„úgy cselekedni, mintha nem lenne állam” (C. W. Mills parafrázis)

Egyesek időnként úgy viselkednek, mintha nem lenne állam. Nem fizet­nek meg adókat. Feketén vállalnak munkát. Számla nélkül vásárolnak. Stb. Vagyis úgy viselkednek, mintha nem lenne állam. Pontosabban: úgy viselkednek, mint akik nem akarnak tudomást venni az állam léte­zéséről.

Egyes államok időnként úgy viselkednek, mintha nem is lennének. Nem gondoskodnak az állampolgáraik létbiztonságáról: nem nyújtanak számukra védelmet és megélhetést. Nem gondoskodnak a biztosítottak egészségügyi ellátásáról. Nem fizetik ki a nyugdíjasok nyugdíját. Nem fizetik ki az állami alkalmazottak bérét. Stb. Az államok időnként úgy vi­selkednek, mintha nem léteznének. Pontosabban: olyan intézményekként viselkednek, mint amelyek nem tekintik feladatuknak az állampolgáraikkal szembeni kötelezettségeik teljesítését. Vagyis ebben a vonatkozásban nem létezőnek mutatják magukat.

Egyes államok időnként ténylegesen nem léteznek, mert összeom­lanak.

***

Néhány könyv, film, újságcikk címe a legutóbbi időkből: Összeomlás; Összeomlás után; Totális összeomlás a láthatáron; A gazdasági összeomlás elkerülhetetlen; Az összeomlás forgatókönyvei; A 2008-as összeomlás és következményei; Egy új kor hajnalát vagy az összeomlás végnapjait éljük?; Környezeti összeomlás és kút.

Manapság sokat lehet hallani, olvasni különböző összeomlásokról. Közöttük több olyan, nagyléptékű összeomlásról is, amelynek bekövetke­zése a nem túl távoli jövőben várható. Némi túlzással: korunk a prognosz­tizált összeomlások kora. Viszont, ha valamilyen súlyos fenyegetettségről szóló jövendölés nem puszta riogatás, hanem az előregondolkodás igényével megfogalmazott aggodalom, akkor több vonatkozásban is hasznos lehet a komolyan vétele.

Az előrelátás egyik pozitív hozadéka, hogy segít elébe menni a baj­nak, és mérsékli a várható katasztrófa pusztító következményeit. Sőt, esetleg lehetővé teszi az elkerülését. A jövőre vonatkozó kalkulálás egy másik hozadéka: gondolatilag (de akár gyakorlatilag is) felkészíthet arra az esetre, ha valamilyen katasztrófa, összeomlás bekövetkezik, és az utána kialakult helyzetben kell cselekedni. Arra az esetre, amikor a töb­bé-kevésbé előreláthatóan megváltozott körülmények között kell talpon, illetve életben maradni.

1. Jövendölések összeomlásokra

1.1. Planetáris összeomlás

Az utóbbi évtizedekben megszaporodtak azok a jelzések, amelyek szerint az emberiség a pusztulásába rohan. Gyorsított ütemben éli fel a civilizációhoz szükséges nyersanyagokat és energiaforrásokat. Gyorsuló ütemben rombolja az emberi élethez szükséges természeti környezetet (szennyezi az ivóvízkészletet, a termőtalajt, a levegőt, a földi klíma radi­kális átalakulását idézi elő stb.). A felsejlő negatív jövő: az embermentes Glóbusz.

A Római Klub megbízásából 1972-ben készült könyv, A növekedés határai hozzávetőlegesen harminc évben számolta azt az időt, ameddig még meg lehet fékezni az emberiség önpusztítását. Utána a folyamat visszafordíthatatlan. Egy újabb figyelmeztetés szerint „A Föld lakossága drasztikus változások előtt áll: az afrikai kontinensről mintegy százmillió ember menekül majd Európába, a természeti csapások mindennapossá válnak, a bolygó átalakulása pedig megállíthatatlan lesz. Húsz évünk maradt, hogy tegyünk ellene valamit.” „A bolygó léte a tét. Csökkenteni kell az olajtámogatásokat” – riogat egy friss elemzés. Mások már jóval régebben ennél kategorikusabban fogalmaztak. Például Síklaky István 1990-ben. „Kevés az idő. Ha nem tiltják be hamarosan teljesen a kőolaj kitermelését, akkor nem lesz sem kommunizmus, sem kapitalizmus. Mert nem lesz emberiség.”

Milyen reagálások történnek ezekre az „ijesztgetésekre”?

– Vannak, akik egyáltalán nem ijednek meg. Sőt, viccelődnek az elemzők által emlegetett fenyegetéseken. Vagy arra hivatkoznak, hogy ez olyan veszély, amelyet technikai fejlesztésekkel biztonságosan el lehet hárítani. Vagy úgy gondolkodnak, hogy „nem eszik olyan forrón a kását”: az ő életükben még nem következik be komolyabb katasztrófa. (És „utánunk a vízözön”.)

– Vannak, akik nagyon komolyan veszik az „ijesztgetést”, és meg­próbálnak mindent megtenni a környezetpusztítás csökkentéséért – a maguk közvetlen hatáskörében. (Takarékoskodnak a termékekkel és nyersanyagokkal, csökkentik az energiafogyasztásukat, szakszerűen ke­zelik a veszélyes hulladékot, szelektíven gyűjtik, illetve újrahasznosítják a háztartási szemetet stb.) Mivel azonban a nagy környezetszennyezőknél

nem találkozni hasonló eltökéltséggel (nem csökken a légi közlekedés, a szénhidrogén-bányászat, növekszik az ipari szennyezés, a széndioxid­-kibocsátás), a sok-sok kis – mégoly lelkes – takarékossági, újrahasz­nosítási stb. próbálkozás a Glóbusz szintjén „nem oszt, nem szoroz”. Az egyes tünetek orvoslására koncentrálás gyakorlatilag a kiváltó okok megerősítését (újratermelését) eredményezi.

– Vannak, akik komolyan veszik azt a problémát, hogy látványosan megbillent az emberiség igényei és a Föld ellátó képessége közötti korábbi egyensúly. A földi klíma egyensúlyának megbomlását is komo­lyan veszik. Az egyensúly helyreállítását pedig az azt károsító termelés radikális csökkentésével kívánják elérni. (Mondhatni: a jelzett jövőt aktivitással próbálják keresztezni és elkerülni, a katasztrófát megelőző cselekvéssel elhárítani.)

1.2. A világgazdaság összeomlásának bizonyossága

1988-ban írta Guy Dauncey – Összeomlás után című könyvében – a következőket: „Előfordulhat, hogy Amerika képtelen lesz megküzdeni együttes külkereskedelmi és költségvetési deficitjével, a piacok pedig a menekülés mellett döntenek, valamelyik harmadik világbeli adósállam vezetést válthat, és teljesen megtagadhatja a további törlesztést, a japá­nok vagy az arabok úgy határozhatnak, hogy a dollárárfolyam valószínű zuhanása miatt hirtelen kivonják pénzüket az amerikai bankokból, a hatalmas mértékben túlárazott japán, vagy tajvani tőzsde hirtelen összeomolhat, egy váratlan természeti vagy környezeti katasztrófa súlyos gazdasági következményekkel járhat. Hogyha a fenti események bár­melyike bekövetkezne, az 1987. októberi megingásnál jóval komolyabb bukást idézne elő. Egy jövőbeli összeomlás recesszióhoz vezethet, mivel a befektetők kivárják, amíg ismét biztonsággal tehetik pénzüket kockára, a termelők pedig visszafogják a termelést, hogy a túl nagy raktárkészlet­ből eredő veszteséget elkerüljék. Ha rövidesen nem állnak rendelkezésre meghatározó világméretű megoldások, a recesszió válsággá mélyülhet, ahogyan az elbocsátások miatt a vásárlóerő tovább csökken, még jobban visszafogva a termelést. Azoknak, akik ebben a helyzetben képtelenek kifizetni nagy hiteltartozásaikat, bírói végzéssel kell szembenézniük (mennyi van most az Ön hitelkártyáján?), akiknek pedig nagyok az ingatlanterheik, birtokból való kizárással és kilakoltatással számolhatnak (mennyi jelzálogkölcsönt törleszt Ön havonta?). Hirtelen megemelkedne a munkanélküliek és a hajléktalanok száma.” Dauncey annak érdekében írja a könyvet, hogy a megjósolható „gazdasági viharral” szembeni me­nedékek megteremtésére ösztönözzön. Valójában azonban a helyzet sokkal súlyosabb a szerző által jelzettnél.

