A demokrácia megerősödése
Tanúi lehettünk, miként vált a nyugati országok általános választójogon alapuló, teljesen demokratikus kormányzati rendszerének fokozatos fejlődése azon tényezők egyikévé, melyek – egy bonyolult társadalmi folyamaton keresztül – elvezettek a jelenlegi helyzethez, mely bizonyos szempontból a tervezés egyre nagyobb szerepével jellemezhető. Logikus, hogy ha a demokrácia eredményezte a tervezést, akkor kizárható, hogy a tervezés lerombolja a demokráciát. Ehhez valamiféle sátáni végzetet kellene feltételeznünk, mely szerint a demokráciának magában kellene hordoznia önmaga lerombolásának és halálának csíráit.
Szemmel láthatóan ez az, amit a „szabad" és a „tervezett"'gazdaság szembenállásáról szóló népszerű irodalom – amelyre a Bevezetésben utaltam – valóságosnak feltételez. Habár-az ott felsorolt okoknál fogva – én nem akarok belemerülni e régi vitába, mely bármely tekintetben igen távol áll a valóságos problémáktól, röviden megpróbálkozhatok annak bemutatásával, hogy a tervezés felé mutató trend, melyet vizsgálok, természetszerűleg nem veszélyezteti a demokráciát, hanem éppen hogy szélesebb hatókört és mélyebb gyökereket ad neki.
Különösképpen a helyi önkormányzatok növekedése, és az általam a modern demokratikus jóléti állam intézményi infrastruktúrájához tartozónak nevezett szervezetek erősödése vonja maga után, hogy az állampolgároknak egyre több eszköz áll rendelkezésükre a saját sorsuk alakításában valórészvételre. A közpolitika ezen-állami szint alatti kollektív döntéshozó szervei ugyanakkor egyre jobban bekapcsolódnak a saját tevékenységük kereteit meghatározó állami tervezés kialakításába. Az állam politikai eljárásai maguk is egyre szélesedő"társadalmi ellenőrzés alá kerültek, miközben – még a magánszervezetek szabályzataiban és működésében is-egyre nagyobb hangsúly került a nyilvánosság, a nyíltság és az effektív tagsági ellenőrzés demokratikus elveire.
Annak mértéke, hogy ezeket a demokratikus döntéshozatali eszközöket mennyiben fogják ténylegesen kihasználni, a részvétel, valamint a közösségi lojalitás és szolidaritás erősségétől függ majd. Nagy jelentőséggel bír az is, hogy még egy olyan országban is, ahol az állampolgári részvétel nem éri el a kívánatos szintet, az együttműködés és a kollektív alku ezen helyi és ágazati szerveinek puszta létezése és működése is egyre jellegzetesebbé, igazi – bár lehet, hogy szűkebb – érdekeikhez kötődővé formálja az emberek viselkedését. Nézeteik világivá válnak, és ebben az értelemben racionálisabbá: stabilabbakká az általános kérdésekben, és sokkal rugalmasabbakká minden gyakorlati kérdésben. Politikai választásaik ezért védettebbé válnak a valóságtól elrugaszkodott, jelszavakat és érzelmekkel terhelt, eltorzult sztereotípiákat felhasználó fantasztákkal és demagógokkal szemben. Ahogy az emberek viselkedésének racionalizálódása megvalósul (és határozottan érzem, hogy ez történik minden nyugati országban, még ha különböző sebességgel, és eltérő fejlettségi szinteken tartva is), a demokrácia meg-kérdőjelezhetetlenül erősebbé válik.
A történelmi perspektíva
Bizonyos értelemben ez egy morfológiai általánosítás, ami annak vizsgálatán alapul, hogy valójában mi is történik a jelenlegi nyugati demokráciák gépezetén belül, miközben a tervezés felé mutató trend előrehalad. Amihez azt is hozzátenném, hogy széles történelmi perspektívából nézve, amennyire én tudom, még sohasem láttunk egy demokráciát sem csődöt mondani a túlzott tervezés miatt.
Természetesen a tervezés nem rombolta le a demokráciát Oroszországban, hiszen ott ilyen nem létezett. Az a tervezés, melyet a forradalom után bevezettek ebben az autokratikus, szegény és elmaradott országban, egy totalitárius és monolitikus diktatúra által, egészen más jellegű, mint a közpolitikák kompromisszumos koordinációja, mely fokozatosan kialakult a gazdag nyugati országokban, egy olyan társadalmi folyamat által, melyben a politikai demokratizálódás, a körzeti és lakóhelyi önkormányzatok erősödése és az önkéntes szervezetek infrastruktúrája döntő elemként vannak jelen.
A weimari német köztársaságban megvoltak a demokrácia kezdetei. S amikor ez összeomlott a harmincas évek elején, az bizonyosan nem a tervezés túladagolásának volt tulajdonítható. A hitlerizmust részben az autokrácia, a junkerség és a militarizmus már az első világháború előtt létezett, súlyos hagyománya okozta, másrészt pedig a német nép részéről ez a háborús vereség által kiváltott reakció volt. A hitlerizmus számára lehetővé vált, hogy kihasználja a német nép körében azt a frusztrációt, amely a nagy depresszió által okozott elszegényedésből és széleskörű munkanélküliségből származott. Valójában nagyon valószínű – és ezt akkoriban is így gondoltam -, hogyha egy kicsit többet alkalmaztak volna a néhány nyugati jóléti államban már meglevő gazdasági tervezésből a húszas évek végén és a harmincas évek elején, akkor az megmenthette volna a demokráciát Németországban, és nagy katasztrófáktól óvhatta volna meg mind a németeket, mind a világot. Ha 1931 őszén Brüning és tanácsadói nem ragaszkodnak oly szenvedélyesen az aranystandardhoz és a monetáris automatizmus kimúlt, liberális doktrínáihoz, és lehetővé teszik, hogy Németország – Angliához és Svédországhoz hasonlóan – leértékelje valutáját, még a „tervezés" e mérsékelt alkalmazása is megmenthette volna a német demokráciát.
Nemrégiben [ti. az50-es évek végén – a Szerk.], amikor a demokrácia csorbát szenvedett Franciaországban, annak oka megint csak nem a túlzott tervezés volt, hanem – mindenki tudja -, egészen más tényezők. A makacs individualizmus és az állami centralizmus találkozása az ottani hagyományokban, amint már említettem, megakadályozta a körzeti és helyi önkormányzatok egészséges növekedését, gyenge és egyensúlytalan állapotban tartotta szervezeti infrastruktúrájukat, sót, meggátolta a parlamenti rendszer működését is. Ráadásul, és legélesebb formában, a közvetlen ok Franciaország tragikus és reménytelen belebonyolódása volt azon gyarmati háborúkba, melyek erkölcsileg és pénzügyileg egyformán katasztrofálisnak bizonyultak.
A második világháború után Nyugat-Németország demokratikus rendszere sokkal jobb feltételek mellett kezdte meg működését, és az ország belső életében alig van valami, ami ennek jövőjét veszélyeztetné. Egy zárójeles megjegyzést tennék Franciaországgal kapcsolatban. Franciaország egy nagyon különleges eset, az individualizmus és a centralizmus sajátos kombinációja miatt. A nyugati világ más országaiban nem látom belső okok miatt veszélyben forogni a demokráciát. Azokban a demokrácia sok évszázados, töretlen múltra tekint vissza. Sok évszázaddal az általános választójog előtt ezek az országok elkötelezték magukat a joguralom mellett, nem bízva az esetlegességre az egyének közötti, valamint az egyének és az állam közötti viszonyok szabályozását. A legutóbbi trend a jóléti állam felé minden esetben erősítette és mélyítette a demokrácia erőit. Demokráciánk bebizonyította, hogy képes kezelni elmérgesedett gazdasági válságokat is. Minden okunk megvan, hogy higgyük: a jövőben meg is tudjuk akadályozni, hogy e válságok olyan mély és pusztító hatást gyakoroljanak az egyes országokra. A demokrácia sikeresen ellenállt a két világháború okozta belső nyomásnak.
Természetesen, nemzeteink összetörnének egy külföldi uralom alatt. Tulajdonképpen mindaz a veszély, amely a nyugati országokban a demokráciára leselkedik, a külkapcsolatokban található – mint ahogy döntően ez volt a helyzet a weimari német köztársaság esetében, és a mai Franciaország esetében is, – nem pedig az általam elemzett belső erők működésében. Már az elhúzódó hidegháború is mélyen károsító hatásokkal jár. Nemrégiben [a szerző itt a maccarthyzmusra céloz. A szerk.] még a gazdaságilag oly erős és az óceánoktól oly védett Amerikában is megfigyelhettük (valóban, sokkal inkább Amerikában, mint bárhol másutt a nyugati világban), hogy a nép félelme valami külső nagy veszélytől kárt okozhat otthon a törvényes demokrácia bevett folyamatainak.
De ez egy teljesen különálló ügy, kívül esik e vizsgálódás mezején.
A demokrácia veszélyezteti a tervezést?
Miközben a nyugati világban a tervezés felé mutató trend bizonyosan nem jelent veszélyt a demokráciára nézve, több igazság van az ellentétes feltételezésben. A demokrácia, mely maga is a tervezés felé hajtó erők egyike, bizonyos megnyilvánulásaival veszélyeztetheti, de legalábbis késleltetheti a tervezés teljes racionalitását.
Később fogom tárgyalni, miként fordítja befelé a demokratikus jóléti állam a népek érdekeit, és teszi őket nacionalistává. Úgy hiszem, hogy minden nyugati országban a jóléti állam ma sokkal szűkebb értelemben nacionalista, mint ahogy az megfelelne az állampolgárok hosszú távú érdekeinek.
Eltekintve a jóléti államban folytatott tervezés komoly nemzetközi következményeitől, és csak nemzeti kereteik között tekintve a problémákat, a demokratikus folyamatban a tervezés racionalitásának veszélyekkel kell szembenéznie. Ez így van mindaddig, amíg az emberek rosszul informáltak saját érdekeik és a tények felől, és ezért félrevezethetek. Annál hiszékenyebbek és becsaphatóbbak maradnak, minél alacsonyabb szinten áll aktív részvételük az országos, helyi és ágazati közéletben. Egészen egyszerűen arról van szó, hogy egy tökéletesebb demokráciának felvilágosultabb és éberebb emberekre van szüksége.
Sok félrevezetés van még a mi újraelosztó reformjainkban is. Adóztatásunkról azt hirdetik, és gyakran hiszik is, hogy rendkívül progresszív, pedig különböző eszközök segítségével az adótörvények lehetővé teszik a gazdagoknak, hogy még gazdagabbakká váljanak, miközben jól élnek, annak ellenére, hogy „jövedelmük" jelentős részét adóként befizetik. Nagy-Britanniában, és néhány más országban, ahol a tőkét és a tőkejövedelmeket nem sújtják adók, és ahol bőségesen állnak rendelkezésre eszközök az örökösödési adó megkerülésére a tulajdon elhalálozás előtti átírásával, a helyzet majdhogynem botrányos, habár ezt többnyire eltitkolják a munkások és a fizetésből élők elől, akiket az adók és a társadalombiztosítási befizetések súlya igazából terhel. Svédországban és az Egyesült Államokban az adórendszer szigorúbb, bár még ott is nagyon különbözik az adóztatás valóságos hatása attól, aminek látszik.
A korporációk nagy és megnevezhetetlen érdekei a legkülönbözőbb utakon jutnak befolyáshoz, ami csak ritkán ellensúlyozható demokratikusan a munkások és fogyasztók hatalmával. Magasan képzettek az eltitkolásban, és a hathatósnak tűnő, de megkerülhető nyilvános ellenőrzéselfogadásában. Zárt ajtók mögött ülésező igazgatóságaik – melyek kevés tényleges befolyást engednek az egyszerű részvényeseknek – és az üzleti élet, a politika, a felsőoktatás és minden más terület legfelsőbb vezetői között kialakult kapcsolatok lényegében egy hatalmi oligarchiát alkotnak. Ez különösen befolyásossá válik olyan országokban, mint az Egyesült Államok, ahol a népi részvétel és ellenőrzés a tömegszervezetekben gyakran gyenge, olyannyira, hogy vezetőik, például a szakszervezetekben, sokkal könnyebben kaphatók csalásra. Nagy-Britanniában a továbbélő osztályhierarchia egy átláthatatlan, de szilárd struktúrát biztosít ennek az antidemokratikus hatalmi koncentrációnak.
Az alacsony jövedelműek érdekében hozott reformok gyakran nem jelentenek többet a magasabb jövedelműeknek nyújtott, sokkal nagyobb előnyök fedezésénél. A legtöbb nyugati ország mezőgazdasági politikája számos bizonyítékkal szolgál erre. Már említettem, hogy az adóztatás progresszivitása túlnyomórészt puszta látszat.
A gazdagok rendszerint továbbra is „dollárjaikkal szavazhatnak", pénzügyi hozzájárulást nyújtva az érdekeiket védő pártoknak. A titkos szavazás elvének furcsa kiterjesztése által rendszerint névtelenségben tarthatják hozzájárulásaikat. Sőt, gyakran módjukban áll ezeket leírni adóztatható jövedelmeikből, vagyis a befolyás e magánjellegű megvásárlását valójában nagymértékben támogatja maga az állam. Svédország kivételével egy személy vagyona és jövedelme nem nyilvános kérdés, hanem teljes mértékben az ő magánügyének tekinthető, azzal a kivétellel, hogy az adatok kiadandók az adóhatóságoknak, és talán felhasználhatók statisztikai célokra, ahol az egyén eltűnik a csoportban. Az egyén gazdasági státuszának titkossága a fontos polgári szabadságjogok méltóságáig emelkedett.
Ebben az antidemokratikus és kiváltságokat védelmező társadalmi rendszerben fontos szerepet játszik a kommunikációs ipar félelmetes hatalma az emberek viselkedésének és választásainak alakításában. Minthogy a kommunikáció szabadsága a demokrácia alapelve, e tevékenységet nem lehet túlzottan kifogásolni. De minthogy egy iparágról van szó, szolgáltatásait fizetség ellenében lehet elérni, és a hatékony pénzbeni kereslet vezérli. És amennyiben ez embereket befolyásol, nemcsak fogyasztási mintáikat határozza meg, hanem közügyekről alkotott véleményüket és szavazataikat is alakíthatja. Ez alapjaiban rendíti meg a demokráciát.
Ahogy már utaltam rá, a mindenféle magánfogyasztásra buzdító propaganda befolyása alatt – melyhez nem mérhető egyetlen, a szervezett társadalom által nyújtott szolgáltatások fogyasztására irányuló hathatós kampány sem, – a szavazók a közös kiadások szintjét a racionálisnak minősülő alatt tartják. De-sokkal általánosabban,- a szavazók tényleges igényeinek effektív valóra váltását célzó reformoknak (például az adóteher elosztásának vagy az üzleti élet fölötti ellenőrzésnek) mindenütt számtalan gátat kell leküzdeniük. Ezeket a kommunikációs ipar műsorai emelik, a status quo fenntartásának jogát megszerzett személyek és csoportok alkalmazásával.
De tegyük félre az irányító pozíciókban levők hathatós szerzett jogait. Gazdagságuk és az üzleti gépezet fölötti ellenőrzésük miatt, meg a közvélemény befolyásolása következtében – amit meg tudnak vásárolni a kommunikációs ipar szolgáltatásainak alkalmazásával,- egy mégoly tökéletes demokráciában is mindig lesz egy tendencia arra, hogy különleges helyzetű csoportok, melyek kicsik és nem tudnak egyesülni a nyomás gyakorlására, alacsony szinten tudják megvédeni érdekeiket Ilyen csoportok például a volt bűnelkövetők, a szellemi fogyatékosok vagy a gyengeelméjű személyek és családtagjaik. Ok kevesen vannak, és nem könnyen szerveződnek; és az esély, hogy balszerencsés módon közéjük kerüljünk, kicsi (vagy általában annak hisszük). így a velük való szolidaritás az őket övező közösségben nehezen moblizálható. Társadalmi ellátásuk egy nyugati országban sem éri el a jólét normáit, sőt a méltányosságét sem, ami egyébként rendszerint elérhető.
Ezzel szemben az idősek érdekei rendszerint jól védettek, mert mindannyian tudjuk, hogy egyszer majd megöregszünk. Hasonló okoknál fogva a betegekről és a rokkantakra] sem feledkezik meg a jóléti állam. Ugyanakkor a nagy családok – a meghozott újraelosztó intézkedések ellenére – egészében hátrányos helyzetű csoportot képeznek. A gyerekeknek nincs szavazatuk, a nagycsaládos szülők pedig törpe minoritást képeznek minden szavazóközösségben. Mivel a nyugati országok fiataljai rendszerint nem terveznek sok gyereket, és mivel az öregebbeknek vagy kis családjuk volt, vagy emlékeznek rá, hogy ők sem kaptak nagy támogatást a társadalomtól, a nagy családok iránt kevés szolidaritás mutatkozik. A mechanizmust, melyre gondolok, jól illusztrálja az autótulajdonosok példája. Ok olyan országokban is, ahol még mindig kisebbségben vannak, erőteljes nyomáscsoportot képeznek, mellyel minden kormánynak a legnagyobb gonddal számolnia kell, azon egyszerű oknál fogva, hogy sokkal több ember reméli, egy napon majd ő is autótulajdonos lesz.
Minden olyan kérdésben, amelyben a jóléti állam botladozik, az előrelépésnek az oktatáson kell nyugodnia. Az egyénnel pontosabban meg kell ismertetni a társadalmi tényeket, beleértve az ő valóságos érdekeit, és az ideálokat, melyeket értékítéleteinek mélyebb szféráiban hordoz. (Ettől sokkal inkább „propagandabiztos" lesz, hogy egy olyan kifejezést használjunk, mely Amerikában a második világháború kitörése előtt terjedt el, de amely mostanra sajnos kikopott az általános használatból, vélhetően azért, mert a kommunikációs iparnak nem tetszik mögöttes jelentése.) Ahogy az egyén nemzeti közösségéről kialakított objektív tudása javul, már nem vezethetik félre a hatalmi oligarchiák. Meg fogja reformálni az adóztatást és minden mást. Ahogy megérti saját igazi törekvéseit és polgártársai körülményeit, nagyobb szolidaritást fog érezni a nemzeti közösség minden csoportjával, még a kicsikkel, megosztottakkal és boldogtalanokkal is.
Teljes mértékben tisztában vagyok azzal, hogy e recept se nem több, se nem kevesebb, mint az ősrégi liberális tanítás arról, hogy „a tudás majd felszabadít bennünket". Úgy érzem, joggal remélhető, hogy a jóléti állam mindenütt megőrizte az oktatásba vetett hitet, és most egyre több erőfeszítést – és közös forrásokat – irányít az oktatás szintjének emelésére. Az is remélhető, hogy a jóléti állam minden területen ténylegesen előrehalad, gyakran a fortélyos hatalmi oligarchia legerősebb szerzett jogai, és a kommunikációs ipar erőforrásainak legádázabb mozgósítása ellenére.
Inflációs nyomások
Szeretném egy kissé részletesebben bemutatni a jóléti állam botladozásait egy fontos szempontból, röviden kommentálva a legtöbb nyugati ország növekvő inflációra való hajlamát. A jelenlegi átmeneti időszakban e tendencia majdhogynem a demokratikus jóléti állam sajátosságának nevezhető, annak ellenére, hogy a nyugati országok fejlettebb gazdaságainak könnyebben kellene megőrizniük pénzügyi egyensúlyukat.
Az inflációs fejlődés ellenállás nélküli elfogadása elkerülhetetlenül nem kívánatos következményekhez vezetne a reáljövedelem elosztásában és a beruházások és a termelés irányaiban. Veszélyes lehetne egy ország politikai stabilitására nézve. Az infláció megfékezése és mérséklése az aggregát kereslet és kínálat közötti egyensúly helyreállítása nélkül egy sor olyan közvetlen állami beavatkozást szentesítő törvény meghozatalát tenné szükségessé (jegyrendszer, építési korlátozások, kiutalások, árellenőrzés stb.), melyet saját érdekében egy állampolgári csoport sem támogatna. Ha az egész világ nem halad ugyanabban az irányba vagy ugyanolyan gyorsan, akkor szükséges lenne a közvetlen deviza- és külkereskedelmi ellenőrzés bevezetése is. A helyzet, amiről beszélek, időről időre előfordult a legtöbb nyugati országban, a háború utáni időszakban.
Az ilyen direkt állami beavatkozás átfordulása egyfajta részletes regulálásba a termelésnek és beruházásoknak mindenféle gazdaságtalan és téves megoldásokhoz vezet. Veszélyezteti az erkölcsi normákat az üzlet világában és az ellenőrzésért felelős kormányszervekben. A kormányok és politikai pártok politikusi és közgazdasági elméit a nemzetgazdaság fő problémái helyett e kicsinyes kontárkodás kötné le. Tervezési erőfeszítéseiket arra kellene fecsérelniük, hogy küzdjenek annak az inflációs nyomásnak az árhatásai ellen, amelyet nem volt erejük megelőzni. Végső soron ez a közgazdaságtudományi munkákat is eltéríti az átfogó kérdésétől a kicsinyes, rövid távú kérdések felé.
Csak termelők közötti kollektív alku
Van néhány általános ok, ami miatt ebben az átmeneti periódusban a nyugati országok demokratikus jóléti állama magában hordozza az elszabaduló infláció veszélyét. Először is minden kormány és minden parlament arra kell törekedjen, hogy az állampolgárokat (vagy az állampolgárok stratégiai csoportjait) egy kicsivel jobban kielégítse, mint amit a kivetendő adóteher garantálna.
Miután a közpolitika felelőssége egyre inkább megoszlik a területi és lakóhelyi önkormányzatok között, és a kiterjedt infrastruktúra összes szervezetében, melyek-a kollektív alku útján- egymás közt egyeztetik az árakat, béreket jövedelmeket és profitokat: egyre nehezebbé válik annak megakadályozása, hogy a pénzjövedelmek összege gyorsabban nőjön, mint a nemzeti termelés. Ezen intézmények annak a közösen elfogadott gyakorlati feltételezésnek a szellemében működnek, mely szerint az alkudozások kompromisszumos megegyezésekhez vezethetnek. A megegyezés elérésének és a konfliktus elkerülésének szorgalmazása szükségszerűen folyamatosan arra készteti az alkudozó felekkel, hogy a megegyezés elérése érdekéhen egy kicsit nagylelkűbbek legyenek egymáshoz, mint amit az érvényes árak mellett valójában megengedhetnének. Amikor az árakat kiigazítják, e nagylelkűség költségét továbbháríthatják a cserefolyamatban éppen következő partner felé.
Ez a folyamat rendszerint a nagyhatalmú vállalatok és az erős szakszervezetek által uralt ágazatokban működik legszabadabban, legalábbis ami az amerikai tapasztalatot illeti. A fejlett jóléti államban azonban megvalósul az összes csoport közötti hatalmi egyensúly. A farmerek, közalkalmazottak, sőt még a nyugdíjasok is hatékonyan megszerveződnek érdekeik védelmére.
Most viszont az a fontosabb, hogy az emberek ehhez az alkuhoz inkább mint valamilyen jövedelem vagy profit élvezői szerveződnek meg, és nem mint fogyasztók. Mint ilyen vagy olyan „termelők" (különböző ágazatok iparosai és kereskedői, különböző méretű birtokokon gazdálkodó és különböző terményekre specializálódó farmerek, különböző szakmák mesterei, különböző vállalatok különböző munkaköreiben dolgozó hivatali és fizikai dolgozók stb.) mindannyian különös és különleges érdekkel bírnak. Természetszerűen eltérő csoportokba és alcsoportokba kerülnek, melyeket a közösség többi részével szembeni érdekek azonossága tart össze. Igaz, mindannyian fogyasztók is. De az alacsonyabb árakhoz és megélhetési költségekhez fűződő érdekeik közösek, általánosak és megoszlanak. Ennélfogva minden nyugati országban sokkal nehezebbnek bizonyult a hatékony fogyasztó szervezetek kiépítése. További oka ennek az, hogy a nők, akik a fogyasztási kiadások oly nagy részét ellenőrzik, vonakodnak részt venni a közösségi irányításban. A fogyasztók szervezetei csak néhány országban jutottak akár csak egy csekély alkupozícióhoz is.
A jóléti állam fejlődésének jelenlegi szakaszában igen fontos tény az, hogy az érdekszervezetek struktúrája, meg a parlamentben és más, területi és lakóhelyi szintű választott közgyűlésekben kifejtett nyomás, erősen részrehajló a termelők jövedelmi és profitérdekei irányában. Ezt általában nem tekintik csorbának a demokrácián. Hiszen mindenki valamilyen jövedelem vagy profit élvezője, és nemcsak fogyasztó. A jóléti állam keretei között pedig a munkások és farmerek szervezetei folyamatosan erősödnek azáltal, hogy politikai erejüket szavazóként-az alkufolyamat kereteit kijelölő – országos, területi és lakóhelyi közgyűlések politikáinak meghatározására használják. Ez a helyzet egyszerűen azt jelenti, hogy az intézményi keretek olyanok, hogy a különféle emberek a különféle életpályákon egyre hatékonyabban összpontosítják a magasabb életszínvonalért folyó erőfeszítéseiket a pénzjövedelmek szintjének megvédésére és növelésére tett próbálkozásokra. Zúgolódhatnak az emelkedő árak és megélhetési költségek miatt, és felhasználhatják e trendet a magasabb jövedelmekért kifejtett nyomás motivációjaként, de rendszerint nem rendel kéznek hathatós eszközzel az árak emelkedő trendjének összehangolt cselekvés általi megállítására.
A termelők csoportjai közötti bármely alkuban a teljes nemzeti jövedelemnek csak egy töredékéről születik döntés. Ezek mindegyikéhez szükséges két fél, melyek egyike teljesen természetesen úgy érezheti, hogy a nemzeti termelés egy nagyobb szeletét kívánja a másik félnek juttatni. Ahogy Ernst Wigfors úr, Svédország pénzügyminisztere nagy intellektuális bátorsággal magyarázta egyszer a parlamentben: ha annak az országnak a farmerei és munkásai úgy döntenek, hogy magasabb jövedelmet akarnak maguknak és egymásnak, senki sem állhat útjukba, hiszen övék minden hatalom. De természetesen ahhoz már nincs hatalmuk, hogy a nemzeti reáljövedelmet ilyen egyszerűen növeljék.
A fiskális és monetáris eszközök elégtelensége
A jelenleg uralkodó feltételek, és főként az infrastruktúra szervezeteinek (melyek főként a fenti értelemben vett termelői szervezetek) intézményesült hatalma mellett illúzió azt hinni, hogy a nemzetgazdaság egyensúlya helyreállítható a régimódi, általános monetáris és fiskális eszközökkel. Ahogy azt a legtöbb nyugati ország friss tapasztalataiból tudjuk, az emelkedő költségek és árak trendje könnyedén eluralkodhat, még az ilyen széles körű befolyásoló eszközök által indukált általános visszafogás mellett is. Sőt mi több, ezek nem alkalmazhatók elég hatékonyan és a kellő időtávon az árak emelkedő trendjének megállítására akkor, ha az országos közösségek nem járulnak hozzá a visszafogáshoz a nagymértékű munkanélüliség miatt.
Egy nyugati típusú demokráciában a teljes foglalkoztatás melletti monetáris stabilitás biztosításának problémája csak úgy oldható meg mindenki megelégedésére, ha emelkedik az oktatás általános szintje, még intenzívebbé válik az emberek aktív részvétele a döntésekben minden szinten, sokkal erősebben tudatosul, hogy mennyire közös érdek az árszínvonal féken tartása, és ily módon megteremtődik az országos tervezéshez és a piacok összehangolásához szükséges megértés és szolidaritás alapja, annak érdekében, hogy az aggregát kereslet és kínálat közötti egyensúly fenntartható legyen a gazdasági tevékenység visszafogása nélkül. Megint csak nem tehetek mást, mint hogy visszautalok az oktatásra és a demokráciára.
És így nemcsak stabilizálnánk az üzleti fejlődés irányát teljes foglalkoztatás mellett, hanem – ezen egyensúly elvesztésekor – csökkentenénk a szükségességét a különösen ellenszenves direkt állami beavatkozásoknak. Hogy ezt megvalósítsuk, szükség lenne arra, hogy az intézményi infrastruktúra keretében erős és hatékony fogyasztói szervezetek alakuljanak, és a kollektív alku folyamatában semlegesítsék a jelenleg uralkodó elfogultságot a magasabb jövedelmek és profitok iránt, megteremtve az árstabilitás lehetőségét.
Az állam mint olyan, nehezen helyettesítheti elég hatékonyan a nem létező vagy abnormálisan gyenge fogyasztói szervezeteket Nem számíthat sok sikerre, ha annak érdekében avatkozik be a termelők szervezeteinek kollektív alkujába, hogy a termelékenység növekedésének szintjéhez igazodva alacsonyan tartsa a béreket, árakat, jövedelmeket és profitokat. Először is az állam ily módon feladná sajátlagos szerepét, melyet az alku szabályainak kialakítójaként és döntőbíróként játszik. Az alku kevésbé lenne szabad. Ráadásul, ha a fogyasztói szervezetek hiányoznak vagy gyengék, az állam mint szabályozó a létező termelői szervezetek nyomása alatt cselekedne. Még az állam sem tud szabadulni a jövedelem- és profittulajdonosok iránti elfogultságtól, ami a jelenlegi intézményes rendszer sajátja.
Skandináviában jelentős tapasztalattal rendelkezünk az országos érdekegyeztetésről a nagy jövedelem- és profittulajdonosok főbb csoportjai között. Az ilyen állami felügyelet mellett folyó sokoldalú tárgyalások mindenképpen nagy előrelépést jelentenek, különösen mivel a fogyasztói szervezetek sem olyan túlzottan gyengék, mint más országokban, és aktívan részt vesznek az alkufolyamatban. De még mindig messze vagyunk a teljes foglalkoztatás melletti árstabilitás problémáinak megoldásától. Ennek megvalósításához arra lenne szükség, hogy a fogyasztói szervezetek sokkal erősebbek legyenek. Úgy gondolom, ez a lecke, melyet ebből a tapasztalatból megtanulhatunk. Azért hangsúlyozom ezt, mert a gondolkodás jelenlegi iránya, különösen az Egyesült Államokban, úgy tűnik, hogy túl sokat vár az „állam által elősegített" – országos és sokoldalú – ár- és bértárgyalásoktól. Az ilyen érdekegyeztetés nem küzdi le az alapvető (és inflációs) intézményi elfogultságot, amelyre utaltam. Csak akkor valósítható meg az „ellensúlyozó" erő, ha az állampolgárok ugyanolyan hatékonysággal megszerveződnek fogyasztói mivoltukban, mint ahogy már megszerveződtek jövedelem- és profittulajdonosként. Az állam csak akkor szabadulhat meg ettől az elfogultságtól.
(Fordította: Andor László)
Az eredeti szöveg forrása: Gunnar Myrdal: Beyond the Welfare Slate. Yale University Press, 1960.
Hazai gazdaságelméletünk: a válságtól az új paradigma felé?
1. Jeffrey Sachs mint az új orosz közgazdaságelmélet keresztapja
E kihívóan merész alcím valójában korántsem áll olyan messze az igazságtól, mint a szigorúan tudományos stílus hívei gondolnák. Ez a jobboldali liberális közgazdász ugyanis, miután nem talált elismerésre a saját hazájában, ám az orákulum rangjára emelkedett először a bolíviai kormány számára (ahol is tanácsai alapján a termelésnek sikerült a háromnegyedére csökkennie), aztán meg a lengyeleknél (itt még meggyőzőbbek az eredmények: majd 40%-os visszaesés a monetarista reform évei alatt), tavaly óta az orosz elnök tanácsadója, hazai tudós eszmetársaival egyetemben (Gajdarról és csapatáról van szó). Még nem vált ugyan hivatalos közgazdasági vallássá, de a monetarizmus – ráadásul szélsőjobb, radikális változatában – máris a gazdaságpolitika alfája és ómegája. Holott…
A monetarizmus gazdaságelméletének társadalomfelfogása abból az axiómarendszerből indul ki, miszerint a gazdasági élet univerzális formája a piac, a társadalmi szubjektum racionális lény (homo oeconomicus volta uralkodik minden egyéb emberi vonatkozása fölött), a bürokráciának (mindenekelőtt az államinak) korlátozott (méghozzá egészen konkrétan: a pénzügyi szférára korlátozódó) szerepe van, és a társadalomra viszonylag stabil szociális-gazdasági szerkezet jellemző (az utóbbi egyébként főként funkcionális összefüggéseket mutat föl, nem okságiakat vagy történelmieket, úgyhogy dialektikus megközelítésre semmi szükség stb.).
