A CFE ellentmondásai

A CFE megkötése előtt a két szerződő fél mindent-elkövetett azért, hogy fegyverzet-átcsoportosítással (VSZ) vagy a legfej­lettebb fegyverek „újraelosztásával" (NATO) lehetővé tegye maga számára megfelelőbb arányok kialakítását, és biztosítsa a ré­gebbi harceszközök kiselejtezését. Ennek ismeretében szabad csak véleményt formálni a CFE-egyezményről és értékelni azt, hogy a legnagyobb csökkentésre a helikopterek mellett épp a tankok esetében (összesen 50-50 százalék) kötelezte el magát a két katonai tömb.²

Fontos kérdés, hogy a CFE-szerződés szempontjából minek minősül a magyar-belorusz fegyverüzlet? Innen nézve nem vál­tozik semmi, hiszen a vásárlás, illetve az eladás nem borítja fel

a kialkudott rendet, a harckocsiknak a darabszáma és nem a típusa van meghatározva, továbbá ez az üzlet is hozzájárul ah­hoz, hogy Beloruszia be tudja tartani a CFE-megállapodást. A problémát csak az jelenti, hogy a CFE-szerződés kimondja: a fegyverzetek „csökkentésén szinte kizárólag megsemmisítés ér­tendő".³ Exportra tehát nincs mód: csupán a főszabályként al­kalmazandó megsemmisítés mellett – például – a közszemlére bocsátásra vagy a földi céltárgyként alkalmazásra való átalakí­tásra nyílik lehetőség. A CFE-szerződésnek ez nagyon fontos és előrelátó szabálya. Olyannyira, hogy az exportra szánt fegy­vereket a szerződés megkötésekor be kellett jelenteni, így ezektől függetlenül került megállapításra a megsemmisítésre váró fegy­verek száma. Például Szlovákia exportra 168 darab harckocsit, 237 darab páncélozott harcjárművet és 259 darab tüzérségi esz­közt, valamint 29 repülőgépet jelentett, amelyek a megállapított megsemmisítési kvótákon felül értendők, és amelyeket eladá­sukig nem szabad figyelmen kívül hagyni.⁴ A megsemmisítésre ítéltetett 100 darab T-72-es eladásával Beloruszia, ezek meg­vételével Magyarország – Washington és Moszkva jóváhagyá­sával – egyaránt megsértette a CFE-szerződést.

További probléma a CFE-szerződéssel, hogy akaratlanul is keretet és ösztönzést ad arra, hogy a megadott kvótákon belül a szerződő felek szabadon modernizálják fegyverzetüket. A CFE a szigorúan ellenőrzött fegyverkereskedelmet legitimizálja: nem­zetközi keretet ad a szűnni nem akaró fegyvergyártásnak és fegy­verkereskedelemnek; rendezett keretek közé szorítja a hadse­regek folyamatos modernizációját. A hidegháború minden bel­ső és külső kontrollt nélkülöző, fegyverkező évtizedei után ter­mészetesen mindezt a fegyverzetek korábbinál alacsonyabb szin­tű egyensúlyának megteremtéseként és ezáltal jelentős előre­lépésként is lehet értelmezni – de ugyanúgy a megváltoztathatatlanba való szkeptikus belenyugvásként is. Tény viszont hogy a fegyverkezés, a fegyverzetcserék és a fegyverzetek moderni­zációja nyomon követhetővé vált az Atlanti-óceántól az Urai-hegységig, továbbá sikerült elérni a CFE-szerződés egyik cél­ját, a meglepetésszerű támadás és a nagyarányú támadó had­műveletek kezdeményezésének kisebb esélyét.

Magyarország esetében a CFE-szerződéssel kontrollált fegy­ver-modernizáció azt jelenti, hogy a nagyszámú, de kisebb harc­értékű „harckocsiparkot" és az orosz államadósság fejében meg­kapandó páncélozott „szállítójármű-parkot" (BTR-80) ezáltal egy korszerűbb és lényegesen nagyobb harcértéket képviselő, bár darabszámra lényegesen kevesebb harckocsi- és páncélozott járműpark váltja fel. Magyarország a meglévő 138 darab T-72-es tankhoz vásárolt 100 darab alig használtat, és a meglévő 150 darab BTR-80-as páncélozott szállító harci járműhöz, az orosz államadósság terhére a tervek szerint behoz 450 darabot.⁵ A modernizáció és a CFE előírásai miatt jelentős ráfordítással megsemmisítünk 100 darab T-55-ös tankot és legalább 290 da­rab magyar gyártmányú PSZH-t – feltéve, hogy nem tudjuk eze­ket egy harmadik világbeli piacon értékesíteni. A mennyiségre és minőségre vonatkozó szabályok betartásával, a NATO bele­egyezésével minőségi cserét csinálunk: majdnem megdupláz­zuk a legmodernebb harckocsik számát, és pontosan meghá­romszorozzuk a korszerűbb páncélozott szállítójárművek számát. A magyar hadsereg, a magyar szárazföldi haderő ezáltal lénye­gesen megerősödik, és egyáltalán nem lehetne azon csodálkozni – mint az a MiG-29-es vadászgépek esetén történt -, ha ez ha­sonló lépésre sarkallná a környező országokat is.

Az üzletek külön pikantériája, hogy mindezt az egyik oldalon a volt VSZ-tag, a jelenleg semleges, de minden erejével a NATO-ba igyekvő Magyarország teszi a NATO előzetes hozzájárulá­sával. A másik oldalon, az eladó oldalán a volt szövetséges, a NATO kibővítésének legnagyobb ellenzője és legfontosabb aka­dályozója, Oroszország és a vele katonai szövetségre lépett Beloruszia áll. A fegyverüzlet is jól jelzi egyrészt Magyarország szuverenitásának csorbulását (a nem NATO-tag Magyarország beszerzéseihez mi köze van a NATO-nak?); másrészt a fegy­verüzletnek az érdekeken, a politikán felül álló, a nemzetközi szerződések felett álló mindenhatóságát.

Esemény-rekonstrukció

1996. február végén nem lehetett tankvásárlásra gondolni. El­lenkező esetben a Honvédelmi Minisztérium NATO és Multilate­rális Együttműködési Főosztálya nem írta volna azt az EBESZ tagországainak, hogy „Magyarország 1996-ban a BTR harci jár­műveken kívül más, a tárgykörbe tartozó haditechnikai eszköz, fegyvertípus egyetlen változatát sem tervezi beszerezni".⁶ Nem tudni pontosan, hogy a színfalak mögött mi történt, de egy hó­nappal később a vásárlás terve kiszivárgott. Az Országgyűlés Honvédelmi Bizottságának (HB) üléséről készült jegyzőkönyv (1996. III. 25.) tanúsága szerint ugyanis Fodor Istvánnal, a HM politikai államtitkárával készült sajtóbeszélgetés során kiderült, hogy a sajtó képviselője valahonnan már előzetesen értesült a készülő harckocsivásárásról, és ezért tehette fel a témára vo­natkozó kérdését. Mivel az államtitkár „nem cáfolta" a vásárlás tényét, a Magyar Hírlap híradása nyomán publikussá vált az ad­dig titokként kezelt vásárlás.⁷ Egy nevének elhallgatását kérő képviselő elmondása szerint a tankvásárlásról a Magyar Hírlap írása előtt is tudtak a HB tagjai, mivel annak terve informálisan eljutott hozzájuk. Sőt – szintén informálisan – azt is jelezték töb­ben, hogy a harckocsivásárlással nem értenek egyet, de ezeket a „jeleket" a HM „nem vette". A tankvásárlással a HB hivatalo­san először csak azután foglalkozott (1996. III. 25.), miután Fo­dor István a sajtóban három nappal korábban „kifecsegte" azt.⁸ A HB zárt ülésen másfél órán keresztül foglalkozott a „harckocsi­vásárlás ügyével", tehát erről nem áll rendelkezésre további in­formáció. A HB-tagok sajtóban megjelent véleménye szerint a HB „megrökönyödéssel vette tudomásul" a vásárlást (Mécs Imre),⁹ illetőleg „a testület kész helyzet elé került, amikor dönte­nie kellett a még alá nem írt, de már véglegesített szerződés jóváhagyásáról" (Gyuricza Béla).¹⁰ így tehát – a Fideszes HB-alelnök által véleményezett keretek között – igaz Keleti György­nek azon megállapítása, hogy „mielőtt megállapodtunk volna a beloruszokkal, a kérdésről a parlament honvédelmi bizottságát tájékoztattuk",¹¹ de semmiképpen nem igaz a HM azon hivata­los véleménye, miszerint „a honvédelmi bizottság a vásárlásról időben tájékoztatást kapott".¹² Utólag az is rekonstruálható, hogy a HM „az üzlet előtt konzultált a NATO illetékeseivel",¹³ továbbá, hogy a kormány titkos, ún. 3000-es határozatban döntött a tank-vásárlásról.¹⁴ Mindezek alapján kijelenthető, hogy a harckocsi­vásárlás esetében HM-nek olyan akciójáról van szó, amelyet tit­kosan akart kezelni, és amelyet a kormánnyal ugyan sikerült el­fogadtatnia, de amiről előzetesen tudta, hogy a HB-tagjai nem támogatják. A HM a vásárlás előtt konzultált a NATO-val és mi­után „a NATO magas rangú személyiségei semmilyen kifogást nem emeltek a vásárlás ellen",¹⁵ a magyar kormány titkosított határozatának birtokában a HM minden vonatkozásban előké­szítette a belorusz féllel a szerződést. A HM államtitkára viszont idő előtt hozta ezt nyilvánosságra, és az akaratlanul kiszivárgott információ miatt elkerülhetetlen volt, hogy a HB-t kihagyják a kommunikációból. A HB az elkészült és a tíz nap múlva aláírás­ra kerülő szerződés tényével ismerkedhet csak meg, a döntés előkészítéséből kihagyták, a vásárlást érdemben nem volt mód­ja befolyásolni. A vásárlás krónikájából az is következik, hogy a NATO előbb tudott a vásárlásról, mint arról a Honvédelmi Bizott­ságot hivatalosan tájékoztatták volna.

Civil kontroll

Alapvető kérdés, hogy a tankvásárlás esetében megvalósult-e a hadsereg polgári ellenőrzése, azaz a civil kontroll? A NATO-csatlakozás egyik legfontosabb, lépten-nyomon emlegetett fel­tétele a civil kontroll érvényesült-e ebben az esetben? Amennyi­ben az ellenzéki és kormánypárti képviselők sajtóban megjelent véleményeit vesszük alapul, akkor nem, ha a HM véleményét vesszük alapul, akkor igen, mert a minisztériumi álláspont sze­rint a „vásárláshoz nincs szükség a bizottság beleegyezésére".¹⁶

A honvédelmi törvény azt mondja, hogy „az Országgyűlés Honvédelmi Bizottsága folyamatosan figyelemmel kíséri a fegy­veres erők feladatainak megvalósítását, felkészültségük és fel­szerelésük színvonalát, a rendelkezésre bocsátott anyagi esz­közök felhasználását", továbbá „az illetékes miniszter a fegyve­res erőket érintő szervezeti intézkedések (jogszabályok, egyedi döntések) tervezeteit a Honvédelmi Bizottságnak bemutatja, ha az intézkedés 1. legalább 1000 főt érint, vagy 2. valamely tevé­kenység megszüntetését vagy új tevékenység megindítását tar­talmazza."¹⁷ A tankvásárlás az első idézett bekezdés alapján gyaníthatóan „civilkontroll-köteles". A második szerint viszont mindenképpen az, mivel a beszerzés egyben olyan szervezeti intézkedés is, amely érint legalább 1000 főt, és bizonyos tevé­kenység megszüntetésével és új tevékenység megindításával szükségszerűen együttjár. Másfelől mivel HB a leírt módon ér­tesült és vélekedett a vásárlásról, szerepe nem jellemezhető kontrollként. A HM és a HB között ún. negatív kooperáció való­sult meg, melynek ismérve az eltitkolás, a megmásítás és a ké­sedelmes információközlés.

A civil kontroll elmaradásával paradox és groteszk helyzet állt elő. A NATO-tagság feltételének nevezett civil kontroll a NATO-felé törekvés finisében nem érvényesült: a HB nem gyakorolhatta ezen törvényadta feladatát, „helyette" a NATO egyezett bele a vásárlásba. A NATO előbb szerzett hivatalosan tudomást a vá­sárlásról, mint a HB, azaz ebben az esetben már a NATO jelen­tette a valódi kontrollt és nem a Honvédelmi Bizottság.

A harckocsik ára

A harckocsik vételárát „a fehérorosz partner kérésére bizalma­san kezelték".¹⁸ A magyar fél csak annyit árult el, hogy „az új harckocsi árának kevesebb mint tíz százalékáért jutottunk" hoz­zá,¹⁹ továbbá, hogy „az új harckocsi árának öt százalékáért ve­hettük meg".²⁰

Egy új T-72-es harckocsi világpiaci áráról eltérő adatok láttak napvilágot, amelyek közül a 3 millió dollár per darab (100 darab esetében 300 millió dollár, azaz mintegy 31,2 milliárd forint) tű­nik a legvalószínűbbnek. A Figyelő című hetilap értesülései sze­rint 120-130 ezer dollárért vettük darabját a tankoknak (azaz a 100 darabot összesen mintegy 1,7 milliárd forintért).²¹ A hivata­los közlésre több mint egy hónapig kellett várni, amikor is a hon­védelmi miniszter képviselői kérdésre mondta el a parlament­ben, hogy „az ár, beleértve a szállítás, az áfa és egyéb, a ma­gyar költségvetés számára befizetendő összegeket, 2,7 milliárd forint az előzetes számítás szerint".²²

Mindezek alapján megállapítható, hogy a tankokat, az új tan­kok világpiaci árának mintegy egyhuszadáért (kb. 5,4 százalé­káért), azaz mintegy 1,7 milliárd forint értékű valutáért vásárol­tuk, vagyis ebből a szempontból valóban „jól járt a Magyar Hon­védség".²³ A probléma itt az, hogy nem vadonatúj tankok véte­léről van szó, hanem olyan alig használt, felújított, újszerű álla­potban lévő, jelenleg használaton kívül, tartós tárolásban lévő tankokról, amelyekre a fehéroroszok megadják az újakra érvé­nyes garanciát. A vételár kiszámításánál tehát nem lehet a va­donatújakra vonatkozó világpiaci árakkal számolni, a viszonyí­tási pont csak az eredeti árat megközelítő, de annál mindenkép­pen alacsonyabb piaci ár lehet. (Tehát az új tankok világpiaci árának 15-20 százalékáért vettük meg a tankokat, ami termé­szetesen még így is kedvező, viszont a hivatalosan állított ará­nyoknál magasabb.)

A honvédelmi miniszter válasza nyomán az is könnyen kiszá­mítható, hogy az ún. járulékos költségek között számontartott „szállítás, az áfa és egyéb, a magyar költségvetés számára be­fizetendő összegek"²⁴ mintegy 1 milliárd forintot tesznek kf; te­hát a tankok rendszerbeállításának költségei ezen felül érten­dők. Az utóbbiak közé tartozik a beérkező harcjárművek szervi­zelése (amennyiben a garancia erre nem terjed ki), a páncélo­sok telepítése, harckocsi-bázisokon való hadrendbe állítása és az infrastruktúra kiépítése. Mivel a hazai harckocsi-bázisok is elavultak, illetve mivel itt a régit részben felváltó korszerűbb harc­kocsik rendszerbeállításáról van szó, a páncélosok telepítése külön pénzbe kerül: a Debrecenbe kerülők esetében elsősorban a tárolóhelyek, míg a Hódmezővásárhelyre telepítendők eseté­ben a teljes infrastruktúra kiépítése jelent újabb kiadást. Mind­ezzel együtt becsülhette összesen 4-5 milliárd forintra a beszer­zés költségeit a Honvédelmi Bizottság alelnöke.²⁵ Ebbe a két adat közötti, mintegy 1,3-2,3 milliárd forintnyi különbségbe azonban minden bizonnyal beletartoznak a vásárlással szükségszerűen együtt járó, a CFE-szerződés betartása érdekében 1996. novem­ber 15-ig végrehajtásra kerülő 100 darab T-55-ös harckocsi megsemmisítésének költségei is (15 ezer dollár/darab, azaz összesen 210 millió forint).²⁶

Mindent egybevetve tehát a vételárat (1,7 md Ft) a járulékos költségek (1 md Ft), a rendszerbeállítással járó költségek (1,1­2,1 md Ft) és a megsemmisítés költségei (210 m Ft) növelik. Tehát részben igaz, hogy a tankvásárlás jó üzlet volt, hiszen az új harckocsik árának 15-20 százalékáért jutottunk a T-72-esekhez., továbbá a T-55-ösök felújítására vonatkozó izraeli ajánlat (mintegy 14 milliárd forint/100 darab) költségeinek mint­egy negyedéért, harmadáért vettünk alig használt T-72-eseket. Viszont az is igaz, hogy maga a tankvásárlás összege az ezzel szükségszerűen együtt járó költségeknek kevesebb mint a felét (34-43%-át) teszi ki, azaz a tranzakció teljes költségkihatása közel 2,3-2,9 szerese a nyilvánosság előtt bevallottnak, azaz mindent egybevetve a vételár többszörösébe kerül az ország­nak.

A szükségszerűen és azonnal (1996-ban) jelentkező költsé­geken kívül azonban lesznek szükségszerűen, de nem azonnal jelentkező költségek is. Például az éjszakai hadműveletekre al­kalmassá tevő optikai célzóberendezés, valamint a honvédelmi miniszter által már bejelentett NATO-szabvány szerinti híradó­eszközök beszerzési és beszerelési költségei.²⁷ Utóbbira a vá­sárlások nélkül is sor került volna. így még azt sem mondhatjuk, hogy olyan modern hadieszközöket vásároltunk, amelyekre a következő években nem kell költeni.

Tankcsata – a törvényekkel

A HM és néhány országygyűlési képviselő között vita alakult ki arról, hogy a harckocsiüzlet a közbeszerzési törvény hatálya alá tartozik-e vagy sem. Keleti György azon a véleményen van, hogy „a T-72-esek megvételét a közbeszerzési törvény alóli kivétel­nek tekintik",²⁸ mivel „a már rendszerbe állított fegyverzet pótlá­sa nem tartozik a közbeszerzési törvény hatálya alá".²⁹ Kövér Lászlónak címzett parlamenti válaszában a miniszter élesen el­különíti egymástól a parlamenti felhatalmazáshoz kötött „korsze­rűsítés" és az ilyen kötelezettséggel nem járó „típuscsere" vagy

„pótlás" fogalmát. Keleti György álláspontja szerint csak a kor­szerűsítés jár tenderkiírási kötelezettséggel, továbbá a korsze­rűsítés fogalmán „a hadseregben típusként nem létező harcesz­közök vagy bármely más technikai eszközök beszerzésére vo­natkozó" vásárlást kell érteni. Mivel – szavai szerint – a magyar hadseregben már régóta rendszeresítve van a T-72-es harcko­csi, és csak az „elhasználódott, korszerűtlen"³⁰ tankok típuscse­réjéről, pótlásáról van szó, nem volt szükség sem tender kiírás­ra, sem pedig parlamenti jóváhagyásra. Érvelése legalább hat szempontból nem állja meg a helyét. Ezek az alábbiak: 1. Nyelv­tani szempontból a korszerűtlen minőségjelzőnek a korszerű az ellentétpárja és nem a típuscsere vagy a pótlás. 2. Keleti György két tankvásárlásról adott interjújában maga is „jóval korszerűbb T-72-esekről",³¹ illetőleg a „maiaknál lényegesen korszerűbb harckocsikról"³² tesz említést. A HM tankügyekben illetékes mun­katársa is „korszerű harckocsikról" beszél.³³ 3. A korszerűsítés­nek soha, semmikor nem kritériuma az, hogy adott országban már rendszeresítették-e az adott harci eszközt vagy sem. A két dolog egész egyszerűen nem függ össze. 4. A T-72-esekkel va­lóban, minden vitát kizáróan korszerűbb lett a magyar harckocsi­állomány. Ezért vettük őket. A típuscsere maga a korszerűsítés egyik formája. 5. A pótlás kifejezés teljesen értelmezhetetlen. Olyannyira nem felel meg a valóságnak, hogy a.) a belorusz tan­kok a CFE-szerződésben megállapított szám feletti mennyisé­get jelentik, így nincs mit pótolni; b.) a CFE-szerződés betartá­sa miatt, a vásárolt tankok okán kell majd megsemmisíteni azo­kat a korszerűtlen harckocsikat, amelyeket a vásárlással most „pótolunk". A vásárlással tehát éppen fölöslegünk támad, de et­től függetlenül sincs mit pótolni. 6. A közbeszerzésről szóló tör­vény nem teszi lehetővé a HM ezen értelmezését.

Közbeszerzési bonyodalmak

A közbeszerzésekről szóló törvény nem ismeri sem a korszerű­sítés, sem a típuscsere, sem pedig a pótlás fogalmát,³⁴ ellen­ben kimondja, hogy a törvény hatálya alá tartozó árubeszerzés az „a visszterhes szerződés alapján megvalósuló tevékenység, mely a forgalomképes és birtokba vehető dolog tulajdonjogának vagy pedig használatára, hasznosítására vonatkozó jognak ha­tározott vagy határozatlan időre történő megszerzésére irá­nyul",³⁵ valamint, hogy a közbeszerzés értékhatára „árubeszer­zés esetében: tízmillió forint".³⁶ Igaz ugyan, hogy a „törvény ha­tálya nem terjed ki azokra az államtitkot vagy szolgálati titkot érin­tő közbeszerzésekre, amelyek vonatkozásában az Országgyű­lés illetékes bizottsága a törvény alkalmazását kizáró előzetes döntést hozott",³⁷ de esetünkben ilyen döntést a Honvédelmi Bi­zottság nem hozott. Egyáltalán kérdéses, hogy olyan közbeszer­zésről van-e itt szó, amely államtitkot vagy szolgálati titkot érint. Az erről rendelkező törvény³⁸ szerint az államtitkok közé azon adatfajták tartoznak, amelyek körét az erről szóló törvény mel­léklete tartalmazza,³⁹ illetőleg szolgálati titok az, amit esetünk­ben a HB elnöke⁴⁰ vagy Keleti György mint a kormány tagja an­nak minősít.⁴¹ A törvény vonatkozó részeinek áttekintése után kijelenthető, hogy mivel az Államtitokköri jegyzéknek sem az Ál­talános adatfajták,⁴² sem pedig a Különös adatfajták⁴³ körébe nem sorolható a nevezett fegyverbeszerzés, ezért államtitokról ez esetben nem lehet szó. Mint említettem, a HB elnöke a vá­sárlást nem minősítette szolgálati titoknak, így esetünkben csak a honvédelmi miniszternek volt erre törvényi felhatalmazása. A miniszternek erre nemcsak a nevezett törvény, hanem a kö­zelmúltban általa kiadott vonatkozó HM-rendelet egyik pontja is lehetőséget adott.⁴⁴ Amennyiben a honvédelmi miniszter – bár­hol szabályozott jogánál fogva – élt a szolgálati titokká minősí­tés lehetőségével, és ezt a rendelkezését nem bírálta felül,⁴⁵ úgy saját államtitkára szegte ezt meg elsőként és azelőtt, hogy a mi­nősítésre a HB elnökének egyáltalán módja lett volna. Azt, hogy nem minősítették szolgálati titokká, valószínűsíti, hogy március 22-től a lapok rendszeresen tudósítottak a vásárlás különböző részleteiről, továbbá az is, hogy a szerződés aláírásának tényét maga a miniszter jelentette be rögtön minszki útjáról visszatér­ve a tököli repülőtéren. Még egy lényeges részlet miatt teljesen érthetetlen a vásárlás titkosítására irányuló szándék: a CFE-szer­ződés miatt az üzletben részt vevő egyik fél sem tarthatta titok­ban a megállapodást. Mindezek folytán le kell szögezni, hogy mivel a harckocsivásárlás egyértelműen árubeszerzésnek minő­sül, egyértelműen meghaladja a törvény által megállapított ér­tékhatárt, továbbá mivel a HB nem hozott a törvény alkalmazá­sát kizáró előzetes döntést, nemkülönben a beszerzésre vonat­kozó hazai jogszabályok és az illetékes személyek nyilatkoza­tai, valamint a CFE-szerződés miatt nem minősülhet állam- vagy szolgálati titoknak. Mindezek okán, továbbá minthogy eljárásnak „a közbeszerzési törvényben meghatározott szabályaitól csak annyiban lehet eltérni, amennyiben azt a közbeszerzési törvény kifejezetten megengedi",⁴⁶ a HM-nek annak ellenére, hogy a kor­mány titkos határozatot hozott a vásárlásról, pályázatot kellett volna kiírnia. Ennek elmaradása miatt a fegyverbeszerzéssel a honvédelmi tárca megszegte a közbeszerzési törvényt.

A Honvédelmi Minisztérium saját bevétele

Az Országgyűlés által a honvédség részére megtervezett és jó­váhagyott kiadások teljeskörű fedezésére, vagyis a HM által ke­zelt honvédelmi kiadásokra a parlament 1992 óta minden év­ben „beépít" a költségvetésbe néhány milliárd forintnyi olyan ter­vezett bevételt, amelyet a HM többek között az állam tulajdoná­ban, de a HM kezelésében lévő ingatlanok eladásából köteles előteremteni. Vagyis a központi költségvetés minden évben a parlament által megállapított szükséges összegnél – megítélés szerint – ennyivel kevesebb vagy több pénzt ad a honvédelmi tárcának, érdekeltté téve őt így is abban, hogy a haderőreform kapcsán fölöslegessé váló ingatlanaitól minél előbb megszaba­duljon.

A HM költségvetési bevételei különböző forrásokból tevődnek össze (intézményi és egyéb működési bevétel, felhalmozási és tőkejellegű bevétel, Országos Egészségügyi Pénztártól szárma­zó bevétel). Ezek között szerepel a feleslegessé váló ingatla­nok és technikai eszközök értékesítéséből származó bevételi tétel is. A HM-nek 1992-ben 7,2, 1993-ban 8, 1994-ben 9,4, 1995-ben 10,7 milliárd forint saját bevételt kellett volna produ­kálnia, de ebből csak 3,2, 2,5, 8,4, (az 1995-ös teljesítés még nem ismert) forintnyi, ezen belül pedig évi mintegy 1 milliárd fo­rintnyi ingatlan eladásából származó tényleges bevételt tudott realizálni.⁴⁷ Ezen tapasztalatokból okulva a tárca 1996-ra össze­sen 4,1 milliárd saját bevételi előirányzatot javasolt, de ennek ellenére a költségvetési törvény 10 milliárd forint saját bevételt írt elő, aminek közel felét (4,5 milliárd Ft) az ingatlanok és a technikai eszközök értékesítéséből kell „előállítania". Ez, az Ország­gyűlésnek törvényi formát öltött szándéka ellentétes a honvé­delmi tárca javaslatával, miszerint az éves költségvetésben a fel­adatokat teljes körűen meg kell finanszírozni, a kötelező bevé­telek előírását meg kell szüntetni, továbbá, hogy az ott képző­dött bevételeket a hadsereg a kincstárba fizesse be, ami aztán a hadsereg részére utóbb visszafizethető.⁴⁸

A HM nehéz helyzetbe került, hiszen javaslatait a költségve­tés évről-évre figyelmen kívül hagyja, évről-évre képtelen telje­síteni az előírt ingatlaneladási kvótát, ami saját költségvetésében nemcsak hiányként, de évről-évre növekvő, felhalmozott hiány­ként jelentkezik. A Honvédelmi Minisztérium idén úgy próbált enyhíteni szorult helyzetén, hogy vevő hiányában az ingatlano­kat vételár fejében átadja értékesítésre az ÁPV Rt.-nek. Ez a megoldás ugyan kifejezetten szellemes, viszont kérdéses, hogy összhangban van-e a privatizációs törvénnyel.