Korunk világgazdasági rendszerének motorja a növekedés. A rendszert a felhalmozás élteti. Létezésének, fennmaradásának elengedhetetlen

feltétele a gazdasági gyarapodás. E növekedés végső forrása a bérmun­kán alapuló tőkés termelés. A termelés – a bérmunkásokat alkalmazó termeltető szempontjából – profitszerzés céljából történik.

A rendszer objektív (azaz a szereplők szándékaitól független) logikája megköveteli, hogy a termelési kapacitások maximálisan ki legyenek hasz­nálva. A létrehozott technikával szemben egyfajta „ellátási felelősség” áll fenn: a termelési eszközöket folyamatosan el kell látni táplálékkal. (A kihasználatlan termelési kapacitás: pazarlás.) Ugyanakkor a modern gazdaság többet képes termelni, mint eladni. A növekedési kényszerűség miatt állandósul a mechanikus tömegtermelésből fakadó túltermelés, ami – különböző formákban – periodikusan a felszínre tör.

A kapitalizmus – mint világrendszer – levetkőzhetetlen sajátossága: végtelen növekedési kényszer véges térben. A rendszer megoldhatatlan feladatra vállalkozik: a végesben akarja a végtelent. Ez a szisztéma – mivel gazdasági növekedés nélkül hosszútávon nincs kapitalizmus – lo­gikai szükségszerűséggel kudarcra van ítélve. Elméleti bizonyossággal előrelátható a tőkés gazdaság elenyészése. Nem tudható, hogy pontosan mikor, nem tudható, hogy pontosan hogyan, de a növekedéskényszeren alapuló profitrendszer sem lépheti át a végső korlátait. Bizonyos határo­kon túl nem reformálható.

A profitszerzés lehetőségei végesek: forrásai előbb-utóbb kimerülnek. Bekövetkezik valamiféle gazdasági „öngyulladás”, amely fölégeti magát a rendszert. (Az egyik – manapság népszerű – hipotézis szerint ez úgy megy végbe, hogy leállítják azokat az alapvető termeléseket, amelyeknél a piaci bevétel nem fedezi a megfizetendő környezeti költségeket: az államilag, illetve nemzetközileg előírt, kivetett adókat). Onnantól pedig más módon („összeomlás utáni” módon) kell, mert csak más módon lehet termelni és élni.

Áruhegyek és a négy tűzoltó (történelmi betét)

A tőkés rendszer működtetésében az egyik fő feladat a mértéktelen (vagy­is fizetőképes vásárlói kereslet nélküli) tömegtermelés során keletkező áruhegyek „öngyulladásának” elkerülése, megakadályozása. A rendszer története – egyik metszetében – a túltermelést okozó növekedéskény­szer miatti detonáció hárításának, minél későbbi időpontra kitolásának története. A hárítás, halogatás fő eszköze egyfajta gazdasági „tűzoltás”, ami egyaránt kiterjed a „lángba borulás” megelőzésére és a „lángok” megfékezésére. A „tűzoltók” feladata: különböző rafinált módszerekkel eltüntetni az egyre halmozódó áruhegyeket. Újabb és újabb tűzoltási kísérlet – a kiváltó okok ismételt újratermelése, fenntartása mellett.

– Az államok különböző eszközökkel (jogszabályok, piacszabályozás, aktív tőkés szerepvállalás stb.) segítik a termelői profit képződését. Állami háttér nélkül a növekedésre alapozott gazdaság hamarosan megbénulna.

A tőkésállam az öngyulladással fenyegetett profitrendszer tűzoltója. A piaci vásárlóerőt gyarapító munkáltatóként, megrendelőként, közvetlen vevőként segíti elő a túltermelés okozta piaci robbanás elodázását.

– A döntően a reklámtőke (valamint a rendszer működésében érdekelt adószedő állam) által fenntartott média is fontos szerepet játszik a ter­melői profit képződésében. Médiareklámok (sajtó, rádió, televízió, plakát, internet) nélkül az előállított áruk jelentős része nem találna vevőre. A mé­dia divatteremtéssel járul hozzá a termelői profit realizálásához: szerepe az eladáshoz nélkülözhetetlen vásárlói vágyak, tömegigény mesterséges felkeltése. Fő gazdasági szerepe – az adott rendszeren belül – az eladás lélektani hátterének, feltételeinek megteremtése, megszervezése. Ha elzáródnak a sűrűn változó vágyak felkeltésének (a vágytermelésnek) a csatornái, a rendszer megbénul. Ennyiben a reklám, az árupropaganda révén a média is a profitrendszer tűzoltója. A reklámozás akadályozása: a tőkés rendszer működésének hátráltatása.

– A kereskedelem gazdasági feladata: a felkeltett tömegigény kiszol­gálása árutömeg helybehozásával. A kereskedőtőke az eladás térbeli megszervezésével járul hozzá az áruhegyek koptatásához. Ennyiben ő is a profitrendszer tűzoltója. A tömegtermelést is megfojtja, ha a kereske­delem valami miatt megbénul – például mert nyomasztóan megdrágulnak az áruszállítás költségei („többe kerül a leves, mint a hús”). A kereskedés (forgalom) akadályozása: a tőkés rendszer működésének bénítása.

– A banktőke elsősorban pénz (korunkban jelentős részben fiktív, fedezet nélküli pénz) kölcsönzésével foglalkozik. Egyebek mellett arra ösztönöz, hogy a vásárló többet költsön a jövedelménél. A bankszektor szerepe: annak elősegítése tömeges hitelezéssel, hogy a tömegterme­lés áruit megvásárolják. A vásárlási hitelek nyújtásával a termelői profit realizálását támogatja. Ennyiben a bankszektor is a profitrendszer tűzol­tója. Gyengítése a kapitalizmus gyengítése. A hitelezés megnehezítése, meggátlása: a tőkés rendszer működésének bénítása.

Bármelyik tűzoltó megsérülése, gyengélkedése, kiesése a rendszer öngyulladását eredményezheti.

1.3. Az államcsőd bizonyossága

Volt már olyan, hogy egy állam nem tudta törleszteni a külső adósságait (más államoktól, külföldi bankoktól, nemzetek feletti szervezetektől felvett hiteleit). Volt már olyan, hogy egy állam nem tudta visszafizetni a belső adósságait. Az általa kibocsátott államkötvények elvesztették az értékü­ket, eladhatatlanná váltak. (Ekkor azt is meg lehetett tapasztalni, hogy a magánvagyon számára az állampapírok nem adnak teljes biztonságot.) Volt már olyan, hogy egy államnak több volt a fizetési kötelezettsége, mint a bevétele, és emiatt az állami alkalmazottak hónapokig nem kap­ták meg a bérüket. (Ekkor közvetlenül megtapasztalható lett, hogy az éhezés ellen az állami munkahely nem nyújt biztonságos védelmet.) Volt már olyan, hogy egy kormány zárolta a bankbetéteket. A bankok egyik napról a másikra bezártak, az automaták sem működtek, és az ügyfelek nem tudtak a pénzükhöz jutni. (Ekkor közvetlenül megtapasztalhatóvá vált, hogy nem teljesen biztonságos a megtakarításokat bankban tartani.) Volt már olyan, hogy elvesztette az értékét valamelyik nemzeti valuta. Az elértéktelenedett nemzeti pénzért semmit sem lehetett vásárolni. Ez a pénz a szemétbe vagy a régi pénzek gyűjtőihez került. (Ekkor közvetlenül megtapasztalhatóvá vált, hogy nem teljesen biztonságos a megtakarítá­sokat pénzben tartani.) Volt már olyan, hogy egy vállalat csődbe ment. A részvényei elvesztették az értéküket. Az elértéktelenedett részvények a szemétbe vagy a családi archívumba kerültek. (Ekkor közvetlenül megtapasztalhatóvá vált, hogy nem teljesen biztonságos befektetés a részvényvásárlás.) Volt már olyan, hogy megtermelt áruk nagy tömegére nem akadt vevő. Gyárakat bezártak, dolgozókat elbocsátottak. Ezáltal a korábbi jövedelmek csökkentek, illetve teljesen elapadtak. (Ekkor közvetlenül megtapasztalhatóvá vált, hogy nem teljesen biztonságos a megélhetést munkabérre alapozni.)