Vajon mennyire teljesülnek ezek a feltételek (meg egy sor további követelmény) a mai Oroszország és a hozzá többé-kevésbé hasonló sorsú országok gazdaságában? Más helyütt speciális vizsgálódások alapján már kísérletet tettem arra, hogy felvázoljam hazai gazdaságunk differentia specificáit, itt most érvelés nélkül pusztán felidézek néhány következtetést.
Először is, technológiai szempontból a mi gazdaságunk alapvetően heterogén és kiegyensúlyozatlan. A hagyományos közgazdász számára felfoghatatlan konglomerátumban elegyednek benne az iparelőtti, ipari és posztindusztriális technológiák, ami a jövedelmek hatalmas különbségeit, mélyreható és rendíthetetlen aránytalanságokat stb. von maga után. Ehhez még hozzátehetjük az autarkiára irányuló törekvések erősödését, a gazdasági katasztrófák rémét, nem is szólva a… – De hát ennyi is elég. Ilyen technológiai bázisra nézve, ennek hatásáról a gazdasági folyamatokra a „normális" economics nem ad semmiféle felvilágosítást.
Másodszor: minden társadalmi-gazdasági rendszernek bizonyítottan megvan a maga nagyfokú inerciája, ezt talán csak a neosztálinisták vonhatják kétségbe. A mi gazdaságunk mind a mai napig az államkapitalizmus, a torzult szocializmus, a gazdaságon kívüli kényszerek meg egy sor, az árnyékgazdaságból kinövő magántulajdonosi viszony kusza keveréke. Mindezzel együtt nem többszektorú vegyesgazdaság, hanem valami abszolúte speciális képződmény, hiszen mindezek a tényezők együtt vannak meg minden egyénben és minden vállalatnál. A mi gazdaságunkban egyelőre nem létezik sem racionális gazdasági szubjektum, sem racionális döntéseket megalapozó légkör, illetve van egy teljesen más racionalizmus, amely jelesül nem a keresletre és kínálatra, az árakra és a profitra tekint, hanem egészen más vonatkozásai vannak.
Harmadjára, gazdaságunk intézményrendszere egy totalitárius-bürokratikus rendszerből nőtt ki, és működése alapjában mind a mai napig sajátos bürokratikus kritériumoknak és céloknak van alárendelve. Ezek az intézmények a piaci közeget (már amennyire az egyáltalán létezik) nem úgy fogják föl, mint objektív valóságot, amelynek kritériumait nem hagyhatják figyelmen kívül, hanem (a tervmutatók mintájára) mint valamiféle külsődleges formát, amellyel a rendszer igényeinek megfelelően lehet manipulálni. (Mellesleg a rendszer, a hierarchia nálunk mindmáig objektíve elsődleges az egyénnel szemben, ami voltaképpen adaptálhatatlanná teszi az „economics" hagyományosan individualista paradigmáját). Ráadásul az a valami, amit nyugaton „property rights"-nak, tehát tulajdonjognak neveznek, jelenlegi gazdaságunkban romjaiban hever, és ténylegesen (tehát nem pusztán a törvényekben, amelyeket senki sem óhajt betartani) nem is egyhamar számíthatunk rá.
Végül pedig, ez az egész különös gazdasági rendszer a totális válság állapotában van, amikor is a rendszer működési törvényszerűségei felmondták a szolgálatot, miközben az „economics" lényege szerint olyan elmélet, amely éppenséggel a stabil rendszerek működésének leírására való. A gazdaság eme válságállapotát többek között az is mutatja, hogy a tranzakciós profitok döntő szerepet játszanak benne mindenféle más jövedelemfajtával szemben, ami az economics minden axiómájának és tételének egészen más megközelítését teszi szükségessé.
Mindezek figyelembevételével három különböző következtetésre juthatunk.
Az első: Mindezek a fejtegetések egy fabatkát sem érnek a gyakorlat szempontjából, ahol is azt látjuk, hogy a volt „szocialista tábor" majd' minden országának kormánya merészen követi a Nemzetközi Valutaalap receptjeit. De erre a tézisre máris kézenfekvő az antitézis: közismert, hova vezet ez a „szófogadás": 15 uszkve 40%-os visszaesés egész Kelet-Európában, meg a volt Szovjetunió államaiban. Szintézisre, úgy tűnik, nincs kilátás.
A második lehetséges következtetés: ha a gazdaság nem felel meg az economics követelményeinek, annál rosszabb a gazdaságra nézve – vagyis akkor be kell kényszeríteni a civilizált országok sorába. Bármennyire irracionálisnak tűnik is ez a megközelítés, nálunk minden valószínűség szerint éppen ez fog realizálódni (ha nem is egycsapásra), ami persze csak megerősíti majd napjaink nagyérdemű közgazdászainak totálisan bürokratikus, más szóval formális és irracionális gondolkozási és cselekvési modelljét, Vajon hogy üt ki nálunk ez a variáns? Az OTA gazdaságprognosztikai intézetének középtávú előrejelzései mindenesetre semmit sem ígérnek, mármint azon kívül, hogy tovább növekednek a strukturális aránytalanságok, nemkülönben a lakosság 70%-ának elszegényedése (csak 1992-ben több mint 25%-kal)…
A harmadik fajta következtetés… A harmadik következtetés korántsem lesz olyan magától értetődő, mint tűnnék, és ezért ajánlom, hogy ne kapkodjuk el; az érvekkel szeretném kezdeni, nem a tézisekkel.
(Kiss Kuntler Árpád)
2. Búcsú a status quo paradigmájától
így vagy úgy – az uralkodó gazdaságelméleti iskolák döntő többsége abból indul ki, hogy „a civilizáció társadalma" örök és megváltoztathatatlan, más szóval tartja magát a közkeletű tankönyvek alaptételeihez. Ha netán vannak módosítások, rendszerint ezeknek az axiómáknak némi korrekciójára korlátozódnak (neo-keynesiánizmus, neo-institucionalizmus, tulajdonjogi elmélet és ehhez hasonlók), vagy ha mégsem, akkor mint – legfeljebb – többé-kevésbé tűrhető kuriózumot hamarost az útszélre vetik őket (lásd radikális politikai gazdaságtan, korszerű marxizmus, a poszt-indusztriális társadalom képviselőinek vagy a Római Klubnak legradikálisabb munkái stb.). De vajon mindig is ez lesz a helyzet? Vajon nem úgy áll-e a dolog, hogy a világ, az egész emberiség (tehát korántsem pusztán az egykor „létező szocializmus" országainak lakossága) minőségi változások küszöbére érkezett?
Elég pusztán így megfogalmazni a kérdést, hogy a válasz egyáltalán ne tűnjék oly magától értetődőnek, mint ahogyan a nyugati közgazdasági irodalom tiszta lelkű olvasói vélnék, nem is beszélve a .civilizált világ" stabil és viharmentes országainak olvasóiról.
Kezdjük azzal, hogy a világközösség bevonulása a posztindusztriális korba egy sor eleddig axiomatikusnak tűnő fogalom minőségi átalakulását hozza magával.
Először is: minőségileg megváltozik a társadalom és természet egymáshoz való viszonya, amennyiben az ökológiai problémák többsége azonnal össznemzeti, ha ugyan nem globális jelleget ölt. A közjó, mint az egyéni érdekek kiegyenlítésének önerejű elve, megszűnik működő paradigmának lenni, hiszen az a mechanizmus, amely a szerződésre lépők tíz- és százmillióinak viszonyait a tulajdonjogok elosztása, meg az állami támogatások és elvonások révén szabályozza, képtelen minőségileg új viszonyulást létrehozni a természethez mint abszolút értékhez, értsd: nem pusztán mint utilitáris, közgazdaságilag mérhető javak összességéhez. Pedig a természet szűkös forrásból egyedi értékké válik, s ilyenként való regenerációja immár közvetlenül össznépi érdek, más szóval objektíve mindenkinek érdeke, még ha szubjektíve csak egy kisebbség által nyilvánulhat is meg.
Másodszor: maga a munka (a termelés) az alkotói jellegű tartalom megtestesítése irányában fejlődik, ami minőségi változást jelent egy egész sor hagyományos gazdaságtani posztulátum tekintetében. A társadalomban termelt javak tipikus és újratermelhető volta egyre inkább átadja helyét az egyediség és megismételhetetlenség értékének; a „javak" és maga a munka is sok tekintetben megszűnnek az individuumtól elidegenültnek lenni, személyes tartalommal telítődnek. Az alkotó munka termékeinek értéke önelvvé válik, és nem feltétlenül szorul piaci megerősítésre.
Harmadsorban, az értékrend és a munka motivációja ugyancsak minőségi változáson megy ár azáltal, hogy az ember-dolog viszonyok individualizált, személyes viszonyokká fordulnak át („game between persons" a posztindusztrializmus terminusaiban, „szubjektum-szubjektum viszonyok" a modern marxizmus fogalomrendszerében). E viszonyokban a másik ember nem mint funkció (homo oeconomicus), mint perszonifikált vagyon vagy intézmény jelenik meg, hanem mint egy különös tevékenység szubjektuma, mint önérték. Ennek megfelelően az ilyen ember viselkedését nem elidegenült dologi értékek orientálják, hanem a munka minősége, a társadalmi viszonyok jellege, a szabad idő mennyisége és minősége és más effélék. Mindinkább éppenséggel az ilyen nem-gazdasági javak (ha gazdaságon most piacot értünk) válnak az új ember értékeivé, cselekvésének mozgatórugóivá.
Végül pedig, ez a fejlődés minőségi strukturális változásokhoz vezet, amikor is egy olyan szféra, mint a kultúra (a tudománnyal, a neveléssel és oktatással, a művelődéssel, a sporttal, a természet és az ember regenerálásával, egyszóval mindazokkal a szférákkal egyetemben, ahol az ember és a természet az alkotásra kész és személyes jellegű tevékenység legfőbb és közvetlen eredménye), dominánssá válik a társadalom számára, hasonlóan ahhoz a változáshoz, mint ami az iparnak mint domináns gazdasági élettevékenységnek a felléptével állt elő a korábban agrárius jellegű társadalomban.
Ha mindezt nem mint elvont „gondolkoznivalót" vesszük szemügyre, hanem mint olyan új realitást, amely ökonómiai értelmezést igényel (többek között; ugyanis a gazdaságtan, abban a formájában, ahogyan korábban létezett, alig használható egy ilyen társadalom vonatkozásában), akkor bizony…
De mielőtt megtennénk gondolatmenetünk következő lépését, hangsúlyoznom kell: az emberi együttélés új minőségének fent vázolt vonásai napjainkban csupán progresszív tendenciákként jelenvalóak, ennél többről nincsen szó. Egészében véve mindannyian (az emberiség) egy egyre polarizáltabb világ részesei vagyunk, ahol az emberiség mintegy 20%-a a posztindusztriális civilizáció önérlelődésének körülményei között él, egy, az embert eldologiasító (a dolog funkciójára redukáló) fogyasztói-ipari társadalom keretében, a fennmaradó 80% pedig (soraikban az ex-Szovjetunió népességével) nemcsak hogy a posztindusztriális világ határain túl található, de még a „kétharmados" társadalmakon is kívül esik, hiszen az OECD és a Világbank adatainak értelmében a „gazdag Észak" és a „szegény Dél" közötti szakadék az utóbbi évtizedekben még szélesedett is, nemhogy szűkült volna. Ami az ex-Szovjetunió államait illeti, ez az ellentét számunkra belső is (vállalataink többségére a fejlett technológia és primitív kézi munka elegye jellemző), meg külső is (az a nagyhatalom, amely a lakosság intellektuális potenciálja és a tudományos-technikai haladás tekintetében már az ötvenes években a második helyet foglalta el a világban, a jólét szempontjából a „harmadik világ" országa volt és maradt, s jelenleg minden gazdasági mutató tekintetében rohamosan hanyatlik).
Ergo? Paradox következtetést javaslok: ergo, nekünk (adott esetben nekünk, közgazdasági teoretikusoknak) meg kell találnunk azt a modellt, amely adekvát módon tükrözi ezt az ellentmondásos világtörténelmi fordulatot az emberi együttélés új minősége felé, más szóval az egyáltalában vett (nem pusztán orosz) ökonómiai (poszt-ökonómiai) elmélet „új paradigmáját" a XXI. század küszöbén.
Ez a fordulat sem egyszerű, sem gyors nem lehet. Egy egész különálló korszakot jelent majd (illetve máris), amelyben végbemegy egy (világtörténelmi értelemben) fokozatos, ámde (az egyes országok és népek számára) távolról sem mindig pusztán evolutív elmozdulás attól, amit Marx társadalmi-gazdasági formációként jellemzett, manapság pedig sokan hajlamosak (minthogy csak a jelen állapotát tekintik) „civilizált társadalomnak" nevezni, egy új minőség irányába, amelyet a marxizmus az emberiségnek „a szabadság birodalma" (a kommunizmus) felé tartó mozgásával asszociált, a Római Klub teoretikusai az „emberi forradalommal", a „posztindusztriális társadalom" hirdetői az emberiség posztökonomikus fejlődésével stb. stb.
Jelenleg – ismétlem – mindez a gazdaságtan perifériáján jelenik meg, „romantikusnak" számít. Még kevésbé tűnik aktuálisnak a hazai közgazdaságtan számára, amelyik, primo facie, örül, hogy él.
Es mégis, éppen a történelemnek ez a jelenlegi „vége" az, ami sajátos módon alátámasztja ezt az itt bemutatandó hipotézist Megkísérlem a következő állítás formájában megfogalmazni: abban a mértékben, amelyben végbemennek a fent leírt minőségi változások ember és természet kapcsolatában, az emberek egymás közötti viszonylataiban és az emberi társadalmi tevékenység (mint világtörténelmi egész) szerkezetében, az emberiség előtt megnyílik annak a lehetősége (de csak a lehetősége), hogy áttérjen a társadalmi fejlődés egy új minőségű szintjére (eljusson a „szabadság birodalmába").
Mióta csak a „klasszikus kapitalizmus" korszaka véget ért (a XIX/XX. század fordulója óta), az emberiség történelme telis-tele van e lehetőség megvalósításának kísérleteivel: a Párizsi Kommün (1871), az orosz, magyar, német szocialista forradalmak (1917-19), az ausztriai fegyveres felkelés és a társadalmi felszabadulásért folytatott háború Kínában (30-as évek), az antifasiszta ellenállás és a népfrontok Olaszországban, Franciaországban, Görögországban, Kelet-Európában (1945-49), a gyarmatosítás elleni forradalmak és szocialista tendenciák a harmadik világban (1950-es, 60-as évek), a kubai szocialista forradalom (1959), a forradalmi felkelés és kettőshatalom Párizsban.^ 968 nyara), Allende győzelme Chilében (1972), a „vörös szegfűs forradalom" Portugáliában (1974)…
Mindez nem vezetett semmire. De tényleg így állna a dolog? Vereségekről van szó, ki tagadná. De távolról sem semmiről. Hanem? Engedjenek meg egy történelmi párhuzamot. Hogy jutott el az emberiség a „civilizált" piacgazdaság diadalához? A XV-XVI. századi Itália nagy kísérlete, a reneszánsz, makulátlanul ragyog felénk a megszépítő távolságból, valójában azonban a legelkeseredettebb polgárháborúk időszaka volt, nemkülönben az ideológiai obskurantizmusé (az inkvizíció tombolása – ez is a reneszánsz Itália), nem is beszélve arról, hogy végül a feudális rend kerekedett felül és tobzódott évszázadokig, egészen a Garibaldiféle forradalmi felkelésig a XIX. században. Nem azt tanúsítja-e mindez, hogy a piac meg az individualizmus nem egyéb, mint egyes ideológusok romantikus képzelgése, amely ellentmond az emberi lét legalapvetőbb evidenciáinak? Ha a tiszteletre méltó tudós férfiú, Fukuyama, Brzezinskivel, Sachsszal és társaival egyetemben a XVII/XVIII. század fordulóján él, a feudális hierarchiát és a rendiséget minden bizonnyal „a történelem végének" nyilvánítja, a piacot meg legfeljebb a feudalizmusba beépült fontos elemként kezeli, a legkisebb sejtelem nélkül arról, hogy az emberi történelem, a gazdasági fejlődés egy új korszakának előhírnökével van dolga.
Vajon nem lenne-e helyénvaló, ha mi, XX. század végi, XXI. század eleji tudósok, ezt a történelmi mércét véve alapul, századunk szociális mozgalmaiban, a gazdasági élet globális társadalmasodási tendenciáiban végre nem csupán valamiféle új „beépített elemeket" mutatnánk ki a klasszikus kapitalizmus épületében, hanem ezeket mint egy minőségileg új társadalmi-gazdasági valóság csíráit kezelnénk, amelynek keletkezési lehetősége mint világtörténelmi tendencia már jó ideje fennáll, és megmutatkozik mindazokban a szociális mozgalmakban, melyekről a fentiekben említést tettem?
Mi több, megmutatkozik mindenekelőtt a „posztklasszikus kapitalizmus" fejlődési logikájában. Bátorkodom itt felállítani még egy hipotézist, nevezetesen megkísérlem kimutatni ennek a társadalmasodási folyamatnak, a „posztklasszikus" kapitalizmus önfejlődésének (s ezzel együtt ön-negációjának) lényegi fokozatait.
Az első lépés – az, amit hagyományosan imperializmusnak neveznek: a monopólium aláássa (de nem függeszti föl) a konkurenciát; a tervszerű irányítás (habár irracionális, bürokratikus formában) túllép a munkavégzők technológiailag meghatározott együttműködésén, és kiterjed mind a korporációkon belüli (olyan érdekszférákról van szó, amelyek kisebb országok egész nemzetgazdaságával mérhetők össze), mind a korporációk közötti viszonyokra; mindeközben az állam egyfajta szupermonopólium és szuperbürokrata szerepét játssza. A XX. század 30-as éveire ez a modell globális válságba jutott: kiderült ugyanis, hogy a gazdaság lokális bürokratikus irányítása nem ment meg az aránytalanságoktól, ellenkezőleg, krónikussá teszi őket.
A második lépés – ennek nincs megállapodott megjelölése, de mindenesetre a piac egy új típusú ön-negációjának (és ezzel együtt ön-újraépítésének) fokozatos felismerődésével van kapcsolatban, nevezetesen a társult irányítású gazdaság elemeinek megjelenésével, a szociális védelem, a társadalmi partnerség növekvő térhódításával stb. Az eredmény a „Dél" gyarmati rendszerének összeomlása és a „kétharmados társadalom", a jóléti társadalom győzelme „Északon". Azok az irracionális próbálkozások, hogy a lakosságot a kapitalizmus feltételei között totális összműködésre kényszerítsék (fasizmus) – habár katasztrofális következmények árán – igen gyorsan kudarcot vallanak, A „kétharmados társadalom" a hetvenes évek végére aztán a stagfláció szakaszába jut: a részleges és formális szociális igazságosság eltorlaszolja az utat a polgári gazdaság legfőbb pozitívuma, a magánvállalkozás és a verseny előtt
A harmadik lépés – a neoliberalizmus – formálisan a magánvállalkozói szellem felidézésének égisze alatt megy végbe, ámde lényegében sokkal alapvetőbb változásokhoz kötődik, nevezetesen ahhoz a folyamathoz, melynek során az egyéni alkotó képesség (mely – ellentétben a „hagyományos" munkaerővel – nem idegenül el a szubjektumtól) fokozatosan a termelés egyik kulcselemévé válik. A korporatív-piaci gazdaságszerveződés körülményei között ez a folyamat beleütközik az elidegenült viszonyok uralmába, ami már most lehetővé teszi, hogy előre lássuk a következő lépés megszületését, amely nevezetesen azzal lesz (és részben már van is) kapcsolatban, hogy megjelennek a munka formális és reális felszabadulásának elemei, felszámolódik a munka alávetettsége a tőkének.
Azt, hogy a társadalmi-gazdasági létmód eme új minőségének genezise mennyire általános logikát követ, paradox módon még a „létező szocializmus" tapasztalatai is alátámasztják, ahol is a totalitárius-bürokratikus forma eltorzította (kezdettől felemássá tette) a gazdaság tervszerű Irányításának, a társulásnak (önigazgatásnak) és a szociális védelemnek az elemeit, a munka felszabadításának csíráit (vö. „lelkesedés"), és ahol a szocializmus eme eltorzított elemei kusza összefonódottságban éltek az államkapitalizmus, az illegális piac és a gazdaságon kívüli kényszerek viszonyaival.
Itt az ideje egy köztes következtetés levonásának: a XX. század megadta az embernek a társadalmi-gazdasági felszabadulás lehetőségét, de ez a felszabadulás ma még korántsem szükségszerű, s főképpen nem jelenvaló. Elégséges feltételei formálódnak (bár egyelőre több a tragikus veszteség, mint a vívmány – de hát minden kezdetnek, mely, mint tudjuk, nehéz, ez a sorsa) a múlt és jelen szociális mozgalmaiban, a „posztklasszikus kapitalizmus" önnegációs és önfejlesztő folyamataiban, s a „létező szocializmus" válságának leküzdése során is (ha ez a folyamat netán a szocializmus legutolsó elemeinek pusztulásába torkollik is, felbecsülhetetlen tapasztalatokkal vérteztél bennünket). Annál bonyolultabb és felelősségteljesebb (igen: felelősségteljesebb, hiszen a tudomány felelős a társadalom előtt a következtetéseiért) a társadalom-gazdaságtani elmélet szerepe, amely elméletnek lehetősége van rá és kötelessége is, hogy egy új paradigmában felismerje, értelmezze és általánosítsa a társadalmi-gazdasági lét eme új minőségének kezdeményeit. Kötelessége, és meg is teheti. Megteheti?
3. Lehetséges-e a korábbi koncepciók szintézise?
Megteheti? A választ e kérdésre nagymértékben predeterminálja nemcsak az objektív tényezők megléte (igyekeztem megmutatni, hogy az új minőséget megtestesítő gazdasági lét ezen elemei, melyeknek az új közgazdaságtan tárgyává kell válnia, léteznek), hanem az is, hogy bizonyos mértékben magában a tudományban is megvannak ennek alapjai. Tehát akkor a nulláról kell kezdenünk, vagy…
Hát persze hogy „vagy"; és itt nincs is semmi ámítás. A kérdés csak az, hogy közelebbről mi és miért éppen ez a valami válhat egy ilyen új paradigma alapjává?
Hagyományosan szintézisen azt szokás érteni, hogy (többé-kevésbé szervesen) egyesítünk bizonyos korábbi elméleteket a korábbi (és bizonyos mértékig a mai) társadalomról; ezek az elméletek nevezetesen egy olyan piacgazdaságról szólnak, amelyben jelen van a tőke, a bérmunka, a magántulajdon meg a „civil társadalom" számos egyéb attribútuma (a marxizmus ezek összességét nevezi kapitalizmusnak). Hazai tudományunk sajátos problémáját itt az képezi, hogy hogyan lehetne szintetizálni a klasszikus politikai gazdaságtan kritikus továbbfejlesztésén alapuló marxizmust a modem liberalizmussal (amely a közgazdaságtan egy másik vonalához kapcsolódik kritikus módon, nevezetesen a határhaszon-elmélethez).
Azt kell mondanom, hogy az ilyen szintézis eleve terméketlen, csakis formális, mechanikus jellegű lehet. Érveim:
Ezek az irányzatok, bármennyire paradoxnak tűnjék is-ez, nem ugyanazt tanulmányozzák. A marxizmus a polgári termelési mód történelmileg fejlődő termelési viszonyait tekinti tárgyának; a liberalizmus vagy, tágabb értelemben, az economics pedig azzal foglalkozik, hogy hogyan viselkednek az emberek a termelés folyamatában, hogyan megy végbe egy forráskorlátos világban az anyagi javak és szolgáltatások elosztása és elfogyasztása, vagy ahogyan a liberális közgazdászok fogalmazni szokták, aza mód, ahogyan „megkeressük a kenyerünket".
Ezek a tudományok módszerükben is különböznek: az elsőé a dialektikus logika, amely minden létezőt mint pusztulásra méltót, átmenetit, ellentmondást fog fel; a második a status quo-t írja le, és a jelenvaló gazdasági rendet emeli az abszolút és csalhatatlan érték piedesztáljára.
Végül pedig, a marxizmus, amely szubjektív-kritikus oldalról közelíti meg a gyakorlatot, forradalmi módon fogja is föl azt; a tudomány, ha a tömegméretű társadalmi alkotótevékenység ideológiájává válik, képes a világ megváltoztatására – ebben az értelemben a marxizmus a társadalmi alkotóerők tudománya, ezen erők érdekeinek felel meg, ezen erők számára érdekes; a liberalizmus ezzel szemben a voltaire-i Candide paradigmájából indul ki:„ez a világ a lehetséges világok legjobbika", vagyis azon szubjektumok érdekeinek felel meg, akik (racionálisan felfogott érdekeik szempontjából) a lehető legalkalmasabb módon kívánnak funkcionálni ebben a stabil világban.
Két ilyen tudomány szintézise, ahol is hol az egyikből ragadnak ki egyes elemeket hol a másikból, csak azt jelentheti, hogy lerombolják mindkettőnek már régóta készen álló, zárt egészet képező épületét.1
Ami lehetséges, az az, hogy a közgazdaság-tudomány egy valóban új paradigmájának (vagy legyünk engedékenyebbek: új paradigmáinak) fényében értelmezzük a kortárs tudományos iskolákat. Kérdés persze, hogy milyen irányban folyhat ez a kritikai feldolgozás.
Először is, ha kiinduló tételünk szerint nem a status quo képezi ennek az új paradigmának alfáját és ómegáját..
Ha… Nos, ez a „ha" az egész eddigi és alábbi elemzés sarkköve, nem véletlenül törekedtem megalapozni ennek a megközelítésnek a helyességét a közgazdaságelmélet szempontjából általában, a mi hazai gazdaságtanunkra nézve pedig kétszeresen is, hiszen a mi társadalmunk nem egyéb, mint a jelenlegi világméretű átalakulások központi terepe…
És mégis, ha a társadalmi fejlődés új minőségének elemzését tűzzük magunk elé célul, akkor, ha akarjuk, ha nem, a társadalmi folyamatok kutatásának korszerű dialektikus módszerét kell kiindulópontnak tekintenünk, nemkülönben e folyamatok lényegének megértését, tehát hogy voltaképpen mi is a tárgya az új társadalomgazdasági elméletnek. Ez a módszer és ez a tárgy, hála az olyan kutatóknak, mint Gramsci, Séve, Lukács, lljenkov, a Praxis folyóirat köre, Batyiscsev, Bibler, Ollman, Sartre, Camus és más tudósok, minőségileg különbözik a politikai gazdaságtan tárgyának és módszerének ama sztálini-szuszlovi verziójától, amelyet manapság kéjjel bírálnak a rendszerelvű-strukturális, funkcionális módszerek hívei.
Az új megközelítésnek, amely a német klasszikus filozófia, a marxizmus, az egzisztencializmus eredményeinek kritikus örököse, a következők a kulcselemei: az emberi társadalmi gyakorlat szubjektív-alkotó, cselekvésközpontú felfogása, mint olyan folyamaté, mely evolutív és revolutív módon felszámolja az embernek a másik embertől, a munkától, a társadalmiságtól való elidegenedését; a munka új minőségének (alkotó voltának) hangsúlyozása; az új típusú társadalmi viszonyok (mint szubjektumok, személyes lények dialógusa, nem pedig gazdasági funkciók racionális hordozói közötti érintkezés) felmutatása; a társadalmi lét determináns voltának kidomborítása (mint-mindenekelőtt – a kultúra .termelési" színteréé, annak mindenoldalú, gazdag meghatározottságában, a know-how-tól az információn át a nevelésig, és az emberek közötti közlekedésig)…
Hogy mindez meglehetősen távol áll a közgazdaságtantól? Kétségtelen. De a gazdaságelmélet módszerének és tárgyának jellemzése nem tud nem érintkezni a filozófiával; ezenkívül egész fejtegetésünk lényege annak bemutatása volt, hogy a gazdaságelmélet új paradigmáinak megkülönböztető jegyei a posztökonomikus társadalom elemzésével függnek össze, a gazdaságtan és más társadalomtudományok integrációs tendenciájával, új minőségük, új egységük létrejöttével. Ez az egység persze később, a további fejlődéssel párhuzamosan, fokozatosan egy új divergenciának, sarjadásnak adja át a helyét, kibontakoztatva az új társadalomelméleti diszciplínák családfáját, hasonlóan ahhoz a folyamathoz, ahogyan az ökonómia tudománya a polgári társadalom kialakulásának mértékében fokozatosan elkülönülő diszciplínák bonyolult komplexumává lett, háttérbe szorítva a feudalizmus korának társadalomtudományait.
Másodsorban, pontosan az új társadalomgazdasági paradigma tartalma kapcsolható össze a gazdaságtudomány önfejlődési folyamatának kritikus-történet megöröklésével. Nyomon kell követnünk annak a folyamatnak a logikáját, ahogyan a keynesianizmus és a szociáldemokrata koncepciók átveszik és tagadják az imperializmus korának „klasszikus" elméleteit; elemeznünk kell azon kritikák logikáját amelyekkel elsőként léptek fel a liberalizmus új hullámának (mondjuk, a tulajdonjogok elméletének) hívei meg a neo-institucionalisták; át kell látnunk annak az éles ellentétnek a természetét, amely a közgazdaságelmélet eme „fő iránya" és a „baloldali" iskolák között mutatkozik- a Római Klubra gondolok, a baloldali radikálisok politikai gazdaságtanára, a modern marxizmusra és égy sor más szocialisztikus elméletre; egyébként mindezen csatározások logikáját véleményem szerint akkor deríthetjük fel igazán, ha észrevesszük, hogy a felek most „lövik be" magukat, keresik az új támadáspontot.
A neokeynesiánizmus (különösen baloldali áramlatai: Joan Robinson, Alec Nove) felismerte a gazdaság és a gazdaságirányítás szocializációjának nyilvánvaló szükségességét, de megtorpant, amikor beleütközött a bürokratikus kinövésekkel és a tevékenység személyes indítékainak eróziójával kapcsolatos problémákba.
A tulajdonjogi elmélet miközben kifejlesztette a neoliberalizmus sajátlagos logikáját, mindazonáltal „fennakadt" az úgynevezett „tranzakciós jövedelmek" megértésének szükségességén (a súrlódás csökkentésére fordított ráfordításokhoz hasonlítják őket) amely jövedelmek ugyanis, megítélésük szerint, majdhogynem a költségek nagyobb részét teszik ki a modern piacon. Ezzel kapcsolatban az iskola valamiféle minőségileg új „kerék" feltalálásáról ábrándozik, amely megszabadítaná a modern piacot attól a kényszerűségtől, hogy az erőfeszítéseknek több mint felét a súrlódási erő leküzdésére kelljen fordítani. De hát miben rejlik ennek a „keréknek" a titka? Vajon nem éppen az olyasfajta új, „poszt-piaci" kapcsolattípusban, az egyének (fogyasztók és gyártók) összműködésének olyan új formáiban-e, amelyek felé napjainkban – egyelőre kísérleti jelleggel – a Nyugat nem-kereskedelmi vagy önigazgató struktúrái tapogatódznak?