Privatizációs gondok

Mint ismeretes, a honvédelmi tárca a tulajdonában lévő ingatla­nok jövőbeni eladásából, azaz „saját" bevételeiből kívánja finan­szírozni a harckocsivásárlást. A tankvásárláshoz szükséges já­rulékos költségek nélküli összeg (mintegy 1,7 milliárd Ft) előte­remtése érdekében – a Figyelő című hetilap értesülései szerint – a HM a mezőtúri, az ócsai, a nagyatádi és a nagykanizsai hon­védségi ingatlanokat adná el az Állami Privatizációs és Vagyon­kezelő Rt.-nek (ÁPV Rt.), és ez a bevétel folyna be HM kasszá­jába.⁴⁹ A kérdés itt az, hogy az ÁPV Rt. mint vagyonkezelő és tulajdonos szerezhet-e tulajdonjogot az állam tulajdonában és a HM kezelésében lévő ingatlanok felett, és fizethet-e ezért pénzt. A privatizációt szabályozó törvény⁵⁰ tételesen felsorolja, hogy az ÁPV Rt. a saját bevételeit és a hozzá rendelt vagyonból befolyó bevételeket milyen célokra fordíthatja.⁵¹ Ezek között nem szere­pel olyan rendelkezés, amely törvényes lehetőséget adott volna a tulajdonátruházásra és pénzkifizetésre, ezért ezt a pénzügyi tranzakciót törvénytelennek kell tekinteni.

Az is bizonyos, hogy ebben a konstrukcióban a tankvásárlás az ÁPV Rt. tervezett privatizációs bevételeinek terhére, a korábbi privatizációs bevételekből történik. Az „eladó" HM piaci áron most azonnal megszabadul a számára is terhet jelentő, kezelésében lévő ingatlanaitól, és így teljesítette a költségvetés ezirányú elő­írását is. A „vevő" ÁPV Rt. részéről ez kiadás, és amennyiben el tudja az ingatlanokat adni, a bevételeket a privatizációs bevéte­lek között fogja számontartani. A gondot az okozza, hogy ugyan­azokat az ingatlanokat kétszer „privatizálják" (egyszer a HM az ÁPV Rt-nek és egyszer a ÁPV Rt. valakinek). Ám akár el tudja adni az ÁPV Rt. a HM-ingatlant, akár nem, a kormány minden­képpen a költségvetésen felüli, vissza nem térítendő gyorshitelt, a privatizációs bevételekből elvett, tankvásárlásra fordított cél­támogatás adott a HM-nek. Olyan támogatást amelynek vagy meg tudja teremteni később a fedezetét, vagy nem, de a kocká­zatát már az állam, és nem a HM viseli.

Költségvetési kérdések

Amikor az Országgyűlés határoz a honvédelmi költségekről, an­nak kiadási és bevételi oldaláról, azt is pontosan meghatároz­za, hogy ez a pénz mire fordítható. De szerepel-e valamilyen formában a tankvásárlás a költségvetésben? A HM 1996. évi költségvetésének általános indoklása kimondja, hogy „a haderő­átalakítással összefüggésben szükségessé váló haditechnika fejlesztés 1996. évben még nem kezdhető meg", továbbá, hogy „új haditechnikai-eszközök rendszerbeállítására" a honvédség­nek „gyakorlatilag 1996. évben sem lesz módja", valamint, hogy „haditechnika-korszerűsítést a tárca 1996. évben is csak az orosz államadósság-törlesztése terhére hajthat végre", illetőleg, hogy „a nemzeti légtérszuverenitás és légtérgazdálkodási rendszer fejlesztésének, továbbá a csapatok kismagasságú légvédelmi oltalmazásával kapcsolatosan szükséges beruházási feladatok­nak az előkészítése" kezdhető meg.⁵² A HM költségvetésének fejezeti mutatója szerint az 1996. évi „legfontosabb eszközbe­szerzések az elhasználódott eszközök pótlására, az egyes te­rületeken jelentkező hiányok csökkentésére, az üzemeltetéshez nélkülözhetetlen fődarabcserék, javítóanyagok biztosítására szol­gálnak".⁵³ A harckocsi kifejezés akkor fordul elő e fejezeti rész­ben, amikor a szövegben az szerepel, hogy „megkezdődik, ille­tőleg folytatódik – döntően a hazai iparra támaszkodva – a hon­védség jelenlegi eszközparkjából a gazdaságosan felújítható eszközök modernizálása" – köztük a harckocsiké.⁵⁴ A fejezet később konkrétan szól „a harckocsimodernizációs-program meg­kezdéséről". Mindebből egyértelmű, hogy a költségvetés számolt a harckocsi modernizációs program elkezdésével, illetőleg foly­tatásával, de modernizáción 1996-ban egyértelműen á már meglévő harckocsik felújítását érti, amit elsősorban a hazai iparra támaszkodva kívántak megoldani. Tankvásárlás az eszközbe­szerzési, beruházási körbe nem tartozik bele, az előirányzott költségvetési célok között fel nem lelhető, és erre fordítható pénz­ről – sem a kiadási sem pedig a bevételi oldalon – nem tud a költségvetés.

Változtat-e ezen az, hogy a HM saját bevételeinek terhére vá­sárolta a tankokat? Nem, hiszen a költségvetés egységes, a ki­adási és a bevételi oldalról egyaránt rendelkezik. Az ún. saját bevételek tehát a miniszteriális költségvetés szerves részét ké­pezik, amelynek felhasználása kizárólag a parlamenti jóváha­gyás szerint történhet. Ezen az sem változtat, hogy államház­tartásról szóló törvény⁵⁵ a Kormánynak lehetővé teszi a költség­vetés fejezetei közötti előirányzat-átcsoportosítást, de csak ab­ban az esetben, ha ez a „központi költségvetési szervek elői­rányzatainak célját, rendeltetését nem érinti".⁵⁶ A harckocsivá­sárlás nem szerepelt a HM költségvetésében, a fegyverbeszer­zésre való bármilyen HM előirányzat-átcsoportosítás pedig érinti az előirányzat célját és rendeltetését.

A saját bevétel elnevezés megtévesztő lehet, ám nem azt je­lenti, hogy a HM a bevételeivel azt csinál, amit akar; hogy saját bevételeivel, mivel a saját ingatlanait adja el, és ügyességén múlik azok értékesítése, szabadon is gazdálkodhat. A saját be­vétel pontosan ennek ellenkezőjét jelenti. Azt, hogy a tárca a parlament által pontosan meghatározott költségvetési kiadásai a szintén a parlament által meghatározott saját bevétel össze­gével együtt válnak finanszírozhatóvá. A Kormánynak és a HM-nek tehát nem állt jogában a HM saját bevételeinek terhére meg­állapodnia a harckocsivásárlásról. A költségvetési törvényt így a vásárlást jóváhagyó kormány és a vásárlást lebonyolító HM egyaránt megsértette.

Külön említést érdemel, hogy a tankbeszerzés azáltal is meg­sérti a költségvetési törvény előírását, hogy az nem „döntően a hazai iparra támaszkodva" történt,⁵⁷ vagyis a harckocsi-moder­nizáció elmaradása révén a hazai ipar megint kimarad az üzlet­ből. Ez is mutatja a HM és magyar, illetőleg a nemzetközi és a magyar hadiipari lobbi ellentmondásos viszonyát és ellenérde­keltségét.

A költségvetési törvénynél maradva azonban fel kell tenni leg­alább még egy kérdést. Ha az ÁPV Rt.-től előteremthető is a vételár, miből fogja fedezni a HM a vásárlás költségvonzatát (2,3­3,3 milliárd forintot)? Erre több – törvénytelen – lehetősége van, hiszen valamiből mindenképpen el kell venni erre a célra. A költ­ségvetés szól „a rendszerbentartásra kijelölt haditechnikai esz­közök felújításáról"⁵⁸ és a „különféle haditechnikai eszközök és egyéb szakanyagok nagyjavítására, felújítására a dologi kiadá­sokon belül" szolgáló összegről.⁵⁹ Erre a tavalyinál 1 milliárd fo­rinttal többet, azaz összesen közel 2,7 milliárd forintot szánt a költségvetés. Kézenfekvő lenne például, hogy a tárca az ebből az összegből a harckocsi-felújításra fordítható összeget költi tank­vásárlásra, mivel a vásárlás nyomán immár tankfelújításra nem kell költenie. Valószínű, hogy a HM innen akar lecsípni vala­mennyit, hiszen a repülőgépjavításról már megkötött szerződést felbontotta. Mivel nem tervezett plusz bevételekkel reálisan nem számolhat a HM, a költségeket mindenképpen éves költségve­tésének terhére tudja csak „kigazdálkodni". Ám ha a HM ennyi pénzt egy évben ki tud gazdálkodni, akkor súlyos problémák van­nak a költségszámításokkal, és a költségvetés civil ellenőrzé­sével; akkor alaptalan a HM nehéz helyzetével kapcsolatos vészharang-kongatás; illetőleg a hivatásos és sorkatonai állomány helyzetének további rovására történik a hadibeszerzés. (A tank­vásárlásra valahonnan „előállított" milliárdokból a HM nem a használatában lévő 160 laktanyáját, azok konyhai berendezé­seit, vizesblokkjait, fűtési rendszerét, a teljes hibaelhárítást, azaz a humán szférát kívánja „támogatni".) Az is igaz továbbá, hogy a haderőreform sajátos értelmezése folytán az eladásra kerülő ingatlanokból tankok lesznek, és a létszámleépítéssel nem ja­vul a hivatásos katonák helyzete…

Hadilábon a határozatokkal

1. A kormány és a HM azonban nemcsak törvényeket, hanem Országgyűlési határozatot is megszegett a tankvásárlással. Megszegte mindenekelőtt az Országgyűlés által 1993-ban jóvá­hagyott, a Magyar Köztársaság honvédelmének alapelveiről szó­ló határozatot.⁶⁰ „Magyarország figyelembe veszi szomszédainak jogos biztonsági érdekeit" – szól a határozat egyik pontja.⁶¹ Szóba jöhet természetesen ennek megsértése is, de itt elsősor­ban a határozat egészén végighúzódó és annak lényegét adó védelmi jelleg megsértésére – számszerint legalább 5 pont meg­szegésére – gondolok, mivel a tank nem védelmi, hanem táma­dó fegyvernek minősül.⁶²

Abban egységes a hadtudomány, hogy a harckocsikat a szá­razföldi csapatok csapásmérő technikájának tartja, és valószí­nűleg abban is konszenzus van, hogy a T-72-es nem ún. több­funkciós, 25 tonnát meg nem haladó, a védelmi funkcióra legin­kább alkalmas harcjármű. Az is valószínűnek tűnik, hogy-nem elsődlegesen a T-72-esek, és nem elsősorban a harcjárművek azok, amelyekről az alapelvek mint „bárhol alkalmazható" „gyors reagálású" szárazföldi csapatokról beszél, és amire hivatkozás­sal történt a beszerzés. Elsősorban azért van ez így, mert a gyors reagálású erőkhöz a légimozgékonyságú erőkön kívül egyebek mellett tüzérségi eszközök, tüzérségi tűzvezető és vezetési komplexumok, páncéltörő tűzeszközök is tartoznak. Kétségte­len, hogy aT-55-ösnél korszerűbb, mozgékonyabb T-72-es gyor­sabb reagálást tesz lehetővé, csakhogy az alapelvek hadibeszer­zésekről szóló pontja pontosan meghatározza azt, hogy „a Hon­védség haditechnikai fejlesztése arra irányuljon, hogy kielégít­se a korszerű védelem olyan követelményeit, mint a megbízha­tó felderítés, a légimozgékonyság és légi támogatás, a rádiótech­nikai hadviselés, a műszaki akadályok létesítésére való képes­ség, a páncélelhárítás, a mobil légvédelem és korszerű veze­tés".⁶³ Az alapelvek itt olyan – a T-72-es vétellel kapcsolatban nem létező – fejlesztési program szükségességéről tesz emlí­tést, amely a szintén megnevezett célprioritás eléréséhez (fel­derítés, páncélelhárítás, légvédelemhatékonyság növelése, rá­diótechnikai hadviselés, műszaki akadály létesítése, vezetés) szükséges. Ezek elérése érdekében azonban nem tankokra – különösen nem T-72-es harckocsikra – van szükség.

Összességében tehát elmondható, hogy a korszerűbb tankok­kal ugyan jobban eleget lehet tenni a gyors reagálást igénylő feladatoknak, viszont a határozat a katonai védelem koncepció­jához igazította a haderőfejlesztést és a haditechnikai fejlesz­tést. E programhoz kötött koncepció alapján a harckocsibeszerzés még a deklarált célokkal is ellentétes. A „gyors reagálású" csapatok felállításával kapcsolatban, önmagában véve szintén nem meghatározó a harckocsibeszerzés. Ennél sokkal fontosabb, hogy az ezt megelőzendő technikai beszerzések után következ­hetne csak, így ez a beszerzés nemhogy nem indokolható az Országgyűlés határozatával, de egyenesen ellentétes azzal.

A tankvásárlás egy szemléleti problémára is rámutat. A HM nem az új prioritások teljesítése kapcsán „követ el" törvényte­lenségeket, hanem a hagyományos szemlélettől determináltan költekezik. A VSZ utáni magyar hadtudomány és az írott joggá vált szabályok sem elegendők még ahhoz, hogy a HM csúcsain lévők képesek legyenek másként gondolkozni. A tankvásárlás esetében nem a képviselők, a szakértők és az újságírók által legtöbbet hangoztatott érvekkel van baj, .melyek szerint új füg­gőséget hoztunk létre, illetve a beszerzett tankok nem NATO-kompatibilisek.⁶⁴ A vásárlással inkább az a baj, hogy a „szelle­mi" NATO-kompatibilitás elemi megértésének hiányáról árulko­dik.

2. Míg az alapelvek megjelölik a célt és az elérésükhöz ren­delt eszközöket, addig honvédségi hosszú, valamint középtávú átalakításának irányairól és a szükséges létszámról szóló ország­gyűlési határozat a „hogyan" és a „mennyit" kérdésére ad vá­laszt.⁶⁵ Ez a határozat a fejlesztésnek nemcsak az időbeli sza­kaszait jelölte meg (hosszú és középtáv), hanem megkettőzte a honvédelemre a jövőben vonatkozó költségvetést is, vagyis az évenként meghatározandó honvédségi kiadások mellett beve­zette a 4 és 10-15 évre szóló, konkrét katonai beszerzésekre vonatkozó költségvetés intézményét. Rendelkezik arról, hogy hosszú és középtávon a miniszteriális és programköltségvetés keretei között mire, milyen haditechnikai fejlesztésekre lehet az országnak költenie. A programköltségvetés kereti között, hosszú távon kerülnek beszerzésre a harci repülőgépek (1,5 milliárd dollár), közép- és hosszú távon a légvédelmi rakéták (214-229 millió dollár), illetve a rádiólokációs rendszer (143 millió dollár). A határozat azt is kimondja, hogy középtávon, 1998-ig „a hadi­technikai korszerűsítés finanszírozásához" „a különböző segély­programok, kedvezményes hitelkonstrukciók, gyártási együttmű­ködési lehetőségek feltárására, kihasználására, a hazai ipar leg­szélesebb bevonására kell támaszkodni",⁶⁶ valamint, hogy a hon­védséget egyebek mellett „a katonai objektumok számának csök­kentésével úgy kell átalakítani, hogy alapvető feladatai teljesíté­sére folyamatosan képes legyen".⁶⁷ A tankvásárlásnak tehát hi­ányzik a miniszetriális és programköltségvetésben való „szere­peltetése", ez a tétel nincs betervezve 1998-ig, továbbá megha­tározott az eladásokból befolyó jövedelmek rendeltetése.

A haditechnikai eszközök behozataláról kormányrendelet ren­delkezik.⁶⁸ Ez többek között kimondja, hogy megállapodás „a haditermékek behozatalára csak a szerződéskötési engedély kézhezvételét követőén köthető meg",⁶⁹ valamint, hogy behoza­tal „csak olyan esetben engedélyezhető, ha az ügylet nem el­lentétes az Alkotmányban foglalt előírásokkal és a Magyar Köz­társaság nemzetközi szerződésekben vállat kötelezettségével".⁷⁰ Kérdés, hogy a sürgető körülmények között volt-e mód arra, hogy a Soós Károly Attila, az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium po­litikai államtitkára által vezetett Haditechnikai Tárcaközi Bizott­ság⁷¹ engedélyezze a szerződéskötést. Az viszont bizonyos, hogy ha engedélyezte, akkor megsértette a kormányrendelet idézett pontját, mivel Magyarország csak a CFE-szerződés megszegé­se árán (exporttilalom és limit) vehette meg a tankokat.

A magyar-fehérorosz tanküzlettel kapcsolatban számos jog­szabályi kifogás emelhető. A vásárlás egy nemzetközi szerző­dést, négy törvényt (honvédelmi, költségvetési, privatizációs, közbeszerzési), két országgyűlési határozatot (a Magyar Köz­társaság honvédelmének alapelveiről, illetve a Magyar Honvéd­ség hosszú, valamint középtávú fejlesztésének irányairól és lét­számáról nevet viselő határozatot) valamint egy kormányhatá­rozatot sért. A fegyvervásárlás kapcsán a magyar kormány és annak honvédelmi minisztériuma a NATO-csatlakozás négy leg­fontosabb feltétele közül hármat (hadsereg feletti civil kontroll, piacgazdaság szabad érvényesülése, a törvények uralmán ala­puló demokrácia) megsértett, de a negyedik kritérium teljesíté­sét – a szomszédos népekkel való kiegyezést – sem segítette. A vásárlás nyomán 4-5 milliárd forinttal nőtt a HM éves kiadási kerete: a betervezetteken túl a privatizációs és más bevételek­ből ennyit fordított az ország fegyvervásárlásra. Kétségtelen, hogy pénzügyileg a tankvásárlás megérte Magyarországnak. De más szempontból nem fizettünk túl nagy árat?

Jegyzetek

¹ A szerződés pontos neve: Szerződés a Hagyományos Fegyveres Erőkről Európában (Treaty on Conventional Armed Forces in Europe). A CFE-szerződést 1990. november 19-én írta alá a NATO és a Varsói Szerződés összesen 22 tagállama Párizsban. A VSZ megszűnése és Szovjetunió felbomlása miatt került sor a Taskenti Megállapodásra 1992. május 15-én, amely során a CFE Részes Államainak száma 29-re nőtt. Az EBÉÉ Helsinki Utótalálkozóján döntöttek a CFE 1992. július 17-től történő életbeléptetéséről. Csehszlovákia kettéválása miatt, 1993. feb­ruár 5. óta a CFE rendszernek 30 Részes Állama van. Észtország, Lett­ország, Litvánia 1992-ben kikerültek a CFE alkalmazási területéből, vi­szont a többi – 12 – szovjet utódállam csatlakozott a megállapodáshoz. A CFE-szerződésből kimaradtak a semleges országok és az el nem kö­telezett Jugoszlávia. Ezért Magyarország szomszédai közül Ausztria, a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság, Szlovénia és Horvátország nem tar­tozik az aláíró országok közé. Dr. Nagy László – Siklósi Péter: A CFE-szerződés hatása Magyarország katonai-biztonsági környezetére. Bu­dapest, HM SVKI, Védelmi Tanulmányok 5. sz. 1994.

² Michel Renner: Békére készülődve. A világ helyzete 1993. Budapest, Föld Napja Alapítvány, 1993. 151.

³ Dr. Nagy László – Siklósi Péter: I. m. 8.

⁴ Siklósi Péter: A CFE-szerződés és Magyarország katonai-biztonsá­gi környezete. I-II. Pro Minoritáié, 1995/2., 1995/3-4. sz.

⁵ Dr. Nagy László – Siklósi Péter: I. m.; Siklósi Péter: I. m.

⁶ Az okmányt 1996. február 29-én adták át. Dr. Bokor Imre: Húsvéti ajándék Keleti Györgytől. Új Magyarország, 1996. április 9.

⁷ Lencsés Károly: Használt T-72-es harckocsikat vennénk. Magyar Hírlap, 1996. március 22.

⁸ A „kifecsegéssel" kapcsolatban a „HM illetékese" azt mondta, hogy „nem felel meg a valóságnak, hogy ezt az ügyletet 'kifecsegték' volna, és csak azért került nyilvánosságra: ilyen vásárlást nem is lehet titok­ban tartani." Folytatódik a vita a tankvásárlásról. Népszabadság, 1996. április 22.

⁹ Mócs Imre a HB SZDSZ-es elnöke. Népszabadság, 1996. április 6.

¹⁰ Gyuricza Béla, a HB Fideszes alelnöke. HVG, 1996. április 6.

¹¹ Dési János: Ki fenyegeti Magyarországot? Interjú Keleti Györggyel. Magyar Hírlap, 1996. május 7.

¹² Folytatódik a vita a tankvásárlásról…

¹³ Ki fenyegeti Magyarországot?

¹⁴ Az Országgyűlés azonnali kérdések és válaszok órájában Dr. Kö­vér László (Fidesz) kérdése a miniszterelnökhöz, annak távollétében a honvédelmi miniszterhez 1996. május 7-én. Országgyűlés, Internet.

¹⁵ A „HM-illetékes" szavai. Folytatódik a vita a tankvásárlásról.

¹⁶ M. R: Száz T-72-es harckocsit vásárol a HM. Népszabadság, 1996. március 30.

¹⁷ 1993. évi CX. törvény a honvédelemről. 188. szám. 6. szakasz (1) (3). Magyar Közlöny, 1993. december 27.

¹⁸ Száz harckocsi a honvédségnek. Népszabadság, 1996. április 5.

¹⁹ Uo.

²⁰ Ki fenyegeti Magyarországot?

²¹ Krecz Tibor: Tankcsapda. Figyelő, 1996. április 18. 21-22. Más la­pok szerint 2,7 milliárd. Tömöry Ákos: Hadipolgárok. HVG, 1996. április 20. 114. A Honvédelmi Bizottság alelnöke szerint 4-5 milliárd forintot költünk tankvásárlásra. (Bertók László Attila: „Törvénysértő Keleti György tankvásárlási akciója." Interjú Gyuricza Bélával. Új Magyarország ,1996. április 20.

²² Kövér László (Fidesz) kérdése a miniszterelnöknek aT-72-es harc­kocsik beszerzésének tárgyában.

²³ Keleti György szavai. Népszabadság, 1996. április 5.

²⁴ OGY, Internet

²⁵ Törvénysértő Keleti György tankvásárlási akciója…

²⁶ A harckocsi-megsemmisítést a HM felügyelete alatt álló gödöllői Currus Harcjárműtechnikai Rt. végzi. Ez a megrendelés az Rt.-nek mun­kaalkalmat teremt és a korábbi, a HM-nek végzett nullszaldós megsem­misítésekkel szemben ezen munkájáért már pénzt kér.

²⁷ Ki fenyegeti Magyarországot?

²⁸ Krecz Tibor: Tankcsapda.

²⁹ Keleti György parlamenti válasza Kövér László (Fidesz) keretesére. 1996. május 7. OGY. Internet.

³⁰ Uo.

³¹ Ki fenyegeti Magyarországot?

³² A T-72-esek növelik függőségünket. Népszabadság, 1996. április 6.

³³ Folytatódik a vita a tankvásárlásról…

³⁴ A közbeszerzésről. 1995:XL. tv. Magyar Közlöny, 1995. május 26.

³⁵ 7. szakasz (1).

³⁶ 95. szakasz a.

³⁷ 6. szakasz a.

³⁸ Az államtitokról és a szolgálati titokról. 1995:LXV. tv. Magyar Köz­löny, 1995. június 30.

³⁹ 3. szakasz (1).

⁴⁰ 6.szakasz (1) c.

⁴¹ 6. szakasz (1) m.

⁴² Melléklet. 1-24.

⁴³ 62-78.

⁴⁴ 11/1995. (november 14.) HM rendelet a honvédelmi vonatkozású szolgálati titokkörről. 44. pont. „Az MH fejlesztésére vonatkozó koncep­ciók, pénzügyi tervek… ." A vásárlás jellege (hirtelen jött lehetőség, ter­vezhetetlenség, nemzetközi szerződés léte) miatt a rendelet egyáltalán szóbajöhető pontjai (3., 26., 43., 46., 53.) ezesetben nem kerülhettek alkalmazásra.

⁴⁵ Erre a törvény 10. szakasz (5) bekezdése alapján lett volna lehető­sége.

⁴⁶ 25. szakasz

⁴⁷ Janza Károly: A védelmi források kezelése a piacgazdaságra törté­nő átmenet időszakában. Katonapolitikai és védelempolitikai konferen­cia-sorozat. II. kötet. Budapest, BHKK, 1994. 31.; Mónus Miklós: Mire elég? Interjú Janza Károllyal, a HM helyettes államtitkárával. Magyar Honvéd, 1996. január 12. 7.; A Magyar köztársaság 1996. évi költség­vetéséről. 1994:CIV. tv. Magyar Közlöny, 1984. december 30.; A Ma­gyar Köztársaság 1995. évi költségvetési törvényjavaslatához. Fejezeti Indoklás. I. k. IX. Honvédelmi Minisztérium. Budapest, 1994. X. 9. 3.; Jelentés a Magyar Köztársaság 1994. évi költségvetésének végrehajtá­sáról. II. kötet. IX. Honvédelmi Minisztérium. Budapest, 1995. augusz­tus 9. 10.

⁴⁸ Janza Károly: I. m. 33-34.

⁴⁹ Krecz Tibor: Tankcsapda.

⁵⁰ Az állam tulajdonában lévő vállalkozói vagyon értékesítéséről. 1995:XXXIX. tv. Magyar Közlöny, 1995. május 17.

⁵¹ 22. szakasz (2), 23. szakasz (1), (2), (3),(4).

