Immanuel Wallerstein, miközben hangsúlyozza, hogy minden gondo­latnak, minden irányzatnak meg lehet találni az előzményeit a történe­lemben, alapjában véve az ötvenes-hatvanas évek történeti vitáihoz köti a világrendszer-elmélet genezisét. Ezek: 1. harmadik világbeli tudósok nézetcseréje a centrum-periféria viszonyról, az „egyenlőtlen cseréről” és a „dependencia-elméletről”. 2. A Szovjetunióban és Európában folytatott vita a Marx által elemzett ázsiai termelési módról. 3. A Maurice Dobb és Paul Sweezy nevével fémjelezhető összecsapás az elmaradottság bel­ső és külső tényezőinek jelentőségéről. 4. A francia Annales csoport és Fernand Braudel hatása, melyek nyomán megerősödött a meggyőződés az angolszász szakirodalomban a minden társadalmi szférára (gazdaság­ra, társadalomra) kiterjedő vizsgálat módszertani jelentőségéről, mégpe­dig a történetírás leíró, eseménytörténeti formája ellenében (Wallerstein 2010, 35-43). (Ahol külön nem jelölöm, a hivatkozott oldalszámok mindig Wallerstein e művére vonatkoznak.)

Ezen túlmenően Wallerstein a világrendszer-elméletet „új elméleti perspektívának” nevezi, mely a hetvenes években jelent meg. Igaz, hozzáteszi: „Az elmélet bizonyos fogalmai régóta használatosak, míg mások újak voltak” (15). Másutt ezt írja: „ A korábbi standard elemzési keret, a nemzetállam helyett most egy új keret, a »világrendszer« vált kiindulóponttá” (44).

Wallerstein tehát lényegében véve, vagy szinte új történeti-társadalmi tudományos diszciplínaként határozza meg a világrendszer-szemléletet. Semmi esetre sem szeretném kisebbíteni azt a fontos érdemet, mellyel a világrendszer-elmélet hozzájárult a történeti-társadalmi és holisztikus szemlélet terjesztéséhez, a mai globális kapitalizmus egységes rend­szerként való értelmezéséhez az elmúlt 40 év folyamán. Ugyanakkor hangsúlyozni akarom, hogy az elméleti folyamatosság és megszakítottság tekintetében én más arányokat látok, függetlenül attól, hogy a világ­rendszer-elmélet képviselői hogyan értékelik az elméleti előzményeket, illetve mennyire vállalják azokat.

Az igazság ugyanis szerintem az, hogy a Marx és Engels által kidol­gozott kapitalizmuselmélet már egyértelműen és világosan „világrend­szer-elmélet” volt. Egyrészt, módszertanilag a történeti hosszú távú ten­denciákra, a „strukturális időkre” koncentrált (mint Braudel longue durée koncepciója, melyre Wallerstein hivatkozik).³ Másodszor, a gazdasági folyamatokat széles társadalmi és kulturális (mai divatos kifejezéssel kulturális antropológiai) összefüggésében elemezte és ezek alapján vont le általános következtetéseket, akárcsak az ugyancsak hivatkozott Annales-iskola és követői – gondoljunk pl. Marxnak az indiai viszonyokról írt tanulmányaira. Harmadszor, és talán ez a legfontosabb: már Marxnál és Engelsnél „a »világrendszer« vált kiindulóponttá”, még ha nem is ezt a terminológiát használták. Ez utóbbi állításomat konkrét elemzéseikkel, tőlük vett idézetekkel támasztom alá.

Az elméletileg legáltalánosabb, legfilozofikusabb megfogalmazás talán a Grundissében szerepel. Itt Marx az árucsere logikai és történeti lépcső­fokait tárgyalja a feleslegek egyszerű cseréjétől a rendszeres árucserén keresztül az állami keretekig, majd a „nemzetközi viszonyokig”, mely alatt Marx az akkori terminológiának megfelelően elsősorban a nemzetközi kereskedelmet érti. E négy lépcsővel azonban nem zárul le a (logikai) sor. „A világpiac jelenti a lezárást, amelyben a termelés mint totalitás van tételezve és éppígy mint mindegyik mozzanata; ebben azonban egyszer­smind az összes ellentmondások folyamatba lépnek. A világpiac azután megint éppúgy az előfeltétele és hordozója az egésznek” (Marx 1972b, II:135, kiemelés tőlem – F. P.). A szöveg világosan bizonyítja, hogy a formállogikai sorrendben utolsó helyre került „világpiac”, egyáltalán nem az utolsó, hanem „előfeltétel”, legalábbis a kapitalista árutermelés tekin­tetében. Világpiacon persze nem azt értette Marx, mint amit ma értünk alatta, hanem a világpiaci termelés és munkamegosztás összességét, amelynek keretében világméretű tőkefelhalmozás zajlik. A világpiac nála a termelési (tulajdoni és osztály-) viszonyok globális összessége.

Hogy ez utóbbi nem belemagyarázás, azt bizonyítsák további idézetek! A kapitalizmus genezisében valóban előfeltétel-e a marxi értelemben vett világpiac? A modern világrendszer-elmélet ugyanis nagy hangsúlyt fektet annak bizonyítására, hogy a kapitalizmus genezise hosszú távú nemzetköziesedési folyamatokhoz kapcsolódik. Ahogy Wallerstein fogalmazza: „a hosszú tizenhatodik század, amely során a kapitalista világgazdaság formájában a modern világrendszer létrejött” (11). És mit olvashatunk Marxnál? „A XVI. és részben még a XVII. században is a kereskedelem hirtelen tágulása s egy új világpiac megteremtése döntő befolyást gyakorolt a régi termelési mód pusztulására […] Maga a világ­piac a bázisa ennek a termelési módnak” (Marx 1978, III:314). Tehát a kapitalista termelési mód Marxnál is – lényegét tekintve – mint világrend­szer van tételezve. Most nem részletezhetjük azt, hogy a nemzetközi méretekben értelmezett termelési mód fogalom mennyire azonosítható a wallersteini világrendszerrel, de az azért világos, hogy a marxi világpiac és a wallersteini világgazdaság fogalom sok tekintetben egybehajlik.⁴ Az­zal sem tudunk részletesebben foglakozni, csak felvillantjuk, hogy Marx nem áll meg a nemzetköziesedés mozzanatánál, mint egyetlen mozgató tényezőnél, hanem egyidejűleg a kapitalista termelési mód belső haj­tóerőiből (pl. ipari expanzióból) is magyarázza a világpiac folyamatos tágulását, tehát felmutatja a folyamat kettős dialektikáját is (Marx 1978, III:314). Ez a második mozzanat a világrendszer szemléletben gyakran elhomályosul.⁵ S vegyünk még egy fontos idézetet, mely egyszerre mutatja fel és hangsúlyozza a totalitást, az egységet, a világméretet, egyben a nemzeti és a világléptékű kölcsönös, de aszimmetrikus megha­tározottságot: „Az ipari tőkés előtt mindig a világpiac áll, saját költségárait nemcsak hazája, hanem az egész világ piaci áraival hasonlítja össze és kell állandóan összehasonlítania” (Marx 1978, III:317). Hol volt még a világpiac egységesülése a maihoz képest, s Marx már látta a világpiaci árat, sőt termelési árat!

Nézzünk még olyan rövid idézeteket, melyek a világrendszer-szemlélet leggyakrabban hangoztatott, legfontosabb gondolatatihoz kapcsolhatók, azok szellemi előzményének tekinthetők!

Rendkívül fontos elem a világgazdaság (és a világbirodalmak) egysé­ges mozgástörvényeinek hangsúlyozása Wallersteinnél és a világrend­szer-iskola más követőinél. A Kommunista Kiáltványban ugyanerről ez áll: „A burzsoázia a világpiac kiaknázása által valamennyi ország termelését és fogyasztását kozmopolitává formálta. A reakciósok nagy bánatára ki­húzta az ipar lába alól a nemzeti talajt. Az ősi nemzeti iparok elpusztultak és napról napra pusztulnak. Új iparok szorítják ki őket […], amelyeknek gyártmányait nemcsak magában az országban, hanem a világ minden részén fogyasztják […] (A burzsoázia – F. P.) minden nemzetet rákény­szerít, hogy, hacsak nem akarnak tönkremenni, elsajátítsák a burzsoázia termelési módját; rákényszeríti őket, hogy meghonosítsák maguknál az úgynevezett civilizációt, azaz váljanak burzsoává. Egyszóval: a burzso­ázia a saját képmására formált világot teremt magának” (Marx 1848). 160 év múltán a máról (is) szól ez az értékelés! Marx egyik Engelshez írt levelében pedig ezt olvashatjuk: „A polgári társadalom tulajdonképpeni feladata, hogy létrehozza, legalábbis körvonalaiban a világpiacot és egy ennek bázisán nyugvó termelést” (Marx 1972a, 339). Még elméletibb általánosításban ezt írta a világpiaci-világgazdasági törvények egységes­ségéről: „A tőke centralizációjának romboló hatása a világpiacra csupán óriási arányokban fedi fel a politikai gazdaságtan azon organikus belső törvényeit, amelyek ma minden civilizált városban hatnak” (Marx 1964, 213-214). A világrendszer-elmélet nagy hangsúlyt fektet az egyenlőtlen csere mozzanatára, az értéktöbbletek nemzetközi lecsapolására. Az egyenlőtlen cseréről ez olvasható A tőke III. kötetében, egy hosszabb elemzést követően: „A kedvezőbb helyzetben lévő ország a cserében több munkát kap vissza kevesebb munkáért, ámbár ezt a különbséget, ezt a többletet, mint egyáltalán a tőke és a munka közötti cserénél, egy bizonyos osztály zsebeli be” (Marx 1978, III:227). A filozófia nyomorában pedig ez áll: „Ma is van néhány iparág, amely valamennyi felett uralkodik, és leginkább ebben az iparágban tevékenykedő népeknek biztosítja az uralmat a világpiacon.” Majd hozzáteszi: „Ha a szabadkereskedelem hívei nem tudják megérteni, hogy hogyan gazdagodhat meg egy ország a másik rovására, nem csodálkozhatunk azon, hogy ugyanezek az urak még kevésbé akarják megérteni, hogyan gazdagodhat meg egy adott országon belül egyik osztály a másik rovására” (Marx 1952, 193-194).

Bár a világrendszer koncepció képviselői a közvetlen tőkebefektetések jövedelemlecsapoló hatását kevésbé állítják előtérbe, mint ahogy ez a marxi szövegekben szerepel, azért ezt is figyelembe veszik. Wallerstein például most tárgyalt írásában hangsúlyozza a „nyerészkedést”, „a tőke vég nélküli felhalmozását”, s hogy „a tőkések a lehető legnagyobb profitot akarják” (58 és 158).⁶ Erről A tőkében ez szerepel: „Ami a gyarmatokon stb. befektetett tőkéket illeti, ezek magasabb profitrátát hozhatnak, mert ott egyáltalában az alacsony fejlettség miatt magasabb a profitráta […], magasabb a munka kizsákmányolása” (Marx 1978, III:226). Nagy kár, hogy Marx már nem tudta megírni A tőke IV. és V. kötetét, ezekben a „világpiac”, azaz a világgazdaság viszonyait részletesen is ki akarta fejteni.

Központi fontosságú minden Második Világháború utáni dependencia- és világrendszer-szemléletű elemzésben az egyenlőtlen fejlődés kérdése. E tekintetben Leninnek az imperializmusról írt művét idézem. Kautsky ultraimperializmus nézeteit bírálva írja, hogy az „tápot ad annak a gyökerében hibás és az imperializmus apologétáinak kezére játszó gondolatnak, hogy a finánctőke uralma enyhíti a világgazdaságon belül fennálló egyenlőtlenségeket és ellentmondásokat, holott a valóságban fokozza azokat”. Másutt megerősíti: „A finánctőke és a trösztök nem eny­hítik, hanem fokozzák a világ különböző részeinek fejlődési üteme közötti különbséget” (Lenin 1972, 129 és 132). Mára világos, hogy a neoliberális finánctőkés korszak mind az országokon belül, mind világméretekben gyorsan tovább növelte a már korábban kialakult jövedelmi különbsé­geket. Ugyanakkor meg kell említeni, hogy Lenin a legfejlettebb országok közötti tőkeáramlás nivelláló erejét is felmutatta (Lenin 1972, 132).

Az eddigiekkel azt akartam szemléltetni, hogy a szellemi folyamatosság a marxizmus és a világrendszer-elmélet között erős. Azt sugallom, hogy a világrendszer-elméletet megtestesítő irodalmat elsajátítva érdemes visszaolvasni, visszaásni az évszázaddal korábban született elméleti megalapozáshoz.

Maga Immanuel Wallerstein „Marx és az alulfejlettség” című írásában vázolta talán legmélyebben a viszonyát a marxi koncepcióhoz (lásd az Eszmélet 35. számát). Nem könnyű e hozzáállás értelmezése, mert ma­gának Wallersteinnek a Marx-percepciója is bonyolult. Tulajdonképpen azt állítja, hogy a marxi mű nem egyértelmű. Ezt írja: „Mindaddig, amíg Marx elméletét olyan folyamatokra értjük, amelyek főként országhatá­rokon belül játszódnak le, és főként városi ipari bérmunkásokra vonat­koznak, akik ipari magántőkéseknek dolgoznak, nos mindaddig ez az elmélet könnyen bizonyulhat hamisnak, félrevezetőnek és érdektelennek, továbbá a politikai cselekvés számára használhatatlannak. Ha viszont ezt az elméletet egy történelmi világrendszerre vonatkoztatjuk, amelynek fejlődése az »alulfejlettség« jelenségét is tartalmazza, sőt ezen alapszik, akkor a fenti tézisek nemcsak érvényesnek, de forradalminak fognak mutatkozni” (Wallerstein 1997,160).