A Római Klub teoretikusai és mások, akik nem kevésbé a tisztán gazdaságinak tűnő problémák globális humanitárius-ökológiai megközelítésű megoldásának elkötelezettjei (Teilhard de Chardintől Vernadszkijon át követőikig, a „nooszféra" elméletének hívei), már régóta kiállnak amellett (méghozzá egyre meggyőzőbb érvekkel), hogy az emberiségnek, nemhogy fejlődése, de puszta túlélése érdekében, humanitárius (emberi) és ökológiai forradalomra van szüksége gazdasági viselkedése és gondolkodása terén, márpedig ez a forradalom annyit jelent, hogy a gazdaságnak a mind újabb javak termelésének erőltetéséről át kell állnia a szabad és mindenoldalúan fejlődő ember kialakításának előtérbe helyezésére (egyébként ezek az iskolák azt is megmutatják, hogy ezt a fordulatot hogyan lehet és kell véghezvinni). Ugyanebben az irányban indultak el a posztindusztriális társadalom elméletének képviselői is (Aronnal az élükön, aki ezt a társadalmat gazdaság utáninak is nevezte)…
Szóval, az eltolódás attól az elemzéstől, amely a termelést, az elosztást és mindenekfölött az anyagi javak cseréjét tekinti tárgyának egy olyan társadalom tekintetében, ahol a tőke, a föld és a munka a döntő faktor, tehát ez az átorientálódás egy olyan szféra felé, ahol a legfontosabb problémává az emberi elidegenedés leküzdése válik (hiszen az ember kreativitása ezentúl nem kevésbé, sőt esetleg még inkább jelentős tényező lesz, mint a pénz), nemkülönben olyan kérdések, mintáz új minőségű növekedés, a természethez való viszony, meg az emberi közösség maradék „perifériájának" kezelése, ahol is jelenleg e közösség 3/4 része él (ezt figyelmen kívül hagyni csak egy civilizációs katasztrófa kockázatával lehet), azok az elemzések, melyek az „efemer", ámde egyre jelentősebb „tranzakciós jövedelmekre" vonatkoznak, márpedig ezek közvetlenül tükrözik a gazdasági hatékonyságnak a társadalom szociális-institucionális felépítésétől való függését – nos, tehát, mindez és még egy sor más jelenség meglehetősen egyértelműen azt bizonyítja, hogy az egész világon folyik a kutatás az ökonómia (netán a poszt-ökonómia) tudományának új minősége, új paradigmája után.2
Most pedig jöjjön két adag üröm ebben a poszt-ökonómiai örömben. A cikk egyik kiinduló tézisének megismétlésével kezdem: mindezek az új paradigma fellelésére irányuló kutatások a közgazdaság-tudomány perifériáján mozogtak, és ez a belátható jövőben sem lesz másként; ahhoz hasonlóan – hadd vigasztaljam magunkat -, ahogyan a piacgazdaság elméletei is a XV-XVII. században a társadalomtudományok perifériáján leledztek (lévén ez utóbbiak akkoriban mindenekelőtt a rendi-vallási jellegű problémákra orientáltak). De ez csak még fontosabbá teszi ma az ilyen irányú kutatást, annál is inkább, mivel a szociális idő a XXI. században összehasonlíthatatlanul gyorsabban folyik majd, mint félezer évvel ezelőtt.
A második adag üröm. A tájékozott olvasó, gondolom, hamar felismerte, hogy a szerző gondolatmenete nem áll távol a globális modern marxizmus tudományos kutatásainak alapirányultságától, amely iskola maga is állandó kritikai dialógusban áll a fent említett egyéb áramlatokkal. Hogy hol itt az üröm? Nem nehéz kitalálni: jelenleg hazánkban bármely tudományos irány, amely kertelés nélkül vállalja a marxizmussal való rokonságát, az eretnekség bűnébe esik, az eretnekekkel pedig tudvalévőleg az a teendő, hogy bemázolják őket kátránnyal, aztán tollba hengergetik (már érzem is, ahogy ezt írom, hogyan fog égni a bőröm…).
De ez megint nem tréfa (ahogyan minden vicc csak részben az), hanem arról van szó, hogy nem fejezhetjük be ezt a témát anélkül, hogy választ adnánk rá: mi lesz ezek után éppenséggel és legfőképpen is a mi hazai közgazdasági elméletünkkel.
Elemzésemet azzal kezdtem, hogy kimutassam, mennyire használhatatlanok az economics elméleti posztulátumai a mi hazai problémáink elemzésére. Most az ellenkező állítással kell befejeznem: eljövendő létünk fölöttébb (ha nem is egyedül) valószínű forgatókönyve társadalmunk lassú sodródása az úgynevezett „nómenklatúra-kapitalizmus" medrében (ez nem egyéb, mint a modern piacgazdaság külsődleges majmolása a nómenklatúra gazdasági és politikai hatalmának fenntartása mellett, ennek minden következményével; más szóval egy függő, szupermonopolizált, informális maffiális-bürokratikus befolyástól áthatott gazdaság, amely erősen emlékeztet az első világháborús vereség utáni Németországra, ideértve a helyzet fasizmussá fajulásának rémét is). Ilyen körülmények között a jobboldali liberális doktrínák közgazdasági államvallássá lépnek elő, és tanulmányozásuk, nemkülönben a körülöttük folyó hitvita, kötelező, ám egyszersmind profitábilis foglalatossággá válik. Mi több, nem elhanyagolható mértékben befolyásolják is majd a gyakorlatot, ahhoz hasonlóan, ahogyan annak idején az egyik vagy a másik irányzat győzelme a politikai gazdaságtanban rendszerint – legalább áttételesen – összefüggött az éppen soron lévő gazdasági reformmal.
Ami viszont a gyakorlatot kritikailag értelmező tudományt illeti, nekem úgy tűnik, hogy ez nálunk többé-kevésbé az egyetemes gazdasági világ élvonalába kerülhet, és ez el is várható tőle. Méghozzá, bármily paradox módon hangzik is, ez éppúgy vonatkozik azokra a tudósokra, akik őszintén szeretnék elősegíteni mihamarabbi visszatérésüket „az igaz útra", „a világcivilizáció medrébe", mint azokra, akik kritikusan viszonyulnak ehhez a megkérdőjelezetten beállítódáshoz.
Hogy miért vonatkozik ezekre is, azokra is? Mindenekelőtt azért, mert hazánkban minden kritikusan vizsgálódó kutató rövid időn belül globális (tehát az egész emberi közösség sorsát érintő) kérdésekkel találja magát szembe: hol, miért és hogyan létezett az emberiség egynegyede kis híján az egész XX. század folyamán, és, közelebbről, miben áll a poszt-„szocialista" országok jelenlegi válságának lényege?
Ám ahhoz, hogy e kérdésekre választ találjunk, ki kell mozdulni a hagyományos makro- és mikrogazdasági gondolkodás kereteiből, lévén, hogy e válaszokhoz elengedhetetlen megfejteni a XX. század társadalmi-gazdasági fejlődésének (és forradalmainak) törvényszerűségeit Éppen ez követeli meg a gazdaságelmélet új paradigmáját, amelynek kialakításával kapcsolatban a fentiekben vázoltam egy lehetséges hipotézist. Ez az a tájékozódási irány, amelyben hazai gazdaságtudományunk, leküzdve perifériális jellegét, az egyik kulcsszerepet játszhatja. Megvannak hozzá bizonyos előfeltételeink.
Kellős közepén állunk egy instabil, mindent leromboló és minden sztereotípiát meghazudtoló gazdasági gyakorlatnak. A mi országunk (országaink) tudósairól az itteni élet „lehánt" minden tekintélytiszteletet és axiómahűséget, és csak aki sohasem volt igazán sem hazájának polgára, sem tudós, képes arra, hogy ebben a helyzetben egyszerűen felcserélje az egyik ideologémakészletet egy másikra, vagy, ellenkezőleg, érintetlenül megőrizze a régi konstrukciókat. Ránk kevésbé nehezedik a különböző nyugati tudományos iskolák rámenős befolyása, nyitottabbak és kritikusabbak vagyunk (megint csak: azoknak a kivételével, akik… de minek mondjam el még egyszer). Mi több, elég sokunk tudhat maga mögött némi félillegális tudományos tevékenységet, és ez az iskola, ha az alakoskodás kényszerével kellett is fizetnünk érte, mégis önállóságra, kritikus hozzáállásra és főleg jövőorientáltságra szoktatott bennünket Most pedig ez a jövő egyszerre csak itt áll a küszöbön.
(Ford: Havas Ferenc)
Jegyzetek
1 E tudományok befejezettsége természetesen nem annyit tesz, hogy nem képesek a fejlődésre, de ahhoz, hogy ez megtörténjék, új, fejlődő objektumot kell találniuk maguknak tanulmányaik tárgyául… Egy házat be lehet fejezni, egy várost nem.
2 Ami a „létező szocializmus" korában uralkodó társadalmi-gazdasági elmélet eredményeit, illetve bajai (tragédiáit?) illeti, ez különálló és terjedelmes téma, amelyre egy másik tanulmányomban kívánok kitérni.
Szociáldemokrácia: honnan hová? – Erények és gyengeségek
I.
Kevesen fogják fel a közvetlen gyakorlati, kortársi politikai tudatban, hogy mindaz, ami Kelet-Európában történt 1989-ben, miért következett be, s milyen következményekkel jár a kapitalista világgazdasági rendszerre nézve. Mi most a következményproblémák egyikével, „a szociáldemokrata évszázad vége" kérdésével fogunk foglalkozni. Történt ugyanis, hogy a kétpólusú világrend alapvető megszűnésével a nemzetközi szociáldemokrácia elvesztette azt a lényegében 1917-tel kezdődött, majd Bad Godesberg-gel betetőződött „harmadik erő" szerepet, amelyet a polgári liberális világ és a szovjet típusúnak nevezett szocializmus között oly sokáig sikeresen töltött be. Kevés kétséget hagynak maguk után a tények, hogy az uralkodó európai tendencia nem egy szociáldemokrata-szocialista Jövőt, hanem egy konzervatív Európát hoz magával, hacsak egy, a ma álláspontjáról aligha feltételezhető váratlan fordulat nem következik be.
A kiindulóponton szükséges megjegyeznünk, hogy a megváltozott világhelyzet várható, hosszú távon érvényes következményeit kevésbé vetik fel radikálisan ezen mozgalmon belül; inkább a külső kritikusok foglalkoznak a következményekkel. Ez azért van így, mert egyrészt a változásokból a szociáldemokrata mozgalom a volt kommunista pártok átalakulásával, legalábbis kiterjedését tekintve többet nyert, mint vesztett, másrészt mint harmadik erő maga is részese akart lenni a „létezett szocializmus" halotti torának. Ilyen körülmények között kevesen figyeltek fel arra a tényezőre, hogy, legalábbis részlegesen, saját létalapjaik eltűnésénél lakmároztak. Csak annyit észleltek a számukra is kedvezőtlen változásokból, hogy mindenféle szocializmus eszméjére devalválóan hatott az 1989-91-es összeomlás. (Vő. pl. a „Szocialista Internacionálé elvi nyilatkozatával", Stockholm, 1989, június, in: Társadalmi Szemle 1990/1.), Azt azonban, hogy ezzel a világrendszer történéseinek objektív alapjai módosultak – megszűnt a szocializmus több szempontból pozitív mércéket jelentő1 kihívása, alig-alig vették tekintetbe. Pedig a szovjet „fenyegetés" elmúltával a burzsoázia könnyen felrúghatja a jóléti állami kompromisszumot. Kivételként álljanak itt Willy Buschak történész sorai, aki úgy is, mint szociáldemokrata, foglalkozott az új helyzettel: „A kapitalizmus kritikája, legalábbis lényegi kritikája alábbhagyott. Mintha nem lett volna tömeges munkanélküliség a Szövetségi Köztársaságban, vagy az egész egyesült Németországban, mintha nem lenne az Európai Közösségben 16 millió munkanélküli, mintha nem lenne szegénység, nem lenne lakáshiány, nem lenne környezetszennyeződés! Nagy nyomás nehezedik a szakszervezetekre, hogy adjanak fel mindenféle utópiát, minden gondolatot, amely túlmutat a szociális piacgazdaságon. Nos, ez a nyomás csak nő."2 Hogy ez a nyomás meddig nőhet, nehéz lenne megmondani. A neokonzervatív korszak ezt odáig fokozta (már 1989 előtt is), hogy a társadalomalakító reformok bármiféle terve eleve mint etatista intervencionizmus jelenjék meg. A demokrácia szinonimájává teszik ezt az úgymond antitotalitárius axiómát, amivel eleve kizárják mindenféle baloldaliságnak még a lehetőségét is. Ha ezt a beállítást elfogadjuk, akkor már teljesen közömbös, hogy szocialista, szociáldemokrata vagy kommunista szándékú változtatásról lett légyen szó. A baloldaliság ab ovo totalitárius-gyanús.3 Elérkezett az idő együttes likvidálásukra. A világ demokrácia-(totalitárius) diktatúra dichotómia szerinti láttatásával és kezelésével a berendezkedettek saját uralmukat védik…
A külső kritika legkönyörtelenebbül a harcos liberalizmus álláspontjáról fogalmazódik meg. Sir Ralf Dahrendorf szociológusnál, az európai liberális értelmiség egyik vezető alakjánál úgy, mint a szociáldemokrata évszázad vége" (1979), mint a szociáldemokrácia történelmi kimerülése (Die Zeit 1992/14.). (Igaz, a szerző több mint 10 éve ismétlődően variálja téziseit a növekedés, az egyenlőség és az állam válságáról, arról, hogy a jövő a liberalizmusé, s hogy a munka társadalmából kifogy a munka. Talán arra alapoz, hogy próféciája egyszer úgyis „bejön", illetőleg megengedhetetlenül negligálja a munka általános fogalma és különös formái közötti reális viszonyt. A japán származású amerikai külügyi tisztviselőnél, Francis Fukuyamánál meg úgy, mint a „történelem végének" beköszöntése, amely a liberális demokráciákat felülmúlhatatlan etalonként állította példaképül az emberiség számára.
Vannak olyan levezetések is, amelyek árukapcsolással kötik össze fejtegetéseiket. Számukra a kezdet kis hibájának, a marxi kritikai társadalomelméletnek a teljes ellehetetlenülési folyamata mindaz, ami a kommunizmus bukásával mára végérvényessé vált, s a marxizmus terhétől csak fokozatosan megszabadult szociáldemokráciára épp az a sors vár, mint előfutárára. A gazdasági hatékonyság a piac oldalán van, épp ezért minden történelmi alibi, ami ezt megpróbálta vagy megpróbálja kiiktatni, vagy akár csak zárójelbe tenni, nevezzék kommunizmusnak, szociáldemokráciának, sztálinizmusnak, eurokommunizmusnak vagy szociális piacgazdaságnak, ugyanott végzi: végzete előbb vagy utóbb eléri.4
Ennek a tipikusnak nevezhető okfejtésnek teljesen igaza lenne, ha a társadalomból hiányozna az ember. Amíg ez nincs így, addig az egyes emberek és az embercsoportok szükségletei, normái, értékei a társadalmi lét megszüntethetetlen konstituensei maradnak. Következésképpen a munkaerőpiac sem függetleníthető – az árugazdaságokban sem – a szubjektumok akaratlagos törekvéseitől. Ezért is van az, hogy a piaci hatékonyságot mérő haszon/költség mérleg hányadosa logikailag akkor lenne a legnagyobb, ha a nevező nulla felé konvergálna. Atörténelmi valóságban azonban nem az ingyenes rabszolgamunka volt a leghatékonyabb, hanem éppen ellenkezőleg: ez volt a legkevésbé termelékeny.
Ezzel homlokegyenest ellentétesen olyan értékelések is megfogalmazódnak, amelyek a hagyományos szociáldemokrata alapértékek (szabadság, társadalmi igazságosság, szolidaritás) időtállóságát és a változó körülményekhez való alkalmazkodás eredményes és perspektivikus gyakorlatát illetve e két tény együttesét látják e mozgalom lényeges teljesítményének.5
II.
A józan szemlélet számára mindenesetre világos, hogy a politikatörténetben viszonylag ritka „a minden vagy semmi" alternatívája, s különösen így van ez azon mozgalmak esetében, amelyek évszázados múltra tekinthetnek vissza. Körültekintően kell tehát eljárnunk ítéletalkotásukkor, nehogy ítélőerőnk vizsgázzék elégtelenre, elhamarkodottan és tévesen emelkedve fel az általánoshoz – éppen a fent idézett külső kritika mintájára. Ezt elkerülendő, a különböző törvényszerűségek szerint változó jelenségek eltérő szintjeit kell vizsgálódásainknak felvetniük. Először meg kell néznünk a szociáldemokrácia tényszerű, mérhető teljesítményeit a politikai életvilágban 1945 után. Ezután szállhatunk fel a földről a teóriák emelkedettebb, de sokatmondó világába. És ha mindkét szintet bejártuk, csak akkor válaszolható meg a címben feltett kérdés, ti. az, hogy vajon mit hoz majd a XXI. század e nagymúltú, sikeres, de valóban komoly nehézségekkel szembesülő mozgalom számára. Ugyanis nemcsak a harmadik erő pozíciójának eltűnése a nehézségek forrása, hanem legalább annyira az az elméleti űr, amelyet a jóléti állam gondviselő államkénti kritikája jelent, s amelyet a mozgalmon immáron belül is oly sokan osztanak, hogy az eredeti célkitűzésnek, a „szociális demokrácia"megvalósításának a revideálása is fellép, hol szociálliberális, hol liberális szocialista, hol pedig technokratikus-pragmatista mezben. Ez utóbbi .reformkövetelések" pedig már-már alig megkülönböztethetők a liberális demokrata pozícióktól. Legfeljebb a liberalizmus válfajaként, de semmiképpen sem sui generis szociáldemokrata identitással rendelkező képződményként értékelhetők. Nézzük meg tehát az identitásválság összetevőit, s azt, hogy merre találhatók az abból kivezető utak.
Ami az első szintet, a politikai sikeresség empirikusan mérhető szintjét illeti: igaz, hogy az "aranykor" elmúlt, de a szociáldemokrata pártok választási és kormányzati eredményeinek vizsgálata egyáltalán nem valószínűsít gyászos jövőt. Az általunk ismert legkomplexebb mutatókkal W. Merkel analizálta a jelenséget 1945 és 1989 között.6
| 1. táblázat A szociáldemokrata pártok választási arányai a nyugat-európai országokban: | |||||
|
Ország |
1945-89 |
1945-73 |
1960-73 |
1974-39 |
1980-89 |
|
Ausztria |
45,4 |
44,2 |
46,3 |
48,1 |
45,4 |
|
Belgium |
30,2 |
32,1 |
30,0 |
27,2 |
28,0 |
|
Dánia |
35,9 |
37,7 |
38,7 |
31,8 |
30,9 |
|
Finnország |
24,8 |
24,8 |
24,0 |
24,9 |
25,4 |
|
Franciaország |
21,7 |
17,5 |
16,8 |
32,3 |
34,7 |
|
NSZK |
37,3 |
36,3 |
41,0 |
40,2 |
39,4 |
|
Görögország |
– |
– |
– |
35,4 |
43,4 |
|
Írország |
11,2 |
12,4 |
14,5 |
9,3 |
8,7 |
|
Olaszország |
16,5 |
17,6 |
17,3 |
14,9 |
16,4 |
|
Hollandia |
29,0 |
27,7 |
25,0 |
31,5 |
31,0 |
|
Norvégia |
42,3 |
44,2 |
42,9 |
38,7 |
37,4 |
|
Portugália |
– |
– |
– |
30,6 |
27,2 |
|
Svédország |
45,4 |
46,3 |
46,8 |
43,9 |
44,5 |
|
Svájc |
24,5 |
25,5 |
24,3 |
22,7 |
20,7 |
|
Spanyolország |
– |
– |
– |
38,2 |
45,4 |
|
Nagy-Britannia |
41,5 |
46,0 |
45,1 |
34,3 |
29,2 |
|
Átlag |
31,2 |
31,7 |
31,8 |
31,5 |
31,7 |
A sikeres és kis ingadozásokat mutató választási eredményekkel nem állnak teljesen összhangban a hatalomban való részesedést kifejező mutatók (a periodikus bontás szakaszainak összehasonlítása szempontjából). Ezeknél Merkel egy osztrák kutató, Anton Pelinka számításait ismerteti, aki az alábbi hat fokozati tényezőt állapította meg és pontozta 0-5-ig terjedően, hogy aztán átlagértékeket számíthasson a különböző periódusok tekintetében.
- 5 pontot ér: kizárólagos szocdem. kormányzás, parlamenti többség birtokában.
- 4 pontot: kizárólagos szocdem. kormány, parlamenti többség nélkül (tehát kisebbségi kabinettel),
- 3 pont: ha a szociáldemokrácia domináns partner a koalíciós kormányban,
- 2 pont: a szociáldemokrácia egyenértékű partner nagy koalícióban,
- 1 pont: a szociáldemokrácia kisebbségi partner koalíciós kormányban,
- 0 pont: az ellenzékbe szorult szociáldemokrácia helyzete, mindezt figyelembe véve az alábbi átlagokat kapjuk:
| 2. táblázat A szociáldemokrata pártok a kormányzati hatalom birtokában A hatalmi részvétel aránya (1945-1989) | |||||
|
Ország |
1945-39 |
1945-73 |
1960-73 |
1974-69 |
1980-89 |
|
Ausztria |
2,7 |
1,9 |
2,0 |
4,1 |
3,4 |
|
Belgium |
1,1 |
1,3 |
1,4 |
0,8 |
0,8 |
|
Dánia |
2,6 |
2,8 |
2,8 |
2,0 |
1,1 |
|
Finnország |
1,8 |
1,5 |
1,6 |
2,4 |
2,8 |
|
Franciaország |
1,2 |
0,7 |
0,1 |
1,9 |
3,1 |
|
Németország |
1,0 |
0,6 |
0,6 |
1,6 |
0,3 |
|
Görögország |
0,9 |
– |
– |
2,4 |
3,9 |
|
Írország |
0,3 |
0,1 |
0,1 |
0,5 |
0,4 |
|
Olaszország |
0,6 |
0,6 |
0,7 |
0,7 |
1,0 |
|
Hollandia |
0,6 |
0,6 |
0,3 |
0,6 |
0,2 |
|
Norvégia |
2,8 |
2,7 |
1,6 |
2,8 |
2,0 |
|
Portugália |
0,7 |
– |
– |
1,3 |
0,8 |
|
Spanyolország |
0,8 |
– |
– |
2,2 |
3,5 |
|
Svédország |
3,4 |
3,8 |
5,0 |
2,5 |
2,9 |
|
Svájc |
0,9 |
0,8 |
1,0 |
1,0 |
1,0 |
|
Egyesült Királyság |
1,8 |
1,8 |
1,4 |
1,6 |
0,0 |
|
Átlag |
1,5 |
1,5 |
1,4 |
1,8 |
1,7 |
A táblázatból látható, hogy az 1980-89-es 1,7 pontértékű átlag némi visszaesést jelent az aranykornak számító 1974-69-es átfogóbb időszaki átlaghoz képest. S ez a tendencia az elmúlt három évben, amelyet a táblázat már nem értékel, nem tört meg.
Az egész időszakot átfogó 45 éves szocdem átlag (1,5 pont) viszont jól mutatja, hogy a lehetséges 5 pont értékből főbb mint 2/3-ot nem szociáldemokrata politikai erők vittek el. Azaz, mivel a kommunista és zöld pártok csak ritkán voltak hatalmi tényezők, a hagyományos értelemben vett politikai jobboldal, jobbközép és centrum pártok, tehát a polgári pártok uralták az adott időszakot. Félreérthetetlen, hogy a kormányzati hatalom az empirikus átlag értelmében is a tisztán polgári partok dominanciája jegyében telt el a 16 országban. Napjainkra pedig, amikor a francia Szocialista Párt olyan politikusai, mint Michel Rocard és Jacques Delors egy új centrumtömörülés szükségességét hirdetik meg a baloldali szociáldemokrácia helyén, akkor legalábbis jelzésértékű, hogy a Szocialista Internacionálé vezette mozgalmak új kihívás előtt állnak: identitásuk egésze vagy legalábbis annak lényeges elemei kerülnek veszélybe.
Mégis azt gondoljuk, hogy a meggyőző választási és a korszakra jellemző kormányzati eredmények nem függetleníthetők az etikai szocializmus humanisztikus tendenciáitól; attól, hogy ez az irányzat valóban képes eredményesen motiválni a mozgalom mögött álló társadalmi csoportokat és a széles közvélemény jelentős részét. A valóság szaktudományos, gondolati feldolgozását azonban nem helyettesítheti az etikai szocializmus értékkészlete. Következésképpen a tudományosan fedezetlenül hagyott, vagy nem kielégítően analizált területekre is ki kell térnünk ahhoz, hogy világosan láthassuk az identitásválság okait.
III.
Sokan azonosítják – szerintünk megalapozatlanul – egyfajta elméletellenes pragmatizmussal a szociáldemokráciát, sikereit is ennek tulajdonítva. Valójában sem a II. Internacionálé időszakában (amikor a marxizmus meghatározó szerepet töltött be), sem a két világháború közötti időszakban nem maradt a mozgalom elméleti irányvonal nélkül, amiből gazdaságpolitikai koncepció következik. Adam Przeworski híres New Left Review-i tanulmányában („Social Democracy as a Historical Phenomenon" 1980/7-8.) pontatlan, amikor a következőket írja: „Tény az, hogy a harmincas évekig a szociáldemokratáknak semmiféle saját gazdaságpolitikájuk nem volt. A baloldal gazdasági elmélete bírálta a kapitalizmust, a szocializmus magasabbrendűségét hirdetve, ami a termelési eszközök államosítási programjához vezetett. Amikor e programot felfüggesztették – félre még nem rakták – nem maradt semmilyen szocialista gazdaságpolitika. A szocialisták úgy viselkedtek, mint az összes többi párt: elosztási téren némileg választóiknak kedveztek, ám teljes mértékben tiszteletben tartották az olyan aranyszabályokat, mint a kiegyensúlyozott költségvetés a deflációs válságellenes politika, az aranyalap stb. A tévedés annyiban jelentős, hogy az utóbbi évtized állapotát – amikor is mindinkább egyfajta elméleti vákuum válik jellemzővé – visszavetíti azon időszakokra, amikor ez nem volt így. Ellenkezőleg: mint ezt „Szervezett kapitalizmus" (Mediant 1991.) című monográfiámban részletesen megvizsgáltam, Rudolf Hilferding ugyanazon korproblémákon ugyanazon irányban, de előbb dolgozott, ti. a húszas években („Probleme der Zeit" in: Die Gesellschaft 1924/1.), mint amit a világ keynesianizmusként ismert meg a „General Tneory" (1936) után, s amit a stockholmi iskola is alkalmazott, elmélyített. Akkor a gazdaság mély válságát, amit a krónikus túlkapacitások állapota jelenített meg, s amelyet a monopolista termelési viszonyokat a klasszikus egyensúlyelmélet jegyében kezelő liberális gazdaságpolitika képtelen volt megoldani, megoldotta a „tőke keynesiánus szociáldemokratizálása". A kezdetektől napjainkig volt tehát elméleti munka, ami vonzerőt jelentett és sikerekhez segített.
Ma éppen az a kérdés, hogy egyfelől milyen a válság természete, másfelől válságban van-e az állami beavatkozás maga? Pontosabban szólva, melyik állami beavatkozás az, amelyik válságban van, hiszen az aranyra szabadon át nem váltható pénz esetében és a Nemzetközi Pénzügyi Rendszer fennállása mellett, amely szigorúan szabályozza a valutaátváltási arányokat, nehéz lenne azt gondolni, hogy a világgazdaság fejlett centrumországait ma is a láthatatlan kéz szabályozza. Másként szólva, a tankönyvi egyensúlyelmélethez képest a mai monetarizmus is intervenciónak számít, mert igen jól láthatóak a láthatatlan kezek. Galbraith például három területet nevez meg a kéz láthatóságára „A konzervatív támadás"-ban: „A farmerek valamennyi ipari országban államilag támogatott minimumárakkal helyettesítették a piacukat. […] Az OPEC félresöpörte az olajpiacot. De az OPEC-et nem tudják megrendszabályozni. A szakszervezetek nagy befolyással vannak saját bérköveteléseikre, és általában megszabják, milyen béreket kell fizetni. Viszont harcosan ellenállnak minden ellenük irányuló akciónak, (gy állt elő az a helyzet az Egyesült Államokban, hogy a szabadpiacot megsértő erők elleni gyakorlati lépések rendszerint azzal végződnek, hogy javaslatokat terjesztenek elő a minimumbérek leszállítására vagy megreformálására. A minimumbérek, vagyis a szegények összefogása elleni támadás szinte minden esetben biztonságos lépésnek bizonyul." Ha szaktudományosán, mérhetően fogjuk fel a „piac" kissé sokat és sokszor misztifikált kategóriáját, azaz a kereslet-kínálat hatásának érvényesüléseként, s nem keverjük össze azt a társadalmi tevékenységcsere színterével" – a közvetítés absztrakt mozzanatával (amely minden árutermelő gazdaságban működik, jóllehet a tulajdonviszonyok jellemzése nélkül semmitmondó)-, akkor Michal Kalecki méltán híres eljárása a mérvadó kutatói magatartás, aki hosszú távú gazdaságstatisztikai elemzéssel mutatta ki, hogy az USA-ban (1929-41 között) a kereslet mozgása által meghatározott ártípus csak a nyersanyagok esetében érvényesült, míg a késztermékek (fogyasztási cikkek és beruházási javak) piacát a költségek determinálta ármozgás jellemezte.7 Egészében véve pedig az a helyzet, hogy immáron száz éve a tőkés gazdaságban a piaccal szembeni legnagyobb történelmi erő a piac édesgyermeke, a modern konszern és monopólium (Galbraith).
De ne vágjunk a dolgok elébe. Maradjunk meg egyelőre a szociáldemokráciánál. A háború utáni szocdem modell, a jóléti állam, széles körben utánzott, példaadó gyakorlattá vált a fejlett tőkésországokban. A növekedéskorszakban pedig megfogalmazódtak azok a célkitűzések is, melyek a Welfare State alapzatán álltak, de nemcsak annak 1. és 2. funkcióját érintették, melyet parciálisan és módszereiben variálva a polgári pártok is akceptáltak,8 hanem túlmentek azon. Így például Gunnar Adler-Karisson „funkcionális szocializmus" koncepciója (azonos című könyve 1967-ben jelent meg), amely szerint a magántulajdon intézményét, formáját érintetlenül lehet, sőt célszerű hagyni (a kisajátításnak túl nagy a politikai kockázata és – a kártérítés következtében – túl magas gazdasági ára lenne), hiszen a lényeg a tulajdon tényleges funkcióiban van. Ezért a szociáldemokraták, amikor törvényhozási úton a tulajdon funkcióit részben az államra, részben a szakszervezetekre és a dolgozó kollektívákra ruházzák át, valójában megvalósítják magát a szocializmust, mint „funkcionális szocializmust". A magántulajdontól formálisan meg nem fosztott tőkés szerepe a gazdaságban olyan, mint a svéd királyé az ország politikájában."9
Ez az álláspont, a gazdaság feletti társadalmi ellenőrzés álláspontja – ne menjünk most bele részletesebb elemzésébe – akkor igazolódhatott volna maradéktalanul, ha Svédországban megvalósul a szakszervezetek részvénytöbbség-felvásárlási ötlete, a meglévő makrogazdasági irányítási technikák kiegészítőjeként, a gazdaság feletti magánhatalom megtörése érdekében. De nem ez történt. A bérből élők pénzügyi alapítványainak részvényvásárlási programja nem vált átütő erejűvé. A kollektív takarékosság különböző formáinak (nyugdíjalapítványok, dolgozói részvények, biztosítótársaságok) kialakítását a polgári pártok erősödő ellenállása kísérte az 1975-ös első R. Meidner-javaslattól kezdve. E javaslat szerint a vállalatok adózandó nyereségének 20%-át a dolgozók tulajdonában lévő alapítványok részvényének formájában átvennék és a vállalatok működő tőkéjeként kezelnék. A részvények nyereségének egy részét a dolgozók és a szakszervezetek oktatási, kutatási stb. céljaira használnák. A vállalatokon belül a szakszervezetek és a vállalat dolgozói gyakorolnák a részvényekkel járó tulajdonosi jogokat".10 Ehelyett, a tulajdon részleges szocializálását felvető elképzelés helyett az 1984-ben elfogadott törvény már csak kevéssé érintette a jóléti állam továbbfejlesztését. Inkább csak a tőkeképződés új formáját és a jövedelemmegoszlás némi módosítását hozta magával.