⁵² A Magyar Köztársaság 1996. évi költségvetése. A HM 1996. évi költségvetésének általános jellemzése. I. k. 95.4.

⁵³ A HM fejezet 1996. évi költségvetésének címek, alcímek szerinti részletezése. II. k.

⁵⁴ Uo.

⁵⁵ Az államháztartásról szóló 1992. évi XXXVIII. törvény és az ahhoz kapcsolódó egyes rendelkezések módosításáról. 1995:CV. tv. Magyar Közlöny, 1995. december 13.

⁵⁶ 39. szakasz (1).

⁵⁷ Uo.

⁵⁸ HM 1996. évi költségvetésének általános jellemzése. 95.4.

⁵⁹ A Magyar köztársaság 1996. évi költségvetése. Fejezeti indoklás. IX. Honvédelmi Minisztérium.

⁶⁰ Az Országgyűlés 27/1993. (április 23.) határozata a Magyar Köz­társaság honvédelmének alapelveiről. Magyar Közlöny, 1993/48.

⁶¹ _4.

⁶² Ezek: I. 1., 3., III. 18., V 25., 28.

⁶³ 35. pont első mondata. Ezen az sem változtat, hogy az alapelvek ugyanitt úgy fogalmaz, hogy „A haditechnikai fejlesztési programok min­denekelőtt a légierő, valamint a gyors reagálású és a légimozgékonyságú csapatok létrehozását, a felderítés, a páncélelhárítás és a légvédelem és légvédelem hatékonyságát növeljék".

⁶⁴ Valóban nem NATO-kompatibilisek, de a „kiváltott" tankok sem vol­tak azok, továbbá a NATO-ban egymástól eltérő fegyverrendszerek van­nak alkalmazásban. Vélhetően új függőséget sem jelent, mivel a T-72-es alkatrészeit a FÁK országain kívül Lengyelországban és Szlovákiá­ban is gyártják, továbbá a megsemmisítésre kerülő T-55-ösök egyes darabjai is felhasználhatók.

⁶⁵ Az Országgyűlés 88/1995. (július 6.) határozata a Magyar Honvéd­ség hosszú, valamint középtávú átalakításának irányairól és létszámá­ról

⁶⁶ 9. pont b.

⁶⁷ 5. pont.

⁶⁸ A haditechnikai eszközök és szolgáltatások kiviteléről, behozatalá­ról, illetve reexportjáról. 48/1991. (III.27.) Korm. r. Magyar Közlöny, 1992. III. 27. 33.

⁶⁹ 4. szakasz (4).

⁷⁰ 5. szakasz (1).

⁷¹ 10/1995. (IV. 13.) ME határozat.

A sokpárti külpolitikai konszenzus szerint a legjobb biztonság­politikai célállapot Magyarország számára a teljes jogú NATO­-tagság; függetlenül attól, hogy ki más kerül még be régiónkból (bár nem lenne baj, ha a szomszédainkat is felvennék, leszá­mítva persze az ukránokat és talán a szerbeket). A tagság el­nyerése – amihez a Békepartnerség nagy lépést jelent már – garantálja, hogy soha senki nem fog bennünket megtámadni, és ezért – ha elvárják tőlünk – akár a nukleáris fegyverek behoza­talát is vállalnunk kell. Az A változat szerint nem érdekel ben­nünket, hogy mit szólnak mindehhez az oroszok; a B változat szerint meg fogjuk győzni őket, hogy a NATO kiterjesztése és az amerikai fegyvereknek az orruk elé telepítése az ő biztonsá­gukat is szolgálja.

Az alábbiakban a külpolitikai célok és várakozások realitásá­nak megítéléséhez próbálunk adalékokkal szolgálni.¹

NATO-mánia és EUfória

Az 1990-es évek közepén a hazai külpolitikai diskurzus megha­tározó motívumává vált a kelet-közép-európai országok közötti rivalizálás elemzése. Vajon melyik volt szocialista ország a re­formfolyamat és az átmenet „éltanulója"; melyikük épített ki leg­több kapcsolatot a nyugati világgal; melyikük válhat a NATO és az EU tagjává az első kibővítés alkalmával? Magyarországot a 80-as években mindvégig a legnyugatiasabb keleti országnak tekintették (leszámítva a Varsói Szerződésen kívüli Jugoszlávi­át), a rendszerváltás kezdete óta azonban vita folyik arról, hogy Csehország, Lengyelország vagy Magyarország, esetleg Szlo­vénia, netán a tökéletes pénzügyi stabilitást élvező Észtország érdemes-e erre a címre.

Jeles külpolitikai újságírók időnként megírják, hogy – megbíz­ható források szerint – a csehek és a lengyelek a legesélyeseb­bek az EU- vagy NATO-tagságra; máskor elmagyarázzák, hogy a fenti kettő helyett hogyan lehetnénk inkább a szlovénekkel együtt mi a kibővítés „kedvezményezettjei". Léteznek továbbá olyan kiszivárogtatások is, amelyek szerint nem kettő, hanem három ország beléptetését hagyná jóvá Moszkva, amelynek vé­tójoga ugyan nincs az ügyben, véleménye azonban nagyban befolyásolja a nyugati döntést. Időnként azt a kérdést is felte­szik egyes szerzők, hogy valóban a NATO kibővítése-e a leg­jobb biztonságpolitikai forgatókönyv Magyarország, illetve északi, keleti, nyugati és déli szomszédai számára. Arról azonban vég­képp minimális terjedelemben olvashatunk a hazai sajtóban, hogy az EU-integráció milyen változásokat hozhat majd a min­dennapi életben, milyen alternatívákról kell vagy érdemes gon­dolkodnunk az EU-tagság lehetőségén belül, vagy akár azzal szemben.

A magyar televíziónéző meghatározó euro-élménye a Játék határok nélkül című szórakoztató műsor. Az ország különböző pontjain kultúrprogramokkal és gasztronómiai élményekkel egy­bekötött Európa-napok nyújtanak szigorúan objektív tájékozta­tást az érdeklődő polgároknak. A napilapok egyre gyakrabban jelennek meg európai integrációval foglalkozó rovatokkal, mel­lékletekkel, az iskolások számára pedig a Külügyminisztérium már le is bonyolította – talán a Ki tud többet a Szovjetunióról című vetélkedő mintájára – az első Robert Schuman Középis­kolai Tanulmányi Versenyt, amelynek jelszava: „Európa Te Vagy!"

A kampány legalábbis ambivalens. Európát úgy jeleníti meg, mint egyfajta objektív, külső modernizációs kényszert, amelyre hivatkozva a belső rendszerátalakítás legapróbb részletei is iga­zolhatók. Amennyiben „extra Európám non est vita", úgy a be­látható jövőn belüli csatlakozást ígérő politikai erők úgy állíthat­ják be saját magukat, mint amelyek – az átmeneti siralomvölgy után – az ígéret földjére, a paradicsomba tudják vezetni a ma­gyar társadalmat. Abból azonban, hogy a Nyugat-Európához való felzárkózás jelszava eleve hamis,² nem lenne helyes levonni azt a következtetést, hogy Magyarország gazdasági és társadalmi fejlődése nemzetközi illeszkedés, alkalmazkodás és kötelezett­ségek nélkül elképzelhető. A külső normák vállalása és önma­gunkra erőltetése – akár egyfajta Európa-fétis formájában – le­het korlátja az önálló, demokratikus útkeresésnek, de ugyanak­kor a politikai kultúra lezüllesztésének is. A mérleg valószínűleg csak utólag lesz megvonható.

Valószínű azonban, hogy a nemzetközi illeszkedés program­jának euro-atlanti integrációs folyamatként történő megfogalma­zásával a magyar külpolitika saját mozgásterét szűkíti, lemond­va a különféle alternatívák mérlegeléséről és a jövőbeni döntési lehetőségekről. Sajátos árukapcsolás történik, holott a NATO és az EU kérdéseinek szétválasztásán túl magát az európai integ­rációs csomagot is részekre kell bontani, megkülönböztetve a jelenleg működő, erőteljes újraelosztással alátámasztott egysé­ges piacot a tervek szerint 2002 után kialakítandó monetáris uniótól, amelyben az újraelosztás szerepe jelentősen gyengül­het.

Mindenekelőtt azonban emeljük ki a csomagból az észak-at­lanti katonai szövetséghez való tartozás kérdését. A NATO-tag­sággal kapcsolatos vitákban, a hosszú távú biztonságpolitikai döntések meghozatalánál egyetlen kérdéstől lehet elindulni: ki és mi fenyeget bennünket? Az orosz rém (1849, 1945, 1956) mellett régiónk legkomolyabb fenyegető tényezőjeként a kisebb­ségi probléma megoldatlanságát szokták konfliktusforrásként emlegetni. Nos, az orosz hadsereg mindhárom említett alkalom­mal nyugati hívásra, de legalábbis nyugati egyetértéssel nyo­mult be Magyarországra. Azt pedig nagyon nehéz,.elképzelni, hogy miként segíthetne a kisebbségi feszültségek kezelésében az amerikai légierő (márpedig az emberanyaggal történő szigo­rú elszámolás miatt a nyugati szövetség a bombázáson kívül más segítségnyújtásra nem nagyon szokott vállalkozni).

Odaát jól tudják ezt, és ezért is hangoztatják oly gyakran, hogy a felvétel feltétele a kisebbségi feszültségek enyhítése, az ilyen-olyan jogok tiszteletben tartása. Csak arról feledkeznek meg, hogy például a szlovákiai és a romániai magyar kisebb­ség abban különbözik egyes brit és spanyol alattvalóktól, hogy még egyetlen szállodát vagy bankot sem robbantott fel politikai nyomásgyakorlás céljából. Ha 1989 után fölmerült is a közép­kelet-európai területi revízió igénye, az nem a volt szocialista államok között történt, hanem bizonyos német politikai erők részéről a csehek és a lengyelek irányában, valamint olasz rész­ről Szlovénia irányában. Köztudott az is, hogy nem a Lajtától keletre szavaz az állampolgárok tizenöt-huszonöt százaléka különféle szélsőjobboldali, soviniszta pártokra. Nyugodt szívvel mondhatnánk tehát, hogy addig nem kívánunk csatlakozni az „euroatlanti" szervezetekhez, amíg nem rendeződik az Egyesült Királyság katolikus ír alattvalóinak, meg a Spanyol Királyság baszk kisebbségének helyzete. Elvégre nem vehetünk új gon­dokat a nyakunkba, épp eleget importáltunk már a rendszervál­tás során (munkanélküliség, szervezett bűnözés, kábítószere­zés stb.).

Ráadásul a kétpólusú világrend megszűnése óta egyértelmű, hogy ha érdekei úgy diktálják, az USA és a NATO hadereje a tagországok területén kívül is hezitálás nélkül beavatkozik az emberi jogok (a multinacionális befektetői és kereskedelmi ér­dekek) védelme érdekében. Adott esetben tehát – mint a Bal­kánra vagy a Közel-Keletre – hozzánk is bármikor ledobhatnak néhány fegyelmező célzatú bombát, miközben az esetleges új tagországok esetében is szemet hunyhatnak az állami terror gya­korlata fölött – amint azt a török példa is mutatja.

A NATO-párti propaganda helyenként kifejezetten gyermeteg (de legalább mulattató) érveket ad elő a tagság előnyeiről. Ilyen például az, hogy a NATO-tagság megnövelné a külföldi befekte­tők biztonságérzetét, és így számottevően felerősödhetne a tő­kebeáramlás. Akkor vajon miért jött eddig a tőke, és miért áram­lott oly tömegesen Dél-Kelet-Ázsiába a számos NATO-tagország befektetőitől? Vajon nem törpül-e el a katonai szövetségi tag­ság szerepe a közgazdasági tényezők mellett, különösen akkor, amikor a transznacionális beruházások garantálására 1985 óta létezik egy szervezet, a MIGA, amelynek Magyarország is tag­ja? Amennyiben a NATO-tagság és a külföldi tőke bejövetele között mégis lenne kapcsolat, úgy azon kellene elgondolkodni, hogy efféle militarista feltételekkel szükségünk van-e a külföldi tőkére, különös tekintettel arra, hogy Magyarország a térség ve­zető működőtőke-importőreként lényegesen alacsonyabb gaz­dasági növekedést tud felmutatni, mint a kevesebb külföldi tőkét bevonó Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Szlovénia vagy akár Románia.

Hallható továbbá, hogy NATO-konform (értsd: profi) hadsereg esetén csak az lenne katona, aki ezt az életformát szereti. Tud­valevő persze, hogy nem minden NATO-tagállamnak van profi hadserege; a többség a jövőben is alkalmazni fogja a sorozást. A legszebb azonban az, hogy olyan értelmiségiek is részt vesz­nek a ködösítésben, akik huszonöt évvel ezelőtt – akkor még a kelet-ázsiai szocializmussal szimpatizálva – ugyanilyen lelkesen emelték fel szavukat a vietnami háború ellen, és ha máshonnan nem, hát a Hair című filmből értesülhettek arról, hogy háború esetén a legprofibb hadsereggel rendelkező ország is besoroz­za a fiatalokat. Mellesleg a profi hadseregbe is rendszerint azok jelentkeznek nagy számban, akik a civil gazdaságban nem ta­lálnak munkaalkalmat és megélhetést, de egyébként ugyanúgy gyűlölik a háborút és a katonáskodást, mint egy popzenész vagy egy politológus.

Profi hadsereg esetén a polgár pénzért váltja meg a katonai szolgálatot, hogy az ő ellenőrzése alatt, az általa ellenőrzött par­lament utasítására, az ő érdekében áldozhassa életét a fizetett katona. A „civilizált" polgári hadviselés kétes etikai normáit rög­zíti az ún. Genfi Konvenció, amely a hadifoglyokkal szembeni bánásmód szabályozása mellett garantálja azt is, hogy a hábo­rút indító, megszavazó, kirobbantó, finanszírozó, irányító stb. polgárt még véletlenül se lehessen hadviselő félnek, ellenség­nek tekinteni.

A honvédelem piacosításának útjára lépve – különösen a mai, „globalizálódó" világban – nehéz lenne érveket találni a külföldi zsoldosok alkalmazásával szemben. Amennyiben elfogadjuk az áruk, a szolgáltatások, a tőke és a munka szabad áramlását, és amennyiben elsődleges szempont a hadsereg olcsósága (már­pedig ez igen fontos), akkor a haza védelmében a korábbinál nagyobb szerep hárulhatna a határon túli magyarságra (az el­csatolt területek ismerete külön előny lehet), vagy akár más föld­részekről havi egy-kétszáz dollár reményében is boldogan szer­ződő fiatalokra.

Tudomásul kell azonban venni azt is, hogy zsoldoshadsereg esetén a katona lojalitása csak addig tart, amíg az őt alkalmazó állam fizetőképessége.³ Nem csekély optimizmus kell ahhoz a feltételezéshez, hogy az államháztartási reformmal és a vége­láthatatlan kamattengerrel küzdő magyar állam az előttünk álló évtizedek során nem fog fizetési problémákkal küzdeni.

A pszichológusok elemezhetnék, vajon a NATO iránti magyar lelkesedés párhuzamba állítható-e a szabolcsi munkanélküli be­hívó utáni vágyakozásával. Ha jól nem is élhet, legalább foglal­kozzon vele valaki, legyen fedél a feje fölött, táplálkozhasson rendszeresen és legyen egy váltás ruhája – mindez más költsé­gén. „Úgyis kamu az egész." Nos, ez utóbbi nem biztos. Onnan­tól kezdve, hogy érdekeink közösekké válnak a világgazdaság fölött uralkodó államokéval, a szimbolikus hozzájáruláson túl esetleg nekünk is ki kell vennünk részünket az Öböl-háborúhoz hasonló műveletekből. Mindenki azzal járul hozzá a közös si­kerhez, ami van neki: ők a technikával, mi az emberanyaggal. Á la carte EU még lehet, á la carte NATO nem.

Az „euroatlanti" csatlakozás ügyében fennálló pártpolitikai kon­szenzus feltételezi, hogy ha mi minden áldozatot meghozunk a felvételért, a nyugati fél pedig folyamatosan ígéretet tesz a ki­bővítésre, akkor az meg is fog történni. Valójában azonban a bővítés ténye alig függ a hazai viták érvanyagától és a közvéle­ménytől. Lényegében minden az amerikai, illetve a nyugat-eu­rópai bel- és külpolitika állásán múlik. Ez a NATO esetében explicitebb, hiszen oda tulajdonképpen jelentkezni sem lehet (a belépési szándékaikat kinyilvánító országok meghívót kaphat­nak), de lényegében az EU esetében sincs másképp (nem ak­kor szokott bővülni, amikor arra a jelentkezőnek szüksége van, hanem amikor a szervezetnek van szüksége új tagokra).

A NATO kérdése az amerikai pártpolitikában

A hazai NATO-propaganda gyakran hangoztatja, hogy az észak­atlanti szervezetben konszenzusos döntési mechanizmus műkö­dik – azt azonban sohasem teszik hozzá, hogy ez a konszenzus azt jelenti, hogy az amerikai véleménnyel (akarattal) senki sem helyezkedik szembe. Az Egyesült Államokban pedig az utóbbi néhány évben erőteljes támadás indult (döntően a Republikánus Pártból, de máshonnan is) az USA mindenféle nemzetközi köte­lezettségvállalásai ellen. Az elnök mögött álló demokraták fenn akarják ugyan tartani a nemzetközi intézményeket, de semmikép­pen sem akarják felmérgesíteni az oroszokat.

Az USA mindkét nagy pártja a NATO bővítése mellett "foglalt állást, de más-más megfontolásból, ami eltérő eredményekre vezethet. A republikánusok a lehető legnagyobb mértékben el akarják jelentékteleníteni az ENSZ-t, amely – legalábbis formá­lisan, mint univerzális szervezet – az USA fölött áll, a Biztonsági Tanács keretében több-kevesebb kontrollt gyakorol az amerikai törekvések fölött. A globális biztonság szervének a NATO-t szán­ják, amelynek székhelye és főtitkára lehet európai, mégis egy­értelműen és félreérthetetlenül az Egyesült Államok irányításá­val működő szervezet. Olyan birodalomépítési szándék mutat­ható itt ki, amelyhez szorosan kötődik az USA hadiiparának nem­zetközi marketing-tevékenysége is.

A („realista") hegemonizmus nem idegen a demokratáktól sem, ideológiájuk azonban – Woodrow Wilson óta folyamatosan – a („liberális") univerzalizmust hirdeti. Ez tette lehetővé a Népszö­vetség és az, ENSZ megalakítását, a különféle szakosított szer­vezetekkel együtt. A lehetőségekhez képest most is a globális szervezetek fenntartására törekednek (a szükséges reformok­kal stb.), de nem mondanak határozott nemet a NATO bővítésé­re sem. Egyrészt azért, mert egyes szövetségeseik – különö­sen az egyre ambíciózusabb Németország – ezt szorgalmaz­zák, másrészt pedig azért, mert egyfajta erkölcsi adósságot érez­nek a második világháború után „cserbenhagyott" lengyelek, cse­hek, magyarok stb. iránt.

A demokraták óvatosságát illusztrálja Sam Nunn szenátor nyi­latkozata 1996 szeptemberében. A Szenátus hadügyi bizottsá­gában korábban elnöklő politikus szerint Kelet-Közép-Európát nem fenyegeti veszély, és ezért felesleges politikai és gazdasá­gi megfontolásokból siettetni a NATO bővítését. Ráadásul Nunn szerint térségünk politikai és gazdasági stabilizálása elsősorban Nyugat-Európa érdeke, márpedig az EU láthatóan nem siet az új tagok felvételével. Ha pedig ez így van, akkor értelmetlen eről­tetni a NATO bővítését is, amivel nem a biztonság nőne, hanem az orosz-nyugati feszültség – véli a szenátor."⁴

Ennek ellenére Bill Clinton az elnökjelöltség elfogadásakor ígé­retet tett arra, hogy a kelet-közép-európai „új demokráciák" kö­zül néhányat felvesznek majd a NATO-ba a második elnöki peri­ódusa alatt. Amikor kérdezték, Bob Dole republikánus elnökje­lölt is a kibővítés mellett foglalt állást: tőle akár Oroszország is tagja lehetne a NATO-nak. Ezt a „nagyvonalúságot" leginkább az amerikai hadiipar korlátlan piacbővítési igényei magyarázhat­ják.

Mindebből a legvalószínűbb eshetőség az, hogy – talán a szer­vezet megalakulásának ötvenedik évfordulóján, vagyis 1999-ben – a NATO egyfajta szimbolikus bővítésére kerülhet majd sor, anél­kül, hogy túl sok német érdekeltségű szatellitet vonna be, és anélkül, hogy túlzottan megzavarná Moszkva lelki nyugalmát. Ez pedig azt jelenti, hogy minisztereink még évtizedekig „dobozol­hatnak" a NATO „őrnagyaival" anélkül, hogy a meghozott áldo­zatok (infrastruktúra átengedése, erkölcsi kompromisszumok stb.) ellenére egy centivel is közelebb kerülnénk a száz száza­lékos biztonsági garanciavállaláshoz. A szimbolikus bővítés ugyanis – amint azt jólértesült külpolitikai újságírók megírták, többnyire kiszivárgott amerikai dokumentumokra hivatkozva – valószínűleg az ismét „német-római" tagállamként kezelt Cseh­országot, és a műholdakról egyetlen nagy harckocsi-gyakorló­pályának látszó Lengyelországot érintené.

Az EU-bővítés a nyugat-európai politikában

A NATO-bővítésnél még sokkal zűrzavarosabb az EU újbóli bő­vítése körüli vita. Az 1996 tavaszán megnyílt és nagyjából egy év hosszúságúra tervezett Kormányközi Konferencia feladata az, hogy egyrészt áttekintse a monetáris unió előrehaladásának üte­met, meghatározza az ezzel kapcsolatos feladatokat, esetleges módosításokat, másrészt pedig megteremtse az újabb bővítés feltételeit – már amennyiben ezt a jelenlegi tagországok komo­lyan gondolják, és a konkrét részletekről meg tudnak egyezni.

A hivatalos nyilatkozatok egybehangzóak a tekintetben, hogy bizonyosra veszik az 1991 után társulási szerződést kötött or­szágok majdani csatlakozását. A kelet-európai jelentkezők szün­telenül a felvétel időpontját próbálják kicsikarni az EU-tisztviselőkből és a vezető nyugat-európai politikusokból, a válasz azon­ban vagy csend, vagy valami, amit rövid úton megcáfolnak vagy megváltoztatnak.⁵ A színfalak előtt, de még inkább mögött erő­teljes lobbyzás folyik, aszerint, hogy a különféle érdekcsoportok potenciális riválist vagy szövetségest látnak a jelentkezőkben.

Az eddigi EK- és EU-bővítések során alapvetően kétféle or­szágot vettek fel: amely nettó befizetőként hozzájárult a Közös­ség költségvetéséhez (északi bővítések Írország kivételével), il­letve amelyek politikai stabilizálása a hidegháborús körülmények miatt fontos volt, de csak a Közösségbe való integrálás útján volt lehetséges (déli bővítések). Kelet-Közép-Európa a nettó befi­zetéstől igen távol van, a csatlakozási törekvések egyik fő motí­vuma éppen az összeurópai újraelosztásból való részesedés. A hidegháborús körülmények pedig minden bizonnyal elmúltak, forradalmi helyzet, rivális társadalmi rendszer vagy katonai tömb vonzása nem ösztönzi a nagy gazdasági áldozatok árán törté­nő konszolidációt.

Az Unió jogrendje szerint akár egy kormány vétója is meg­akadályozhatja új tagok felvételét. Ezt pedig a legkönnyebb el­képzelni. A nettó recipiensek (az újraelosztás élvezői: spanyo­lok, portugálok, görögök, írek) megakadályozhatják az újabb for­ráshiányos gazdaságok belépését. Az agrártermelők – az elmúlt évek rombolása ellenére – még mindig tarthatnak egyes jelent­kezők, így Magyarország konkurenciájától. Az atlanti hatalmak (az Egyesült Királyság és Franciaország) tarthatnak attól, hogy a visegrádi országok felvétele még jobban megerősítené a né­met hegemóniát, az északiak pedig azért nehezményeznének egy ilyen négyes vagy – Szlovéniával kiegészített – ötös felvé­telt, mert ők szeretnék a balti érdekeket képviselni. A sérelmek, a kifogások, az aggodalmak és a panaszok sora végtelen lehet.

Közgazdasági szempontból a nyugat-európai tőke két fontos dolgot várhat térségünk integrálásától. Egyrészt piacbővítési le­hetőséget, amelyet azonban a társulási egyezmény és az érin­tett országok többségének laissez fairé külgazdasági politikája következtében a tényleges tagság elérése nélkül is többé-kevés­bé megkap. Másrészt nyerhet azzal, hogy a régió olcsó munka­ereje versenyt támaszt a helyenként még mindig erős nyugat-eu­rópai munkaerőnek, és – a szociális dömping felerősítésével – drasztikus húzóhatást gyakorolhat lefelé a nyugat-európai bér­színvonalra. Látjuk azonban, hogy ez is folyamatban van, a nyu­gat-európai munkavállalói érdekképviseletek hallatlanul gyengék, a szakszervezetek utóvédharcokat folytatnak korporatív jogosít­ványaik és a jóléti vívmányok megtartásáért.

Egészen konkrétan pedig azt kell megvizsgálni, hogyan hat­na a bővítés az integráció már kialakított menetrendjére, milyen viszonyban áll annak kritériumaival. Ezt tette Malcolm Rifkind is, a zürichi egyetemen 1996. szeptember 18-án elmondott be­szédében.⁶ A pártvezéri szerepre aspiráló brit külügyminiszter – Winston Churchill egykori fellépésének színhelyén – előadta, hogy a monetáris unió programja eleve kettéosztja az EU-t, ami pedig eredetileg távol állt az „alapító atyák" szándékaitól. Külö­nösen nyilvánvalóvá tenné ezt a megosztottságot, ha felvennék a társult kelet-közép-európai országokat, amelyek még messze nem értek meg a tagságra. A britek persze elsősorban azt fáj­lalják, hogy amennyiben német-osztrák-francia-benelux körben megvalósulna a monetáris unió, ők a kívül maradó második li­gában kapnának csak helyet, és most már semmivel sem lehet­ne megmagyarázni, hogy ezt nem gyengeségből, hanem vala­miféle „fényes elszigeteltség" jegyében teszik.