Wallerstein Marxszal kapcsolatos fenntartásai vagy bizonytalanságai a citátum és az egész tanulmánya alapján kétirányúak. Egyrészt az idézet mondat első felében szereplő értelmezés felé hajlik, miszerint Marx inkább és alapjában véve nemzeti keretekben gondolkodott. A másik fenntartása az, hogy Marx túlságosan az ipari munkásságra, és a burzsoá-proletár el­lentétre élezi ki vizsgálatát, a világrendszeren belüli alulfejlettség szerves jelenlétét nem integrálta gondolati rendszerébe. Szerinte csak ez utóbbival együtt válik/válna jelentőssé a marxi elmélet.

Ami az első dilemmát illeti, arra vonatkozóan fentebb már bőven hoztam érveket és idézeteket, melyek szerintem egyértelműen azt bizo­nyítják, hogy a marxi kapitalizmuselmélet a mai értelemben véve eleve világrendszer-elmélet. Szerintem a marxi „világpiac” lényegileg a mai világrendszer-elméletben értelmezett világgazdaság, a későbbi imperi­alizmuselmélet pedig a világbirodalom fogalom szellemi előzménye.

Még ide, az első wallersteini fenntartáshoz vagy óvatossághoz kap­csolódik, hogy ebben a „Marx és az alulfejlettség” című írásában a marxi életmű fő tartalmát hat, illetve hét pontban foglalja össze. A következőket említi: a dialektikus ellentétek fontosságát; a tőkefelhalmozást; az érték­többlet elsajátítását és burzsoá felhalmozását; a polgárság és proleta­riátus osztályát és utóbbi nyomorát; a tőkés állam elnyomó jellegét; a szocialista átmenet forradalmiságát. Később a szövegben elővezet egy szerinte egyértelműen helytelen 7. tézist, nevezetesen, hogy Marx szerint „a kapitalizmus haladást jelent valamennyi megelőző formációhoz képest, és egykoron törvényszerűen az osztályok nélküli társadalom rózsaszín hajnalába fog torkollni”. Ebben az összefoglalásban az a legfurcsább számomra, hogy semmi sem utal a marxi kapitalizmus-fogalom „világ­rendszer”, azaz nemzetközi jellegére (továbbá itt lényegében utópiának tartja az osztály nélküli perspektívát). (Lásd Wallerstein 1997, 165)

Wallerstein a marxi nézetekkel kapcsolatos második fenntartásának alátámasztására, szociológusként – mind a folyóiratcikkben, mind pedig új kiadású könyvében – hosszan ecseteli, hogy a kapitalizmus és főleg az alulfejlettség viszonyai között milyen jelentős szerepe van az egyéb, nem-bérjellegű munkaformáknak a piacra termelésben, például a pa­raszti munkának. Nagy fontosságot ad a háztartási tevékenységeknek, a családi munkamegosztásnak és jövedelemtranszfereknek stb. Ezek is befolyásolják ugyanis a munkások és a vállalkozók béralkuját, jövede­lemmegoszlását. Továbbá, közvetve hiányolja a nők és a kisebbségek helyzetének elemzését, a kliensrendszert, az illegális letelepedést, az etnikai konfliktusokat, a felfúvódott szolgáltató szektort, a korrupciót és az elnyomó államapparátusokat stb.

„Mi köze van mindennek az alulfejlettséghez?” – tesz fel a kérdést. „A válasz igen egyszerű […] Csak ha (mindezen említettek – F. P.) nem rendellenességek és nem maradványok, hanem a tőkés termelési mód következményei, amelyek szerves részét képezik a termelési mód mű­ködésének; csak ha ezt tudatosítjuk tehát, akkor leszünk képesek a kapi­talizmus történelmi rendszeréről olyan találó leírásokat adni, ahol a fenti hat marxi tézis ma is érvényesnek bizonyul” (Wallerstein 1997, 159-160). Tehát Wallerstein a fejlettségen belüli alulfejlettség szerves viszonyaival, azok elemzésével tartja szükségesnek kiegészíteni Marx tanait.

Úgy gondolom, hogy teljesen megalapozott és fontos Immanuel Wallerstein részéről a kapitalizmuson belüli prekapitalista és torzított társadalmi viszonyok meglétének hangsúlyozása. Teljesen világos, hogy ezek kihasználása a vállalkozók létérdeke, mert általuk tudják leszorítani a béreket, mert így tudják egymás ellen kijátszani a társadalmi rétegeket, mert a munkabérek leszorítása és pl. a tercier (szolgáltató) szektor me­nekülési irány a profitráta csökkenő tendenciája ellenében. Különösen fontosak az alulfejlettség különböző jegyei korunkban a globális térben. A transznacionális kapitalizmus korszakában pl. a termelés félperifériás országokba telepítésének lehetőségét elsősorban éppen ez, az olcsó munkaerő teremtette meg. A világrendszer-szemléletű közgazdászok az elmúlt időkben erősen hangsúlyozták, hogy a kapitalista centrumok nagyon is érdekeltek a jelentős munkaerő-utánpótlással rendelkező paraszti vagy félparaszti országok/területek bevonásában, a fejlettségi különbségek kihasználásában, a kapitalizmushoz képest archaikus vi­szonyok fenntartásában.

Ugyanakkor azonban számomra teljesen világos, hogy Marx is számot vetett a kapitalizmuson belüli nemkapitalista viszonyokkal, alulfejlett­séggel. Számára az alulfejlettség a modellalkotás szempontjából van előtérben: elsősorban mint a kapitalista és prekapitalista termelési módok harca és együttélése (egysége) merül fel.

Többek között azt elemezte, hogy a régi viszonyok a relatív túlnépe­sedés formájában, a bérek leszorítása révén növelik a profltot, fékezik a profitráta süllyedő tendenciáját. Szó szerint ezt írta: „E túlnépesedés viszont oka annak […], hogy sok termelési ágban tovább tart a munka többé-kevésbé nem teljes alávetése a tőkének […] Ez a rendelkezésre álló vagy szabaddá tett bérmunkások olcsóságának és tömegének, valamint annak a nagyobb ellenállásnak a következménye, amit némely termelési ág természeténél fogva kifejt a kézi munkának gépi munkával való átváltoztatásával szemben.” Ráadásul itt nem is a gyengébben fejlett országokról ír, sőt, dialektikusan azt állítja, hogy „a viszonylagos túlné­pesedés annál feltűnőbben mutatkozik meg valamely országban, minél fejlettebb ott a tőkés termelési mód” (Marx 1978, III:225). Közvetlenül ezután tér ki a külkereskedelemre, azon belül a fejletlen országokra, ahol „az alacsonyabb fejlettség miatt magasabb a profitráta és rabszolgák, kulik stb. alkalmazása mellett ugyancsak magasabb a kizsákmányolási ráta” (Marx 1978, III:226).

E működési módok a marxi modell szerves részét képezik. Az áruk értéke kapcsán például azt írja, hogy annak kialakulásában a kapitaliz­musban is van szerepe nemkapitalista viszonyoknak: „Ez érvényes olyan állapotokra, amikor a termelési eszközök a munkáséi, és ez az állapot található, mind az ókorban, mind a modern világban, a földdel bíró, maga dolgozó parasztnál és a kézművesnél. Ez megegyezik korábban kifeje­zésre juttatott nézetünkkel is, mely szerint a termékek árukká fejlődése a különböző közösségek közötti cseréből ered, nem egyazon közösség tagjai közötti cseréből” (Marx 1978, III:171, kiemelés tőlem – F. P.).

Marx tehát saját korának legfontosabb vonatkozásaiban nagyon is tisztában volt azzal a szereppel, amit a prekapitalista maradványok az uralkodó kapitalista termelési módban betöltenek.

Ráadásul – akárcsak Immanuel Wallerstein -, arra is kitér, hogy a kapitalizmus előtti maradványok megléte „a történelmi fejlettségi fok­tól és az ezzel adott körülményektől függ”, s a vele kapcsolatba lépő tőkésnek (itt uzsorásnak) érdeke is e helyzet fenntartása. „Valóban a közvetlen termelők (termelési eszközökkel rendelkező önálló kistermelők F. P.) egész többletmunkáját elsajátítja, anélkül, hogy a termelési módot megváltoztatná [.], megörökíti ezeket a siralmas állapotokat, amelyek között a munka társadalmi termelékenysége nem fejlődik, mint a tőkés termelésben, magának a munkának a rovására [.] A termelési módot nem változtatja meg, hanem mint élősdi rátapad és nyomorúságossá teszi” (Marx 1978, III:566-568, kiemelés tőlem – F. P.). Másutt az írja, hogy a kapitalista viszonyok alakulása „nagyobb akadályokba ütközik, ha a kapitalista üzemek közé nagyszámú és tömeges, nem kapitalista módon űzött termelési szféra (például kisparaszti földművelés) ékelődik be és fonódik össze a tőkés üzemekkel” (Marx 1978, III:188).

Az érem (a dialektikus kapcsolat) másik oldala volt Marxnál, hogy a nemkapitalista maradványok problematikája, mint a különböző termelési módok harca volt előtérben – hiszen az akkori helyzetnek megfelelően pl. Németországban, Oroszországban, Írországban még a feudális, sőt utóbbiaknál még sok tekintetben a prefeudális viszonyokkal való küzdelem volt napirenden. Ezért több helyen azt is hangsúlyozza, hogy a kapitalista módon felhalmozó ipari integrátor, közvetítő, kereskedő vagy pénztőkés pl. az uzsora révén hogyan fojtja meg a kisparasztot, a családi gazdaságot, a kisárutermelőt, a termelőeszközökkel még rendelkező, de alapanyagot vásárolni nem tudó takácsot, tímárt, bútorasztalost.

Egyébként A tőke különböző oldalain az „alulfejlettség” különböző prob­lémái merülnek fel: az uzsorásnak önkéntes ingyenmunkát végző kispa­rasztról, akivel munkabért spórol és ugyanakkor „egyre jobban befonja az uzsora pókhálójával”; a nők végtelen kizsákmányolásáról és a varrónők otthon végzett bedolgozói munkája során az önkizsákmányolásról; a női és gyermekmunkáról; a földjáradék naturális formájáról, mely „az egye­sült mezőgazdasági-ipari családi munkának a terméke”, s ugyancsak konzerválja a prekapitalista termelési formát; az angliai és franciaországi textilipari, takács és bútor kisárutermelő bedolgozókról (kistermelőkről), akik „rosszabb körülmények között dolgoznak, mint a közvetlenül a tőke alá soroltak, többletmunkájukat a régi termelési mód bázisán sajátítják el”; arról, hogy Kínában és Indiában a földközösségi formák, a kisüzemű földművelés és a háziipar ellenáll a nagyipari termékeknek, csak lassan bomlanak és lassan adnak teret a kapitalista termelési módnak, stb. (Marx 1978, III: 41, 94, 222, 315-316, 749).

Valóban sok olyan vonatkozása van az elmaradottságnak, amely Marx idején még nem, vagy csak nagyon általánosan volt tárgyalható, s csak a nemzetközi munkamegosztás kiteljesedése, a neoliberális világrend kialakulása, a termelési viszonyok nemzetköziesedése után vált kon-túrossá. Marx sokat foglalkozott a nem bérjellegű munkaformákkal, a paraszti munkával, de nem láthatta a családi jövedelemtranszferek mai jelentőségét, a legális és illegális migrációt, a kisebbségi problémák és konfliktusok mai kiterjedtségét, a tercier szektor megnövekedett szerepét a profitráta süllyedése elleni harcban, az állam megváltozott elnyomó szerepét – hogy néhányat említsek a Wallerstein által említettekből. Ezek egy része a marxi újratermelési modell szempontjából csak közvetett hatású, de mindegyik olyan fontos vonatkozás, melyekkel napjainkban valóban mélyrehatóan kell foglalkozni.

Végül egy olyan idézet Wallersteintől, amely a Marxhoz való ambi­valens viszonyát oldhatja. Megítélésem szerint ellentmondva a fentebb idézett fenntartásának „az osztályok nélküli társadalom rózsaszín haj­nalával” kapcsolatban, egy olyan kívánatos jövőképet vázol fel, amely egybehajlik Marx víziójával: „Az alternatíva egy szocialista világrendszer létrehozása lehet a következő évszázadban; egy olyan világrendszeré, ahol a termelés a szükségletek alapján folyik, ahol elhalnak az államok és az államrendszerek, amely biztosítja az erőforrások, az idő, a tér és a társadalmi szerepek józan, egalitárius elosztását. Egy ilyen rendszer nem utópia, és nem is valami történelmen túli dolog, viszont konkrét in­tézményi formáit ma még nem lehet megjósolni. Ez az alternatíva viszont valódi haladást jelentene” (Wallerstein 1997, 166).

