Marosán György letartóztatása és pere szorosan kapcsolódott Rákosiéknak az ún. baloldali szociáldemokraták elleni fellépéséhez. Marosán a Szakasits-per másodrendű vádlottja volt.

Rákosi Mátyás az MDP Központi Vezetőségének 1950. február 10-ei ülésén javasolta, hogy válasszák újjá az összes pártszervezetek ve­zetőségét. A jobboldali szociáldemokraták, a szindikalista-bürokratikus jelenségek elleni fellépés egybeesett a nemzetközi méretű szociáldemok­rata-ellenes kampánnyal. Már ekkor az ÁVH őrizetében volt Horváth Zol­tán – a Népszava főszerkesztője – (1949. július 31. óta), Ignotus Pál (szeptember 5. óta), Száva István (?) – akit pedig a két párt egyesülésé­nek látszatbizonyítékaként a Szabad Néphez vezényeltek át – Justus Pált pedig – mint a Magyar Rádió alelnökét – már el is ítélték a Rajk-perben. A szociáldemokráciára mért első Csapások, Peyer Károly és társai kizára-tása, majd az ún. sportcsarnoki szavazás, amelynek során – a párt szer­vezeti szabályzata ellenében – a szabályosan megválasztott KV-tagok többségét kizárták, illetve a Nitrokémia-szabotázs szociáldemokrata vo­natkozásai ismertek. 1950 tavaszára-nyarára azonban már nemcsak ez az 1947 végén megkezdett, s akkor még csak ún. jobboldali szociálde­mokratákra kiterjedő politikai elítélés terjedt tovább, hanem 1950 tava­szától a baloldali szociáldemokratáknak azt a részét, akik a pártegyesü­lést támogatták ugyancsak ellenségnek minősítették a még szabadlábon lévő jobboldali és centrista vezetőkkel együtt. Április 25-én Rákosi tájé­koztatót tartott a „Szakasits-ügyről", a május 8. és 12. között ülésező or­szággyűlés pedig elfogadta Szakasits – akit a Rákosi villából távozva tar­tóztattak le – úgynevezett lemondását, majd július 17-ón dr. Molnár Eriket nevezték ki a felmentett és időközben agyonvert szociáldemokrata igazságügyminiszter dr. Ries István utódjául. Augusztus 16-án pedig Rákosi a KV ülésén már beszámolót tarthatott a „Marosán György, Vajda Imre és Ries István ügyről". Mindezek a tények csak jelzései annak a folyamat­nak, mely több lépcsőben zajlott le a szociáldemokraták egy része ellen.

A szociáldemokratákkal szembeni fellépésről érdemben Rákosi az MDPKV 1950. október 27-i ülésén számolt be. Itt fejtette ki azt az állás­pontját, hogy a jobboldali szociáldemokratáknál a baloldaliak még veszé­lyesebbek. A koholt vádak a következő „érvekre" épültek:

1. a kémtevékenység vádja: Rákosi megítélése szerint az SZDP a kommunistaellenes erők gyűjtőmedencéje lett az egyesülés előtt. Az angol szolgálatban álló szociáldemokraták, a Labour Party-tól kapott utasításaik­nak megfelelően színleg támogatták az egyesülést, hogy az MDP-be kerülve azt mint „ötödik hadoszlop" minél jobban felhígítsák, miközben a jobbol­daliakat eltávolították, a legkompromittáltabbak pedig külföldre mentek.

2. a háborús bűntett vádja: Rákosi véleménye szerint a magyar szoci­áldemokraták és a szakszervezetek vezetői a Horthy-rendőrség szolgála­tában álltak, mivel közös céljuk a „bolsevizmus elleni harc" volt.

3. a népi demokrácia elleni szervezkedés vádja: Rákosi 1952. februári beszédében már úgy állította be az 1945. utáni szociáldemokrata balol­dali együttműködést, mint amelyik megtévesztette a kommunistákat, s miközben fennen hirdették a munkásegységet, valójában az imperializ­mus ügynökei voltak.

A koncepció kialakításához három-négysoros jelentések is elégsége­sek voltak, s ezekből akár egész oldalas vallomások is kikerekedtek a későbbiekben.

Marosán Györgyöt 1950. július 7-én tartóztatták le ós első-, valamint másodfokon is halálra ítélték. A perben az államvédelmisták elkövettek egy „hibát". Rákosi ugyanis Szakasitsot elsőfokon halálra kívánta ítéltetni, hogy azután később kegyelmet gyakorolhasson… Ezt azonban egy „vé­letlen" elírás megakadályozta: azon a papírlapon, ahol a kihirdetendő íté­letek szerepeltek, a halál Marosán neve mellé került, akit így a Budapesti Büntetőtörvényszék 1950. november 24-én halálra ítélt. Sőt még másod­fokon is – 1950. december 11-én – halálra ítélték Marosánt, ám miután mindkét ítélet „tévesen" került kihirdetésre, még 1950 végén kegyelmet kapott! A korabeli tanácsvezetők és ülnökök „bírói függetlenségének" egyik eredeti forrása ez a dokumentumokkal alátámasztható történeti

Az itt közölt jelentés eredetije a Belügyminisztérium Történeti Irattárá­ban őrzött Szakasits-per aktáiból került elő. Az iratot az eredeti formátum és helyesírás szerint közöljük. Az 1954-ben keletkezett írás már Marosán rehabilitációját „készítette elő", röviden végigkísérve azt, hogy milyen vád­pontok alapján ítélték el az 50-es években az SZDP egyik legismertebb politikusát.

A per utóéletéhez tartozik, hogy a Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bírósága – dr. Molnár Erik elnökletével -1956. június 15-én zárt tárgyalá­son Marosán ügyében is azt az ítéletet hozta, hogy az elítéltet bűncselek­mény hiányában felmenti a háborús bűntettnek [BHö 82/e pont], folytató­lagosan elkövetett hűtlenség (kémkedés) bűntettének [BHö 37. pont (1) bek. c. és c alpont 38. pont (1) bek. 3. fordulat], továbbá a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetése bűntettének [BHö 1. pont (1) bek.] vádja alól.

*

Szigorúan titkos!

Belügyminisztérium

Vizsgálati Főosztálya

Jelentés

Budapest, 1954. október 7-én

Marosán György (Hosszúpály, 1908. Lőrinc Mária) kispolgári származá­sú magyar anyanyelvű, magyar állampolgárságú, 4 elemi iskolát végzett, képzettsége sütőmunkás volt. Ilyen minőségben dolgozott 1934-ig, ezt követően mint akrobatatanár működött. 1939-től 1943-ig az EMOSZ-nak volt a főtitkára. 1944-ben az SZDP titkára lett, majd a felszabadulás után főtitkár. 1949-től, mint könnyűipari miniszter működött.

Marosán Györgyöt az ÁVH. 1950. július 7-én vette őrizetbe a demok­ratikus államrend megdöntésére irányuló szociáldemokrata szervezke­dés vezetésének gyanúja miatt.

A Budapesti Büntetőtörvényszék 1950. november 24-én halálra ítélte. A magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bírósága 1950. december 11-én ítéletét megváltoztatta és életfogytiglani fegyházra mint főbüntetésre, to­vábbá teljes vagyonelkobzásra, 10 évi politikai jogveszteségre és ugyan­ilyen tartamú hivatalvesztésre, mint mellékbüntetésre ítélte.

I. Háborús bűntettben.

II. Folytatólagosan elkövetett kémkedés bűntettében.

III. A demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésének bűntettében.

Marosán György vizsgálati anyagából és bírósági ügyirataiból az elle­ne emelt vádpontokkal kapcsolatban az alábbiak állapíthatók meg.

I. Háborús bűntett:

A vádponttal kapcsolatban a korábbi vizsgálat megállapította, hogy Marosán György 1925-ben a román politikai rendőrségnek adott írásbeli nyilatkozatával kötelezte magát arra, hogy besúgó tevékenységet fejt ki a munkásmozgalomban. A megbízásnak megfelelően rendszeresen végez­te besúgását és ezért időnként pénzösszegeket kapott. Amikor Romániá­ban már gyanússá vált besúgó tevékenysége, illegálisan Debrecenbe küldték, majd innen Budapestre került. Budapesten Zdeborszky Oszkár detektívnek tette megjelentéseit. Így pl. 1929-ben egy készülő munka­nélküli tüntetésről, 1930-ban a Parlament előtt szervezett tüntetés előké­születeiről. Miután megválasztották őt az élelmezési munkások országos szövetsége főtitkárának, még szélesebb körben végezte besúgását. Több kommunistát besúgott, akik a letartóztatások után a kínzásokba belehal­tak.

Vallomását alátámasztotta Szakasits Árpád, aki vallomást tett arról, hogy Marosán György a politikai rendőrség besúgója volt.

II. Folytatólagosan elkövetett kémkedés bűntette:

A vádponttal kapcsolatban a korábban lefolytatott vizsgálat megállapí­totta, hogy Marosán György az angol I. S. [Intelligence Service – K. ZS.] ügynöke volt. Kémkapcsolatban állt Bőhm Vilmossal, akivel együtt fej­tette ki kémtevékenységét. A felszabadulás után Bőhm Vilmosnak rend­szeresen adott kémjelentéseket a funkciójában megtudott összes állam­titkokról és azokról a tárgyalásokról is, melyeket az MKP vezetőivel folytatott. Utasításra szoros kapcsolatot tartott fenn a szovjet követség­gel, és erről beszámolt az angoloknak. Kezdeményezésére 1945 márciu­sában tárgyalás jött létre közte, Ries és Szakasits, továbbá két angol I. S. ügynök között. Határozatot hoztak, mely megszabta az ún. külpolitikai osztály feladatkörét, melynek célja volt, hogy hídfőállást biztosítson az angol titkosszolgálat számára. Ezt követően a külpolitikai osztály rend­szeresen készített kémjelentéseket az angolok részére. Az osztály vezeté­sének élére dr. Szálai Sándor ügynököt helyezte. Marosán ez mellett még az ÓZNA, később az UDB, részére is fejtett ki kémtevékenységet. A jugoszláv hírszerző szerv felé Lazar Brankovval állt kapcsolatban.

Vallomását alátámasztotta: Szakasits Árpád, Szálai Sándor és Horváth Zoltán vallomásai, akik vallották, hogy Marosán az angolok beszervezett ügynöke volt.

III. A demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésének bűntette:

A vádponttal kapcsolatban a korábbi vizsgálat megállapította, hogy Marosán György végrehajtotta az angol kémszolgálat utasításait, hogy az SZDP felhasználásával a népi demokratikus köztársaságot meg tudják dönteni. Elkövetett mindent, hogy az SZDP szervezeteit ellenforradalmi erőkkel töltse fel. Közreműködött Szélig, Bede, Bán, Bartuc, Báron és még sokan mások külföldre szöktetésében. 1948 márciusában Marosán részt vett Szakasitscsal, n. n. (a szerző megjegyzése!) és Justussal folyta­tott tárgyaláson, ahol elhatározták, hogy az egyesülés előtt az SZDP irat­tárából megsemmisítik a kémtevékenységükre és az összeesküvésre vo­natkozó okmányokat. Az egyesülés idején Marosán mindent megtett, hogy az angolszászoknak megfelelően minél több szoc. dem. funkcioná­riust mentsen át. A tagfelülvizsgálat során a hírhedt Tolnai Józsefet, Szenczi Sándort, Barcza Sándort és még másokat megmentett a kizárás­tól. Miután a Könnyűipari Minisztériumba került, végrehajtotta az ango­lok szabotázs utasításait, mellyel a tervteljesítés végrehajtását próbálta megakadályozni. Az utasítások végrehajtásához szükséges anyagi fede­zetet Vajda Imre és Gombosi Zoltán nagyarányú panamáin keresztül biz­tosította. Vallomását alátámasztotta Vajda Imre, Gombosi Zoltán, n.n. (a szerző megjegyzése!), Szakasits Árpád és még sokan mások egybehang­zó vallomásai, kik állították, hogy Marosán a szervezkedés vezetésében vett részt.

(Farkas Miklós áv. fhdgy.)

Készült: 3 pl.-ban, két oldalon Gépelte: S.I. áv. tőrm.

1. Jeffrey Sachs mint az új orosz közgazdaságelmélet keresztapja

E kihívóan merész alcím valójában korántsem áll olyan messze az igazságtól, mint a szigorúan tudományos stílus hívei gondol­nák. Ez a jobboldali liberális közgazdász ugyanis, miután nem ta­lált elismerésre a saját hazájában, ám az orákulum rangjára emelkedett először a bolíviai kormány számára (ahol is tanácsai alapján a termelésnek sikerült a háromnegyedére csökkennie), aztán meg a lengyeleknél (itt még meggyőzőbbek az eredmé­nyek: majd 40%-os visszaesés a monetarista reform évei alatt), tavaly óta az orosz elnök tanácsadója, hazai tudós eszmetársai­val egyetemben (Gajdarról és csapatáról van szó). Még nem vált ugyan hivatalos közgazdasági vallássá, de a monetarizmus – rá­adásul szélsőjobb, radikális változatában – máris a gazdaságpo­litika alfája és ómegája. Holott…

A monetarizmus gazdaságelméletének társadalomfelfogása abból az axiómarendszerből indul ki, miszerint a gazdasági élet univerzális formája a piac, a társadalmi szubjektum racionális lény (homo oeconomicus volta uralkodik minden egyéb emberi vonatkozása fölött), a bürokráciának (mindenekelőtt az állami­nak) korlátozott (méghozzá egészen konkrétan: a pénzügyi szfé­rára korlátozódó) szerepe van, és a társadalomra viszonylag sta­bil szociális-gazdasági szerkezet jellemző (az utóbbi egyébként főként funkcionális összefüggéseket mutat föl, nem okságiakat vagy történelmieket, úgyhogy dialektikus megközelítésre semmi szükség stb.).

Vajon mennyire teljesülnek ezek a feltételek (meg egy sor további követelmény) a mai Oroszország és a hozzá többé-kevésbé hason­ló sorsú országok gazdaságában? Más helyütt speciális vizsgálódá­sok alapján már kísérletet tettem arra, hogy felvázoljam hazai gaz­daságunk differentia specificáit, itt most érvelés nélkül pusztán felidézek néhány következtetést.

Először is, technológiai szempontból a mi gazdaságunk alapvetően heterogén és kiegyensúlyozatlan. A hagyományos közgazdász számára felfoghatatlan konglomerátumban ele­gyednek benne az iparelőtti, ipari és posztindusztriális tech­nológiák, ami a jövedelmek hatalmas különbségeit, mélyre­ható és rendíthetetlen aránytalanságokat stb. von maga után. Ehhez még hozzátehetjük az autarkiára irányuló tö­rekvések erősödését, a gazdasági katasztrófák rémét, nem is szólva a… – De hát ennyi is elég. Ilyen technológiai bá­zisra nézve, ennek hatásáról a gazdasági folyamatokra a „normális" economics nem ad semmiféle felvilágosítást.