Az északi EU-tagok elvileg kevés fáradsággal alkalmassá te­hetők a monetáris unióra, úgy tűnik azonban, hogy mára ők vál­tak az á la carte integráció legharcosabb szószólóivá. Fontos látni azt is, hogy – szemben a hazai politikai elit álláspontjával – az EU-ba legutóbb belépett három országban az uniópártiak je­lentős része sem az euro-atlanti integrációhoz kívánt csatlakoz­ni, hanem csak az EU-hoz. A svéd, de még inkább a finn politi­kai elitek körében nem kifejezetten népszerű a NATO-csatlako­zás gondolata, mert attól szerintük a kelet-európai feszültségek növekedése, az európai megosztottság mélyülése várható, és nem a fokozottabb stabilitás.⁷ Kétségtelen, hogy mind az észak­európai két országban, mind Ausztriában vannak olyan politikai erők, amelyek már a NATO-csatlakozás útját egyengetik, bár a közvélemény meggyőzése ez esetben még sokkal nagyobb fel­adat lesz, mint az utólag csalódásként értékelt EU-népszavazás esetében.

Ritkán esik szó a hazai sajtóban arról, hogy a legutóbbi EU-bővítés során felvett három ország közvéleménye hogyan véle­kedik ma a csatlakozásról. Svédországban és Ausztriában ugyanis igen hasonló a helyzet: a többség csalódott, sőt becsap­va érzi magát. Svédországban, ha most, két év után ismét nép­szavazást rendeznének, a többség nemcsak hogy elutasítaná a belépést, de a közvéleménykutatók által megkérdezettek ötven százalékánál többen hagynák jóvá azt is, hogy az ország lépjen ki az EU-ból. Ausztriában a közvélemény többsége hallani sem akar az egységes európai valuta bevezetéséről, azaz a schilling megszüntetéséről.

A nyugat-európai közvéleményre általában is a megosztott­ság jellemző a monetáris unió ügyében. Az összkép azt mutat­ja, hogy az erős valutával rendelkező országokban a többség inkább az unió ellen van, míg a gyenge valutával rendelkező or­szágokban a többség inkább elfogadja az egységes valuta be­vezetését, saját valutája megszüntetését.⁸ Az erős valutával ren­delkező Dániában és Franciaországban már a Maastrichti Szer­ződés népszavazáson történő jóváhagyatása is csak üggyel-bajjal sikerült, szemben a lényegesen lelkesebb Írországgal. Nagy-Britanniában a kormány nemcsak azért zárkózik el a szer­ződés népszavazásra bocsátásától, mert az ellenkezik az ország íratlan alkotmányával (egyébként az EK-tagság ügyében egy­szer, 1975-ben már volt egy népszavazás ott is), hanem azért, mert a britek nagy valószínűséggel leszavaznák a font sterling megszüntetését.

Gazdaság és biztonság

A sajtóviták már csak terjedelmi okokból sem juthatnak túl az ad hoc jellegű, adok-kapok érvelésen, holott a napirenden levő kérdések általános elméleti szinten is gondolkodásra késztetnek.⁹ Mind a gazdasági fejlődés, mind a biztonságpolitika területén szükség lenne pedig a közkézen forgó érvek és szólamok mö­göttes tartalmának, filozófiájának kibontására, az így felvázol­ható paradigmák, nézetrendszerek összevetésére. A NATO és az EU kérdésével kapcsolatos publicisztika egyik jellegzetes el­lentmondása például az, hogy bár egyetlen csomag részeként beszél a két szervezethez való csatlakozásról, úgy tekinti a nem­zetbiztonság (katonai-politikai) szféráját és a gazdaság világát, mint önálló területeket, nem elemzi a kettő közötti szerves kap­csolatokat.¹⁰

Elemi történelmi tények maradnak figyelmen kívül. így példá­ul az, hogy ahhoz, hogy a NATO-t 1949-ben az Egyesült Álla­mok meg tudja szervezni, szükség volt a szövetkezni kívánó or­szágok gazdasági talpraállítására. Nem állítható, hogy a Marshall-terv kidolgozói egyértelműen egy katonai tömb meg­alapozásaként dolgozták ki az újjáépítés finanszírozásának meg­oldásait, az azonban kétségtelen, hogy e sokat emlegetett, sok­funkciós segélyprogram nélkül Nyugat-Európa egyszerűen nem kerülhetett volna abba az állapotba, hogy egy ütőképes katonai szervezetet állíthasson fel.

A NATO déli bővítései során az Európai Közösségbe való fel­vétel biztosította azt, hogy a katonai rekonstrukció terheit a nem­zetgazdaságok elviseljek. Ez alól Törökország lett az örökös ki­vétel, neki azonban a Nemzetközi Valutaalaptól és a Világbank­tól álltak rendelkezésére bőséges források. Ez úgy értelmezhe­tő, hogy a geostratégiailag kiemelkedő fontosságú ország fölötti befolyást az Egyesült Államok még Nyugat-Európái szövetsé­geseivel sem kívánta megosztani.

Még fontosabb azonban látni azt, hogy a második világhábo­rú után a Nyugat-Európán belüli stabilitás megvalósításának leg­főbb eszköze nem a NATO, hanem a gazdasági integráció volt. Ennek első lépéseként valósult meg az Európai Fizetési Unió (EPU, 1950) és a Szén- és Acélközösség (Montánunió, 1951). Mindkettő az Egyesült Államok kezdeményezésére és útmuta­tása mellett alakult meg, és fejlődött az 1957-es Római Szerző­dés aláírása után Európai Gazdasági Közösséggé.

A nyugat-európai integráció biztonságpolitikai jelentőségét fej­tegette nemrég a hazai sajtóban Dr. Habsburg Ottó, egykori oszt­rák-magyar trónörökös, aki jelenleg a Páneurópai Mozgalom el­nöke. Szerinte a „fő feladatunk az, hogy elérjük Magyarország teljes jogú tagságát az Európai Unióban. Ez mindenekelőtt egy biztonsági közösség és csak másodsorban egyfajta gazdasági rend."¹¹ Függetlenül attól, hogy Dr. Habsburg e cikkben is „or­szágunk" jövőjéről beszél, és pozitív fejleménynek állítja be a közbiztonság összeomlását és a maffiauralmat, e megállapítá­sa figyelmet érdemel. Svájccal példálódzik, amelynek gazdasá­gi virágzását az ország sok évszázadon át tartó politikai stabili­tásának, békés viszonyainak tulajdonítja.

A fejlődés és a biztonság valóban összetartozó és egymást erősítő kategóriák, még akkor is, ha időnként – intézményi szin­ten – ellentmondásba kerülnek egymással. Az elemi összefüg­gés nyilván az, hogy egy lerongyolódott gazdasággal nem lehet drága fegyverrendszereket megvásároltatni. Nem szabad azon­ban itt a biztonság fogalmát leszűkíteni a nemzetbiztonság (ka­tonai-politikai) kategóriájára, hiszen az nem egyszerűen a nem­zetközi politika tárgyát képezi; minden időben konkrét társadal­mi tartalommal rendelkezik. Végső soron a nemzetbiztonság kérdései és válaszai mindig lefordíthatok a szociális biztonság problémáira, hiszen a nemzetbiztonság nem egyszerűen az ál­lamhatárok védelméről szól, hanem egy konkrét társadalmi rend őrzéséről, meghatározott társadalmi csoportok irányításával és szintén meghatározott társadalmi csoportok áldozatvállalásával. (A kettő közötti átfedést nyilván nem zárjuk ki.)

A szociális biztonság¹² azonban a tranzitológiában nem mint az általános stabilitás egyik alapköve szerepel, hanem éppen ellenkezőleg, a gazdasági fejlődés gátjaként értelmeződik, ami­nek végül is negatívan kellene hatnia a nemzetbiztonságra is. A tranzitológia által javasolt biztonsági struktúra ezért – szemben például az egykori Charta 77 szellemiségével – éppen hogy nem tekinti a békesség feltételének az államokon belüli igazságta­lanságok megszüntetését, sőt azok konzerválására tesz javas­latot.

Ebből az összefüggésből következik, hogy a monetáris unió, amely egyet jelent a szociális biztonság (társadalombiztosítás) felszámolásával, a stabilitás legfőbb fenyegetőjének tekinthető, különösen a gyenge versenyképességű gazdaságok esetében. Ha elfogadható is tehát, hogy bizonyos feltételek mellett Magyar­országnak a jelenlegi EU-hoz való csatlakozása több előnnyel, mint hátránnyal járna, nem mondható ez el az EU előkészítés alatt álló új formájáról, a monetáris unióról. Valójában – különö­sen ha „kétsebességű" integráció alakul ki – a monetáris unió feltételeinek teljesítése nem is lesz elvárás Magyarországgal szemben, bár nemritkán előfordul, hogy tekintélyes személyisé­gek (Donald Blinken USA-nagykövet, Alexander Lámfalussy EMI­vezér stb.) úgy nyilatkoznak, mintha ez reális követelmény le­hetne.

A monetáris unió feltételeinek teljesítésére való törekvés, va­gyis a pénzügyi stabilizáció programja már eddig is-a társadal­mi destabilizáció legkülönbözőbb formáihoz vezetett Nyugat-Európában. Ilyennek tekinthető az 1995 végén lezajlott három­hetes sztrájk Franciaországban, valamint az észak-olasz sze­paratizmus fellángolása 1996 kora őszén. Alternatívák pedig vannak, amint azt például az Európai Parlament szocialista és zöld képviselői és szakértőik hosszabb ideje próbálják bizonyí­tani.¹³

A ciklikus pénzügyi stabilizáció térségünkben is már hosszabb ideje az egyik legjelentősebb destabilizáló tényezőnek tekinthe­tő. Nem egy nyugati szakértő mutatott rá arra a párhuzamra, hogy a Valutaalap és a Világbank által diktált stabilizációs és szerkezet­átalakító programok egészen hasonló jelleggel vezettek el a tár­sadalmi stabilitás és az államrend összeomlásához különböző afrikai országokban és Kelet-Európában, különösképpen az egy­kori Jugoszláviában.¹⁴

Az esetleges EU-tagság fontos hozadéka lehetne Magyaror­szág számára, hogy kiszabadítaná a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank öleléséből. Ezek a szervezetek ugyanis alapvetően a fejlődő országokkal, illetve újabban az „éledő" (emerging) gaz­daságokkal foglalkoznak intenzíven, az EU-n belüli ügyekről azonban legfeljebb szerény véleményt mondhatnak. Nem volt ez mindig így. 1976-ban például – és azt megelőzően többször is – a Valutaalap beavatkozott Nagy-Britannia gazdaságpolitiká­jába, de kliensei között szerepelt Olaszország vagy Franciaor­szág is. Ez azonban megváltozott azóta, hogy az EK létrehozta az Európai Monetáris Rendszert (EMS, 1979), és a nyugat-eu­rópai valutaügyek fő iránymutatójává a Bundesbank vált. (A jö­vőre nézve ezt a szerepet a már létező Európai Monetáris Inté­zetnek, illetve az ebből létrejövő európai központi banknak szán­ják.) Az EU-tagság tehát ebből a szempontból védettséget je­lentene, de csak monetáris unió nélkül, hiszen azzal csöbörből vödörbe kerülne a magyar gazdaságpolitika (ha egyáltalán ilyen­ről beszélni lehetne).

Közép-Európa visszatér?

Ha egy pillanatra elfogadjuk is, hogy hosszú távon az EU- és a NATO-csatlakozással egyértelműen jobban járunk, mint nélkü­lük, akkor is gondolkodóba ejthet bennünket a folyamat lassú­sága, az ígérgetések végeláthatatlan folyama. Meg kell néznünk, hogy milyen perspektívát kínál közép távon a valóban létező ál­lapot. Nevezetesen, hogy mi minden szívességet felajánlottunk a felvétel érdekében, a nyugatiak mindezt igénybe is veszik, emel­lett állandóan hangoztatják a bővítés szükségességét, ami vi­szont egyre jobban felzaklatja a tőlünk keletre lakókat, miköz­ben egyetlen feltétel hiányzik csak politikusaink boldogságához: a bővítés ténye maga. Az egyetlen feltétel hiánya miatt ez nem­hogy nem optimális, de felettébb költséges, kockázatos és er­kölcsileg is kétséges helyzetnek tekinthető.

Mivel az EU- és NATO-tagság igényének szüntelen hangoz­tatása végső soron nem más, mint a nyugati politika iránti lojali­tás kifejezése, politikusainktól akkor sem várhatjuk el e retorika megváltoztatását, ha esetleg ők is tisztában vannak e hangoz­tatott törekvések egy részének irrealitásával. Mindaddig azon­ban, amíg nem kerül sor a bővítésre, Közép-Kelet-Európa (a NATO és a FÁK közötti térség) objektíve egy régióvá válik, a kérdés csak az, hogy a régióba beleértendő országok felisme­rik-e az összetartozás tényét és kialakítják-e az ebből követke­ző együttműködés formáit vagy sem.

Gazdasági szempontból ez a CEFTA-beli együttműködés mé­lyítését jelenti anélkül persze, hogy ezt a szervezetet bárki is az EU alternatívájaként fogná fel. Biztonságpolitikai szempontból pedig olyan zóna kialakítására célszerű törekedni, amelyben az államhatárok megváltoztatása deklaráltan senkinek sem célja, és ezért azokat a kétoldalú alapszerződések mellett a keleti és a nyugati védelmi blokk közösen garantálja, törekedve egyúttal arra is, hogy a térség atomfegyverektől mentes maradhasson. Nem látszik, milyen elvi szempont szól az ellen, hogy a térség biztonságát a regionális tömbösödés helyett az EBESZ-re és a Békepartnerségre építsük, hogy a külpolitikától e partnerség gazdasági oldalának erősítését várjuk el, a stabilitást pedig az újbóli militarizálás helyett a gazdasági újjáépítéstől reméljük.

Jegyzetek

¹ Az európai gazdasági integrációval részletesen foglalkoztak az Esz­mélet 26. számának egyes cikkei, a NATO-val pedig az Eszmélet 29. számának egyes részei. Ez az írás nagymértékben támaszkodik az ott kifejtettekre.

² Lásd az Eszmélet 30. számának kislexikon rovatát.

³ Hegedüs hadnagy is az ostrompénzt hiányolta Dobó kapitánytól, mi­előtt árulásra adta fejét. (Gárdonyi Géza: Egri csillagok.)

⁴ Lásd: F. O.: Lassabb lesz a NATO-bővítés? Népszabadság, 1996. szeptember 16.

⁵ A könnyelmű hitegetés lelepleződésének ritka példája a/elt, amikor 1995 őszén Helmut Kohl kancellár Lengyelországban bejelentette, hogy Lengyelország 2000-re az EU tagjává válhat. A lengyel sajtó hihetetle­nül lelkes lett, nem győzték nyugtatni őket a német kormánytisztviselők, akik szerint a kancellár valójában azt mondta, hogy a lengyelek 2000-re már tudni fogják, mikor lehetnek az EU tagjai.

⁶ Magyar Hírlap.

⁷ L.: Népszabadság, 1996. szeptember 21,

⁸ A felmérések szerint a magyar közvéleménynek is alig egyötöde ra­gaszkodna a forint megtartásához.

⁹ A jelenlegi szemellenzős meneteléshez képest a tizenöt-húsz évvel ezelőtti ellenzéki békemozgalmak is komplex, árnyalt képpel rendelkez­tek a biztonságpolitika összefüggéseiről. Egy ilyen dokumentumban pél­dául ezt olvashatjuk: „A béke garantálásához szükség van az államo­kon belüli erőszak és igazságtalanság megszüntetésére, valamint arra, hogy az állami hatóságok minden országban tiszteletben tartsák az emberi és polgári jogokat, mégpedig a politikai meggyőződéssel és a vallásos hittel kapcsolatos emberi szabadságot és méltóságot, a gyüle­kezési és szólásszabadságot stb." A béke oszthatatlansága. A Charta 77 dokumentuma a békéről, szabadságról és demokráciáról. Prága, 1982. március 29.

¹⁰ Ritka kivétel volt ez alól Horn Gyulának a Szocialista Internacioná­lé 1996. szeptemberi kongresszusán elmondott referátuma, amelyben az MSZP elnöke arról értekezett, hogy amennyiben a Nyugat térségünk országait kirekeszti a világgazdaságból, nem részelteti a nemzetközi gazdasági kapcsolatok előnyeiből, akkor a diktatórikus hatalomgyakor­lás visszatérésének veszélye jelentősen megnő. Jellemző módon ez a tézis nem váltott ki semmilyen visszhangot a hazai szellemi életben.

¹¹ L: Nő a fa, avagy bizalom a jövőben. Népszabadság. 1996. szep­tember 6.

¹² A magyar nyelvben itt a fogalomhasadás példájával állunk szem­ben, ami az összefüggést némiképp elrejti. Az angolban azonban a szo­ciális biztonságot és a társadalombiztosítást ugyanaz a kifejezés jelöli (social security), ami jobban érzékelteti, hogy végül is milyen intézmé­nyek között keressük a kapcsolatot.

¹³ Gondolunk itt elsősorban Ken Coats teljes foglalkoztatást célzó prog­ramjára (a Stuart Holland, Michael Barratt Brown és mások közreműkö­désével végzett műhelymunkára), valamint az Alternative Economic Po­licy In Europe munkacsoport Maastricht II and European Monetary Union című kiadványára. (Németül Kopf Oder Zahl: Wem nützt der EURO?)

¹⁴ Lásd: John Walton – David Seddon: Free Markets and Food Riots. Blackwell, 1994.; Michael Barratt Brown: Adósság és háború Jugoszlá­viában. Eszmélet, 21-22.sz. Erről a kérdésről szólnak Michel Chossudovsky különböző írásai is, többek között az Eric Toussaint és Peter Drucker által szerkesztett IMF-World Bank-WTO: The Free Market Fiasco című kötetben.

Az osztály, a nem és az etnikum (az angolszász világban az utób­bi szinonimájaként előszeretettel használják a faj kifejezést) nem önmagukban álló jelenségek. Különböző tudományágak vizsgál­ják bonyolult belső összefüggéseiket, kölcsönös kapcsolódása­ikat. E kutatások lassan-lassan Magyarországon is előtérbe ke­rülnek, mindenekelőtt a nem (gender) és az etnikum probléma­köre vált ki bizonyos intellektuális érdeklődést nálunk is. Ennek két oka van. Az egyik az, hogy ma a nem és az etnikum körüli konfliktusok élesebbek, mint korábban, és a mai világban egyre inkább háttérbe szorítják a „színtiszta" osztálykérdéseket. Az et­nikum a társadalmi konfliktusokban és a politikában mindenütt a világon egyre fontosabb szerephez jut. A nemek kérdésének élénk hangoztatása a politika és a tudomány berkeiben a való­ságban nemritkán éppenséggel csupán a probléma megkerülé­sét jelzi. A kérdés erőteljesebb felvetése inkább az ún. fejlett or­szágokban végbemenő társadalmi változásokban gyökerezik, még akkor is, ha az olcsó női munkaerő világszerte egyre na­gyobb szerepet játszik – például úgy, hogy a turizmus üzletágá­nak profitját növelve a nyugat-európai férfi szakmunkások és vállalkozók egyre növekvő mértékben a délkelet-ázsiai és ke­let-európai nőket prostituálják. A nem és az etnikum előtérbe kerülésének másik megjelenése az, hogy a nemzetközi, azaz a domináns tudományos és publicisztikai diskurzusban_a. szociá­lis és a gazdasági egyenlőtlenségekről folyó régi, „unalmas", „földhözragadt" vitát – közvetlenül politikai érdekektől vezettet­ve – felcserélik a divatba jött etnoszról szóló magasröptű elmél­kedésekkel.

Mindennek ellenére bizonyos értelemben a tudomány ma még­is kifelé tart a régi módszertani zsákutcákból. A vulgármarxista gondolkodás tipikus tévedése volt az a probléma-megoldási mód, amely a három jelenség közül az osztálymeghatározottságot mechanikusan a másik kettő fölé emelte; elfeledve vagy háttér­be szorítva azt a momentumot, hogy mindegyik jelenségnek megvan a maga önálló világa és világtörténete. És ezzel együtt figyelmen kívül maradt, hogy mindhárom jelenségcsoport ma­gának a kapitalista viszonyrendszernek a megjelenése nemzetileg, regionálisan és egyetemesen is. Másfelől – a hivatalos le­gitimációs ideológia tükrében – az a benyomás keletkezett, mint­ha az államszocialista rendszerek már túlléptek volna e problé­mákon, s csak a „régi rendszer" maradványairól lett volna szó.

Függetlenül attól, hogy elismerjük-e vagy sem az osztálykom­ponens elsődlegességét, a vulgáris osztályszemlélet e tekintet­ben történelmileg meghatározott funkciót töltött be: nevezetesen azt, hogy leértékelje a nemzeti-nemzetiségi-etnikai kérdésnek és a nemek kérdésének jelentőségét, s e problémakörök meg­oldását a (soha el nem ért) jövőbe utalja. A gender-kérdés e mindenkori „jövőbe utaltságának" háttere az, hogy a nemzetkö­zi munkásmozgalom minden kétséget kizáróan a férfi munkás­ság és a férfi értelmiség dominanciája mellett fejlődött, mert az ehhez fűződő közvetlen és mindennapi, kulturális, szervezeti és „magán" jellegű érdekek voltak a meghatározók. Miközben cél­ként mindig megfogalmazták, hogy a nőknek majd utol kell érni­ük a férfiakat, a mindenkori gyakorlatban éppen ezt akadályoz­ták meg. Elsőbbséget élvezett a férfiasan „megkomponált" világ a politikában és otthon, a pártban és a szakszervezetben, a gyár­ban és a felsőoktatásban.

Napjaink „újpolgári világában" Nyugaton és Keleten a társa­dalomtudományok a nem és az etnicitás kérdését sokszor kifor­gatják a gazdasági összefüggésekből, vagy nem hozzák rend­szeres összefüggésbe őket a gazdasági folyamatokkal. Így pél­dául az etnikai konfliktusokat gyakran a gazdasági háttértől és összefüggésrendszertől függetlenül vizsgálják, a nők jogi egyen­lőségét pedig abszolutizálják. Vagyis figyelmen kívül hagyják e jogok gazdasági és szociális realizálhatóságának egész prob­lémakörét, vagy ha érzékelik is a problémát, nem festenek reá­lis képet az egyenjogúság gazdasági alapjainak megteremthetőségéről a kapitalista világban. A mostani neoliberális gazda­sági kurzusra például semmiképpen nem lehet olyan szociálpo­litikát építeni, amely Nyugat-Európában a jóléti állam fejlődésé­nek csúcspontján lehetséges volt. Egy ilyen szociálpolitikai ja­vaslat nem tud mit kezdeni például azzal a problémával, hogy a világon a nőknek csak igen kis százaléka képes a jogi egyenlő­séget anyagi egyenlősséggé transzformálni, nem tud mit kez­deni a rosszul fizetett nők és az egyedül álló anyák növekvő tö­megével.

Mindennek fényében ma a baloldal számára az osztály-etni­kum-nem problémával kapcsolatban az a legfontosabb kérdés, hogy a termelési és újratermelési folyamatok, a gazdasági és társadalmi különbségek és ellentétek mennyiben „etnicizálódnak" és „feminizálódnak" világméretekben, függetlenül attól, hogy mi­ként Ítélkezünk az osztály kérdésének elsőbbségéről. A tárgyalt problémák összefonódása és nem hierarchikus egymásra épü­lése kifejeződik abban a tényben, hogy például egy német szak­munkás életnívójában nagy valószínűséggel közelebb áll egy orosz menedzserhez vagy egy burmai kisvállalkozóhoz, mint egy ózdi munkanélküli acélöntőhöz. Miképpen a budapesti értelmi­ségiek jelentékeny része kultúrájában, értékrendjében és anya­gi viszonyaiban közelebb áll egy New York-i értelmiségihez, mint a magyar paraszthoz vagy agrárbérmunkáshoz. Ez a „zavaros" helyzet fejeződik ki abban is, hogy a magyar társadalom legal­ján lévő etnikum, a cigányság és a zömében felsőbb rétegek­hez tartozó zsidóság egyidejűleg áll az előítéletek, a rasszizmus kereszttüzében. A nemben is kifejeződik ez a bonyolult ellent­mondás. Például lehetséges, hogy egy osztrák szakmunkás ház­tartásbeli feleségének jobban megy a sora, mint egy a maga ide­jén jól kereső tanár özvegyének. Ugyanakkor mindkét nő hely­zete legalább annyira determinált a nembeli, mint az osztálybeli hovatartozás által. A munkásfeleség a férj fizetésétől függ, a ta­nár özvegyének viszont a családi munkával töltött évtizedei mi­att nem jár önálló nyugdíj, csak az özvegyi. Vannak ellenkező jellegű példák, amikor az osztályhoz tartozásból következő mo­mentumok lesznek a meghatározók. A baloldali gondolkodás és praxis számára fontos feladat, hogy ezeket a szempontokat és tényezőket ne engedje egymás ellen kijátszani.

Ugyanakkor az egyének és a társadalmi csoportok szociális, etnikai és nemek szerinti hierarchiája is vizsgálható, amely sok évszázados társadalmi és kulturális folyamatok eredményeként szilárdult meg. Tudománytörténeti konszenzus van a tekintetben, hogy e hierarchikus viszonyok éppen úgy megnyilatkoznak a ter­melés és munkavégzés struktúrájában, mint a világrendszer egyes régiói közötti nemzetközi munkamegosztásban. E rend­szer differentia specifica-ja, hogy állandóan újratermeli azokat az egyenlőtlenségeket, amelyek – változó korokban változó mó­don – egyes társadalmi csoportok esetében hátrányként, má­sok esetében előnyként halmozódnak fel.

A kapitalista világrendszer fejlődési sajátosságának látszik, hogy a felfelé ívelő társadalmi mobilitást mindig nagyobb ará­nyú lesüllyedés kíséri. A legutóbbi hanyatlás a mi régiónkban is alátámasztja, hogy a hátrányos helyzet sajátosan halmozódik. A szociális, az etnikai és a nemi differenciálódás új előnyöket és új hátrányokat hozott létre. Magyarországon például a szub-proletár lét kiterjedése leginkább a más összefüggésben már említett cigány etnikumot sújtja, míg az Egyesült Államokban leg­erősebben a fekete nők esetében halmozódnak fel a hátrányok. Különleges problémája a világrendszernek, hogy a leginkább hát­rányos helyzetű százmilliók képesek a legkevésbé érdekeiket megvédeni vagy akár csak kifejezni.