Ami „volt már”, arról bebizonyosodott, hogy a bekövetkezése nem le­hetetlen. Ezért nem teljesen kizárt, hogy előbb-utóbb ismét megtörténik, bekövetkezik.

Manapság lényegében minden állam el van adósodva. Kormányzataik olyan helyzetbe hozták őket, hogy saját erejükből fizetésképtelenek. Általánosabb összefüggésben: önerőből működésképtelenek.

A fizetésképtelenség, működésképtelenség rövidtávon különböző hite­lekkel fedhető el. Újabb és újabb kölcsönfelvételekkel való piramisjáték folyik. A tartalmi fizetésképtelenség felszínre kerülésének, a gyakorlati összeomlásnak elodázása, késleltetése történik.

Az eladósodott állam ki van kiszolgáltatva tőle független, és bármikor ellenségessé váló külső erőknek. Vállalásainak, kötelezettségeinek java része csak hitelekből (vagy ami ennek egyik formája: államkölcsönökből, államkötvények kibocsátásával) teljesíthető. Ennek a kiszolgáltatottság­nak az a kockázata, hogy a hitellánc előbb-utóbb elszakad. Hogy hosszabb távon a fizetésképtelenség a felszínen is megjelenik. (A pénzügyi lufi kipukkad.) Bekövetkezik az államcsőd.

Ebben az esetben az állam nem tudja a külső adósságait törleszteni. Kellő bevételek (illetve további hitelek) hiányában nem tudja az alkalma­zottait fizetni. Nem tudja az intézményeit működtetni. Az államhatalom összeomlik.

2. Összeomlás előtt

Előre látva az összeomlás (államcsőd) távlati bizonyosságát, államcsőd előtti állapotnak számít a mindenkori jelen. Államcsőd előtti állapotnak

tekinthető és akként kezelhető. Csak az a kérdés megválaszolhatatlan, hogy milyen távolságra van ez a jelen az összeomlás bekövetkezésétől. Két, alapvetően eltérő magatartás figyelhető meg azoknál, akiknek meg­győződése, hogy a fennálló rendszer hosszabb távon működésképtelen, és leváltásra (felváltásra) van ítélve történelmileg.

Az egyik szemlélet és magatartás az ún. válságot nemcsak a bukás esélyeként, hanem egyúttal új lehetőségek előtérbe kerüléseként (a fennállóval szembeni alternatívák felerősítőjeként) is értelmezi. Ezért az összeomlás előtti időintervallum lerövidítésére szavaz. E „szavazat” leadása két különböző módon történhet. 1. Az illető „magára hagyja” az államcsőd felé botladozó rendszert: igyekszik minimálisra csökken­teni a vele való érintkezést, és függetleníteni tőle az életét (ide értve a létfenntartását is). Valamiféle alternatív gazdálkodás, illetve társadalmi ellenhatalom kiépítésébe fog az állami fennhatósággal szemben. Teszi ezt mind az éppen aktuális, mind a hosszabb távú egyéni és közösségi (civiltársadalmi) önvédelem nevében és jegyében. 2. Az illető az össze­omlás előrehozatalán, az összeomlás előtti időintervallum lerövidítésén fáradozik: nem csupán passzivitással, hanem tevőlegesen „pusztítja a rendszert”.

A másik szemlélet és magatartás az aktuálisan veszélyeztetett vagy éppen megvont polgári vívmányok védelmére összpontosít. Szóvá teszi az emberi jogok megsértését. Tiltakozik a demokrácia csorbítása ellen. Felhánytorgatja bizonyos intézkedések alkotmányellenességét. Harcol a média – állami-kormányzati beavatkozástól mentes – függetlenségé­ért. Fellép a dolgozók munkahelye és munkabére elleni támadásokkal szemben. Stb. Szervezkedik, aláírásokat gyűjt, demonstrál. Vallja, hogy a rendszer pusztulásra van ítélve, de – közvetlen, humánus megfontolásból – az éppen élő emberek védelmében, az ő napi érdekeiket képviselve, a pusztulásra ítélt rendszer „agonizálásának” meghosszabbításáért is cselekszik. Azt segíti elméletileg, és azt támogatja gyakorlatilag, hogy a rendszer minél tovább működjön az összeomlása előtt. (Bár tudja, hogy nem lehetséges, mégis a „régi módon” akar élni – hiszen úgy megszoktuk!)

3. Összeomlás után

Mit lehet tenni, ha a bekövetkező összeomlás után nincs lehetőség bér­munkát vállalni, és állami segélyezés sincs? Hogyan teremthető elő a megélhetéshez szükséges jövedelem? Mit lehet tenni, ha a bekövetkező összeomlás után elvész az állampapírok értéke, mivel az állam nem fizeti vissza? Mit lehet tenni, ha a bekövetkező összeomlás után nem tudjuk kivenni a bankokból a megtakarított pénzünket? Mit lehet tenni, ha a bekövetkező összeomlás után értékét veszti a hivatalos fizetőeszköz, és semmit nem tudunk érte vásárolni?

Sok tanulságos történelmi tapasztalat van azzal kapcsolatban, hogy miként viselkednek az emberek, amikor valamilyen megszokott rend összeomlik. Hogy miként viselkednek, amikor sem egy tekintély (személy, intézmény, szabály) nem mondja meg nekik, hogy mit cselekedjenek, sem pedig a szokásaik, beidegződéseik nem adnak erre nézve útbaigazítást. Ilyenkor – külső vezér vagy belső járszalag híján – arra kényszerülnek, hogy a saját lábukra álljanak és a saját fejükkel döntsenek. Az egyik tipikus válasz szerint az egyén – a fennmaradása érdekében – megküzd a többiekkel. A küzdelemből vagy nyertesként, vagy vesztesként fog kikerülni. A másik tipikus válasz, hogy egyének összefogva, egymással együttműködve próbálnak „kimászni a gödörből”. Az önkéntes együttmű­ködés, az önszerveződés, a közös öntevékenység módszerét vetik be a nehézségek enyhítése, illetve a helyzet megoldása érdekében.

Klasszikusnak számító tapasztalatokat főképpen a tartós háborúzások, illetve a nagyobb gazdasági válsághelyzetek következményei kínálnak. Ilyenkor egyes országokban megrendül az államhatalom és szétesik a közigazgatás. Ekkor többnyire az figyelhető meg, hogy a felsőbb ha­talom és külső útmutatás nélkül maradt emberek maguk látnak hozzá a létfeltételeik megteremtéséhez, az életük megszervezéséhez, helyi együttélésük, együttműködésük kialakításához.

Megmutatkozik, hogy az emberek élni akarása erősebb az államnál (áthidalja az állam hiányát), és ennek az élni akarásnak elengedhetet­len eleme, kelléke a hol szűkebb, hol tágabb együttműködés. Kiderül, hogy központi politikai irányítás nélkül is létrejönnek kisebb-nagyobb társadalmi kapcsolatrendszerek, közösségek. Bebizonyosodik: állam nélkül is lehet élni. Vagyis az életnek nem elengedhetetlen feltétele az állami-politikai központosítás.

Volt már olyan, hogy a felbomlott állami közigazgatás helyébe különbö­ző népi bizottságok léptek. Volt már olyan, hogy az államilag szentesített tulajdonra alapozott termelés helyett maguk a dolgozók működtették az általuk birtokba vett üzemeket, gépeket. (Lásd a 2002-es foglalásokat Ar­gentínában.) Volt már olyan, hogy az állami pénzt különböző helyettesítő eljárások (pl. helyi fizetőeszközök vagy a közvetlen csere közösségei) váltották fel.