Jegyzetek

¹ E tanok szerint minden ország ugyanabban az irányban fejlődik, csak időben vannak egymáshoz képest a fejlettség magasabb vagy alacsonyabb stádiumá­ban. Ezen irányzat leghíresebb képviselője W. W. Rostow volt, aki főművének A gazdasági növekedés stádiumai címet adta. S hogy ne legyen kétség aziránt, hogy milyen elmélettel szemben hadakozik, művének alcíme: Egy nem-kom­munista manifesztum. E mű lényegi üzenete az, hogy csak kezdeti lökés kell a szegény országoknak („hagyományos társadalmaknak”) ahhoz, hogy elindul­janak a modernizáció útján a magasan fejlettség („érettség”) felé vezető három közbülső stádiumon keresztül. Tehát a fejlettség és alulfejlettség között nincs oksági-történeti kapcsolat, nincs kizsákmányolás, nincs nemzetközi jövedelem-lecsapolás, tehát nincs miért küzdeni…

² Wallerstein szűkebben értelmezi a tudományok helyzetét e korszakban meg­változtató „kihívásokat”. Szerinte ezek: 1. az Egyesült Államok a világrendszer hegemón szereplője lett; 2. a „harmadik világ” önálló geopolitikai tényezővé vált; 3. az erőteljes gazdasági növekedés és a demokratizálódás folytán az egyetemi oktatás példátlanul kibővült (Wallerstein 2010, 31).

³ Az más kérdés, hogy Braudel értelmezésében csak a monopólium kapitalista. Ez vitatható, de ma nem kardinális szempont, mert valóban a monopolizáltság a jellemző és uralkodó (de azért ma sem kizárólagos).

⁴ A világrendszer-elmélet szerint a világrendszerek típusai a világgazdaságok és a világbirodalmak.

⁵ Leegyszerűsítve: Marx ma főleg Sweezynek adna inkább igazat, a fejlődés külső tényezőinek dominanciáját hangsúlyozva, de Dobb gondolatait sem vetné el a fejlődés belső tényezőiről (lásd feljebb). És tudná, hogy a világgazdasági hierarchiában elfoglalt hely is meghatározza a külső és nemzetközi tényezők hatásának arányát.

⁶ Samir Amin és André Gunder Frank külön dolgozatokat szenteltek a világméretű tőkeakkumulációnak.

Hivatkozások

Lenin, Vlagyimir Iljics 1972: Az imperializmus, mint a kapitalizmus legfelsőbb foka.

Budapest, Kossuth Könyvkiadó Marx, Karl 1848: A Kommunista Párt kiáltványa. I. fejezet: Burzsoák és proletárok. Lásd: http://www.marxists.org/magyar/archive/marx/1848/communist-manifesto/ch01.htm#s1

Marx, Karl 1952: A filozófia nyomora. Budapest, Szikra Marx, Karl 1964: Az indiai brit uralom.  MEM, 9. k. Budapest, Kossuth Könyv­kiadó

Marx, Karl 1972a: Levél Engelsnek, 1858. okt. MEM, 29. k. Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Marx, Karl 1972b: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai. II. Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Marx, Karl 1978: A tőke III . Budapest, Kossuth Könyvkiadó Wallerstein, Immanuel 1997: Marx és az alulfejlettség. Eszmélet 35 (1997. ősz) 149-168.

Wallerstein, Immanuel 2010: Bevezetés a világrendszer-elméletbe. Eszmélet kiskönyvtár. Budapest, L'Harmattan – Eszmélet Alapítvány

Korunk legjelentősebb újbaloldali tudományos irányzata, a világrendszer­-elmélet az 1970-es évek elején jelent meg. Keletkezésében meghatározó szerepet játszottak az 1968-as tömegmozgalmak, melyek egyszerre fordultak szembe a polgári társadalommal, illetőleg az államszocialista berendezkedéssel. Létrejöttének hátterében ugyanakkor a kapitalista világgazdaság újabb korszakváltása is meghúzódott. Bár a világrendszer­-elmélet – mint ezt később részletesebben is kifejtjük – a globalizációt nem tekinti igazán új jelenségnek, keletkezésének ideje, tematikája és szemléletmódja mégis elválaszthatatlanul összefonódik a tőkés társada­lom fejlődésének mostani szakaszával.

Az új irányzat talán legjelentősebb képviselője, Immanuel Wallerstein harmincévnyi kutatómunka után vállalkozott arra, hogy egy műben fog­lalja össze, mit is ért „összességében a világrendszer-elmélet egészén” (Wallerstein 2010, 12). 2004-ben megjelent könyvében, mely egy nyári egyetemi kurzuson tartott öt előadását tartalmazza, külön fejezetekben tárgyalja e teória történelmi gyökereit, a modern világrendszer gazda­ságát, államközi rendszerét és geokultúráját, majd végezetül felvázolja válságának okait és jellegzetességeit, kísérletet téve a változás lehet­séges forgatókönyveinek bemutatására. Elméleti kiindulópontjának megfelelően e látszólag különnemű fejtegetések szerves egységet alkotnak, érvényesítve a történetiség és a társadalmi totalitás-szemlélet követelményeit.

Terjedelmi korlátaink nem teszik lehetővé, hogy a könyv valamennyi témakörét bemutassuk és értékeljük. E rövid írásban csupán arra vállal­kozhatunk, hogy a történelemelméleti szempontból legjelentősebbnek tűnő gondolatmeneteket értelmezzük. Elemzésünkben ezért alapvetően a világrendszer-elmélet forrásaira és történelemszemléletére, illetőleg a globalizációról és a lehetséges jövőről vallott felfogására koncentrálunk, s csupán érintjük a kapitalista gazdaságban zajló termelésre, az államközi rendszer működésére és az ideológiákra, valamint a társadalmi mozgal­makra vonatkozó fejtegetéseket.

A világrendszer-elmélet forrásai és történelemszemlélete

Wallerstein a modern társadalomtudományok fejlődéstörténetének átte­kintése keretében viszonylag részletesen tárgyalja az új irányzat elméleti gyökereit, közismert meghatározó jegyeit és alapvető fogalmait. Négy olyan vitát jelöl meg, amelyek előkészítették a terepet a világrendszer­-elmélet számára: a centrum-periféria viszonyról, az „ázsiai” termelési módról, a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet folyamatáról és a totális történelemről folytatott eszmecserét említi. Hangsúlyozza, hogy e viták egyike sem volt teljesen új, ráadásul egymástól elszigetelten zajlottak, ám együttesen meghatározó jelentőségű kihívást jelentettek a társadalomtudományok hagyományos áramlataival szemben (Wallerstein 2010, 34-35).

Az új irányzat forrásai közül a centrum-periféria viszony elemzését harmadik világbeli tudósok végezték el, akik az ENSZ Latin-Amerikai Bizottságának keretében a gazdasági függőség és a később egyenlőt­len cserének nevezett kereskedelmi folyamat elméletét dolgozták ki. E közgazdászok úgy látták, hogy a nemzetközi kereskedelem, szemben a komparatív előnyök ricardói tanával, nem egyenlő felek között zajlik. „Bizonyos országok (ti. a centrum országai) gazdaságilag erősebbek másoknál és ezért képesek úgy formálni a kereskedelem feltételeit, hogy az értéktöbblet a gyengébb országokból (a perifériáról) a centrum felé áramoljon.” (Wallerstein 2010, 35)¹

Az „ázsiai” termelési mód körül zajló vitából a világrendszer-elmélet képviselői két következtetést vontak le. Egyfelől úgy látták, hogy e kategória szemben áll a társadalom lineáris fejlődési modelljével, s így az eszmecsere végül is felbomlasztotta az ún. ortodox marxizmus merev fogalmi építményét. Másfelől az „ázsiai” termelési mód terminu­sát nyilvánvalóan felhasználták a világrendszer-elmélet világbirodalom fogalmának megalkotásához, mivel e kifejezést az új irányzat kutatói is a hatalmas, bürokratikus-autokratikus jellegű államokra, a magaskultúrákra vonatkoztatták. (Wallerstein 2010, 37-39)

A modern kapitalizmus eredetéről folytatott Dobb-Sweezy vita a vi­lágrendszer, mint elemzési keret kialakításában játszott meghatározó szerepet. Az angol marxista közgazdász és gazdaságtörténész úgy vélte, hogy a tőkés termelési mód létrejöttét az egyes államokon belüli, s mindenekelőtt az angol társadalmi struktúra fejlődése magyarázza. Ezzel szemben amerikai vitapartnere a külső tényezőkre, és különösen a kereskedelmi kapcsolatokra helyezte a hangsúlyt, erőteljesen támasz­kodva a belga gazdaságtörténész, Henri Pirenne munkásságára. Maurice Dobb és követői azzal az érveléssel támadták Paul Sweezy álláspontját, hogy az alulértékeli a termelési viszonyokban bekövetkezett változások szerepét, míg a másik oldal erre úgy válaszolt, hogy Anglia egy nagyobb európai-mediterrán övezet részeként, az abban végbement változások hatására alakult át kapitalista országgá. Wallerstein szerint egyébként ez a vita is hozzájárult a marxizmus egy dogmatikus variánsának felbom­lásához, mely kizárólag az egyes országokon belüli termelési viszonyok vizsgálatával foglalkozott. (Wallerstein 2010, 39-41)

A negyedik polémiát a francia Annales-iskola folytatta az eseménytör­ténetre koncentráló, idiegrafikus megközelítés képviselőivel, melynek szemléletével a totális történetírást és a strukturális időt állította szembe. Az előbbi kategória azt jelenti, hogy a kutató a fejlődés olyan integrált elemzésére törekszik, amely valamennyi társadalmi szférát átfogja. E megközelítés jegyében az irányzat képviselői legfontosabb feladatuk­nak a történelmi változás gazdasági és társadalmi alapjainak feltárá­sát tekintették, s másodlagos jelentőségűnek ítélték a politikai felszín elemzését. Ily módon nemcsak lehetségesnek, hanem kívánatosnak is találták átfogó általánosítások, törvényszerűségek megfogalmazását, melyektől a hagyományos történetírás hívei egyértelműen idegenked­tek. Ezen a bázison aztán az iskola második generációjának vezetője, Fernand Braudel megalkotta a társadalmi idő új tipológiáját, mely négy szintet foglal magába. A francia történész élesen bírálta mind a rövid távú, eseményközpontú, mind az örök igazságok feltárására irányuló kutatásokat. Ezek helyett a társadalmi idő két olyan típusát alkalmazta, melyek tulajdonképpen az általános és az egyes mellett a különöst kép­viselik. Az egyik a strukturális idő, a hosszú táv, mely az egyes történelmi rendszerek teljes életciklusát átfogja, a másik pedig azoknak a kilengé­seknek, hullámmozgásoknak az időléptéke, melyek a longue durée-n belül jelentkeznek. (Wallerstein 2010, 41-42)

Az új irányzat közismert meghatározó jegyei tehát jórészt e négy forrásból származnak. A világrendszer, mint az elemzés elméleti kerete először Braudelnél jelenik meg, a XV-XVIII. századi Mediterráneum vizs­gálatakor, bár csírái már a Dobb-Sweezy vitában felbukkannak. Szintén a francia történésztől ered a hosszú táv, a longue durée középpontba állítása is, miként az új irányzat harmadik eleme, a hagyományos társa­dalomtudományok határain átlépő unidiszciplinaritás is az Annales-iskola szemléletmódjából, a történelem totális felfogásából fakad.

A fogalmi apparátus kialakításában is jelentős szerep jutott az előbb említett négy vitának. A világrendszer-elmélet, mely elemzési keretnek Braudel hatására a nemzetállamok helyett a történelmi rendszereket választotta, azoknak három eddigi típusát ismeri, a minirendszereket, a világbirodalmakat és a világgazdaságokat. Ez utóbbi két szisztémát Wallerstein szerint az különbözteti meg egymástól, hogy míg a világbiro­dalmakat egyetlen politikai centrum uralja, a világgazdaságban szuverén államok hálózata, államközi rendszere működik. Ugyanakkor a világrend­szer mindkét típusát a tengelyszerű munkamegosztás jellemzi, mely a kapitalista világgazdaság esetében a centrumra és a perifériára jellemző tevékenységek aszimmetrikus eloszlását jelenti. (Wallerstein 2010, 44-46, 57, 120, 202) E két relációs kategóriát, melyek a latin-amerikai közgazdászok munkásságából kerültek át a világrendszer-elméletbe, Wallerstein korábbi elemzéseitől eltérően értelmezi. Újabb álláspontja szerint a világrendszer-elmélet képviselői fokozatosan belátták, hogy „a centrumra és a perifériára jellemző termelési folyamatok közötti különb­ség a monopolizáció (és ezáltal a profitabilitás) fokától függ” (Wallerstein 2010, 183). Ez egyben azt jelenti, hogy a profit alapvető forrásának a monopol- (oligopol-) helyzetet és az arra épülő árképzést tekintik, követve Braudel felfogását, aki élesen elhatárolja a szabadpiac és a monopóli­umok szféráját, és csak az utóbbit nevezi kapitalizmusnak. (Wallerstein 2010, 47)

Az ismertetőjegyek és az alapvető kategóriák forrásainak bemutatása mellett Wallerstein arra is felhívja a figyelmet, hogy fogalmi apparátusa Polányi Károly integrációs sémáihoz is kapcsolódik. Úgy látja, hogy a három történeti rendszer csak más módon írja le a magyar szár­mazású kutató három gazdaságszerveződési formáját. Értelmezése szerint „A minirendszerek a reciprocitásra épültek, a világbirodalmak a redisztribúcióra, míg a világgazdasági rendszerek a piaci árucserére” (Wallerstein 2010, 46).