Másodszor: minden társadalmi-gazdasági rendszernek bi­zonyítottan megvan a maga nagyfokú inerciája, ezt talán csak a neosztálinisták vonhatják kétségbe. A mi gazdaságunk mind a mai napig az államkapitalizmus, a torzult szocializ­mus, a gazdaságon kívüli kényszerek meg egy sor, az ár­nyékgazdaságból kinövő magántulajdonosi viszony ku­sza keveréke. Mindezzel együtt nem többszektorú vegyes­gazdaság, hanem valami abszolúte speciális képződmény, hiszen mindezek a tényezők együtt vannak meg minden egyénben és minden vállalatnál. A mi gazdaságunkban egyelőre nem létezik sem racionális gazdasági szubjektum, sem racionális döntéseket megalapozó légkör, illetve van egy teljesen más racionalizmus, amely jelesül nem a keresletre és kínálatra, az árakra és a profitra tekint, hanem egészen más vonatkozásai vannak.

Harmadjára, gazdaságunk intézményrendszere egy totalitári­us-bürokratikus rendszerből nőtt ki, és működése alapjában mind a mai napig sajátos bürokratikus kritériumoknak és célok­nak van alárendelve. Ezek az intézmények a piaci közeget (már amennyire az egyáltalán létezik) nem úgy fogják föl, mint objektív valóságot, amelynek kritériumait nem hagyhatják figyelmen kívül, hanem (a tervmutatók mintájára) mint valamiféle külsődleges for­mát, amellyel a rendszer igényeinek megfelelően lehet manipu­lálni. (Mellesleg a rendszer, a hierarchia nálunk mindmáig objektí­ve elsődleges az egyénnel szemben, ami voltaképpen adaptálhatatlanná teszi az „economics" hagyományosan individualista paradigmáját). Ráadásul az a valami, amit nyugaton „property rights"-nak, tehát tulajdonjognak neveznek, jelenlegi gazdasá­gunkban romjaiban hever, és ténylegesen (tehát nem pusztán a törvényekben, amelyeket senki sem óhajt betartani) nem is egy­hamar számíthatunk rá.

Végül pedig, ez az egész különös gazdasági rendszer a totá­lis válság állapotában van, amikor is a rendszer működési törvényszerűségei felmondták a szolgálatot, miközben az „economics" lényege szerint olyan elmélet, amely éppen­séggel a stabil rendszerek működésének leírására való. A gazdaság eme válságállapotát többek között az is mutatja, hogy a tranzakciós profitok döntő szerepet játszanak benne mindenfé­le más jövedelemfajtával szemben, ami az economics minden axiómájának és tételének egészen más megközelítését teszi szükségessé.

Mindezek figyelembevételével három különböző következte­tésre juthatunk.

Az első: Mindezek a fejtegetések egy fabatkát sem érnek a gyakorlat szempontjából, ahol is azt látjuk, hogy a volt „szocialis­ta tábor" majd' minden országának kormánya merészen követi a Nemzetközi Valutaalap receptjeit. De erre a tézisre máris kézen­fekvő az antitézis: közismert, hova vezet ez a „szófogadás": 15 uszkve 40%-os visszaesés egész Kelet-Európában, meg a volt Szovjetunió államaiban. Szintézisre, úgy tűnik, nincs kilátás.

A második lehetséges következtetés: ha a gazdaság nem felel meg az economics követelményeinek, annál rosszabb a gazda­ságra nézve – vagyis akkor be kell kényszeríteni a civilizált orszá­gok sorába. Bármennyire irracionálisnak tűnik is ez a megközelí­tés, nálunk minden valószínűség szerint éppen ez fog realizálód­ni (ha nem is egycsapásra), ami persze csak megerősíti majd napjaink nagyérdemű közgazdászainak totálisan bürokratikus, más szóval formális és irracionális gondolkozási és cselekvési modelljét, Vajon hogy üt ki nálunk ez a variáns? Az OTA gazda­ságprognosztikai intézetének középtávú előrejelzései mindene­setre semmit sem ígérnek, mármint azon kívül, hogy tovább növe­kednek a strukturális aránytalanságok, nemkülönben a lakosság 70%-ának elszegényedése (csak 1992-ben több mint 25%-kal)…

A harmadik fajta következtetés… A harmadik következtetés ko­rántsem lesz olyan magától értetődő, mint tűnnék, és ezért aján­lom, hogy ne kapkodjuk el; az érvekkel szeretném kezdeni, nem a tézisekkel.

                                                               (Kiss Kuntler Árpád)

2. Búcsú a status quo paradigmájától

így vagy úgy – az uralkodó gazdaságelméleti iskolák döntő többsége abból indul ki, hogy „a civilizáció társadalma" örök és meg­változtathatatlan, más szóval tartja magát a közkeletű tankönyvek alaptételeihez. Ha netán vannak módosítások, rendszerint ezek­nek az axiómáknak némi korrekciójára korlátozódnak (neo-keynesiánizmus, neo-institucionalizmus, tulajdonjogi elmélet és ehhez hasonlók), vagy ha mégsem, akkor mint – legfeljebb – többé-ke­vésbé tűrhető kuriózumot hamarost az útszélre vetik őket (lásd radikális politikai gazdaságtan, korszerű marxizmus, a poszt-indusztriális társadalom képviselőinek vagy a Római Klubnak legradikálisabb munkái stb.). De vajon mindig is ez lesz a helyzet? Vajon nem úgy áll-e a dolog, hogy a világ, az egész emberiség (tehát korántsem pusztán az egykor „létező szo­cializmus" országainak lakossága) minőségi változások kü­szöbére érkezett?

Elég pusztán így megfogalmazni a kérdést, hogy a válasz egyáltalán ne tűnjék oly magától értetődőnek, mint ahogyan a nyugati közgazdasági irodalom tiszta lelkű olvasói vélnék, nem is beszélve a .civilizált világ" stabil és viharmentes országainak ol­vasóiról.

Kezdjük azzal, hogy a világközösség bevonulása a posztindusztriális korba egy sor eleddig axiomatikusnak tűnő fogalom minőségi átalakulását hozza magával.

Először is: minőségileg megváltozik a társadalom és természet egymáshoz való viszonya, amennyiben az ökológiai problémák többsége azonnal össznemzeti, ha ugyan nem globális jelleget ölt. A közjó, mint az egyéni érdekek kiegyenlítésének önerejű elve, megszűnik működő paradigmának lenni, hiszen az a mechanizmus, amely a szerződésre lépők tíz- és százmillióinak viszonyait a tulajdonjogok elosztása, meg az állami támogatások és elvonások révén szabályozza, képtelen minőségileg új viszo­nyulást létrehozni a természethez mint abszolút értékhez, értsd: nem pusztán mint utilitáris, közgazdaságilag mérhető javak összességéhez. Pedig a természet szűkös forrásból egyedi értékké válik, s ilyenként való regenerációja immár közvetlenül össznépi érdek, más szóval objektíve mindenkinek érdeke, még ha szubjektíve csak egy kisebbség által nyilvánulhat is meg.

Másodszor: maga a munka (a termelés) az alkotói jellegű tar­talom megtestesítése irányában fejlődik, ami minőségi válto­zást jelent egy egész sor hagyományos gazdaságtani posztulátum tekintetében. A társadalomban termelt javak tipikus és új­ratermelhető volta egyre inkább átadja helyét az egyediség és megismételhetetlenség értékének; a „javak" és maga a mun­ka is sok tekintetben megszűnnek az individuumtól elidegenültnek lenni, személyes tartalommal telítődnek. Az alkotó munka ter­mékeinek értéke önelvvé válik, és nem feltétlenül szorul piaci meg­erősítésre.

Harmadsorban, az értékrend és a munka motivációja ugyan­csak minőségi változáson megy ár azáltal, hogy az ember-dolog viszonyok individualizált, személyes viszonyokká fordulnak át („game between persons" a posztindusztrializmus terminusai­ban, „szubjektum-szubjektum viszonyok" a modern marxizmus fogalomrendszerében). E viszonyokban a másik ember nem mint funkció (homo oeconomicus), mint perszonifikált vagyon vagy in­tézmény jelenik meg, hanem mint egy különös tevékenység szubjektuma, mint önérték. Ennek megfelelően az ilyen ember vi­selkedését nem elidegenült dologi értékek orientálják, hanem a munka minősége, a társadalmi viszonyok jellege, a szabad idő mennyisége és minősége és más effélék. Mindinkább éppen­séggel az ilyen nem-gazdasági javak (ha gazdaságon most pi­acot értünk) válnak az új ember értékeivé, cselekvésének moz­gatórugóivá.

Végül pedig, ez a fejlődés minőségi strukturális változásokhoz vezet, amikor is egy olyan szféra, mint a kultúra (a tudománnyal, a neveléssel és oktatással, a művelődéssel, a sporttal, a termé­szet és az ember regenerálásával, egyszóval mindazokkal a szférákkal egyetemben, ahol az ember és a természet az alkotás­ra kész és személyes jellegű tevékenység legfőbb és közvetlen eredménye), dominánssá válik a társadalom számára, hasonló­an ahhoz a változáshoz, mint ami az iparnak mint domináns gaz­dasági élettevékenységnek a felléptével állt elő a korábban agrá­rius jellegű társadalomban.

Ha mindezt nem mint elvont „gondolkoznivalót" vesszük szem­ügyre, hanem mint olyan új realitást, amely ökonómiai értelme­zést igényel (többek között; ugyanis a gazdaságtan, abban a for­májában, ahogyan korábban létezett, alig használható egy ilyen társadalom vonatkozásában), akkor bizony…

De mielőtt megtennénk gondolatmenetünk következő lé­pését, hangsúlyoznom kell: az emberi együttélés új minősé­gének fent vázolt vonásai napjainkban csupán progresszív ten­denciákként jelenvalóak, ennél többről nincsen szó. Egészében véve mindannyian (az emberiség) egy egyre polarizáltabb világ részesei vagyunk, ahol az emberiség mintegy 20%-a a posztindusztriális civilizáció önérlelődésének körülményei között él, egy, az embert eldologiasító (a dolog funkciójára redukáló) fogyasztói-ipari társadalom keretében, a fennmaradó 80% pedig (soraikban az ex-Szovjetunió népességével) nemcsak hogy a posztindusztriális világ határain túl található, de még a „kétharmados" társadalmakon is kívül esik, hiszen az OECD és a Világbank adatainak értelmében a „gazdag Észak" és a „szegény Dél" közötti szakadék az utóbbi évtizedekben még szélesedett is, nemhogy szűkült volna. Ami az ex-Szovje­tunió államait illeti, ez az ellentét számunkra belső is (válla­lataink többségére a fejlett technológia és primitív kézi munka elegye jellemző), meg külső is (az a nagyhatalom, amely a la­kosság intellektuális potenciálja és a tudományos-technikai hala­dás tekintetében már az ötvenes években a második helyet foglal­ta el a világban, a jólét szempontjából a „harmadik világ" országa volt és maradt, s jelenleg minden gazdasági mutató tekintetében rohamosan hanyatlik).

Ergo? Paradox következtetést javaslok: ergo, nekünk (adott esetben nekünk, közgazdasági teoretikusoknak) meg kell talál­nunk azt a modellt, amely adekvát módon tükrözi ezt az el­lentmondásos világtörténelmi fordulatot az emberi együttélés új minősége felé, más szóval az egyáltalában vett (nem pusztán orosz) ökonómiai (poszt-ökonómiai) elmélet „új paradig­máját" a XXI. század küszöbén.

Ez a fordulat sem egyszerű, sem gyors nem lehet. Egy egész különálló korszakot jelent majd (illetve máris), amelyben végbemegy egy (világtörténelmi értelemben) fokozatos, ámde (az egyes or­szágok és népek számára) távolról sem mindig pusztán evolutív elmozdulás attól, amit Marx társadalmi-gazdasági formációként jellemzett, manapság pedig sokan hajlamosak (minthogy csak a jelen állapotát tekintik) „civilizált társadalomnak" nevezni, egy új minőség irányába, amelyet a marxizmus az emberiségnek „a szabadság birodalma" (a kommunizmus) felé tartó mozgásával asszociált, a Római Klub teoretikusai az „emberi forradalommal", a „posztindusztriális társadalom" hirdetői az emberiség posztöko­nomikus fejlődésével stb. stb.

Jelenleg – ismétlem – mindez a gazdaságtan perifériáján jele­nik meg, „romantikusnak" számít. Még kevésbé tűnik aktuálisnak a hazai közgazdaságtan számára, amelyik, primo facie, örül, hogy él.

Es mégis, éppen a történelemnek ez a jelenlegi „vége" az, ami sa­játos módon alátámasztja ezt az itt bemutatandó hipotézist Megkí­sérlem a következő állítás formájában megfogalmazni: abban a mértékben, amelyben végbemennek a fent leírt minőségi vál­tozások ember és természet kapcsolatában, az emberek egy­más közötti viszonylataiban és az emberi társadalmi tevékeny­ség (mint világtörténelmi egész) szerkezetében, az emberiség előtt megnyílik annak a lehetősége (de csak a lehetősége), hogy áttérjen a társadalmi fejlődés egy új minőségű szintjére (eljusson a „szabadság birodalmába").

Mióta csak a „klasszikus kapitalizmus" korszaka véget ért (a XIX/XX. század fordulója óta), az emberiség történelme telis-tele van e lehetőség megvalósításának kísérleteivel: a Párizsi Kom­mün (1871), az orosz, magyar, német szocialista forradalmak (1917-19), az ausztriai fegyveres felkelés és a társadalmi felsza­badulásért folytatott háború Kínában (30-as évek), az antifasiszta ellenállás és a népfrontok Olaszországban, Franciaországban, Görögországban, Kelet-Európában (1945-49), a gyarmatosítás elleni forradalmak és szocialista tendenciák a harmadik világban (1950-es, 60-as évek), a kubai szocialista forradalom (1959), a forradalmi felkelés és kettőshatalom Párizsban.^ 968 nyara), Allende győzelme Chilében (1972), a „vörös szegfűs forradalom" Portugáliában (1974)…

Mindez nem vezetett semmire. De tényleg így állna a dolog? Vereségekről van szó, ki tagadná. De távolról sem semmiről. Ha­nem? Engedjenek meg egy történelmi párhuzamot. Hogy jutott el az emberiség a „civilizált" piacgazdaság diadalához? A XV-XVI. századi Itália nagy kísérlete, a reneszánsz, makulátlanul ra­gyog felénk a megszépítő távolságból, valójában azonban a legel­keseredettebb polgárháborúk időszaka volt, nemkülönben az ideológiai obskurantizmusé (az inkvizíció tombolása – ez is a re­neszánsz Itália), nem is beszélve arról, hogy végül a feudális rend kerekedett felül és tobzódott évszázadokig, egészen a Garibaldi­féle forradalmi felkelésig a XIX. században. Nem azt tanúsítja-e mindez, hogy a piac meg az individualizmus nem egyéb, mint egyes ideológusok romantikus képzelgése, amely ellentmond az emberi lét legalapvetőbb evidenciáinak? Ha a tiszteletre méltó tu­dós férfiú, Fukuyama, Brzezinskivel, Sachsszal és társaival egyetemben a XVII/XVIII. század fordulóján él, a feudális hierar­chiát és a rendiséget minden bizonnyal „a történelem végének" nyilvánítja, a piacot meg legfeljebb a feudalizmusba beépült fon­tos elemként kezeli, a legkisebb sejtelem nélkül arról, hogy az emberi történelem, a gazdasági fejlődés egy új korszakának előhírnökével van dolga.