Kevesen tudjak, hogy még abban az országban is, ahol oly jelentősek a szociális kompenzációk, s a szakszervezetek szolidáris bérpolitikája következtében sikerült elérni, hogy azonos munkáért azonos bért kapjanak a dolgozók (függetlenül az üzemek szektorális és jövedelmezőségi különbségeitől), milyen óriási egyenlőtlenségek vannak a népességen belül, a részvénytulajdonosi jogcímek megoszlása szerint. A szocdem kormány és a szakszervezeti törekvések ellenére a svéd háztartások 0,2%-a kezében volt az összes részvények 46%-a és 2,6%-nak kezében a részvények 90%-a, míg a háztartások 90%-a nem rendelkezett részvényvagyonnál. Ezen tényhelyzet miatt keletkezett tehát az említett kollektív alapítványi törekvés.11 Ennek a szelídített módozata, a munkásalapok tervezetének negyedik variánsa öt decentralizált regionális alapot kívánt létrehozni. „Az alapok igazgatótanácsát a kormány nevezi ki, de az egyenként 9 tagú vezető testületekben többségben lesznek a szakszervezet képviselői. A tervezet hétéves kísérleti időszakot ír elő, ezalatt a profitelvonás és a béralap szerinti hozzájárulás kombinálásával évente több, mint kétmilliárd korona folyik be a kollektív alapokba. Ezek részvényeket vásárolnak a prosperáló vállalatokban. Egy-egy alap maximum 8százaiékos részesedést szerezhet egy vállalatban, így a kollektív kezelésben levő tőke együttesen sem szerezheti meg a vállalati részvények abszolút többségét."(Kiemelés tőlem – Sz. P.)12 Láthatóan ez a változat már nem tervezte a termelőtőke tulajdonviszonyainak megrendítését. Mégis éles támadásoknak volt kitéve a munkaadói szövetségek és a polgári pártok részéről,13 Felvetődik a-kérdés, miért? Egyrészt úgy tűnik, a marxi elméletet, Kalecki és Kaldor makroprofit elméletét e században igazolandó, a polgárság nem akart bábkirállyá válni a tulajdonhoz való nemtörődöm viszony jegyében – még Svédországban sem. Másrészt ezek a törekvések – igaz, az sem közömbös, hogy mérsékelt vagy radikális változatúak-e – lényegesen mégiscsak a társadalmasítás felvetését jelentik. Nem a termelőeszközök állami tulajdonlása formájában, hanem alapítványok révén; s nem egy adott kapitalista gazdaság létező (magán) tőkeállományáét, angolszász terminológiával szólva, nem a „capital stock"-ot, hanem a „flow of capital"-t, a tőkenövekményt érintik. Ez a törekvés a jövőbeli profitot célozza meg fokozatosan (a profitok részleges elvonásán és adóztatás útján), nem pedig a múltban felhalmozott tőkét akarja szocializálni. A szándék tehát a termelőeszközök társadalmi ellenőrzése. Kérdéses, hogy a kollektív tőkeképződés módozatai mennyire hatásosak e cél elérésében. De kétség sem fér hozzá, hogy ezek a részleges és csíraformában realizálódó elképzelések is a polgári osztályok erőteljes ellenállását váltották ki.
Hasonló a helyzet a participációs és együttdöntési törekvésekkel, melyek az elmúlt évtizedekben több elméleti újítással kecsegtettek, mint amennyi megvalósult belőlük. Ami a szociális jogok szociáldemokrata erőfeszítéseit illeti, itt lehet a legtöbb eredményről beszámolni. Az új Európai Szociális Charta (1989) elfogadásával a szociáldemokrata álláspont de iure európai szinten lényegében győzedelmeskedett. Csakhogy (mint minden olyan reformmal, amely a maga elszigeteltségében nem érheti el a változások kritikus tömegét) ezzel is az történik, hogy még ellenfelei is kisajátítják, hogy de facto hatását elgyengíthessék.
Mindenesetre nem az elméletek hiánya jellemezte a hanyatlás előtti csúcspont szociáldemokráciáját, hanem egy némiképp megalapozatlan elméleti optimizmus, mellyel azután radikálisan szakított a növekedéskorszak vége, a kibontakozó neokonzervatív ellenoffenzíva, a globális és a környezetvédelmi problémák intenzifikálódása és végül a kelet-európai összeomlás.14
IV.
Ha elfogadjuk azt a helyzetértékelést, hogy az eddigi kísérletek a jelentós próbálkozások ellenére sem hoztak áttörést a jóléti állam 3. funkciója (a kapitalista univerzum határértékeinek kipuhatolása-átformálása) tekintetében, akkor két stratégiai út kínálkozik a mozgalom előtt. I. Abból a helyzetértékelésből kiindulva, mely szerint nemcsak a gazdaság, hanem az állami beavatkozás is válságban van, s a válság oka nem maga a monetáris gazdaságpolitika, nem kínálkozik más kiút, mint a jóléti állam funkcióinak visszavétele, redukálása a neokonzervatív/liberális kritikák, a monetarizmus jegyében. Ezzel az orientációval a továbbiakban mi itt nem foglalkozunk. (Ezek átvezetnek a liberális gondolkodás axiómáihoz, melyek szempontjából a szociális demokrácia heteronóm követelmény.) II. Ha viszont elfogadjuk, hogy nem a jóléti állam alapjaival, hanem a kapitalista világgazdasági válsággal és a polgári társadalomban spontán módon bővítetten újratermelődő egyenlőtlenségek mértékének társadalmilag nem kívánatos következményeivel van baj, akkor egészen más stratégiai út kínálkozik. Ne feledjük, Galbraith professzor kimutatta, hogy a jóléti állam elleni primitív és romantikus támadások mellett a valóságos problémát az jelentette, hogy a gazdaság makroökonómiai irányítása sem tudott megbirkózni a munkanélküliséggel és az inflációval.15 Ha ezt a keynesianizmus objektív korlátjaként fogjuk fel, akkor már érthetővé válhat következő sejtésünk: A növekedéskorszak végét a polgári erők arra használhatták fel, hogy az őket mégiscsak veszélyeztető, a jóléti állam 3. funkcióját érintő kísérleteket úgy tüntessék fel és leplezzék le, mintha kizárólag a baloldal élt volna és élne az állami beavatkozással. Valójában sokféle erő, sokféle cél érdekében és eszközzel avatkozik be a gazdaságba, úgy a vállalkozói érdekek, mint a munkaerő és a kormányzati bürokráciák részéről. Valószínű azonban, hogy a világgazdaság össztőkéjének zömével rendelkező multinacionális birodalmak, a modern kor bárói ligáinak intervencióihoz képest az előzőek ténykedése szerény kezdőkre emlékeztet csupán. Annak a látszatnak az elfogadtatása, hogy a baloldal az intervencionista, a polgári liberális és konzervatív erők pedig az antiintervencionista, a klasszikus piacot tiszteletben tartó magatartás hívei, hatékony retorikának bizonyult nemcsak a jóléti állam ellen, hanem a kelet-európai, korai politikai szocializmusok megdöntésében is. Az ideológia, megváltoztatván a világállapotokat, anyagi erővé vált. Hogy ez megtörténhessen, abban nagy szerepet játszott a szociáldemokrácia bürokratikus etatizmusa és a korai „nyers, politikai szocializmusok" államának a társadalomtól való elidegenedése. A konzervatív erkölcsöt a klasszikus piacgazdasági retorikával egyesítő győztesek (a neokonzervatívok) képesek voltak különbséget tenni a nyilvánosan kevéssé deklarált történelmi célok (tehát a két ellenfél egyidejű visszaszorítása) és saját kormányzati és világuralmi gyakorlatuk tényleges módszerei között. A szociáldemokrata, szocialista mozgalmak hosszú távú perspektívái pedig azon fognak múlni, hogy képesek és hajlandók lesznek-e tanulni e kettős vereségből, vagy győzelemnek fogva fel a vereséget, megmaradnak azon elméleti és politikai alternatíváknál, amelyeknek jegyében ezeket a vereségeket maguk is elszenvedték.
Valószínűsíthető, hogy afféle megoldások, mint a „környezetbarát szociális demokrácia" új programja (SPD, 1989, berlini kongresszus), lett légyen bármilyen fontos, nem elégséges válasz arra a kihívásra, amely a mozgalmat éri.
Valószínűsíthető, hogy azok a helyzetértelmezések, amelyek abból indulnak ki, hogy az internacionalizálódó gazdaságra általában nincsenek megfelelő politikai válaszok,16 fáziskésésben vannak: a multinacionális trösztök, a nemzetközi pénzügyi rendszer, a Valutaalap és a Világbank összehangolt tevékenysége megvalósítja a világgazdaság feletti azon ellenőrzést és uralmat amelyre a polgárságnak és az Északnak szüksége van a Déllel, és a munkatársadalommal szemben. Ehhez a szabályozás technikáját, hogy Joan Robinsonnal szóljunk, az „elfajzott keynesianizmus" biztosítja, nem pedig a piacgazdasági verseny „igazságossága".
Valószínűsíthető, hogy a jelenkori pluralista demokráciákkal szembeni azon kritikátlan magatartás, amelyet a szociáldemokrácia tanúsít (lényegében befejezettnek tekintve az „elected democracy" elvre épülő, kötetlen mandátumos képviseleti demokráciát), egyre inadekvátabb magatartás lesz, ha komolyan veszi saját elvét, a politikai, gazdasági és társadalmi demokrácia együttes megvalósítását abban a korban, amikor az Informatikai és kommunikációs forradalom soha nem látott lehetőségeket teremt a közvetlen demokrácia gyakorlására és egyidejűleg megteremti a feltételeket a képviseleti elem tartalmi kontrolljához, a visszahívhatósághoz. Enélkül Rousseau ellenvetése az angol demokráciával szemben továbbra is érvényes marad, miszerint a négy évenként egyszer szabadon választó ember a választások közötti időszakban továbbra is szolga marad. Azaz a fejlődés kifejezetten kedvez a plebejus demokrata liberalizmus-kritika szabadságjogokat nem veszélyeztető lehetőségei gyakorlati kiaknázásának, attól függetlenül, hogy az államügyek a döntésekben való részvételi lehetőségek kiszélesedésétől önmagukban nem egyszerűsödnek.
Valószínűsíthető, hogy ha a jóléti állammal (szociális jogállam) szembeni liberális támadások áttörnek, s egy jelzőtlen (nem-jóléti) jogállamhoz vezetnek, akkor nem előre, hanem hátrafelé fog menni amozgalom.17
Valószínűsíthető, hogy a centrumországok munkaerőszerkezetének posztindusztriális korában sem célszerű a szociáldemokráciának a munkásokat és a különféle alkalmazotti-foglalkoztatási csoportokat, szakszervezeti erőket szembeállítani egymással, hanem tömörítenie kell/kellene őket. Kivéve persze azt az esetet, ha nem a munkatársadalom politikai képviseletét, hanem közép és felsőkáderek karrier-érdekeit szolgáló, úgynevezett centrumpárttá, egyszer s mindenkorra szavazatszedő gépezetté kívánnak lealacsonyodni. (Szerencsére nem egyedül állunk ez utóbbi megoldást elutasító véleményünkkel.)18
A jövő éppen ezekben a valószínűségekben bennefoglalt alternatívákon és a hozzájuk való elméleti és politikai magatartáson fog múlni. A válaszok nagyban befolyásolják majd, hogy a szociáldemokrata mozgalom a demokratikus szocializmus felé kezdi-e meg hosszú menetelését, vagy pedig olyan széles liberális néppárttá válik, amelyik csak annyira fog emlékeztetni egykori önnönmagára, a szociális demokrácia megvalósításának történelmi követelményét felvállaló mozgalomra, mint egy kőbalta a mai robottechnikára. Ha „felül" elfogadja a neoklasszikus dogmákat magyarázó elveknek a marxi, kalecki-i, keynes-i, galbraith-i megoldásokkal szemben; ha „középen" bejön a demokráciaeszmény liberális-elitista felfogása, s ha „alul" kiesik a munkatársadalom mögüle, akkor semmi kétség sem maradhat a végeredményt illetően. A mai konzervatív világban pedig sokaknak éppen ez a célja.
Jegyzetek
1 Igaz, a mércék relativizálhatók: a Világbank, amely sok mindenben közrehatott és közrehat a térség sorsának alakulásában, már azt prognosztizálja, hogy 2000-ig egyetlen kelet-európai ország sem fogja elérni az 1989-es életszínvonalát.
2 Ti. a szocializmus válsága, a sztálinista uralmi rendszer összeomlása utáni helyzetről beszél Buschak – Sz. P. Forrás: Évkönyv. A nemzetközi munkásmozgalom történetéből (Szerk.: Harsányi Iván, Jemnitz János, Székely Gábor) Politikatörténeti Intézet 1991. 126. o.
3 Elemzését lásd francia közegben Pierre-André Taguiefftől: „De l'anti-socialisme au national-racisme" in: Présente, 1988, Paris.
4 Jászay Antal: Kinek kell Marx? – Bentham és Mill épp elég jó: Holmi, 1992. szeptember.
5 Havas Péter: Vége van-e a szociáldemokrácia aranykorának? Népszabadság-Világtükör 1992. VII. 12, vagy azonos szemlélettel: A szociáldemokrácia ós a változó világ. Az út Berlinig. Társadalmi Szemle, 1993/2. 62-70.O.
6 Wolfgang Merkel (University of Heidelberg): After the Golden Age: In Social Democracy Doomed to Decline? Paper prepared forthe ICPS-Conference on Socialist Parties in Western Europe, Barcelona, October 8-9, 1990.
7 Költségek és árak in: A tőkés gazdaság működéséről. Válogatott tanulmányok 1933-1970. KJK 1980. 85-107. old. Fordította dr. Balogh András.
8 Tehát 1: az ipari társadalommal és az urbanizációs folyamattal együttjáró károk materiális kompenzálását, 2: társadalomstabilizáló, legitimáló szerep állami felvállalását, Lásd: Szamuely László: A jóléti állam ma. Magvető, Gyorsuló idő, 1985.
9 Forrás: A szociáldemokrácia és a modern tőkés gazdaság. A TTI. kiadványa (Szerk.: Bod Péter Ákos és G.Márkus György.) Budapest 1985. 29. o.
10 Gáti Tamás: A kollektív takarékosság érve és gyakorlata Svédország és Finnország gazdasági életében. Kézirat. 49. o.
11 Lásd: Gáti T. i.m. 47-48. o.
12 Nyilas Mihály: A svéd reformista munkásmozgalom fejlődési koncepciójának változása a hetvenes években. TTK 84/4. 599. o.
13 „1983 október 4-én több tízezer vállalkozó vonult fel Stockholm utcáin a munkásalapok bevezetése ellen tiltakozva… a Svéd Munkáltatók Szövetsége 'Október 4. Bizottságot' állított fel. A nagyvállalatok azzal fenyegették a kormányt, hogy külföldre menekítik a tőkéjüket, ha bevezetik a munkásalapokat." (Kiemelés tőlem – Sz. P.) Lásd: Nyilas kitűnő tanulmányában, 600. o.
14 További jó példa lehet a tehetséges SPD-teoretikus, Péter Glotz „társadalmilag vezérelt innováció" koncepciójának (1984) aktualitásvesztése napjainkra. Lásd: a TTI 1985-ös kiadványában, 117-125. o.
15 J. K. Galbraith: A konzervatív támadás. Világosság, 1981/10.
16 ….miközben a gazdaság radikálisan internacionalizálódott, a politika hiába próbált kitörni a nemzetállam szűk keretei közül"- írja Glotz a Die Zeit-ben. 1992. 17. szám, 14. o.
17 Blandine Barret-Kriegel a problémát világosan exponálta anélkül ,hogy a mi megoldásunkat követné. Lásd: État de Droit. État-Providence. In: Les chemins de l'Bat. Calmann-Lévy (1986. 266.0.).
18 Az a stratégia, hogy a Munkáspárt inkább centrista, s ne radikális politikát folytasson, természetesen tetszett azoknak a kommentátoroknak, akik szomorúan látták reményeik elillanását a régi Szociáldemokrata Párt (1981-es SDP)-kísérlet végével, miközben nem tudták megemészteni a Thatcher-féle szélsőséges megoldásokat. Neil Kinnockkal az a probléma, hogy ő nemcsak saját politikáját változtatta meg, hanem magát a Munkáspártot is egy, a régebbi SDP-re emlékeztető szociáldemokrata párttá változtatta, amelytől ma alig különböztethető meg. Sajnálatos módon ez a stratégia egyetlen választásra összpontosító. Hiszen mi történik majd, ha nem a Munkáspárt győz a következő választáson? Ebben az esetben a Kinnock körül állók minden bizonnyal a baloldaliakat fogják bírálni ezért, s vagy ugyanúgy elhagyják a politikai porondot, mint a régi SDP vezérek, vagy olyan szövetségesek után néznek, mint Paddy Ashdown (a Liberális Párt mostani vezére). Mindezen alapon úgy tűnik… hogy a centrumpártoknak nincs se morálja, se története."- írja Hugh Macpherson, a Tribüné politikai rovatvezetője. Évkönyv, PTI, 1991.103.O. (Szerk.: Harsányil., Jemnitz J., Székely G., Politikatörténeti Intézet.)
Három forradalom
Előttem a világtörténelem három legnagyobb forradalmáról írott három könyv: az első a XVIII. század végi amerikai forradalomról szól (T. Jefferson: Önéletrajz. Feljegyzések Virginia államból), a másik az 1789-94-es nagy francia forradalomról (T. Carlyle: A francia forradalom története)1 , a harmadik pedig az orosz forradalom történetét fogja át februártól októberig (N. Szuhanov: Feljegyzések a forradalomról [Zapiszki o revoljucii], 1-3. köt., Moszkva, Politiz-dat.1991). Az elsőt maga a forradalom egyik vezére írta, a harmadikat a közvetlenül részt vevő szemtanú, a középsőt pedig egy nem mindennapi irodalmi vénával megáldott történészfilozófus. így hát mind a három könyv kétségtelenül rászolgálna arra is, hogy külön-külön részletesen elemezzék. De ha párhuzamosan olvassuk őket, akkor lehetővé válik, hogy felismerjük az események közös erővonalait, a folyamatok általános logikáját és kritikus pontjait.
Különös érdeklődésre tarthatnak számot részünkről e könyvek ezenkívül azért is, mert, ahogyan állítják, mi magunk is éppen forradalmi változást hajtunk végre, amikor is átalakulóban vagyunk egy furcsa szocializmusból a közönséges, normális kapitalizmusba. És hát, következésképpen, okulhatunk egy kissé a múlt példáin. Ámbátor Hegel mintha valami olyasmit mondott volna, hogy a történelem leckéiből – ahogy ugyanez a történelem bizonyítja – még senkinek sem sikerült igazán tanulnia.
Óhatatlanul erre gondol az ember, amikor Thomas Jeffersonnak, ennek a jelentós gondolkodónak, a demokrácia ideológusának az önéletírását olvassa, aki egyszersmind a híres Függetlenségi Nyilatkozat szerzője (e dokumentum teljes egészében szerepel a könyvben) – azé a deklarációé, amely lényegében az összes azóta napvilágot látott emberjogi nyilatkozat ősének tekinthető. Jefferson olyan eszményeket vall magáénak, amelyekre, úgy tűnik, kortársaink csak legyinteni tudnának. Például, a felvilágosodás híve lévén, őszintén úgy látja, hogy a bajok gyökere az egyenlőtlenség és a tulajdon hatalma. Élesen, és nem kevésbé a napjainkban elavultnak számító felvilágosító hagyomány szellemében bírálja a hivatalos vallást, minthogy az „valójában a gazdagok vallása volt". S ez az államelnök – a harmadik az Egyesült Államok történetében – valóban sok mindent tett a gazdagok hatalmának korlátozására, a nép ellenőrzésének kiterjesztésére ténykedéseik fölé. Valószínűleg nem véletlenül porosodik hát nálunk a könyvesboltok polcain „az amerikai demokrácia atyjának" fő műveit oroszul először közvetítő kiadvány. Ugyan ki olvasna manapság, amikor mindenki a thatcherizmusról meg a reaganomics-ról értekezik, egy forradalmárt, aki ráadásul még demokrata is?
Másfelől viszont vitathatatlan, hogy az amerikai forradalom vetette meg az úgynevezett modern „civilizált társadalom" alapjait. Az is kétségtelen, hogy Amerika máig is büszke a forradalmára, és az egykori vezetők szobrait senki sem kívánja ledönteni alapzatukról. No, és a mi szabadságkedvelő kortársaink is elismeréssel emelik meg kalapjukat Az emberi jogok nyilatkozata előtt. Lehet, hogy azért, mert nem is olvasták, vagy nem fogták fel a lényegét?
Emlékszem, ismerőseim mily nagy lelkesedéssel idézgették Jefferson szavait: minden embernek joga van „a boldogságra törekedni". Valószínűleg nem tudták, hogy a .Nyilatkozat" szerzője Locke formuláját vette itt át („életet, szabadságot és tulajdont!"), csakhogy a „tulajdont" felcserélte benne a „boldogságra való törekvéssel". Jefferson – képzeljék csak – még nem azonosította a tulajdonnélkülit a lumpennel. És a szegényeknek abban a vágyában, hogy megszabaduljanak a „tengersok visszaéléstől és sanyargattatástól" az ember törvényes jogát látta. Ha pedig a gazadagok és rangosak nem hajlandók megegyezésre, akkor a nép szent joga, hogy „levesse magáról kegyetlenül sarkantyúzó lovasait". Bizony, ez szó szerint így áll a Nyilatkozatban: „az ilyen kormányt megdönteni a nép joga és kötelessége".
Óvatosságra int továbbá e forradalmi eszmének nemcsak a megfogalmazása, hanem gyakorlati kivitelezése is, amely nem torpant meg az erőszakos eszközök alkalmazása előtt: akkoriban még az Angliával vívott tízéves hadakozás sem vetett véget a forradalmi háborúknak Amerikában. Jefferson mint a négerek egyenjogúsításának radikális harcosa, aki számára gyűlöletes volt, hogy „a piacon embereket adnak és vesznek", az emberiség történetének egyik legelkeseredettebb polgárháborúját hagyta a XIX. századra, az amerikai Észak és Dél háborúját.
És mégis, Amerikának nagyobb szerencséje volt, mint, például, Franciaországnak, nem is szólva Oroszországról. Az amerikai forradalmat Guizot – a franciával szemben – a „legsikeresebbnek" és a „legtörvényesebbnek" nevezte. Jefferson élő tanúja volt a népfelkeléstől lángokba borult Franciaország tragikus eseményeinek – beszél is róluk az Önéletírásban, óva intve a népeket és politikusokat attól, hogy ilyesmi a jövőben valaha is megismétlődhessék. Az egymással harcoló erők kibékíthetetlensége, kompromisszumképtelensége káoszhoz vezetett, amely utóbbi viszont lehetővé tette, hogy egy „háborús kalandor" ragadhassa magához a hatalmat – írja az amerikai demokrata. Napóleon, aki lábbal tiporta az emberi jogokat, „szörnyű bűnök" útjára térítette az országot, amelyek „a világ minden népét demoralizálták, és millió és millió életet követeltek és fognak is még követelni". Sokkal jobb sors várt volna Franciaországra, ha a konfliktus békekötéssel végződik, és alkotmányos monarchia jön létre.
Vajon a Nyilatkozat szerzője nem a későbbi liberális eszmék felé tendál-e, amikor a francia forradalmat elemzi? Hiszen az, amit az orosz liberális burzsoázia képviselői 1917-ben hangoztattak, szinte egyenes és közvetlen folytatása volt a társadalmi megegyezés jeffersoni eszméjének: „Mi nem forradalmi úton közeledtünk a hatalomhoz. Ezt az utat elvetettük, ez nem a mi utunk volt…"
A Feljegyzések a forradalomról szerzője, Szuhanov, több mint maró gúnnyal kommentálja az orosz burzsoázia „Progresszív Blokkjának" ezt az imént idézett kijelentését. Ebben – írja Szuhanov – „kifejeződött egész hazai liberalizmusunk lényege, a rókafarok ós a farkasfogak, a gyávaság, az ernyedtség és a reakciós beállítódás". Ebből a megfogalmazásból olyan átható és lesújtó megvetés árad, hogy úgy tűnik, mintha nem is Szuhanov, a gorkiji „Új Élet" vezető publicistája írta volna, hanem maga Lenin. Vajon nem éppen azzal a türelmetlenséggel állunk-e itt szemben, melytől annyira tartott Jefferson, és amely csak igazolhatatlan ós szörnyű következményekhez vezethet?
A gazdag, befolyásos, földi javakban bővelkedő liberális szeret a humanizmusról, az együttérzésről értekezni – emlékezzenek csak Dosztojevszkij Cudar históriájá-nak tábornokára. Még arra is képes, hogy jótékonykodjék és demokratikus gesztusokat tegyen. De amikor az alsóbb néposztályok kinyilvánítják jogukat az emberi életre, a boldogságra, amikor ténylegesen meg kellene osztani velük az előjogokat, akkor a liberális már nem tudja leplezni felháborodásba torkolló Ingerültségét. Ugyan mire képes ez a lumpenfajzat!? Amikor hatalmat kapott, azonnal végrehajtotta azt a hallatlan gaztettet, amelyet francia forradalomnak neveznek. Így, vagy körülbelül így látta a dolgokat az orosz liberális burzsoázia Február előestéjén,
Ezen a ponton jelenik meg az az első pillantásra szinte észrevehetetlen különbség, az a kis rés, amely a liberális burzsoáziát elválasztja a Jeffersonok, Carlyle-ek, Szuhanovok világától. Ez a rés, amely a reális társadalmi gyakorlatban aztán szakadékká szélesedik.
Egynémely liberális ítélkező például sokat és ékesszólóan értekezik a jogállam szükségességéről, természeteses-mélyen hallgatva eközben a saját gyakorlati ténykedéséről. Jefferson viszont tolsztoji élességgel és egyenességgel beszél „a bírák megvesztegethetőségéről és a gazdagok iránti részrehajlásáról". Kiélezi, nem pedig elkeni a kérdést: vagy úgy lesz, hogy a hatalomgyakorlók ténylegesen kompromisszumot kötnek az alsóbb osztályokkal, valóban magukkal egyenlőnek tekintik őket, önként lemondanak igazságtalan előjogaikról – vagy pedig az a helyzet, mint a forradalom előtti Franciaországban: a liberális frázisokat valójában csak azért hangoztatják, hogy ezzel leplezzék „a hatalommal való gyalázatos visszaélést, mely sárba tiporja az embereket".
AXVIII. század végére a francia királyi hatalom számára világossá vált a reformok elkerülhetetlensége. Ami az alsóbb néposztályokat illeti, „az elnyomottak körében általánossá lett az az érzés, hogy még Törökországban is jobb lenne élni" – írja Cariyle. Vagy egyáltalán nem élni. És egyszer csak egy, az udvarban befolyásos reformer arra a gondolatra jut, hogy „Franciaországban békés úton forradalmat kellene végrehajtani". Először támogatásra talál a királynál, de később nyugállományba helyezik, és kegyvesztetté válik. Miért? Hát, csak azért, mert Turgot nem a nép rászedésének valamely új formájára gondolt, hanem valóságos kompromisszumra az alsó ós felső osztályok között. Egy ilyen kiegyezés egyebek között azt is feltételezte, hogy a „papság, a nemesség és még a parlament tagjai is adót fognak fizetni, miként a többi egyszerű ember!". És sok más előjogot is megnyirbálnak vagy megszüntetnek – többek között a gazdag polgárság privilégiumait, amely osztály a királyi bürokrácia és a részrehajló bíráskodás védőszárnyai alatt monopolhelyzetet élvezett a piacon.
Amerikában az olyan embereknek, mint Jefferson, Washington, Lincoln – a francia reformerektől eltérően – valóságos hatalma volt, mivel a forradalom által felemelt, meglehetősen szervezett nép állt mögöttük, nem pedig a liberálisok által megszédített tömeg, amely új cézárra vágyik. És Jefferson tudta: a reális kiegyezés politikája csakis akkor lehet sikeres, ha a nép elsajátítja az önigazgatás funkcióit. Csak az állam irányításában valóságosan résztvevő nép segítségével zabolázható meg a burzsoázia étvágya, vethetők ellenőrzés alá a gazdag tulajdonosok. Hiszen – mutatta ki Jefferson – egyes gyarmatok gazdasági elmaradottságának éppen az volt az egyik oka, hogy ott a tulajdonosok ellenőrzés nélkül gyakorolhatták hatalmukat, amely így nem a törvényen, hanem a cinkos kapcsolatokon alapult. És Amerika – a nép és a demokratikus vezetők akaratának megfelelően – hétmérföldes léptekkel indult el a civilizáció útján.
Franciaországban ellenben az uralkodó rendek – minthogy ezt nem is akarták, nem is tudták – nem hallgattak az idősebb Mirabeau figyelmeztetésére: „az a kormány, amelyik szembekötősdit játszik, és botladozás közben túl messzire megy el, általános hatalmi válsággal végzi". De a kormány a tudatlan nép félrevezetésével próbálkozott, az obskurantizmust növelte, ahelyett, hogy a nép fölvilágosodását segítette volna elő, mégpedig nemcsak tudatilag, hanem megszabadítván ót a „tengersok visszaéléstől és sanyargattatástól", a képmutató bíráskodás tirannikus uralmától, a mérhetetlenül elhájasodott, „hiú és amorális" (Jefferson) papságtól, a könyörtelen uzsorásoktól. És az ország feltartóztathatatlanul, elképzelhetetlen gyorsasággal süllyedt a káosz, a hatalmi vákuum, a feudális pangás mocsarába…
Mi várható még egy olyan hatalomtól, amely kiegyezést ígért a rendek között, de valójában csak az arisztokrácia és a gazdagok érdekein őrködött, miközben megalázta és dezorientálta az alsóbb osztályokat? Minden idők tirannusai és okos, cinikus tanácsadóik meg vannak győződve arról, hogy az úgynevezett nép nem egyéb, mint agyalmány. Hiszen az okos ember csak abból ítél, ami adva van, amit tapasztal. A realista politika tapasztalata pedig arra tanít, hogy a csőcselékkel bánni korbács meg cukros kenyér dolga. így gondolta az az orosz liberális burzsoázia is, amely egész kellemesen berendezkedett a feketeszázas bürokrácia, a csendőrség meg az egyház védőszárnyai alatt, ha morgolódott is a hivatalok packázásai miatt. Ám a korbács és a cukros kenyér politikája, a nép lezüllesztésének, a pogromok kiprovokálásának politikája (hiszen jobb egy irányítható felkelés, mint egy forradalom!) – mindez váratlan következményekre vezetett Oroszországban. Hasonlóan a XVIII. századi Franciaországhoz, a helyi, a provokátorok céljait szolgáló felkelések helyett megjelent a forradalom. A tegnapi obskúrus tömeg mára, mintegy varázsütésre, néppé állt össze, készen az önfeláldozásra a többiek, az egész ország megmentése érdekében. Pétervár – írja Szuhanov – már február első napjaiban „az öntevékenység csodáit mutatta tel", az alsó osztályok ismét életet és rendet teremtettek a városban, miközben a titkosrendőrség, a rendőrség, a csendőrök, a házmesterek „csetepatékat és anarchiát" provokáltak.
Amit Szuhanov február első napjairól elbeszél, az valóságos csoda, márpedig a modern ember, még ha kacérkodik is a vallással, nem hisz a csodákban. Talán ezért történt, hogy Szolzsenyicin, aki természetesen ismeri Szuhanov Feljegyzései-t, nem neki hitt, hanem azoknak, akik a csendőrség és a titkosrendőrség szemével látták az orosz forradalmat?
Thomas Carlyle úgy beszél a francia forradalom eseményeiről, mint amelyekben a Szentlélek szállt le a földre, és szavai néhol már-már bibliai emelkedettségűek: „Ne féljetek a sans-culotte-izmustól, fogjátok fel, hogy valójában nemcsak elkerülhetetlen, baljós befejezést jelent, hanem sok mindennek csodálatos kezdetét is – hirdeti. – És még valamit fel kell ismernünk: ez is Istentől való – hiszen nem történt-e meg már annyiszor? Ősidőktől fogva, ahogyan az írás mondja, az Ö útjai a dolgok mélységes mélyébe vezetnek: és most is, mint a világ kezdetén, az Ő irtóztató és gyönyörűséges haragja zeng ott a lángoszlopban…"
Az a historiozófiai koncepció, miszerint a francia forradalomban az öntörvényű világ-ész autogenezise nyilvánult meg, óriási hatást gyakorolt a társadalmi tudatra. Mint mondják, Dickens úgy hordozta magával mindenhová Carlyle könyvét, ahogyan más a Bibliát szokta, J. S. Mill pedig zseniális műalkotásnak nevezte. Pedig Carlyle nem takargatta sem a francia arisztokrácia elleni úgynevezett „szeptemberi gyilkosságok" tényét, sem a sarokba szorított és felbőszült nép által elkövetett más, szörnyű atrocitásokat. így kellett megfizetniük a „gazdagság arisztokratáinak" azért, hogy embertársaikat szánalmas, alázatos férgekké degradálták, hogy a sans-culotte-okat (akik vagyontalanok voltak ugyan, de munkájukból éltek, és akiken a privilegizált rendek élősködtek) aljas módon a lumpenréteggel egy szintre helyezték. Hát akkor most mit panaszkodtok, miért átkozzátok a lumpenszagú lázadás sötét foltjait a népforradalom tiszta homlokán – hiszen csak a saját tetteitek gyümölcseit aratjátok le…
Míg Franciaországban a véres belharcok morális felelőssége az arisztokráciát terheli, amely „türelmetlen mindennel szemben, ami ellentmond hedonista vágyainak" (Jefferson jellemzi így a királynőt), Oroszországban némileg más volt a helyzet. A polgárháborúért – Szuhanov véleménye szerint – a cári udvarral, a nemességgel ós a burzsoáziával együtt az orosz demokrácia is felelős. Ez a demokrácia ugyanis – sajnálatos módon"- nem Jefferson útját követte, hanem azokét a francia királyi tanácsadókét, akik Franciaországot a sans-culotte-tűzvész poklába taszították.