Míg a latin-amerikai közgazdászok és az Annales-iskola döntő je­lentőségű befolyást gyakoroltak a világrendszer-elmélet meghatározó jegyeinek és alapfogalmainak kialakítására, a marxizmuson belüli viták inkább csak az ortodoxnak vélt (valójában vulgarizált) eszmerendszer lebontásával járultak hozzá az új irányzat létrejöttéhez. Ez alól csak a világbirodalom kategóriájának megalkotása jelent kivételt, melyre, mint előbb már jeleztük, nyilvánvalóan hatottak az „ázsiai” termelési módról folytatott polémiák. E korlátozott befolyás feltehetően szorosan összefügg azzal, hogy a világrendszer-elmélet képviselői lineáris fejlődési modell­nek vélik a történelem marxi felfogását, s az egyes társadalmi-gazda­sági alakulatokat nem tulajdonformákként ragadják meg. Ezért állítja Wallerstein, hogy Marx nehezen tudja elhelyezni az „ázsiai” termelési módot a gazdasági struktúrák fejlődési sorában, látva, hogy ezek a rend­szerek kívül esnek az egymást követő társadalmi formák „felfelé” mutató során. (Wallerstein 2010, 37, 182) E problémát véleménye szerint csak a világrendszer-elmélet oldja meg, mely nemcsak a történelem lineáris felfogásával, hanem a felvilágosodás haladás-koncepcióját visszatükröző fejlődés-gondolattal is szakít. (Wallerstein 2010, 48-49)

Wallerstein azonban, számos marxista és nem marxista kutatóhoz ha­sonlóan, az „ázsiai” termelési módot annak harmadik történelmi fázisával, a nagy, bürokratikus birodalmakkal azonosítja. E társadalmi forma legko­rábbi szakaszában ugyanis a törzsi-közösségi földtulajdon alapzatán de­centralizált, a közösségi arisztokrácia hatalmát érvényesítő szegmentáris államok jöttek létre, melyek hasonlítottak a minirendszerekre, bár bennük már a redisztribúció elemei is megjelentek. Következő lépcsőfokként bürokratikus hivatalnokszervezetek révén centralizált adógazdaságok szerveződtek meg, s csak ezután jelentek meg a több államalakulatot hódítással egyesítő birodalmak. (Ecsedy 1982, 727) Ilyen alakzatok ugyanakkor nemcsak az „ázsiaiság”, hanem az antikvitás bázisán is létrejöttek, sőt a feudalizmus egyes időszakaiban is történtek kísérletek, a rómaiak példáját követve világbirodalmak megteremtésére.²

Wallerstein azt sem tisztázza, hogy az európai feudalizmus hol he­lyezkedett el a kapitalizmus előtti minirendszerek és világbirodalmak hálózatában. Fogalomtára ugyan definiálja a feudalizmust, hangsúlyozva, hogy az decentralizált hatalmi szigetek sokaságából álló szisztéma volt, a hűbérurak és hűbéresek lépcsőzetes hierarchiájával, e berendezkedést azonban szegmentált jellege ellenére sem tekintheti minirendszernek. (Wallerstein 2010, 185) Ugyanakkor elméletének egyik sarokpontját képezi az a tézise, hogy a XVI. században azért jöhetett létre a modern világrendszer, a kapitalista világgazdaság, mert V. Károly nem tudta Európát és a spanyolok által elfoglalt amerikai térségeket világbiroda­lommá egyesíteni.³ Felfogása szerint ugyanis a kapitalizmus alapvető sajátossága, a tőke vég nélküli felhalmozása csak akkor érvényesülhet, ha a politikai hatalom a világrendszeren belül számos állam között oszlik meg. Ellenkező esetben ugyanis a birodalmi érdekek maguk alá rendelik a gazdasági termelők érdekeit, veszélyeztetve a felhalmozás prioritását. (Wallerstein 2010, 59)

A történelmi meghatározottság és a társadalmi cselekvési lehetőség viszonyának elemzésekor azonban Wallerstein, a haladás-koncepció és a szükségszerű átmenet tagadása ellenére, mégsem áll távol a marxi elmélettől. Radikális gondolkodóként úgy találja, hogy az egyének „sza­badon cselekszenek, de szabadságukat korlátozzák egyéni életpályájuk és a társadalmi meghatározottságok láncai. Ezeknek a láncoknak az elemzése által érhetik el lehetséges szabadságuk maximumát. Minél inkább megvilágítjuk és megértjük ezeket a társadalmi láncokat, annál inkább fölszabadulhatunk az általuk jelentett kötöttségek alól – termé­szetesen a fölszabadulás általános, abszolút határain belül” (Wallerstein 2010, 54-55). Az emberek tehát a világrendszer-elmélet szerint is maguk csinálják történelmüket, de nem szabadon, hanem készen talált körülmé­nyeik között, szabadságuk pedig a felismert szükségszerűség.

A globalizáció és a lehetséges jövő a világrendszer-elméletben

A kapitalizmus világgazdasági rendszerként történő felfogása döntő szerepet játszik abban, hogy a világrendszer-elmélet képviselői a globalizációt nem új, hanem a tőkés berendezkedés egész életciklusát átfogó jelenségként értelmezik. Wallerstein fogalomtára szerint „Ezt a kifejezést a nyolcvanas években találták ki. Általában a terminus hasz­nálóinak azt a meggyőződését fejezi ki, hogy a világgazdaságban az utóbbi időben jelentős átalakulás ment végbe, amelynek következtében kivételes mértékben megnőtt a kormányokra nehezedő nyomás, hogy nyissák meg határaikat az áruk és a tőke szabad áramlása előtt. Mindez – szól az érvelés – technológiai újítások eredménye elsősorban, külö­nösen az informatika területén. A globalizáció kifejezés legalább annyira egy előírást fejez ki, mint egy leírást. A világrendszer-elmélet művelői szerint ez az újnak beállított összefüggés (többé-kevésbé nyílt határok) valójában a modern világrendszer történetében ciklikusan visszatérő jelenség” (Wallerstein 2010, 186). Fogalomtárában máshol azt is meg­jegyzi, hogy a globalizáció melletti érvek jórészt a komparatív előnyök elméletén alapulnak, ismételten jelezve, hogy e kategóriát a világméretű kereskedelemmel, illetőleg annak ideologikus értékelésével azonosítja. (Wallerstein 2010, 190)

Ha korunk globalizált liberálkapitalizmusát pusztán az általánossá vált szabadkereskedelemként, illetőleg a tőkekivitel előtti korlátok meg­szűnéseként értelmezzük, Wallerstein álláspontját reálisnak ítélhetjük. A kapitalista világgazdaságot ugyanis, mint erre már többször utaltunk, keletkezésétől kezdve a világpiacra termelés (is) jellemzi, s a szabad­kereskedelmi, illetőleg a protekcionista időszakok valóban váltogatják egymást. A globalizáció azonban nemcsak nyílt határokat jelent; a tőkés termelési mód e legújabb szakaszát elsődlegesen a multi- és transznaci­onális vállalatok, valamint a nemzetközi pénzügyi szervezetek gazdasági, s mind inkább politikai uralma jellemzi, melyekkel szemben az egyes nemzetállamok kormányai egyre szűkebb mozgástérrel rendelkeznek. A nagy nemzetközi cégek folyamatosan növekvő súlya egyben a világ­piac jellegét és szerkezetét is átalakítja. Napjainkban ugyanis az üzleti tranzakciók egyharmada a multi- és transznacionális vállalatokon belül zajlik, további egyharmada pedig e vállalatbirodalmak között megy végbe. Döntő jelentőségű változásnak tekinthetjük azt is, hogy a piaci árucsere ma már elsődlegesen részegységek, félkész termékek és késztermékek értékesítésére irányul, nem függetlenül attól, hogy a nagy nemzetközi cégek számos országba telepítik alkatrészgyártó és összeszerelő üze­meiket. (Went 2002, 31-34; Szigeti 2005, 38-39)

Mindazonáltal Wallerstein gondolatmenetében is számos olyan állítást találhatunk, amelyek azt igazolják, hogy új szakasz jelent meg a kapita­lista világgazdaság történetében. Mindenekelőtt megjegyzi, hogy a tény­leges állami hatalom a modern világrendszer kialakulásától az 1970-es évekig lassan, ám folyamatosan erősödött, vagyis e több évszázadon átívelő trend akkor szűnt meg, amikor a tőkés társadalom állammonopo­lista szakaszát a globalizáció korai formája váltotta fel (Wallerstein 2010, 92). Emellett a modern államrendszer elemzésekor arra is utal, hogy az anyaországok gyarmataik erőforrásainak és piacainak monopolizálására törekedtek, távol tartva e területektől a világrendszer más, relatíve erős államait (Wallerstein 2010, 117-118). E megjegyzés, ha implicit módon is, annak elismerését jelenti, hogy a nyílt határok gazdaságpolitikája igazán csak a hagyományos kolonializmus felbomlása után érvényesülhetett. Mivel a nagy gyarmatbirodalmak az 1956-1975 közötti periódusban estek szét, az időbeli egybeesés is világosan jelzi, hogy a globalizált liberálkapitalizmus kialakulásának egyik előfeltételét a harmadik világ országainak formális felszabadulása alkotta.

A nemzetállamok erősödésének megtorpanását és a hagyományos kolonializmus eltűnését Wallerstein nem tekinti olyan jelenségeknek, me­lyek egy új korszak kezdetére utalnak. 1968-at ugyanakkor meghatározó jelentőségű korszakhatárként értelmezi, hangsúlyozva, hogy ekkor a világ­gazdaság a gyors ütemű növekedés után a stagnálás hosszú periódusába lépett át, melynek alapvető ismérvét a termelésből származó profit lénye­ges csökkenése képezi. E változással magyarázza, hogy körülbelül 1970 óta a profitszerzés a termelő szférából a pénzügyibe tolódik át, világszerte nő a munkanélküliség, s a gyárakat a magas bérköltségű területekről a félperiféria térségeibe telepítik (Wallerstein 1999, 21-22).

Első közelítésben Wallerstein a stagnálás periódusába történő átlépést a negyedik Kondratyev-ciklus fordulópontjával köti össze, amikor is a felszálló ágat törvényszerűen a hosszú hullám ereszkedő fázisa váltja fel. Ennek megfelelően úgy látja, hogy a hanyatlás időszakát egy új fellendü­lés követheti, melyet azonban, a XVII. századhoz hasonlóan, a szekuláris defláció jellemez (Wallerstein 1999, 27 és 34). Az új Kondratyev-ciklus A szakasza azonban már a rendszerszintű válság folyamatában jelenik meg, mely Wallerstein szerint abban különbözik a nehéz időktől, hogy a problémák az adott szisztéma keretei között megoldhatatlanokká válnak. Ezt a hosszan tartó korszakot az átmenet periódusának nevezi, amikor a rendszer bifurkál, vagyis két alternatíva elé kerül, és továbbha­ladása mindkét irányban lehetséges. Wallerstein e bifurkációt kaotikus folyamatként értelmezi, melynek keretei között a még fennálló rendszert szélsőséges mozgások jellemzik, s megnő az emberek kollektív döntési szabadsága. Elméletében tehát az alternatívák közötti választás azon a történelmi döntésen alapul, mely az irány meghatározásával elágazódási ponthoz juttatja a káosz periódusát s végső soron kialakít egy új rendszert (Wallerstein 2010, 155-156).

E felfogás gyökeresen különbözik a társadalmi formaváltások marxi elméletétől, amely szerint az új termelési mód anyagi létezési feltételei már az előző alakulatban megjelennek, s így az átmenet szükségsze­rűvé, elkerülhetetlenné válik. Wallerstein e megközelítést, mint már jeleztük, a felvilágosodás haladás-koncepciójára vezeti vissza, mely mind a klasszikus liberalizmust, mind a klasszikus marxizmust jellemzi. Ez egyben azt is jelenti, hogy az új történelmi rendszerek létrejöttében meghatározó szerepet tulajdonít az egyéni döntések kiszámíthatatlan összegződésének. Egy-egy világrendszeren belül azonban – mint erre korábban szintén utaltunk – Wallerstein is társadalmi törvényszerűségek működését feltételezi, amelyek a strukturális időben, az adott szisztéma egész életciklusában érvényesülnek. (Wallerstein 2010, 48-49, 155)

A kapitalista világgazdaság rendszerszintű válságának kezdetét Wallerstein régóta 1968-ra datálja, s az ezredfordulót követően is azt feltételezi, hogy e krízis még akár 25 vagy 50 évig is eltarthat. A glo­bálisnak vélt forradalmi hullámot azért tekinti kiindulópontnak, mert az – értelmezése szerint – jelentős mértékben szétzilálta a világrendszer struktúráit, véget vetve az 1848 óta tartó liberális hegemóniának, amely addig összefogta a kapitalista világgazdaság politikai intézményeit. Ugyanakkor hangsúlyozza, hogy 1968 sokkhatása csak azért idézhette elő a liberális geokultúra általa feltételezett széthullását, mert a hosszú távú strukturális trendek kiélezték a rendszer belső ellentmondásait (Wallerstein 2010, 155-158).