Vajon nem lenne-e helyénvaló, ha mi, XX. század végi, XXI. század eleji tudósok, ezt a történelmi mércét véve alapul, száza­dunk szociális mozgalmaiban, a gazdasági élet globális társadalmasodási tendenciáiban végre nem csupán valamiféle új „beépí­tett elemeket" mutatnánk ki a klasszikus kapitalizmus épületében, hanem ezeket mint egy minőségileg új társadalmi-gazdasági va­lóság csíráit kezelnénk, amelynek keletkezési lehetősége mint vi­lágtörténelmi tendencia már jó ideje fennáll, és megmutatkozik mindazokban a szociális mozgalmakban, melyekről a fentiekben említést tettem?

Mi több, megmutatkozik mindenekelőtt a „posztklasszikus kapi­talizmus" fejlődési logikájában. Bátorkodom itt felállítani még egy hipotézist, nevezetesen megkísérlem kimutatni ennek a társadalmasodási folyamatnak, a „posztklasszikus" kapitalizmus ön­fejlődésének (s ezzel együtt ön-negációjának) lényegi fokozatait.

Az első lépés – az, amit hagyományosan imperializmusnak ne­veznek: a monopólium aláássa (de nem függeszti föl) a konkurenciát; a tervszerű irányítás (habár irracionális, bürokratikus formában) túllép a munkavégzők technológiailag meghatározott együttműkö­désén, és kiterjed mind a korporációkon belüli (olyan érdekszférákról van szó, amelyek kisebb országok egész nemzetgazdaságával mérhetők össze), mind a korporációk közötti viszonyokra; mind­eközben az állam egyfajta szupermonopólium és szuperbürokra­ta szerepét játssza. A XX. század 30-as éveire ez a modell globá­lis válságba jutott: kiderült ugyanis, hogy a gazdaság lokális bü­rokratikus irányítása nem ment meg az aránytalanságoktól, ellen­kezőleg, krónikussá teszi őket.

A második lépés – ennek nincs megállapodott megjelölése, de mindenesetre a piac egy új típusú ön-negációjának (és ezzel együtt ön-újraépítésének) fokozatos felismerődésével van kap­csolatban, nevezetesen a társult irányítású gazdaság elemeinek megjelenésével, a szociális védelem, a társadalmi partnerség növekvő térhódításával stb. Az eredmény a „Dél" gyarmati rend­szerének összeomlása és a „kétharmados társadalom", a jóléti társadalom győzelme „Északon". Azok az irracionális próbálko­zások, hogy a lakosságot a kapitalizmus feltételei között totális összműködésre kényszerítsék (fasizmus) – habár katasztrofális kö­vetkezmények árán – igen gyorsan kudarcot vallanak, A „kétharma­dos társadalom" a hetvenes évek végére aztán a stagfláció szaka­szába jut: a részleges és formális szociális igazságosság eltorlaszol­ja az utat a polgári gazdaság legfőbb pozitívuma, a magánvállalko­zás és a verseny előtt

A harmadik lépés – a neoliberalizmus – formálisan a magánvál­lalkozói szellem felidézésének égisze alatt megy végbe, ámde lé­nyegében sokkal alapvetőbb változásokhoz kötődik, nevezete­sen ahhoz a folyamathoz, melynek során az egyéni alkotó képes­ség (mely – ellentétben a „hagyományos" munkaerővel – nem idegenül el a szubjektumtól) fokozatosan a termelés egyik kulcs­elemévé válik. A korporatív-piaci gazdaságszerveződés körül­ményei között ez a folyamat beleütközik az elidegenült viszonyok uralmába, ami már most lehetővé teszi, hogy előre lássuk a kö­vetkező lépés megszületését, amely nevezetesen azzal lesz (és részben már van is) kapcsolatban, hogy megjelennek a munka formális és reális felszabadulásának elemei, felszámolódik a munka alávetettsége a tőkének.

Azt, hogy a társadalmi-gazdasági létmód eme új minősé­gének genezise mennyire általános logikát követ, paradox módon még a „létező szocializmus" tapasztalatai is alátá­masztják, ahol is a totalitárius-bürokratikus forma eltorzítot­ta (kezdettől felemássá tette) a gazdaság tervszerű Irányítá­sának, a társulásnak (önigazgatásnak) és a szociális véde­lemnek az elemeit, a munka felszabadításának csíráit (vö. „lelkesedés"), és ahol a szocializmus eme eltorzított elemei kusza összefonódottságban éltek az államkapitalizmus, az il­legális piac és a gazdaságon kívüli kényszerek viszonyaival.

Itt az ideje egy köztes következtetés levonásának: a XX. szá­zad megadta az embernek a társadalmi-gazdasági felszabadu­lás lehetőségét, de ez a felszabadulás ma még korántsem szük­ségszerű, s főképpen nem jelenvaló. Elégséges feltételei formá­lódnak (bár egyelőre több a tragikus veszteség, mint a vívmány – de hát minden kezdetnek, mely, mint tudjuk, nehéz, ez a sorsa) a múlt és jelen szociális mozgalmaiban, a „posztklasszikus kapita­lizmus" önnegációs és önfejlesztő folyamataiban, s a „létező szo­cializmus" válságának leküzdése során is (ha ez a folyamat netán a szocializmus legutolsó elemeinek pusztulásába torkollik is, fel­becsülhetetlen tapasztalatokkal vérteztél bennünket). Annál bo­nyolultabb és felelősségteljesebb (igen: felelősségteljesebb, hi­szen a tudomány felelős a társadalom előtt a következtetéseiért) a társadalom-gazdaságtani elmélet szerepe, amely elméletnek lehetősége van rá és kötelessége is, hogy egy új paradigmában felismerje, értelmezze és általánosítsa a társadalmi-gazdasági lét eme új minőségének kezdeményeit. Kötelessége, és meg is teheti. Megteheti?

3. Lehetséges-e a korábbi koncepciók szintézise?

Megteheti? A választ e kérdésre nagymértékben predeterminálja nemcsak az objektív tényezők megléte (igyekeztem megmutatni, hogy az új minőséget megtestesítő gazdasági lét ezen elemei, melyeknek az új közgazdaságtan tárgyává kell válnia, léteznek), hanem az is, hogy bizonyos mértékben magában a tudományban is megvannak ennek alapjai. Tehát akkor a nulláról kell kezde­nünk, vagy…

Hát persze hogy „vagy"; és itt nincs is semmi ámítás. A kérdés csak az, hogy közelebbről mi és miért éppen ez a valami válhat egy ilyen új paradigma alapjává?

Hagyományosan szintézisen azt szokás érteni, hogy (többé-kevésbé szervesen) egyesítünk bizonyos korábbi elméleteket a korábbi (és bizonyos mértékig a mai) társadalomról; ezek az el­méletek nevezetesen egy olyan piacgazdaságról szólnak, amely­ben jelen van a tőke, a bérmunka, a magántulajdon meg a „civil társadalom" számos egyéb attribútuma (a marxizmus ezek összességét nevezi kapitalizmusnak). Hazai tudományunk sajátos problémáját itt az képezi, hogy hogyan lehetne szintetizálni a klasszikus politikai gazdaságtan kritikus továbbfejlesztésén ala­puló marxizmust a modem liberalizmussal (amely a közgazda­ságtan egy másik vonalához kapcsolódik kritikus módon, neve­zetesen a határhaszon-elmélethez).

Azt kell mondanom, hogy az ilyen szintézis eleve terméketlen, csakis formális, mechanikus jellegű lehet. Érveim:

Ezek az irányzatok, bármennyire paradoxnak tűnjék is-ez, nem ugyanazt tanulmányozzák. A marxizmus a polgári termelési mód történelmileg fejlődő termelési viszonyait tekinti tárgyának; a li­beralizmus vagy, tágabb értelemben, az economics pedig azzal fog­lalkozik, hogy hogyan viselkednek az emberek a termelés folyama­tában, hogyan megy végbe egy forráskorlátos világban az anyagi ja­vak és szolgáltatások elosztása és elfogyasztása, vagy ahogyan a li­berális közgazdászok fogalmazni szokták, aza mód, ahogyan „meg­keressük a kenyerünket".

Ezek a tudományok módszerükben is különböznek: az elsőé a dialektikus logika, amely minden létezőt mint pusztulásra méltót, átme­netit, ellentmondást fog fel; a második a status quo-t írja le, és a je­lenvaló gazdasági rendet emeli az abszolút és csalhatatlan érték piedesztáljára.

Végül pedig, a marxizmus, amely szubjektív-kritikus oldalról kö­zelíti meg a gyakorlatot, forradalmi módon fogja is föl azt; a tudo­mány, ha a tömegméretű társadalmi alkotótevékenység ideológiájá­vá válik, képes a világ megváltoztatására – ebben az értelemben a marxizmus a társadalmi alkotóerők tudománya, ezen erők érdekei­nek felel meg, ezen erők számára érdekes; a liberalizmus ezzel szemben a voltaire-i Candide paradigmájából indul ki:„ez a világ a le­hetséges világok legjobbika", vagyis azon szubjektumok érdekeinek felel meg, akik (racionálisan felfogott érdekeik szempontjából) a le­hető legalkalmasabb módon kívánnak funkcionálni ebben a stabil vi­lágban.

Két ilyen tudomány szintézise, ahol is hol az egyikből ragadnak ki egyes elemeket hol a másikból, csak azt jelentheti, hogy lerombol­ják mindkettőnek már régóta készen álló, zárt egészet képező épü­letét.¹

Ami lehetséges, az az, hogy a közgazdaság-tudomány egy való­ban új paradigmájának (vagy legyünk engedékenyebbek: új para­digmáinak) fényében értelmezzük a kortárs tudományos iskolákat. Kérdés persze, hogy milyen irányban folyhat ez a kritikai feldolgo­zás.

Először is, ha kiinduló tételünk szerint nem a status quo képezi en­nek az új paradigmának alfáját és ómegáját..

Ha… Nos, ez a „ha" az egész eddigi és alábbi elemzés sarkkö­ve, nem véletlenül törekedtem megalapozni ennek a megközelí­tésnek a helyességét a közgazdaságelmélet szempontjából ál­talában, a mi hazai gazdaságtanunkra nézve pedig kétszeresen is, hiszen a mi társadalmunk nem egyéb, mint a jelenlegi világ­méretű átalakulások központi terepe…

És mégis, ha a társadalmi fejlődés új minőségének elemzését tűzzük magunk elé célul, akkor, ha akarjuk, ha nem, a társadalmi fo­lyamatok kutatásának korszerű dialektikus módszerét kell kiinduló­pontnak tekintenünk, nemkülönben e folyamatok lényegének meg­értését, tehát hogy voltaképpen mi is a tárgya az új társadalomgaz­dasági elméletnek. Ez a módszer és ez a tárgy, hála az olyan kuta­tóknak, mint Gramsci, Séve, Lukács, lljenkov, a Praxis folyóirat köre, Batyiscsev, Bibler, Ollman, Sartre, Camus és más tudósok, minősé­gileg különbözik a politikai gazdaságtan tárgyának és módszerének ama sztálini-szuszlovi verziójától, amelyet manapság kéjjel bírálnak a rendszerelvű-strukturális, funkcionális módszerek hívei.

Az új megközelítésnek, amely a német klasszikus filozófia, a marxizmus, az egzisztencializmus eredményeinek kritikus örö­köse, a következők a kulcselemei: az emberi társadalmi gyakor­lat szubjektív-alkotó, cselekvésközpontú felfogása, mint olyan folyamaté, mely evolutív és revolutív módon felszámolja az em­bernek a másik embertől, a munkától, a társadalmiságtól való el­idegenedését; a munka új minőségének (alkotó voltának) hangsúlyozása; az új típusú társadalmi viszonyok (mint szub­jektumok, személyes lények dialógusa, nem pedig gazdasági funkciók racionális hordozói közötti érintkezés) felmutatása; a társadalmi lét determináns voltának kidomborítása (mint-min­denekelőtt – a kultúra .termelési" színteréé, annak mindenoldalú, gazdag meghatározottságában, a know-how-tól az információn át a nevelésig, és az emberek közötti közlekedésig)…

Hogy mindez meglehetősen távol áll a közgazdaságtantól? Kétségtelen. De a gazdaságelmélet módszerének és tárgyának jellemzése nem tud nem érintkezni a filozófiával; ezenkívül egész fejtegetésünk lényege annak bemutatása volt, hogy a gazdaság­elmélet új paradigmáinak megkülönböztető jegyei a posztökono­mikus társadalom elemzésével függnek össze, a gazdaságtan és más társadalomtudományok integrációs tendenciájával, új minőségük, új egységük létrejöttével. Ez az egység persze később, a további fejlődéssel párhuzamosan, fokozatosan egy új divergenciának, sarjadásnak adja át a helyét, kibontakoztatva az új társadalomelméleti diszciplínák családfáját, hasonlóan ah­hoz a folyamathoz, ahogyan az ökonómia tudománya a polgári társadalom kialakulásának mértékében fokozatosan elkülönülő diszciplínák bonyolult komplexumává lett, háttérbe szorítva a fe­udalizmus korának társadalomtudományait.

Másodsorban, pontosan az új társadalomgazdasági paradigma tartalma kapcsolható össze a gazdaságtudomány önfejlődési folya­matának kritikus-történet megöröklésével. Nyomon kell követnünk annak a folyamatnak a logikáját, ahogyan a keynesianizmus és a szociáldemokrata koncepciók átveszik és tagadják az imperializmus korának „klasszikus" elméleteit; elemeznünk kell azon kritikák logi­káját amelyekkel elsőként léptek fel a liberalizmus új hullámának (mondjuk, a tulajdonjogok elméletének) hívei meg a neo-institucionalisták; át kell látnunk annak az éles ellentétnek a természetét, amely a közgazdaságelmélet eme „fő iránya" és a „baloldali" isko­lák között mutatkozik- a Római Klubra gondolok, a baloldali radi­kálisok politikai gazdaságtanára, a modern marxizmusra és égy sor más szocialisztikus elméletre; egyébként mindezen csatáro­zások logikáját véleményem szerint akkor deríthetjük fel igazán, ha észrevesszük, hogy a felek most „lövik be" magukat, keresik az új támadáspontot.

A neokeynesiánizmus (különösen baloldali áramlatai: Joan Ro­binson, Alec Nove) felismerte a gazdaság és a gazdaságirányítás szocializációjának nyilvánvaló szükségességét, de megtorpant, amikor beleütközött a bürokratikus kinövésekkel és a tevékeny­ség személyes indítékainak eróziójával kapcsolatos problémák­ba.