4. „Állam nélkül” az összeomlás előtt

Schmitt Jenő Henrik XIX. század végén megjelenő lapjának Állam nélkül volt a címe. Korunkban sokan vannak, akik alkalmanként úgy viselkednek, mintha nem lenne fölöttük (ezért nem döntene és cselekedne helyettük) állam. Tapasztalva, hogy államuk nem lát el feladatokat, megpróbálnak – részben vagy egészében – „állam nélkül” élni (gondolkodni és csele­kedni). Tapasztalva, hogy államuk nem védi meg őket (nem teszi lehetővé a megélhetésüket), arra fanyalodnak, hogy megpróbálják önmagukat

megvédeni és saját maguk gondoskodni az életükről, a megélhetésükről. A rendszerről, a rendszer hivatalos szabályairól, előírásairól részlegesen leválva, azokat figyelmen kívül hagyva intézik bizonyos ügyeiket, kezelik egyes problémáikat. Vagyis állam nélkül, az állami gondoskodástól (és beavatkozástól) mentesen oldanak meg hagyományosan állami (illetve állami közvetítésű) feladatokat.

Esetükben részleges „rendszerelhagyás” történik. önvédelmi, ön-fenntartási okok miatt a rendszerről való különböző lekapcsolódásokra kényszerülnek. Mivel ez az önvédelem többnyire nem magányosan, hanem csoportosan, másokkal összefogva, együttműködésben történik (mert így esélyesebb a sikerre!), a közösségi önvédelmek legkülönfélébb változatai kezdenek kialakulni, megformálódni.

Ezek az önvédelmi rendszerelhagyások a hivataloshoz képest alter­natív értékrendek, alternatív életmódok, alternatív gazdálkodási, szoci­alizációs, politizálási, társadalmasodási formák csíráinak képződését is jelentik. Minden esetlegességük és sokféleségük (pluralitásuk) ellenére az államival szemben valamiféle civiltársadalmi mást és másként képvi­selnek. Mindez a társadalomszerveződés megkettőződésének tenden­ciáját hordozza: az államitól jól megkülönböztethető civiltársadalminak az önszerveződését.

Észre kell azonban venni, hogy ami a résztvevők oldaláról tekintve elsősorban puszta önvédelem, az az államrend nézőpontjából polgári engedetlenség, civil ellenállás, a fennálló rendszert sértő, sőt támadó ma­gatartás. Innen tekintve az államtól függetlenedő civil társadalmasodás nem az egyéni túlélés puszta eszközeként, hanem ellenalternatíva szerveződéseként, hatalmi konkurenciaként jelenik meg, egyfajta gaz­dasági-társadalmi ellenhatalom képződésének, megszerveződésének fenyegetéseként. A jelzett folyamatok során – mondhatni – tendenciájá­ban valamiféle kettős hatalom jön létre. Békeidőben.

5. „Összeomlás után” az összeomlás előtt: Államcsőd Mozgalom

Világszerte számos olyan társadalmi kísérlet létezik, amely különböző összeomlások veszélyére adott gyakorlati válasznak is tekinthető. Lát­ványosan növekvő számban vannak, akik a gazdasági növekedéssel szemben előnyben részesítik az életben maradást, a fenntarthatóságot. Ez a beállítódás az illető egyéneket és csoportokat részlegesen leválaszt­ja a fennálló rendszerről, és másfajta, alternatív értékrendek, életmódok kialakítására ösztönzi őket. Elemzők a kőolaj utáni korszakba való átme­netnek több száz különféle gyakorlati változatát tartják számon. (Például az Egyesült Államokban mintegy háromszáz települést összekapcsoló Átmenet Hálózat [Transition Network] szerveződött.)

Tapasztalatok szerint az emberek jelentős része előrelátó módon cselekszik. ösztönösen vagy tudatosan úgy (is) viselkedik, mintha már bekövetkezett volna az államcsőd. Felkészül, tréningezik rá. Sejti, illetve tudja, hogy hosszabb távon nem számíthat az államra és intézményeire. Sejti, illetve tudja, hogy hosszabb távon mindent maguknak az egyé­neknek (mint civil polgároknak) kell elvégezni, megoldani. Csak az lesz megcsinálva, amit ők – egymással együttműködve – megcsinálnak, megoldanak.

Egyesek arra a várható helyzetre készülnek föl, hogy nem lesz (il­letve nem működik) hivatalos pénz, ezért pénzhelyettesítő eljárásokat alakítanak ki. Ezen az alapon helyi csereköröket, cserehálózatokat szerveznek.

Egyesek arra a várható helyzetre készülnek föl, hogy nem lesz állá­suk, nem lesz jövedelmük, ezért elkezdenek önfenntartóvá, önellátóvá válni.

Egyesek arra a lehetséges helyzetre készülnek föl, hogy nem lesz elég pénzük az élelmiszerek megvásárlására, ezért belefognak élelmiszerek termelésébe.

Egyesek arra a lehetséges helyzetre készülnek föl, hogy nem lesz (illetve nem lesz számukra megfizethető) energiaszolgáltatás, ezért elkezdenek saját maguk is energiát termelni. Stb.

Tevékenységük nyomán valamiféle Államcsőd Mozgalom bontakozik ki. Az illetők – ösztönösen vagy tudatosan, spontánul vagy szervezetten, egyénenként vagy másokkal összefogva – e mozgalom résztvevőiként viselkednek. Gyakorlatuk, tapasztalatuk a prognosztizált összeomlást követő időszakban lehet kulcsfontosságú, amennyiben esélyt ad a túl­élésre, a fennmaradásra.

Vannak, akik lépéseket tesznek az élelmiszer-önellátás (családi, kisközösségi, helyi önellátás) felé. Vannak, akik lépéseket tesznek az energia-önellátás (családi, kisközösségi, helyi önellátás) felé. Tágabb összefüggésben úgy is fogalmazhatunk: készülnek az államcsődre. (Vagy ahogy más, elméletileg általános perspektívában, szélesebb horizonton felsejlik: a rendszercsődre.)

Immanuel Wallerstein, miközben hangsúlyozza, hogy minden gondo­latnak, minden irányzatnak meg lehet találni az előzményeit a történe­lemben, alapjában véve az ötvenes-hatvanas évek történeti vitáihoz köti a világrendszer-elmélet genezisét. Ezek: 1. harmadik világbeli tudósok nézetcseréje a centrum-periféria viszonyról, az „egyenlőtlen cseréről” és a „dependencia-elméletről”. 2. A Szovjetunióban és Európában folytatott vita a Marx által elemzett ázsiai termelési módról. 3. A Maurice Dobb és Paul Sweezy nevével fémjelezhető összecsapás az elmaradottság bel­ső és külső tényezőinek jelentőségéről. 4. A francia Annales csoport és Fernand Braudel hatása, melyek nyomán megerősödött a meggyőződés az angolszász szakirodalomban a minden társadalmi szférára (gazdaság­ra, társadalomra) kiterjedő vizsgálat módszertani jelentőségéről, mégpe­dig a történetírás leíró, eseménytörténeti formája ellenében (Wallerstein 2010, 35-43). (Ahol külön nem jelölöm, a hivatkozott oldalszámok mindig Wallerstein e művére vonatkoznak.)

Ezen túlmenően Wallerstein a világrendszer-elméletet „új elméleti perspektívának” nevezi, mely a hetvenes években jelent meg. Igaz, hozzáteszi: „Az elmélet bizonyos fogalmai régóta használatosak, míg mások újak voltak” (15). Másutt ezt írja: „ A korábbi standard elemzési keret, a nemzetállam helyett most egy új keret, a »világrendszer« vált kiindulóponttá” (44).

Wallerstein tehát lényegében véve, vagy szinte új történeti-társadalmi tudományos diszciplínaként határozza meg a világrendszer-szemléletet. Semmi esetre sem szeretném kisebbíteni azt a fontos érdemet, mellyel a világrendszer-elmélet hozzájárult a történeti-társadalmi és holisztikus szemlélet terjesztéséhez, a mai globális kapitalizmus egységes rend­szerként való értelmezéséhez az elmúlt 40 év folyamán. Ugyanakkor hangsúlyozni akarom, hogy az elméleti folyamatosság és megszakítottság tekintetében én más arányokat látok, függetlenül attól, hogy a világ­rendszer-elmélet képviselői hogyan értékelik az elméleti előzményeket, illetve mennyire vállalják azokat.