Wallerstein három ilyen szekuláris tendenciát vázol fel: a bérek és a termelési inputok emelkedő költségeit, valamint a növekvő adóterhelést, melyek összhatásukban azt eredményezik, hogy a költségek gyorsabban emelkednek az áraknál, az egész világon leszorítva a profitrátákat. Az árak és a költségek közötti különbség trendszerű csökkenését a világ­rendszer-elmélet azzal magyarázza, hogy míg az előbbiek emelése szükségszerűen plafonba ütközik, az utóbbiak növekedése a sorozatos csökkentési kísérletek ellenére megállíthatatlannak tűnik. Wallerstein szerint a vállalatok eladási árainak alakítását a versenytársak jelenléte és a hatékony kereslet szintje korlátozza, s ezért is fontos a tőkések szá­mára oligopóliumok létrehozása, melyek erőteljesen mérséklik a versenyt és a szabadpiaci viszonyoknál sokkal nagyobb profitot biztosítanak. E megközelítés közel áll Kalecki mark-up elméletéhez, melyben – a mező­gazdasági termékek és a nyersanyagok kivételével – az önköltség feletti felárat a monopólium foka határozza meg. A korlátok következtében tehát „az eladók nem emelhetik áraikat olyan szintre, ahol (a) a konkurensek alacsonyabb árakon fogják kínálni áruikat, (b) a vásárlók nem rendelkez­nek elég pénzzel az áru megvásárlásához, (c) a vevők nem hajlandók pénzüknek ekkora részét az adott árura fordítani” (Wallerstein 2010, 159). Mivel az oligopóliumok tartósan nem maradnak fenn, a vállalatok profltjukat elsődlegesen költségeik csökkentésével kívánják növelni, ám, mint előbb már említettük a világrendszer-elmélet szerint hosszú távon éppen e téren ütköznek leküzdhetetlen akadályokba.

Wallerstein a bérköltségek szekuláris emelkedését elsődlegesen a munkások kollektív erejének növekedésével magyarázza, amit az ön­szerveződés és az oktatás terjedése idéz elő. Úgy látja, hogy represszív eszközök bevetése ugyan korlátozhatja a szakszervezeti szervezkedést, ezek alkalmazása azonban szintén növeli a költségeket, s így csak a termelés áttelepítése jelenthet e problémára tényleges megoldást. A dezindusztrializációt olyan folyamatként ábrázolja, amely nemcsak az új, hanem az elhagyott régióban is csökkenti a bérköltségeket. Ez utóbbi térségben ugyanis a megmaradó alkalmazottak alacsonyabb fizetéseket is elfogadhatnak, annak érdekében, hogy megelőzzék a munkahelyek további áttelepítését. Wallerstein szerint a dezindusztrializáció különösen a Kondratyev-ciklusok B fázisában, a hosszú hullám ereszkedő ágában gyorsul fel, amikor a bérek nagyobb terhet jelentenek az áthelyezés tranzakciós költségeinél. (Wallerstein 2010, 161-162)

Mindazonáltal az áttelepítés is csak időszakosan akadályozza a bér­költségek szekuláris emelkedését. Wallerstein értelmezésében ugyanis a fizetésekben mutatkozó regionális különbségeket a nem-városi lakosság méretében levő eltérések magyarázzák. Ahol ez az arány jelentős, ott magas azoknak a száma, akik még részben vagy teljesen a bérmun­ka-rendszeren kívül állnak. Számukra – hangsúlyozza Wallerstein – a nemzetközi normáknál alacsonyabb bérszint is a korábbinál magasabb jövedelmet jelent, s így átmenetileg mind a tőkések, mind a munkások kedvezőbb helyzetbe kerülnek. Álláspontja szerint azonban ez a helyzet tartósan nem maradhat fenn; az újonnan iparosított régiókban is megkez­dődik a szakszervezeti szervezkedés, mely akár újabb áttelepítésekhez vezethet. Hosszabb távon azonban ez a kiút is lezárul, mivel – éppen a dezindusztrializáció következtében – a XX. század második felében jelentősen csökkent a falusias területeken élők aránya, a 2000-2050 közötti időszakban pedig eltűnhetnek a tisztán rurális jellegű térségek. (Wallerstein 1999, 28-29; Wallerstein 2010, 162-164)

A termelési inputok drágulását Wallerstein azzal magyarázza, hogy erőteljesen korlátozódik a rejtett költségek externalizálásának lehetősége. E körbe a hulladékok kezelésére, a nyersanyagforrások megújítására és az infrastruktúra kiépítésére, illetőleg fenntartására fordított kiadásokat sorolja, hangsúlyozva, hogy e terheket eddig a vállalatok helyett jórészt a társadalom egésze viselte. A szemétlerakásra szánt, még érintetlen térsé­gek fogyatkozása és a természeti erőforrások kimerülése miatt azonban úgy látja, hogy a rejtett költségek internalizálása elkerülhetetlenné válik, amit részben a környezetvédő mozgalmaknak a kormányokra gyakorolt nyomása idéz elő. Kiadásnövelő hatást tulajdonít az infrastruktúra privati­zálásának is, miközben elismeri, hogy ennek révén az üzemeltető cégek je­lentős profithoz jutnak. Mindezek alapján feltételezi, hogy az internalizálás a vállalati ráfordítások ugrásszerű emelkedéséhez vezet, ami hosszabb távon jóval felülmúlja a technológiai fejlődésből származó költségcsökken­tést. (Wallerstein 1999, 29-31; Wallerstein 2010, 164-166)

A harmadik szekuláris tendenciát, a hosszú távon emelkedő adóterhe­lést Wallerstein elsődlegesen a politikai demokratizálódással köti össze, melynek következtében az állampolgárok alapvető juttatásokat kezdtek követelni az államtól. Hangsúlyozza, hogy az e körbe tartozó oktatási intézmények, egészségügyi szolgáltatások és garantált jövedelmek iránti igények folyamatosan növekednek, miközben az állam hagyo­mányos kiadásai, az ország megvédésének, a bürokratikus apparátus fenntartásának és az infrastruktúra kiépítésének költségei is állandóan emelkednek. Egy korábbi, előbb már idézett tanulmányában arra az ellentmondásra is felhívja a figyelmet, hogy noha az adóterhek csökken­tését a társadalom többsége általában támogatja, ragaszkodik a jóléti szolgáltatások elért szintjéhez, sőt azok körének bővítését is követeli. Mindezek alapján úgy találja, hogy az állandó politikai kampányok elle­nére az állami kiadások mérséklése is megoldhatatlan feladatnak tűnik, hiszen az igényeknek nincs világosan látható felső határa. (Wallerstein 1999, 31-32; Wallerstein 2010, 166-167)

A tőkés vállalkozók és a mögöttük álló államok, illetőleg nemzetkö­zi pénzügyi szervezetek tulajdonképpen a világrendszer-elmélethez hasonlóan magyarázzák a profitráta süllyedését. Miként Wallerstein fejtegetéseiből is kitűnik, költségeiket többek között vállalataik áttelepí­tésével, valamint érintetlen hulladéklerakó-helyek keresésével kívánják csökkenteni. Hasonló célt szolgálnak a strukturális reformok is, melyek közül elsősorban az egészségügyi és a nyugdíjrendszer átalakítása játszik meghatározó szerepet. E kormányzati döntések, takarékosság címén, a jóléti intézmények (részleges) lebontására s ezen keresztül a jövedelem­centralizáció fokának csökkentésére, illetőleg a költségvetési egyensúly megteremtésére irányulnak. A kapitalizmus kapitalizálásának politikája az adóreformok esetében is érvényesül; miközben a jövedelemadókat és a tőkések által fizetett társadalombiztosítási járulékokat tendenciaszerűen mérséklik, a vagyon- és a forgalmi adókat emelik, közelítve a köztehervi­selés struktúráját a jóléti állam előtti időszak bevételi szerkezetéhez.

De vajon valóban e költségek növekedése idézi elő a profitráta süllyedését? Ténylegesen miként alakul a tőkés termelési mód jelen idő­szakában a nyereségszintre nehezedő nyomás? Ha a profitráta tenden­ciajellegű esésének marxi elméletéből indulunk ki, a három strukturális trend új megvilágításba kerül. E teória szerint ugyanis a süllyedést a tőke szerves összetételének növekedése idézi elő, melyben a munka társadalmi termelőerejének fejlődése jelenik meg. „A tőkés termelés a változó tőkének az állandóhoz képest tovahaladó relatív csökkenésével az össztőke mind magasabb szerves összetételét hozza létre, aminek közvetlen következménye, hogy az értéktöbblet rátája a munka válto­zatlan, sőt még emelkedő kizsákmányolási foka mellett is folytonosan süllyedő általános profitrátában fejeződik ki” (Marx 1974, 111:203). Ennek alapján Marx határozottan bírálja azt a nézetet, amely a profitráta esését a munkabér emelkedésével magyarázza, bár elismeri, hogy kivételesen ez is előfordulhat (Marx 1974, III:228). Ebben az elméleti keretben te­hát a bérek és az input költségek növekedése elsődlegesen a törvény ellen ható befolyásokat keresztezi. E strukturális trendek következtében ugyanis a munkabér értéke alá történő leszorítása, illetőleg az állandó tőke elemeinek olcsóbbodása már nem ellensúlyozhatja a profitráta süllyedésének tendenciáját, s így annak folyamata a korábbiakhoz képest felgyorsulhat. Ugyanakkor az input költségek emelkedését úgy is felfog­hatjuk, hogy az növeli a szerves összetételt, hiszen a környezetvédelmi és más hasonló ráfordítások az állandó tőke részét képezik.⁴ A marxi politikai gazdaságtan és a világrendszer-elmélet egyébként nyilván azért értelmezi eltérően a profitráta szekuláris esésének folyamatát, mert az előbbi a többletmunka elsajátításával, az utóbbi pedig, mint erre már többször is utaltunk, alapvetően az oligopolisztikus árképzéssel magya­rázza a nyereség keletkezését.

Az empirikus bizonyítékok inkább a marxi elmélet érvényességét tá­masztják alá. Andrew Kliman adatai és számításai szerint az 1947-2003 közötti időszakban, két év kivételével, az amerikai gazdasági társaságok profitrátájának esését csaknem teljes mértékben a tőke szerves össze­tételének növekedése idézte elő, míg a bérek arányának emelkedése e folyamatban teljesen alárendelt szerepet játszott. Ráadásul a bérköltsé­gek alakulását elsődlegesen nem az erősödő szakszervezeti hatalom magyarázza. Kliman kimutatja, hogy a vizsgált időszakban főként a vezető menedzserek és más magas állású magántisztviselők javadal­mazása növekedett, miközben a fizikai munkások reálbére az utóbbi évtizedekben lényegében változatlan maradt. (Kliman 2009, 6-7, 63, 65-67, 100-101) Mindez azt jelenti, hogy legalábbis a kapitalista világ­gazdaság legerősebb centrum-országában, az Egyesült Államokban az alkalmazotti fizetések alig, vagy egyáltalán nem gyakorolnak nyomást a vállalati nyereségszintre.

Kliman számításaiból az is kiderül, hogy az 1950-es évek közepe óta valóban tendenciaszerűen csökkent az amerikai gazdasági társaságok profitrátája. Míg az 1941-től 1956-ig terjedő időszakban az átlagos ráta 28,2% volt, az 1958-1980 közötti periódusban 20,3%-ra süllyedt, s a visszaesés ezt követően is folytatódott. Az elmúlt évtized közepén ugyan a profitráta jelentős mértékben emelkedett, a 2008-2009-es világgaz­dasági recesszió azonban véget vetett e folyamatnak. (Kliman 2009, 23-24) Mindazonáltal a nyereségszint jelenleg is jóval magasabb, mint a nagy világgazdasági válság idején, és az azt követő lassú megélénkülés időszakában, ami arra utal, hogy a tendenciaszerű esés törvénye ellen ható okok bizonyos fokig továbbra is érvényesülnek, s így a strukturális trendek lassabban vezetnek a bifurkáció állapotához.

Mindez azonban nem kérdőjelezi meg Wallerstein prognózisainak időszerűségét. A szerző úgy látja, hogy napjainkban sokan a megszokott módon kísérlik meg a világrendszer működtetését, míg mások középtá­von ható módosításokkal próbálják enyhíteni a meglevő problémákat. Igazán meghatározó szerephez azonban azok juthatnak, akik mélyebb átalakításokra törekednek, a folyamatot az egyik bifurkációs pálya felé mozdítva el. E körbe Wallerstein elsősorban a Porto Alegre-i Társadalmi Világfórum résztvevőit sorolja, akik éles, ám még jórészt rejtett harcban állnak Davos szellemével, a kapitalizmus legbefolyásosabb intézményeit és személyiségeit összefogó világgazdasági találkozók eszmeiségével. (Wallerstein 2010, 176-177)

E küzdelem tétje az, hogy a több mint 500 éves tőkés világgazdasá­got milyen új világrendszer (vagy netán több ilyen szisztéma) váltja fel. Wallerstein – korábban már jelzett felfogásának megfelelően – két lehetsé­ges forgatókönyvet körvonalaz. Az egyik szerint a kapitalista világgazdaság utódaként egy olyan hierarchikus rendszer épül fel, melyet a rangok és az azokon nyugvó privilégiumok jellemeznek. Egy ilyen berendezkedés létre­jötte akkor is negatív történelmi fordulatot jelent, ha a magasabb státusokat meritokratikus kritériumok alapján határozzák meg. A másik alternatívát egy többé-kevésbé demokratikus és egalitárius rendszer kialakítása jelenti, melyben a szabadság és az egyenlőség konfliktusa feloldódik és a több­ség szabadsága mellett a kisebbségeké is érvényesül.⁵ Wallerstein úgy látja, hogy a két lehetőség közötti megfelelő választás a világ megértését, az irány kijelölését és a célnak megfelelő teendők meghatározását felté­telezi, amit intellektuális, erkölcsi és politikai próbatételként is leírhatunk. E nehéz feladatok „lehetőséget nyújtanak arra, hogy – mind egyénileg, mind kollektíve – létrehozzunk valamit, vagy legalábbis közreműködjünk a létrehozásában valaminek, ami által a bennünk lakozó közös képességek valósággá válhatnak” (Wallerstein 2010, 180).