A fentebb vázolt bonyolult problémakör a kelet-európai rend­szerváltás folyamatában – új formában – ismét előtérbe került. A régió számára a régi, a preszocialista valamint az államszo­cialista korszakból örökölt egyenlőtlenségek és hierarchiák mel­lett megjelentek a pénz- és általában a szabad tőkeviszonyokra jellemző „új" egyenlőtlenségek, illetve uralmi viszonyok is. A prob­lémák egyidejű kiéleződése elválaszthatatlan a háború utáni jó­léti államok szerkezeti „dekonstrukciójától", „demontázsától", ami­nek az elméletre és ideológiára gyakorolt közvetlen hatása könnyen kimutatható. A jóléti állam, a szociális piacgazdaság, a szociáldemokrácia korszaka mint a tőke és munka közötti osz­tálykompromisszum fogalmazódott meg a polgári ideológiában is. A politikai szociológia irányadó személyiségei (Seymour Martin Lipset, Stein Rokkan stb.) ugyanolyan természetességgel, bár nem feltétlenül ugyanabban az értelemben használták az osz­tály kifejezést, mint a marxista elemzők. A hetvenes évek végén bekövetkezett neokonzervatív fordulat – amely az új nemzetkö­zi munkamegosztás kialakulásával, a munkásosztály hagyomá­nyos struktúráinak felbomlásával, szervezeteinek meggyengü­lésével összefüggésben jelentkezett – ezt az osztálykompro­misszumot felborította. A kilencvenes évekre a társadalomkuta­tók napirendjéről levették az osztályelemzés feladatát. A politi­kai diskurzusnak a nemek és a fajok viszonya felé való terelése (utóbbi jellegzetes esete Huntington tevékenysége) az új status quo szentesítésének programjába is illeszkedik, ami csak tovább bonyolítja a progresszív politika útkeresését.

A szociális és gazdasági javak csökkenése új elosztási mó­dozatokat involvál a neoliberális világrendben, melyben tör­vénnyé emelkedett: több munkáért kevesebb bért. Különöskép­pen a kelet-európai munkaerő ára értékelődött le a rendszervál­tás folyamatában. Ha csökken a javak piaci és állami újraelosz­tása, akkor a rendszer a társadalmi ranglétra alsó csoportjait hozza hátrányos helyzetbe, amelyek – mint jeleztük – kevésbé tudják érdekeiket artikulálni. Ebben az összefüggésben is egyi­dejűleg merül föl az „osztály, etnikum, nem" problematika. Ele­mezni kell tehát, hogy a növekvő arányú meg nem fizetett mun­ka kinek a rovására nyert teret, és a fogyasztás csökkentése ki­ket sújt.

Ma a szociális kérdés etnizálódásának vannak más, új di­menziói is. A különféle „Bokros-csomagok" és megszorító in­tézkedések következményei világszerte nemcsak a tömegmé­retű elszegényedéssel járnak együtt. Az államok az állampol­gárok számára átláthatatlan módon – részben vagy egészben – elveszítik a gazdasági folyamatok fölötti ellenőrzésüket és be­avatkozási lehetőségeiket is. Ennek részeként a nemzetgaz­daságokban a korábbi évtizedekben sehol sem tapasztalt egyenlőtlenségek és társadalmi feszültségek alakulnak ki. Az állami bürokratikus és nemzetgazdasági kollektivitás helyét így egyre inkább új „imaginárius", kulturálisan és szociálisan újra és újra megformált, ám nagyon is valóságos önvédelmi funkci­ókat betöltő közösségek foglalják el. Még sohasem éltünk egy annyira közösség nélküli világban, mint ma, és még sohasem halt meg annyi ember egy ilyen világ megteremtéséért, mint századunkban. Tovább élezi az etnikai konfliktust a nemzetközi tőke hatalmi centralizációja, aminek következtében a kis és adós országok parlamentjei gyakorlatilag elveszítették a hagyományos parlamentek számos funkcióját; a nemzetgazdasági létezés maga vált kérdésessé. Ez a folyamat maga is az etnikai ellenté­tek gerjesztőjévé vált, mivel az ellenállás a tőke uralmának ki­terjedésével szemben – a Szovjetunió és általában a kelet-eu­rópai államszocializmus összeomlása után – jórészt nemzeti-etnikai zászló alá vonult. A szociális-szocialista ellenállás periferizálódott. Minél inkább peremre szorított egy régió, annál erősebb ott a társadalmi ellenállás etnikai jellege, noha a „tör­zsi-vallási" ellentétként interpretált konfliktusoknak mind a cent­rum, mind a periféria térségeiben kimutathatók a gazdasági gyö­kerei (ír és baszk szeparatizmus, flamandok és vallonok vitája, skótok és angolok, szerbek, horvátok, bosnyákok és_…szlovének, tuszik és hutuk stb.).

Az osztályellentétek csökkentése érdekében a nyertes cso­portok, olykor saját frakciójukon belül, mindenütt megpróbálnak bűnbakokat állítani. így lesznek bűnbakok – régiónként eltérő módon – a kaukázusiak Oroszországban, a kurdok Törökország­ban és a törökök valamint az ossik (kelet-németek) Németor­szágban, a horvátok vagy a szerbek, a hutuk és a palesztinok stb. Valamely oknál fogva kevésbé kellemetlen arról beszélni, hogy az alsó osztály „néger" vagy „cigány", mint arról, hogy az alsó osztály szegény. A nacionálpopulizmus, annak magyar for­mája, a csurkizmus a „dologtalan szegények" (cigányok) és a „parazita gazdagok" (zsidók) kategóriáival az egész szociális és osztálykérdést eltorzítja, és etnikai kérdéssé transzformálja. A nacionálpopulizmus a munkaerőpiacon a konkurenciát is etni­kai (és nemi) színben tünteti fel. Nem a munkanélküliséget elő­idéző kapitalista struktúrákat és a gazdagokat preferáló magán­tulajdonos-rendszert bírálja, hanem az „idegen" munkavállalók ellen támad.

Az a jelenség, hogy a nőkérdés is újra reflektorfénybe került, számos ponton más okokra vezethető vissza, mint az etnikai kérdés kiéleződése. A nők a háború utáni prosperitás évtizedei­ben Nyugaton és Keleten történelmileg példátlan intenzitással integrálódtak a piaci, illetve az államszocialista termelésbe. A politikai és az állampolgári jogok tekintetében – mint fentebb más összefüggésben hangsúlyoztuk – de facto majdnem mindenhol elérték a teljes egyenjogúságot. Emellett azonban otthon, vagy­is a magánszférában sok tekintetben megmaradtak a patriarchá­lis viszonyok, és érintetlen maradt az egyenlőtlen, hierarchikus munkamegosztás a két nem között. Az integrálódás a hivatalos vagy formális gazdaságba és nyilvánosságba az államilag sza­bályozott szociális biztonságot nyújtó körülmények között történt. A 80-as évektől az itt jelzett „jóléti hátország" fokozatosan le­épül, és így a nők történelmileg egy új szituációval néznek szem­be: a „patriarchális", családi védőhálóból sokan kiszorultak. így a szociális háló összezsugorodása korszakában, a deregulált, kemény, „szabad piaci" viszonyok között sokan a legalsóbb szfé­rákban találják magukat, és szexuális értelemben is – tömege­sebben mint valaha – áruvá válik a női test. A nők szociálisan vesztes rétegeit azért kell külön is kiemelni, mert a periferizálódás kettős vesztesei ők, amennyiben mind a termelésben, mind az otthon végzett munka tekintetében megnövekedtek a terhek. Kelet-Európában sem véletlen a jelszó: vissza a családba, a gye­rekhez, a fakanálhoz. Ez a jelszó ma kevésbé jelenti azt, hogy a nők háztartásbeliekként tényleg visszamenjenek a hagyományos családba. Inkább azt, hogy a munkaerő piaci konkurenciahar­cában perifériális helyzetbe lehessen őket kényszeríteni, és hogy a nők nagy többségének társadalmi státuszát az emlegetett jogi egyenlőség ellenére meggyengítsék.

Vannak persze az utóbbi évtizedek fejlődésének a nők között nyertesei is (főleg a jog és az oktatás terén). Például az értelmi­ségi nők egy része határozottan jobb feltételekhez jutott, mint korábban. Ugyanez igaz, főleg Nyugaton, a politikai és állami szférára nézve is.

A baloldal számára alapvető történelmi tapasztalat, hogy a nemek kérdését nem kezelheti a liberalizmus tartozékaként, mi­ként megbocsáthatatlan bűn lenne, ha az etnikai problémák kö­rét a nacionalisták kompetenciájának tekintené. Ennek tükrében az osztály kérdésköre is sokkal bonyolultabban vetődik fel, mint a hagyományos munkásmozgalom korszakában. A baloldal alap­vető politikai és elméleti feladata a fejlődés e három dimenziójá­nak összekapcsolása annak érdekében, hogy a gazdasági-anya­gi és a kulturális egyenlőtlenségeket mérsékelni lehessen a vi­lágrendszer egészében. Más szavakkal: a baloldalnak többé nem szabad a nemek és az etnikumok kérdését elválasztania a gaz­dasági és szociális egyenlőtlenségek felszámolásának célkitű­zéseitől. Minden program megfogalmazását e három alapkérdés egyidejű megoldásának kell alárendelni.

Az elméleti válaszkeresés ugyanakkor nem helyettesít­heti a gyakorlati lépéseket. Hogy a feladatok sürgetők, azt né­hány alapvető összefüggés könnyen megvilágítja. Elegendő fel­mérni, hogy a gazdasági, a társadalmi és a politikai szerveze­tekben, üzemekben, illetve általában a munkahelyeken a nők és a férfiak, a különböző etnikumok milyen arányban vannak kép­viselve; a különféle vezető csoportok nemi és etnikai összetéte­le megfelel-e a vezetettek nemi és etnikai összetételének. Van­nak-e jogi és törvényes garanciák arra, hogy minden tőkés vál­lalkozó vagy állami intézmény azonos munkáért azonos bért fi­zessen nemtől és etnikai hovatartozástól függetlenül? Vajon szót emel-e bárki is, ha a nemzetközi pénzügyi és politikai szerveze­tekhez való alkalmazkodás ezeken a területeken a kedvezőtlen tendenciákat erősíti fel?

Tartalomjegyzék

1. Thoma László, Simon János, Bayer József, Szöllősi Istvánné, Ágh Attila, Szoboszlai György, Krausz Tamás, Wiener György : A szakszervezetek és a politika
2. Göran Therborn : A munkanélküliség jelentése és típusai
3. Rainer Deppe, Melanie Tatur : A szakszervezetek és a rendszerváltás Lengyelországban és Magyarországon
4. Saskia Sassen : Migráció a világgazdaságban – Az új nemzetközi munkamegosztás hatásai
5. Competition and change
6. Matheika Zoltán : A munkaszervezet társadalmi meghatározottságáról – avagy a társadalom munkaszervezeti meghatározottságáról
7. Erdősné dr. Simon Zsuzsa : Munkaügyi törvények
8. Hovorka János : Munkavállalói résztulajdon
9. Trautmann László, Sugár András : A rejtélyes szektor – A második, az informális és a rejtett gazdaság természetéről
10. Kapitány Ágnes, Kapitány Gábor : A szellemi termelési módról
11. Tabák Lajos : A fényképek útján (önarckép)
12. Andor László : A munkáspárti politika jelene és jövője – interjú Tony Bennel
13. Tony Benn : Törvénytervezet az Európai Közösség létrehozására
14. Stephanie Seguino : Üzleti titok – Szexizmus és eportvezérelt növekedés Dél-Koreában
15. Czéh Zoltán : A Gulag mint gazdasági jelenség

Amióta a politikusok és a magazinok tömegesen fedezik fel maguknak témaként az információs korszak technikai és tár­sadalmi kihívásait (nagyjából Albert Gore híres-hírhedt 1994 márciusi Buenos Aires-i beszéde óta), megállíthatatlanul dü­börög az „információs szupersztráda" és a „globális informá­ciós társadalom" tömegkommunikációs és ideológiai lavinája. Maga alá temeti az info-szkeptikusokat, akik az informatizálás veszélyeire figyelmeztetnek, multikulturális hordaléka elsodor­ja az autonóm/nemzeti kultúra hídfőállásait, és a nagy recsegés-ropogás közepette alig hallatszanak azok a kétségbeesett hangok, amelyek az amerikanizált és uniform piacközpontú információpolitikai és stratégiai tervezés egyoldalúságaira fi­gyelmeztetnek. A fejlődés árnyoldalai „kis színesek" formájá­ban válnak hírértékűvé, hadd borzongjon a nyájas olvasó, amíg eldönti, hogy mikor, mennyiért és melyik szolgáltató cé­gen keresztül csatlakozik az Internethez. Hiszen mozgósító és felemelő az a tudat, hogy „a hálózatok hálózatának létre­hozása – azaz az információs rendszerek globálissá tétele – alapvető és szükséges feltétele az egész emberiség folyama­tos és tartós fejlődésének, egy új athéni demokrácia fórumai kiépítésének".

Az ígéretes jövőkép fortissimóját nagyon hamissá teszi, hogy a próféta-politikus karmesterek és az üzleti világ első­hegedűsei egyúttal a változások várható kedvezményezettjei. Amikor ugyanis ők húzzák a fejlődés indulóját, azt a jó fülű tömeg hegemóniának, profitmaximalizálásnak, piac-dominan­ciának hallja. Amikor magánszektorra, privatizálásra, az ál­lam visszavonulására hivatkozó futamokat zengenek, az fur­csa mód versenyelőny-megtartásként és fokozásként, piac­nyerésként és a szociális szempontok háttérbe szorulásaként jut el a közönséghez. Ha eljut – az interaktív Piroska ós a farkas multimédia-bűvölete, a hálózati szubkultúra érdekessé­geinek csemegézése, a fantasztikus kapacitásnövekedésekről szóló hírek nemigen alkalmasak mondjuk az információs egyenlőtlenségek bővített újratermelésének felismeréséhez…

De vajon elégséges-e belehátrálni abba az egylátószögű kritikai pozícióba, amelynek alapján az információs társadalom pusztán a centrumországok kedvezményezettjeinek jutalom­játékaként, s nem tényleges társadalomátalakító léptékeinek alapján érdemes a figyelemre? Hiszen a változásokat irányí­tani akarók képmutató érvelésétől függetlenül is érvényesek lehetnek olyan alapállítások, amelyek korunk átalakuló gazda­sági, politikai és társadalmi tartalmait hozzájuk hasonló mó­don ragadják meg! A helyzet társadalomelméleti igényű fel­dolgozásához a hálás, de terméketlen apológia-kritika helyett ezért a valóság minél alaposabb és többszempontú körüljá­rása vezethet el.

I. Információ, gazdaság, politika

(Az információs korszak, mint a nagyhatalmak globális játszmáinak kora)

A világ újrafelosztásáért csatasorba álló nemzetállamok 19. századi sisakos-puskás portréjának helyét mára a centrumor­szágoknak a világpiac újraszegmentálásáért csatasorba álló regionális szövetségeit ábrázoló számítógépes-mobiltelefo­nos, derűt és optimizmust sugárzó önarcképei vették át. A második világháború után hegemón helyzetre szert tevő Egye­sült Államok jóságos nagypapaként uralja a csendélet köze­pét, Nyugat-Európa és Japán éles tekintetének kereszttüzé­ben. A fegyvereket markoló kezeket nem látjuk: mindenki sze­mérmesen a háta mögé rejti. Különben is: a képre nem ke­rülőkkel szemben egységes tömbként állnak szemben a vi­lággazdasági centrumok, a belviszályok nem tartoznak sen­kire.

Pedig érdekes dolog végigkísérni az amerikai hegemónia alakváltozatait. Az ipari tömegtermelés dominanciájára épülő periódus után – éppen akkor, amikor a riválisok együttes pro­dukciója mind fenyegetőbbé kezdett válni – az elektronizációban elfoglalt vezető helyre alapozva a számítástechnika vált a legfőbb dominanciaforrássá, ezzel párhuzamosan az ipari tömegtermelés hagyományos formái mindinkább a riválisok, ill. azok perifériája felé tolódtak át. Az elektronizáció térhódí­tása (az irodaautomatizálás, a számítógép vezérelte nagy hozzáadott érték-igényű termelés, a terebélyesedő médiumok világa) gyors versenyre késztette a konkurenseket, és az elektronikai eszközök tömegtermelésében a nyolcvanas évek közepére – elsősorban a japán kihívás következtében – újra inogni látszott az USA trónja. (A Business Week 1985-ben már egyenesen „Amerika high-tech kríziséről" beszélt (Rácz, 1987). Csakhogy éppen akkorra már az addig elektronizált „szigetek" összekapcsolásának kérdése került napirendre, s a századvég kulcsiparágaként a sokáig tetszhalottnak tűnő távközlés váratlan frissességgel a modern termelési és válla­latvezetési, ill. pénzügyi rendszerek működtetésének és opti­malizálásának letéteményese lett. A monopóliumellenes tör­vény alapján szétszabdalt amerikai távközlési piac Brontoszaurusza (az egykor egyeduralkodó AT&T) helyett ekkorra már nyolc tőkeerős és erős terjeszkedési kényszerrel „megáldott" mozgékony ragadozó (az ún. Baby Béliek) vetette magát az éppen akkor kinyíló távközlési világpiacra, s ez a piac azóta is kiemelkedően gyorsan, évi 20% körül nő a fejlett világban (Pártos, 1987). Nyugodtan le lehetett cserélni az elektronikus tömegtermék-dominancát az ún. „telematikai dominanciára".

Ez a folyamatot a kilencvenes évek közepére keresztezte egy másik, legalább ekkora erejű változássorozat. A számító­gépek – elsősorban a PC-k – tömegpiacának kialakulásával a hegemónia elsődleges tényezőjévé immár a szoftvervilág kulcspozícióinak birtoklása vált, s miközben a világ távolról figyeli az amerikai informatikai business gigászainak (élükön az egykor szinte mindenben éllovas IBM-nek) lélegzetállító vi­adalát az egyeduralkodó Microsofttal szemben, tanácstalanul széttárt kezekkel törődik bele abba az állapotba, hogy a szoft­verrendszerek fejlesztése és kereskedelme „kényszerpályára" került, ahol kívülről legfeljebb „bedolgozóként" (I. pl. az ír „szoftvercsodát") lehet üzleti sikert remélni. (Nota bejae, a Microsoft-vezér Gates ma Amerika leggazdagabb emberének számít…)

A telematikai robbanás, a magánhasználatú informatikai eszközök elterjedése és a legkorszerűbb (multimédia-) rend­szerek kialakulása most egy újabb területtel ígér látványos összeolvadást: a szórakoztató elektronika koraszülöttjei, a számítógépes játékok, a Nintendo-generáció után az elektro­nikus távközlés (a televízió) és a film, illetve a hagyományos betű-alapú tömegkommmunikációs eszközök (elsősorban a hírforrásként működő folyóiratok és magazinok) sorsa lehet a „feloldódás" egy informatikai szuperrendszerben. Az összeol­vadás kezdetei, az „infotainment" (hírakoztatás) és az „edutainment" (szórakoztanítás) formájában már elkezdtek utat törni maguknak, és a legkülönbözőbb szöveges, képes és hangin­formációk tömegfogyasztása a következő évezred legnagyobb üzleti kihívását és sikereit ígéri.

Voltaképpen minden szereplő erre a helyzetre készül. Amikor ugyanis az információk tömeges hálózati fogyasztása a tét, ak­kor a fogyasztást lehetve tévő infrastruktúra üzemeltetése és az azon elérhető információs szolgáltatások birtoklása össze­kapcsolódik: a legnagyobb profitra az számíthat, aki egyszerre kínálja a hálózati infrastruktúrát és az arra telepíthető nagymennyiségű szolgáltatást (tele-vásárlás, telebank, távoktatás, adat­bázis-elérések, elektronikus levelezés, adózás, elektronikus új­ság, interaktív szórakoztatás, filmkölcsönzés stb.). (A szolgálta­tások lehetséges típusairól és magyar elnevezéseikről részlete­sen I. Hanák, 1995 és Élő-Z. Karvalics, 1995.) A hatalmas hely­zeti és lépéselőnyben lévő Egyesült Államok számára a tét a hegemónia megőrzése az új helyzetben is, és erre minden esé­lye meg is van. Ebben az összefüggésben nyeri el ugyanis az értelmét az a „fúziós láz", amelyre mintegy másfél éve érzéke­nyen figyel a világsajtó, s amelyet helyesen értékelnek a kö­vetkező évezredre figyelő stratégiai lépések sorozataként. Ami­kor ugyanis – gondosan lebontva a korábbi médiaközi korláto­zásokat – a nagy amerikai távközlési vállalatok kábeltévés há­lózatokkal, szoftvercégekkel, médiakonszernekkel, hirdetési vál­lalatokkal és filmstúdiókkal olvadnak össze, akkor teljes fegy­verzetben állnak előttünk a majdani információs infrastruktúrát és az azokon elérhető szolgáltatásokat együttesen biztosító tő­keerős info-óriások (minderről részletesen lásd Betsy Reed írá­sát e számban). Az egyesülések anyagi alapjának biztosítását az amerikai tőzsde hihetetlen erejű pozitív várakozása is segíti: az info-közelben lévő vállalatok részvényeinek 4-Ebszörös túl­értékelésével hatalmas dollárállomány vár elköltésre, amelynek legegyszerűbb formája a részvényesek önérzetét fokozó biztos befektetés, a vállalalatfelvásárlás. A vállalatfelvásárlás, amely­nek szolgáltatás-integrációs hatása miatt további járulékos kö­vetkezmény lehet az egyes szolgálattípusokra és költségeknek a közös infrastruktúra miatti csökkentése, ezen keresztül mind többek számára elérhetővé tétele. Ebben a játszmában a világ a partvonalról nézi az amerikai óriások játékát: a Sony rövid­életű kísérletén kívül nemigen tudott senki sem pályára kerülni.

Az Egyesült Államok behuzalozása, az „Information super-highway" (információs szupersztráda) felépítése azonban egy­re kisebb falatnak tűnik a kisebb nemzetállamokéval össze­mérhető tőkeerejű új vállalatmonstrumoknak. Az expanzió egyetlen lehetséges játéktere az egész világ: így válik az USA nemzeti információs infrastruktúra programjából és bi­zottságából (National Information Infrastructure Programme, NII.1993) nagyon gyorsan globális információs infrastruktúra­program és bizottság (Global Information Infrastructure Prog­ramme and Committee, Gll, 1994). Mi kell ahhoz, hogy az Egyesült Államok vezető pozíciót töltsön be az új gazdaság csúcságazataiban? Neki kell kiépíteni annak információs in­frastruktúráját, amelyen keresztül nemzeti nagyvállalatainak és saját kvalifikált munkaerejének világpiaci versenyképessé­gét egyszerre fokozza (Torres, 1995). Mi a terjeszkedés útja? A távközlési piacok teljes liberalizálása, az információs szek­tor teljes privatizációja, az állami beavatkozások és szerep­vállalások eljelentéktelenítése. Mi a jelszó? A magántőke sza­bad áramlása és szabad konkurencia, a vállalatok nemzeti jellegének csökkenése, a szellemi tulajdonjog védelme (!), a beruházások előtt álló akadályok kiküszöbölése. Mit szólnak ehhez a rivális nagyhatalmak, a „szövetségesek"? A G7-ek brüsszeli csúcstalálkozója arról tanúskodik, hogy elfogadják az új alárendeltségi viszonyt, annak reményében, hogy előke­lő helyet tudnak maguknak biztosítani a majdani nemzetközi munkamegosztásban.

A brüsszeli csúcsértekezlet azt is napnál világosabbá tette, hogy a nagyhatalmak politikai vezetői a gazdasági nyomás­gyakorló csoportok és a demokratikus államok képviselői közti cinkos összefonódással nagyot léptek előre a multinacionális cégek kiszolgálóivá degradálódás útján (Torres, 1995). Az EU szakanyagát, az ún. Bangemann-jelentést nagyvállalatok szakértői és igazgatói készítették elő, a brüsszeli találkozó előtt három nagy elektronikai, informatikai és telekommunikációs társaság közös felhívást intézett a kormányokhoz, a ta­nácskozást magát pedig 45 vállalatvezető kerekasztal-érte­kezlete nyitotta meg. Nem csoda, hogy a gazdaság erői által sugallt politikai dokumentumokban, „a színtiszta ideológiának és a gazdasági realizmusnak ebben az egyvelegében a to­tális laissez faire credoja keveredik az álcázott támogatással" (Torres, 1995). A globális piac kisebb falatainak megszerzé­sében bizakodva könnyebben hajtja a fejét az információs já­romba az EU is, hiszen azt kívánja mással megtenni kicsi­ben, mint amit vele tesznek meg nagyban. Jól tükrözik ezt az alap-aszimmetriát az 1994-ben kötött amerikai-európai válla­lati „szövetségek" (az AT&T az Unisource nevű holland-svéd­-svájci televíziós vegyesvállalattal, a francia és a német állami tv a Sprinttel, az USA legnagyobb nagy hatósugarú hálózat­üzemeltetőjével; a British Telecommunications az MCI-vel, az USA második legnagyobb hálózatüzemeltetőjével).

A mostani alaphelyzetet kettős képmutatás teszi kerekké. A liberalizmus apoteózisaként az „Egyesült Államok megnyitja info-piacát azok előtt, akik hasonlóképpen cselekszenek", s az argentin, a chilei, a mexikói és a venezuelai telekommu­nikációs rendszerek privatizációjának példáját lebegteti felszólításszerűen. (Feszülten várjuk azt a pillanatot, amikor egy tő­keerős argentin informatikai cég meghatározó hányadot sze­rez az amerikai piac valamelyik szeletén. Jean-Baptiste Lacordaire szállóigéje – „az erős és a gyenge között a szabad­ság az, ami elnyom, és a jog az, ami felszabadít" – még so­hasem volt ennyire aktuális.)

Még ennél is sokkal borzongatóbb az informatikai világpiac felosztásának programját a „Globális információs társadalom" (Global Information Society, GIS) kiépítésének programjaként marketing-mezbe öltöztetve látni. Egy apró szemantikai csúsz­tatás (Torres, 1995), egy kis multimédia-zsonglőrködés, és fel­készült gondolkodók védtelenül állnak a jövő páratlan lehető­ségeit megcsillogtató dokumentumok ideológiai mélyszántásá­val szemben, amely észrevétlenül emeli társadalomesz­ménnyé az információtechnikai infrastruktúra üzleti szempont­jait. Először is: a világ (még jó ideig) nem „információsként" globális: a növekvő abszolút számú analfabétával és az in­formációs infrastruktúra kirívó Észak-Dél típusú egyenetlen­ségeivel az „információs globalitásból" kiindulni illuzórikus és félrevezető. A „globalitás" eszméje mint felemelő cél valójában pusztán pragmatikus jelszó, amely mögött a nemzeti (vagy regionális) informatikai iparok nemzetközi szintű ^ikeréit elő­segíteni igyekvő szándék rajzolódik ki. Másodszor: amikor – a nyersanyagokért és piacokért folytatott hagyományos ver­seny modem metamorfózisaként – az állampolgárok és a szervezetek információs infrastruktúrájának előállításáért és üzemeltetéséért, illetve az üzemeltetéshez szükséges tudások megszerzéséért folyik mind könyörtelenebb küzdelem, akkor a globalitás pusztán a kedvezményezett és a kizsákmányolt régiók „összekapcsoltságára" utal, és nem az érdekek közös­ségére. Gondoljunk csak a nyersanyagimport helyébe belépő óriási „iparágra", az agyak válogatás nélküli elrablására, a „brain drainre": mindegy, hogy az egészen kedvező gazdasági mutatókkal bíró Tajvanról van-e szó, ahová csak 15%-a tér vissza az Amerikában tanuló diákoknak, vagy az elmaradott Indiáról, akinek hatalmas méretű felsőfokú szakember-kibo­csátását gyakorlatilag a „kis tigrisek" csapolják le. Ami negyed századdal ezelőtt feltételes módban fogalmazódott (Tichenor és mások, 1970), hogy ti. „az információs gazdagság nagyon közeli rokonságban áll a műszaki-technikai téren meglévő gazdagsággal… több információ birtokába juthatnak azok, akik műszakilag fejlettebbek, s ily módon ez a folyamat a műsza­kilag fejlettebbek és fejletlenebbek közötti információs szaka­dék szélesedéséhez vezethet" – az mostanra kétségtelen tény. Harmadszor: az információtechnikai eszközvilág hatal­mas tempójú fejlődési üteme és grandiózus szintézise, vala­mint az információs infrastruktúra gyors ütemű kiépítése je­lenleg nem új társadalmat, hanem új minőségű működés- és kapcsolati módokat generál világszerte, s az a fajta „közös­ség", amit a „globális információs társadalom" sejtet, távol áll a valódi közösségi tartományoktól. (Eközben globális informá­ciós gazdaságról természetesen minden teoretikus gond nél­kül beszélhetünk (Vietorisz, 1991).