Az igazság ugyanis szerintem az, hogy a Marx és Engels által kidol­gozott kapitalizmuselmélet már egyértelműen és világosan „világrend­szer-elmélet” volt. Egyrészt, módszertanilag a történeti hosszú távú ten­denciákra, a „strukturális időkre” koncentrált (mint Braudel longue durée koncepciója, melyre Wallerstein hivatkozik).³ Másodszor, a gazdasági folyamatokat széles társadalmi és kulturális (mai divatos kifejezéssel kulturális antropológiai) összefüggésében elemezte és ezek alapján vont le általános következtetéseket, akárcsak az ugyancsak hivatkozott Annales-iskola és követői – gondoljunk pl. Marxnak az indiai viszonyokról írt tanulmányaira. Harmadszor, és talán ez a legfontosabb: már Marxnál és Engelsnél „a »világrendszer« vált kiindulóponttá”, még ha nem is ezt a terminológiát használták. Ez utóbbi állításomat konkrét elemzéseikkel, tőlük vett idézetekkel támasztom alá.

Az elméletileg legáltalánosabb, legfilozofikusabb megfogalmazás talán a Grundissében szerepel. Itt Marx az árucsere logikai és történeti lépcső­fokait tárgyalja a feleslegek egyszerű cseréjétől a rendszeres árucserén keresztül az állami keretekig, majd a „nemzetközi viszonyokig”, mely alatt Marx az akkori terminológiának megfelelően elsősorban a nemzetközi kereskedelmet érti. E négy lépcsővel azonban nem zárul le a (logikai) sor. „A világpiac jelenti a lezárást, amelyben a termelés mint totalitás van tételezve és éppígy mint mindegyik mozzanata; ebben azonban egyszer­smind az összes ellentmondások folyamatba lépnek. A világpiac azután megint éppúgy az előfeltétele és hordozója az egésznek” (Marx 1972b, II:135, kiemelés tőlem – F. P.). A szöveg világosan bizonyítja, hogy a formállogikai sorrendben utolsó helyre került „világpiac”, egyáltalán nem az utolsó, hanem „előfeltétel”, legalábbis a kapitalista árutermelés tekin­tetében. Világpiacon persze nem azt értette Marx, mint amit ma értünk alatta, hanem a világpiaci termelés és munkamegosztás összességét, amelynek keretében világméretű tőkefelhalmozás zajlik. A világpiac nála a termelési (tulajdoni és osztály-) viszonyok globális összessége.

Hogy ez utóbbi nem belemagyarázás, azt bizonyítsák további idézetek! A kapitalizmus genezisében valóban előfeltétel-e a marxi értelemben vett világpiac? A modern világrendszer-elmélet ugyanis nagy hangsúlyt fektet annak bizonyítására, hogy a kapitalizmus genezise hosszú távú nemzetköziesedési folyamatokhoz kapcsolódik. Ahogy Wallerstein fogalmazza: „a hosszú tizenhatodik század, amely során a kapitalista világgazdaság formájában a modern világrendszer létrejött” (11). És mit olvashatunk Marxnál? „A XVI. és részben még a XVII. században is a kereskedelem hirtelen tágulása s egy új világpiac megteremtése döntő befolyást gyakorolt a régi termelési mód pusztulására […] Maga a világ­piac a bázisa ennek a termelési módnak” (Marx 1978, III:314). Tehát a kapitalista termelési mód Marxnál is – lényegét tekintve – mint világrend­szer van tételezve. Most nem részletezhetjük azt, hogy a nemzetközi méretekben értelmezett termelési mód fogalom mennyire azonosítható a wallersteini világrendszerrel, de az azért világos, hogy a marxi világpiac és a wallersteini világgazdaság fogalom sok tekintetben egybehajlik.⁴ Az­zal sem tudunk részletesebben foglakozni, csak felvillantjuk, hogy Marx nem áll meg a nemzetköziesedés mozzanatánál, mint egyetlen mozgató tényezőnél, hanem egyidejűleg a kapitalista termelési mód belső haj­tóerőiből (pl. ipari expanzióból) is magyarázza a világpiac folyamatos tágulását, tehát felmutatja a folyamat kettős dialektikáját is (Marx 1978, III:314). Ez a második mozzanat a világrendszer szemléletben gyakran elhomályosul.⁵ S vegyünk még egy fontos idézetet, mely egyszerre mutatja fel és hangsúlyozza a totalitást, az egységet, a világméretet, egyben a nemzeti és a világléptékű kölcsönös, de aszimmetrikus megha­tározottságot: „Az ipari tőkés előtt mindig a világpiac áll, saját költségárait nemcsak hazája, hanem az egész világ piaci áraival hasonlítja össze és kell állandóan összehasonlítania” (Marx 1978, III:317). Hol volt még a világpiac egységesülése a maihoz képest, s Marx már látta a világpiaci árat, sőt termelési árat!

Nézzünk még olyan rövid idézeteket, melyek a világrendszer-szemlélet leggyakrabban hangoztatott, legfontosabb gondolatatihoz kapcsolhatók, azok szellemi előzményének tekinthetők!

Rendkívül fontos elem a világgazdaság (és a világbirodalmak) egysé­ges mozgástörvényeinek hangsúlyozása Wallersteinnél és a világrend­szer-iskola más követőinél. A Kommunista Kiáltványban ugyanerről ez áll: „A burzsoázia a világpiac kiaknázása által valamennyi ország termelését és fogyasztását kozmopolitává formálta. A reakciósok nagy bánatára ki­húzta az ipar lába alól a nemzeti talajt. Az ősi nemzeti iparok elpusztultak és napról napra pusztulnak. Új iparok szorítják ki őket […], amelyeknek gyártmányait nemcsak magában az országban, hanem a világ minden részén fogyasztják […] (A burzsoázia – F. P.) minden nemzetet rákény­szerít, hogy, hacsak nem akarnak tönkremenni, elsajátítsák a burzsoázia termelési módját; rákényszeríti őket, hogy meghonosítsák maguknál az úgynevezett civilizációt, azaz váljanak burzsoává. Egyszóval: a burzso­ázia a saját képmására formált világot teremt magának” (Marx 1848). 160 év múltán a máról (is) szól ez az értékelés! Marx egyik Engelshez írt levelében pedig ezt olvashatjuk: „A polgári társadalom tulajdonképpeni feladata, hogy létrehozza, legalábbis körvonalaiban a világpiacot és egy ennek bázisán nyugvó termelést” (Marx 1972a, 339). Még elméletibb általánosításban ezt írta a világpiaci-világgazdasági törvények egységes­ségéről: „A tőke centralizációjának romboló hatása a világpiacra csupán óriási arányokban fedi fel a politikai gazdaságtan azon organikus belső törvényeit, amelyek ma minden civilizált városban hatnak” (Marx 1964, 213-214). A világrendszer-elmélet nagy hangsúlyt fektet az egyenlőtlen csere mozzanatára, az értéktöbbletek nemzetközi lecsapolására. Az egyenlőtlen cseréről ez olvasható A tőke III. kötetében, egy hosszabb elemzést követően: „A kedvezőbb helyzetben lévő ország a cserében több munkát kap vissza kevesebb munkáért, ámbár ezt a különbséget, ezt a többletet, mint egyáltalán a tőke és a munka közötti cserénél, egy bizonyos osztály zsebeli be” (Marx 1978, III:227). A filozófia nyomorában pedig ez áll: „Ma is van néhány iparág, amely valamennyi felett uralkodik, és leginkább ebben az iparágban tevékenykedő népeknek biztosítja az uralmat a világpiacon.” Majd hozzáteszi: „Ha a szabadkereskedelem hívei nem tudják megérteni, hogy hogyan gazdagodhat meg egy ország a másik rovására, nem csodálkozhatunk azon, hogy ugyanezek az urak még kevésbé akarják megérteni, hogyan gazdagodhat meg egy adott országon belül egyik osztály a másik rovására” (Marx 1952, 193-194).