A tulajdonjogi elmélet miközben kifejlesztette a neoliberaliz­mus sajátlagos logikáját, mindazonáltal „fennakadt" az úgyneve­zett „tranzakciós jövedelmek" megértésének szükségességén (a súrlódás csökkentésére fordított ráfordításokhoz hasonlítják őket) amely jövedelmek ugyanis, megítélésük szerint, majd­hogynem a költségek nagyobb részét teszik ki a modern pia­con. Ezzel kapcsolatban az iskola valamiféle minőségileg új „kerék" feltalálásáról ábrándozik, amely megszabadítaná a modern piacot attól a kényszerűségtől, hogy az erőfeszítések­nek több mint felét a súrlódási erő leküzdésére kelljen fordíta­ni. De hát miben rejlik ennek a „keréknek" a titka? Vajon nem éppen az olyasfajta új, „poszt-piaci" kapcsolattípusban, az egyének (fogyasztók és gyártók) összműködésének olyan új formáiban-e, amelyek felé napjainkban – egyelőre kísérleti jel­leggel – a Nyugat nem-kereskedelmi vagy önigazgató struktúrái tapogatódznak?

A Római Klub teoretikusai és mások, akik nem kevésbé a tisz­tán gazdaságinak tűnő problémák globális humanitárius-ökoló­giai megközelítésű megoldásának elkötelezettjei (Teilhard de Chardintől Vernadszkijon át követőikig, a „nooszféra" elméleté­nek hívei), már régóta kiállnak amellett (méghozzá egyre meggyőzőbb érvekkel), hogy az emberiségnek, nemhogy fejlődése, de puszta túlélése érdekében, humanitárius (emberi) és ökológiai forradalomra van szüksége gazdasági viselkedése és gondolkodása terén, márpedig ez a forradalom annyit jelent, hogy a gazdaságnak a mind újabb javak termelésének erőlteté­séről át kell állnia a szabad és mindenoldalúan fejlődő ember kialakításának előtérbe helyezésére (egyébként ezek az iskolák azt is megmutatják, hogy ezt a fordulatot hogyan lehet és kell véghezvinni). Ugyanebben az irányban indultak el a posztindusztriális társadalom elméletének képviselői is (Aronnal az élükön, aki ezt a társadalmat gazdaság utáninak is nevezte)…

Szóval, az eltolódás attól az elemzéstől, amely a termelést, az el­osztást és mindenekfölött az anyagi javak cseréjét tekinti tárgyának egy olyan társadalom tekintetében, ahol a tőke, a föld és a munka a döntő faktor, tehát ez az átorientálódás egy olyan szféra felé, ahol a legfontosabb problémává az emberi elidegenedés leküzdése válik (hiszen az ember kreativitása ezentúl nem kevésbé, sőt esetleg még inkább jelentős tényező lesz, mint a pénz), nemkülönben olyan kérdések, mintáz új minőségű növekedés, a természethez va­ló viszony, meg az emberi közösség maradék „perifériájának" ke­zelése, ahol is jelenleg e közösség 3/4 része él (ezt figyelmen kí­vül hagyni csak egy civilizációs katasztrófa kockázatával lehet), azok az elemzések, melyek az „efemer", ámde egyre jelentősebb „tranzakciós jövedelmekre" vonatkoznak, márpedig ezek közvet­lenül tükrözik a gazdasági hatékonyságnak a társadalom szociális-institucionális felépítésétől való függését – nos, tehát, mindez és még egy sor más jelenség meglehetősen egyértelműen azt bi­zonyítja, hogy az egész világon folyik a kutatás az ökonómia (ne­tán a poszt-ökonómia) tudományának új minősége, új paradig­mája után.²

Most pedig jöjjön két adag üröm ebben a poszt-ökonómiai örömben. A cikk egyik kiinduló tézisének megismétlésével kez­dem: mindezek az új paradigma fellelésére irányuló kutatások a közgazdaság-tudomány perifériáján mozogtak, és ez a belátható jövőben sem lesz másként; ahhoz hasonlóan – hadd vigasztal­jam magunkat -, ahogyan a piacgazdaság elméletei is a XV-XVII. században a társadalomtudományok perifériáján leledztek (lévén ez utóbbiak akkoriban mindenekelőtt a rendi-vallási jel­legű problémákra orientáltak). De ez csak még fontosabbá teszi ma az ilyen irányú kutatást, annál is inkább, mivel a szociális idő a XXI. században összehasonlíthatatlanul gyorsabban folyik majd, mint félezer évvel ezelőtt.

A második adag üröm. A tájékozott olvasó, gondolom, hamar felismerte, hogy a szerző gondolatmenete nem áll távol a globális modern marxizmus tudományos kutatásainak alapirányultságá­tól, amely iskola maga is állandó kritikai dialógusban áll a fent em­lített egyéb áramlatokkal. Hogy hol itt az üröm? Nem nehéz kitalálni: jelenleg hazánkban bármely tudományos irány, amely ker­telés nélkül vállalja a marxizmussal való rokonságát, az eretnek­ség bűnébe esik, az eretnekekkel pedig tudvalévőleg az a te­endő, hogy bemázolják őket kátránnyal, aztán tollba hengergetik (már érzem is, ahogy ezt írom, hogyan fog égni a bőröm…).

De ez megint nem tréfa (ahogyan minden vicc csak részben az), hanem arról van szó, hogy nem fejezhetjük be ezt a témát anélkül, hogy választ adnánk rá: mi lesz ezek után éppenséggel és legfőképpen is a mi hazai közgazdasági elméletünkkel.

Elemzésemet azzal kezdtem, hogy kimutassam, mennyire használhatatlanok az economics elméleti posztulátumai a mi ha­zai problémáink elemzésére. Most az ellenkező állítással kell befejeznem: eljövendő létünk fölöttébb (ha nem is egyedül) való­színű forgatókönyve társadalmunk lassú sodródása az úgyne­vezett „nómenklatúra-kapitalizmus" medrében (ez nem egyéb, mint a modern piacgazdaság külsődleges majmolása a nómenklatúra gazdasági és politikai hatalmának fenntartása mellett, ennek minden következményével; más szóval egy függő, szupermonopolizált, informális maffiális-bürokratikus be­folyástól áthatott gazdaság, amely erősen emlékeztet az első vi­lágháborús vereség utáni Németországra, ideértve a helyzet fa­sizmussá fajulásának rémét is). Ilyen körülmények között a jobb­oldali liberális doktrínák közgazdasági államvallássá lépnek elő, és tanulmányozásuk, nemkülönben a körülöttük folyó hitvita, kö­telező, ám egyszersmind profitábilis foglalatossággá válik. Mi több, nem elhanyagolható mértékben befolyásolják is majd a gyakorlatot, ahhoz hasonlóan, ahogyan annak idején az egyik vagy a másik irányzat győzelme a politikai gazdaságtanban rend­szerint – legalább áttételesen – összefüggött az éppen soron lévő gaz­dasági reformmal.

Ami viszont a gyakorlatot kritikailag értelmező tudományt illeti, nekem úgy tűnik, hogy ez nálunk többé-kevésbé az egyetemes gazdasági világ élvonalába kerülhet, és ez el is várható tőle. Méghoz­zá, bármily paradox módon hangzik is, ez éppúgy vonatkozik azokra a tudósokra, akik őszintén szeretnék elősegíteni mihamarabbi visszaté­résüket „az igaz útra", „a világcivilizáció medrébe", mint azokra, akik kritikusan viszonyulnak ehhez a megkérdőjelezetten beállítódáshoz.

Hogy miért vonatkozik ezekre is, azokra is? Mindenekelőtt azért, mert hazánkban minden kritikusan vizsgálódó kutató rövid időn belül globális (tehát az egész emberi közösség sorsát érintő) kérdésekkel találja magát szembe: hol, miért és hogyan létezett az emberiség egynegyede kis híján az egész XX. század folya­mán, és, közelebbről, miben áll a poszt-„szocialista" országok je­lenlegi válságának lényege?

Ám ahhoz, hogy e kérdésekre választ találjunk, ki kell mozdulni a hagyományos makro- és mikrogazdasági gondolkodás kereteiből, lé­vén, hogy e válaszokhoz elengedhetetlen megfejteni a XX. század társadalmi-gazdasági fejlődésének (és forradalmainak) törvény­szerűségeit Éppen ez követeli meg a gazdaságelmélet új paradig­máját, amelynek kialakításával kapcsolatban a fentiekben vázol­tam egy lehetséges hipotézist. Ez az a tájékozódási irány, amely­ben hazai gazdaságtudományunk, leküzdve perifériális jellegét, az egyik kulcsszerepet játszhatja. Megvannak hozzá bizonyos előfelté­teleink.

Kellős közepén állunk egy instabil, mindent leromboló és min­den sztereotípiát meghazudtoló gazdasági gyakorlatnak. A mi országunk (országaink) tudósairól az itteni élet „lehánt" minden tekintélytiszteletet és axiómahűséget, és csak aki sohasem volt igazán sem hazájának polgára, sem tudós, képes arra, hogy ebben a helyzetben egyszerűen felcserélje az egyik ideologémakészletet egy másikra, vagy, ellenkezőleg, érin­tetlenül megőrizze a régi konstrukciókat. Ránk kevésbé ne­hezedik a különböző nyugati tudományos iskolák rámenős befo­lyása, nyitottabbak és kritikusabbak vagyunk (megint csak: azoknak a kivételével, akik… de minek mondjam el még egy­szer). Mi több, elég sokunk tudhat maga mögött némi félillegális tudományos tevékenységet, és ez az iskola, ha az alakoskodás kényszerével kellett is fizetnünk érte, mégis önállóságra, kritikus hozzáállásra és főleg jövőorientáltságra szoktatott bennünket Most pedig ez a jövő egyszerre csak itt áll a küszöbön.

(Ford: Havas Ferenc)

Jegyzetek

1 E tudományok befejezettsége természetesen nem annyit tesz, hogy nem ké­pesek a fejlődésre, de ahhoz, hogy ez megtörténjék, új, fejlődő objektumot kell találniuk maguknak tanulmányaik tárgyául… Egy házat be lehet fejezni, egy várost nem.

2 Ami a „létező szocializmus" korában uralkodó társadalmi-gazdasági elmélet eredményeit, illetve bajai (tragédiáit?) illeti, ez különálló és terjedelmes téma, amelyre egy másik tanulmányomban kívánok kitérni.

I.

Kevesen fogják fel a közvetlen gyakorlati, kortársi politikai tudat­ban, hogy mindaz, ami Kelet-Európában történt 1989-ben, miért következett be, s milyen következményekkel jár a kapitalista világ­gazdasági rendszerre nézve. Mi most a következményproblémák egyikével, „a szociáldemokrata évszázad vége" kérdésével fo­gunk foglalkozni. Történt ugyanis, hogy a kétpólusú világrend alapvető megszűnésével a nemzetközi szociáldemokrácia el­vesztette azt a lényegében 1917-tel kezdődött, majd Bad Godesberg-gel betetőződött „harmadik erő" szerepet, amelyet a polgári li­berális világ és a szovjet típusúnak nevezett szocializmus között oly sokáig sikeresen töltött be. Kevés kétséget hagynak maguk után a tények, hogy az uralkodó európai tendencia nem egy szociáldemokrata-szocialista Jövőt, hanem egy konzervatív Európát hoz magával, hacsak egy, a ma álláspontjáról aligha fel­tételezhető váratlan fordulat nem következik be.

A kiindulóponton szükséges megjegyeznünk, hogy a megválto­zott világhelyzet várható, hosszú távon érvényes következménye­it kevésbé vetik fel radikálisan ezen mozgalmon belül; inkább a külső kritikusok foglalkoznak a következményekkel. Ez azért van így, mert egyrészt a változásokból a szociáldemokrata mozgalom a volt kommunista pártok átalakulásával, legalábbis kiterjedését tekintve többet nyert, mint vesztett, másrészt mint harmadik erő maga is részese akart lenni a „létezett szocializmus" halotti torá­nak. Ilyen körülmények között kevesen figyeltek fel arra a té­nyezőre, hogy, legalábbis részlegesen, saját létalapjaik eltűnésé­nél lakmároztak. Csak annyit észleltek a számukra is kedvezőtlen változásokból, hogy mindenféle szocializmus eszméjére devalválóan hatott az 1989-91-es összeomlás. (Vő. pl. a „Szocia­lista Internacionálé elvi nyilatkozatával", Stockholm, 1989, június, in: Társadalmi Szemle 1990/1.), Azt azonban, hogy ezzel a világ­rendszer történéseinek objektív alapjai módosultak – meg­szűnt a szocializmus több szempontból pozitív mércéket je­lentő¹ kihívása, alig-alig vették tekintetbe. Pedig a szovjet „fenye­getés" elmúltával a burzsoázia könnyen felrúghatja a jóléti állami kompromisszumot. Kivételként álljanak itt Willy Buschak törté­nész sorai, aki úgy is, mint szociáldemokrata, foglalkozott az új helyzettel: „A kapitalizmus kritikája, legalábbis lényegi kritikája alábbhagyott. Mintha nem lett volna tömeges munkanélküliség a Szövetségi Köztársaságban, vagy az egész egyesült Németor­szágban, mintha nem lenne az Európai Közösségben 16 millió munkanélküli, mintha nem lenne szegénység, nem lenne lakáshi­ány, nem lenne környezetszennyeződés! Nagy nyomás neheze­dik a szakszervezetekre, hogy adjanak fel mindenféle utópiát, minden gondolatot, amely túlmutat a szociális piacgazdaságon. Nos, ez a nyomás csak nő."² Hogy ez a nyomás meddig nőhet, nehéz lenne megmondani. A neokonzervatív korszak ezt odáig fo­kozta (már 1989 előtt is), hogy a társadalomalakító reformok bár­miféle terve eleve mint etatista intervencionizmus jelenjék meg. A demokrácia szinonimájává teszik ezt az úgymond antitotalitárius axiómát, amivel eleve kizárják mindenféle baloldaliságnak még a lehetőségét is. Ha ezt a beállítást elfogadjuk, akkor már teljesen közömbös, hogy szocialista, szociáldemokrata vagy kommunista szándékú változtatásról lett légyen szó. A baloldaliság ab ovo tota­litárius-gyanús.³ Elérkezett az idő együttes likvidálásukra. A világ demokrácia-(totalitárius) diktatúra dichotómia szerinti láttatásával és kezelésével a berendezkedettek saját uralmukat védik…

A külső kritika legkönyörtelenebbül a harcos liberalizmus állás­pontjáról fogalmazódik meg. Sir Ralf Dahrendorf szociológusnál, az európai liberális értelmiség egyik vezető alakjánál úgy, mint a szociáldemokrata évszázad vége" (1979), mint a szociáldemokrá­cia történelmi kimerülése (Die Zeit 1992/14.). (Igaz, a szerző több mint 10 éve ismétlődően variálja téziseit a növekedés, az egyenlőség és az állam válságáról, arról, hogy a jövő a liberaliz­musé, s hogy a munka társadalmából kifogy a munka. Talán arra alapoz, hogy próféciája egyszer úgyis „bejön", illetőleg megen­gedhetetlenül negligálja a munka általános fogalma és különös formái közötti reális viszonyt. A japán származású amerikai kül­ügyi tisztviselőnél, Francis Fukuyamánál meg úgy, mint a „történe­lem végének" beköszöntése, amely a liberális demokráciákat fe­lülmúlhatatlan etalonként állította példaképül az emberiség szá­mára.