Nem véletlen, hogy már jóval az „information superhighway" programjának meghirdetése előtt, „pusztán" a kommunikációs asszimetriákból kiindulva viszonylag egységesen érzékelték mindezt a Dél országai. Az 1976-os colombói csúcsértekezlet politikai nyilatkozatának 161. szakasza félreérthetetlenül dek­larálta: „Az el nem kötelezett országok aggodalommal veszik tudomásul a mély és egyre növekvő szakadékot az el nem kötelezett országok kommunikációs lehetőségei és a fejlett or­szágok lehetőségei között, ami a gyarmati múlt öröksége. Ez a függés és dominancia helyzetét teremtette meg, amelyben az országok többségének pozíciója az eltorzított, helytelen és előítéletekkel teli információ passzív átvevőinek szerepére re­dukálódott." (Néhány évvel később a tanzániai F. L. Masha egyenesen úgy fogalmaz, hogy „az információ dekolonializálása talán az utolsó és legnehezebb akadály az egész dekolonializálási folyamatban" (Smith-Hobson, 1983).

A felismerés eredményeként a hetvenes évek közepétől in­dult el az az akciósorozat, amely az „új információs-kommu­nikációs világrend" megteremtését tűzte ki célul, s amely jó­idéig az UNESCO égisze alatt folyt (McBride-jelentés, 1980), egészen addig, amíg az USA és a médiapiac moguljai több fordulóban – kivonulás a szervezetből (USA, Anglia, Szinga­púr), ellenkonferencia, anyagi ellehetetlenítés – szép lassan el nem „csendesítették" a kezdettől fogva inkább intellektuális, mintsem mozgalmi jellegű kezdeményezést. (Részletesen minderre I. Pavlic-Hamelink, 1982; Pastecka, 1983; Gömbös, 1984; Galtung, 1985; Szekfű,1986.)

A kérdésben érintett tudósok és médiapolitikusok termé­szetesen azóta is folytatják eszmecseréiket, amelyeknek ran­gos keretet ad a rendszeresen megszervezett McBride-kerekasztal. Az új fejlemények voltaképpen semmit sem változtattak a hagyományos alapképleten, csak a „kommunikációs egyen­lőtlenség" helyére az új „vezérfogalom" került: „… az informá­ciós pályák tovább mélyítik a szakadékot az információban gazdagok és szegények között, mind az egyes országokon belül, mind pedig a világ gazdag és szegény régiói között – mégpedig oly mértékig, hogy ez a belátható jövőben áthidal­hatatlanná válik" (Honolulu, 1994 január). (Szecskő, 1994a) Az eszközök is változatlanok: a legújabb fejlemény egy pol­gárjogi természetű dokumentum kiformálására tett kísérlet. A malajziai Penangból 1994 elején indult útjára a People's Communication Charter – Kommunikációs Charta -, és a tervek szerint 1998-ig tartó nemzetközi csiszolása után az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata elfogadásának 50. évforduló­jára készül el (Szecskő, 1994b). Kérdés, hogy az önkorláto­zásra és deklarációkra építő Charta, amelynek egyáltalán nincs jogi szankcionáló ereje, mennyiben lesz képes ellensú­lyozni azt, hogy „miközben a leggazdagabb országok a sza­kadék felé rohannak az információs szupersztrádán, megpró­bálják leszorítani az útról kevésbé vagyonos és szerencsés vetélytársaikat…" (Torres, 1995). Mindenesetre furcsa és so­katmondó tény, hogy amíg az információtechnika új lehetősé­geinek megszületésekor mindig nemzetközi szintű tárgyaláso­kon szabályozták annak jogi kereteit (így volt ez már 1865-ben, a nemzetközi távírási egyezménnyel, 1936-ban a genfi rádiós műsorszórási egyezménnyel, a második "világháború után a televíziózásra és a távközlésre vonatkozó egyezmé­nyekkel), addig most a szabályozás és a jogi tisztázás igénye zavart és megütközést kelt a „szabad információáramlás" hí­veiben. „…Az Egyesült Államokban sokunkat nyugtalanítanak a szabályozással, ellenőrzéssel és a világ tájékoztató eszkö­zeire különféle szabványok rákényszerítésével kapcsolatos ja­vaslatok…" (Charles Wick, az USA Nemzetközi Hírközlési Ügynökségének (USICA igazgatója) (Wick, 1981). A kontraszt annál nagyobb, minél többet tudunk a műszaki és technológiai szabványok új hullámának merev előírás-együtteséről, az ún. ISO-szabványcsomagról, amely nem más, mint a legfejlettebb technológiát birtoklók könyörtelen normarendelkezése: vagy – jelentős költséget vállalva – igazodnak hozzá a gazdálkodó egységek, vagy elvesztik a lehetőségét, hogy a továbbiakban szereplőként, ill. partnerként jelen legyenek a „mértékadó" piacokon (nesze neked, még egyszer, kölcsönösen megnyitott piac…).

Mit tehetnek ebben a helyzetben a kevésbé tőkeerős, el­maradott termelési szerkezetű országok és régiók? A mikro­elektronikában megszűnt a „későn jövő" előnye, a fejlesztésbe önerőből utólag nemigen lehet bekapcsolódni (Artner, 1987). A szolidaritási akciók és a lelkiismereti értékű deklarációk a legcsekélyebb változást sem idézik elő az alapszerkezetben. Az alternatív, regionális hírügynökségi hálózatok (PANA -Pánafrikai Hírügynökség, ALASE – Latin-amerikai „különle­ges" információszolgáltató ügynökség, POOL – az el nem kö­telezettek közös hírszolgálata) periférikus kezdeményezések maradtak: a POOL pl. 1983-ban az AP (Associated Press, az USA egyik vezető hírügynöksége) napi kibocsátásának mind­össze 2 százalékát produkálta…

A „nemzeti információs rend" kialakítása, esetleg regionális­sá bővítése, Smith-Hobson (1983) szerint már sokkal több esélyt kínál az információs asszimmetria megszüntetésére és az evvel is összefüggő felzárkózási trendek elindítására. Azok a heroikus modernizációs kísérletek, amelyek tudatosan az információs szférát állítják a középpontba – elsősorban Bra­zíliára és Indiára gondoljunk -, ugyan alacsonyabb technikai-­technológiai szinten, de képesek voltak követő stratégiák ki­dolgozására. Jellemző például, hogy miközben az úgyneve­zett „Teleház- (telefalu-) -mozgalom" pionír-országaiban, Skandináviában és Angliában az első évtized pezsgése után lassan elhalni látszik a dolog (sorra zárnak be a „telekuny­hók", ezek a kisközségi telematikai miniközpontok), Brazíliá­ban a kormány a távközlési óriásvállalat, a TELEBRAS szö­vetségeseként 2000-ig 3 ezer, hosszú távon 14 ezer (!) tele­ház létrehozását tervezi.

Nem véletlen persze, hogy éppen Brazília, éppen India – és tegyük hozzá a távközlési „ígéret földjét": éppen Kína – a mintaországa információ és modernizáció összekapcsolásá­nak. Kontinensnyi méretük és óriási lakosságuk a majdani in­formációs szupersztráda legnagyobb fogyasztó-tömegét ígé­rik, csakhogy ezt mint piacot meg kell szerezni! így aztán a hasonló célú ópiumháború naszádjainak szerepét a multina­cionális cégek üzletkötői vették át, a legkedvezőtlenebb felté­telek elfogadásától sem visszariadva a piaci jelenlét puszta biztosításáért. Saját „fizikai adottságaik" ily módon olyan ütő­kártyát jelentenek az adott kormányok stratégiatervezésekor, amellyel ügyesen sáfárkodva ellensúlyozni képesek a tőkee­rő- és technikai fejlettségbeli hátrányokat. S ha belegondo­lunk, hogy az információs korszak követelményeinek megfe­lelő, magasan képzett munkaerő szempontjából jelenleg lista­vezető USA számára mekkora potenciális kihívás lehet a né­hány évtized alatt kiformálódó kínai szellemi és információs infrastruktúra, akkor megérezhetjük annak a paradoxonnak az ízét, amely a profitérdekek által Kínába irányított amerikai tőke történelmi szerepét többek között saját nemzeti humán infra­struktúrája legnagyobb versenytársának „kihordásában" találja meg…

És itt kanyarodhatunk vissza az információs korszak „glo­bális játszmáihoz". Mert miközben a G7-ek és a fejlett tőkés országok egységes tömbként foglalják el a világpiaci piramis tetejét, a közös elképzelések és akciók mellett (mint amilyen pl. a legutóbbi csúcson meghirdetett 12 ún. „pilot project" az információs társadalom kiépítésére) mindenki gondosan kidol­gozza saját nemzeti stratégiáját, amivel megtartani vagy javí­tani szeretné helyzetét az élbolyban. Az USA-nak a Gll-ban is megfogalmazott információs infrastruktúra-dömpingje két­ségkívül a közeljövő központi mozzanata – ezért érzik sokan úgy, hogy talán túlzottan is Amerikáról szól a dal, ha informá­ciós társadalomról beszélünk. Emellett azonban erős körvo­nalakkal kirajzolhatók a versenytársak tervezett lépései is. Ja­pán, amelynek viszonylag gyenge a felsőoktatása és törté­neti-nyelvi-kulturális okok miatt korlátozott a külső szellemi tőkefelvevő képessége (Fallows, 1994), most az „intellektuá­lisan kreatív" társadalom kialakításának programjával igyek­szik felkészülni a jövőre, miközben az információs szuper­sztráda japán „kiadását", az ország teljes behuzalozását há­rom ütemben, 2010-ig tervezi megvalósítani. A szigetország ráadásul harapófogóba került: miközben az USA-ra kell figyel­nie, Dél-Korea és a „kis tigrisek" személyében újkeletű riváli­sai támadtak, akik az adaptációs képesség szempontjából ha­sonló kulturális talapzaton és hasonló tudatossággal menetel­nek előre: a kiemelkedően sikeres dél-koreai információs programok, a hihetetlenül konkrét szingapúri stratégia, a va­lutatartalékait csillagászati magasságokba tornászó és elekt­ronikai piaci helyzetét tovább javító Tajvan mellett nem árt figyelnie a Fülöp-szigetekre (National Information Technology Plan), Thaiföldre (The year of Information Technology '95) és a számos mutatójával meglepően jól helyezkedő Ausztráliára sem. Történelmi okok miatt ráadásul a kínai piacért folyó ver­senyfutásban sem remélhet túl sok jót, így aztán csak az ál­lam és a magántőke között kialakított hagyományosan,ered­ményes kooperációban, az eddig kivívott pozíciók megtartá­sában, technopoliszaiban (Cukuba, Hl. újabban Kansai), az „intellektuális kreativitás" tömegessé tételében és „infokommunikációs" hálózatának gyors kiépítésében bízhat. (Mivel az egyébként vonzó japán program idehaza is sűrű hivatkozások tárgya, csendben megkérdezzük, hogy ugyan milyen lehet az a kreativitás, amelyik nem intellektuális, és milyen az a kom­munikáció, amely nem információs természetű? A fogalmi re­dundancia mögött az a kényelmes szemlélődő magatartás áll, amely kritikai ambíció nélkül megelégszik az ismertetés és az átvétel aktusával, s amelyet Jászi Oszkár egy indulatos pilla­natában „üres formulákon gondolatresten kéjelgő verbál-nemzetköziségnek" nevezett [Jászi, 1918]).

Európa „piacközpontú forradalomban" gondolkodik, már amennyire Európa gondolkodásának terméke az ún. Bangemann-jelentés, az „Európa és a globális információs társadalom" c. dokumentum. Nem csoda, hogy az informatizálással kapcso­latos elképzelések zöme a jogi egységesítést, a standardizációt, az (állami) monopóliumok felszámolását, a magánszektor finan­szírozási feladatait részletezi: így jöhet létre a nemzeti-kulturá­lis-nyelvi-jogi széttagoltságból egy egységes európai info-piac, a legnagyobb gyártók és szolgáltatók nagy örömére. Hogy Eu­rópát többek között éppen az teszi Európává, hogy Amerikával ellentétben eddig „szelektíven közelítette meg, hogy életének mely részeit akarja áruba bocsátani" (Fallows, 1984), az a „pi­acközpontú forradalom" számára – az erőtlen francia tiltakozá­sokat leszámítva – érdektelen. Az angol, dán és holland infor­mációs társadalom, Hl. információs szupersztráda-programok nagyjából ugyanannak az intézkedéscsomagnak az elemeit va­riálják, s ez vár az EU felé törekvő Kelet-Európára is. Egységes tömbként volna esélye egy kínai/brazil típusú modernizációs po­zíció elfoglalására, ám az apró előnyök és a kedvező hitelek reményében önálló utakat járó és kizárólag a „Nyugat" felé ori­entálódó kisállamok inkább a nemzeti piacok védtelenné téte­lében és a Bangemann-csomag megvalósításában való kritikát­lan asszisztenciában jeleskednek. Magyarország és a régió számára a francia és a japán tervezési modellhez hasonló, részlegesen privatizált gazdasági rendszer sokkal vonzóbb táv­latokat kínálhatna, mint az „anakronisztikus piaci liberalizmus" (Vietorisz, 1991), félő azonban, hogy a stratégiakereséskor a „mintakövetés" reflexe és a jól helyezkedő lobbycsoportok nyo­mása eresebbnek bizonyulhat a hosszútávú megfontolásoknál. (L. erre még Nagygyörgy Imre tanulmányát e számunkban.)

Kétségkívül fárasztja a szemidegeket a vezető hatalmak fur­csa globális „kacsintgatós" játéka. Japán Dél-Koreára és a „kis tigrisekre", az USA Japánra, Európa az USA-ra figyel, egy kicsit már mindenki Kínára is „készül", mialatt a „primátus" kérdése leginkább a versengő oktatási rendszerek kapcsán merül fel (az elmúlt években különböző kormányprogramok sora jelentette be az igényt az egyes iskolakategóriákban a világelsőség elérése nagyjából az ezredforduló körül (Tuijman, 1993). Régi játszmák új jelmezben: de vajon miként befolyá­solják a globális színdarabot azok a folyamatok, amelyek az információs korszak egyes szereplőit belülről alakítják át? Va­jon megváltozik-e mindettől a dramaturgia, és ha igen, ki lesz a rendező és kik a főszereplők?

II. Információ, gazdaság, hatalom

(Az információs korszak, mint az átalakuló társadalmi tartalmak és kategóriák kora)

Az „információs társadalom" kérdéskörét elemző megközelíté­sek „gyermekbetegsége" a jelen állapotot meghatározó szer­kezeti elemeknek, a jól belátható trendmozgások várható kö­vetkezményeinek és az információtechnikai fejlődés távlati ígéreteinek a – legtöbbször lelkes – összecsúsztatása. Az in­formációs horizonton gyülekező sötét felhők és a ragyogó napsütést ígérő előrejelzések kontrasztja viszont mostanra már akkorára nőtt, hogy alig maradt „közlekedési útvonal" a két szemléleti keret között. Módszertanilag tehát különöskép­pen indokolt, hogy az információs korszak társadalmi változá­sainak tényleges tartalmait keresve kizárólag azokat az összefüggéseket vegyük számba, amelyek napjainkban már kétségkívül meghatároznak folyamatokat, „végbementnek" te­kinthetőek, vagy bizonyítottan megváltoztattak szerkezeteket és működésmódokat.

Hasonlóképpen tisztában kell lenni az „információs társada­lom" fogalmának vonatkoztatási és érvényességi körével. Je­len állapotában – a „globális" retorika ellenére – a fogalom kizárólag a fejlett centrumországokra alkalmazható, annak tu­datában, hogy egyes régiói és országai között óriási minőségi és szerkezeti különbségek vannak az információs javak ter­melési, elosztási, fogyasztási és érték-szerkezetében. Szinga­púr, az „intelligens sziget" esetében egészen más társadalmi­-termelési alakzatokat találunk, mint a társadalom informatizálásában élen járó USA-ban, amelyet a 60 millió PC, a szinte homokszemmentes távközlési gépezet, a „behuzalozottság" rendkívül magas foka, az alkalmazói világok (elsősorban a tudomány, a kormányzat, az egészségügy, a pénzintézetek és a kereskedelem) magas informatizáltsága és a szuper­sztráda-építés alapozó munkáinak megkezdése kétségkívül mintaországgá avat. (Természetesen a „mintának" nem a „kö­vetendő példa" értelmében – bár sokszor abban is -, hanem a „lám, hát így néz ki a dolog megvalósulófélben" szemléltető jelentéssel.) Amikor tehát általában hallunk állításokat az át­alakuló társadalmi tartalmakról, az leggyakrabban azonnal le­fordítható az USA-ra: az ottani „százalékok" jelentik azt az etalont, amihez egyáltalán mérhetőek mások teljesítményei, ill. mutatói. Nincs mit csodálkozni tehát azon sem, hogy az „információs korszak" minden, elmélettörténetileg fontos moz­zanatának forrásvidéke az észak-amerikai kontinens tudo­mányossága: ezzel a hagyománnyal kell kritikailag szembe­sülnie annak, aki az informatizálás egyes részterületeit vizs­gálva akar érvényeset mondani a jelenről.

Változások a gazdaság szerkezetében és működésmódjában

Az „információs szektor" dominancianövekedése révén meg­változott szerkezetű gazdaságnak „információsként" való le­írása Machlup (1962) alapvetése óta a mindenkori vizsgáló­dások kiindulópontja. Az elsősorban munkaerőstatisztikai szempontok alapján megfogalmazott állításra hivatkozva dek­larálja élvezetesen felületes munkájában Naisbitt (1980) az „információs társadalom" létrejöttét, kiegészítve a képet az „in­formációs szektor" finomszerkezetét bemutató Porát (1977) adataival (az „elsődleges" és „másodlagos" tartományok gaz­dasági produkciójának meggyőző százalékarányaival). Az „in­formációgazdaság" irodalma azóta hatalmas méretűvé nőtt, s egyre nehezebb rendet vágni a szakirodalmi dzsungelben. Az „információ-ipar" fejlődéstörvényeire és elemzésére komoly apparátussal vállalkozó „klasszikus" szektorközpontú iskola mellé felnőttek az információ mint termék gazdaságtanával foglalkozó irányzatok, sorra jelentkeznek az információnak a hagyományos termelési-kereskedelmi folyamatokban játszott újszerű szerepét vizsgáló szerzők, és a bit-elvű információ­statisztika új életre keltette a matematikai információelmélet gazdasági alkalmazásának lehetőségeit firtató elméleti vona­lat is. (Mindezekre részletesen I. Szabó J., 1986, Szabó K., 1989, Nagy-Szabó 1989, Vietorisz, 1991, Delapierre-Zimmermann, 1994.)

A következőkben – annak reményében, hogy elkerüljük a rendkívül kiterjedt és sokfelé ágazó kérdéskör elemzésének buktatóit – felsorolásszerűen összegyűjtjük azokat az állításo­kat, amelyek súlyával, ül. a változásokban játszott szerepével kapcsolatban közmegegyezés látszik kialakulni.

– Az információtechnológia szinte mindenütt a hatékony­ság és a versenyképesség kulcsa. Kiemelt fontosságát szinergikus hatása adja: informatika nélkül ma már szinte nincs fejlett termelés, bankrendszer, kereskedelem. Mindez az információtechnológiát a gazdasági növekedés elsődleges for­rásává és a legvonzóbb befektetési célterületté teszi.

– Az információgazdaság a legdinamikusabban növekvő ágazat, gyors megtérülési és magas profitmutatókkal, sajátos ciklus-jellemzőkkel (pl. a beruházások recesszió idején is nő­nek, az informatikai termékek ára másfél évente „feleződik", rendkívül gyorsan felfut a gerjesztett fogyasztás). Az USA Szövetségi Kommunikációs Bizottságának (FCC) 1992-es adatai jól tükrözik az egyes informatikai ágazatok egymáshoz viszonyított nagyságrendjét: a 3,8 billió dolláros piaci forga­lomból 1,4 billió a tömegkommunikáció, 1,2 billió a távközlés, 800 milliárd a komputeriparágak és 400 milliárd a háztartási elektronika részaránya. 1994-ben az összforgalmat már 4,5 billió dollárra becsülik, s az egyes területek integrációjából származó jövedelemkoncentráció perspektívái valóban a csil­lagászati nagyságrendet idézik…

– Az informatikai óriásvállalatok a legfontosabb mutatók (méret, tőkeerő, forgalom, adózás utáni nyereség, foglalkoz­tatottak száma, értékesítési végpontok száma stb.) alapján fel­zárkóztak az olaj- és autóipar konglomerátumaihoz (egy friss adat szerint például Nagy-Britanniában több profitot hoz a rockzene, mint az acélipar: a popzenei export duplája az im­portnak, s az 571 millió fontos nettó nyereséggel az angol rockzene profitábilisabb, mint az acélipar, a fegyveripar vagy a söripar).

– Az informatikai áruk sajátos terméktípusként vannak jelen a piacon: elsősorban a könnyen másolható szoftverek visel­kednek piacellenesen, és nemcsak a „szegény" országokban: a BSA (Business Software Alliance) adatai szerint a földke­rekség egyik legveszélyesebb pontja Japán, ahol a használt csomagoknak mindössze a 20%-áért fizettek a felhasználók.

– Az új piaci „információs térben" („marketplace" helyett „marketspace") a vállalatok számára a kommunikációs csator­nák és az azokon elérhető információk egyre inkább kézmű természetűek (az ún. „outsourcing" vagyis forráskihelyezés gyakorlata ezt látványosan igazolja is). Ennek megfelelően fej­lődnek a vállalati struktúrák is: átalakulnak a vezetési mód­szerek, a belső szerkezet és munkamegosztás, a munkaszer­vezés hagyományos módszerei és maga a „munkanap" is. A közvélekedéssel ellentétben a decentralizálás nem termé­szetes folyománya ezeknek a változásoknak, legalább olyan erősek a centralizáló tendenciák is.

– A gazdasági élet globális és digitális pénzügyi infrastruk­túrája a tranzakciók új minőséget jelent lebonyolítási tempója mellett új tőkemozgási formákhoz is vezet (pl. a „fogadás az opciók opciójának opciójára" típusú tőzsdei manőverekhez). A rendszer páratlan gyorsasága és tökélye azonban felfokozta a pénzügyi talapzat felborulásának veszélyét is, s két-három évente érkezik egy-egy „földlökésszerű" figyelmeztetés a „szuperszimbolikus gazdaság" (Toffler, 1993) instabilitására.

Mindent összevetve azt mondhatjuk, hogy a trendvizsgá­latok előrejelzése a világgazdaság információs „átprogramozódásáról" még nem a jelen valósága: sem a gazdaság egyes szektoraiban, sem a világrendszerben nem válto­zott meg az információs természetű tevékenységek mun­kamegosztásban elfoglalt helye. Szerepük, fontosságuk és arányuk látványos átalakulása azonban a makro- és mikro-gazdasági folyamatok megértésének kulcsa, amely már most is kellő mennyiségű érvet és adatot szolgáltat a mi­nőségi változások gyors bekövetkezését ígérő forgató­könyveknek.

Változások a munka világában

A világtörténelem legnagyobb méretű munkaerőpiaci exodusa az információs korszak egyik legfigyelemreméltóbb és nem kellőképpen kiemelt vonása. Ha azokat az arányszámokat, amelyeket az újkori Angliában vagy a 19-20. század forduló­ján az Egyesült Államokban az iparosítás produkált a mező­gazdaságban dolgozók villámgyors „lecserélésével", az informatizálás nem éri is el, a szerkezetváltás miatt megmozgatott munkaerő létszáma sokszorosan felülmúlja az ipari tarta­léksereggé kényszerített egykori agrárnépességét.

Nagy-Britanniában 1971 és 1984 között tizenhárom év alatt 2,4 millió fővel esett vissza az iparban foglalkoztatottak száma (gyakorlatilag minden harmadik munkahely megszűnt), akik­nek jó része a felemelkedő új ágazatok felé sodródott. (Persze nem mindenki, I. Golding és Murdock, 1986.) Az Egyesült Ál­lamokban a csúcstechnika (automatizáció, robottechnika, szá­mítógépesítés) alkalmazása 25 millió munkahelyet szüntetett meg a nyolcvanas években, miközben mindössze 3 millió újat teremtett. A folyamat pedig gyorsul, s még a változás vezér­hajóira, az informatikai óriáscégekre is igaz: 1984 óta egyedül a távközlési szektorban 300 ezer munkahely szűnt meg, s egyedül az AT&T havi 1000 állást számolt fel. (L. erre Jeff Keefe írását e számunkban.) A prognózisok ugyanakkor szé­dületes adatokról szólnak: az ezredfordulón állítólag gyorsabb lesz a számítógépes munkahelyek számának gyarapodása, mint a Föld természetes népszaporulata.

Az kétségtelen, hogy jó néhány szakmában folyamatos nö­vekedés tapasztalható: a pénzügy, a kereskedelem, a tudo­mányos-műszaki kutatás és oktatás világában, a tömegkom­munikációs területeken. Az itteni összgyarapodás sem vethető azonban össze az egykori betanított munkássereg létszámcsök­kenésének nagyságrendjeivel, s az összmérleg negatív – a munkanélküliségi arányszámok és ezzel együtt a szociális fe­szültségek növekedésnek indultak, az alsó középosztálytól le­felé a szükséges ismeretanyag és az újszerű mentalitás hiá­nyában jól érzékelhetően veszélybe kerültek a generációs élet­kilátások. Ezt az óriási terhet a centrumországok csak a világ más részeiből származó extraprofittal tudják részben ellensú­lyozni, s a grandiózus globális gyarapodási grafikonok mögött az információiparhoz kapcsolódó alacsonyabb szintű tevékeny­ségek nagy részének „kitelepítése" húzódik meg. Az on-line há­lózati kapcsolat következtében nincs már idő- és tér-korlát, a termelés (adatfeldolgozás, alkatrészgyártás stb.) és a kommu­nikáció folyamatos. Az állandó innováció sem gond, hiszen – ahogy a Malone-Rockart szerzőpáros (1991) találóan megálla­pítja – az elektronikus piac egyik napról a másikra lényegében egész „intellektuális zsoldoshadseregeket" toborozhat. (Erről so­kat mesélhetnének például a magasan kvalifikált indiai mate­matikusok ezrei, akik óriási tömegben potom áron látják el ame­rikai cégek programozási feladatait.)