Bár a világrendszer koncepció képviselői a közvetlen tőkebefektetések jövedelemlecsapoló hatását kevésbé állítják előtérbe, mint ahogy ez a marxi szövegekben szerepel, azért ezt is figyelembe veszik. Wallerstein például most tárgyalt írásában hangsúlyozza a „nyerészkedést”, „a tőke vég nélküli felhalmozását”, s hogy „a tőkések a lehető legnagyobb profitot akarják” (58 és 158).⁶ Erről A tőkében ez szerepel: „Ami a gyarmatokon stb. befektetett tőkéket illeti, ezek magasabb profitrátát hozhatnak, mert ott egyáltalában az alacsony fejlettség miatt magasabb a profitráta […], magasabb a munka kizsákmányolása” (Marx 1978, III:226). Nagy kár, hogy Marx már nem tudta megírni A tőke IV. és V. kötetét, ezekben a „világpiac”, azaz a világgazdaság viszonyait részletesen is ki akarta fejteni.

Központi fontosságú minden Második Világháború utáni dependencia- és világrendszer-szemléletű elemzésben az egyenlőtlen fejlődés kérdése. E tekintetben Leninnek az imperializmusról írt művét idézem. Kautsky ultraimperializmus nézeteit bírálva írja, hogy az „tápot ad annak a gyökerében hibás és az imperializmus apologétáinak kezére játszó gondolatnak, hogy a finánctőke uralma enyhíti a világgazdaságon belül fennálló egyenlőtlenségeket és ellentmondásokat, holott a valóságban fokozza azokat”. Másutt megerősíti: „A finánctőke és a trösztök nem eny­hítik, hanem fokozzák a világ különböző részeinek fejlődési üteme közötti különbséget” (Lenin 1972, 129 és 132). Mára világos, hogy a neoliberális finánctőkés korszak mind az országokon belül, mind világméretekben gyorsan tovább növelte a már korábban kialakult jövedelmi különbsé­geket. Ugyanakkor meg kell említeni, hogy Lenin a legfejlettebb országok közötti tőkeáramlás nivelláló erejét is felmutatta (Lenin 1972, 132).

Az eddigiekkel azt akartam szemléltetni, hogy a szellemi folyamatosság a marxizmus és a világrendszer-elmélet között erős. Azt sugallom, hogy a világrendszer-elméletet megtestesítő irodalmat elsajátítva érdemes visszaolvasni, visszaásni az évszázaddal korábban született elméleti megalapozáshoz.

Maga Immanuel Wallerstein „Marx és az alulfejlettség” című írásában vázolta talán legmélyebben a viszonyát a marxi koncepcióhoz (lásd az Eszmélet 35. számát). Nem könnyű e hozzáállás értelmezése, mert ma­gának Wallersteinnek a Marx-percepciója is bonyolult. Tulajdonképpen azt állítja, hogy a marxi mű nem egyértelmű. Ezt írja: „Mindaddig, amíg Marx elméletét olyan folyamatokra értjük, amelyek főként országhatá­rokon belül játszódnak le, és főként városi ipari bérmunkásokra vonat­koznak, akik ipari magántőkéseknek dolgoznak, nos mindaddig ez az elmélet könnyen bizonyulhat hamisnak, félrevezetőnek és érdektelennek, továbbá a politikai cselekvés számára használhatatlannak. Ha viszont ezt az elméletet egy történelmi világrendszerre vonatkoztatjuk, amelynek fejlődése az »alulfejlettség« jelenségét is tartalmazza, sőt ezen alapszik, akkor a fenti tézisek nemcsak érvényesnek, de forradalminak fognak mutatkozni” (Wallerstein 1997,160).

Wallerstein Marxszal kapcsolatos fenntartásai vagy bizonytalanságai a citátum és az egész tanulmánya alapján kétirányúak. Egyrészt az idézet mondat első felében szereplő értelmezés felé hajlik, miszerint Marx inkább és alapjában véve nemzeti keretekben gondolkodott. A másik fenntartása az, hogy Marx túlságosan az ipari munkásságra, és a burzsoá-proletár el­lentétre élezi ki vizsgálatát, a világrendszeren belüli alulfejlettség szerves jelenlétét nem integrálta gondolati rendszerébe. Szerinte csak ez utóbbival együtt válik/válna jelentőssé a marxi elmélet.

Ami az első dilemmát illeti, arra vonatkozóan fentebb már bőven hoztam érveket és idézeteket, melyek szerintem egyértelműen azt bizo­nyítják, hogy a marxi kapitalizmuselmélet a mai értelemben véve eleve világrendszer-elmélet. Szerintem a marxi „világpiac” lényegileg a mai világrendszer-elméletben értelmezett világgazdaság, a későbbi imperi­alizmuselmélet pedig a világbirodalom fogalom szellemi előzménye.

Még ide, az első wallersteini fenntartáshoz vagy óvatossághoz kap­csolódik, hogy ebben a „Marx és az alulfejlettség” című írásában a marxi életmű fő tartalmát hat, illetve hét pontban foglalja össze. A következőket említi: a dialektikus ellentétek fontosságát; a tőkefelhalmozást; az érték­többlet elsajátítását és burzsoá felhalmozását; a polgárság és proleta­riátus osztályát és utóbbi nyomorát; a tőkés állam elnyomó jellegét; a szocialista átmenet forradalmiságát. Később a szövegben elővezet egy szerinte egyértelműen helytelen 7. tézist, nevezetesen, hogy Marx szerint „a kapitalizmus haladást jelent valamennyi megelőző formációhoz képest, és egykoron törvényszerűen az osztályok nélküli társadalom rózsaszín hajnalába fog torkollni”. Ebben az összefoglalásban az a legfurcsább számomra, hogy semmi sem utal a marxi kapitalizmus-fogalom „világ­rendszer”, azaz nemzetközi jellegére (továbbá itt lényegében utópiának tartja az osztály nélküli perspektívát). (Lásd Wallerstein 1997, 165)

Wallerstein a marxi nézetekkel kapcsolatos második fenntartásának alátámasztására, szociológusként – mind a folyóiratcikkben, mind pedig új kiadású könyvében – hosszan ecseteli, hogy a kapitalizmus és főleg az alulfejlettség viszonyai között milyen jelentős szerepe van az egyéb, nem-bérjellegű munkaformáknak a piacra termelésben, például a pa­raszti munkának. Nagy fontosságot ad a háztartási tevékenységeknek, a családi munkamegosztásnak és jövedelemtranszfereknek stb. Ezek is befolyásolják ugyanis a munkások és a vállalkozók béralkuját, jövede­lemmegoszlását. Továbbá, közvetve hiányolja a nők és a kisebbségek helyzetének elemzését, a kliensrendszert, az illegális letelepedést, az etnikai konfliktusokat, a felfúvódott szolgáltató szektort, a korrupciót és az elnyomó államapparátusokat stb.

„Mi köze van mindennek az alulfejlettséghez?” – tesz fel a kérdést. „A válasz igen egyszerű […] Csak ha (mindezen említettek – F. P.) nem rendellenességek és nem maradványok, hanem a tőkés termelési mód következményei, amelyek szerves részét képezik a termelési mód mű­ködésének; csak ha ezt tudatosítjuk tehát, akkor leszünk képesek a kapi­talizmus történelmi rendszeréről olyan találó leírásokat adni, ahol a fenti hat marxi tézis ma is érvényesnek bizonyul” (Wallerstein 1997, 159-160). Tehát Wallerstein a fejlettségen belüli alulfejlettség szerves viszonyaival, azok elemzésével tartja szükségesnek kiegészíteni Marx tanait.