Vannak olyan levezetések is, amelyek árukapcsolással kötik össze fejtegetéseiket. Számukra a kezdet kis hibájának, a marxi kritikai társadalomelméletnek a teljes ellehetetlenülési folyamata mindaz, ami a kommunizmus bukásával mára végérvényessé vált, s a marxizmus terhétől csak fokozatosan megszabadult szo­ciáldemokráciára épp az a sors vár, mint előfutárára. A gazdasági hatékonyság a piac oldalán van, épp ezért minden történelmi alibi, ami ezt megpróbálta vagy megpróbálja kiiktatni, vagy akár csak zárójelbe tenni, nevezzék kommunizmusnak, szociáldemokráciá­nak, sztálinizmusnak, eurokommunizmusnak vagy szociális piac­gazdaságnak, ugyanott végzi: végzete előbb vagy utóbb eléri.⁴

Ennek a tipikusnak nevezhető okfejtésnek teljesen igaza lenne, ha a társadalomból hiányozna az ember. Amíg ez nincs így, addig az egyes emberek és az embercsoportok szükségletei, normái, érté­kei a társadalmi lét megszüntethetetlen konstituensei maradnak. Következésképpen a munkaerőpiac sem függetleníthető – az áru­gazdaságokban sem – a szubjektumok akaratlagos törekvéseitől. Ezért is van az, hogy a piaci hatékonyságot mérő haszon/költség mérleg hányadosa logikailag akkor lenne a legnagyobb, ha a ne­vező nulla felé konvergálna. Atörténelmi valóságban azonban nem az ingyenes rabszolgamunka volt a leghatékonyabb, hanem ép­pen ellenkezőleg: ez volt a legkevésbé termelékeny.

Ezzel homlokegyenest ellentétesen olyan értékelések is megfo­galmazódnak, amelyek a hagyományos szociáldemokrata alapér­tékek (szabadság, társadalmi igazságosság, szolidaritás) időtál­lóságát és a változó körülményekhez való alkalmazkodás ered­ményes és perspektivikus gyakorlatát illetve e két tény együttesét látják e mozgalom lényeges teljesítményének.⁵

II.

A józan szemlélet számára mindenesetre világos, hogy a politika­történetben viszonylag ritka „a minden vagy semmi" alternatívája, s különösen így van ez azon mozgalmak esetében, amelyek év­százados múltra tekinthetnek vissza. Körültekintően kell tehát el­járnunk ítéletalkotásukkor, nehogy ítélőerőnk vizsgázzék elégte­lenre, elhamarkodottan és tévesen emelkedve fel az általánoshoz – éppen a fent idézett külső kritika mintájára. Ezt elkerülendő, a különböző törvényszerűségek szerint változó jelenségek eltérő szintjeit kell vizsgálódásainknak felvetniük. Először meg kell néz­nünk a szociáldemokrácia tényszerű, mérhető teljesítményeit a politikai életvilágban 1945 után. Ezután szállhatunk fel a földről a teóriák emelkedettebb, de sokatmondó világába. És ha mindkét szintet bejártuk, csak akkor válaszolható meg a címben feltett kér­dés, ti. az, hogy vajon mit hoz majd a XXI. század e nagymúltú, si­keres, de valóban komoly nehézségekkel szembesülő mozgalom számára. Ugyanis nemcsak a harmadik erő pozíciójának eltűnése a nehézségek forrása, hanem legalább annyira az az elméleti űr, amelyet a jóléti állam gondviselő államkénti kritikája jelent, s ame­lyet a mozgalmon immáron belül is oly sokan osztanak, hogy az eredeti célkitűzésnek, a „szociális demokrácia"megvalósításának a revideálása is fellép, hol szociálliberális, hol liberális szocialista, hol pedig technokratikus-pragmatista mezben. Ez utóbbi .reform­követelések" pedig már-már alig megkülönböztethetők a liberális demokrata pozícióktól. Legfeljebb a liberalizmus válfajaként, de semmiképpen sem sui generis szociáldemokrata identitással rendelkező képződményként értékelhetők. Nézzük meg tehát az identitásválság összetevőit, s azt, hogy merre találhatók az abból kivezető utak.

Ami az első szintet, a politikai sikeresség empirikusan mérhető szintjét illeti: igaz, hogy az "aranykor" elmúlt, de a szociáldemokra­ta pártok választási és kormányzati eredményeinek vizsgálata egyáltalán nem valószínűsít gyászos jövőt. Az általunk ismert leg­komplexebb mutatókkal W. Merkel analizálta a jelenséget 1945 és 1989 között.⁶

A sikeres és kis ingadozásokat mutató választási eredményekkel nem állnak teljesen összhangban a hatalomban való részesedést kifejező mutatók (a periodikus bontás szakaszainak összehason­lítása szempontjából). Ezeknél Merkel egy osztrák kutató, Anton Pelinka számításait ismerteti, aki az alábbi hat fokozati tényezőt állapította meg és pontozta 0-5-ig terjedően, hogy aztán átlagér­tékeket számíthasson a különböző periódusok tekintetében.

• 5 pontot ér: kizárólagos szocdem. kormányzás, parlamenti többség birtokában.
• 4 pontot: kizárólagos szocdem. kormány, parlamenti többség nélkül (tehát kisebbségi kabinettel),
• 3 pont: ha a szociáldemokrácia domináns partner a koalíciós kormányban,
• 2 pont: a szociáldemokrácia egyenértékű partner nagy koalíció­ban,
• 1 pont: a szociáldemokrácia kisebbségi partner koalíciós kor­mányban,
• 0 pont: az ellenzékbe szorult szociáldemokrácia helyzete, mindezt figyelembe véve az alábbi átlagokat kapjuk:

A táblázatból látható, hogy az 1980-89-es 1,7 pontértékű átlag né­mi visszaesést jelent az aranykornak számító 1974-69-es átfo­góbb időszaki átlaghoz képest. S ez a tendencia az elmúlt három évben, amelyet a táblázat már nem értékel, nem tört meg.

Az egész időszakot átfogó 45 éves szocdem átlag (1,5 pont) vi­szont jól mutatja, hogy a lehetséges 5 pont értékből főbb mint 2/3-ot nem szociáldemokrata politikai erők vittek el. Azaz, mivel a kom­munista és zöld pártok csak ritkán voltak hatalmi tényezők, a ha­gyományos értelemben vett politikai jobboldal, jobbközép és cent­rum pártok, tehát a polgári pártok uralták az adott időszakot. Félre­érthetetlen, hogy a kormányzati hatalom az empirikus átlag értel­mében is a tisztán polgári partok dominanciája jegyében telt el a 16 országban. Napjainkra pedig, amikor a francia Szocialista Párt olyan politikusai, mint Michel Rocard és Jacques Delors egy új centrumtömörülés szükségességét hirdetik meg a baloldali szoci­áldemokrácia helyén, akkor legalábbis jelzésértékű, hogy a Szo­cialista Internacionálé vezette mozgalmak új kihívás előtt állnak: identitásuk egésze vagy legalábbis annak lényeges elemei kerül­nek veszélybe.

Mégis azt gondoljuk, hogy a meggyőző választási és a korszak­ra jellemző kormányzati eredmények nem függetleníthetők az eti­kai szocializmus humanisztikus tendenciáitól; attól, hogy ez az irányzat valóban képes eredményesen motiválni a mozgalom mö­gött álló társadalmi csoportokat és a széles közvélemény jelentős részét. A valóság szaktudományos, gondolati feldolgozását azon­ban nem helyettesítheti az etikai szocializmus értékkészlete. Kö­vetkezésképpen a tudományosan fedezetlenül hagyott, vagy nem kielégítően analizált területekre is ki kell térnünk ahhoz, hogy vilá­gosan láthassuk az identitásválság okait.

III.

Sokan azonosítják – szerintünk megalapozatlanul – egyfajta el­méletellenes pragmatizmussal a szociáldemokráciát, sikereit is ennek tulajdonítva. Valójában sem a II. Internacionálé időszaká­ban (amikor a marxizmus meghatározó szerepet töltött be), sem a két világháború közötti időszakban nem maradt a mozgalom elméleti irányvonal nélkül, amiből gazdaságpolitikai koncepció kö­vetkezik. Adam Przeworski híres New Left Review-i tanulmányá­ban („Social Democracy as a Historical Phenomenon" 1980/7-8.) pontatlan, amikor a következőket írja: „Tény az, hogy a harmincas évekig a szociáldemokratáknak semmiféle saját gazdaságpoliti­kájuk nem volt. A baloldal gazdasági elmélete bírálta a kapitaliz­must, a szocializmus magasabbrendűségét hirdetve, ami a terme­lési eszközök államosítási programjához vezetett. Amikor e prog­ramot felfüggesztették – félre még nem rakták – nem maradt sem­milyen szocialista gazdaságpolitika. A szocialisták úgy viselked­tek, mint az összes többi párt: elosztási téren némileg választóik­nak kedveztek, ám teljes mértékben tiszteletben tartották az olyan aranyszabályokat, mint a kiegyensúlyozott költségvetés a defláci­ós válságellenes politika, az aranyalap stb. A tévedés annyiban je­lentős, hogy az utóbbi évtized állapotát – amikor is mindinkább egyfajta elméleti vákuum válik jellemzővé – visszavetíti azon időszakokra, amikor ez nem volt így. Ellenkezőleg: mint ezt „Szer­vezett kapitalizmus" (Mediant 1991.) című monográfiámban rész­letesen megvizsgáltam, Rudolf Hilferding ugyanazon korproblé­mákon ugyanazon irányban, de előbb dolgozott, ti. a húszas években („Probleme der Zeit" in: Die Gesellschaft 1924/1.), mint amit a világ keynesianizmusként ismert meg a „General Tneory" (1936) után, s amit a stockholmi iskola is alkalmazott, elmélyített. Akkor a gazdaság mély válságát, amit a krónikus túlkapacitások állapota jelenített meg, s amelyet a monopolista termelési viszo­nyokat a klasszikus egyensúlyelmélet jegyében kezelő liberális gazdaságpolitika képtelen volt megoldani, megoldotta a „tőke keynesiánus szociáldemokratizálása". A kezdetektől napjainkig volt tehát elméleti munka, ami vonzerőt jelentett és sikerekhez se­gített.

Ma éppen az a kérdés, hogy egyfelől milyen a válság termé­szete, másfelől válságban van-e az állami beavatkozás maga? Pontosabban szólva, melyik állami beavatkozás az, amelyik válságban van, hiszen az aranyra szabadon át nem váltható pénz esetében és a Nemzetközi Pénzügyi Rendszer fennállása mellett, amely szigorúan szabályozza a valutaátváltási arányokat, nehéz lenne azt gondolni, hogy a világgazdaság fejlett centrumor­szágait ma is a láthatatlan kéz szabályozza. Másként szólva, a tankönyvi egyensúlyelmélethez képest a mai monetarizmus is in­tervenciónak számít, mert igen jól láthatóak a láthatatlan kezek. Galbraith például három területet nevez meg a kéz láthatóságára „A konzervatív támadás"-ban: „A farmerek valamennyi ipari or­szágban államilag támogatott minimumárakkal helyettesítették a piacukat. […] Az OPEC félresöpörte az olajpiacot. De az OPEC-et nem tudják megrendszabályozni. A szakszervezetek nagy befo­lyással vannak saját bérköveteléseikre, és általában megszabják, milyen béreket kell fizetni. Viszont harcosan ellenállnak minden ellenük irányuló akciónak, (gy állt elő az a helyzet az Egyesült Ál­lamokban, hogy a szabadpiacot megsértő erők elleni gyakorlati lé­pések rendszerint azzal végződnek, hogy javaslatokat terjeszte­nek elő a minimumbérek leszállítására vagy megreformálására. A minimumbérek, vagyis a szegények összefogása elleni támadás szinte minden esetben biztonságos lépésnek bizonyul." Ha szak­tudományosán, mérhetően fogjuk fel a „piac" kissé sokat és sok­szor misztifikált kategóriáját, azaz a kereslet-kínálat hatásának érvényesüléseként, s nem keverjük össze azt a társadalmi tevé­kenységcsere színterével" – a közvetítés absztrakt mozzanatá­val (amely minden árutermelő gazdaságban működik, jóllehet a tulajdonviszonyok jellemzése nélkül semmitmondó)-, akkor Michal Kalecki méltán híres eljárása a mérvadó kutatói magatartás, aki hosszú távú gazdaságstatisztikai elemzéssel mutatta ki, hogy az USA-ban (1929-41 között) a kereslet mozgása által meghatá­rozott ártípus csak a nyersanyagok esetében érvényesült, míg a késztermékek (fogyasztási cikkek és beruházási javak) piacát a költségek determinálta ármozgás jellemezte.⁷ Egészében véve pedig az a helyzet, hogy immáron száz éve a tőkés gazdaságban a piaccal szembeni legnagyobb történelmi erő a piac édesgyermeke, a modern konszern és monopólium (Galbraith).

De ne vágjunk a dolgok elébe. Maradjunk meg egyelőre a szoci­áldemokráciánál. A háború utáni szocdem modell, a jóléti állam, széles körben utánzott, példaadó gyakorlattá vált a fejlett tőkésor­szágokban. A növekedéskorszakban pedig megfogalmazódtak azok a célkitűzések is, melyek a Welfare State alapzatán álltak, de nemcsak annak 1. és 2. funkcióját érintették, melyet parciálisan és módszereiben variálva a polgári pártok is akceptáltak,⁸ hanem túl­mentek azon. Így például Gunnar Adler-Karisson „funkcionális szocializmus" koncepciója (azonos című könyve 1967-ben jelent meg), amely szerint a magántulajdon intézményét, formáját érin­tetlenül lehet, sőt célszerű hagyni (a kisajátításnak túl nagy a poli­tikai kockázata és – a kártérítés következtében – túl magas gazda­sági ára lenne), hiszen a lényeg a tulajdon tényleges funkcióiban van. Ezért a szociáldemokraták, amikor törvényhozási úton a tu­lajdon funkcióit részben az államra, részben a szakszervezetekre és a dolgozó kollektívákra ruházzák át, valójában megvalósítják magát a szocializmust, mint „funkcionális szocializmust". A ma­gántulajdontól formálisan meg nem fosztott tőkés szerepe a gaz­daságban olyan, mint a svéd királyé az ország politikájában."⁹

Ez az álláspont, a gazdaság feletti társadalmi ellenőrzés állás­pontja – ne menjünk most bele részletesebb elemzésébe – akkor igazolódhatott volna maradéktalanul, ha Svédországban megva­lósul a szakszervezetek részvénytöbbség-felvásárlási ötlete, a meglévő makrogazdasági irányítási technikák kiegészítőjeként, a gazdaság feletti magánhatalom megtörése érdekében. De nem ez történt. A bérből élők pénzügyi alapítványainak részvényvásár­lási programja nem vált átütő erejűvé. A kollektív takarékosság kü­lönböző formáinak (nyugdíjalapítványok, dolgozói részvények, biztosítótársaságok) kialakítását a polgári pártok erősödő ellenál­lása kísérte az 1975-ös első R. Meidner-javaslattól kezdve. E ja­vaslat szerint a vállalatok adózandó nyereségének 20%-át a dol­gozók tulajdonában lévő alapítványok részvényének formájában átvennék és a vállalatok működő tőkéjeként kezelnék. A részvények nyereségének egy részét a dolgozók és a szakszervezetek oktatási, kutatási stb. céljaira használnák. A vállalatokon belül a szakszervezetek és a vállalat dolgozói gyakorolnák a részvények­kel járó tulajdonosi jogokat".¹⁰ Ehelyett, a tulajdon részleges szo­cializálását felvető elképzelés helyett az 1984-ben elfogadott tör­vény már csak kevéssé érintette a jóléti állam továbbfejlesztését. Inkább csak a tőkeképződés új formáját és a jövedelemmegoszlás némi módosítását hozta magával.