A Tanácsok vezetősége körülbelül így okoskodott: ha nálunk polgári forradalom folyik, akkor most a burzsoázia érdekeit kell védeni. Elfelejtették a múlt polgári-demokratikus forradalmainak legfőbb tanulságát: a privilegizált burzsoázia, a plutokrácia mindig a reakció oldalán áll. Minthogy hallgatólagos szövetséget kötöttek a plutokráciával, így vagy úgy az ő érdekeit kellett képviselniük, és át kellett venniük a politikai harcnak azokat a fogásait és szabályait, amelyek az oligarchikus rezsimekre jellemzőek, nem pedig a demokratikus rendszerekre. Miután megszerezte a „néma tömegek bizalmát és támogatását", a Tanács vezetősége az éles elméjű és puritán Csernov, a nemes lelkű Cereteli, a szilárd jellemű és biztos ítéletű Dan személyében „magához ragadta a hatalmat" – így Szuhanov -, és „a színfalak mögötti manipulációval likvidálta az ellenzéket, vagyis mindenkit, aki útját állhatta a plutokrácia ellenőrizhetetlen hatalmának. És csak csodálkozni lehetett – folytatja Szuhanov – „milyen határozottan, durván és kérlelhetetlenül követték őket ezen az úton egynémely Tanács-vezetőink".
P. Miljukov nem riadt vissza sem a csalástól, sem a közönséges hamisítástól, amikor meg kellett szerveznie a számára kedvező „közvéleményt". E „reformer" kívánságait félszavakból is megértették. „A leglojálisabb és legdemokratikusabb firkászok előtt, akik persze kétségkívül buzgón őrködtek azon, hogy a demokrácia magasztos dicsfénye töretlenül fennen ragyogjon – ahogyan Szuhanov szarkasztikusan jellemzi őket -, megnyílt a nyelvi lelemény korlátlan szabadsága. És rá is vetették magukat Leninre, zabolátlanul, lankadatlanul, minden szégyen nélkül."
A bolsevizmus elleni ideológiai kampány teljes sikerre vezetett. Ennél többet kívánni sem lehetett volna. Hadirokkantak vonultak Pétervár utcáin „Le Leninnel!" jelszavakkal, a balti tengeri flotta matrózai, a moszkvai katonatanács, a pityeri gyárak munkásai követelték: „Vissza Leninnel Németországba!" De a mi demokratáink diadala pirruszi győzelemnek bizonyult. 1924-ben Viktor Csernov – már az emigrációban – keljfeljancsinak titulálta Lenint, rádöbbenvén, hogy ez a már látszólag véglegesen tönkrezúzott és porba sújtott bolsevikvezér egyszer csak mindenki meglepetésére feltámadt a nemlétből, és új erőre kapott.
Mindez nem csupán Leninnek – ennek a „monumentális forradalmi tényezőnek", ahogy Szuhanov jellemzi – a személyes tulajdonságain alapult. Sajnálatos módon Lenin végső sikeréhez maguk a demokraták járultak hozzá értetlenségükkel, meg azzal, hogy a plutokratákkal alkottak egy tömböt – mutat rá a Feljegyzések szerzője, művének nem egy helyén, Vezetőségük nem fogta föl, hogy a balszárnynak rágalmak és csalások útján végbevitt felszámolása a legsötétebb erőket és ösztönöket kavarta föl a társadalom mélyéből, és hogy ez „a feketeszázas banda nagy, túlságosan is nagy sikeréhez vezetett". Na, de akkor ne is tessék panaszkodni, ha néhány pillanat múlva Kerenszkij helyett Kornyilov vagy valamilyen más hasonló tábornok bukkan fel a feketeszázas tisztikar élén, és kiadja a parancsot: „Foglyokat nem ejtünk!"
Azzal a burzsoáziával vállvetve, amely a maximális hasznon kívül igazán semmit nem akart, a Tanácsok vezetősége is azon szorgoskodott, hogy gátat emeljen a tömegek fenyegető áradata elé. Hiú remény volt. Amikor a gát átszakadt, a nép, amely csalódott a demokráciában, a szélsőséges pártok felé fordult.
Lenin Szuhanov ábrázolásában tagadhatatlanul félelmetes – de vonzó is. A Feljegyzések szerzője általában is érdekes portrékat fest a forradalom személyiségeiről – Miljukovtól és Kerenszkijtől egészen Kamenyevig és Zinovjevig. Az olyan jelenetek leírása, mint Lenin fogadtatásáé a Finn Pályaudvaron, az októberi fordulaté és egy sor más forradalmi epizódé és cselekményé valódi irodalmi tehetségről árulkodik. Lenin felléptével az orosz tanácsok demokratái, akik színfalak mögötti alkudozásokkal és intrikákkal töltik idejüket, egészen új megvilágításba kerültek. „Nem felejthetem azt a dörgedelmes beszédet, amely sokunkat megdöbbentett és felkavart… Állítom, hogy ilyesmire senki sem számított. Úgy tűnik, hogy felszabadultak a fogva tartott őserők, és hogy a mindent eltiprás szelleme, amely nem ismer sem akadályt, sem kételyt, sem józan emberi mértéket, szétfeszíti a Kseszinszkaja-termet."
A sans-culotte-forradalmak ősereje volt ez, „a falu meglódulása a szocializmus felé". Ez a forradalom már megijesztette Szuhanovot, ettől már elhatárolódott, kétségbe esvén a polgárháború szörnyűségein és kíméletlenségén. Egyébként Szolzsenyicin ábrázolásában is (mint a „Vörös kerék" egyik figurája) Szuhanov szenvtelen észlényként jelenik meg előttünk, aki – hogy Carlyle szavaival éljünk – arra törekszik, hogy a valóságot „holt logikai formuláknak" rendelje alá.
Nekem azonban úgy tűnik, hogy Szuhanov alapeszméje – egy egységes demokratikus front létrehozása, amely kemény kézzel véghezvinné a reformokat, mégpedig a dolgozó többség, nem pedig a plutokrácia érdekében – lényegében helyes. Más kérdés, érdemes volt-e ragaszkodni ehhez a képlethez akkor is, amikor a demokraták tábora már szétesett és megsemmisült, amikor már csak ez volt az alternatíva: vagy feketeszázas reakció, vagy sans-culotte-tűzvész.
Ki vitatná, hogy egy ilyen választás csakis tragikus lehet, hogy még az erőslelkűeket is megingathatja és visszariaszthatja? A „francia típusú" forradalom borzalommal töltötte el még az olyan félisteneket is – holott különben fensőbbséges tárgyilagossággal szemlélték a történelem menetét -, mint Goethe és Hegel. De ne siessünk a végső elmarasztalással, fontoljuk meg inkább egy olyan mértéktartó ós liberális történész szavait, mint Guizot, aki így nyilatkozik az 1789-es forradalomról: „vannak események, amelyek olyannyira felfoghatatlanok, olyan bonyolultak… hogy rejtélyük megfejtetlenül marad azokban a mélységekben, ahol a népek sorsát eldöntő sorscsapások kovácsolódnak".
S vajon a mi modern világunkban, amely a hidrogénbombával kezdődött, a Föld egykor izzó magmája már kihűlt volna, s nekünk már nem kell földrengéstől tartanunk? A történelem leckéje e három könyv szerzőinek tanúsága szerint – számomra úgy tűnik – erre tanít: a politikacsinálók és a privilegizált osztályok cinikus racionalitása, amely máskor elegendőnek bizonyult a hiszékeny nép félrevezetésére, forradalmi időkben mindig csúfos kudarcot vallott. Ahhoz a tűzfészekhez, amelyben „már felizzott a sans-culotte-izmus" (Carlyle), a tűz leendő áldozatai halmozták fel a gyúanyagot.
A valódi kiegyezés alapjait megtalálni bizonyára Jefferson alapeszméjét követve lehet, „kedvező feltételeket kell teremteni – nem a gazdagság arisztokráciája számára, amely több kárt és veszedelmet okoz a társadalomnak, mint hasznot, hanem az erény és tehetség arisztokráciája számára". Ezek a szavak persze hangozhatnak utópikus frázisnak vagy jelmondatnak is. De Jefferson számára a valóságos politika programját jelentették, amely a polgárok társadalmi egyesítését célozta. És az amerikai demokraták gyakorlatának és eszméinek, melyeket az Egyesült Államok harmadik elnökének tanúsága szerint azonnal lelkesen magáévá tett a francia forradalom, az egész emberiség nem kevesebbet köszönhet, mint egy történelmileg új elvi alapvetést: az Emberi Jogok Nyilatkozatát.
(Ford.: Havas Ferenc)
Jegyzetek
A tanulmány eredetileg az Oktyabr című folyóiratban jelent meg, 1992/10. sz. 190-192.
1 A szerző természetesen az orosz nyelven megjelent fordításokra utal, melyeknek adatai a következők: (Jefferson) Leningrád, Nauka, 1990; (Carlyle) Moszkva, Miszl. 1991.
Közelítések a Kádár-korszak művelődéspolitikájához
Expozíció l.
„…Senki sem hiheti, hogy pár év múltán nem kezd el majd egy új nemzedék kérdezni. Nem kezd el könyvtárba járni, nem fog naplókat olvasni, drámákat fellapozni, archívumokban kutatni, novellásköteteket tanulmányozni. S ha azt hazudjuk nekik, hogy a Kádár-korszak iszonyat volt, amelyhez semmi közünk sem volt, ha azt hazudjuk nekik, hogy Aczél nem is élt, vagy ha élt, hát minimum szörnyeteg volt, akkor aztán kínos helyzetbe kerülhetünk. Akkor ugyanis jogos lesz a kérdés, hogy mi is történt. Mert ha mindez olyan borzasztó volt, ha tényleg kibírhatatlan volt minden napja, akkor ki adta ki a könyveket, hogyan is állhatott szóba annyi ember Aczéllal, miért vacsoráztak nála nem kevesen, írtak neki leveleket, miért mentek el a kor nagyságai a pártkongresszusokra, ültek a fényképészek lencséi előtt nyugodtan Kádár János társaságában. Mert mindez ténylegesen magyarázatra szorul. De ha most csak csend és némaság a válasz, akkor majd – évek múlva – késő lesz." (György Péter)
Expozíció II.
„Hogy bizonyos politikai erőknek tényleg torkukon akadt a múlt, mi sem bizonyítja jobban, hogy a »Kádár-rendszerről« szólván ugyanolyan logikával operálnak, mint 1945 után a bolsevik taktika a »Horthy-fasizmus« szitok-átok szóként való használatával. […] A Kádár-rendszer egyetemes kiátkozása ma éppen azt nem tes^i" világossá, hogy az emberek hiányérzete főképp nem politikai töltésű. Korábbi sorsukat nem hajlandók mindenestől megtagadni, s elfogadni, hogy ők csak károkat okoztak az országnak, mert például elfogadhatatlan termékeket gyártottak. […] A baloldal torkában is ott szorult a múlt. Zavarban van, nem vállalkozik objektív, tárgyilagos történelemértékelésre, mert joggal tart attól, hogy azzal újabb támadásokat hív ki maga ellen." (Pataki Ferenc)
Tárgy és mérték, avagy: módszertani előfeltevések
A szükséges történelmi távlat hiánya, az alapkutatások állapota és a politikai közlevegő miatt egyelőre inkább csak közelítések íródhatnak a Kádár-korszakról és művelődéspolitikájáról, „végleges" igénnyel fogalmazott tudományos opuszok aligha. E sorok írója is csupán közelítésekre vállalkozik : tárgyilagos szándékú és tárgyias fedezetű – a terjedelmi korlátok miatt viszont soványan dokumentált – elemzési, értékelési adalékok megfogalmazására teszek kísérletet.
Másutt, máskor esetleg vállalkozni fogok szubjektívebb hangvételű, személyes emlékeket, szituációkat és arcokat felidéző műfajra annál is inkább, mivel 1975-től másfél évtizedig-nem döntéseket hozó politikusként, hanem az MSZMP kulturális osztálya beosztott munkatársaként, majd a Magyar Rádió egyik vezetőjeként – magam is részese voltam a kulturális irányításnak, a döntéselőkészítésnek és a végrehajtásnak. Ebben az írásban viszont – ilyen „előélettel" és felelős érintettként is – tárgyilagos műfajra teszek kísérletet
Az objektivitásra törekvés persze „csak" szándék lehet, megvalósulásának eredményessége, a relevancia mértéke sok mindenen múlik. A szubjektivitás, a tévedés veszélye ellen nemcsak az „egyik", hanem a „másik oldal" egykori szereplői és a „tiszta" utódok, a kívül maradottak sincsenek beoltva. Reális, hiteles összkép ugyanis csak a kutatások és értelmezések gazdag, egymással is vitatkozó tudományos kínálatából bontakozhat ki. Egy lehetséges ajánlat csupán ehhez az alábbi tanulmány; természetesnek, sőt számomra is tanulságosnak tartok más, ettől gyökeresen eltérő álláspontot is.
De egyáltalán: mi is a tárgya a Kádár-korszak művelődéspolitikáját elemző kutatásoknak, értékeléseknek? Egy szűkebben vett politikatörténeti megközelítés arra is vállalkozni tud majd, hogy a politikai folyamatokon belül elkülönítse, egymásra hatásukban is differenciálja az ideológia, a belpolitika, a tájékozódáspolitika és a művelődéspolitika szektorait, érzékeltetve a köztük meglévő egyenlőtlenségeket, feszültségeket is. Ugyanennek a megközelítésnek képesnek kell lennie a hasonló ideológiájú, berendezkedésű kelet- ás közép-európai államszocializmusok művelődéspolitikájának összehasonlító elemzésére is. Számos politológiai tanulmány született már ezekről az évtizedekről; a művelődéspolitika szerepe és értékelése szempontjából is hasznosíthatók (ha korántsem mindig találóak) a különböző korszakminősítéseket használó analízisek, legyen szó a „szovjet típusú társadalomról", a „bürokratikus" vagy „racionális redisztribúcióról", „diktatúráról a szükségletek felett", valamiféle „sztálinista-posztsztálinista totalitarizmusról" vagy „a hruscsovizmus mintaállamáról", illetve „felpuhult diktatúráról" stb.
Egy következő – igen termékeny – megközelítés lehet a művelődéstörténeti, művelődésszociológiai. Ez a szempont a politikát is a társad almi-kulturális mélyfolyamatok iránya felől ítéli meg, de korántsem csak a politikára figyel. Mindenekelőtt szükséges lenne a kultúra produktumainak és a fogyasztási szokásoknak a sokoldalú felmérése: csakis erre épülhet a tudományos és művészi alkotás, a szellemi innováció és a tudás korabeli magyarországi helyzetének, színvonalának nemzeti és egyetemes horizontú mérlegelése. Annál is inkább, mivel egy nép, nemzet, ország kulturális termése még szigorú politikai korlátok, elnyomás közepette sem elsősorban „politikafüggő", nem elsősorban cenzúra- és mecenatúra-ügy, jóllehet a kulturális termés gyökérzete mélyen beágyazódik a mindenkori társadalmi-ideológiaipolitikai talajba, A legalitás is teret engedhet olykor „ideológiamentes" művészeti irányzatoknak; a metaforák és metanyelvek közegében helyenként virágozhat egy-egy műnem vagy művészeti ág (lengyel színház, szovjet irodalom, cseh film), s természetesen a „tiltott irodalom", az „ellenkultúra", az underground művészet szűkebb-tágabb körei is a nemzeti művelődések szerves részét képezik – tényleges értékeik, maradandóságuk mértékében.
A művelődés, a kultúra ugyanakkor nem azonosítható az elit produkciójával vagy az értelmiségpolitika mezőjével, sőt magával az alkotások, értékek teremtett világával sem: a kultúra legalább annyira a rétegzett társadalom „köznapi" dimenziója is, a képességek és a cselekvések, a mindennapi érintkezések és szokások, az attitűdök és az életmód világa. Egy korszak politikáját is minősíti, hogy milyen irányú s mértékű kulturális folyamatok mentek végbe a társadalomban, milyen természetű s léptékű a kulturális mobilitás, milyen értékek váltak vonzóvá és taszítóvá.
Mindezeknek a szempontoknak a figyelembevétele nélkül nagyon felszínes, nagyon steril, nagyon „túlpolitizált" lenne a szintetikus művelődéspolitika-történet, essék bár az ítélet mérlegének nyelve a megértőbb-pozitívabb vagy a szigorúbb-negatívabb irányba. S egyáltalán: létezik-e olyan egyetemes vagy akár csak európai, közép-európai „etalon", amelyhez mérve a magyar kulturális színvonal, a XX. század második felének műveltségeszménye, az elért civilizációs és modernizációs fokozat és típus mechanikusan minősíthető? Történeti mérték persze van, de aligha elszakíthatóan a magyar tradícióktól, a történelmi realitásoktól valamint az egyetemes és hazai kulturális progresszió kihívásaitól.
Minden történelmi mérlegelés ugrópontja és metodológiai dilemmája: honnan, milyen távlatból minősítsünk egy-egy korszakot és irányzatot, hogyan értékeljük egy-egy periódus uralkodó vagy ellenzéki politikáját. Minden ellenzéki mozgalom, minden rendszerváltozás, de főleg minden új hatalmi berendezkedés (a kádári is) – a politikai harc és az önlegitimáció eszközeként – gyakran él a historizálás, sőt a kriminalizálás eszközével. Az 1956-1988 közötti korszak értékelése szempontjából megkerülhetetlen lesz a posztkádári időszak, az „utána" tendenciáinak minősítése is. Nem csupán annyiban, hogy a konzervatív jobboldali „nemzeti" kurzus alatt esetleg „még rosszabb" lett a helyzet, vagy hogy egy sterilen nyugatias, radikálisan „liberális" vadkapitalizmus mit hozna, mit hozott volna. Az utóélet ekképpen is értelmezi a múltat: bizony a jelen idő és a Kádár-korszak viszonyára szintén érvényes Marx és Engels híres rendszerváltó szállóigéje A német ideológiá-ban: „…és ismét helyreáll az egész régi szemét".
Csakis az 1945 utáni évtizedek világ-és geopolitikai keretei, az oktrojált politikai formáció, a centrum és a periféria, a „Jalta" és „Lajta" teremtette közép-európai kisállami alternativitás talaján vizsgálható: mi történt, hogyan történt s miként történhetett volna (?!) másképp. Csak ezen a – ha nem is fatalisztikus, de szükségszerűségekkel terhes – mezőn belül elemezhetők és nevezhetők meg reálisan a Kádár-korszak pozitív és negatív folyamatai, a politika kisebb-nagyobb érdemei, bűnei és vívmányai, modernizációs értékei, dekadenciába sodró pangási tünetei és maradandó értékfelhalmozásai. Mindez – a sajátszerűségeket figyelembe véve – a kulturális folyamatokra, a művelődéspolitikára is áll. Nincs szükség lapos párhuzamokra egy Szuszlov, egy Furceva és egy Gyemicsev képviselte szovjet ideológiai vezetéssel, a román, csehszlovák, NDK-beli, bolgár vagy éppen lengyel kulturális irányítással. Az azonban tény, hogy a kulturális életben – erős nemzetközi ideológiai érzékenysége folytán – 1956 és 1988 között, ha hullámzóan s többnyire a háttérben is, de igen erősen érvényesült a szocialista országok politikájának külső pressziója, amelyet a kádári centrumpolitika sem tudott (s nem is mindig akart) kivédeni. Elegendő utalni a „liberalizmus" folyamatos ostorozására, a filmátvételek, a könyvkiadás, a művészeti szövetségek közötti kapcsolatok, a direkt moszkvai a budapesti követségi beavatkozások számtalan „ügyére", különösen 1956 és 1967 között, majd 1972-76 táján.
Hiteles történelmi mértéknek és viszonyító háttérnek a régióit, a nemzetközi, a kelet-európai államszocializmusok kulturálisideológiai „produktumát", az egyes országok Európa, illetve a világ iránti nyitottságát és belső reformokra való képességét, civilizációs és kulturális érettségét, valamint a hazai előzményt, az 1914 és 1956 közötti négy diktatúrával terhes évtizedet kell tekintenünk, beleértve ebbe néhány históriai pillanat (1918-19; 1945-49; 1953-1954) progresszív kezdeményezéseit, esélyeit.
A köznapi és zsurnalisztikái leegyszerűsítésben lekezelő vagy mentegető felhanggal használt szóképek, az „ahhoz képest Magyarország" vagy a „gulyás-kommunizmus" nem adnak választ a lényegi kérdésekre. A „kollaboráció és a kompromisszum", a „megvásárolt fogyasztói jólét és kisszabadság" moralizáló szempontjai, a politikai aktorok és áldozatok mégoly illetékes saját minősítései, a fejlett nyugat-európai tőkés államformák liberális normáinak romantikus, illuzórikus számonkérései sem igazán termékenyek: nem többek, mint a történelmi alternativitás leegyszerűsítéséből fakadó jó- és rosszpont-osztogatások. Az már azonban értelmes történelmi, politikai és erkölcsi szempont, hogy vajon az 1956 utáni magyar hatalom, az MSZMP és a kormányzat, ezen belül a művelődéspolitika, kényszerpályákon haladva is, élt-e az adott s kivívott maximális lehetőségekkel, tágította-e a kereteket, s végső soron mennyiben segítette vagy gátolta hazánk, népünk és nemzeti kultúránk civilizálódását és demokratikus modernizációját.
Ezekre a kérdésekre persze szintén nem adható egykönnyen válasz. Magam is csak adalékokkal, a horizontális és vertikális leírás kísérletével igyekszem szolgálni, próbálgatni a lehetséges feleleteket. Teszem ezt egy olyan sajátos megközelítésből, amely a szélesívű művelődéstörténet helyett, előmunkálatok híján, egyelőre csak a szűkebb politika történet terepén mozog, igyekezve ugyanakkor egyidejűleg figyelembe venni a politikai szándék és következmény,a deklaráció és praxis,az önkép és visszhang szempontjait is.
Folyamatok és szakaszok
A Kádár-korszak egyik – önellentmondásossága miatt – legproblematikusabb, egyúttal legpikánsabb ideologémája volt a kontinuitás és diszkontinuitás viszonya. Az 1956 utáni évtizedek fő politikájának a valóságosnál is jobban hangsúlyozott (a pozitív és negatív fordulatokat egyaránt elleplező) folytonossága, valamint a szocializmus építésének – úgymond – első, 1945 (illetve 1948) és 1956 közötti szakaszához fűződő viszonya Kádár János beszédeinek is állandó motívuma volt. Ez a doktrína természetesen szervesen összefüggött 1956. okt. 23, nov. 1. és nov. 4. sajátos, változó legitimációs értelmezésével is.
A különböző politikai alrendszerek, reszortok – különösen a gazdaságpolitika – az ún. politikai fővonalnál persze több diszkontinuitást viseltek el (valóságosan vagy deklaráltan), de egyúttal ideológiai magyarázkodásaikkal túl is terhelték a kontinuitás-problémát. Elegendő utalnom az új gazdasági mechanizmus hullámzó értelmezési tartományára 1966-tól 1988-ig vagy Lukács György és Aczél György „vitájára" a 60-as évek második feléből (amelynek egyúttal Lukács politikai rehabilitálását szolgáló funkciója is volt). Emlékeztetek a magyar irodalom és a szocialista irodalompolitika belső történetével kapcsolatos – Szerdahelyi István monográfiája ürügyén kirobbant s ma már szinte komikusnak tűnő – „50-es évek" – vitára, illetve Révai József- polémiára, amely – a nemzeti kérdéshez hasonlóan – a 70-80-as évek művelődéspolitikai tanácsadó-körének olyan markáns személyiségeit is szembeállította, mint például Huszár Tibor, Kardos György, Fekete Sándor, Király István, Pándi Pál és Rényi Péter, nem beszélve a tágabb értelmiségi közvéleményről.
Mára, a rendszerváltozás felől, egyenesen paradoxnak tűnik, hogy a kádári politikai centrumnak – „a szocializmus építésének" általában vett s főleg világ- és geopolitikai szempontokra figyelő deklarálásán túl – egykor milyen kemény vitákat kellett folytatnia az 1956 előtti és utáni kommunista politika közötti diszkontinuitás balos, dogmatikus „csökkentőivel", korlátozóival, illetve a „megszakítottság" szovjet utat majmoló konzervatív bírálóival szemben. S lám, napjainkban miként kerül következtetéseiben ez utóbbiakkal szinte azonos platformra a baloldal- és szocializmusellenességtól fűtött jobboldali historizálás kontinuitás-mítosza és totalitarizmus-demagógiája.
A komoly történeti elemzések persze – álljanak bár különböző társadalomelméleti platformokon – az 1956 utáni évtizedeket a modell folyamatos keretein belül sem tekintik egységes ívnek. Bihari Mihály politológiai, Huszár Tibor értelmiségpolitikai, Szoboszlai György alkotmány- és jogtörténeti, valamint Papp Zsolt gazdaság-és társadalomtörténeti szakaszolásaira utalok példaként, amelyek részben egybeesnek egy lehetséges művelődéstörténeti, illetve kultúrpolitika-történeti periodizálással is. A szakaszolás ugyanakkor még a művelődés egyes szektorain belül is csak viszonylagos lehet, különösen ha figyelembe vesszük a politikai nyilvánosságnak azt a harmonikázó természetét, amelyet Gombár Csaba jellemzett oly plasztikusan.
(I.) 1956 novembere – 1958 nyara a szovjet fegyverek árnyékában végrehajtott politikai „rendcsinálás" és megtorlás időszaka, amelyben a művelődéspolitika teljesen alárendelődött a hatalmi politika belső mozgásainak. Az egypárti hatalomgyakorláson belül ugyanis legalább két markáns irányzat működött: egy reformszocialista és egy sztálinista-restaurációs. E két irányzat belső küzdelme és kifelé mutatott viszonylagos egysége, a véres megtorlások és a fokozatos nyitások kettőssége, a valódi, bár egyelőre nem erős centrum kiépülésének üteme döntő mértékben befolyásolta az értelmiség- és kultúrpolitikát is.
Az egész Kádár-korszakra kivetülő, szinte szimbolikus egyidejűség, hogy amikor a Nagy Imre- és a Bibó-per zajlik, s folynak az értelmiséget is sújtó kivégzések, letartóztatások, 1958 nyarán lát napvilágot (hosszas belső viták után, „keményítő" hangvételben véglegesítve) „Az MSZMP művelődési politikájának irányelvei" című központi bizottsági határozat. E terjedelmes dokumentum a „rendteremtés" ideológiai fedőszövege mellett egyszersmind számos fordulatértékű új hangsúlyt, pozitív elemet is tartalmaz, illetve sejtet.
(II.) 1958 és 1962 között sok ponton visszakeményedés, újradogmatizálódás tapasztalható. Megindul a belsőleg is több ellentmondást hordozó, progresszív és megtorló, liberális és konzervatív felhangjaik révén némileg egymással is „vitatkozó" elvi dokumentumok, kultúrpolitikai munkaközösségi állásfoglalások sorozata. (Ennek az időszaknak a politikai és kulturális eseményeiről, a perekről, a konszolidációs hatalom belső ütközéseiről, nemzetközi feltételeiről s az irodalmi, művészeti élet „rendbetételéről" elég sok dokumentum és értelmezés jelent meg az elmúlt 1-2 évben.)
Számos író – önként vállaltan vagy/és a cenzúra miatt – hallgat ebben az időszakban; tekintélyes értelmiségiek vannak börtönben. Nyugatias ízű lektűrhullám s a Kelet-Európában exportképes magyar „szocialista giccs" igyekszik pótolni a kulturális vákuumot, miközben éles harc folyik a „modernizmus", a „nyugatmajmolás" ellen. A háttérben ugyanakkor elindul a küzdelem egy nyitottabb, érték érzékenyebb művelődéspolitikáért, a könyvkiadás, a filmgyártás, a színházművészet megújításáért, a klasszikus világkultúra hazai ismertségében és a nemzeti műveltségben mutatkozó fehér foltok csökkerítéséért. Mindehhez a kulturális és oktatási beruházások, intézményépítések viszonylagos dinamizmusa, a televíziózás elterjedése is fedezetet teremt. A megtorlások ki váltotta politikai csöndben, az életszínvonal viszonylag gyors javulásával és az előbbre jutás,a társadalmi mobilitás családok százezreit érintő élményével egyidejűleg terjed a tanulási, önművelődési divat, a „jó szakma" vonzereje.
(III.) 1963-1973 a magyar művelődéspolitika nagy korszaka, Kádár János egész politikai szerepének is talán legtermékenyebb, mondhatni, „klasszikus" periódusa. Az extenzív iparosodás) és a nagy társadalmi mobilitású folyamatok lezárulása a 60-as évek közepére művelődéstörténetileg is fordulatot jelez: ugrásszerűen megnőtt például a 8 osztályt végzettek aránya, javultak a családok többségének életmódbeli, fogyasztási, civilizációs körülményei, erősödött a továbbtanulásban való érdekeltség. Igaz: az értelmiségivé válás presztízse és esélyei terén, a társadalmi értékrendben megerősödtek régi-új negatívumok is, az igazi demokratizálódás helyett inkább csak a fogyasztói én autonómiája s egyfajta korlátozott, „érdekbeszámításos" liberalizmus számára nyílt fokozatosan tér. Az 1961-től tapasztalható jelentős politikai változásokkal (Kádár János szállóigéje: „aki nincs ellenünk, az velünk van"; a tsz-szervezések lezárulása és a háztájik révén a faluval történt kiegyezés; amnesztia stb.) és a viszonylag gyors életszínvonal-emelkedéssel összhangban ugyanakkor végbemegy a kulturális élet konszolidációja és reformja.
E folyamatot eleinte egy kontrakarírozó szerepű vagy látszatú ideologikus közjáték, az ún. „eszmei offenzíva" meghirdetése terheli (1965-66), de a kulturális politika mind szervesebben kapcsolódik össze a gazdasági reform előkészítésével és a nagyobb hatalmi-ágazati érdekszövetségek korlátozott pluralizmusával, alkujával. Megszűnt a felsőfokú beiskolázás származási elvű adminisztratív kontrollja, megkezdődik a művelődés különböző szakterületeinek átgondolása és funkciójuk, irányításuk elvi-politikai korszerűsítése. Létrejön az MSZMP (pontosabban: a pártvezetés) és számos tekintélyes alkotóművész, tudós – a kádári politika valódi társadalmi-nemzeti eredményeire is támaszkodó – „kiegyezése", „szövetségkötése". Mindez nemhogy nem fenyegeti, ellenkezőleg: stabilizálja és külföldön s itthon egyaránt legitimálja a pártvezetés hatalmát és a politikai rendszert.
Bár az egypártrendszerből, a Szovjetunió vezette szövetségi rendszerhez tartozásból és a Kádár János személyében is megtestesülő tekintélyelvű, paternalista politikai struktúrából adódóan megmaradt a hierarchikus berendezkedés, az aufklérista kulturális irányítási mechanizmus centralizmusa, érdemi doktrinális és gyakorlati változások mentek végbe a kulturális politika és közélet legtöbb síkján. Fokozatosan – a politikai intézményi irányítás legkülönbözőbb színterein – előtérbe került a szakértelem; a magyar kultúra horizontja kitágult a világra, rengeteg modern tudományos, művészeti érték és szórakoztatási divat lelt otthonra hazánkban is. Elmélyültek a nemzetközi kapcsolatok; családok százezrei váltak turistákká; a kulturális civil társadalom és érdekvédelem – helyenként a döntési mechanizmus is – „megindult" a lokális demokratizálás, a bővülés, a sokszínűbbé válás, és a modernizálás útján.
A csökkenő, de „még" megmaradó korlátokkal, szilenciumokkal, tabukkal együtt is fokozatosan tágult, pluralizálódott a kulturális nyilvánosság politikai mezője, és szűkült a represszió változatos eszköztárának alkalmazási köre. A korábbi túlideologizáltságot egyre inkább a fogyasztásra, az emberek privát életét békén hagyó pragmatizmusra építő – vagy éppen rájátszó – paternalizmus váltotta fel. A gazdasági eredmények lehetővé tették – ha nem is a szükséges mértékben – a kulturális-oktatási intézményrendszer jelentős állami fejlesztését, a művészeti mecenatúra bővítését (ami persze újabb ellentmondásokkal is járt). Létrejött és stabilizálódott a művelődés sokszektorú állami, tanácsi és szakszervezeti hálózata. Ugyanakkor éppen a művelődéspolitika legfontosabb ágazatában, az oktatásügyben átgondolatlanul, rövid távban gondolkodva, a vélt vagy valóságos munkaerő piád és szakmai utánpótlási szempontoknak alárendelve és kapkodóan folyt a szervezeti, infrastrukturális és koncepcionális fejlesztés, miközben a gyakorlattól és a financiális realitásoktól mindinkább elszakadtak a „steril" távlati fejlesztési kutatások és a spekulatív oktatási modell viták. Zavarokkal volt terhes az értelmiségpolitika, a társadalmi esélyegyenlőség hirdetése sokhelyütt nivelláláshoz, kontraszelekcióhoz vezetett. A modernizációból adódóan is növekvő létszámú értelmiségen belül erősödött a marginalizálódás, a lemaradás.