Jegyzetek

¹ Az egyenlőtlen cserét egyébként már Marx is a tőkés világpiac egyik alapvető jellegzetességének tekinti. „A kedvezőbb helyzetben lévő ország a cserében több munkát kap vissza kevesebb munkáért, ámbár ezt a különbséget, ezt a többletet, mint egyáltalában a munka és a tőke közti cserénél, egy bizonyos osztály zsebeli be. Amennyiben tehát a profitráta magasabb, mert a gyarmati országban egyáltalán magasabb, ez az illető ország kedvező természeti feltét­elei esetén alacsonyabb áruárakkal járhat együtt.” (Marx 1974, III:227)

² Lásd Nagy Károly rövid életű birodalmát, majd a Német-Római Császárságot.

³ A modern világgazdasági rendszer kialakulását tárgyaló első nagy művében Wallerstein a kapitalista világgazdaság európai eredetét azzal is magyarázza, hogy a feudális rendszer gyökeresen eltért a kínai bürokratikus világbirodalom­tól. „A Kína és Európa között mutatkozó lényegi különbség újfent egy évszáza­dos trend és egy sokkal közvetlenebb gazdasági ciklus egybeesését tükrözi. A hosszú távú évszázados trend az ókori római és kínai birodalmak szétesésének módjaihoz és mértékéhez nyúlik vissza. Míg a római keret halvány emlék ma­radt, amelynek középkori valóságát nagyrészt egy közös egyház közvetítette, a kínaiak gyengébb változatban ugyan, de fenn tudták tartani a birodalmi politikai szerkezetet. Ez volt a különbség a feudális rendszer és a prebendális bürokrá­cián alapuló világbirodalom között.” (Wallerstein 1983, 87-88)

⁴ Hasonlóan értelmezi az input árak emelkedésének hatását Szigeti Péter is. „A nyersanyag-vételezés és hulladék-elhelyezés ötszáz éves gyakorlata nem mehet tovább, részben mert elfogynak az érintetlen területek, részben pedig a problémák sokasodásával arányosan növekednek azok az ökológiai mozgal­mak, amelyek meggátolják a termelési költségek úgynevezett externáliáinak ed­dig követett és követhető minimalizációs stratégiáját. Az externáliák súlyosbodó problémája pedig a profitráta (m/c+v) alakulására olyan újabb súlyos nyomást gyakorol, amely a világgazdaság keretein belül e ráta süllyedő tendenciáját erősíti – éppúgy globális értelemben, mint az egyes cégek profitrátáját illetően -, az anyagi ráfordítási költségek (c) drasztikus növekedése következtében.” (Szigeti 2005, 256-257)

⁵ Korábban Wallerstein egy harmadik forgatókönyvvel, egy centrumállamok közötti világháborúval is számolt. E szerint „a korábbi három hegemonikus ciklus klasszikus példáját folytatva, a hegemóniáért folyó harc szembeállítja Japánt (akit az Egyesült Államok és Kína támogat majd) Nyugat-Európával (akit a Szovjetunió támogat majd), ami mondjuk 2050-re »világháborút« ered­ményez. A világgazdasági rendszer történetében eddig három világháborút tartunk számon – 1618-1648, 1792-1815, 1914-1945 -, és strukturálisan nincs semmi akadálya egy negyediknek. Mindnyájan tisztában vagyunk vele, hogy ez hihetetlen méretű nukleáris katasztrófát eredményezne. Mégis közismert, hogy reális lehet egy ilyen forgatókönyv” (Wallerstein 1989, 9).

Hivatkozott irodalom

Ecsedy Csaba 1982: Az ázsiai termelési mód Fekete-Afrikában. In: Tőkei Ferenc (szerk.): Őstársadalom és ázsiai termelési mód. Budapest, Magvető Könyvkiadó

Kliman, Andrew 2009: The Persistent Fall in Profitability Underlying the Current Crisis: New Temporalist Evidence. 2nd (incomplete) draft, October 17.

Marx, Karl 1974: A tőke III. k. MEM 25. Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Szigeti Péter 2005: Világrendszernézőben – Globális „szabad verseny” – a világ­kapitalizmus jelenlegi stádiuma. Budapest, Napvilág Kiadó

Wallerstein, Immanuel 1983: A modern világgazdasági rendszer kialakulása. Budapest, Gondolat

Wallerstein, Immanuel 1989: Tőkés világgazdaság: középtávú kilátások. In: Mozgó Világ, 1989. március

Wallerstein, Immanuel 1999: Globalizáció vagy az átmenet időszaka? A világrend­szer alakulásának hosszú távú szemlélete. Eszmélet 43 (1999. ősz)

Wallerstein, Immanuel 2010: Bevezetés a világrendszer-elméletbe. Budapest, L'Harmattan – Eszmélet Alapítvány

Went, Robert 2002: Globalizáció. Neoliberális feladatok, radikális válaszok. Bu­dapest, Perfekt

„Csak ott, ahol a bérmunka a bázisa, erőszakolja rá magát az árutermelés az egész társadalomra, de csak ott bontakoztatja is ki összes rejtett potenciáit.” (Karl Marx: A tőke)

Immanuel Wallerstein új könyvében az elsősorban általa kifejlesztett világrendszer-elmélet összefoglalására vállalkozik. A kritikusnak ne­héz dolga van a mű értékelésekor, mert egy kis terjedelmű könyvbe korlátozottan tömöríthető egy hatalmas életmű, elkerülhetetlenek a leegyszerűsítések, bizonyos fogalmak nem teljesen világosak stb., vagyis a könyv valóban csak bevezetésnek tekinthető. Célom sem­miképpen sem az egész életmű kritikája,¹ csak magára e könyvre koncentrálok és igyekszem elkerülni, hogy a szerzőn számon kérjem a részletesebb kifejtést, hiszen ezek megtalálhatók korábbi munkáiban, elsősorban a magyarul is megjelent fő művében (Wallerstein 1983). Szeretném azonban leszögezni, hogy korábbi műveihez képest ez a könyv – éppen a konkrét elemzés hiánya miatt – még világosabban tükrözi az ún. világrendszer-elmélet egyoldalúságait. A koncepciójával szembeni erőteljes kritika a szerzőt láthatólag nem késztette elméle­tének újragondolására.

Wallerstein, mint az újbaloldal kiemelkedő képviselője, lényegében a marxi és részben a lenini kapitalizmus-elmélettel szemben egy alternatív gondolati keret kidolgozására törekedett. Ezt bizonyítja a Marxszal, ill. elsősorban Leninnel szembeni nyílt vagy burkolt kritika korábbi írásaiban, de ez a törekvés ebben a munkájában is jól kimutatható. Az újbaloldalra jellemző a hivatalos marxizmussal szembeni (jogosult) elégedetlenség. Ez számos esetben pozitív eredménnyel járt, de félresiklásokat is ered­ményezett. Noha Wallerstein direkt módon soha sem állítja szembe a maga elméletét Marx kapitalizmus-felfogásával, az olvasó számára ez ebben a műben is nyilvánvaló. Az újbaloldal jellegzetes harmadikutassága jellemző tehát rá is, noha sokkal kevésbe kapcsolódik közvetlenül Marxhoz, mint más újbaloldali szerzők, például Samir Amin. Kritikánk ebben az írásban arra irányul, hogy koncepciója mennyiben nyújt valódi alternatívát a marxi (és lenini) elmélettel szemben a kapitalizmus fejlő­désének és meghaladásának megértéséhez.

Kezelhetnénk természetesen úgy is a wallersteini világrendszer-para­digmát, mint új fogalmi keretet a kapitalizmus történelmi folyamatainak megértéséhez. Már csak azért is, mert Wallerstein korábbi munkáiban a konkrét elemzésben sok helyütt „majdnem ugyanazt mondja”, mint Marx, vagy a marxisták, vagy néhol akár Lenin. Az általánosítások tekintetében azonban döntő különbség mutatkozik, ezért a puszta párhuzamok kimu­tatása nem elégséges. A különbség tehát nem csak terminológiai, és ez ebben az összefoglaló műben még erőteljesebben érvényesül.

A kapitalizmus értelmezése

A világrendszer-elmélet tehát lényegében egy alternatív kapitalizmus­értelmezés. Marx szerint a kapitalizmus lényege a tőke-bérmunka viszony. „Csak az a forma, amelyben ezt a többletmunkát a közvetlen termelőből, a munkásból kipréselik, különbözteti meg egymástól a gazdasági társadalomalakulatokat, például a rabszolgaság társadal­mát a bérmunkáétól.” (Marx 1978, I:203) Wallerstein – hangsúlyozva, hogy a tőkés világrendszerben a többlet elsajátításának más formái is léteznek – nem a bérmunkát tekinti a tőke alapzatának. Azt csak, mint egyik lehetséges formát fogja fel, bár elismeri, hogy hosszú távon nő a „proletarizált háztartások” száma (79)² . Ez gyakorlatilag a kapitalizmus lényegének tagadása, ami számos további probléma forrásává válik. Ez az alapja Wallerstein szerintünk hibás osztályszemléletének, és ugyan­csak erre vezethető vissza a nemzetállam, mint elemzési keret elvetése a világrendszerekkel szemben. Sőt, a tőke-bérmunka viszony, mint a kapitalizmus lényegének a tagadása a bázisa a világrendszer helytelen szakaszolásának és mozgástörvényei hibás ábrázolásának is.

Wallerstein a kapitalizmus lényegének a tőke vég nélküli felhalmozá­sának prioritását tekinti (189). Ez azonban vagy tautológia, vagy további magyarázatra szorul, hiszen a kapitalizmus nem más, mint tőkés társa­dalom, Mit értünk tőke alatt, amire a vég nélküli felhalmozás jellemző? A tőke kétségkívül expanzív természete így elméletileg nem megalapozott. Marxnál a tőkés-bérmunkás viszonyból következik a totális árutermelés. (Lásd a mottót!) A hangsúly a totális árutermelésen, mint tőkés áruter­melésen van, ahol már nem korlátozzák az expanziót a szükségletek. Csak a tőke, mint önmozgó érték termeli ki a gazdagodásra, a többlet határtalan szaporítására való törekvést. „Világos azonban, hogy ha egy gazdasági társadalomalakulatban a termékeknek nem a csereértéke, hanem a használati értéke dominál, akkor a többletmunkát a szükségle­tek szűkebb, vagy tágabb köre korlátozza, de magának a termelésnek a jellegéből nem fakad korlátlan szükséglet a többletmunkára.” (Marx 1978, I:220)

A marxi elmélet szerint is a tőke teremti meg a világgazdaságot (és a világtörténelmet). A tőkeviszony azonban kiterjedtségében nem válik rögtön általánossá, ahogy Wallersteinnél sem, hanem szükségképpen heterogén struktúrákat hoz létre, amennyiben részben konzerválja a prekapitalista formákat, illetve ráépül azokra. Intenzitásában azonban, mint legfejlettebb forma uralja azokat, és tendenciájában azok felszámo­lása irányába hat. Wallerstein ugyan hangoztatja, hogy a világgazdaság szükségképpen tőkés (kapitalista) világgazdaság (és vice versa), de mivel nála a tőkeviszony lényege elsikkad, a világrendszer önálló, az alapviszonytól független életre kel, amelynek önálló törvényei vannak. Ezért Wallerstein a tőkés világgazdaság fejlődési szakaszait sem tudja megragadni, illetve helyére a világrendszer önmozgását, időtlen ciklusait és trendjeit állítja. Ez jut kifejezésre például abban, ahogy a globalizációt kezeli, büszkén hangoztatva, hogy a „világrendszer elmélet képviselői már jóval azelőtt tárgyalni kezdték a globalizáció jelenségét, hogy maga a szó megjelent volna, de nem mint valami újról beszéltek róla, hanem va­lami olyasmiről, ami alapvető része a modern világrendszernek, egészen a tizenhatodik századi kialakulásától kezdve” (11).³ A tőkés világgazdaság változatlan struktúrája (a trendektől, mint pl. az általános proletarizáció, eltekintve) jellemző már a XVI. század óta. Ágh Attila részletesen bírálja az externalisták, elsősorban Wallerstein koncepcióját, hogy a kapitaliz­mus mai formájában már a XVI. században létrejött volna. „A világke­reskedelem első szakaszának, ibériai formájának válságából pedig az angol-holland világkereskedelem vezetett ki […] Világkapitalizmust csak az angol ipari kapitalizmus teremtett a XIX. században, s véleményünk szerint csak ekkor beszélhetünk a világgazdaság kialakulásáról is a világkereskedelem évszázadai után.” (Ágh 1990, 58) Valójában Ágh szerint Wallerstein a XIX. századi kapitalizmust vetíti vissza a múltba. A világbirodalom, világgazdaság és minirendszerek hármassággal pedig lényegében a marxi formációelméletet váltja fel (lásd Ágh 1990, 49). Ez azonban nélkülözi a fejlődést; ahogy Wallerstein írja: „a világrendszer­-elmélet művelői viszont kételkedni kezdtek a fejlődés elkerülhetetlensé­gének koncepciójában” (48). Wallerstein a polgári fejlődéselméletekkel szemben alakította ki saját koncepcióját. Az uralkodó felfogás szerint ugyanis minden egyes országnak végig kell haladnia minden egyes fej­lődési fokon, amelyen a legfejlettebbek végigmentek. A szerzőt az ezzel a felfogással szembeni kritika arra sarkallja, hogy a fejlődés marxista felfogását is elutasítsa. A hivatalos marxizmussal szembeni kritika persze nem teljesen jogosulatlan, de a kritika nem áll sem Marxra,⁴ sem pedig a marxistákra általában. Lenin imperializmus-elméletének, és általában a lenini elméletnek éppen az a jelentősége, hogy kimutatja, miszerint az egyes országok fejlődése semmiképpen sem lineáris. A lenini elmélet az őse a dependencia­-elméleteknek, jóllehet képviselőik egy része – bele­értve Wallersteint is – szembehelyezkednek vele. Az alapvető különbség a két felfogás között, hogy míg Lenin a tőke természetéből magyarázza a világrendszer átalakulását (egyenlőtlen fejlődés), addig Wallerstein megfordítva, a világrendszerből a tőke természetét. A világrendszer nem azért tőkés, mert világrendszer, hanem azért világrendszer mert tőkés.