Kevesen tudjak, hogy még abban az országban is, ahol oly je­lentősek a szociális kompenzációk, s a szakszervezetek szolidáris bérpolitikája következtében sikerült elérni, hogy azonos munkáért azonos bért kapjanak a dolgozók (függetlenül az üzemek szektorális és jövedelmezőségi különbségeitől), milyen óriási egyenlőtlensé­gek vannak a népességen belül, a részvénytulajdonosi jogcímek megoszlása szerint. A szocdem kormány és a szakszervezeti tö­rekvések ellenére a svéd háztartások 0,2%-a kezében volt az összes részvények 46%-a és 2,6%-nak kezében a részvények 90%-a, míg a háztartások 90%-a nem rendelkezett részvényva­gyonnál. Ezen tényhelyzet miatt keletkezett tehát az említett kol­lektív alapítványi törekvés.¹¹ Ennek a szelídített módozata, a mun­kásalapok tervezetének negyedik variánsa öt decentralizált regio­nális alapot kívánt létrehozni. „Az alapok igazgatótanácsát a kor­mány nevezi ki, de az egyenként 9 tagú vezető testületekben több­ségben lesznek a szakszervezet képviselői. A tervezet hétéves kí­sérleti időszakot ír elő, ezalatt a profitelvonás és a béralap szerinti hozzájárulás kombinálásával évente több, mint kétmilliárd korona folyik be a kollektív alapokba. Ezek részvényeket vásárolnak a prosperáló vállalatokban. Egy-egy alap maximum 8százaiékos ré­szesedést szerezhet egy vállalatban, így a kollektív kezelésben levő tőke együttesen sem szerezheti meg a vállalati részvények ab­szolút többségét."(Kiemelés tőlem – Sz. P.)¹² Láthatóan ez a válto­zat már nem tervezte a termelőtőke tulajdonviszonyainak megrendítését. Mégis éles támadásoknak volt kitéve a munkaadói szövet­ségek és a polgári pártok részéről,¹³ Felvetődik a-kérdés, miért? Egyrészt úgy tűnik, a marxi elméletet, Kalecki és Kaldor makroprofit elméletét e században igazolandó, a polgárság nem akart bábki­rállyá válni a tulajdonhoz való nemtörődöm viszony jegyében – még Svédországban sem. Másrészt ezek a törekvések – igaz, az sem közömbös, hogy mérsékelt vagy radikális változatúak-e – lé­nyegesen mégiscsak a társadalmasítás felvetését jelentik. Nem a termelőeszközök állami tulajdonlása formájában, hanem alapít­ványok révén; s nem egy adott kapitalista gazdaság létező (ma­gán) tőkeállományáét, angolszász terminológiával szólva, nem a „capital stock"-ot, hanem a „flow of capital"-t, a tőkenövekményt érintik. Ez a törekvés a jövőbeli profitot célozza meg fokozatosan (a profitok részleges elvonásán és adóztatás útján), nem pedig a múltban felhalmozott tőkét akarja szocializálni. A szándék tehát a termelőeszközök társadalmi ellenőrzése. Kérdéses, hogy a kollektív tőkeképződés módozatai mennyire hatásosak e cél elérésé­ben. De kétség sem fér hozzá, hogy ezek a részleges és csírafor­mában realizálódó elképzelések is a polgári osztályok erőteljes el­lenállását váltották ki.

Hasonló a helyzet a participációs és együttdöntési törekvések­kel, melyek az elmúlt évtizedekben több elméleti újítással kecseg­tettek, mint amennyi megvalósult belőlük. Ami a szociális jogok szociáldemokrata erőfeszítéseit illeti, itt lehet a legtöbb ered­ményről beszámolni. Az új Európai Szociális Charta (1989) elfo­gadásával a szociáldemokrata álláspont de iure európai szinten lényegében győzedelmeskedett. Csakhogy (mint minden olyan reformmal, amely a maga elszigeteltségében nem érheti el a vál­tozások kritikus tömegét) ezzel is az történik, hogy még ellenfelei is kisajátítják, hogy de facto hatását elgyengíthessék.

Mindenesetre nem az elméletek hiánya jellemezte a hanyat­lás előtti csúcspont szociáldemokráciáját, hanem egy némi­képp megalapozatlan elméleti optimizmus, mellyel azután ra­dikálisan szakított a növekedéskorszak vége, a kibontakozó neokonzervatív ellenoffenzíva, a globális és a környezetvé­delmi problémák intenzifikálódása és végül a kelet-európai összeomlás.¹⁴

IV.

Ha elfogadjuk azt a helyzetértékelést, hogy az eddigi kísérletek a jelentós próbálkozások ellenére sem hoztak áttörést a jóléti állam 3. funkciója (a kapitalista univerzum határértékeinek kipuhatolása-átformálása) tekintetében, akkor két stratégiai út kínálkozik a mozgalom előtt. I. Abból a helyzetértékelésből kiindulva, mely szerint nemcsak a gazdaság, hanem az állami beavatkozás is vál­ságban van, s a válság oka nem maga a monetáris gazdaságpoli­tika, nem kínálkozik más kiút, mint a jóléti állam funkcióinak visszavétele, redukálása a neokonzervatív/liberális kritikák, a monetarizmus jegyében. Ezzel az orientációval a továbbiakban mi itt nem foglalkozunk. (Ezek átvezetnek a liberális gondolkodás axió­máihoz, melyek szempontjából a szociális demokrácia heteronóm követelmény.) II. Ha viszont elfogadjuk, hogy nem a jóléti állam alapjaival, hanem a kapitalista világgazdasági válsággal és a pol­gári társadalomban spontán módon bővítetten újratermelődő egyenlőtlenségek mértékének társadalmilag nem kívánatos kö­vetkezményeivel van baj, akkor egészen más stratégiai út kínálko­zik. Ne feledjük, Galbraith professzor kimutatta, hogy a jóléti állam elleni primitív és romantikus támadások mellett a valóságos prob­lémát az jelentette, hogy a gazdaság makroökonómiai irányítása sem tudott megbirkózni a munkanélküliséggel és az inflációval.¹⁵ Ha ezt a keynesianizmus objektív korlátjaként fogjuk fel, akkor már érthetővé válhat következő sejtésünk: A növekedéskorszak végét a polgári erők arra használhatták fel, hogy az őket mégiscsak ve­szélyeztető, a jóléti állam 3. funkcióját érintő kísérleteket úgy tün­tessék fel és leplezzék le, mintha kizárólag a baloldal élt volna és élne az állami beavatkozással. Valójában sokféle erő, sokféle cél érdekében és eszközzel avatkozik be a gazdaságba, úgy a vállalkozói érdekek, mint a munkaerő és a kormányzati bürok­ráciák részéről. Valószínű azonban, hogy a világgazdaság össztőkéjének zömével rendelkező multinacionális birodal­mak, a modern kor bárói ligáinak intervencióihoz képest az előzőek ténykedése szerény kezdőkre emlékeztet csupán. An­nak a látszatnak az elfogadtatása, hogy a baloldal az intervencionista, a polgári liberális és konzervatív erők pedig az antiintervencionista, a klasszikus piacot tiszteletben tartó magatartás hívei, haté­kony retorikának bizonyult nemcsak a jóléti állam ellen, hanem a kelet-európai, korai politikai szocializmusok megdöntésében is. Az ideológia, megváltoztatván a világállapotokat, anyagi erővé vált. Hogy ez megtörténhessen, abban nagy szerepet játszott a szociál­demokrácia bürokratikus etatizmusa és a korai „nyers, politikai szocializmusok" államának a társadalomtól való elidegenedése. A konzervatív erkölcsöt a klasszikus piacgazdasági retorikával egye­sítő győztesek (a neokonzervatívok) képesek voltak különbséget tenni a nyilvánosan kevéssé deklarált történelmi célok (tehát a két ellenfél egyidejű visszaszorítása) és saját kormányzati és világu­ralmi gyakorlatuk tényleges módszerei között. A szociáldemokrata, szocialista mozgalmak hosszú távú perspektívái pedig azon fog­nak múlni, hogy képesek és hajlandók lesznek-e tanulni e kettős vereségből, vagy győzelemnek fogva fel a vereséget, megmarad­nak azon elméleti és politikai alternatíváknál, amelyeknek jegyé­ben ezeket a vereségeket maguk is elszenvedték.

Valószínűsíthető, hogy afféle megoldások, mint a „környezetba­rát szociális demokrácia" új programja (SPD, 1989, berlini kong­resszus), lett légyen bármilyen fontos, nem elégséges válasz arra a kihívásra, amely a mozgalmat éri.

Valószínűsíthető, hogy azok a helyzetértelmezések, amelyek ab­ból indulnak ki, hogy az internacionalizálódó gazdaságra általá­ban nincsenek megfelelő politikai válaszok,¹⁶ fáziskésésben vannak: a multinacionális trösztök, a nemzetközi pénzügyi rendszer, a Valutaalap és a Világbank összehangolt tevékeny­sége megvalósítja a világgazdaság feletti azon ellenőrzést és uralmat amelyre a polgárságnak és az Északnak szüksége van a Déllel, és a munkatársadalommal szemben. Ehhez a sza­bályozás technikáját, hogy Joan Robinsonnal szóljunk, az „elfaj­zott keynesianizmus" biztosítja, nem pedig a piacgazdasági ver­seny „igazságossága".

Valószínűsíthető, hogy a jelenkori pluralista demokráciákkal szembeni azon kritikátlan magatartás, amelyet a szociálde­mokrácia tanúsít (lényegében befejezettnek tekintve az „elected democracy" elvre épülő, kötetlen mandátumos képviseleti demokráciát), egyre inadekvátabb magatartás lesz, ha komo­lyan veszi saját elvét, a politikai, gazdasági és társadalmi demok­rácia együttes megvalósítását abban a korban, amikor az Infor­matikai és kommunikációs forradalom soha nem látott le­hetőségeket teremt a közvetlen demokrácia gyakorlására és egyidejűleg megteremti a feltételeket a képviseleti elem tartal­mi kontrolljához, a visszahívhatósághoz. Enélkül Rousseau el­lenvetése az angol demokráciával szemben továbbra is érvényes marad, miszerint a négy évenként egyszer szabadon választó em­ber a választások közötti időszakban továbbra is szolga marad. Azaz a fejlődés kifejezetten kedvez a plebejus demokrata liberaliz­mus-kritika szabadságjogokat nem veszélyeztető lehetőségei gya­korlati kiaknázásának, attól függetlenül, hogy az államügyek a döntésekben való részvételi lehetőségek kiszélesedésétől önma­gukban nem egyszerűsödnek.

Valószínűsíthető, hogy ha a jóléti állammal (szociális jogállam) szembeni liberális támadások áttörnek, s egy jelzőtlen (nem-jóléti) jogállamhoz vezetnek, akkor nem előre, hanem hátrafelé fog men­ni amozgalom.¹⁷

Valószínűsíthető, hogy a centrumországok munkaerőszerkeze­tének posztindusztriális korában sem célszerű a szociáldemokrá­ciának a munkásokat és a különféle alkalmazotti-foglalkoztatási csoportokat, szakszervezeti erőket szembeállítani egymással, ha­nem tömörítenie kell/kellene őket. Kivéve persze azt az esetet, ha nem a munkatársadalom politikai képviseletét, hanem közép és felsőkáderek karrier-érdekeit szolgáló, úgynevezett centrumpárt­tá, egyszer s mindenkorra szavazatszedő gépezetté kívánnak lealacsonyodni. (Szerencsére nem egyedül állunk ez utóbbi megol­dást elutasító véleményünkkel.)¹⁸

A jövő éppen ezekben a valószínűségekben bennefoglalt alter­natívákon és a hozzájuk való elméleti és politikai magatartáson fog múlni. A válaszok nagyban befolyásolják majd, hogy a szociálde­mokrata mozgalom a demokratikus szocializmus felé kezdi-e meg hosszú menetelését, vagy pedig olyan széles liberális néppárttá válik, amelyik csak annyira fog emlékeztetni egykori önnönmagá­ra, a szociális demokrácia megvalósításának történelmi követel­ményét felvállaló mozgalomra, mint egy kőbalta a mai robottechni­kára. Ha „felül" elfogadja a neoklasszikus dogmákat magyará­zó elveknek a marxi, kalecki-i, keynes-i, galbraith-i megoldá­sokkal szemben; ha „középen" bejön a demokráciaeszmény liberális-elitista felfogása, s ha „alul" kiesik a munkatársada­lom mögüle, akkor semmi kétség sem maradhat a végered­ményt illetően. A mai konzervatív világban pedig sokaknak ép­pen ez a célja.

Jegyzetek

1 Igaz, a mércék relativizálhatók: a Világbank, amely sok mindenben köz­rehatott és közrehat a térség sorsának alakulásában, már azt prognoszti­zálja, hogy 2000-ig egyetlen kelet-európai ország sem fogja elérni az 1989-es életszínvonalát.

2 Ti. a szocializmus válsága, a sztálinista uralmi rendszer összeomlása utáni helyzetről beszél Buschak – Sz. P. Forrás: Évkönyv. A nemzetközi munkásmozgalom történetéből (Szerk.: Harsányi Iván, Jemnitz János, Székely Gábor) Politikatörténeti Intézet 1991. 126. o.

3 Elemzését lásd francia közegben Pierre-André Taguiefftől: „De l'anti-socialisme au national-racisme" in: Présente, 1988, Paris.

4 Jászay Antal: Kinek kell Marx? – Bentham és Mill épp elég jó: Holmi, 1992. szeptember.

5 Havas Péter: Vége van-e a szociáldemokrácia aranykorának? Népsza­badság-Világtükör 1992. VII. 12, vagy azonos szemlélettel: A szociálde­mokrácia ós a változó világ. Az út Berlinig. Társadalmi Szemle, 1993/2. 62-70.O.

6 Wolfgang Merkel (University of Heidelberg): After the Golden Age: In Social Democracy Doomed to Decline? Paper prepared forthe ICPS-Conference on Socialist Parties in Western Europe, Barcelona, October 8-9, 1990.

7 Költségek és árak in: A tőkés gazdaság működéséről. Válogatott tanul­mányok 1933-1970. KJK 1980. 85-107. old. Fordította dr. Balogh András.