Mindezzel együtt is a műszaki, ökonómiai, mérnöki tudás presztízsének emelkedése, a gazdasági reform tudománypolitikai előkészítése, Lukács György ideológiai-politikai rehabilitálása, a baloldali „marxizmus-reneszánsz", számos társadalmi-kulturális jellegű modernizációs vívmány széleskörű elterjedése, a magyar film, zenekultúra, irodalom, színház- és képzőművészet felívelése, Kurtág György, Szokolay Sándor, Petrovics Emil; Weöres Sándor, Nagy László, Juhász Ferenc, Illyés Gyula, Déry Tibor, Örkény István, Németh László, Pilinszky János, Cseres Tibor, Nemes Nagy Ágnes, Sánta Ferenc, Mészöly Miklós; Barcsay Jenő, Kerényi Jenő, Somogyi József, Varga Imre; Fábri Zoltán, Jancsó Miklós, Ranódy László, Makk Károly, Kovács András és mások gazdag termése, egy új művésznemzedék indulása jellemzi elsősorban ezt az időszakot.
A folyamat – főleg nemzetközi politikai okokból – 1968-ban megbicsaklik, 1968 és 1974 között ellentmondásosabbá, kétvágányúvá válik. A nyugati és a keleti neokonzervativizmus megerősödése, a brezsnyevi poszt-sztálinizmus katonai, politikai, ideológiai nyomása, a hazai gazdasági-politikai reform megtörése érzékelhetően szűkíti a viszonylagos ideológiai szellemi nyitottságot. Vannak visszarendeződési tünetek, újra szaporodnak az adminisztratív tilalmak, az ideologikus kiszorítások, de az oktatási, tudományos, közművelődési és művészeti életben s főleg a társadalmi, fogyasztási, életmódbeli „mélyfolyamatokban" azért továbbhalad a civilizációs reformok és a kvázi-demokratizálódás tendenciája, a mindennapok depolitizálása.
A nyilvánosság szélesedésével fokozatosan legalitást kapnak hazai és külföldi nem marxista, vallásos, irracionális, népnemzeti és polgári liberális nézetek, művek. Az egyéni világnézet egyre inkább a személyes szabadságjog, a privátlét ügye lesz; szaporodnak s bizonyos fokig intézményesülnek a politikai tabukat nem sértő különböző alternatív kultúrák, főleg az ifjúság és a szórakozás területén. A párton belül is egyre nyilvánvalóbbá válik „több párt", több ideológia létezése. A 60-as évek európai s hazai marxizmus-reneszánszától ösztönözve teret nyer – szinte félhivatalossá válik – a „nembeli értékekre orientált", az elidegenedést leküzdő demokratizáció és modernizáció szerves egységének korszerű baloldali reformkoncepciója, vonzó életmódbeli-közművelődési célkitűzések, minták fogalmazódnak meg. E gondolatrendszer számos elméleti képviselőjét és interpretációját, a kritikai marxizmus, a baloldali szellemű rendszerkritika és szépirodalom több irányzatát ugyanakkor – radikális politikai álláspontjuk miatt – a hatalom kiszorítja a nyilvánosságból. Sőt: Lukács György 1968-ban írott kulcsfontosságú művének teljes szövege, a Demokratisierung heute und morgen sem láthat napvilágot; tanítványai egy körének két nemzedéke is külső vagy belső emigrációba kényszerül.
(IV.) 1974-1984 az előző dinamikus fejlődésű szakasz baloldali-közösségi szellemű kulturális és életforma-modelljei, távlatai, reformkísérletei, demokratikus törekvései jórészt utópiákká, illúziókká fagynak; megtörtek a rebürokratizálódás, a konzervativizmus, illetve a felemás liberalizálódás, a fogyasztáscentrikus depolitizálás, a piaci kommercializálódás kettős gátjain.
A hatvanas évtized végére megtörik a kulturális intézményrendszer és infrastruktúra fejlődésének dinamizmusa. A gazdasági növekedés és modernizáció megtorpanása, a belső társadalmi-életmódbeli konfliktusok kiéleződése, a családok tömegessé váló kényszerűen önkizsákmányoló életmódja és az értelmiség, köztük a fiatalok romló helyzete objektíve leértékelte a kultúra deklaratíve éppen felértékelt szerepét. A művelődési-olvasási szokások, az önművelődő mozgalmak, a tudományos-műszaki haladás egészében kedvezőtlen alakulásának az illusztrálására elég egyetlen példát idézni: 1984-85-ben a 18-24 éves korosztálynak mindössze 9,4 %-a (az esti és levelező tagozatokon tanulókkal együtt 12,1%-a) folytatott felsőfokú tanulmányokat, amivel az utolsó előtti helyre kerültünk európai viszonylatban. Igaz: az általános és középiskolai oktatás átlagszínvonala (pl. a matematikai, az írás-olvasási készség elsajátítása) terén s néhány művészeti ágazatot tekintve a világ élvonalában maradtunk.
A politikatörténet síkján 1973-74-ben egyértelműen megtörik a – még oly ellentmondásos – reformok íve, ezt egyebek mellett
Nyers Rezsó, Fehér Lajos, Aczél György pártvezetők, majd Fock Jenő miniszterelnök leváltása is jelzi. Az Aczél György nevével fémjelzett kiegyezéses, érték érzékeny és pragmatikus kulturális politika defenzívába került a Szovjetuniótól, NDK-tól is ösztönzött reformellenes, munkás- és nemzeti demagógiával, az apparátusbeli és szindikalista konzervatívok s némely humán értelmiségi csoportok koalíciójával szemben, még ha sikerült is továbbvinnie néhány vívmányát. A hol rugalmas, hol görcsös visszavonulások, az újraideologizálódás és a pragmatizmus, a „húzd meg – ereszd meg", a kisebb-nagyobb, mégis progresszív lépések, de egyúttal a távlatvesztés, a stratégiátlanság, a kapkodás és a súlyos engedmények szakasza ez.
A neokonzervatív fordulat a szakmai színvonalat és a baloldali-demokratikus értékek hitelét tekintve is károsan hatott a kulturális és az értelmiség-politikára, ugyanakkor számos – a politikai-társadalmi intézményrendszerből és direkt politikai ideológiából kitessékelt – reformtörekvés a kulturális életbe „települhetett át" s itt nyert bizonyos fokú legalitást; elegendő ebben a vonatkozásban Pozsgay Imre és Nyers Rezső pályájára utalni. A kultúra sajátos politikai „védettsége", egyúttal az értelmiség helyzetének romlása, jelentős humán rétegek marginalizálódása, a szocialista reformok esélyeiből való kiábrándulása, az értékrendzavar eszkalálódása miatt a művelődéspolitika szférájában jelentkeztek először hangosan és élesen az általános válságtünetek, a kádári politikával szembeni liberális, népnemzeti és újbaloldali ellenzékiség irányzatai. A kulturális politikának ugyanakkor paradox módon nemcsak ezek bírálatának, ideologikus „bűnbak"-kezelésének feladatát „kellett", vállalnia, hanem egyúttal – tudatosan vagy kényszerből – lehetőséget teremtett e „válságtünetek" némi humanizálására, sót legitimálására, az eszmei pluralizmus – mégoly konfliktusos, de – fokozatos kiépítésére.
A kulturális nyilvánosság oly mértékben telítődött nem kulturális természetű ideológiai-politikai felhangokkal, sőt közvetlen ambíciókkal, hogy – a belső viták miatt is – elszalasztódott számos valóban fontos művelődéspolitikai reform esélye (oktatásügy, kultúra gazdaságtan, tudománypolitika, művészet közéleti generációváltás). A hazai szellemi élet és a kulturális politika európaizálódó szemhatárai, kiugró intellektuális teljesítményei, növekvő nemzetközi tekintélye sem tudták leplezni a gyorsuló eróziót. Legyünk igazságosak: amit kulturális értékvesztésnek látott a kortárs, abban a modernizáció, a nemzetközi tömegkommunikációs fejlődés, a televíziózás és az olvasás viszonyának egyetemes trendjei, a műveltségkép „technokratikus" átrendeződése, a kulturális piacosodás és kommercializálódás „rendszersemleges" törvényszerűségei, a reálértelmiségi hivatás felértékelődése is szerepet játszottak. Az ezen túl is szembetűnő erózióban ugyanakkor nem csak – nem is elsősorban – az állampárt szűkebben vett művelődéspolitikájának megtorpanása útvesztése érhető tetten, hanem egy általános tudati-kulturális-mentálhigiéniai leépülés is, ami a szélesebb és mélyebb társadalmi-életmódbeli viszonyokban, az emberi autonómiáknak (a termelés, a vállalkozás, a civil demokrácia helyett is) a fogyasztásra való korlátozódásában, a szabadidő csökkenésébe az értékdevalvációkban stb. gyökerezik.
Igaznak bizonyult számos művelődési egyesület, fórum, szakmai vita és több kultúrszociológus – például Ágh Attila és Vitányi Iván – előrejelzése: a gazdasági megtorpanás és a stagnálás nyomán, de korántsem csupán emiatt, „a kultúra szűkített újratermelése" folyt a 80-as évek elején, közepén. S miközben a politikai hatalom – a hidegháború új szakaszában, szovjet nyomásra – a 80-as évek elején szigorít bel- és tájékoztatáspolitikáján, az ellenzékiség terjedése, a második nyilvánosságnak és a kettős beszédnek a szélesedő hatása, a valódi pluralizmus torz levezető csatornákba szorulása következtében a közvéleményformáló értelmiség számára gyakorlatilag kettős kulturális hatalom – egy politikai és egy (Csoóri Sándor szavával) „erkölcsi" hatalom – intézményesült. Ami mögött már ott működött a gazdaság, a társadalom, a kultúra, az erkölcs két-három dimenzióra, nyilvánosságra szakadása. Volt persze átjárás a két hatalom között, ugyanakkor nőtt a kölcsönös kiszorítósdi, gettósodás is, amiért az MSZMP politikáját terheli a fő – bár nem kizárólagos – felelősség.
A politikai hatalmon belül megindult radikális célú reformküzdelmek és a Kádár János pozícióját megcélzó utódlási harcok esetenként a kultúrpolitikai koncepciók ütközésének – mint „fő konfliktusnak" – az álruháját öltötték magukra. A párt- és a kormányzati apparátus tehetséges szakemberekkel töltődött fel, de közben a kiegyezéses rendszer látványosan erodálódott. A „perszonifikált határokkal kicövekelt konszenzust" (Gombár Csaba kifejezése) sem a fiatalabb művészgenerációkra, sem a növekvő számú technokrata-vállalkozói szakértelmiségre nem tudta továbbvinni a pártvezetés. Ez az erőtér határozta meg a 80-as évek első felében az ellenzékiségről szóló párthatározatok, a sajtóirányítás, az értelmiségi-és a médiapolitika, az oktatás és tudománypolitikai küzdelmek, az Aczél György és Pozsgay Imre közötti valóságos és vélt konfliktusok, az írószövetségi közgyűlések, a Mozgó Világ és a Tiszatáj c. folyóiratokkal kapcsolatos viták és adminisztratív döntések mezőjét.
A mély, objektív társadalmi és kulturális ellentmondások felszínén dogmatikus, népnemzeti, technokrata és konzervatív, reformer és öröklési ambíciók furcsa szövetkezéseit és egymásnak feszülését mutatja a 80-as évtized. Igazi vesztesként ebből talán nem is az amúgy is súlyos nehézségektől gyötört államszocialista irányítási mechanizmus és ideológia került ki, hanem a demokratikus baloldaliság, a szocialista szellemű rendszerkritika, a marxista tradíciójú kulturális önigazgatási és modernizációs koncepció. Amely – a deklarációk ellenére – egyre kevésbé kellett, mert „kényelmetlen" volt a küzdő felek mindegyike számára; s amelyet akkor már, liberális irányban, azok a társadalomtudósok is elhagytak, akiket a 70-es évek elején éppen radikális reformszocialista szellemiségű, tudományos fedezetű műveik és kiállásaik miatt bélyegeztek meg ellenségesként. (A 90-es évek elején gyakran viszont éppen azok járnak élen „ellenzékiségük" melldöngető historizálásában, akik a 70-80-as években konzervatív, reformellenes pozícióból támadták az akkori kultúrpolitikát és ideológiai pragmatizmust. Illetve azok, akik annak idején éppen politikai ellenzékiségük buzgó tagadásával, lojalitásuk hirdetésével s „pusztán" a szakmai-irodalmi másság és a nemzeti identitás jogait követelve védekeztek [egzisztenciális okokból persze érthetően] a kádárista ideológiai kritikává], esetenkénti presszióval szemben.) Az MSZMP vezetése a kulturális mezben jelentkező politikai ellenzékiséget végül is „jól" s joggal ismerte fel – az más kérdés, hogy még a „saját védelme" szempontjából is rossz irányba s rossz szövetségeket kötve haladt, elsődlegesnek mindig a rövidtávú stabilitást és a túlélést tekintvén.
(V.) 1984-1988: a Kádár-korszak, egyúttal az Aczél-korszak vége, jóllehet az előbbinek a névadója 1989-ben, az utóbbié 1991-ben hunyt el. A 80-as években egyidejűleg erősödtek fel – s keveredtek is össze – a kádári politikával, illetve annak megmerevedésével, pangásával, kiúttalanságával szembeni – nemzetközileg is motivált -reform-kommunista, önigazgatói-szocialista, népnemzeti, liberális-demokrata, demokratikus ellenzéki és neosztálinista szellemű „ifjútörök" oppozíciók.
Bár gondolati-ideológiai távlati szempontból viszonylag progresszív hangsúlyú új művelődéspolitikai állásfoglalások és koncepciók is napvilágot láttak (pl. Lukács Györgyről, illetve a szocializmus radikális reformjának lehetőségeiről, a fiatal értelmiség helyzetéről, a felsőoktatásról, a művészet és társadalom kapcsolatáról, a nemzeti-nemzetiségi kérdésről), hatékony, eredményes stratégiai és gyakorlati válaszok már nem születtek a kiéleződő kulturális ellentmondásokra és a régi-új kihívásokra. Ugyanakkor a kulturális élet és a kulturális politika puffer- és szelep funkciója, eszközszerepe és kiszolgáltatottsága is tovább erősödik. Az 1985-ös pártkongresszusra készülve 1984 végén voluntarista gazdaság- és társadalompolitikai programtervezet, illuzórikus növekedési koncepció kerül nyilvánosságra. Kádár János – a bürokratikus rendteremtő ideológia jegyében – szembefordul Aczél Györggyel, egyik legfőbb reformpárti szövetségesével is, akinek kádárista reformersége ugyanakkor állagvédő konzervativizmusnak minősül a párton belül és a párton kívüli radikálisok s főleg a már többpártrendszerben gondolkodó ellenzékiek számára.
Az 1984 végétől 1987-ig érvényesülő kultúrpolitikát az Aczél Györggyel szemben kiharcolt, gyakran neodogmatikus konzervatív és népnemzeti húrokat pengető kurzus vezényli. Ez az adminisztratív irányítási eszközök divatját felmelegítő, az agitációs és propagandamódszereket a kulturális életbe átemelő, a már fokozatosan intézményesülő pluralista nyilvánosságot megrendszabályozni akaró politikuscsoport mondatta ki s hajtotta végre például a Tiszatáj c. folyóirat felfüggesztését, egyes egyetemeken a „rendcsinálást", Csurka István időleges szilenciumát, az írószövetség 1986 végi közgyűlésének befolyásolását és a feloszlatást is kilátásba helyező hatalmi provokálását stb. Ugyanakkor ez az új, fiatalabb – az előző kurzust olykor persze joggal bíráló, de nála jóval merevebb, doktrinerebb, kapkodóbb, szakszerűtlenebb – kultúrpolitikai vezetés sem tudta megakadályozni az általános gazdasági-politikai-bizalmi válság, a kulturális ellehetetlenülés felgyorsulását. Sót: durva, átgondolatlan, esetenként elvtelenül lobbizó és kompenzáló lépéseivel még „rá is tett egy lapáttal", amit ezen irányzat egyik-másik képviselőjének későbbi fordulatai, kiszólásai sem tudtak feledtetni.
Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a kultúra, az oktatás távlati sors-kérdéseiről való döntések egyre inkább közvetlenül is átcsúsztak a technokrata-liberális szellemű gazdasági szakapparátus kezébe, amely – a restrikciós intézkedéseken túl is – többnyire nem-demokratikus, rövidtávú, ökonomista-piacelvű, szociálisan érzéketlen társadalom-és kultúrafelfogást érvényesített. így érkezünk el 1988 májusáig, az MSZMP gyökeres politikai fordulatának kezdetét megtestesítő pártértekezletig, a Kádár-korszak végéig.
A kulturális elitértelmiség jelentős része ekkorra már felmondta a korálún hallgatólagos konszenzust az MSZMP politikájával; aktívabb, politizáló szárnyuk a – persze különbözőképpen elképzelt, hirdetett – modell, sőt rendszerváltás elkötelezettje, előkészítője lett. Abban, hogy ennyire literátus- és történész orientációjú, illetve genezisű lett 1990-tól a kormányzati és a liberális ellenzéki elit, a művelődés- és értelmiségpolitikai válság sokkoló mélysége, a kelet-európai küldetéses értelmiségi tradíciók újraéledése csakúgy szerepet játszott, mint – paradox módon – a politikai konfliktusok kihordását átvállaló kulturális nyilvánosságnak a 60-as évektől fokozatosan (ha visszaesésektől terhelve is) kibontakozó pluralizmusa, növekvő szabadságfoka és relatív védettsége.
A szocialista értékek és távlatok „rendszerszerű" kompromittálódásán és a demokratikus szocializmus mellett elkötelezett radikális reformerek jelentős részének exkommunikálásán túl az 1980-as-évek derekától érvényesülő kulturális politikák (a kormányzatiak és ellenzékiek) főszereplőinek öncsalásain, szereptévesztésein, illúzióin is múlott, hogy az évtized végére a magyar kulturális értelmiség többsége számára a romantikus népnemzeti vagy jobboldali konzervativizmus, illetve a nyugatias piacelvű, ökonomista liberalizmus két pólusú alternatívája vált hitelesnek tűnő vonzóerővé és választó vonallá. Ebből a politikai kínálatból 1989-91-re már kimaradt és – önérzetében megtiporván, a kommunistaellenes demagógia, megfélemlítés által szétvervén, s az apparátusbeli technokrata elit gyors kapitalizációs, privatizációs érdekeitől is megzsarolván -„vezeklőként" a szégyenpadra ültettetett a demokratikus és újbaloldali orientáció, az alternatív, a civil társadalmi, a szocialista-szociáldemokrata kulturális koncepciók, művelődéspolitikák „harmadik ereje", irányzata.
„A személyiség szerepe a történelemben "
Az alcímben szereplő marxizmusoktatási és főleg gyorstalpaló párt-iskolai előadástéma s vizsgatétel minden vulgarizálás és torzítás ellenére valóságos problémára utal. A Kádár-korszak művelődéspolitikáját ebből a szempontból érdekes többlépcsősség jellemezte.
Az 1956 és 1988 közötti időszakban objektíve semmi sem kérdőjelezte meg a párt vezető szerepe alkotmányban is rögzített elvének gyakorlati érvényesülését, ami a döntéseknek, az irányításnak egy viszonylag szűk körre korlátozódó, tekintélyelvű, centrális és bürokratikus alaptermészetében öltött testet. A szakszerűség, a liberalizmus és olykor a demokratizmus (a kettő nem ugyanaz!) elemeinek és kísérleteinek szaporodása ellenére alapvetően hierarchikus, paternalista természetű volt a politikai berendezkedés; csúcsán Kádár János állott. A „kollektív vezetés" féligazságával kombinált személyi hatalom az ő esetében kétségkívül külsőségektől mentes, puritán vonásokat hordozott, ami nemcsak politikai magányosságával, hanem történelmi és alkati okokkal is összefüggött. Az ország lakosságának többsége szemében a 60-as évektől mindez személyes hitelt biztosító szerénységként, egy ideig népszerű plebejus-kisemberi attitűdként tűnt fel. Kádár legtöbb vezetőtársától viszont ez a „kollektivizmus" egyéniség- és hitelrontó, szürkítő és középszerűsítő személytelenséget követelt, náluk ilyen ruhát öltött. Ezzel a 60-70-es években uralkodó tendenciával „furcsa" ellentmondásban állt a kultúrpolitika és a gazdaságpolitika reformer exponenseinek, mindenekelőtt Nyers Rezsőnek, Fock Jenőnek és Aczél Györgynek a nagyon is markáns egyénisége; szuverenitásuk és „külön" nemzetközi tekintélyük miatt egyébként nekik gyakran meg is gyűlt a bajuk a középszerűsödés vagy éppen az arctalanság „hőseivel".
A kádári politikai mechanizmus keretei között a kultúrpolitikai alrendszer éppen a politikán belüli viszonylagos elkülönültsége, a kultúra és az értelmiségpolitika fokozottabban személyiségcentrikus hatásrendszere, természete miatt – a többi szektorhoz képest eleve inkább magán viselte a vezetők szubjektivitásának nyomait. Pozitív és negatív értelemben egyaránt. Az irányító személyiségek emberi, morális jellemzői, szakmai vonzalmai, erényei és hibái, konstruktív vagy szűkítő elfogultságai, szavaik és tetteik viszonya – a kultúra, az értelmiségpolitika lélektől lélekig ható jellege miatt – talán közvetlenebbül meghatározták a politika e szektorát. Ez önmagában nem előny s nem is hátrány (van példa mindkettőre), de reális ténye, jellemzője – és ezért a fogadtatásban, a viszonyulásban, pro-kontra személyes indulati tényezőket is felerősítő specifikuma – az 1956 utáni államszocialista hatalomnak. A politikai személyiségek túlsúlyos hatalmi szerepe az egypártrendszeres tekintélyelvű államszocializmus modelljének politikai túlsúlyosságából és demokratikus intézményesítetlenségéből, nem pedig a vezetők alkotmányos szerepéből fakad (mint például az amerikai és a francia elnöki rendszerben).
Ugyanakkor – ebben a vonatkozásban – a magyar fejlődésnek számos sajátos pozitívuma is van a többi szocialista országhoz képest.
A történelmi korlátozottságok, a válságot elodázni végül is nem képes modernizációs fejlődés kétarcúsága, a reformok és visszavonások állandó hullámzása ellenére s ezzel együtt releváns lehet egy olyan nézőpont is, mely kitekintve az 1960 utáni két évtized során elsősorban értékteremtő, modernizáló, reform támogató és humanizáló módon, tehát pozitívan érvényesültek hazánkban a politikai szubjektumok túl súlyosságának tünetei. Mind a nagypolitikában, mind a művelődéspolitikában jóval tovább, a kereteket feszegető mértékig mert elmenni a magyar vezetés, mint a többi szocialista országban, vállalva a velük valóburkolt-nyílt feszültségeket és vitákat is, ugyanakkor elhárítva az újbóli direkt katonai és a totális politikai beavatkozás kockázatát. Ezek a veszélyek, beleértve a rákosista restaurációt, vagy egy ahhoz hasonló szellemű vezetés külső erővel történő esetleges hatalomra segítését, állandóak és egyes történelmi pillanatokban reálisak voltak; Kádár János, Aczél György s mások is ennek a kockázatnak az elhárítását, a koncepciós perek időszaka visszatérésének a megakadályozását tekintették legmélyebb, bevallott – be nem vallott politikusi küldetésüknek. Az már az őszintén hitt antirákosista reformpolitika és az ezt képviselő egyének önáltatása s az egész ország tragédiája, ha ez mégoly reális veszélytudat gyakran egyoldalúvá, erőtlenné tette magukat a reformszándékokat is, ha a Kremlre mutogatás számos önigazolásra is adott alibit, ürügyet s ha olykor (például az 1956 utáni borzalmas megtorlások vagy a 70-es évek eleji szellemi kiátkozások esetén) ezek a félelmek bizony a legyőzöttnek hitt rákosista módszerek túlélését is „legitimálták".
Anélkül, hogy a művelődéspolitika vezetőinek portrészerű jellemzésére, párt- és állami irányításbeli hierarchikus viszonyuk, önálló döntési, cselekvési esélyeik, formális és informális hatalmuk taglalására, egymás közötti vitáik leírására és minősítésére vállalkoznék, röviden felsorolom az egyes művelődéspolitikai szakaszok markáns, domináns személyiségeit. (Zárójelben azt az időszakot nevezem meg, amelyben szerepük meghatározónak tűnt.) A névsor bizonyára bővíthető vagy éppen szűkíthető is, de talán nem teljesen igazságtalan: Kállai Gyula, Benke Valéria, Marosán György, Szigeti József, Szerényi Sándor (1957-1962), Szirmai István (1957-1967), Ilku Pál(1958-1973); Orbán László (1957-1975), Aczél György (1958-1985), Óvári Miklós (1974-1985), Pozsgay Imre (1975-1990), Köpeczi Béla (1964-1988), Kornidesz Mihály (1973-1987), Tóth Dezső (1964-1985); Knopp András (1972-1989), Berecz János (1984-1989), Pál Lénárd (1985-1989).
Az 1956 és 1988 közötti évtizedek ellenfelei szerint is legnagyobb formátumú hazai művelődéspolitikusa – különböző párt és állami funkciókban – Aczél György volt. Pályájának és munkásságának reális értékelése elválaszthatatlan az egész Kádár-korszakétól, az 1945 és 1990 közötti magyar történelem külső feltételeinek, belső alternatíváinak minősítésétől. Mindenesetre azon kis számú magyar politikus közé tartozik, akik az 1970-es évektől itthon és nemzetközileg is joggal komoly presztízst vívtak ki. A korból, az MSZMP általános politikájából és az ő személyes-különösen „művészi"-elfogultságaiból fakadó tévedései, hibái esetenként súlyos felelőssége mellett is: a 60-as évektől Aczélnak döntő szerepe volt abban, hogy a kádári politika a többi szocialista országéhoz képest viszonylag szuverénné, pragmatikussá, reformérzékennyé, toleránssá, a világra nyitottá formálódott.
Nem feltétlenül a politika valamiféle – úgymond – szocialista vívmányaként, de tény: a 60-as évek derekától lett tömeges a lakáshoz jutás, a vidéki fürdőszobák építése, a mosógép és fridzsider, az autó és a kiskert megszerzésének, birtoklásának esélye. Mindezzel szorosan összefüggött, hogy Magyarország elindult a modernizálódás, és a régióban kezdeményezőén haladt a – mégoly korlátozott – közművelődési demokratizálás, pluralizálás, a politikai, szellemi, kulturális liberalizálás útján. Amikor ezek a törekvések vereséget szenvedtek vagy meggyengültek, ennek mintegy „jelképeként Aczélt magát is háttérbe szorították, leváltották (1974,1985); ő viszont – bár kétségtelenül megalkuvások, a szigorodás vállalása, sőt kockázatos megideologizálása árán, de – ekkor is igyekezett védeni politikai meggyőződésének progresszív oldalait, értékelveit s főleg a magyar kultúra vívmányait.
Aczél György „oldásaiban és kötéseiben", szerepének és személyiségének konfliktusaiban, a taktikainak hitt visszavonulások stratégiai deficitjeiben szemléletesen és modellszerűen tetten érhetők az 1956 utáni magyar művelődéspolitika tragikus paradoxonai. Elég csupán három történelmi pillanatot felidézni ennek bemutatására és bizonyítására.
Aczél 1956 ősze utáni első politikai megnyilatkozásában, az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának decemberi ülésén (nem úgy, mint egy évvel később) kiáll Nagy Imre, a „szocialista többpártrendszer" és a semlegesség mellett, amiért több oldalról támadás is éri. Kádár János mégis – vagy talán éppen ezért -1957 tavaszától rábízza a kulturális állami irányítás legkényesebb feladatát, a művészekkel, a humánértelmiséggel való kapcsolatok újraélesztését, az „építkezést". 1958-ban, Nagy Imre kivégzésével szinte egyidőben miniszterhelyettesként ő terjeszd a Központi Bizottság elé a korszakos jelentőségű, pozitívumokat is tartalmazót megelőlegező művelődéspolitikai állásfoglalást. Drámai szituáció: mintha – az egyéni szándékoktól, helyzetértékeléstől függetlenül – a szellemi-kulturális nyitásnak a véres megtorlás lenne az előfeltétele, együtthatója. (Miként ezt számos korabeli műalkotás bizonyítja: az áldozatokat ekkor a politikai irányításban részt nem vevő értelmiségiek közül is sokan a lehetséges haladás tragikus „árának" érezhették.)
Analóg a helyzet 1968-ban: Csehszlovákja megszállása, az európai neokonzervatív hullám, az SZKP XX. kongresszusától való neosztalinista eltávolodás idején, a hazai reformot is mentendő Aczél György akkor harcolja ki a Tudománypolitikai Irányelveket, amikor -1968-as tiltakozásuk kapcsán is – a marxizmus-reneszánsz társadalomtudományi értelmiségének radikális szárnya, a Lukács György tanítványai egy részéből alakult Budapesti Iskola szembefordul az MSZMP-vel, s amire már ekkor, majd 1973-tól még súlyosabban, kirekesztő hatalmi választ kapnak. Aczél György a nevét adta ehhez a hazai szektás és szovjet nyomásra koncipiált „filozófusperhez", de abban a tudatban tette ezt (nem jogtalanul), hogy az intellektuális autodaféval elejét lehet venni a még rosszabbnak, a tényleges pereknek. Ezzel a veszélyes önigazolással ment bele abba, hogy a Központi Bizottság Titkárságából való leváltása után mégis vállalt állami funkciót, miniszterelnökhelyettességet. Súlyos engedmények árán, de kétségtelenül politikája jó oldalaiból is meg tudott ezáltal menteni nem egy értéket, ahogy ezt történelmi távlatból majd reálisan meg lehet ítélni.
A harmadik példa: ugyanazon az 1974. márciusi központi bizottsági ülésen fogadták el az Aczél György szakértői gárdája által kidolgozott és széles körben megvitatott, számos pozitív, stratégiai kezdeményezést felmutató közművelődési előterjesztést, amelyen az ezt a reformszellemet élesen keresztező konzervatív munkásosztály-határozatot is megszavazták, s Aczélt – Nyers Rezsővel és Fehér Lajossal együtt – felmentették tisztségéből. Itt sem egyszerűen a személyről van szó: a kultúra, a közművelődés 1958 és 1968 után immár harmadszor válik a politikai visszarendeződés szépségtapaszává, az „előremenekülés", a „kisebbik rossz", a „szükségből erényt", az „inkább én" kockázatos vállalkozásává. Művelődés és politikatörténeti távlatból mégsem intézhetők el ennyivel ezek a paradoxonok.
Éppen a többször nekilendülő kulturális reformok gyengültek meg s vesztettek hitelükből ezekkel az „alapozásokkal"; miközben Aczél György, Pozsgay Imre, Óvári Miklós s mások minőségi érzékenységű, személyes és informális politizálása, megannyi taktikai bravúrja nemcsak a visszarendeződés tényeit fedte el, némileg talán önmaguk előtt is, hanem kétségtelenül „finomította is a kínt", szűkítette a veszteségek körét. Érdemeik azonban ennél sokkal szélesebb körűek; elsősorban mégiscsak az alkotás és művelődés bővülő feltételeinek biztosításában, az ösztönzésben, a kreativitásban érhetőek tetten. Számos alkotás betiltását, ledorongolását, nem Kevés művész, tudós félreszorítását kötik – hogy okkal-e vagy anélkül, még kikutatandó – Aczél György vagy mások nevéhez, de személyiségük és politikusi-mecénási munkásságuk mégiscsak intenzíven összekapcsolódott a magyar művészet, tudomány, szellemi kultúra 60-70-80-as évekbeli gazdagodásával, felívelésével, az ország művelődési és civilizációs emelkedésével, némi modernizációjával.