Az egyenlőtlen csere

Marx a kapitalizmus törvényszerűségeit – mint közismert – a munkaér­ték-elmélet segítségével ábrázolja. Wallersteinnél szembetűnő ennek hiánya. A Marx egyes tételeivel felfedezhető párhuzamok így teljesen más magyarázatot kapnak. Pedig a tőkelogika megértésének kulcsa éppen a munkaérték-elmélet, amennyiben a tőke, mint önmozgó érték szabályozza a termelési folyamatokat, mind nemzetgazdasági, mind világgazdasági szinten. Bár maga Marx nem dolgozta ki a világpiac működését, vagyis nem alkalmazta a munkaérték-elméletet a világgazda­ságra (csak utalások találhatók erre nála), a követők – nem utolsósorban a dependencia­-elmélet képviselői – ezt megkísérelték. Egységes állás­pont nem alakult ki ezen a területen, de jelentős eredmények születtek. Wallerstein ehhez képest a centrum és a periféria közötti egyenlőtlen cserét rendkívül leegyszerűsítve ábrázolja. Ebben a vitában nem foglal állást korábbi munkáiban sem, és lényegében az érték elszívását a pe­rifériákról a monopolhatalomra vezeti vissza. Ez szerinte két forrásból fakad: a technika monopolizálásából (kvázi-monopólium) és az államok tevékenységéből (protekcionizmus). Az egyenlő cserén, vagyis a tech­nológiai fölényen nyugvó értékelszívást föl sem veti (vagyis amikor az egyik nemzet a cserében több munkaórát ad kevesebbért). (Lásd az ezzel kapcsolatos vitát: Egyenlőtlen nemzetközi csere… 1983) Ezenkívül szembetűnő, hogy nem foglalkozik a külföldi tőke közvetlen kizsákmá­nyoló tevékenységével, ami a második világháború után, de különösen az 1980-as évektől meghatározó jelentőségűvé vált.⁵

A kapitalizmus vagy a világrendszer válsága?

Wallerstein szerint a jelenlegi világrendszer már régóta válságban van. Hogy pontosan mióta, az nem derül ki, de a szerző több helyen is 1968-ra utal. A tőkelogika meg nem értése jól tetten érhető abban a sajátos le­írásban, ahogyan a szerző ezt a válságot műve 5. fejezetében bemutatja. Hangsúlyozza, hogy rendszerszintű válságról van szó, vagyis „a hosszú távú trendek elkerülhetetlenül eljuttatják az adott rendszert bizonyos aszimptotákig, ahol a belső ellentmondások elmélyülnek, azaz a rendszer olyan problémákkal kerül szembe, amelyeket nem tud megoldani, s ez rendszerszintű válsághoz vezet” (155). Ez tehát a végső válság, amely­nek megoldása lehetetlen a rendszer keretein belül. Nála ez azt jelenti, hogy a rendszer ebben az esetben alternatív megoldás elé kerül, tehát bifurkál. De ha a hosszú távú trendek eljuttatják a rendszert életciklusa végéhez, akkor miért van két lehetőség? Talán az egyik lehetőség valójá­ban az, hogy fennmarad? Ez nyilvánvaló ellentmondás. Hogy nem csak a bifurkáció jól hangzó fogalmának félreértéséről van szó, azt alátámasztja a szerző további fejtegetése Davos és Porto Alegre szellemének harcáról. És ha Davos győz, az nem azt jelenti, hogy a rendszer fennmarad?

Térjünk azonban vissza a trendekhez, amelyek a rendszerszintű válsághoz vezetnek! A lényeg itt az átlagprofitráták csökkenése az egész világon (159). A marxi átlagprofitráta tendenciális esésével való párhuzam ellenére a magyarázat számos sebből vérzik. A profit csökke­nésének az oka Wallerstein szerint, hogy a tőkések termelési költségei emelkednek, miközben az áraikat nem képesek emelni. Az árak emelé­sének korlátja szerinte a versenytársak jelenléte és a hatékony kereslet. Egyrészt, az árakat mi más határozza meg, mint a termelési költség? Másrészt, ha nem működne a verseny, akkor a puszta áremelés csak inflációt eredményezne. A hatékony kereslet, mint másik tényező még zavarosabb. Ezen – ha jól értelmezem – a szerző alapvetően a béreket érti, amelyeket a tőkések vonakodnak emelni,⁶ de ezzel éppen a saját áruikkal szembeni keresletet korlátozzák. Már csak az ún. „harmadik személyek” hiányoznak és visszajutunk Sismondihoz és Malthushoz. Az egészet még fűszerezi a fogyasztói viselkedés bekapcsolása a kereslet elaszticitásán keresztül (158-159). Ennek alapján kiderül, hogy a vevők nem hajlandók pénzüknek valamekkora részét az adott árura fordítani. Az össztőke mozgásának vizsgálatáról hirtelen átugrottunk az egyes árura. Az érték- és értéktöbblet-elmélet helyett a polgári közgazdaságtan (mikro- és makroökonómia) jól-rosszul alkalmazott kategóriáinak egyve­lege, amit kapunk.

Az unidiszciplinaritás helyes törekvés, amennyiben a polgári tudomány­ágak eredményeinek együttes alkalmazása semmiképpen sem alkalmas egy antikapitalista elmélet fölállítására, és Wallerstein – szándéka szerint – kétségtelenül antikapitalista. De mit jelent ez valójában? A történe­lemtudomány új irányzatát? A közgazdaságtudomány és a szociológia alkalmazását a történelemre? Melyik közgazdaságtudományét és melyik szociológiáét? Nem utolsósorban: az elemzés egységének a megvá­lasztása önmagában nem módszertani, hanem tartalmi kérdés, vagyis a megfelelő egység kiválasztása eredménye, nem pedig kiindulópontja a helyes tudományos módszerrel elvégzett vizsgálatnak.

Amikor Wallerstein a piac működését elemzi, virtuális piacról beszél, amin – mint később kiderül – a szabad piacot érti, mégpedig a neoklasszi­kus értelemben vett tökéletes versenyt, amelyről persze kijelenti, hogy az a valóságban nem érvényesül az ún. kvázi-monopóliumok és az államok miatt. A kvázi-monopólium lényege, hogy a technológia monopóliuma érvényesül, ami a neoklasszikus feltevések szerint persze nem lehetsé­ges. Ha ezek az akadályok nem lennének, akkor a profit nullára, illetve minimálisra csökkenne. Ez semmi más, mint a neoklasszikus tökéletes verseny modellje. Marx konkurencia-elmélete ezzel szemben éppen a technológiák versenyét hangsúlyozza (társadalmilag szükséges munka­mennyiség), ezt felcserélni egy olyan modellel, mint a kvázi-monopólium nem előrelépés, hanem visszalépés.

A másik oldal a termelési költségek általános emelkedése. Ezek a kö­vetkezők: a bérek, az inputok költségei és az adók. A bérek világméretű emelkedésének az oka (leegyszerűsítve) a munkások kollektív erejének növekedése, amit aztán korlátoz a termelés átmenekítése az alacso­nyabb bérköltségű országokba. Azonban előbb-utóbb itt is kiharcolják a bérnövekedést, illetve ezek a területek (nem-tőkés területek – Rosa Luxemburg; agrárterületek – Karl Kautsky) egyre fogynak, éppen a tőkék kimenekítése miatt. (163) Sajátos módon itt is a Marx és Lenin által cáfolt sismondizmushoz jutunk. Nem vállalkozhatunk itt a marxi újratermelési és válságelmélet bemutatására. Szeretnénk azonban hangsúlyozni, hogy a marxi újratermelési elmélet éppen azt bizonyítja, hogy lehetséges a tár­sadalmi termék realizálása tisztán tőkés gazdaságban is. A válság pedig Marxnál a profitráta tendenciális esésének a következménye, amelynek magyarázata a termelékenység változása miatt bekövetkező érték­változásokon és ugyanezen okból a tőkék összetételének változásán, valamint az értéktöbbletráta változásán (abszolút és relatív értéktöbblet termelés), vagyis – hangsúlyozzuk ismételten – a munkaérték-elméleten alapul. Ennek a magyarázóereje messze nagyobb, mint a Wallerstein által alkalmazott eklektikus megközelítésé.

A második elem az inputok költségeinek emelkedése. Itt Wallerstein nem a közvetlen, hanem a rejtett költségek (164) emelkedéséről beszél. Ezek az ún. externáliák és a közjavak (infrastruktúra). Felveti a problé­mát, hogy ki fizeti a dráguló számlát? Vagy a társadalom egésze, vagy a tőkések, ha ezt az állam adókon keresztül rájuk hárítja. Wallerstein hajlik arra, hogy előbb-utóbb valamilyen módon a tőkések. (Ha másként nem, akkor az adókon keresztül, de ez átvezet a harmadik problémához.) Sze­retnénk azonban fölhívni a figyelmet arra, hogy az utóbbi évtizedekben az államok jellemzően nem csak az externális költségeket, hanem még a tőke működési zavaraiból (a válságokból) fakadó költségek jelentős részét is a széles néptömegekre hárítják.

A harmadik költségelem az adók, amelyek a szerző szerint több ok­nál fogva (infrastruktúra, oktatás, demokratizálódás stb.) általánosan emelkednek. Egyrészt, a közkiadások növekedését – beleértve a jóléti kiadásokat – hosszú távon a termelékenység növekedése tette lehetővé, ugyanúgy, mint a reálbérek növekedését (relatív értéktöbblet termelés).⁷ Másrészt, az utóbbi évtizedekben a baloldali erők szétforgácsoltsága és gyengesége, valamint a transznacionális tőke erejének növekedése következtében egyre erősebb nyomás nehezedik a bérekre a profitok növelése érdekében, mind közvetlenül, mind közvetve, az állami újrael­osztáson keresztül.⁸ A „világrendszer életciklusa” miatt ezek a tendenciák Wallersteinnél meglehetősen hosszú távúak, gyakorlatilag a kapitaliz­mus teljes élettörténetére igazak. (176)⁹ Bár a kép nála is árnyaltabb, amennyiben a trend 1945 után, majd a 80-as évek neoliberális fordulata következtében megtört, mert ekkor (a Kondratyev-ciklus leszálló ágában) sikerült a költségeket valamelyest leszorítani mindhárom területen (172). Valójában a neoliberális fordulat nyilvánvalóan ellentmond a wallersteini diagnózisnak.

A nemzetállamok szerepe

Wallerstein magát a világrendszer egészét tekinti elsődleges elemzési egységnek a nemzetállamokkal szemben. A nemzetállamok szerepe így leértékelődik, a világrendszerre jellemző centrum-periféria felosztás „a termelési tevékenységekre, nem pedig az államokra vonatkozik” (46). A nemzetállamnak, mint a tőkés fejlődés szükségszerű termékének a tagadása szintén a tőkeviszony meg nem értéséből, a kapitalizmusnak egyfajta expanzív világméretű árutermelésként való felfogásából követ­kezik. Wallerstein ezt egy korábbi munkájában is leírja. „Egy a kisajátított többlet újraelosztását végző politikai struktúra hiányában a többletet csak a piac útján lehet újraelosztani […] Ennélfogva a termelés módja kapita­lista.” („A word-system perspective on the social sciences”. The British Journal of Sociology 1976. 27. kötet, idézi Szentes 1980: 404) A marxi megközelítés szerint az általános árutermelés kialakulása csak a tőke­bérmunka viszony bázisán lehetséges. Ez teremti meg a nemzeti piacot, amennyiben a közvetlen termelők csak a piac közvetítésével juthatnak hozzá létfenntartási eszközeikhez. Wallerstein ezért következetesen nem a szabad bérmunka kialakulását tekinti a kapitalizmus kialakulása előfeltételének, és így szembefordul Marx eredeti tőkefelhalmozás kon­cepciójával is.¹⁰ Az eredeti tőkefelhalmozás kétségkívül külső források­ból is táplálkozott (a tőke oldalán), és a világkereskedelem kialakulása volt a bázisa – mint ezt Marx is hangsúlyozza -, de az áttérést a tőkés termelési módra a szabad bérmunka teremti meg. Anglia azért válhatott a kapitalizmus úttörőjévé, mert itt voltak meg először ezek a feltételek. A kereskedelem önmagában nem forradalmasítja a termelési módot. „A kereskedelem és a kereskedőtőke kifejlődése mindenütt kifejleszti a cse­reértékre irányuló termelést […], ezért a kereskedelem mindenütt többé vagy kevésbé bomlasztóan hat a termelés készen talált szervezeteire […] De az, hogy mennyire idézi elő a régi termelési mód felbomlását, minde­nekelőtt annak szilárdságától és belső tagozódásától függ.” (Marx 1978, III:313) Anglia éppen azáltal válhatott a tőkés termelés mintaországává, mert itt jöttek létre először nemzeti méretekben a nagyipar feltételei a szabad bérmunka formájában.¹¹ Azok a nemzetek, amelyek a későbbiek­ben sikerrel zárkóztak fel Angliához, szintén meg kellett, hogy teremtsék saját nemzeti piacaikat, részben protekcionista eszközökkel, és döntően azáltal, hogy eltávolították a feudális korlátokat a tőke szabad fejlődése elől. Vagy forradalmi úton, mint Franciaországban, vagy felülről, reformok útján, mint Németországban.