8 Tehát 1: az ipari társadalommal és az urbanizációs folyamattal együttjáró károk materiális kompenzálását, 2: társadalomstabilizáló, legitimáló sze­rep állami felvállalását, Lásd: Szamuely László: A jóléti állam ma. Magvető, Gyorsuló idő, 1985.

9 Forrás: A szociáldemokrácia és a modern tőkés gazdaság. A TTI. kiadvá­nya (Szerk.: Bod Péter Ákos és G.Márkus György.) Budapest 1985. 29. o.

10 Gáti Tamás: A kollektív takarékosság érve és gyakorlata Svédország és Finnország gazdasági életében. Kézirat. 49. o.

11 Lásd: Gáti T. i.m. 47-48. o.

12 Nyilas Mihály: A svéd reformista munkásmozgalom fejlődési koncepci­ójának változása a hetvenes években. TTK 84/4. 599. o.

13 „1983 október 4-én több tízezer vállalkozó vonult fel Stockholm utcáin a munkásalapok bevezetése ellen tiltakozva… a Svéd Munkáltatók Szövet­sége 'Október 4. Bizottságot' állított fel. A nagyvállalatok azzal fenyegették a kormányt, hogy külföldre menekítik a tőkéjüket, ha bevezetik a munkás­alapokat." (Kiemelés tőlem – Sz. P.) Lásd: Nyilas kitűnő tanulmányában, 600. o.

14 További jó példa lehet a tehetséges SPD-teoretikus, Péter Glotz „társa­dalmilag vezérelt innováció" koncepciójának (1984) aktualitásvesztése napjainkra. Lásd: a TTI 1985-ös kiadványában, 117-125. o.

15 J. K. Galbraith: A konzervatív támadás. Világosság, 1981/10.

16 ….miközben a gazdaság radikálisan internacionalizálódott, a politika hiába próbált kitörni a nemzetállam szűk keretei közül"- írja Glotz a Die Ze­it-ben. 1992. 17. szám, 14. o.

17 Blandine Barret-Kriegel a problémát világosan exponálta anélkül ,hogy a mi megoldásunkat követné. Lásd: État de Droit. État-Providence. In: Les chemins de l'Bat. Calmann-Lévy (1986. 266.0.).

18 Az a stratégia, hogy a Munkáspárt inkább centrista, s ne radikális po­litikát folytasson, természetesen tetszett azoknak a kommentátoroknak, akik szomorúan látták reményeik elillanását a régi Szociáldemokrata Párt (1981-es SDP)-kísérlet végével, miközben nem tudták megemészteni a Thatcher-féle szélsőséges megoldásokat. Neil Kinnockkal az a probléma, hogy ő nemcsak saját politikáját változtatta meg, hanem magát a Munkás­pártot is egy, a régebbi SDP-re emlékeztető szociáldemokrata párttá vál­toztatta, amelytől ma alig különböztethető meg. Sajnálatos módon ez a stratégia egyetlen választásra összpontosító. Hiszen mi történik majd, ha nem a Munkáspárt győz a következő választáson? Ebben az esetben a Kinnock körül állók minden bizonnyal a baloldaliakat fogják bírálni ezért, s vagy ugyanúgy elhagyják a politikai porondot, mint a régi SDP vezérek, vagy olyan szövetségesek után néznek, mint Paddy Ashdown (a Liberális Párt mostani vezére). Mindezen alapon úgy tűnik… hogy a centrumpártok­nak nincs se morálja, se története."- írja Hugh Macpherson, a Tribüné poli­tikai rovatvezetője. Évkönyv, PTI, 1991.103.O. (Szerk.: Harsányil., Jemnitz J., Székely G., Politikatörténeti Intézet.)

Előttem a világtörténelem három legnagyobb forradalmáról írott há­rom könyv: az első a XVIII. század végi amerikai forradalomról szól (T. Jefferson: Önéletrajz. Feljegyzések Virginia államból), a másik az 1789-94-es nagy francia forradalomról (T. Carlyle: A francia for­radalom története)¹ , a harmadik pedig az orosz forradalom törté­netét fogja át februártól októberig (N. Szuhanov: Feljegyzések a forradalomról [Zapiszki o revoljucii], 1-3. köt., Moszkva, Politiz-dat.1991). Az elsőt maga a forradalom egyik vezére írta, a harmadi­kat a közvetlenül részt vevő szemtanú, a középsőt pedig egy nem mindennapi irodalmi vénával megáldott történészfilozófus. így hát mind a három könyv kétségtelenül rászolgálna arra is, hogy külön-külön részletesen elemezzék. De ha párhuzamosan olvassuk őket, akkor lehetővé válik, hogy felismerjük az események közös erővo­nalait, a folyamatok általános logikáját és kritikus pontjait.

Különös érdeklődésre tarthatnak számot részünkről e könyvek ezenkívül azért is, mert, ahogyan állítják, mi magunk is éppen forra­dalmi változást hajtunk végre, amikor is átalakulóban vagyunk egy furcsa szocializmusból a közönséges, normális kapitalizmusba. És hát, következésképpen, okulhatunk egy kissé a múlt példáin. Ámbá­tor Hegel mintha valami olyasmit mondott volna, hogy a történelem leckéiből – ahogy ugyanez a történelem bizonyítja – még senkinek sem sikerült igazán tanulnia.

Óhatatlanul erre gondol az ember, amikor Thomas Jeffersonnak, ennek a jelentós gondolkodónak, a demokrácia ideológusának az önéletírását olvassa, aki egyszersmind a híres Függetlenségi Nyilat­kozat szerzője (e dokumentum teljes egészében szerepel a könyv­ben) – azé a deklarációé, amely lényegében az összes azóta napvi­lágot látott emberjogi nyilatkozat ősének tekinthető. Jefferson olyan eszményeket vall magáénak, amelyekre, úgy tűnik, kortársaink csak legyinteni tudnának. Például, a felvilágosodás híve lévén, őszintén úgy látja, hogy a bajok gyökere az egyenlőtlenség és a tulajdon hatalma. Élesen, és nem kevésbé a napjainkban elavultnak számító felvilágosító hagyomány szellemében bírálja a hivatalos vallást, mint­hogy az „valójában a gazdagok vallása volt". S ez az államelnök – a harmadik az Egyesült Államok történetében – valóban sok mindent tett a gazdagok hatalmának korlátozására, a nép ellenőrzésének ki­terjesztésére ténykedéseik fölé. Valószínűleg nem véletlenül poroso­dik hát nálunk a könyvesboltok polcain „az amerikai demokrácia aty­jának" fő műveit oroszul először közvetítő kiadvány. Ugyan ki olvasna manapság, amikor mindenki a thatcherizmusról meg a reaganomics-ról értekezik, egy forradalmárt, aki ráadásul még demokrata is?

Másfelől viszont vitathatatlan, hogy az amerikai forradalom vetette meg az úgynevezett modern „civilizált társadalom" alapjait. Az is két­ségtelen, hogy Amerika máig is büszke a forradalmára, és az egykori vezetők szobrait senki sem kívánja ledönteni alapzatukról. No, és a mi szabadságkedvelő kortársaink is elismeréssel emelik meg kalap­jukat Az emberi jogok nyilatkozata előtt. Lehet, hogy azért, mert nem is olvasták, vagy nem fogták fel a lényegét?

Emlékszem, ismerőseim mily nagy lelkesedéssel idézgették Jefferson szavait: minden embernek joga van „a boldogságra töreked­ni". Valószínűleg nem tudták, hogy a .Nyilatkozat" szerzője Locke for­muláját vette itt át („életet, szabadságot és tulajdont!"), csakhogy a „tulajdont" felcserélte benne a „boldogságra való törekvéssel". Jefferson – képzeljék csak – még nem azonosította a tulajdonnélkülit a lumpennel. És a szegényeknek abban a vágyában, hogy megszaba­duljanak a „tengersok visszaéléstől és sanyargattatástól" az ember törvényes jogát látta. Ha pedig a gazadagok és rangosak nem haj­landók megegyezésre, akkor a nép szent joga, hogy „levesse magá­ról kegyetlenül sarkantyúzó lovasait". Bizony, ez szó szerint így áll a Nyilatkozatban: „az ilyen kormányt megdönteni a nép joga és köte­lessége".

Óvatosságra int továbbá e forradalmi eszmének nemcsak a megfogalmazása, hanem gyakorlati kivitelezése is, amely nem tor­pant meg az erőszakos eszközök alkalmazása előtt: akkoriban még az Angliával vívott tízéves hadakozás sem vetett véget a for­radalmi háborúknak Amerikában. Jefferson mint a négerek egyen­jogúsításának radikális harcosa, aki számára gyűlöletes volt, hogy „a piacon embereket adnak és vesznek", az emberiség történeté­nek egyik legelkeseredettebb polgárháborúját hagyta a XIX. szá­zadra, az amerikai Észak és Dél háborúját.

És mégis, Amerikának nagyobb szerencséje volt, mint, például, Franciaországnak, nem is szólva Oroszországról. Az amerikai forra­dalmat Guizot – a franciával szemben – a „legsikeresebbnek" és a „legtörvényesebbnek" nevezte. Jefferson élő tanúja volt a népfelke­léstől lángokba borult Franciaország tragikus eseményeinek – beszél is róluk az Önéletírásban, óva intve a népeket és politikusokat attól, hogy ilyesmi a jövőben valaha is megismétlődhessék. Az egymással harcoló erők kibékíthetetlensége, kompromisszumképtelensége ká­oszhoz vezetett, amely utóbbi viszont lehetővé tette, hogy egy „hábo­rús kalandor" ragadhassa magához a hatalmat – írja az amerikai de­mokrata. Napóleon, aki lábbal tiporta az emberi jogokat, „szörnyű bűnök" útjára térítette az országot, amelyek „a világ minden népét demoralizálták, és millió és millió életet követeltek és fognak is még követelni". Sokkal jobb sors várt volna Franciaországra, ha a konflik­tus békekötéssel végződik, és alkotmányos monarchia jön létre.

Vajon a Nyilatkozat szerzője nem a későbbi liberális eszmék felé tendál-e, amikor a francia forradalmat elemzi? Hiszen az, amit az orosz liberális burzsoázia képviselői 1917-ben hangoztattak, szinte egyenes és közvetlen folytatása volt a társadalmi megegyezés jeffersoni eszméjének: „Mi nem forradalmi úton közeledtünk a hatalom­hoz. Ezt az utat elvetettük, ez nem a mi utunk volt…"

A Feljegyzések a forradalomról szerzője, Szuhanov, több mint ma­ró gúnnyal kommentálja az orosz burzsoázia „Progresszív Blokkjá­nak" ezt az imént idézett kijelentését. Ebben – írja Szuhanov – „kife­jeződött egész hazai liberalizmusunk lényege, a rókafarok ós a far­kasfogak, a gyávaság, az ernyedtség és a reakciós beállítódás". Ebből a megfogalmazásból olyan átható és lesújtó megvetés árad, hogy úgy tűnik, mintha nem is Szuhanov, a gorkiji „Új Élet" vezető publicistája írta volna, hanem maga Lenin. Vajon nem éppen azzal a türelmetlenséggel állunk-e itt szemben, melytől annyira tartott Jeffer­son, és amely csak igazolhatatlan ós szörnyű következményekhez vezethet?

A gazdag, befolyásos, földi javakban bővelkedő liberális szeret a humanizmusról, az együttérzésről értekezni – emlékezzenek csak Dosztojevszkij Cudar históriájá-nak tábornokára. Még arra is képes, hogy jótékonykodjék és demokratikus gesztusokat tegyen. De ami­kor az alsóbb néposztályok kinyilvánítják jogukat az emberi életre, a boldogságra, amikor ténylegesen meg kellene osztani velük az előjogokat, akkor a liberális már nem tudja leplezni felháboro­dásba torkolló Ingerültségét. Ugyan mire képes ez a lumpenfajzat!? Amikor hatalmat kapott, azonnal végrehajtotta azt a hallatlan gaztettet, amelyet francia forradalomnak neveznek. Így, vagy körül­belül így látta a dolgokat az orosz liberális burzsoázia Február előes­téjén,

Ezen a ponton jelenik meg az az első pillantásra szinte észrevehe­tetlen különbség, az a kis rés, amely a liberális burzsoáziát elválaszt­ja a Jeffersonok, Carlyle-ek, Szuhanovok világától. Ez a rés, amely a reális társadalmi gyakorlatban aztán szakadékká szélesedik.

Egynémely liberális ítélkező például sokat és ékesszólóan érteke­zik a jogállam szükségességéről, természeteses-mélyen hallgatva eközben a saját gyakorlati ténykedéséről. Jefferson viszont tolsztoji élességgel és egyenességgel beszél „a bírák megvesztegethetősé­géről és a gazdagok iránti részrehajlásáról". Kiélezi, nem pedig elke­ni a kérdést: vagy úgy lesz, hogy a hatalomgyakorlók ténylegesen kompromisszumot kötnek az alsóbb osztályokkal, valóban magukkal egyenlőnek tekintik őket, önként lemondanak igazságtalan előjogaik­ról – vagy pedig az a helyzet, mint a forradalom előtti Franciaország­ban: a liberális frázisokat valójában csak azért hangoztatják, hogy ezzel leplezzék „a hatalommal való gyalázatos visszaélést, mely sár­ba tiporja az embereket".

AXVIII. század végére a francia királyi hatalom számára világossá vált a reformok elkerülhetetlensége. Ami az alsóbb néposztályokat il­leti, „az elnyomottak körében általánossá lett az az érzés, hogy még Törökországban is jobb lenne élni" – írja Cariyle. Vagy egyáltalán nem élni. És egyszer csak egy, az udvarban befolyásos reformer ar­ra a gondolatra jut, hogy „Franciaországban békés úton forradalmat kellene végrehajtani". Először támogatásra talál a királynál, de később nyugállományba helyezik, és kegyvesztetté válik. Miért? Hát, csak azért, mert Turgot nem a nép rászedésének valamely új formá­jára gondolt, hanem valóságos kompromisszumra az alsó ós felső osztályok között. Egy ilyen kiegyezés egyebek között azt is feltételez­te, hogy a „papság, a nemesség és még a parlament tagjai is adót fognak fizetni, miként a többi egyszerű ember!". És sok más előjogot is megnyirbálnak vagy megszüntetnek – többek között a gazdag pol­gárság privilégiumait, amely osztály a királyi bürokrácia és a részrehaj­ló bíráskodás védőszárnyai alatt monopolhelyzetet élvezett a piacon.

Amerikában az olyan embereknek, mint Jefferson, Washington, Lincoln – a francia reformerektől eltérően – valóságos hatalma volt, mi­vel a forradalom által felemelt, meglehetősen szervezett nép állt mögöt­tük, nem pedig a liberálisok által megszédített tömeg, amely új cézárra vágyik. És Jefferson tudta: a reális kiegyezés politikája csakis akkor lehet sikeres, ha a nép elsajátítja az önigazgatás funkcióit. Csak az állam irányításában valóságosan résztvevő nép segítségével zaboláz­ható meg a burzsoázia étvágya, vethetők ellenőrzés alá a gazdag tulaj­donosok. Hiszen – mutatta ki Jefferson – egyes gyarmatok gazdasági el­maradottságának éppen az volt az egyik oka, hogy ott a tulajdonosok ellenőrzés nélkül gyakorolhatták hatalmukat, amely így nem a tör­vényen, hanem a cinkos kapcsolatokon alapult. És Amerika – a nép és a demokratikus vezetők akaratának megfelelően – hétmérföldes léptekkel indult el a civilizáció útján.