Általánosíthatóan, egy egész kultúrpolitikai korszakra is igaz, amit Heller Ágnes Aczél György ellentmondásos, kétértelmű szerepéről, ennek pozitív oldaláról mond: „A rendelkezésre álló kereteken belül […] – amelyek a nagypolitikai szorításokban nem voltak valami tágak és időnként még szűkültek is azért elég sok értéket engedett érvényesülni. Közöttük igazi, maradandó, magas kulturális értékeknek is teret csinált vagy nyitott Magyarországon. Ebben az értelemben korántsem tartom olyan iszonyatosnak az ő kultúrpolitikáját, kivált ha összehasonlítom a szomszédos országok hatvanas-hetvenes évek alatti kultúrpolitikájával. Igenis, azt mondom, hogy a magyar íróknak, költőknek jobb dolguk volt, mint a Csehszlovákiáknak, a romániaiaknak, a szovjeteknek – és ezt többek között Aczél Györgynek is köszönhették. […] A magyar kultúrpolitika az adott körülmények között ennél jobb nem lehetett. Kommunista totalitárius rendszer volt, amelyikben ennél jobb kultúrpolitikát nem lehetett folytatni. Az már túl lett volna a rendszer határain."
Rész és egész
A művelődéspolitika történetének csomópontjai, váltásai, újításai persze nemcsak – nem elsősorban – a vezető személyiségek helyzetében, szerepében, de nem is az MSZMP irányító szerveinek egyébként fontos dokumentumaiban ragadhatok meg. Kétségtelenül meghatározó súlyúak a különböző kultúrpolitikai határozatok, kongresszusi döntések, a nagyobb tanácskozások és elvi jellegű művelődéspolitikai állásfoglalások. A folyamatok igazi természetét azonban a tényleges eredmények és eredménytelenségek, a szavak és a tettek egymáshoz való viszonya, a többnyire nem publikus Politikai Bizottsági, Agitációs és Propaganda Bizottsági határozatok, az írásos állami és a dokumentálhatatlan szóbeli, informális döntések, valamint – elsősorban – a társadalmi kulturális fejlődés objektív (művelődéstörténetileg és szociológiailag értékelhető) tényei világítják meg és minősítik.
Ebben a vonatkozásban nemcsak a művelődéspolitika egyes szektorai (oktatás-, tudomány-, művészet- és közművelődés-politika) között nincs teljes szinkron, hanem a művelődéspolitika és az általános politika között sem. Sót olykor egyenesen feltűnő-az aszinkron. Az 1956 utáni államszocializmus tekintélyelvű, hierarchikus – de a korábbi durva sztálini struktúrát, a kemény diktatúrát fokozatosan oldó, átalakító – politikai modelljén belül sajátos alrendszerként funkcionált a művelődéspolitika.
Elvileg természetesen többféle kulturális politikai modell között lehetett választani a XX. század derekán: de – túl abszolút normaként is megkérdőjelezhető szerepén – az 1956 utáni magyarországi realitások talaján eleve nem hiteles mérték pl. a nyugat-európai liberális állam semleges-közszolgáltató kultúrpolitikájával kombinált piacelvű művelődési modell. (Ahogy persze a jobboldali-teokratikus diktatúrák arisztokratikus mecenatúrája sem.) Ha szigorúan a centrális pártirányítás keretei között működött is a kulturális intézményrendszer, a 60-as évek elejétől kezdve egyre sokszínűbbé, plurálisabbá vált a művelődés legtöbb szektora – s nemcsak a művészi stílusok tekintetében, hanem bizonyos fokig s egyre inkább eszmei-ideológiai értelemben is. Visszatükrözte, felerősítette ez a kulturális folyamat az egypárton belüli „többpárti koalíció" belső játékterét, illetve a fokozatosan az érdekbeszámításos mechanizmus felé „harmonikázó" politikai nyilvánosságát.
Ezt a tendenciát fejezte ki, illetve ideologizálta meg a párt művelődéspolitikájának az a hatvanas évek végi jelszava, hogy az MSZMP a marxizmus-leninizmus monopóliuma, ennek adminisztratív biztosítása helyett ezen ideológia hegemoniájáért, ennek is elsősorban eszmei-politikai eszközökkel történő kivívásáért és megőrzéséért küzd. Az 1960-as évektől az 1980-as évek elejéig a párton belül és a többi szocialista ország felől éppen ez az elv (illetve a belőle fakadó gyakorlat) volt kitéve a legtöbb támadásnak neosztálinista, konzervatív oldalról, miközben a kortárs humán elitértelmiség jelentős része s az utókor okkal tekintette szűkösnek, korlátozottnak még ezt a viszonylagos nyitottságot is.
A művelődéspolitika az MSZMP általános politikájának deklaráltan s a valóságban is szerves és sajátos része volt. Mint már szó volt erről, ez a szintén évtizedeken át hangoztatott tétel valójában a dogmatikus, konzervatív oldallal szembeni védekezés ideológiája volt s éles belső konfliktusokban érvényesült. Rész és egész, különös és általános sajátos viszonyára vall, hogy a művelődéspolitika, eltérően a politika más szektoraitól – a kultúra sajátosságaira is hivatkozva – az elvi orientálást hirdette elsődlegesnek az intézményi-adminisztratív irányításhoz képest. Ennek sok előnye volt; de minden pozitív aszinkron, a „nagypolitikát" is korrigáló, a falakat kifelé toló kezdeményezőkészség, reformhajlandóság, demokratizálás és decentralizálás ellenére a kultúrpolitika sem bújhatott ki az egypártrendszer paternalista centralizmusának bőréből. Számos művelődéspolitikai nyomatékú, innovatív társadalomtudományi megrendelés, kutatási eredmény és elvi jellegű progresszív állásfoglalás nem is ment át a politikai gyakorlatba, ami nemcsak a „túlrendelés", hanem az értelmiségi „fölöslegesség"-élmény, a manipuláltság-érzés és kiábrándulás formájában vissza is ütött.
Az a történelmileg pozitív – mert a nyilvánosságot tágító, széles értékkört integráló – elv, amely szerint a „szövetségi politika" és az „elvi-eszmei vita" egymást kiegészíti, hitelesíti, szintén csonkán érvényesült. Esetenként még a legliberálisabb periódusokban is – például Konrád György regényei, Petri György versei, Jeles András, Gazdag Gyula filmjei vagy a filozófiai viták kapcsán – éppen nem elvi-eszmei, hanem nagyon is gyakorlati-politikai, sőt hitelrontóan adminisztratív lett a „vita", ami egyébként morálisan nehéz helyzetbe hozta a tisztességesen, jóhiszeműen vitázni szándékozó (nem egy esetben akár meggyőzően érvelő) szocialista elkötelezettségűeket. Súlyos ellentmondásnak bizonyult továbbá, hogy az az eszmei-történeti-politikai „építmény", az a nyitott, reformorientált szocializmus-kép, amelynek igénye, értékrendje, célrendszere e vitákban a marxista szándékú (adott esetben az MSZMP-t képviselő) résztvevők szellemi fedezetét biztosította, a 80-as évtized derekára összeomlott. Miközben még „balról" vitatták, már későn jött ahhoz, hogy a válságból eredményes demokratikus baloldali kiutat mutasson fel és szervezzen meg.
Finoman szólva nem az elvi-orientáló jelleg tényleges gyakorlati érvényesülését bizonyítja a művelődéspolitikának az a sajátossága sem, hogy az állam – és a pártirányítás – nemcsak az államszocialista szerkezetből adódóan, hanem az erős személyi kötődések és szubjektív elfogultságok miatt is – jórészt egyközpontú vagy legjobb esetben dualisztikus volt. A kulturális párt- és állami, valamint a szakszervezeti és a helyi tanácsi irányításra a hierarchikusan túlközpontosított, aufklérista és paternalista modell volt a jellemző. A pártirányítás igen gyakran élt az elvi dokumentumok nyilvánosságra hozatala, az írásos és előadásszerű tudatformálás, politikacsinálás eszközeivel; olykor az indokoltnál is több – más feladatoktól elvont – energiát szentelte munkának. Igazi „hatékonysággal" azonban a szóbeli döntések és utasítások, az informális és kliensi politizálás működött. Néhány elementáris tehetségen, „nehéz emberen", szuverén egyéniségen kívül bizony szűk, egyoldalúan megbízhatósági, bizalmi elvű volt a vezető kiválasztás. Egyes bátortalan kísérletektől eltekintve nem került sor sem a szövetségi politika, sem a káderpolitika folyamatos nemzedéki bővítésére, frissítésre, fiatalítására. Míg a pártvezetés állandóan – és általában joggal – bírálta a minisztériumi, a tanácsi irányítás nehézkességeit, az intézmények működését, gyakran neki is csak tüneti kezelésre, tűzoltásra futotta erejéből. Nem engedte a bírált intézmények, szervek tényleges, felelős szuverenitásának kibontakozását, még kevésbé adott teret, ösztönzést az autonóm civil társadalmi kezdeményezéseknek. Valódi demokratizmus helyett (néhány korlátozott hatású kísérletet leszámítva) legföljebb paternalisztikus liberalizmus korrigálta a bürokratikus tekintélyelvűséget és a konzervatív dogmatizmust. Így a kultúrpolitikai kézi vezérlés maga is hozzájárult ahhoz, hogy a bírálatok és a demagóg támadások a kulturális pártirányításnak a tényleges értékeit is kikezdjék, lejárassák.
Sajátosság és szervesség, rész és egész viszonya talán legszemléletesebben a művészetpolitikai elvek s főleg a gyakorlat terén voltak érzékelhetők. Ha ma az alkotók részéről hangzanak is el a leghangosabb sérelmek (számos esetben joggal); történelmi távlatból, a korabeli magyar politika más ágazataihoz és a többi államszocialista ország gyakorlatához képest feltűnő volt itt a pozitív „elhajlás".
Ha legitimációs és stabilizáló célzattal is, de a kultúrpolitika lényegében csaknem a teljes nemzeti kulturális örökség birtokbavételét vallotta és vállalta, gyökeresen szakítva az 1956 előtti durva csonkításokkal. Ez a vállalás persze vitákon, „puha" csonkításokon, átideologizálásokon keresztül érvényesült, de mégiscsak beérett a 60-as évek derekára. 1956 után sok értelmiséginek – köztük íróknak és publicistáknak – kellett elszenvednie a megtorlás különböző formáit. Ezeket a sérelmeket az 1962 utáni kultúrpolitika sem tudta feledtetni. Voltak megalázó procedúrák, „fölöslegesen" elnyújtott szilenciumok, de a meggyorsított amnesztiákat követően mégis fordulat következett be (filmművészeti mecenatúra, Déry Tibor, Illyés Gyula, a Valóság c. folyóirat köre stb.). A magyar tudomány és kultúra idősebb generációjának élvonalával – köztük a nem szocialista világnézetű személyiségek jelentős részével is – „alkotás-centrikus" együttműködést alakított ki az MSZMP vezetése. Más országoktól eltérően nálunk nem kellett hűségnyilatkozatokat tenni, s a kormányzat, ha nem is mindenkire vonatkozólag (a legfeltűnőbb kivétel-esetek közül Bibó Istvánt említem), de általában gyakorolta a „felejtést", a „megbocsátást", a „megbékélést". Alaptétel lett, hogy a mű, az alkotás az elsődleges, s nem a politikai meggyőződés és az elköteleződő megnyilatkozás; ugyanakkor e személyiségek nem érintenek bizonyos-főleg nemzetközi politikai okokból kényes – tabutémákat.
Korántsem csak egy alkotói generáció megnyilatkozási lehetőségei kerültek ezáltal a kiegyezés pozitív serpenyőjébe. Néhány tilalom fennmaradásával, nem kevés konfliktussal és fölösleges szubjektivizmussal, egyes művek nyilvánosságra hozatalának időleges vagy végleges megakadályozásával együtt is kétségtelen a művelődéstörténeti eredmény: a szocialista országok között politikailag is legnyitottabb, értékgazdagságban is a legtermékenyebb, „liberális"-ként dicsért vagy támadott kulturális-tudományos politika, nyilvánosság és légkör. Az elvi viták-legyen szó a nemzetről, a múltról, a pszichológiáról, az ázsiai termelési módról, az elidegenedésről, Jancsó Miklós filmjeiről vagy a Húsz óráról, a nemzedéki kérdésről, a strukturalizmusról vagy éppen az „emberi lényeg" fogalmáról, stb. – az esetek jelentós részében abban a hazai és nemzetközi kontextusban a publikációs határok tágítását, az alkotás-központúságot segítették, a „problematikus", új nézetek, álláspontok nyilvánosságát és integrálását, az adminisztratív gátak egy részének lebontását biztosították és eredményezték (még ha mai olvasatban olykor skolasztikusnak tűnik is egyik-másik eszmecsere).
Rész és egész, művelődéspolitika és általános politika sajátos viszonyából, a tiltott politikai és a fokozatosan tolerált világnézeti-ízlésbeli pluralizmus „dialektikájából" a kulturális életre sajátos – munkamegosztás diktálta – átvállaló szerep hárult az államszocializmus politikai nyilvánosságában. Az „eredeti helyszínen" vagyis a fwlitikai-é¥3ek-védelmi intézményekben, fórumokon nem megharcolt direkt eszmei-politikai viták, konfliktusok kényszerű kultúrpolitikai átvállalásának, levezetésének megvolt az a pozitívuma, hogy itt – mindkét oldalról – kezelhetőbbé (ha nem is feloldhatóvá) váltak a konfliktusok. A kulturális nyilvánosság – tudományos, művészeti, közművelődési, amatőrmozgalmi mezben, irányítóinak tudatos szándéka szerint is – fokozatosan több toleranciát, szélesebb (látens, majd be is vallott) pluralizmust engedett érvényesülni, mint az alapvetően monolit társadalmi-politikai intézményrendszer, a tömegkommunikáció és a publicisztika. Mindezzel egyidejűleg a kormányzat fokozatosan depolitizálta, sőt dezideologizálta a privát szférát, a szabadidő eltöltésének módozatait és a „kellemesség", a szórakozás világát. Az ún. „3 T" később ironikusan emlegetett elve és benne a „támogatás" és a „tiltás" mellett az újdonságnak, a nyitásnak számító középső T, a „tűrés" lehetősége – például Dürrenmatt, a modern polgári filozófia, a rockzene, a szexirodalom és az igényesebb lektűr „beengedése" – éppen ezt a magyar sajátosságot igyekezett szolgálni és politikailag szalonképesíteni.
Ennek a pozitív aszinkronnak persze megvolt a visszája is. A kulturális politika – éppen vívmányai, művész- és tudós partnerei, személyiségei, nyugat-európai megbecsültsége révén is – jobbnak, reformképesebbnek, távlatosabbnak mutatta az MSZMP politikájának egészét, mint amilyen az ténylegesen volt. Nemcsak bővítette a kádári politika pozitív vonásait és gyorsította reformjait, hanem legitimálta annak felemásságát is. Olyannyira, hogy 1973-74, majd főleg 1984-85 táján s utána, Aczél Györgynek a kultúrpolitikai vezetésből történt kiszorulásával vált világossá: a Kádár János nevével fémjelzett általános és kulturális politikát évtizedeken át szinte Kádár János – illetve a pártvezetés többségi szárnyának – beidegződéseivel, értelmiségellenességével, konzervatív előítéleteivel szentben kellett s lehetett kiépíteni, intézményesíteni egy fokozatosan kiharcolt relatív önállóság keretei között.
A művelődéspolitikai nyilvánosság e sajátos védettsége, elkülönültsége, paradox és kényes taktikai szerepe nemcsak állandó, többnyire konzervatív oldalról érkező támadások célpontjává tette a kultúrpolitikát, de – a pozitív aszinkron további hátrányos kísérőjelenségeként-paranoid tüneteket is kiváltott rajta. A művelődéspolitika sebezhetősége és intézményesítetlensége, személyes és hierarchikus jellege olykor kompenzálóan önostorozóvá, a kulturális élet esetleg valóban vitatható vonásait felnagyítóvá, ideologikusan túlkritizálóvá, az egyéni ízléselfogultságokból, mecénálói vonzalmakból esetenként kultúrpolitikai ügyeket kreálóvá tette a kulturális vezetőket (közérthetőségi kampányok, „szükségtelen" mértékű képzőművészeti és színházpolitikai beavatkozások, informális „játékok", egyes kulturális lapok szerzői és szerkesztői elleni verbális kirohanások stb.). Egy pontig ezzel a módszerrel ki lehetett védeni – vagy enyhíteni lehetett – a kultúrán kívülről jövő politikai beavatkozásokat, az adminisztratív tilalmakat; bizonyos fokig óvni lehetett a megbírált alkotó és mű nyilvánosságát is (pl. Kósa Ferenc Küldetés c. filmjét). De sajnos ez a módszer, ha egyfajta kompromisszumként (a betiltás elodázásaként) szolgált is, túl azon, hogy az ennek „érdekében" alkalmazott durva hangnemével mélységesen megsértette az alkotói érzékenységet, önérzetet, csapda is volt: akaratlanul, ám tovább erősítette a kulturális-művészeti élet bűnbak-szindrómáját, korántsem biztosított teljes védelmet a viták hisztérikus és esetenként adminisztratív következményeivel szemben (1. pl. a „filozófus-per"-t és Haraszti Miklós valódi perét), s elterelte a figyelmet a mélyebb és távlatosabb kulturális dilemmákról. A társadalom emezeknél „fontosabb" strukturálisművelődési alapkonfliktusairól, a kulturális esélykülönbségek növekedéséről és azok kezeléséről, a bérmunkás-életforma és tudat, illetve a fogyasztói magatartás kulturális következményeiről művelődés, modernizáció és valódi demokrácia összefüggéseiről, az értelmiségi hivatás leértékelődésének igazi okairól és ennek súlyos nemzeti, társadalom-mentálhigiéniai hatásairól stb. alig esett szó.
Az átvállaló művelődéspolitika – az általános politika szerves részeként-természetesen ellenezte a politikai többpártrendszer – úgymond – kulturális életbéli „előkészítő" intézményesülését. Elvileg vitatta, akadályozta tehát a politikai irányzatok, a politikai alaphang szerinti kulturális szerveződés nyílt meghirdetését, de gyakorlatilag – sőt kimondva is – fokozatosan mégis tolerálta a kulturális műhelyek profilbeli, áramlati, stiláris sokszínűségétől elválaszthatatlan ideológiai-politikai felhangokat. Éles különbséget tettek a publikálás nyilvánossági foka (pl. televízió kontra vidéki folyóirat) tekintetében. Hasonló „kettősség" jellemezte a tudománypolitikát is a kutatási szabadság és a publikálási felelősség elválasztásának „mozgószabályában".
Persze az említett tolerancia status quo-védő szerepe is vitathatatlan, amit másként él meg az, aki a toleranciából részesül, aki a toleranciából kiszorul és aki a toleranciát gyakorolja. A radikális változások követelői szempontjából így minden „engedmény" magától értetődően csak hatalmi taktika; amely arra kényszeríti őket, hogy mind tovább feszítsék a kimondhatóság határait, hogy próbára tegyék, mi az, amit már a rendszer nem visel el. Az engedmények gyakorlói és élvezőinek egy része számára viszont a tágítás hatásainak radikális kritikája az engedményeket kockáztató szélsőségnek tűnik.
Természetesen voltak – az évtizedek során csökkenve azért jócskán maradtak is-politikai, külpolitikai jellegű tabutémák (1956, a Szovjetunióhoz való viszony, az egypártrendszer, a szocialista perspektíva), amelyek a művészi és tudományos alkotások egy kisebbik része számára cenzurális, öncenzurális korlátokat jelentettek; a kulturális politika mégiscsak és bevallottan mind szélesebb nyilvánosságot engedett – legalább a kulturális, tudományos, művészeti életben, a művelődési kezdeményezésekben – egyes nem-marxista törekvéseknek, áramlatoknak. Kialakult ugyanakkor – nem feltétlenül az esztétikum rovására – a metapolitikai nyelvezet, a metaforák és szimbólumok, a művészi-újságírói metakommunikáció sajátos beszédmódja és övezete, amely ugyan a cenzorok és éber bürokraták vadászterülete volt, de nem egy rétegében a hatalom és az alkotók közötti termékeny alkuk mozgó övezetévé stilizálódott. Az más kérdés, hogy számos „vad" szélsőjobboldali rasszista nézet és indulat lett feldolgozatlanul, megvitatlanul úgy elásva, elfojtva, mintha már nem is léteznének; ez azután a 80-as évek végétől tapasztalható jobboldali „reneszánszban" jócskán meg is bosszulta magát.
Az irányítás arra hivatkozva is elutasította a kulturális élet ideológiai és politikai irányzatok szerinti szerveződését, hogy e dezideologizáló pragmatizmus révén a művészet, a tudomány, a művelődés immanens értékeit autonóm folyamatait és személyiségeit megóvja a túlpolitizálással, a klikkesedéssel és a „nyílt sisakos" szektás, illetve ellenzéki támadásokkal szemben. Ez a megóvás számos esetben valóban értékmentő, kreatív eredményű is volt, de – ma már látjuk – kiskorúsító paternalizmusán túl több szempontból illúziónak bizonyult: végül is nem sikerült, nem is sikerülhetett. Az államszocializmus válságát, az elsősorban a gazdasági megtorpanás okozta bizalomvesztésből és a nemzetközi viszonyok gyökeres átrendeződéséből fakadó rendszerváltoztatási kihívást „kulturálisan" nem lehetett elodázni, az elreteszelést nem lehetett művelődéspolitikailag átvállalni. Sőt: a kultúra, – a politika finomodása következtében – egyre kevésbé kényszerülvén pusztán az államszocialista ideológia közvetítőjének, „kiszerelőjének" a szerepére s egyre növelhetvén autonóm, demokratikus, civil társadalmi és esztétikai funkcióját, más oldalról egyre inkább újrapolitizálódott.
A 80-as évtizedre a kulturális élet számos területe – „kormánypárti" és „ellenzéki" oldala egyaránt – oly mértékben túlpolitizálódott, hogy az már új típusú művészi értékrend billenéshez vezetett. A hierarchizált kultúrpolitikai mecenatúra negatív vonásai így összeadódtak az értelmiségi politikai szerepvállalási kényszer „profetikus" megideologizálásának kontraszelekciós következményeivel. Máig, holnapig ható „eredményekkel". Plasztikusan és általánosító módon jellemzi ezt a helyzetet, az intézményes átpolitizáltság művészetellenes hatását – egy retrospektív kiállítás ürügyén – Rózsa Gyula:
„A modern művészetek története az Appenninek-Alpok-Rajna-Balti-tenger vonalától nyugatra és északra nem ismer olyan térséget, ahol bizonyos művészeti stílusok államilag preferáltak, más ízlés- és stílustendenciák hivatalból üldözendők lettek volna; Magyarországé csapás sújtotta térség közepén két olyan társadalmi rendszert is megélt, amely ezt az expulziót következetesen végrehajtotta. A két politikai formációban különböző okok miatt, de egyféle eredménnyel szűntek meg gyakorlatilag azok a […] magánerők és citoyen-magatartások, amelyek az előbbit ellensúlyozhatták volna. S minthogy iskolarendszer, ideológiai minták, állami presztízsforrások és általánosan retardált műveltségállapot határozta meg a passzív közönség és képzőművészet viszonyát is, továbbá ez a viszony […] nemcsak következménye, időnként fenyegetően befolyásoló oka is lett az állam-politikának – a többszörös kölcsönhatás felerősödött. Az intolerancia következtében aztán úgyszólván pillanatokon belül előállt az az abszurd helyzet, hogy a kezdetben politizálni egyáltalán nem kívánó avantgárd törekvések akaratuktól függetlenül, a puszta létezésük által minősültek politikai tényezőnek, és eredetileg programszerűen apolitikusnak született izmusok váltak az import pillanatában ellenséggé."
A rész és az egész viszonyát, az államszocialista irányítás egyes szektorai közötti szinkront és aszinkront illetően még egy szempontot érdemes megemlíteni. A kulturális politika több területen nemhogy követte, hanem egyenesen ösztönözte is a gazdasági-társadalmi reformtörekvéseket, politikai kísérleteket. Elég csak az 1968-as gazdasági reform bevezetésének tudománypolitikai, filmművészeti (pl. Kovács András Falak c. alkotása) és irodalom-közéleti előkészítését vagy a politikai pluralizmus 70-80-as évekbeli hallgatólagos művészetpolitikai megelőlegezését említeni. Ugyanakkor ma már tudjuk maga a gazdasági reformfolyamat is következetlen s visszarendeződésekkel terhes volt, korántsem támogatta egyértelműen a kultúra demokratizálását, de hiányzott is mellőle az átfogó társadalompolitikai és jövőalakítási stratégia s főleg az erő.
A politikai maradványelv áldozata – „esztétikai" köntösben
A 70-es években, a felbillenő gazdasági egyensúly védelmére hivatkozva, a milliárdokat pazarló rossz „termelő" beruházásokhoz a „nem termelő" kultúrától további milliókat vett el a gazdaságpolitika; igaz: volt kulturális pazarlás, felszámolandó konzervativizmus is. A gazdasági reformokért érvelő szakmai elit egy része nem látta be a kultúra átfogó jelentőségét, s teljesen piacosítani akart (neoliberális privatizációs meggondolásokból is), a kulturális reformerek viszont olyasmit is védeni akartak a művelődéspolitikai mechanizmusban, ami védhetetlen volt belőle. A gazdasági válság alagútjába befelé haladva a „restrikció" és a „reform" összekeveredett, ugyanakkor éppen az ezeket az ellentmondásokat föltáró vagy – ha egyoldalúan is, de hangulatilag – jól érzékeltető kulturális nyilvánosságon és irányításon cserdült legtöbbször a politikai ostor.
Megbondott a gazdasági és a kulturális reformok szakmai elitje, politikusi élgárdája közötti szövetség; objektív ellentmondások, a fordulatért vívott küzdelem hevessége és taktikai engedményei miatt is lényegében elengedték egymás kezét. Holott „igazi" szocialista reform csak a gazdasági, társadalmi, humánpolitikai, kulturális és politikai-intézményi szférák szerves egységében lett volna kiküzdhető és végrehajtható. {Demokrácia, demokratikus szocializmus is – paternalista és technokrata liberalizmus helyett.) Csakhogy ekkor már – burkoltan, nyíltan – egyre többen vették le a napirendről a „szocialista", a „baloldali" jelzőt, mint-úgymond – részben lejáratott, részben viszont nemzetközi vonatkozásban stratégiailag is ad acta tett perspektívát. Szertefoszlott az a hit is, hogy legalább művelődési vívmányok, a viszonylag olcsó és stabil kulturális szolgáltatások „megmaradhatnak", mintegy a szocializmus elvi fölényét biztosító utolsó mentsvárként.
A politikai fordulatot megelőlegező, manifesztáló és kihordó kulturális krízis létrejöttében az életmódbeli, politikai és a kényszerítő pénzügyi tényezők mellett a rendszer működéséből és politikai ideológiájából fakadó átfogóbb okok is szerepet játszottak. A restrikcióval pótolni vélt „kultúrgazdasági" reform, a szétesés, erodálódás megannyi szervezeti, gazdasági tünete „csak" következménye volt az általános politikában évtizedek óta érvényesülő maradvány-elvnek, a jövő és életmódcentrikus tudományoktatás, tömegkommunikáció, és közművelődéspolitikai stratégia gyengeségének, illetve annak a ténynek, hogy a művelődéspolitika mégsem integrálódott teljesen az általános MSZMP-politikába, nem szerzett politikai tömegbázist.
Az államszocializmus, illetve az MSZMP egész politikájának szervi hibájára] van szó, amely egyébként nemcsak a művelődéspolitikát, hanem a tágan értett humánerőforrás-politikát, a szociál- és egészségpolitikát, az infrastruktúra és a környezetvédelem kezelését, és az egész ún. harmadik szektort is hátrányos helyzetben tartotta. Miközben ideológiailag túlértékelte, túldimenzionálta a kultúrát, a művészetet és az ízlést, egy konzervatív, termelés-és fogyasztáscentrikus „materialista" világkép jegyében valójában mélységesen leértékelte, aminek egyáltalán nem mondott ellent valamiféle felületesen és antidemokratikusan értelmezett modernzációs és liberalizációs ökonomizmus. Minden alkotói cenzurális sérelemnél, mecénálói önkénynél, felszíni politikai ügynél súlyosabb, mélyebb, eredendőbb „bűnre" vall, hogy az MSZMP – a deklarációk, a párt testületeinek, vezetői egy részének s nem utolsósorban a „reszort", a művelődéspolitika progresszív exponenseinek és értelmiségi szövetségeseinek szándéka, küzdelme ellenére -1956 után sem volt képes gyökeres fordulatot végrehajtani kultúra, gazdaság és politika viszonyrendszerének megítélésében és főleg gyakorlatában.
Az államszocialista politikai bürokrácia nem Kari Marx eredeti filozófiája, de nem is az egyetemes modernizációs és demokratizációs követelmények szerint értelmezte a tágan vett kultúra szerepét a társadalomban és a gazdaságban. Nemcsak államháztartási, pénzügyi, hanem politikai értelemben is a maradvány-elv szerint működött, működhetett a kultúra (s az infrastruktúra több ága). A kultúra sokoldalú, egyszerre tradícióteremtő és hagyományba ágyazó szerepét, mobilizációs és szocializációs, életmódalakító és modernizációs funkcióját, egyéni és kollektív innovációs és kreatív természetét s mindenekelőtt eredendő demokratikus, civil társadalmi küldetését nem ismerte fel s főleg nem érvényesítette a politikai vezetés. így azt a jövőbe beruházó, jövőt alapozó esélyt, sőt kötelezettséget is elszalasztottá a pártállam, amelyet néhány fejlett ipari állam (Japán, Franciaország, Finnország, Izrael stb.) eredményesen teljesített azáltal, hogy felismerek: a kultúrába, az oktatásba való beruházás hosszabb távon nagyobb profitot hoz, mint bármely termelési ágazatba fektetett hitel. Pedig ez a felismerés a szocializmus autentikus gondolkodóinak nézetrendszeréből is következik.
A kádári politikai hatalom 1958-as megszilárdulása után s főleg a 60-70-es években talán a megvalósultnál több lehetőség lett volna a kulturális forradalom lenini „csak"-jának hazai érvényesítésére, a politikai és kultúra, illetve a gazdaság és kultúra közötti viszony „megfordítására". Ez a lehetőség egyrészt a párt általános politikájának dogmatikusan vagy éppen technokrata módon értelmezett gazdaságcentrikussága, másrészt a kultúra még mindig túlideologizált, túlpolitizált felfogása, harmadrészt a vezetők jelentős részének konzervatív kultúra- és értelmiségfelfogása (sőt: ellenessége) miatt meghiúsult.
Mindehhez súlyos illúziók, illetve illúziórombolások is hozzájárultak. Az 1970-es évek közepének elképzelései az általános műveltség és a korszerű életmód esélyeinek lényegi javulását, a szabadidő, az öntevékenység és a kulturális demokrácia kereteinek bővülését illetően nemhogy nem teljesültek, hanem – az ellenkező irányú, a leépülést, kommercializálódást hozó folyamatok miatt – szinte önmaguk ellen fordultak. A nemzeti kulturális intézményrendszert és a művelődési alapellátást veszélybe sodró mértékig csökkent az állam részvállalása a kulturális alapellátások és fejlesztések finanszírozásában. A konzervatív, „túlelosztó" állami kultúra-finanszírozás, „a kultúra nem áru"-tétel jogos kritikáját nem egy előremutató, offenzív, a kultúra sajátosságaira figyelő művelődés gazdasági koncepció és stratégia, hanem a kétségbeesett védekezés, az engedmények, a technokrata piaci illúziók, „a kultúra áru"-jelszó ellenpólusa hajtotta végre s vitte tévútra. A magyar társadalom így szellemileg, műveltségileg, tudatilag, érzelmileg sem volt felkészülve a 70-80-as évek nagy világgazdasági és politikai kihívásaira, ezen belül a hazai gazdasági-társadalmipolitikai reformokra. Sőt, az elszegényedés riasztó méretei, a művelődési intézmények állagának és teljesítőképességének gyors romlása mellett egyéb súlyos népesedési, modernizációs, kulturálódási, szocializációs, mentálhigiéniai, külső és belső nemzetiségi, morális és közérzeti gondok is felhalmozódtak.