Úgy gondolom, hogy teljesen megalapozott és fontos Immanuel Wallerstein részéről a kapitalizmuson belüli prekapitalista és torzított társadalmi viszonyok meglétének hangsúlyozása. Teljesen világos, hogy ezek kihasználása a vállalkozók létérdeke, mert általuk tudják leszorítani a béreket, mert így tudják egymás ellen kijátszani a társadalmi rétegeket, mert a munkabérek leszorítása és pl. a tercier (szolgáltató) szektor me­nekülési irány a profitráta csökkenő tendenciája ellenében. Különösen fontosak az alulfejlettség különböző jegyei korunkban a globális térben. A transznacionális kapitalizmus korszakában pl. a termelés félperifériás országokba telepítésének lehetőségét elsősorban éppen ez, az olcsó munkaerő teremtette meg. A világrendszer-szemléletű közgazdászok az elmúlt időkben erősen hangsúlyozták, hogy a kapitalista centrumok nagyon is érdekeltek a jelentős munkaerő-utánpótlással rendelkező paraszti vagy félparaszti országok/területek bevonásában, a fejlettségi különbségek kihasználásában, a kapitalizmushoz képest archaikus vi­szonyok fenntartásában.

Ugyanakkor azonban számomra teljesen világos, hogy Marx is számot vetett a kapitalizmuson belüli nemkapitalista viszonyokkal, alulfejlett­séggel. Számára az alulfejlettség a modellalkotás szempontjából van előtérben: elsősorban mint a kapitalista és prekapitalista termelési módok harca és együttélése (egysége) merül fel.

Többek között azt elemezte, hogy a régi viszonyok a relatív túlnépe­sedés formájában, a bérek leszorítása révén növelik a profltot, fékezik a profitráta süllyedő tendenciáját. Szó szerint ezt írta: „E túlnépesedés viszont oka annak […], hogy sok termelési ágban tovább tart a munka többé-kevésbé nem teljes alávetése a tőkének […] Ez a rendelkezésre álló vagy szabaddá tett bérmunkások olcsóságának és tömegének, valamint annak a nagyobb ellenállásnak a következménye, amit némely termelési ág természeténél fogva kifejt a kézi munkának gépi munkával való átváltoztatásával szemben.” Ráadásul itt nem is a gyengébben fejlett országokról ír, sőt, dialektikusan azt állítja, hogy „a viszonylagos túlné­pesedés annál feltűnőbben mutatkozik meg valamely országban, minél fejlettebb ott a tőkés termelési mód” (Marx 1978, III:225). Közvetlenül ezután tér ki a külkereskedelemre, azon belül a fejletlen országokra, ahol „az alacsonyabb fejlettség miatt magasabb a profitráta és rabszolgák, kulik stb. alkalmazása mellett ugyancsak magasabb a kizsákmányolási ráta” (Marx 1978, III:226).

E működési módok a marxi modell szerves részét képezik. Az áruk értéke kapcsán például azt írja, hogy annak kialakulásában a kapitaliz­musban is van szerepe nemkapitalista viszonyoknak: „Ez érvényes olyan állapotokra, amikor a termelési eszközök a munkáséi, és ez az állapot található, mind az ókorban, mind a modern világban, a földdel bíró, maga dolgozó parasztnál és a kézművesnél. Ez megegyezik korábban kifeje­zésre juttatott nézetünkkel is, mely szerint a termékek árukká fejlődése a különböző közösségek közötti cseréből ered, nem egyazon közösség tagjai közötti cseréből” (Marx 1978, III:171, kiemelés tőlem – F. P.).

Marx tehát saját korának legfontosabb vonatkozásaiban nagyon is tisztában volt azzal a szereppel, amit a prekapitalista maradványok az uralkodó kapitalista termelési módban betöltenek.

Ráadásul – akárcsak Immanuel Wallerstein -, arra is kitér, hogy a kapitalizmus előtti maradványok megléte „a történelmi fejlettségi fok­tól és az ezzel adott körülményektől függ”, s a vele kapcsolatba lépő tőkésnek (itt uzsorásnak) érdeke is e helyzet fenntartása. „Valóban a közvetlen termelők (termelési eszközökkel rendelkező önálló kistermelők F. P.) egész többletmunkáját elsajátítja, anélkül, hogy a termelési módot megváltoztatná [.], megörökíti ezeket a siralmas állapotokat, amelyek között a munka társadalmi termelékenysége nem fejlődik, mint a tőkés termelésben, magának a munkának a rovására [.] A termelési módot nem változtatja meg, hanem mint élősdi rátapad és nyomorúságossá teszi” (Marx 1978, III:566-568, kiemelés tőlem – F. P.). Másutt az írja, hogy a kapitalista viszonyok alakulása „nagyobb akadályokba ütközik, ha a kapitalista üzemek közé nagyszámú és tömeges, nem kapitalista módon űzött termelési szféra (például kisparaszti földművelés) ékelődik be és fonódik össze a tőkés üzemekkel” (Marx 1978, III:188).

Az érem (a dialektikus kapcsolat) másik oldala volt Marxnál, hogy a nemkapitalista maradványok problematikája, mint a különböző termelési módok harca volt előtérben – hiszen az akkori helyzetnek megfelelően pl. Németországban, Oroszországban, Írországban még a feudális, sőt utóbbiaknál még sok tekintetben a prefeudális viszonyokkal való küzdelem volt napirenden. Ezért több helyen azt is hangsúlyozza, hogy a kapitalista módon felhalmozó ipari integrátor, közvetítő, kereskedő vagy pénztőkés pl. az uzsora révén hogyan fojtja meg a kisparasztot, a családi gazdaságot, a kisárutermelőt, a termelőeszközökkel még rendelkező, de alapanyagot vásárolni nem tudó takácsot, tímárt, bútorasztalost.

Egyébként A tőke különböző oldalain az „alulfejlettség” különböző prob­lémái merülnek fel: az uzsorásnak önkéntes ingyenmunkát végző kispa­rasztról, akivel munkabért spórol és ugyanakkor „egyre jobban befonja az uzsora pókhálójával”; a nők végtelen kizsákmányolásáról és a varrónők otthon végzett bedolgozói munkája során az önkizsákmányolásról; a női és gyermekmunkáról; a földjáradék naturális formájáról, mely „az egye­sült mezőgazdasági-ipari családi munkának a terméke”, s ugyancsak konzerválja a prekapitalista termelési formát; az angliai és franciaországi textilipari, takács és bútor kisárutermelő bedolgozókról (kistermelőkről), akik „rosszabb körülmények között dolgoznak, mint a közvetlenül a tőke alá soroltak, többletmunkájukat a régi termelési mód bázisán sajátítják el”; arról, hogy Kínában és Indiában a földközösségi formák, a kisüzemű földművelés és a háziipar ellenáll a nagyipari termékeknek, csak lassan bomlanak és lassan adnak teret a kapitalista termelési módnak, stb. (Marx 1978, III: 41, 94, 222, 315-316, 749).

Valóban sok olyan vonatkozása van az elmaradottságnak, amely Marx idején még nem, vagy csak nagyon általánosan volt tárgyalható, s csak a nemzetközi munkamegosztás kiteljesedése, a neoliberális világrend kialakulása, a termelési viszonyok nemzetköziesedése után vált kon-túrossá. Marx sokat foglalkozott a nem bérjellegű munkaformákkal, a paraszti munkával, de nem láthatta a családi jövedelemtranszferek mai jelentőségét, a legális és illegális migrációt, a kisebbségi problémák és konfliktusok mai kiterjedtségét, a tercier szektor megnövekedett szerepét a profitráta süllyedése elleni harcban, az állam megváltozott elnyomó szerepét – hogy néhányat említsek a Wallerstein által említettekből. Ezek egy része a marxi újratermelési modell szempontjából csak közvetett hatású, de mindegyik olyan fontos vonatkozás, melyekkel napjainkban valóban mélyrehatóan kell foglalkozni.

Végül egy olyan idézet Wallersteintől, amely a Marxhoz való ambi­valens viszonyát oldhatja. Megítélésem szerint ellentmondva a fentebb idézett fenntartásának „az osztályok nélküli társadalom rózsaszín haj­nalával” kapcsolatban, egy olyan kívánatos jövőképet vázol fel, amely egybehajlik Marx víziójával: „Az alternatíva egy szocialista világrendszer létrehozása lehet a következő évszázadban; egy olyan világrendszeré, ahol a termelés a szükségletek alapján folyik, ahol elhalnak az államok és az államrendszerek, amely biztosítja az erőforrások, az idő, a tér és a társadalmi szerepek józan, egalitárius elosztását. Egy ilyen rendszer nem utópia, és nem is valami történelmen túli dolog, viszont konkrét in­tézményi formáit ma még nem lehet megjósolni. Ez az alternatíva viszont valódi haladást jelentene” (Wallerstein 1997, 166).