Franciaországban ellenben az uralkodó rendek – minthogy ezt nem is akarták, nem is tudták – nem hallgattak az idősebb Mirabeau figyelmeztetésére: „az a kormány, amelyik szembekötősdit játszik, és botladozás közben túl messzire megy el, általános hatalmi válsággal végzi". De a kormány a tudatlan nép félrevezetésével próbálkozott, az obskurantizmust növelte, ahelyett, hogy a nép fölvilágosodását segítette volna elő, mégpedig nemcsak tudatilag, hanem megszaba­dítván ót a „tengersok visszaéléstől és sanyargattatástól", a képmu­tató bíráskodás tirannikus uralmától, a mérhetetlenül elhájasodott, „hiú és amorális" (Jefferson) papságtól, a könyörtelen uzsorásoktól. És az ország feltartóztathatatlanul, elképzelhetetlen gyorsasággal süllyedt a káosz, a hatalmi vákuum, a feudális pangás mocsarába…

Mi várható még egy olyan hatalomtól, amely kiegyezést ígért a rendek között, de valójában csak az arisztokrácia és a gazdagok ér­dekein őrködött, miközben megalázta és dezorientálta az alsóbb osztályokat? Minden idők tirannusai és okos, cinikus tanácsadóik meg vannak győződve arról, hogy az úgynevezett nép nem egyéb, mint agyalmány. Hiszen az okos ember csak abból ítél, ami adva van, amit tapasztal. A realista politika tapasztalata pedig arra tanít, hogy a csőcselékkel bánni korbács meg cukros kenyér dolga. így gondolta az az orosz liberális burzsoázia is, amely egész kellemesen beren­dezkedett a feketeszázas bürokrácia, a csendőrség meg az egyház védőszárnyai alatt, ha morgolódott is a hivatalok packázásai miatt. Ám a korbács és a cukros kenyér politikája, a nép lezüllesztésének, a pogromok kiprovokálásának politikája (hiszen jobb egy irányítható felkelés, mint egy forradalom!) – mindez váratlan következményekre vezetett Oroszországban. Hasonlóan a XVIII. századi Franciaor­szághoz, a helyi, a provokátorok céljait szolgáló felkelések helyett megjelent a forradalom. A tegnapi obskúrus tömeg mára, mintegy va­rázsütésre, néppé állt össze, készen az önfeláldozásra a többiek, az egész ország megmentése érdekében. Pétervár – írja Szuhanov – már február első napjaiban „az öntevékenység csodáit mutatta tel", az alsó osztályok ismét életet és rendet teremtettek a városban, mi­közben a titkosrendőrség, a rendőrség, a csendőrök, a házmesterek „csetepatékat és anarchiát" provokáltak.

Amit Szuhanov február első napjairól elbeszél, az valóságos cso­da, márpedig a modern ember, még ha kacérkodik is a vallással, nem hisz a csodákban. Talán ezért történt, hogy Szolzsenyicin, aki természetesen ismeri Szuhanov Feljegyzései-t, nem neki hitt, hanem azoknak, akik a csendőrség és a titkosrendőrség szemével látták az orosz forradalmat?

Thomas Carlyle úgy beszél a francia forradalom eseményeiről, mint amelyekben a Szentlélek szállt le a földre, és szavai néhol már-már bibliai emelkedettségűek: „Ne féljetek a sans-culotte-izmustól, fogjátok fel, hogy valójában nemcsak elkerülhetetlen, baljós befeje­zést jelent, hanem sok mindennek csodálatos kezdetét is – hirdeti. – És még valamit fel kell ismernünk: ez is Istentől való – hiszen nem történt-e meg már annyiszor? Ősidőktől fogva, ahogyan az írás mondja, az Ö útjai a dolgok mélységes mélyébe vezetnek: és most is, mint a világ kezdetén, az Ő irtóztató és gyönyörűséges haragja zeng ott a lángoszlopban…"

Az a historiozófiai koncepció, miszerint a francia forradalomban az öntörvényű világ-ész autogenezise nyilvánult meg, óriási hatást gya­korolt a társadalmi tudatra. Mint mondják, Dickens úgy hordozta ma­gával mindenhová Carlyle könyvét, ahogyan más a Bibliát szokta, J. S. Mill pedig zseniális műalkotásnak nevezte. Pedig Carlyle nem ta­kargatta sem a francia arisztokrácia elleni úgynevezett „szeptemberi gyilkosságok" tényét, sem a sarokba szorított és felbőszült nép által elkövetett más, szörnyű atrocitásokat. így kellett megfizetniük a „gaz­dagság arisztokratáinak" azért, hogy embertársaikat szánalmas, alá­zatos férgekké degradálták, hogy a sans-culotte-okat (akik vagyonta­lanok voltak ugyan, de munkájukból éltek, és akiken a privilegizált rendek élősködtek) aljas módon a lumpenréteggel egy szintre he­lyezték. Hát akkor most mit panaszkodtok, miért átkozzátok a lumpenszagú lázadás sötét foltjait a népforradalom tiszta homlokán – hi­szen csak a saját tetteitek gyümölcseit aratjátok le…

Míg Franciaországban a véres belharcok morális felelőssége az arisztokráciát terheli, amely „türelmetlen mindennel szemben, ami el­lentmond hedonista vágyainak" (Jefferson jellemzi így a királynőt), Oroszországban némileg más volt a helyzet. A polgárháborúért – Szuhanov véleménye szerint – a cári udvarral, a nemességgel ós a burzsoáziával együtt az orosz demokrácia is felelős. Ez a demokrá­cia ugyanis – sajnálatos módon"- nem Jefferson útját követte, hanem azokét a francia királyi tanácsadókét, akik Franciaországot a sans-culotte-tűzvész poklába taszították.

A Tanácsok vezetősége körülbelül így okoskodott: ha nálunk pol­gári forradalom folyik, akkor most a burzsoázia érdekeit kell védeni. Elfelejtették a múlt polgári-demokratikus forradalmainak legfőbb ta­nulságát: a privilegizált burzsoázia, a plutokrácia mindig a reakció ol­dalán áll. Minthogy hallgatólagos szövetséget kötöttek a plutokráciával, így vagy úgy az ő érdekeit kellett képviselniük, és át kellett venni­ük a politikai harcnak azokat a fogásait és szabályait, amelyek az oligarchikus rezsimekre jellemzőek, nem pedig a demokratikus rend­szerekre. Miután megszerezte a „néma tömegek bizalmát és támo­gatását", a Tanács vezetősége az éles elméjű és puritán Csernov, a nemes lelkű Cereteli, a szilárd jellemű és biztos ítéletű Dan személyé­ben „magához ragadta a hatalmat" – így Szuhanov -, és „a színfalak mögötti manipulációval likvidálta az ellenzéket, vagyis mindenkit, aki útját állhatta a plutokrácia ellenőrizhetetlen hatalmának. És csak cso­dálkozni lehetett – folytatja Szuhanov – „milyen határozottan, durván és kérlelhetetlenül követték őket ezen az úton egynémely Tanács-ve­zetőink".

P. Miljukov nem riadt vissza sem a csalástól, sem a közönséges hamisítástól, amikor meg kellett szerveznie a számára kedvező „közvéleményt". E „reformer" kívánságait félszavakból is megértet­ték. „A leglojálisabb és legdemokratikusabb firkászok előtt, akik per­sze kétségkívül buzgón őrködtek azon, hogy a demokrácia magasz­tos dicsfénye töretlenül fennen ragyogjon – ahogyan Szuhanov szarkasztikusan jellemzi őket -, megnyílt a nyelvi lelemény korlát­lan szabadsága. És rá is vetették magukat Leninre, zabolátlanul, lankadatlanul, minden szégyen nélkül."

A bolsevizmus elleni ideológiai kampány teljes sikerre vezetett. Ennél többet kívánni sem lehetett volna. Hadirokkantak vonultak Pé­tervár utcáin „Le Leninnel!" jelszavakkal, a balti tengeri flotta matró­zai, a moszkvai katonatanács, a pityeri gyárak munkásai követelték: „Vissza Leninnel Németországba!" De a mi demokratáink diadala pirruszi győzelemnek bizonyult. 1924-ben Viktor Csernov – már az emigrációban – keljfeljancsinak titulálta Lenint, rádöbbenvén, hogy ez a már látszólag véglegesen tönkrezúzott és porba sújtott bolsevik­vezér egyszer csak mindenki meglepetésére feltámadt a nemlétből, és új erőre kapott.

Mindez nem csupán Leninnek – ennek a „monumentális forradalmi tényezőnek", ahogy Szuhanov jellemzi – a személyes tulajdonságain alapult. Sajnálatos módon Lenin végső sikeréhez maguk a demokra­ták járultak hozzá értetlenségükkel, meg azzal, hogy a plutokratákkal alkottak egy tömböt – mutat rá a Feljegyzések szerzője, művének nem egy helyén, Vezetőségük nem fogta föl, hogy a balszárnynak rá­galmak és csalások útján végbevitt felszámolása a legsötétebb erőket és ösztönöket kavarta föl a társadalom mélyéből, és hogy ez „a feketeszázas banda nagy, túlságosan is nagy sikeréhez vezetett". Na, de akkor ne is tessék panaszkodni, ha néhány pillanat múlva Kerenszkij helyett Kornyilov vagy valamilyen más hasonló tábornok bukkan fel a feketeszázas tisztikar élén, és kiadja a parancsot: „Fog­lyokat nem ejtünk!"

Azzal a burzsoáziával vállvetve, amely a maximális hasznon kívül igazán semmit nem akart, a Tanácsok vezetősége is azon szorgos­kodott, hogy gátat emeljen a tömegek fenyegető áradata elé. Hiú re­mény volt. Amikor a gát átszakadt, a nép, amely csalódott a demok­ráciában, a szélsőséges pártok felé fordult.

Lenin Szuhanov ábrázolásában tagadhatatlanul félelmetes – de vonzó is. A Feljegyzések szerzője általában is érdekes portrékat fest a forradalom személyiségeiről – Miljukovtól és Kerenszkijtől egészen Kamenyevig és Zinovjevig. Az olyan jelenetek leírása, mint Lenin fo­gadtatásáé a Finn Pályaudvaron, az októberi fordulaté és egy sor más forradalmi epizódé és cselekményé valódi irodalmi tehetségről árulkodik. Lenin felléptével az orosz tanácsok demokratái, akik szín­falak mögötti alkudozásokkal és intrikákkal töltik idejüket, egészen új megvilágításba kerültek. „Nem felejthetem azt a dörgedelmes beszé­det, amely sokunkat megdöbbentett és felkavart… Állítom, hogy ilyesmire senki sem számított. Úgy tűnik, hogy felszabadultak a fog­va tartott őserők, és hogy a mindent eltiprás szelleme, amely nem is­mer sem akadályt, sem kételyt, sem józan emberi mértéket, szétfe­szíti a Kseszinszkaja-termet."

A sans-culotte-forradalmak ősereje volt ez, „a falu meglódulása a szocializmus felé". Ez a forradalom már megijesztette Szuhanovot, ettől már elhatárolódott, kétségbe esvén a polgárháború szörnyűsé­gein és kíméletlenségén. Egyébként Szolzsenyicin ábrázolásában is (mint a „Vörös kerék" egyik figurája) Szuhanov szenvtelen észlény­ként jelenik meg előttünk, aki – hogy Carlyle szavaival éljünk – arra törekszik, hogy a valóságot „holt logikai formuláknak" rendelje alá.

Nekem azonban úgy tűnik, hogy Szuhanov alapeszméje – egy egységes demokratikus front létrehozása, amely kemény kézzel véghezvinné a reformokat, mégpedig a dolgozó többség, nem pedig a plutokrácia érdekében – lényegében helyes. Más kérdés, érdemes volt-e ragaszkodni ehhez a képlethez akkor is, amikor a de­mokraták tábora már szétesett és megsemmisült, amikor már csak ez volt az alternatíva: vagy feketeszázas reakció, vagy sans-culotte-tűzvész.

Ki vitatná, hogy egy ilyen választás csakis tragikus lehet, hogy még az erőslelkűeket is megingathatja és visszariaszthatja? A „fran­cia típusú" forradalom borzalommal töltötte el még az olyan félistene­ket is – holott különben fensőbbséges tárgyilagossággal szemlélték a történelem menetét -, mint Goethe és Hegel. De ne siessünk a végső elmarasztalással, fontoljuk meg inkább egy olyan mértéktartó ós liberális történész szavait, mint Guizot, aki így nyilatkozik az 1789-es forradalomról: „vannak események, amelyek olyannyira felfoghatat­lanok, olyan bonyolultak… hogy rejtélyük megfejtetlenül marad azok­ban a mélységekben, ahol a népek sorsát eldöntő sorscsapások kovácsolódnak".

S vajon a mi modern világunkban, amely a hidrogénbombával kezdődött, a Föld egykor izzó magmája már kihűlt volna, s nekünk már nem kell földrengéstől tartanunk? A történelem leckéje e három könyv szerzőinek tanúsága szerint – számomra úgy tűnik – erre tanít: a politikacsinálók és a privilegizált osztályok cinikus racionalitá­sa, amely máskor elegendőnek bizonyult a hiszékeny nép félre­vezetésére, forradalmi időkben mindig csúfos kudarcot vallott. Ahhoz a tűzfészekhez, amelyben „már felizzott a sans-culotte-izmus" (Carlyle), a tűz leendő áldozatai halmozták fel a gyúanyagot.

A valódi kiegyezés alapjait megtalálni bizonyára Jefferson alap­eszméjét követve lehet, „kedvező feltételeket kell teremteni – nem a gazdagság arisztokráciája számára, amely több kárt és vesze­delmet okoz a társadalomnak, mint hasznot, hanem az erény és tehetség arisztokráciája számára". Ezek a szavak persze hangoz­hatnak utópikus frázisnak vagy jelmondatnak is. De Jefferson szá­mára a valóságos politika programját jelentették, amely a polgárok társadalmi egyesítését célozta. És az amerikai demokraták gyakorla­tának és eszméinek, melyeket az Egyesült Államok harmadik elnö­kének tanúsága szerint azonnal lelkesen magáévá tett a francia for­radalom, az egész emberiség nem kevesebbet köszönhet, mint egy történelmileg új elvi alapvetést: az Emberi Jogok Nyilatkozatát.

(Ford.: Havas Ferenc)

Jegyzetek

A tanulmány eredetileg az Oktyabr című folyóiratban jelent meg, 1992/10. sz. 190-192.

1 A szerző természetesen az orosz nyelven megjelent fordításokra utal, melyek­nek adatai a következők: (Jefferson) Leningrád, Nauka, 1990; (Carlyle) Moszkva, Miszl. 1991.