Ha egyik oldalról az államszocialista politika – hirdetett világnézetétől is elszakadva – nem ismerte fel a kultúra, az ún. humánpolitika átfogó modernizációs és demokratizációs jelentőségét, másik oldalról nem is volt képes integrálni – amúgy szintén problematikus – gazdaság- és társadalomfejlesztési stratégiáiba az oktatás-, a tudomány-és a közművelődéspolitikát. Egy régies osztályszemlélet következményeként az eleve leegyszerűsítő, sok pontján hibás értelmiségpolitika és a szövetségi politika (illetve a vele együttjáró ideológiai vita) szinte azonosulta kulturális politikával. Az értelmiségpolitika és az ideológia feladatait, kérdéseit az MSZMP vezetése szinte kiosztotta a kulturális szektorra; ráterhelte az elfojtott politikai pluralizmus, az érdekkijárásos mechanizmus legtöbb belső feszültségét is. Eszközzé fokozódott így le a kultúra a „nagypolitika" felől; a rövidtávú stabilitás, a hatalommegőrzés, olykor egyenesen a személyes csatározások játékszerévé vált. (Szomorú példa erre az, ami a színházművészetben történt a 60-as évek végétől, beleértve ebbe a Nemzeti Színház körüli viharokat is.) Eközben – igazi tudományos-műszaki forradalom és gazdasági modernizáció híján – nemcsak a humán értelmiség, hanem a technokrata és közgazdász-intelligencia nagy része is felmondta a pártállammal kötött hallgatólagos „kiegyezést", annál is inkább, mert a marginalizálódás az ő soraikból is mind több csoportot sodort táv-lattalanságba és perifériára.
Mindennek egyszerre oka és tünete, hogy a nekigyürkőzések, a szubjektív szándékok és részeredmények ellenére az elmúlt 30-35 év során indokolatlanul a háttérben állt, s „lemaradt" az oktatásügy, benne főleg a közép-és felsőfokú képzés stratégiai érvényű fejlesztése, a szakemberképzés és értelmiségképzés összekapcsolása. A világszínvonaltól elválasztó műszaki-innovációs rés riasztó növekedése, a többnyire nem hatékony nagyvállalatok-vezényelte gazdaság elnehezülése, a nemzetközi versenyképesség erőtlensége, a munkaerő olcsósága ( különösen a szakértelmiségé), a vele való pazarlás szintén akadályozta a korszerű értelmiség- és oktatáspolitika kihordását. A jövőbe vezető síneket szedte fel vagy mulasztotta el lerakni ez a politikai maradványelv.
A tömegkommunikáció, a művelődési infrastruktúra, a rekreáció és a nemzeti művelődési közintézmények korszerűsítése, valamint a kulturális civil társadalom autonóm kibontakozása is mind jobban elmaradt a kívánatostól, az európai modernizáció lehetőségeitől, eredményeitől. Sőt, a hirdetett szocialista eszményektől is. Erre persze adhattak – s adnak is némi – magyarázatot a visszahúzó regionális hagyományok, a mindenkori pénzügyi lehetőségek, rövid távú fejlesztési prioritások, de több évtizedes távlatból mindez már nem mentség: akarva-akaratlanul a gazdasági és politikai innovációnak, az ország igazi felemelkedésének, a korszerű nemzeti- morális önérzet erősödésének akadályozójává lett. Az más kérdés, hogy ez sem „menti" azt a demagógiát, amely – erős politikai csúsztatással és bűnbakképzéssel s alapvetően konzervatív-romantikus, sőt mind nyíltabban jobboldali platformról – tudatos nemzetietlenséggel vádolta meg a vezetést, illetve annak liberális-technokrata szárnyát, amely pedig abban a – persze nem mindig megalapozott – hitben hozta meg döntéseit, hogy ezekkel és éppen ezekkel szolgálhatja a nemzet felemelkedését.
A társadalom, a munka, az emberi kapcsolatok eldologiasodása, sőt újraelidegnedése miatt, a bérmunkáslét és a „maszekolás" kettősségének kultúra-és demokráciaidegen életmóddá, „életfilozófiává" intézményesülése következtében az autonómia fogyasztásra korlátozódásának és a különböző „menekülő" életstratégiák általánossá válásának terepén a művelődéspolitika – szándéka ellenére – nem tudott több sávos stabil hidakat építeni a tömegek és a minőségi kultúra illetve a kulturált szórakozás között. Egyébként is, művelődéstörténetileg konzervatív szemléletre vallóan, a kulturális politika – nemcsak az általános politika konzervatív, termeléscentrikus „filozófiája" és struktúrája okán, hanem irányítóinak és támogatóinak beidegződései, tradíciói, szubjektív érdeklődése s elfogultsága miatt is-egyoldalúan művészetpolitika-, sőt irodalompolitika központúnak bizonyult. Voltak ennek az egyoldalúságnak pozitív mecénás-hajtásai, de végül is ártott mind magának a művészetnek, mind a művészet és a társadalom kapcsolatának.
Miközben a kultúrpolitika védelmezni igyekezett a művészet és a művészek autonómiáját a merev, ideologikus, bürokratikus „szempontoktól", a művészetcentrikusság tovább örökítette egyes művészeti ágak, különösen az irodalom, a film, a színház politikailag túlsúlyos szerepét. A művészetnek a kelet-európai nyomorúságból is következő politikahordozó, átvállalós esetenként esztétikailag is termékenyítő küldetése nemcsak a nemzeti értékek iránti méltó tiszteletet, hanem az ebbe a szerepbe való – korántsem csak „kormánypárti"- belemerevedés kockázatát is hordozta. Túlélve történelmi indokoltságát, ez a váteszszerep – tisztelet a kivételnek – gyakran a politizálgató művész és a művészkedő politikus konzervatív, a fejlett demokráciákban már anakronisztikus pózává rögzült, s a metaforikus, tekintélyelvű, demagóg politikai nyelvet, nem pedig a szociologikus, tárgyias érvelésű érdekérvényesítés politikai kultúráját szolgálja. Gátolja ugyanakkor a modern kultúra ágazatai között a huszadik század második felében végbemenő természetes – a fogalmi és természettudományos kultúra jobb helyezését kivívó – strukturális átrendeződést is.
Ami pedig – szűkítve a kört – az irodalomcentrikusságot illeti: ez szintén egy, a szükségből erényt kovácsoló hagyomány politikailag „igazolt" továbbélésére vall; a politika erős ideológiai érzékenysége miatt a művészetértelmezés direkt fogalmi, verbális-tematikus dogmáit viszi tovább. Igaz: a nem verbális művészeti ágaknak magasabb szabadságfokot „engedélyezve", ám a feléjük irányuló gyengébb politikai, ideológiai figyelem miatt ez talán jobban ki is szolgáltatja őket a mecénás ízlésének, elfogultságainak; annál inkább, minél „drágább", minél nyersanyag- és megrendelés- igényesebb művészeti ágról van szó.
A „nemzetietlenség" szindrómája
A művelődéspolitika irodalomközpontúságával összefügg a „népnemzeti" problematika, az ún. sorskérdések, a zsidókérdés és antiszemitizmus, a népi-urbánus vita politikailag szintén túlsúlyos szerepe a 60-80-as években. Lehetetlen ehelyütt akár csak felületesen is jeleznem e régi témakör továbbélésének objektív és szubjektív okait az értelmiségi csoportok tradíció-konfliktusaitól, a különböző érdekérvényesítési lobbik „szociológiájától" kezdve a föld-és agrárkérdés átrendeződésén keresztül, a teljes állami függetlenség hiányára, az „internacionalizmusra", a Trianon-sokkra és a nemzetiségi politika passzív, hibás kormányzati kezelésére reagáló jogos fájdalmakig, indulatokig, illetve az ezekből fakadó sérelmi politika kirekesztővé, egyoldalúan kisajátítóvá torzulásáig.
Az sem szükséges, hogy részletezzem: ha voltak is eszmetörténeti előzményei és analógiái a 60-70-80-as évek népi-nemzeti hangsúlyú s esetenként az antiszemitizmus kódolt, „kulturális" változatát sem nélkülöző konzervatív jobboldali ideológiáknak, az igazi felelős értük a régió, periféria fejletlensége, a társadalmi, nemzeti, etnikai, politikai, eszmei konfliktusokat kihordani nem képes nemzetközi és hazai államszocialista politikai struktúra. Valamint: az ezeket a „kényes" történeti és kortársi kérdéseket hol elfojtó, szőnyeg alá söprő, hol viszont velük nagyon is visszaélő, őket manipuláló, a hatalmi harcokban eszközként is felhasználó uralkodó elit. Anélkül, hogy tagadnám a magyar politikusok felelősségét ez ügyben, furcsa lenne éppen e kérdések kapcsán elfeledkezni a nemzetközi keretekről és kényszerpályákról, az európai régióban egy évezrede elfoglalt történelmi helyünkről és a nemzeti szuverenitást korlátozó szovjet függésről, a két világrendszer erőegyensúlyáról, illetve a többi államszocialista ország politikájáról.
Az, amit manapság is leggyakrabban említenek a „hazafiatlan" kultúrpolitika bírálataként, hogy ti. elfogult lett volna a „népiek"-kel szemben, hogy elhanyagolta volna a „nemzeti" problematikát, még igazságmorzsáiban sem elsősorban a kulturális politika meghatározó személyiségeinek – úgymond – nemzeti közömbösségével, nota bene zsidó származásával, függött össze. Ezeket az – eltúlzott, torzítva általánosított – tüneteket sokkal inkább magyarázzák az általános politikának (s benne a munkásszármazású Kádár Jánosnak és hasonló előéletű, „ortodox" neveltetésű társainak) e kérdéskörrel kapcsolatos – külpolitikai okokkal is összefüggő – defenzív beidegződései, ideologikus görcsei, a patriotizmusnak a függő helyzetű kisállami lét miatt is túlzottan óvatos megélése az internacionalizmus steril és a Szovjetunió nagyhatalmi politizálását igazoló felfogása.
A tradicionális kommunista politikának évtizedeken át jóval erősebb volt az affinitása a népiek, pontosabban a népnemzetiek iránt, mint a liberálisok, a szociáldemokraták vagy a radikálisan önigazgatási elvű reformkommunisták iránt. Ez utóbbiaknak (az előbbiekkel való kommunista szövetségkeresés taktikai következményei miatt is) folyamatosan durva kirekesztésben, elhallgatásban volt részük. Minden szövetségkeresés és erősebb affinitás ellenére ugyanakkor a kommunistáknak a népiekhez fűződő viszonyát is terhelték persze negatív elfogultságok, rágalmak, tilalmak.
Lehetetlen e helyütt árnyaltan és történelmi pontossággal bemutatnom ezeknek a szellemi-politikai irányzatoknak az elmúlt félévszázadban kialakult s állandóan mozgó viszonyrendszerét (amely összefügg az ún. népi-urbánus vitává] is). Mindenesetre a kommunisták egy markáns csoportja részéről pozitívum volt a népi-nemzeti élménykör átélése, a vele való azonosulás készsége, az ebből az élménykörből származó értékek, a nekik elkötelezett személyiségek – elvszerű vitával kísért – tisztelete, a föld- és parasztkérdés iránti fogékonyság stb.; a népnemzetiek mégis gyakran illették (s illetik ma is) a „nemzetietlenség",a „haza sorsával szembeni érzéketlenség" a „nemzeti sorskérdésekkel szembeni közömbösség" vádjával a baloldali, a szocialista, a kommunista oldalt.
A tradicionális kommunistáknak a népiek iránti, olykor túlzott és egyoldalú affinitásában – az elvi engedményeken és a taktikai ravaszságokon túl – a konzervatív tartalmú, modernizáció és individuum-ellenes, tekintélyelvű s populista módon kollektivista szellemet tartom szerves problémának. A progresszív, reformszellemű baloldaliakat, köztük a művelődéspolitika irányítóit az 50-es évek végétől fogva viszont általában már nem ez jellemezte. Nem is két-, hanem többfrontos harcra kényszerültek. A párton belüli konzervatív szektarianizmussal és a jogos kritikákat is megfogalmazó népiek irreális, olykor demagóg politikai követeléseivel vitatkozva, a reformer szocialistáknak szembesülniük kellett a liberális modernizáció és technokratizmus olyan normatív nézeteivel is, amelyek mellékesnek tekintették a magyar és kelet-európai történelmi, regionális sajátosságokat, kulturális tradíciókat, s legszívesebben valamiféle múzeumba telepítették volna a magyar patriotizmus érzelmi örökségét.
Nem tagadható persze: a kulturális politikában (s egyes képviselőiben) olykor szintén volt joggal bírálható elfogultság, bizalmatlanság a hangsúlyosan nemzeti érzékenységű alkotó értelmiségiekkel szemben. Politikai vakság és kulturális süketség magyarázhatja csak a táncház mozgalommal az új folklórral szembeni ideologikus fenntartásokat, a népi irodalom régi és újabb értékeinek szűkkeblű publikálását. Nemzeti múltunk nem egy traumájának kibeszéletlensége és nem egy fájdalmas aktuális sorskérdés doktriner megválaszolása, elhárítása is erősítette a politika, a művelődéspolitika nemzetietlenségénék látszatát, illetve megbélyegzettségét. Nem a vitát hibáztatom, hanem a tájékozatlanságot, az elfogultságot és a szövetségépítés gyengeségeit, egyoldalúságait, illetve azt, hogy túl könnyen kapta meg egy-egy vitapartner, illetve álláspontja a „nacionalizmus" bélyegét. Ugyanakkor viszont az is kétségtelen, hogy e kultúrpolitikának pufferként kellett elviselnie s kivédenie az általános és a külpolitikát népi-nemzeti és dogmatikus oldalról ért jogos-jogtalan bírálatokat, illetve gőzkiereszfő szelepként kellett korrigálnia, tompítania a nemzeties-szindikalista és „munkás"-elfogultságokat is.
Ez a kényszerűen „átvállaló" szerep és helyzet – tetézve a szovjetunióbeli és lengyelországi „anticionizmus"-sal; az arab-izraeli konfliktus itthoni lereagálásával – a hazai népesedési, egészségügyi, kulturális fejlődés (nemzetileg különösen érzékeny) súlyos gondjai a modernizáció deficitjei kapcsán felerősítette, a „népi-urbánus", illetve a „nemzeti-nemzetietlen" polarizálódás régi, kóros felhangjait is (beleértve ebbe a kulturális élet egyes kulcsszereplői származásának bűnbakképző, sót kriminalizáló firtatását is). Mindez veszélyesen elterelte a figyelmet a valódi kérdésekről és válaszokról, a reformok igazi társadalmi és kulturális tétjéről, az uralmi politika valódi hibáiról és a sérelmi politika vészes kockázatairól, s újra felszínre hozta – ha akkor többnyire még nem is nyíltan és bevallottan – az antiszemitizmus (s időnként az ezt túlreagáló, veszélyeztetettségi, üldözöttségi pszichózis) régi, félresiklató beidegződéseit.
A kulturális nyilvánosság és politika levezető, illetve puffer-szerepéből következően gyakran kulturális mezben kellett megvívni ezeket a par excellence politikai-ideológiai-nemzeti vitákat is, s így az energiák jelentős része nem a kulturális stratégia „kihordására", nem az építkezésre fordítódott. De a leromlás lassítására, az alapvető kulturális vívmányoknak védelmére, a politikai fordulat utáni átmentésére is felettébb kevés energia jutott.
A „nemzeti problematikára" számos esetben válaszolt megkésve, erőtlenül, tévesen az MSZMP politikája, illetve vezetése; olykor még a külpolitikai mozgástéren, a korlátozott szuverenitáson belül is. Ezért történelmi bírálat joggal érheti. Nemzetietlennek és nemzetellenesnek azonban aligha mondható a kádári-aczéli politika: az 1956 és 1988 közötti világ- és geopolitikai helyzetben, a hazai egypártrendszeres államszocializmus talaján mégiscsak számos eredményt, sőt vívmányt elérve igyekezett kihasználni az adott lehetőségeket a viszonylagos belső autonómia, a sajátos magyar modell, s ezen belül a nemzeti kulturális identitás érdekében. Hazánk tekintélye a világban nem utolsósorban éppen emiatt emelkedett folyamatosan a 60-as évektől kezdve.
A Kádár-korszak művelődéspolitikája – minden súlyos korlátja, bürokratikus és szubjektivista önkénye ellenére – hozzájárult ahhoz, hogy a magyar kultúra, ezen belül az oktatási színvonal, egyes tudományágak és művészeti ágak, számos művelődési formáció a 60-70-es években,korlátozódott modernizációra, nemzeti művelődéstörténeti jelentőségű (olykor egyetemes szintű) teljesítményekre, a polgárosodást, a művelődést és a társadalmi demokratizálás kölcsönhatását segítő folyamatok generálására lettek képesek. Családok százezreit hatotta át a műveltség, az önművelődés, az akár kényszerű szakmai továbbképzés szükséglete s igénye, a kulturális javak megszerzésének és birtoklásának öröme, s tudatosította bennük a társadalmi emelkedés esélyét és élményét. Értékek, progresszív folyamatok természetesen nem csupán a művelődéspolitika „jóvoltából", engedményeivel bontakoztak ki, hanem olykor éppen a vele szembeni küzdelemben, ellenállásban vagy éppen tőle teljesen függetlenül. Bármilyen relatív s korlátozott volt a társadalmi igény és megrendelés, a politikai lehetőség és a szabadságfok ugrásszerű változás, gyökeres, művelődéstörténeti léptékű fordulat volt ez az 1920-30-40-50-es évtizedek uralkodó magyar kultúrájához képest.
A Kádár-korszak művelődéstörténeti és kultúrpolitika-történeti megítélésében tehát reális történelmi mértéket kell alkalmazni. Ahogy Szoboszlai György fogalmaz: az 1956 utáni évtizedekben nem „a polgári alkotmányosság vagy kommunista diktatúra" volt az alternatíva, hanem a szocialista ideológiát hirdető világhatalmi berendezkedés regionális keretein belül a „radikálisabb vagy mérsékeltebb reformok a demokratizálás", a civilizál ódás felé. Posztumusz megjelent, ma is friss szellemű 1988-as tanulmányában Papp Zsolt pedig így mérlegel: „a magyar szocialista út specifikuma, hogy […] a vertikális túlközpontosítás »árnyékában« megjelenik a gazdálkodás, az igazgatás és a kulturális élet decentralizációja, megerősödnek a helyi autonómiák, teret kap – máig sem kellő mértékben – a gazdaság és a társadalom önszerveződése. A hierarchikus és pozicionális gazdaság- és társadalomszervezés mellé kéredzkedik a teljesítmény-elv, a vállalkozás, a verseny, a tárgyi szakszerűség. A nagyra nőtt szervezetek mellett megjelennek a «közepesek» és a «kiesik» – máig nem kellő súllyal. Megszűnik az állami tulajdon kizárólagossága, elmozdultunk a heterogén tulajdonformák és azok kombinációi felé. […] A magatartás, gondolkodás, fogyasztás uniformizáltsága felszakadt, és egy összetett sokféleségnek adott helyet. Kialakult egy újfajta társadalomszerkezet, amely az elmúlt másfél évtizedben további átalakulásokon ment át.
Röviden: az államnak alávetett bérmunkásból szuverén és érdekelt termelőt, az igazgatás »alattvalóiból« állampolgárt akartunk és akarunk csinálni." Papp Zsolt gondolkodása és habitusa szellemében tehetjük ehhez hozzá: a magyar társadalomnak ebben a felemás, nehézkes, paternalisztikus, de mégiscsak végbemenő modernizációjában, szerkezeti és civilizatórikus átalakulásában okként, együtthatóként és következményként egyaránt szerepet játszott a kultúra. S „közreműködött" benne a kulturális lélegzés, működés és innováció számos feltételét megteremtő, biztosító, tágító művelődéspolitika is.
De igaz ez az összefüggés „fordítva" is, amiről viszont Szoboszlai György ír: „A kádárizmus működési mechanizmusa következetes rendszer. Alapeleme a stabilitás, a konfliktuskerülés, a pragmatikus reformok sora, társadalmi békén nyugvó, a polgár javuló materiális helyzetén alapuló passzív legitimáció. És a rendszer ellentmondása is adott: minél hatékonyabban sikerül konszolidálnia, annál inkább kialakul az a civil társadalom, amely előbb gazdaságilag, majd politikailag akarja megszervezni magát, megsemmisítve ezáltal a rendszer lényegét, a felülről megteremtett és egy közvontból garantált integrációt." Nos, a kultúrának és a művelődéspolitikának – akarva-akaratlanul – ebben is megvolt a maga szerves és sajátos része.
Egymásba torlódva volt s lett így a magyar művelődéspolitikának hármas politikai küldetése:: az államszocialista, tekintélyelvű Kádár-rendszer legitimáló, felpuhító, korszerűsítő és értékelvűén humanizáló, ugyanakkor a struktúra „pszichés" zavarait szervi betegségekké szomatizáló, a rendszer konfliktusait kihordó s végül az egészet felbomlasztó, de az átmenet, a rendszerváltozás viszonylag kulturált, menetét is megalapozó, biztosító szerepe.
A nemzeti és egyetemes művelődéstörténet ennél persze nagyobb távlatból fog „ítélkezni".
Budapest, 1993. február 15.
Tanulmányom véglegesítésében sokat köszönhetek azoknak a baráti beszélgetéseknek, amelyeket az Eszmélet szerkesztőin túl Bánfalvi Istvánnal, Fekete Sándorral, Földes Györggyel, Rózsa Gyulával és Sziklai Lászlóval folytattam.
Irodalom:
Aczél György: Elvtársunk, Lukács György. Bp. 1987.
Aczél György vacsoravendégei. Kéri Lászlóval beszélget Szénási Sándor. 168 óra,
1991. dec. 17.
Agárdi Péter: Az érzéki csábítás vége? (Haraszti Miklós: A cenzúra esztétikája.) BUKSZ, 1992.4. sz.
Agárdi Péter: A három részre szakadó ország. Rendszerváltás és kultúra (19901991). Bp. 1991.
Ágh Attila: A kultúra „szűkített újratermelése". Kritika, 1988.3. sz.
„.., Ahogyan az ember forgószélben viselkedik…" Tamás Gáspár Miklóssal beszélget Széchenyi Ágnes. Valóság, 1992.10. sz.
Bánlaky Pál: Társadalmunk szerkezetének alakulása a nyolcvanas évtizedben. Bp. 1990.
Bayer József: Nemzeti kérdés és alkotmányos patriotizmus. Kritika, 1991.6. sz.
Bayer József. Tudományos vitaszabadság vagy politikai tilalomfák. Megjegyzések a 73-as állásfoglalásról és hatásáról a szellemi életre. Kritika, 1989.6. sz.
(Bencze György-Kis János) Marc Rakovski: A szovjet típusú társadalom marxista szemmel. (1975.) Párizs, 1983. (Magyar Füzetek)
Berend T. Iván: Öt előadás gazdaságról és oktatásról. Bp. 1978.
Berend T. Iván: Szocializmus és reform. Bp. 1986.
Bihari Mihály: Demokratikus út a szabadsághoz Tanulmányok. Bp. 1990.
Bihari Mihály: Kádár-rendszer-kádárizmus. Kritika, 1991.2. sz.
Bogácsi Erzsébet: Rivalda-zárlal. (Interjúk, dokumentumok a színházpolitikáról.) Bp. 1991.
„Egyezzünk ki…".Eörsi István, Mihancsik Zsófia, Tamás Gáspár Mi klós és Vitányi Iván kerekasztal-beszélgetése. Mozgó Világ, 1992. 6. sz.
Fehér Ferenc-Heller Ágnes: A kádárista Magyarország a „hruscsovizmus" mintaállama. In: Uők: Jalta után. Bp. 1990.
Fehér Ferenc-HellerÁgnes-Márkus György: Diktatúra a szükségletek felett. (1981.) Bp. 1991.
Felszabadult-e a magyar irodalom? Az 1991. nov. 7-8-án rendezett debreceni irodalmi napok tanácskozásánakszerkesztett szövege. Összeállította: Simon Zoltán. Alföld, 1922. 2. sz. (Az előadók és hozzászólók közül különösen Réz Pál, Imre László, Radnóti Sándor álláspontját érzem a magaméhoz közelinek.)
Filozófus-per 1973. (Tanulmányok, dokumentumok és kerekasztal-beszélgetés.) Világosság, különszám. 1989. május.
Földes György: Hatalom és mozgalom. Bp. 1989.
Gereben Ferenc: Az olvasási és olvasmánybeszerzési szokások változásai Magyarországon. A könyv, 1989.4. sz.; Olvasás és könyv a családban Stádium, 1990.3. sz.
Gombár Csaba: Velleitásaink. (1986) Századvég, 4-5. sz. Bp. 1987.
György Péter: Egy halott emléke. (Aczél György.) Magyar Hírlap, 1991. dec. 18.
György Péter: Mostantól fogva ez lesz a múlt. (A „Hatvanas évek" című, Magyar Nemzeti Galéria-beli kiállításról.) Holmi, 1991.6. sz.
Hankiss Elemér Kelet-európai alternatívák. Bp. 1989.
Haraszti Miklós: A cenzúra esztétikája (1980.) Bp. 1991.
Hatvanas évek. Új törekvések a magyar képzőművészetben. Kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában 1991. márc. 14.-június 30. A műtárgylistát összeállította és a kiállítást rendezte: Beke László, Dévényi István, Horváth György. A dokumentumfotókat válogatta és a katalógust szerkesztette Nagy Ildikó.
Hegyi Gyula: A küldetéses állam és a baloldal kultúrája. Kritika, 1992.9. sz.
Heleszta Sándor: A műveltség és művelődés társadalmi megítélése. Jel-kép, 1988. l.sz.
A helyzet. Merre menjünk? (Összeállítás a magyarországi válságról.) Mozgó Világ, 1988. l.sz.
HuszárTibor Mit ér a szellem, ha… Értelmiség, politika, értelmiség politika (19571987). (Dokumentumokkal.) Szerk.: Nácsa Klára. Bp. 1990.
Ilyen a történelem… Heller Ágnessel beszélget Könczöl Csaba. Társadalmi Szemle, 1992. l.sz.
„A Jó és a Gonosz párviadala". Mihancsik Zsófia, Orbán Viktor, Szabó Zoltán és Szilágyi Á kos kerekasztal-beszélgetése. Mozgó Világ, 1992.8. sz.
Kapitány Ágnes és Kapitány Gábor: Értékrendszereink. Bp. 1983.
Kardos András: Vizsgálat egy minden gyanú felett álló rendszer ügyében, iskolák után (Almási Miklós 60. születésnapjára). Bp. 1992.
A kelet-közép-európai országokban zajló átmenet és a szociáldemokrácia. (Előadások, viták.) Szerk.: Hárs Gábor. Bp. 1992.
Király István: Kultúra és politika. Bp. 1987.
Kolosi Tamás: A „reális" szocializmus összeomlásának társadalmi okai. Valóság, 1991.9. sz.
Konrád György-Szelényi Iván: Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz. (1974.) Bp. 19892.
Köpeczi Béla: A magyar kultúra útja (1945-1985). (Részletes bibliográfiával.)Bp. 1986.
KrauszTamás: Kelet-Európa konzervatív forradalma; A rendszerváltás és a baloldal. In: Rendszerváltás történész szemmel. Bp. 1992.
A kultúra és a kulturális fejlődés feltételeinek hosszú távú koncepciója. Összeállította: Fodor Péter és Hidy Péter. Bp. 1988.
Leveles könyv. Egy korszak töredékei (1956-1988). Vál és összeállította: Horgas Béla és Levendel Júlia. Bp. (1989.)
Lukács György: A demokratizálás jelene és jövője. (1968.) Bp. 1988.
Az MSZMP az ellenzékről 1980-ban. Közzéteszi: Sipos Levente. Társadalmi Szemle, 1992. 5. sz.
Magyarország művelődési viszonyai 1960-1982. Szerk.: Barta Barnabás. Bp. 1984. Mi maradt Aczél után? Győrffy Miklós beszélgetése Fekete Sándorral. 168 óra, 1992 7. sz.
Művelődéspolitikánk 25 éve. (Előadások, tanulmányok.) Szerk.: Tóth István. [Bibliográfiával.] Bp. 1984.
Németh László: Ha én miniszter lennék. Levél egy kultúrpolitikushoz. [1962.] In: Uő: Életmű szilánkokban. Bp. 1989. U. kötet. 199-281.
Népiek és urbánusok-egy mítosz vége? [Tematikus összeállítás] Századvég, 1990. 2. sz.
Nyíri Kristóf: Bölcselet és rendszerváltás. Európai utas, 1992.2. sz.
Az óvatos duhaj. Csizmadia Ervin beszélgetése Pozsgay Imrével. Mozgó Világ, 1992.10. sz.
Pándi Pál: Tavaszi tél. Új tükör, 1984. 33. sz.
Papp Zsolt: 40év – avagy a szocialista magyar út néhány sajátossága (a szaktudományi irodalom alapján). (1983.) Bevezeti: Balogh István. Szociológiai Szemle, 1992. 3. sz.
A piaccsináló antikapitalista. Nyers Rezsővel beszélget Bossányi Katalin. Mozgó Világ, 1992.9. sz.
Pomogáts Béla: Kontinuitás és diszkontinuitás. (Az 1956 és 1988 közötti kultúrpolitikáról.) Tiszatáj, 1990.5. sz.
Rózsa Gyula: Új törekvések a hatvanas évek magyar képzőművészetében. (A Magyar Nemzeti Galéria-beli kiállításról.)Mozgó Világ, 1991.7. sz.
P. Szűcs Julianna: Cipzár. (A 80-as évek ideológiai folyamatairól és a Mozgó Világügyről.) Mozgó Világ, 1992.6. sz.
P. Szűcs Julianna: Kárpótlási jegy a képzőművészetben? (A „Hatvanas évek" című, Magyar Nemzeti Galéria-beli kiállításról.) Névszabadság, 1991. május 4.
Rendszerváltás történész szemmel. (Tanulmánykötet.) Szerk.: Kende János. Bp. 1992.
Rejtőzködő legendárium. Fejezetek egy kultúrpolitikus sorstörténetéből. (Interjúk Pándi Pálról, illetve az 1945 utáni évtizedek művelődéspolitikájáról.) Szerk.: Csáki Judit, Kovács Győző. Bp. 1990.
A szelep és tisztálkodási vágy. Pozsgay Imrével Aczél Györgyről beszélget Pogo-nyi Lajos. Népszabadság, 1992. jún. 13.
Szerdahelyi István: A magyar esztétika története (1945-1975). Bp. 1976.
Sziklai László: Az eszme logikája. (Bevezető az 1973-as „filozófus-per" dokumentumaihoz.) Hiány, 1993. január.
Szilágyi Ákos: Lajtán innen, Jaltán túl. Fehér Ferenc – Heller Ágnes Jalta után. Bp. 1990. Holmi, 1991. 8. sz.
Szoboszlai György: Alkotmányos átalakulás Magyarországon. Eszmélet, 13-14.SZ. (1992.szept.)
Torkunkon akadt a múlt. Pataki Ferenccel beszélget Fábián Péter. Népszabadság, 1992.okt.31.
Tökei Ferenc: Lenin és a kulturális forradalom. In: Uő: A szocializmus dialektikájához. Bp. 1974.
Történelmi utunk. Az MSzMP munkabizottságának állásfoglalása a jelen helyzet kialakulásának történeti okairól. (A munkabizottság vezetője: Berend. T. Iván, tagjai: Horn Gyula, Ormos Mária, Tőkei Ferenc; szakértők: Balogh Sándor, Bayer József, Földes György, Hajdú Tibor.) A Társadalmi Szemle különszáma 1989. (márc.)
Tütő László: A létező szocializmus alapstruktúrájáról. Politikatudomány, 1987. 2. sz. és Válaszúton. Szerk.: Krausz Tamás és Tütő László. Bp. 1988.
Tütő László: Gazdaságosság és humánum. Gazdaság és Társadalom, 1991.1. sz.
Ungvári Tamás: A parvenü és a pária. A kulturális antiszemitizmus arcai. Világosság, 1991.7-8. sz.
Vajda Mihály: Marx után szabadon, avagy miért nem vagyok már marxista? Bp. 1990.
Vajda Mihály: Orosz szocializmus Közép-Európában. Bp. 1989. Vitányi Iván: A művelődéspolitika esélyei. Valóság, 1988.6. sz. Vitányi Iván: Vitairat a mai magyar művelődésről. Bp. 1983.
Wiener György: Világtörténeti korszakváltás és kelet-európai változások. Magyar Politikatudomámyi Évkönyv, 1991. Bp. 1992 és Rendszerváltás történész szemmel. Bp. 1992.
Zsidóság, identitás, történelem. (Tanulmánykötet.) Szerk.: Kovács M. Mária, Yitzhak M. Kashli, Erős Ferenc. Bp. 1992.
Zsidóság az 1945 utáni Magyarországon. (Tanulmánykötet.) Szerk.: Kende Péter. Párizs, 1984.