Jól érzékelhető a képzettségi szerkezettel szemben támasz­tott munkaerőpiaci igény eltolódása: az „alsóbb" szakmai ré­tegekhez kapcsolódó tömegtermelési és tömeges „szimbólum­manipulációs" (elsősorban adatfeldolgozási) tevékenységek „kitelepítése", a „felső" rétegekhez szükséges értékes tudások zárt újratermelésének vagy asszimilálásának programjával párhuzamosan. A pozíciószerzéshez szakadatlan tanulás és szakmai megújulás tartozik, a rostán könnyű kihullani, még ha egyúttal a folyamatos átalakulások miatt a gyors előre­menetel esélye is adott – mindez erős és állandó pszichés feszültségforrásként működik. Mindezt csak részben tudja el­lensúlyozni az az újfajta „vállalati szocializmus" (hogy az Apple-vezér Steven Jobs kifejezését idézzük), amely társas összejövetelekkel, mindenkivel való tegeződéssel, sportper­cekkel, demokratikus étkezdével, kitüntetésekkel erősíti a cég-tudatot és a munkahelyi légkört, s amelynek lampionos-hamburgeres fecsegő felszíne mögött új formákban ugyan, de kí­méletlenül reprodukálódik az – elsősorban jövedelmi szint szerinti – hierarchia. A tegeződés ráadásul utasításban sza­bályozott norma, a partykról hiányzókat feljegyzik, a szakszer­vezetek a jó légkört megzavaró mumusok, akiket a közös ren­dezvényeken vetített propagandafilmeken hatásos eszközök­kel lehet diabolizálni… (Rügemer, 1987).

A munka világának másik nagy horderejű fejleménye az ún. távmunka (teleworking) megjelenése, ami megteremtette az új korszak új munkavállalóját (Kronstein, 1991), a „telecom-mutert", a számítógéppel, faxmodemmel és telefon-mellék­állomással felszerelt otthon dolgozó alkalmazottat. Kevesek figyelmét váltotta ki az a meglepő hír, hogy 1995 közepén az Egyesült Államok 150 milliós aktív munkaerő állományának majdnem a harmada, közel 50 millió fő már „távmunkás". (Ter­mészetesen közülük nem mindenki végez számítógépes mun­kát, közülük sokan a hagyományos bedolgozók vagy az ott­hon foglalkoztatott rokkantak közül kerülnek ki.) Amerikában ugyanakkor mintegy 60-62 millió háztartásban van modemes (tehát a hálózatokra csatlakoztatható) személyi számítógép, vagyis a potenciális telecommuterek száma már most jóval nagyobb , mint a ténylegesen ilyen munkát végzőké. Hosszan elidőzhetnénk az otthon történő munkavégzés életszervezési és családi dimenziója, közlekedés-kiváltó környezetvédelmi előnyei és „munkafilozófiai" érdekességei körül, ezúttal azon­ban csak két mozzanatra hívjuk fel a figyelmet.

A távmunka népszerűsége elsősorban a mammutvállalatok között növekszik. A telecommuter átlagosan 20 százalékkal termelékenyebb otthon, s az ekképpen realizált bevételtöbblet és a felszabaduló irodaterülettel kapcsolatos megtakarítás hosszú távon gyümölcsöző befektetés a telematikai appará­tust telepítő cégnek. (Az 1991-es árakon számolt 10 ezer dol­lár helyett ma már 2-3 ezer dollárból biztosítható a színvonalas alap-konfiguráció.) Ám a tömeges használat anyagi alapját még ezzel együtt is csak az állami és szövetségi költségvetés nagyarányú igénybevételével sikerült biztosítani! A távmunka „mintarégiójában", Kaliforniában az 1984-es Los Angeles-i olimpia idején indult el az első nagylélegzetű program, Rea­gan és később Bush elnök hathatós közreműködésével, je­lentős központi források mozgósításával (nesze neked még egyszer, piaci liberalizmus!).

A munka hatékonyságában, infrastrukturális feltételeiben kétségtelenül előrelépést jelentő fejlemények kizárólag önma­gukban értékelhetőek. A munka „humanizálásának", „felsza­badításának", a „kreativitás kibontakoztatásának" diadalfor­dulataival óvatos mértéktartással és az „általános alanyokat" elfelejtve kell élni. Ami ugyanis igaz lehet bizonyos munka­körökben és munkatípusoknál, az egészen másképp néz ki másutt. Ha ugyanis az új körülmények között végzett munka tartalmát, illetve a munkavállaló attitűdjét és viszonyulásait nem vonjuk az elemzésbe, könnyen üres szólamokat szajkóz­hatunk. Mert attól, hogy rossz írógép helyett hálózatba kap­csolt szupergépen otthon kopognak a piros körmök a billentyűkön, igazán nem változott meg a gépíró (ma: beíró) tevékenység „elidegenedettség'! együtthatója". Az utazással megspórolt idő pedig különösen alkalmas a teljesítmény foko­zására (valahonnan annak a plusz 20 százaléknak el kell ke­rülni…) Attól, hogy nem fogaskerekeket, hanem mondjuk tin­tasugaras nyomtató számára patront gyárt, a munka lényegi tartalma nem lett más a rossz levegőjű üzemcsarnokban napi 10-12 órát dolgozó félanalfabéta spanyol ajkú munkásnőnek a Szilikon-völgyben (Rügemer, 1987), még ha tevékenysége az információgazdaság teoretikusainak fogalmi mátrixában az információipar elsődleges szektorába soroltatik is. Az in­formációtechnika „áldásait" a többség egyelőre inkább a magánéletben, fogyasztóként tapasztalja meg, a munka vi­lágában változást a hatékonyságparaméterek szakadatlan növelésével eredményeznek. Van mit behozni: 1850 és 1950 között az ipari dolgozók munkatermelékenysége 1400%-kal emelkedett, ezidő alatt az irodaiaké mindössze 40%-kal. Az információs korszak most néhány évtized alatt produkálja ugyanezt a növekedési arányt – ám a nagytudású eszközök révén szerzett kényelem (mennyivel jobb egy borítékcímző program, pláne egy fax a hagyományos levélküldő „kézimun­kánál") sem a munka tartalmában, sem a tőke-munka vi­szonyban nem hozott változást. S ha egy pillanatra elfelejtjük a légkondicionált irodák monitorainak és armatúráinak hűvö­sen elegáns design-csillogását, és az információtechnika elektronikai háttériparának bugyraiba pillantunk, azonnal más­ként tekintünk a „kényelmi nyereségre" is. W. Rügemernek (1987) az Economic Notes 1984/2-es számának 10. oldalán a chipgyártás technológiai folyamatának 10 lépéséhez szük­séges 26 vegyszernek 45 egészségkárosító hatását sikerült összeszámolnia, s részletesen ismerteti is azt a „munkavé­delmi háborút", amit az elektronikai ipar szakszervezetei foly­tattak a dolgozók egészsége érdekében.

Az ám, szakszervezetek… Az információs korszak látszatra nem kedvez nekik, az érdekérvényesítés hagyományos formái egyre kevésbé tűnnek működőképesnek, ha nem is olyan köz­vetlen módon, mint mondjuk a San Franciscó-i napilapok nyomdászainak és terjesztőinek sztrájkja esetén, amikor az újságok papíron nem készültek el, mégis megjelentek… az előfizetők számítógépének képernyőjén. (Az USA-ban sok na­pi- és hetilap elektronikus formában is megjelenik, több helyi lap esetében kezdi utolérni a papíros példányszámot.) A szak­szervezetellenes „vállalati szocializmusról" már volt szó ko­rábban, az igazi veszély azonban – összefüggésben az igé­nyelt tudások és szakképzettség „felfelé kúszásával" – a tagok „vezetővé válása" fenyegeti a szakszervezeteket (I. ismét Jeff Keefe írását). Mindemellett számos sikeres szakszervezeti tí­pusú fellépést is feljegyeztek a krónikák – különösen a „táv­munkások" 1985-ös mintapere jelentett sokat, amikor bírósági ítélet marasztalta el a munkaterhelést tisztességtelenül növelő anyavállalatot, amely ráadásul a tiltakozni akarókat meg is félemlítette. (Az alvállalkozói státusban végzett darabbérrel honorált munka egyébként gyakorlatilag a középkori ún. „szórt manufaktúrához" való visszatérést jelenti (Kronstein, 1991), s a helyét és legkedvezőbb adózási feltételeit kereső magyar értelmiség számára is tanulságos lehet…)

Változások a társadalomalkotó csoportok szerkezetében és egymáshoz való viszonyában

Idézzünk fel egy tanulságos gondolatmenetet 1988-ból: „… az a klasszikus liberális megközelítés, amely a kormány be­avatkozását a minimumra igyekszik csökkenteni, az új tech­nikák alkalmazása esetében… nem lehet érvénye&4Ha ugyan­is az új technikák esetében a döntést (a »ki, hogyan, minek az érdekében, milyen eredménnyel" szempontjait mérlegelve) kizárólag a magánvállalkozókra bízzuk, s a kormánybeavat­kozást megszüntetjük vagy minimumra csökkentjük, amint azt a klasszikus szabadpiaci elvek előírják, nyilvánvaló, hogy a döntéshozatal minden fokán a profitmotívumok kapnak el­sőbbséget, s ezáltal a társadalmi-gazdasági szakadék még inkább elmélyül…" (Lee-Han, 1988)

A szerzők nem holmi ultrabalos teoretikusok, hanem a dél­koreai modernizációt valódi „információs társadalom" építése­ként felfogó, s ezért a technológiai változások mellett a szo­ciális szempontokra is figyelő szöuli egyetemi tanárok. Aki egy kicsit is érzékeny erre a mozzanatra, annak a világ bármely pontján látnia kell, hogy az „információs társadalom" jelen­legi programjainak legnagyobb veszélyeket magában hor­dó problémája a társadalmi egyenlőtlenségek növekedé­sének lehetősége.

Régóta tudjuk, hogy az új kommunikációs technikákhoz való hozzájutás költségei miatt a gazdagok előnye s a szegények hátránya sokkal nagyobb lesz, mint eddig bármikor. S noha az új kommmunikációs technikák kétségtelenül emelik egyé­nenként is kinek-kinek az információszintjét, de ez a jótékony hatásuk aszerint érvényesül, hogy ki hol helyezkedik el a tár­sadalmi ranglétrán. Amikor az új kommunikációs technikák so­kasága válik viszonylag gyorsan, viszonylag rövid idő alatt elérhetővé, az új technika új információs szakadékot hoz létre, még mielőtt a régi információs szakadék összeszűkülne. (Katzman, már 1974.) Ezen az alaphelyzeten nem változtat az informatikai ipar félelmetes árversenye sem: az olcsóbbá válás mellett mindmáig azonos erejű tendencia a lépéstartás­hoz időről időre szükséges újabb kiadásoké. Amikorra pl. a PC-árak elérhetőek lesznek – írja Lee és Han 1988-ban -, addigra egy újabb technika egy újabb szakadékot hoz… S lám: mit kezdjük ma egy 386-os PC-cskével, amikor legalább a négyszer annyiba kerül Pentium processzoros multimédiás konfigurációra van szükségünk a lépéstartáshoz…

A meglehetősen szkeptikus Astrad Torres (1988), akit ko­rábban többször idéztünk, az egyenlőtlenségek növekedésé­nek mindkét metszetében élesen fogalmaz. ,,[E modell]… a dolgozó népesség tekintélyes részét még az iparilag fejlett országokban is háttérbe szorítja. Pusztán egy új, mérnökök­ből, jogászokból, tervezőkből, pénzügyi szakemberekből … ál­ló privilegizált társadalmi réteg húzhat elegendő hasznot élet-körülményeinek javítására." Tegyük hozzá: közülük sem min­denki. Az USA fegyverkezési programjainak csökkentése miatt egyik pillanatról a másikra munkanélkülivé váló, különlegesen magasan kvalifikált középkorú fejlesztőmérnökök tömege va­lószínűleg nem tekinti magát privilegizáltnak…(I. Szentgyörgyi, 1995). Torres a társadalom kettészakadásának folyamatát Ró­bert Reich amerikai munkaügyi miniszter „szemüvegén ke­resztül" érzékelteti: „a szimbólumok megformálói szívesen fektetik be magánjövedelmük egy részét kollektív vállalkozá­sokba. Az ily módon létesített rendszereket azonban egyre inkább a többi szimbólummegformálóval osztják meg." A „du­alizálódási tétel" természetesen már jóval Reich előtt megfo­galmazódott, legtisztábban Miles és Gershuny 1986-os tanul­mányában: „… [a munkaerő polarizációja során]… egy erősen dualisztikus gazdaság alakul ki, s élesednek a regionális és osztálykülönbségek a biztos munkahellyel rendelkezők, a munkahelyüket fenyegetve érzők és az állandó munkanélkü­liek között." Az új kategóriák megragadásának nehézségeiről híven tanúskodnak azok a kísérletek, amelyek az értelmiség „osztályhatalmának" kialakulásaként értékelik a társadalmi pi­ramis tetején végbemenő őrségváltást, s azok a terminológiai torzszülöttek, amelyek a valódi társadalmi tartalom megraga­dásának hiányát szellemesnek szánt elnevezésekkel vélik pó­tolni. Csak elrettentésül néhány példa: „kognitív meritokraták" (a szellemi tevékenységekkel megszerzett érdemek révén ki­vívott hatalmi pozíciók birtokosai) „kibernaukraták" (az új in­formációs univerzumban, a „kibertérben" hozzáértésük miatt nagyobb sikerrel navigálok és ennek révén a folyamatok irá­nyítását felügyelő kevesek). A világon rendkívül népszerű Alvin Toffler (1993) nyomán ma leginkább a „kognitariátus" a legel­terjedtebb és leggyakrabban használt formula, de ennek el­lentmondásosságára jellemző az a képtelen helyzet, hogy hangzása miatt a társadalmi szakadék mindkét oldalán állókra előszeretettel használják (I. a címszót a Kislexikonban).

A „távolodó társadalmi csoportok" alaphelyzete még az Amerikát hosszú ideje összetartó kötelékek közül is többet meglazíthat. A „kasztosodás" folytán (a mozgékony győztesek elkerülik az érintkezést a „vesztesekkel") az erőt adó közép­osztálybeli életérzést megkezdte felváltani egy kilátástalan, „latin-amerikai" típusú kivetetségi érzés (Fallows, 1994), az oktatás gazdasági értékének növekedésével pedig végképp meginog az igazságos versenybe vetett hit, mivel a milliós tandíjak világában a szegényből gazdaggá (de legalábbis jó­módúvá) válás álma egyre inkább illúzióvá foszlik.

Mindezt azonban az információs szupersztráda csinnadrat­tájában alig lehet érzékelni. Sokkal inkább jellemző még a Beverly Hills épületeibe fagyott „pszichoanalitikus álom" az európai kultúra nosztalgikus divatékszerré fantáziálásaként (Forgács, 1995), a gazdagok és szegények szembefordulásá­nak rémképe helyett. Pedig ha valaki figyelmesen szemléli azokat az országokat, amelyek a problémák „exportálásán" keresztül történő megoldás eszközei, akkor saját mementójára ismerhetne benne. Hivatkozzunk ismét Brazíliára: a gazdagok­ra vigyázó fegyveres őrök száma háromszorosan múlja felül a katonaság és a rendőrség létszámát (Kopátsy, 1995), s a milliós nyomornegyedek néha híradó-kamerák előtt feltűnő infernális-gyermekbűnözéses képei vélhetőleg nem az elmúlt tíz évben innen kimenekített 126 milliárd dollárt juttatják a néző eszébe… (Ki tudja, mi járt Terry Gilliam fejében, amikor nagy hatású és szép filmjének, álmot és valóságot összecsúsztató anti-utópiájának címeként – állítólag hasára ütve – a „Brazil"-t választotta …) Az átlagos angolszász centrumpolgár számára a tükörnek egyik oldala sem veri vissza a fényt: nem látja magát a másikban. Kérdés, hogy meg kell-e várnia, amíg a helyzet kíméletlenül egyértelmű lesz. Amikor Erzsébet királynő a 16. században körutat tett az ipari forradalommal terhes Angliában, keserűen jegyezte meg: „Pauper ubique iacet" (szegények mindenütt). Csakhogy ott is előbb következtek az 1547-es drákói kínzásos-rabszolgaságba taszításos törvé­nyek, mint a szegényeken segíteni igyekvő „Poor Act" – ma­napság pedig sokadszor és sokadik-féleképpen bizonyosodik be, hogy amikor egy gépezet termeli a szegénységet, a jóté­konyság éppen a kollektív lelkiismeret rovására engedi meg­nyugodni az egyéni lelkiismeretet. S ha mindez az árnyék, hiába fény az Internet-használók, gyarapodó (most már 40­45 milliós) tábora (I. Kislexikon): a „virtuális közösségek" szép új világát szemlélő elismerő biccentés nem szoríthatja ki az életkilátásaikat szűkítve újratermelő közösségekkel való szolidaritásérzetet. (S – noha kedvenc témáink közé tartozik – ezért nem időzünk most el a hálózati kultúra körül.)

Változások a hatalom természetében

A hatalom természetének és intézményeinek átalakulása az információs korszak társadalomtudományának talán legvitatottabb kérdése. Hogy az „információs hatalom" felváltja a hatalomgyakorlás archaikusabb és brutálisabb formáit, s hogy az információ stratégiai (mert jövedelemtermelésre és ellenőrzésre egyaránt alkalmas) jellege miatt újfajta elosztási harcokat eredményez, többé-kevésbé elfogadott kiindulópont. Ezt követően azonban a mindent átjáró információtechnika ál­tal elindított változások a szakirodalomban végül is egyetlen dilemmába torkollnak: vajon az Állampolgár nagyobb szabad­ságát eredményezik-e mindazon erőkkel és intézményekkel szemben, amelyekkel autonómiájáért, önrendelkezéséért, el­fogulatlan döntésének lehetőségéért időtlen idők (de leg­alábbis az állam létrejötte) óta hadakozik? Inkább eszközhöz jutnak-e a befolyásolással és manipulációval szemben az ál­lampolgári védekező technikák, vagy éppen ellenkezőleg, szinte korlátlan lehetőségekhez jut az ellenfél? Orwell vagy Athén? – teszik fel eldöntésre legtöbben a kérdést, jelezvén, hogy a probléma természete nem tűr kompromisszumot és köztes megoldást, csakis valamelyik szélsőség győzelmével végződhet. Mivel a témakör hatalmas irodalmát, a meghatá­rozó szempontokat és érveket lapunk e számában remekül összefoglalja Donk és Tops nagyívű áttekintése, valamint Szé­kely Iván tanulmánya, eltekinthetünk ezek summázásától.

Ha elfogadjuk Toffler (1993) jól dokumentált vízióját („Hata­lomváltás" c. könyvének állításait), hogy ti. a nyolcvanas évek végének status quo-rongáló politikai földrengése „ártalmatlan csetepaté az előttünk álló globális hatalmi harchoz képest", s az üzleti szféra átszervezési-felvásárlási láza pusztán az „el­ső lövésváltás az eljövendő, sokkal nagyobb arányú és telje­sen újszerű üzleti ütközetekben", akkor jól látható, hogy a mesterséges dilemmában való állásfoglalás nélkül is van tétje mindannak, ami a hatalom természetrajzának megváltozásá­ban tetten érhető.

Ma a legszembetűnőbbek a politika piacosodásának és „mediatizálódásának" tendenciái (I. részletesen Simonds, 1990 remek tanulmányát). A piacosodással a mindenkori kor­mányok és önkormányzatok autonómiafoka csökkent, egy­szerre védtelenebbek a gazdaság erőcsoportjai és a társa­dalmi nyomásgyakorlás eszközeivel szemben. Ennek követ­keztében valamelyik oldal pillanatnyi sikere azonnal a másik fél vészreakcióit hívja elő, ami fokozódó bizalmatlanságot eredményez minden kapcsolati térben.

A mediatizálódás – ahogy azt számos remek könyvében Herbert F. Schiller bemutatta – az „ideológiai uralom" új hul­lámát és eszköztárát váltja ki, miközben a hatalom elszemély­telenedik: a befolyásolás egyre kevésbé kamarilla-természetű és mindinkább „szélesebb sávban", a szocializáció szinte min­den csatornáján hat. A „tudatformálás média módra" nem azért jelent már régóta akut veszélyt, mert „hamis képet ad a világról" (ahogy azt heves kritikusai előszeretettel ismétel­getik), hanem azért, mert „túl gyakran egyáltalán nem nyújt következetes képet a világról… a töredékes, összefüggéseiből kiszakított, a rendezőelvektől megfosztott, előzmények nélküli és a történelmi folyamatokra való bármiféle utalástól elvonat­koztatott információ az, amely aláássa a megértési képessé­get… (s ekképpen olyanná formálja az információs környeze­tet), amelyben a hatékony politikai cselekvés képessége …gyengül." (Simonds, 1991) A képen – sőt már a nyelven! – keresztül paralizált megértési képesség veszélyeire régóta igyekszik felhívni a figyelmet Noam Chomsky, folytatva azt a hagyományt, amelyet Aldous Huxley a „tudatalatti meggyőzés­ről" és a véleményformálásról az ötvenes évek végén írott esszéivel megnyitott. (Mindketten egy-egy rövidebb szöveggel vannak jelen ebben a számban.)

A folyamat ugyanakkor nem egyetlen irányú. A hírek és is­meretek óriási és hozzáférhető kavalkádjában megszaporod­nak az egyes kérdésekkel kapcsolatos mérlegelhető szem­pontok és háttérismeretek, amelyek a média-repülőbombázások ellenére is szuverénebbé teszik az információk befoga­dóját. Az igazi kérdés tehát már nem az, hogy „mennyi és milyen hírt", hanem az, hogy ezek milyen „vonatkoztatási és feldolgozási" rendszerbe kerülnek – s ha már bekerültek, au­tentikus-e az a tudás, amelynek révén a dolgok „elrendeződ­nek" a fejekben. A veszély-forgatókönyvek éppen ezért figyel­meztetnek elsősorban a politikai-kulturális-nyelvi szocializá­ció „puha" formáinak kisajátíthatóságára, s az ezen keresztül felépített hatalmi pozíciók „észrevehetetlenségére". Mindevvel együtt azonban a „hatalom" gyakorlóinak, „haszonélvezőinek" egykor jól körülírható csoportkontúrjait mind nehezebb meg­rajzolni.

*

Az eddigiekben az információs korszak valóságának nyers le­írását, a legfontosabb érzett aktuális jellemzőket igyekeztünk számba venni. Ugyanezen a ténybázison azonban egészén eltérő elemzési stratégiákkal szögesen eltérő értékelések és forgatókönyvek születhetnek. A jelen állapot vonatkoztatási keretéül szolgáló átfogó szempontokra minden ellentmondá­sosságuk ellenére mégis szükségünk van ahhoz, hogy egy nagyobb folyamat vagy összefüggésrendszer részeként minő­sítsük is a változásokat. A következőkben három lehetséges megközelítési szintet járunk röviden körül.

III. Információ és történetfilozófia

(Az információs korszak mint történeti korszakváltás. De mek­kora?)

A társadalomtörténeti folyamatok vizsgálata elképzelhetetlen szakaszolás nélkül. A felosztások egy része kizárólag arra al­kalmas, hogy külsődleges szempontok alapján elkülönítsen, s ennek révén tegyen tárgyalásra alkalmassá egyes perióduso­kat (őskor/ókor/középkor/újkor/legújabb kor). Más megoldások a társadalmi-gazdasági szerkezet legmeghatározóbbnak ér­zett mozzanatával tagolnak, s ezek egyúttal már az adott kor­szakok „jellemzésére" is vállalkoznak (ősközösségi/rabszolga­tartó/feudális/kapitalista). Újabban a legelfogadottabb tagolás­sá az egyes történeti állapotokra jellemző domináns tevékeny­ségformákra épülő elméleti konstrukció vált (halász-vadász-gyűjtögető/földművelő/ipari/posztindusztriális társadalom). A korszakelnevezéssel tartalmi állításra is vállalkozó felosztások közös jellemzője az, hogy a történelem „motorjaként" a kor­szakok közötti átmenet nagy kérdéseire figyelnek, akár „for­radalomként", akár „a termelési mód megváltozásaként", akár új „társadalmi-gazdasági alakulat" létrejötteként írják le a megszülető minőséget.

Hogy napjainkban a változások felgyorsulása miatt éppen úgy új minőség születését érjük tetten, annak számos bizo­nyítékát láttuk. Azzal azonban, hogy elnevezzük „információs­nak" a formálódó társadalmi képletet, még nem tettünk értel­mes állítást a többi társadalomtörténeti korszakhoz való viszo­nyával – és ezzel összefüggésben tényleges horderejével – kapcsolatban. Ha ebből a szempontból nézzük meg az iro­dalmat, azonnal kiderül, hogy az egyes iskolák egészen más­fajta minőséget értenek „információs társadalmon", s egészen eltérő „forradalmi szerepet" tulajdonítanak az információ­technikának. Minden „posztindusztriális" kiindulópontú elem­zés az „iparit" felváltó minőségként tárgyalja az „információs társadalmat", s ekképpen – Alvin Toffler (1981) legendássá vált könyvének címével – valódi lényege a „harmadik (társa­dalomtörténeti) hullám" (amikor is az első a földművelésre, a második az ipari termelésre való áttérést jelenti).

Valójában nem a „sorszám" az érdekes, és nem is a pontos „besorolás": a változó vizsgálati szempontok függvényében csak részben rivális elméletek születnek, valójában egymást kiegészítve egyidejűleg több is érvényesnek bizonyulhat! A változásszintek egymásra rétegződnek, s emiatt egy adott át­alakulás sorozat több, különböző léptékű, időhatárú és jelen­tőségű történelmi trend lezárója vagy elindítója lehet. Az „in­formációs társadalom" mozgásirányait és ígéreteit e szimultán változásszintekkel összevetve négy, egyre merészebb világ­történeti konstrukcióra építő lehetőséget, ill. magyarázati mó­dot különíthetünk el (ezúttal rövid „portrék" formájában). Esze­rint 1. Az „információs társadalom" a kapitalizmus sikeres ez­redfordulós alkalmazkodási alakváltozata; 2. Az „információs társadalom" a kapitalizmust felváltó minőség előszobája; 3. Az információs korszak a hierarchizált társadalmak tagadásá­nak kezdete; 4. Az információs korszak a poszt-humán világ­állapot előfutára.