Wallerstein jogosan utasítja el a polgári fejlődéselméleteknek azt a lineáris koncepcióját, amely szerint minden egyes nemzet végig kell járja ugyanazokat a fejlődési fázisokat, amelyeket a legfejlettebbek már megtettek. Marx és a marxisták többsége azonban – beleértve Lenint is – nem ezt a felfogást képviselte. Éppen Lenin volt az, aki szakított az Európa-centrikus megközelítéssel, és kimutatta, hogy az orosz fejlődés nem hosszabbítható meg nyugat-európai módon. Lenin imperializmus­-elmélete mint világrendszer-elmélet éppen az egyenlőtlen fejlődés alter­natív koncepcióját jelenti, beleértve a szocializmus perspektíváját is. Ő volt az, aki a nemzeti felszabadító mozgalmakat, mint a szocialista forra­dalom szövetségeseit értelmezte. „Így tehát a szocialista forradalom nem csupán és nem főképpen az egyes országok forradalmi proletárjainak a saját burzsoáziájuk ellen vívott harca lesz. Nem, a szocialista forradalom az imperializmus által elnyomott valamennyi gyarmatnak és országnak, valamennyi függő országnak a harca lesz a nemzetközi imperializmus ellen. […] a dolgozók polgárháborúja, amelyet az imperialisták és a ki­zsákmányolók ellen vívnak minden fejlett országban, egyesülni kezd a nemzetközi imperializmus ellen vívott nemzeti háborúval.” (Lenin 1973, 312-313) A nemzetállamok a kapitalizmus szükségszerű termékei és a fejlődés ezek keretein belül zajlik. A világgazdasági pozíciók változása, a felzárkózás kérdése döntő mértékben attól függ, hogy sikerül-e integráns nemzeti piacot létrehozni. Ez a gazdasági bázis hiányzik a wallersteini „erős és gyenge államok” megközelítésmód mögül. Még az sem derül ki igazán, hogy feudális, vagy tőkés államokról van-e szó. A világrend­szer-elméletben összemosódnak a nemzeti államok sajátosságai, mind történelmileg, mind a társadalmi forma tekintetében.¹²

Wallerstein még azt is elismeri, hogy a nemzetállam egyfajta aszimptotaként funkcionál, „amely felé minden állam közelíteni próbál” (114). Ragaszkodik a tisztán világrendszer szintű megközelítéshez, de könyvében egész fejezetet szentel a modern államrendszer kialakulá­sának. Az ellentmondás teljesen nyilvánvalóvá válik, amikor kimutatja, hogy a tőkés világrendszer nem alakulhat át világbirodalommá, ami „nem jelentene mást, mint hogy létezik egy olyan politikai struktúra, amely képes a tőke vég nélküli felhalmozásának prioritását saját szükségletei alá rendelni” (121). Ezt másképpen (helyesen) úgy is mondhatnánk, hogy a nemzetállam a tőkés berendezkedés szükségszerű terméke a nemzeti piac bázisán.

Az osztályelemzéssel szembeni koncepció

A tőkeviszonynak, mint a tőkés világgazdaság alapviszonyának a tagadá­sából következik Wallerstein sajátos osztályszemlélete, illetve az osztály­elemzés felhígítása a weberi státuszcsoportokkal. Ennek következtében egyrészt nála a munkásmozgalom szerepe leértékelődik: a forradalmi és reformista munkásszervezetek együtt szerepelnek az etnikai/nacionalista csoportokkal és a nőmozgalmakkal. Ráadásul ezeket egyaránt rendszer­ellenesnek tekinti, amit jól kiegészít az, hogy a forradalmi és a reformista munkásmozgalom között is eliminálja a különbséget. Másrészt a tény­leges, a termelési viszonyokban gyökerező objektív helyzet keveredik a különböző tudatformákkal (lásd ezzel kapcsolatban: Miszlivetz 1983). Ebből következik az a sajátos szakaszolás is, amelyet a kapitalizmus történetére alkalmaz. A francia forradalom mellett¹³ az 1968-as „globális forradalmi hullámot” tekinti mérföldkőnek a kapitalizmus történetében. Az 1917-es orosz forradalomról szó sem esik, csak néhány oldallal később tudjuk meg, hogy már létezik a Szovjetunió. Pedig nehéz kétségbe vonni, hogy az orosz forradalom a későbbi bukás ellenére is világtörténelmi jelentőségű volt. Egyrészt döntő szerepet játszott a nemzeti felszabadító mozgalmak kialakulásában és győzelmében, másrészt nagymértékben járult hozzá, hogy a reformista munkásmozgalom jelentős eredményeket ért el a centrumországokban, az ún. jóléti államok kialakulásával. A Szov­jetunió bukása semmiképpen sem jelenti azt, hogy ez a forradalom már a kezdetekor elhibázott volt,¹⁴ és azt sem, hogy ez a bukás szükségsze­rűen következett be. Ráadásul éppen ez a bukás tette lehetővé, hogy a tőke és munka világméretű harcában a tőke felülkerekedjék. Az 1968-as forradalom fő érdeme, hogy már igen korán jelezte a forradalmi munkás­mozgalom hanyatlását, illetve a forradalmi folyamat lefékeződését a szovjet fejlődésben, ami többek között a világméretű osztályharctól való elfordulásban (Vietnam) jelentkezett. (Lásd ezzel kapcsolatban: Rozsnyai 1996). A 68-as mozgalmak szerepének túlhangsúlyozása konzisztens az­zal, ahogyan Wallerstein a „rendszerellenes” mozgalmakat kezeli, egyen­rangúvá téve a különböző „radikális” erőket. A 68-as lázadás a harmadik világbeli forradalmi mozgalmakkal (Che Guevara, mint jelkép) magába ötvözött más, radikális, de polgári irányzatokat is (3M). Sikertelenségének oka éppen heterogén jellegében rejlett: abban, hogy nem tudott reális forradalmi alternatívát felmutatni és azzal a tömegeket magával ragadni. Az, hogy a mozgalom a munkástömegeket nem tudta magával ragadni, nem csak a munkáspártok hibás politikájával magyarázható, még csak nem is azzal, hogy a hatalom megvesztegette a munkásokat (hatalmas béremelés), hanem magának a mozgalomnak a zavaros ideológiájával. Jóllehet az osztályok harca sohasem megy végbe tiszta formában (gon­doljunk csak a parasztság szerepére a szovjet forradalomban, illetve a nemzeti felszabadító harcokban!), de csak az osztályelemzés képes megragadni a folyamatok irányát – progresszív, vagy nem -, és teszi lehetővé a különböző mozgalmak értékelését.

A világkapitalizmus elleni harcot napjainkban pontosan az akadályozza, hogy az erők szétforgácsoltak, és elhomályosult az alapvető osztály­ellentét. A ködösítés elméletté emelése csak még inkább leszereli az antikapitalista törekvéseket, és teljesen képlékeny formává változtatja magát a mozgalmat. Nem lehet eliminálni a munkásmozgalmon belüli harcot azzal, hogy mindkét (forradalmi és reformista) irányzat kudarcot vallott. Azok a tendenciák, amelyek a Társadalmi Világfórumon belül léteznek, még meg kell, hogy vívják harcaikat, és csak ha az antikapita­lista, forradalmi irányzat kerül fölénybe, van esély a „bifurkációból” való pozitív kimenetre.

Jegyzetek

¹ A wallersteini életmű alapos kritikája megtalálható a magyar nyelvű irodalomban. Ezek közül kiemelkedik Szentes (1980), Szentes utószava Wallerstein (1983) magyarul is megjelent főművéhez, valamint Ágh (1990). Wallerstein osztályfel­fogásának alapos bírálatát nyújtja Miszlivetz (1983).

² A szerző nélküli hivatkozásokban az oldalszámok mindig Wallerstein (2010) művére vonatkoznak.

³ Ugyanez a történelmietlenség jelentkezik abban, ahogy Wallerstein a lenini imperializmus-elméletet kritizálja (lásd Szentes 1980, 190).

⁴ Lásd ezzel kapcsolatban Ágh (1984, 142-143).

⁵ Nincs is szükség a kapitalizmus szakaszolására, ha a világrendszernek önálló és időtlen törvényei vannak. A globalizáció, mint új jelenség elutasítása is ezzel függ össze. A kapitalizmus jelenlegi szakasza már közvetlenül a transznacio­nális tőke szükségletét fejezi ki. Lásd ezzel kapcsolatban Rozsnyai (2002).

⁶ Ráadásul az egészhez társul egy fogalomzavar: „a tőkések nyilvánvalóan a lehető legnagyobb profitokat akarják, és ezért megpróbálják minimalizálni a többletnek azt a részét, ami másokhoz, például az alkalmazottaikhoz kerül”. (158) Hogy kerül a többlet a munkásokhoz? Azon legfeljebb maguk a tőkések osztozkodhatnak egymás rovására. Ugyanez a hiba megtalálható a 107. oldalon is.

⁷ Mindezt úgy, hogy közben az értéktöbbletráta növekszik. A ricardói felfogással szemben Marx a profitráta csökkenését nem a bérek növekedésével, hanem a szerves összetétel növekedésével magyarázza.

⁸ Artner Annamária kimutatja (2006, 28-29), hogy az USA-ban – jóllehet az adó­zás előtti profitok csökkentek – „a profitráta csökkenését az állami adópolitika változtatta stagnálássá”.

⁹ Valójában a wallersteini elmélet egyfajta összeomlás-elmélet. Az „általános proletarizáció” ugyanazt a funkciót tölti be, mint a nem tőkés területek a fenti szerzőknél.

¹⁰ Szentes (1980, 358) joggal mutat rá az ellentmondásra ezzel kapcsolatban. „Ugyanakkor a kapitalizmusnak a minél több munka áruvá tételében kifejezett természetes expanziója és a teljes proletarizáció végbemenetelével együtt be­következő pusztulására vonatkozó tétele érthetetlenné teszi, hogy a tőkés rend­szernek miért csak a végzete, halála, miért nem a születése is a proletarizáció szóban forgó folyamatához kapcsolódik.”

¹¹ „Hasonlítsuk össze pl. Angliát és Hollandiát! Hollandia, mint uralkodó kereskedő­nemzet hanyatlásának története annak története, hogyan rendeli alá magának az ipari tőke a kereskedelmi tőkét.” (Marx 1978, III:314)

¹² „Míg a spanyol állam feudális centralizációja mint fordított merkantilizmus éppenséggel akadályozta a nemzeti keretek kialakulását, addig az angol és a holland merkantilizmus a nemzetgazdaság, a nemzeti piac, nemzeti állam kialakulásának egyik legfontosabb forrása volt.” (Ágh 1990, 136)

¹³ A francia forradalom két vívmánya Wallersteinnél a szuverenitás újraértelme­zése (népszuverenitás), illetve hogy a politikai változás lehetőségét normális jelenséggé tette (107). Szó sem esik a feudális béklyók széttöréséről, pontosan a legradikálisabb polgári forradalom esetében.

¹⁴ Sőt, a nemzeti felszabadító mozgalmak győzelmét – ami egyébként igazolja a lenini elméletet – sem vitathatjuk el annak alapján, hogy nem sikerült felzár­kózniuk, mert ezt éppen a világgazdaság tőkés jellege tette lehetetlenné. Ez utóbbit persze Wallerstein sem tagadja.

Hivatkozások

Ágh Attila 1984: A politika világa. Budapest, Kossuth

Ágh Attila 1990: A világkapitalizmus termelési módjainak története (16-19. szá­zad). Budapest, BKE Társadalomelméleti Kollégium

Artner Annamária, 2006: Globalizáció alulnézetben. Budapest, Napvilág

Egyenlőtlen nemzetközi csere vagy a cserepartnerek egyenlőtlensége. (1983) Fejlődés-tanulmányok 5. kötet. Budapest, ELTE – MKKE

Lenin, V. I. 1973: LÖM 39. kötet. Budapest, Kossuth

Marx, Karl 1978: A tőke. I-III. kötet. Budapest, Kossuth

Miszlivetz Ferenc 1983: Immanuel Wallerstein osztálykoncepciójáról. In: Kritikai elméletek és elméletkritikák. Fejlődés-tanulmányok 1. kötet. Budapest, ELTE Rozsnyai Ervin 1996: Forradalmi és ellenforradalmi Szovjetunió. Budapest Rozsnyai Ervin 2002: Az imperializmus korszakváltásai. Budapest, Szerzői kiadás

Szentes Tamás 1980: Polgári és „újbaloldali” elméletek a tőkés világgazdaságról. Budapest, Kossuth

Wallerstein, Immanuel 1983: A modern világgazdasági rendszer kialakulása. Budapest, Gondolat

Wallerstein, Immanuel 1990: Marx és az alulfejlettség. In: Eszmélet 35 (1997. ősz), 149-168.

Wallerstein, Immanuel 2010: Bevezetés a világrendszer-elméletbe. Budapest, L'Harmattan – Eszmélet Alapítvány