másik problémával is meg kellett birkóznia: 1976-ban Kiszely Károly teológus hallgató személyében először fordult elő, hogy katolikus hívő nem vállalta a fegyveres katonai szolgálatot, s inkább letöltötte a büntetésként kirótt 33 hónap szabadságvesztést. Másoknak idegklinika vagy büntetőszázad jutott osztályrészül. 1977-ben a nazarénusok előtt megnyílt a fegyvermentes katonai szolgálat lehetősége, de a katolikus, protestáns és zsidó szolgálatmegtagadókra a Btk. 336. ő-a vonatkozott, amelynek értelmében béke idején 5 év, háború esetén 5-15 év közötti szabadságvesztés volt kiszabható. 1986-ig 24 katolikus fiatal tagadta meg, lelkismereti okra hivatkozva, a katonai szolgálatot. A püspöki kar 1986. október 17-i konferenciáján elfogadott nyilatkozatában elhatárolódott azoktól, akik a katonai szolgálatot vallási vagy lelkiismereti okokra hivatkozva megtagadták. A kérdésben módosulást csak a rendszerváltást közvetlenül megelőző évek hoztak: 1988. március 14-én Grósz Károly akkori miniszterelnök találkozott az egyházak vezetőivel, s ezen a találkozón Paskai László bíboros esztergomi érsek – szakítva a hierarchia addigi álláspontjával – az alternatív katonai szolgálat bevezetését javasolta.¹¹

Magyar modell?

Az egyházak viszonylagos és igen korlátozott szabadsága feltételezte az erős és kiterjedt ellenőrzést. Ma már groteszknek hatnak azok a nyilatkozatok, amelyek még 1988 végén is az egyházpolitika változatlansága mellett érveltek, miközben fél év múlva, 1989. június 30-án az Elnöki Tanács 1989:14. sz. törvényerejű rendelete fölszámolta az 50-es évekből ránkmaradt utolsó kövületet is: az Állami Egyházügyi Hivatalt. Mindenesetre az állam szempontjából a Kádár-korszak egyházpolitikája eredményesnek értékelhető, azzal együtt, hogy – Lengyelországon kívül – aligha volt még egy kelet-európai ország, amelyben az egyházak nagyobb mozgásszabadsággal bírtak volna, mint nálunk. A kádári egyházpolitika csak a rendszer összeomlásával veszítette el talaját.

A tárgyalt egyházpolitikát illetően itthon és külföldön egyaránt gyakran megfogalmazódott a “magyar modell” kifejezés. A korabeli hazai értékelések szerint ez volt a legpozitívabb kísérlet az egyházak és a világ kapcsolataiban. A külhoni vélemények természetesen jóval megosztottabbak voltak. Létezett-e ilyen modell egyáltalán? Valóban a Kádár-korszak elismerését jelentette-e az említett 1964-es részleges megállapodás? Vagy inkább a Vatikán tekintette kísérleti terepnek Magyarországot annak felmérésére, hogy képes-e, s ha igen, hogyan tud működni az egyház a kommunizmusban? Mi volt az alkalmazkodás ára és társadalmi előnye? S végső soron szabadon élhettek-e az egyházak a Kádár-korszak Magyarországán, vagy egyszerűen a rendszer politikai és erkölcsi előmozdítójává lettek? Avagy ellenkezőleg, a rendszer ellenzéke voltak? Netán egyidejüleg különböző funkciókat láttak el változó “mértékben”? Ezekre a kérdésekre évek hosszú kutatómunkája után adhatunk csak megalapozott választ. Jelenleg még inkább csak a kérdéseknél tartunk…

Jegyzetek

¹ Magyar Országos Levéltár (továbbiakban: MOL) – ÁÉH Elnöki Iratok, 6-33/1958.

² MOL – ÁÉH TÜK Irattára, 0011/1957. febr. 7-i előterjesztés az egyházpolitikai kérdés rendezésére.

³ Uo.

⁴ Uo.

⁵ MOL – ÁEH TÜK Irattára, Párthatározatok 1957-1987.

⁶ A kérdés érdekes és tanulságos dokumentuma az a füzet, amelyet a II. Vatikáni Zsinat második ülésszaka idején a zsinati atyák között osztottak ki. “Az egyház szabadsága a kommunista államban” című tanulmány szerzője a brazíl Plinio Corréa de Oliveira professzor, a Sao Paulo-i Katolikus Egyetem Új- és Legújabbkori Történelem Tanszékének vezetője. Gondolatainak végkicsengése az, hogy a katolikus tanítás alapvető elveinek mondana ellent a kommunizmussal való bámilyen csekély mértékű megegyezés. Plinio Corréa de Oliveira: The Freedom of the Church in the Communist State. Decalogue and the Right of Ownership. Sao Paulo, 1964. 28.

⁷ Tomka Miklós: Magyar katolicizmus 1991. Országos Lelkipásztori Intézet, Katolikus Társadalomtudományi Akadémia, 1991. 74.

⁸ Concilium, 1982. április.

⁹ Glaube in der 2. Welt, 1979. 1. sz.

¹⁰ Balogh Margit – Gergely Jenő: Egyházak az újkori Magyarországon, 1790-1992. Kronológia. MTA Történettudományi Intézete, 1993. L. a hivatkozott időpontokat.

¹¹ Balogh Margit – Gecse Gusztáv – Varga József: Vallások és a katonai szolgálat. Zrínyi Katonai Kiadó, 1989. 116-123.