1. Az „információs társadalom" a kapitalizmus egyik alakvál­tozata: a hihetetlenül dinamikus és megújulásképes formáci­ónak az ezredvég kihívásaihoz alkalmazkodó metamorfózisa, amely ezzel az alkalmazkodással éppen a lényegi viszonyok (a tőke értékesülése, profit, piaci szabályozás, egyenlőtlen csere) fenntarthatóságát igyekszik egyre több sikerrel biztosí­tani. Ennek természetes következményeként árnyoldalai mind erőteljesebben jelentkeznek, s a profit-logika mind több terü­leten mutatja meg elidegenítő erejét. A technikai forradalom ekképpen nem vezet társadalmi forradalomhoz, hanem az in­formációs rendszerek monopolizálásán és privatizálásán ke­resztül egy új árupiac (és az ezzel járó árufetisizmus) kiala­kulását eredményezi. Az információtechnológia által lehetővé tett demokratizálás ígérete eltakarja a lényeget, illúziókat keltő és rossz irányba téríti el a rendszerkritikus energiákat.

2. Az „információs társadalom" a kapitalizmust mint szerve­ződési- és működési módot váltja fel, a tőke, az érték, a ter­melés és a hatalom új formáival és funkcióival. Eközben meg­maradnak, illetve újakkal egészülnek ki a korábbi hierarchikus és elidegenedési szerkezetek, csak éppen új alanyai (elitcse­re, „elituralom") és megjelenési módjai alakulnak ki. Megvál­tozó áruszerkezet mellett változatlan marad az áruviszony, de a pénzviszonyok radikálisan átalakulása újszerű tervezési-­gazdasági-elosztási rendszereket hív életre, s ezzel együtt a politikai szféra működéstörvényei és játékszabályai is kicse­rélődnek.

3. Az „információs társadalom" a társadalomtörténet legna­gyobb horderejű változásegyüttesét jelenti a termelő tevé­kenység megkezdése, ill. a hierarchizált társadalmi struktúrák kialakulása (nagyjából az ókori magaskultúrák létrejötte) óta.

Ha ugyanis minden, azt követő társadalmi-gazdasági alakzat a hatalmi viszonyok meglétére, elkülönült termelőkre, szétta­golt közösségekre, áru- és piaci viszonyokra s a mindezekkel együtt járó elidegenedés-faktorokra épül, az „elektronikus de­mokráciát", „globális közösséget" és ezzel együtt összekap­csolt termelőket, valamint a piaci logikát tagadó gazdasági mozgásformákat és az elidegenedés csökkentés, sőt leküz­dés („emancipáció") változatos formákban felbukkanó rész­eredményeit megteremteni kezdő új korszak az egész meg­előzőt tagadja. (Erre I. Kapitány Ágnes és Gábor írásait illetve, Yoneji Masuda híres „Komputópiáját" [magyarul Masuda, 1986].)

4. Az információs korszakot lehetővé tévő technikai fejlődés magát a társadalomtörténetet teszi zárójelbe azáltal, hogy sa­játos gépi intelligenciával („silico sapiens") váltja fel a fejlő­déstörténeti sorban az emberit. A hosszú irodalmi előtörténet után sokáig tudományos-fantasztikus köntösben jelentkező forgatókönyv mostanra kidolgozott elméletekig jutott (I. pl. Stonier, 1990, bírálatát I. Darányi, 1993).

Kell-e választanunk a négy „forgatókönyv" között? Az jól lát­ható, hogy minél kisebb horderejű változást prognosztizálunk, annál konkrétabb és annál közelebbi megerősítéseket kapunk magától a valóságtól, a „reálfolyamatoktól". Azt is látni kell azonban, hogy a vázolt átalakulás szintek mindegyikére talá­lunk azt tarthatóvá, plauzibilissé tevő gyakorlati példákat és az adott irányokba mutató változásokat. Mindezzel együtt jelenleg az 1. sz. forgatókönyv mellett sorakoztatható fel a legtöbb érv, ám tegyük hozzá, hogy attól még továbbra is pusztán forgatókönyv marad, és nem a kérdés elméleti „megoldása". Ez egyébként nagyon jól érzékelhető azoknak a pozíciójából, akik egyfajta „nulladik" forgatókönyv híveiként még az információtechnika forradalmában sem hisznek, és semmifajta változást nem tapasztalnak a társadalom mély­szerkezetében. A „pesszimisták" – ahogy Forester (1989) egyáltalán nem találó terminológiája ezt a „tábort" nevezi – a forradalmi változást és az informatizálásnak tulajdonított strukturális átalakító erőt egyaránt megkérdőjelezik (Traber, 1986; Slack-Fejes, 1987; Winston, 1989). Az információs technikák által kiváltott társadalmi hatásegyüttest elismerik, de nem tekintik minőségi ugrásnak. De hát mit is kezdhet az elmélet tisztázni akkor, amikor a valóságban sem egyértel­műek a kérdések? Michael Marién híres táblázata 125 tétel­ben sorakoztatja fel az „új információs technológiák tényleges hatás-következményeit", s a mérleg alig-alig billen el a pozitív irányba: az egyes szempontoknál a pluszok mellett könyörte­lenül ott sorakoznak a mínuszok (Marién, 1989). Ember le­gyen a talpán, aki mégis kiköt valamelyik forgatókönyv mel­lett… Ebben a helyzetben nem számít az írástudók árulásá­nak, ha valaki a kérdést a jelenlegi állás szerint eldönthetet­lennek tartja. Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne folyna a rivális elméletek harca, hiszen mint korábban láttuk, ugyan­az a valóság többfajta vonatkoztatási rendszerhez kínál érv­anyagot. Éppen ezért történetfilozófiailag helytelen az „infor­mációs társadalom" kifejezés használata, mert az információ­ban gazdag világ által megkezdett társadalomátalakítás valódi léptékeit a változások elemző tudomásulvételével együtt is csak becsülni tudjuk.

IV. Információ és ember

(Az információs korszak mint antropológiai kihívás)

Úgy tűnik, az információkezelés 19. és 20. századi robbaná­sának különböző utakon induló, önállóan fejlődő eszközei több rész-összekapcsolódás után most olvadnak össze egy­séges rendszerré. A különálló sikertörténetek (telefon, rádió, TV, számítógép, hangrögzítő eszközök) a hatékonyságpara­méterek monoton növelése után e grandiózus egységesülés eredményeként hoznak létre új rendszerminőséget, az in­formációtechnika csak a nyelv és az írás kialakulásához hasonlítható harmadik szakaszának kezdeteként.

Merésznek tűnik az összevetés? Gondoljuk csak végig, hogy a nyelv és az írás hasonlóan hosszú előtörténet után, önállóan fejlődő komponensek összekapcsolódása révén alakult ki, kísértetiesen hasonló forgatókönyvekkel. Az indító lö­kés minden esetben numerikus természetű: a kezelhetőség érdekében reprezentálandó dolgok sokasága (számossága) igényel új technikát, amely siker esetén azon nyomban me­móriatámogató eszközként is funkcionál, majd egy követke­ző, immár harmadik szakaszban a kommunikáció nagy haté­konyságú eszközévé fejlődik. A beszéd esetében a növekvő számú releváns környezetelem, az írásnál a gazdasági élet regisztrációs igénye, a számítógépnél a bonyolult számítási feladatok, a népszámlálási adatok összesítése, ill. a röppályaszámítások jelentették a kezdő impulzust. Mindhárom eset­ben gyorsan kiderül, hogy az új rendszer egyúttal a korábbi­aknál nagyobb hatásfokú emlékezeti produkciót tesz lehetővé: a konvencionális szóalak megőrizte a jelentést, az írás az egyébként kezelhetetlen adattömeget, a számítógép a bitekre lefordítható írott információ mérhetetlen mennyiségét. S csak ezt követően vesznek fel kommunikációs funkciót: a beszéd hatásosabbnak bizonyul, mint a gesztusnyelv, az írás áttöri a szóbeli kommunikáció tér-idő paramétereit, a számítógép… nos, a számítógép csak most kezdi integrálni a kommunikáció professzionálissá fejlesztett elemi technikáit. A postaforgalmi paramétereket túlszárnyaló hálózati levelezés, a digitális kép­telefon még csak az előhírnöke ennek a folyamatnak: ezért tévednek az „információs forradalom" apostolai, akik a tech­nikai lehetőségek fejlődésének óriási ütemét minőségi ugrás­ként értékelik. Szó sincs róla, hogy létrejött volna az új infor­mációtechnikai rendszerminimum – hosszú még az idő, amíg megszületik, amíg elterjed és amíg ugyanolyan természetessé válik, mint a beszéd vagy az írás. Ne felejtsük el, hogy a reprezentálás, az emlékezeti produkció és a kommunikáció új minőségéről van szó, s ez nem egyszerűen a korábbi tech­nikák javított változata lesz, hanem a gondolkodás, a problé­mamegoldás és az érintkezés formáit gyökeresen átprogra­mozó kognitív képességegyüttessel párosul. Nyelv és fogalmi gondolkodás, írás és analiticitás, hypermédia és …? Lehetet­len feladat bármilyen előrejelzésre vállalkozni a kognitív tar­tománnyal kapcsolatban a rendszer megszületése előtt. Annyit azonban biztosan állíthatunk, hogy a hyperelvnek még jó né­hány újszerű tudományos eredményen (elsősorban az agy-és idegrendszeri kutatásokon) alapuló eszközzel kell össze­kapcsolódnia. Ezek közül egynek már látszanak a körvonalai: a mesterséges valóság (virtual reality) jóval több, mint a „leg­hatásosabb szimulációs birodalom". Valójában azzal ke­csegtet, hogy a hagyományos eszközökkel hozzá nem férhető információfajtákat teszi majd kezelhetővé. Mert noha informá­ciófelvételünk és -átadásunk túlnyomó része az akusztikus-vi­zuális sávban történik, rendkívül nagy szerepe van a a szag-, a taktilis (fizikai érintésen alapuló) és az egyensúlyszervek tér-érzékeléséből, a test helyváltoztatásának reprezentációjá­ból származó információnak. Az igazi hypermédiának ezeket is kezelhetővé, tárolhatóvá és kommunikálhatóvá kell majd tennie. Mindez az érzékelésnek, az új ismeretek elsajátításá­nak és továbbításának lehet új közege és technikája, de egyúttal a korábbi információtechnikai megoldások korlátainak megszüntetését is jelentheti. A gondolat információvesztéssel „kényszerül" beszéddé formálódni, az írás csak részben képes visszaadni a beszédaktusok árnyalati gazdagságát; a hyperelv viszont egyszerre teremt új horizontokat és bizonyos mér­tékig felszabadítja a linearitási és nyelvi rabságból a gondol­kodást és a kommunikációt, a vizualitás reneszánszát ered­ményezve.

Ami mindebből jelenleg is kézzelfogható, az a megváltozott információs környezet által igényelt alapképességek rendszere. Miközben az USA-ban már komoly viták folynak arról, hogy kell-e a gyereknek egyáltalán olvasni tudni (I. erre még György Pé­ter gondolatait számunk kerekasztal-vitájában), a tét valójában még nagyobb. A rutinszerűvé tett újításra, a tudástermelés új dimenziójára épülő új képességegyüttes már elsősorban az adaptációt, az információfeldolgozás és -közlés alapkészsége­inek kialakítását feltételezi. A pedagógiai szakirodalomban elfo­gadott álláspont szerint az információtechnikai eszközvilág új generációja alapvetően az emberi agy határtalan lehetőségei­nek operatív feltárását segíti. Olyan készségek egyre tökélete­sebb elsajátítását, amelyek viszont még nagyobb teljesítmény­képességű készségek birtoklásához vezetnek. A számítógép­vonzáspont köré kiépülő új készségek azonban nem önmaguk­ban állnak: szükségszerűen a maguk képére formálják a ha­gyományos alapkészségeket. A három „r-" (reading, writing, arithmetic) kiegészül egy negyedik (a vizuális formanyelv keze­lését lehetővé tévő) egy ötödik (az információkörnyezettel való kétirányú kapcsolattartást biztosító kommunikációs) és egy ha­todik (a megszerzett információk helyes és célirányos feldolgo­zását rutinszerűen lehetővé tévő gondolati-logikai szerkezetek birtoklását jelentő) alapkészséggel, s együttesen alkotják az in­formációs korszak írásbeliségének (information literacy) elemeit. Az imént felsorolt készségek természetesen külön-külön js le­vezethetők napi, praktikus kihívásokból, lényegük éppen az, hogy együttesen a korábbiakban körülírt antropológiai fordulat­hoz köthető jövendő alapképesség lassan szervesül komponen­seiként jelennek meg.

Mindeközben megismeréstörténeti szakaszhatárhoz is ér­keztünk. A technikai lehetőségek jelenlegi fokán már semmi­lyen elvi akadálya nincs annak, hogy a teljes emberi tudás digitalizálható szelete egységes adatbázisba kerüljön és en­nek révén legyen hozzáférhető. Az információ korábban elvá­lasztott formáinak egyesülésével és akadálymentes „kompo­nálásával", keverésével létrejövő formagazdagság „az embe­riség eddig felhalmozott szellemi termelésének és tapasz­talatának majd minden elemét, a valóság minden eddiginél teljesebb képzetét, és a képzelet majd korlátlan valóságát" ígéri (Vámos, 1995). Ehhez az alap-adottsághoz képest má­sodlagos kérdés az adattengerben való eligazodás hatásfoka: igen, hatásfoka, és nem a „belefulladni vagy nem belefulladni" kérdése, mint ahogy azt a posztmodern életérzés beállítani szeretné.

Létezik természetesen az emberi minőséget a technikai fej­lődés által veszélyeztetve látó alternatív antropológiai leve­zetés is, amely az előzőek szöges ellentéteként intellektuális elsatnyulást, további elidegenedéseket és romboló tendenci­ákat lát, néha már-már a Sátánnal azonosítva a mindezt elő­idéző (információ)technikát. (Az álláspont érdekes és nagy erejű kifejtését S. Latouche, 1995, címadó tanulmányát  l. e számban.)

V. Információ és evolúció

(Az információs korszak mint tudományos probléma)

Az „információs korszak" metaforái közül a „közlekedés 19. századát" követő „információs 20. század" különösen népsze­rű. Az „information superhighway" által következetesen to­vábbépített képi világ mögött egyre gyakrabban fel is tűnik az a gondolat, hogy a fejlődésnek nemcsak egymást követő, ha­nem egymást kiegészítő, összekapcsolódó „csapásirányairól" van szó. A „világot behálózó vasúti sínek, közutak, légi és vízi utak" képe mellé a „világot behálózó számítógépes rend­szerek, kábelek, III. telefonvezetékek, műholdas, ill. mikrohul­lámú közvetítő és információtovábbító vonalak" képe került, amely a „behuzalozott Föld" gondolati látványával felidézi mindazt, amit a „globális" jelző általában takar. Hogy azonban ez a globalitás egy új evolúciós rendszerminőség formálódá­sát is jelenti, az csak az élő rendszerek teljes evolúciós tör­ténetének áttekintéséből nyert mozgástörvények aktualizálá­sával válik határozottan megfogalmazható állítássá. Ha ugyanis az evolúciótörténetet a rendszernagyság szempont­jából vesszük szemügyre, azonnal felfigyelhetünk arra, hogy az élő rendszerek már az egysejtű-többsejtű váltástól kezdve igazodnak egy sajátos törvényszerűséghez. Az adott evolúci­ós lépcsőfoknak megfelelő biológiai szerkezet fizikai méretnö­vekedésének ugyanis mindig felső korlátja van, s ezt átlépni kizárólag egy magasabb integrációs egység komponensévé szervesülve képes, miközben identitásának elvesztése, egy magasabb rendszerszintű biológiai rendszer részévé válása az evolúciós ugrás legbiztosabb jele. A rendszerré szervező­dés funkcionális következményeként a komponensek között újszerű anyag-energia-információáramlási útvonalak épülnek ki, s minél magasabb rendszert vizsgálunk az élők hierarchi­ájában, annál inkább leírhatóak ezek az anyag- illetve információtranszfer alakváltozataiként. Ha a társadalomtör­ténet (nyers)anyagszállítási és (kormányzati) információátviteli kapacitásának végessége miatt „kipukkanó" nagy birodalmai a rendszerszint méretének felső határára figyelmeztetnek, a birodalmi típusú integrációs egységeket komponensként ma­gába foglaló „globális rendszerszint" éppen az információtech­nikai behuzalozással vált egyáltalán „elgondolhatóvá".

A Csányi Vilmos (1988) nevéhez köthető általános evolúci­ós elmélet egy lépéssel még ennél is tovább megy. A „globális biokulturális rendszer" – egyfajta planetáris méretű, minden evolúciós alrendszert magába foglaló evolúciós „szuperrend­szer" – nem végállapota a fejlődésnek. Azok a mozgástör­vények, amelyekkel az evolúció minden korábbi lépcsőfoka leírható volt, két forgatókönyvet engednek meg. Vagy létre­jönnek) Föld típusú replikatív egység(ek), az új evolúciós rendszerszintté szerveződés egyedüli esélyeként, vagy – és itt adjuk át Csányinak a szót – „az evolúció csak az alacsony hőmérsékletek fizikájának érdekes részjelensége" lehet. For­dítsuk figyelmünket az első eshetőségre, és azonnal láthatóvá válik, hogy még ki sem alakult a jelenlegi evolúciós rend­szerszint, az interplanetáris anyag- és információtranszfer számos példája már látható – igaz, némi fogalmi erőszak kell ahhoz, hogy a mesterséges égitesteket végpontokként felfog­va „űrhálózatról" beszéljünk. Ám ha valaki túlzásnak étezné az „űrkommunikáció" komolynak szánt emlegetését, elég, ha beleolvas a japán info-kommunikációs programnak a hasonló címet viselő V. fejezetébe – s utána talán másképp látja, hogy a jelenlegi hálózatosodásnak mi is az evolúciós tétje…

Az információs korszak ugyanakkor egyszerre kihívás a leg­különbözőbb tudomány- és tudásterületek számára. Közös fo­galmi és módszertani kiindulópontjuk az az új, szintetizáló ter­mészetű tudomány lehetne, amelyet közel négy évtizede igé­nyel „kvalitatív" (minőségi) információelméletként" világhírű tudósok sora, szemben a matematikai-statisztikai-hírközlési érvényességű „shannon-weaver-i" információelmélettel. Egy ilyen paradigmaváltás (Havass, 1995) útnak indíthatná az in­formációszociológia, az információs társadalom elmélete, a történeti folyamatra pre-információs társadalomként tekintő történettudomány számos új irányzatát (Zalai K., 1992), ame­lyek rendre ötletet adnának és kapnának olyan diszciplínákkal való kölcsönhatások nyomán, mint pl. a kognitív pszichológia, illetve még átfogóbban a megismeréstudományok (cognitive science), s amelyek legvégül az információban gazdag való­ság megismerésének és megértésének magasabb fokához vezetnének.

*

Áldás vagy átok? – vált közhellyé elkoptatottsága miatt az (in­formációtechnikai fejlődés alapdilemmája az ökológia, a kör­nyezetvédelem és a biotechnológia erős szálakkal összekötött kérdéskomplexumával együtt. Ráadásul az ezredvég e két nagy, globális kihívása egyre inkább összekapcsoltán is kezel­hető. „… közös jövőnk… kulturális és információs környeze­tünktől is függ. Az emberiség nem csupán a bioszférában él, hanem egyfajta médiaszférában is. A kommunikációs problé­mák ökológiai kezelését azért tartom különösen hasznosnak, mert hozzásegít, hogy szűk nemzeti vagy egyéb szempontból partikuláris érdekek mögé hatoljunk." Martin Ahtisaari finn el­nök szavai (idézi Szecskő, 1994a) egyszerre biztatnak elekt­ronikus kertjeink művelésére és „információs környezetvéde­lemre". Mi pedig reményteljes várakozással és indokolt gya­nakvással figyeljük a kerítés mögül az információs szuperszt­ráda alapozási munkálatait: vajon mit is hoz számunkra a jövő?

Irodalom

Artner, Annamária: Az informatikai ipar fejlődéstörvényei. Valóság, 1987/3 49-59.

Bell, Dániel: The Corning of Post-lndustrial Society: a Venture in Social Forecasting. New York, Basic Books 1976.

Csányi, Vilmos: Evolúciós rendszerek. Az evolúció általános elmé­lete. Gondolat, 1988.

Darányi, Sándor: Előttünk az özönvíz? Liget, 1993/1

Delapierre, M.-Zimmermann, J.: L'industrie informatique et la glo-balisation de l'industrie et de la technologie. Terminal, 1994/2 (64) 87-106.

Élő, Gábor-Z. Karvalics, László: Ájvé, avagy az Information Super-highway fogalmának elemzése. VGA Monitor, 1995/27-285.

Fallows, J.: Az információs forradalmak és a társadalmak. Interna­tional Herald Tribune, 1994. május 16. (Ism.: Valóság, 1994/9).

Fergurson, M. (ed.): New Communication Technology and the Public Interest. Beverly Hills, Sage, 1986.

Forester, T. ed.: Computers in the Humán Context. MIT Press 1989.

Forgács, Éva: Az anti-városból. Liget, 1995/7 45-47.

Galtung, J.: Új információs-kommunikációs rend felé. Jel-Kép, 1985/3. 189-200.

Gerken, G.: A 2000. év trendjei, Akadémiai, Bp., 1993,

Golding, P.-Murdock, G.: Unequal information: Access and exclusion in the New Communication Market Place. In: Fergurson, 1986.

Gömbös, Ervin: Fejlődő országok – újabb szakadék és kiszolgálta­tottság. III. Az új információs és kommunikációs világrend. In: Infor­matika és hatalom (6. és 9. fej.) SKV, Bp., 1984.

Hanák, Péter: Tele-világ. Huninet hírlevél, 1994. december.

Havass, Miklós: Paradigmaváltások. Magyar Tudomány, 1995/6 679-693.

Jászi, Oszkár: A Monarchia jövője. Bp., 1918. Új Magyarország Rt. 5.

Katzman.N.: The Impact of Communication Technology: Somé The-oretical Premises and their Implications. Ecistics, 225, 1974.

Kopátsy, Sándor: Hogyan járnak azok, akik a Világbankra hallgat­nak. Liget, 1995/7 84-86.

Kronstein, Gábor: Új korszak új munkavállalója: a telecommuter. Szakképzési Szemle, 1991/4.

Latouche, S.: La Megamachine. Edition La Découverte, Paris, 1995.

Lee, Kyung Ja-Han, Kyuan Tae: Dél-Korea az információs társada­lom küszöbén. Jel-Kép, 1988/4. sz. 106-112.

Machlup, Fritz: The Production and Distribution of Knowledge in the United States. Princeton UP. 1962.

Malone, T. W.-Rockart, J. F.: Vállalatok: rugalmas szervezés és piaci stratégia. Tudomány, 1991. november.

Marien, M.: IT: You ain't seen nothing yet. In: Forester (1989) 41-47.

Masuda, Y.: Az információs társadalom. OMIKK, Bp, 1980."'Á Mc-Bride-jelentés (Új nemzetközi kommunikációs rend felé). UNESCO, 1980. Rövidítve magyarul: TK, 1983.

Miles, l.-Gershuny, J.: The Social Economics of Information Tech­nology. In: Fergurson, 1986.

Musto, S.: Az információs társadalom felé. Mozgó Világ, 1993/6.

Pártos, Gyula: A magyar híradástechnika dilemmái. Medvetánc, 1987/3-4 259-288.

Pastecka, J.: Az új információs világrend. MTI Elméleti cik­kek… 1983/23 20-34. (ford. Nowe Drogi, Varsó 1983/5).

Pavlic, B., Hamelink C. J.: Az új nemzetközi gazdasági rend és egy új nemzetközi információs-kommunikációs világrend közötti kölcsönha­tás. TK, Bp., 1982.

Porat, M. U.: The Information Economy: Definition and Measure-ment. Washington DC, 1977.

Rácz, Margit: Az informatikai világpiac sajátosságai a nyolcvanas években. Medvetánc, 1987/3-4 289-311.

Rügemer, W.: A Szilícium-völgy. Kossuth, Bp., 1987

Simonds, A. R: Az ideológiai uralom és a politikai információk piaca. Szociológiai Figyelő, 1990/4 5-36.

Slack, J. D.-Fejes, F. eds: The Ideology of Information Age. Ablex, Norwood 1987.

Smith-Hobson, S.: A Fourth Revolution. The Democratic Journalist, 1983/1.

Stonier, T.: Beyond Information. Springer, 1990.

Szabó János (szerk.): Tanulmányok az információgazdaságról. KSH-OMIKK, 1986.

Szabó J.-Nagy F. (szerk.): Tanulmányok az információgazdaságról. II. KSH-OMIKK, 1989.

Szabó, Katalin: A „lágyuló" gazdaság. KJK, 1989.

Szecskő, Tamás: 1994a: Periszkóp. Magyar Sajtó, 9. sz. 7. 1994b: Emberi alapjog: a kommunikáció. (A Charta szövegének közzététele rövid bevezetővel.) Élet és Irodalom, nov. 11. 8-9.

Szekfű, András: Az új nemzetközi információs-kommunikációs rend – a szocialista országok szempontjából. Jel-Kép, 1986/1 13-18.

Szentgyörgyi, Zsuzsa: Információs véglények globális univerzuma felé? Magyar Tudomány, 1995/6 695.

Tichenor, P. J. és mások: Mass Media Flow and Differential Growth of Knowledge.   Public Opinion Quarterly 34. 1970.

Toffler, A: Hatalomváltás (Tudás, gazdagság és erőszak a XXI. sz. küszöbén). Európa, Bp., 1993. Uő.: The Third Wave. Pan Books, 1981.

Torres, A.: A tombeau ouvert, sur les autoroutes de l'information. Le Monde Diplomatique, 1995. Ápr. 12.

Traber, M. ed.: The Myth of the Information Revolution: Social and Ethical Implications of Communication Technology Sage, Newbury Park 1986.

Tuijman, A.: Csúcs-modellek. HVG, 1993. június 19.

Vámos, Tibor: Szép? Új? Világ? HVG Televilág, 1995. március.

Vietorisz, T.: A globális információs gazdaság, a privatizáció és a szocializmus jövője. Eszmélet, 11-12. (1993) 69-97.

Wick, C: Sajtótájékoztató a tokiói amerikai nagykövetségen. Az an­gol kiadványból idézi Pastecka (1983).

Zalai K., László: Az információelvű történetszemléletről. Magyar Tu­domány, 1992/8.

Winston, B.: The lllusion of Revolution In: Forester (1989) 74-81.