Jegyzetek

¹ E tanok szerint minden ország ugyanabban az irányban fejlődik, csak időben vannak egymáshoz képest a fejlettség magasabb vagy alacsonyabb stádiumá­ban. Ezen irányzat leghíresebb képviselője W. W. Rostow volt, aki főművének A gazdasági növekedés stádiumai címet adta. S hogy ne legyen kétség aziránt, hogy milyen elmélettel szemben hadakozik, művének alcíme: Egy nem-kom­munista manifesztum. E mű lényegi üzenete az, hogy csak kezdeti lökés kell a szegény országoknak („hagyományos társadalmaknak”) ahhoz, hogy elindul­janak a modernizáció útján a magasan fejlettség („érettség”) felé vezető három közbülső stádiumon keresztül. Tehát a fejlettség és alulfejlettség között nincs oksági-történeti kapcsolat, nincs kizsákmányolás, nincs nemzetközi jövedelem-lecsapolás, tehát nincs miért küzdeni…

² Wallerstein szűkebben értelmezi a tudományok helyzetét e korszakban meg­változtató „kihívásokat”. Szerinte ezek: 1. az Egyesült Államok a világrendszer hegemón szereplője lett; 2. a „harmadik világ” önálló geopolitikai tényezővé vált; 3. az erőteljes gazdasági növekedés és a demokratizálódás folytán az egyetemi oktatás példátlanul kibővült (Wallerstein 2010, 31).

³ Az más kérdés, hogy Braudel értelmezésében csak a monopólium kapitalista. Ez vitatható, de ma nem kardinális szempont, mert valóban a monopolizáltság a jellemző és uralkodó (de azért ma sem kizárólagos).

⁴ A világrendszer-elmélet szerint a világrendszerek típusai a világgazdaságok és a világbirodalmak.

⁵ Leegyszerűsítve: Marx ma főleg Sweezynek adna inkább igazat, a fejlődés külső tényezőinek dominanciáját hangsúlyozva, de Dobb gondolatait sem vetné el a fejlődés belső tényezőiről (lásd feljebb). És tudná, hogy a világgazdasági hierarchiában elfoglalt hely is meghatározza a külső és nemzetközi tényezők hatásának arányát.

⁶ Samir Amin és André Gunder Frank külön dolgozatokat szenteltek a világméretű tőkeakkumulációnak.

Hivatkozások

Lenin, Vlagyimir Iljics 1972: Az imperializmus, mint a kapitalizmus legfelsőbb foka.

Budapest, Kossuth Könyvkiadó Marx, Karl 1848: A Kommunista Párt kiáltványa. I. fejezet: Burzsoák és proletárok. Lásd: http://www.marxists.org/magyar/archive/marx/1848/communist-manifesto/ch01.htm#s1

Marx, Karl 1952: A filozófia nyomora. Budapest, Szikra Marx, Karl 1964: Az indiai brit uralom.  MEM, 9. k. Budapest, Kossuth Könyv­kiadó

Marx, Karl 1972a: Levél Engelsnek, 1858. okt. MEM, 29. k. Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Marx, Karl 1972b: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai. II. Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Marx, Karl 1978: A tőke III . Budapest, Kossuth Könyvkiadó Wallerstein, Immanuel 1997: Marx és az alulfejlettség. Eszmélet 35 (1997. ősz) 149-168.

Wallerstein, Immanuel 2010: Bevezetés a világrendszer-elméletbe. Eszmélet kiskönyvtár. Budapest, L'Harmattan – Eszmélet Alapítvány

Korunk legjelentősebb újbaloldali tudományos irányzata, a világrendszer­-elmélet az 1970-es évek elején jelent meg. Keletkezésében meghatározó szerepet játszottak az 1968-as tömegmozgalmak, melyek egyszerre fordultak szembe a polgári társadalommal, illetőleg az államszocialista berendezkedéssel. Létrejöttének hátterében ugyanakkor a kapitalista világgazdaság újabb korszakváltása is meghúzódott. Bár a világrendszer­-elmélet – mint ezt később részletesebben is kifejtjük – a globalizációt nem tekinti igazán új jelenségnek, keletkezésének ideje, tematikája és szemléletmódja mégis elválaszthatatlanul összefonódik a tőkés társada­lom fejlődésének mostani szakaszával.

Az új irányzat talán legjelentősebb képviselője, Immanuel Wallerstein harmincévnyi kutatómunka után vállalkozott arra, hogy egy műben fog­lalja össze, mit is ért „összességében a világrendszer-elmélet egészén” (Wallerstein 2010, 12). 2004-ben megjelent könyvében, mely egy nyári egyetemi kurzuson tartott öt előadását tartalmazza, külön fejezetekben tárgyalja e teória történelmi gyökereit, a modern világrendszer gazda­ságát, államközi rendszerét és geokultúráját, majd végezetül felvázolja válságának okait és jellegzetességeit, kísérletet téve a változás lehet­séges forgatókönyveinek bemutatására. Elméleti kiindulópontjának megfelelően e látszólag különnemű fejtegetések szerves egységet alkotnak, érvényesítve a történetiség és a társadalmi totalitás-szemlélet követelményeit.

Terjedelmi korlátaink nem teszik lehetővé, hogy a könyv valamennyi témakörét bemutassuk és értékeljük. E rövid írásban csupán arra vállal­kozhatunk, hogy a történelemelméleti szempontból legjelentősebbnek tűnő gondolatmeneteket értelmezzük. Elemzésünkben ezért alapvetően a világrendszer-elmélet forrásaira és történelemszemléletére, illetőleg a globalizációról és a lehetséges jövőről vallott felfogására koncentrálunk, s csupán érintjük a kapitalista gazdaságban zajló termelésre, az államközi rendszer működésére és az ideológiákra, valamint a társadalmi mozgal­makra vonatkozó fejtegetéseket.

A világrendszer-elmélet forrásai és történelemszemlélete

Wallerstein a modern társadalomtudományok fejlődéstörténetének átte­kintése keretében viszonylag részletesen tárgyalja az új irányzat elméleti gyökereit, közismert meghatározó jegyeit és alapvető fogalmait. Négy olyan vitát jelöl meg, amelyek előkészítették a terepet a világrendszer­-elmélet számára: a centrum-periféria viszonyról, az „ázsiai” termelési módról, a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet folyamatáról és a totális történelemről folytatott eszmecserét említi. Hangsúlyozza, hogy e viták egyike sem volt teljesen új, ráadásul egymástól elszigetelten zajlottak, ám együttesen meghatározó jelentőségű kihívást jelentettek a társadalomtudományok hagyományos áramlataival szemben (Wallerstein 2010, 34-35).

Az új irányzat forrásai közül a centrum-periféria viszony elemzését harmadik világbeli tudósok végezték el, akik az ENSZ Latin-Amerikai Bizottságának keretében a gazdasági függőség és a később egyenlőt­len cserének nevezett kereskedelmi folyamat elméletét dolgozták ki. E közgazdászok úgy látták, hogy a nemzetközi kereskedelem, szemben a komparatív előnyök ricardói tanával, nem egyenlő felek között zajlik. „Bizonyos országok (ti. a centrum országai) gazdaságilag erősebbek másoknál és ezért képesek úgy formálni a kereskedelem feltételeit, hogy az értéktöbblet a gyengébb országokból (a perifériáról) a centrum felé áramoljon.” (Wallerstein 2010, 35)¹

Az „ázsiai” termelési mód körül zajló vitából a világrendszer-elmélet képviselői két következtetést vontak le. Egyfelől úgy látták, hogy e kategória szemben áll a társadalom lineáris fejlődési modelljével, s így az eszmecsere végül is felbomlasztotta az ún. ortodox marxizmus merev fogalmi építményét. Másfelől az „ázsiai” termelési mód terminu­sát nyilvánvalóan felhasználták a világrendszer-elmélet világbirodalom fogalmának megalkotásához, mivel e kifejezést az új irányzat kutatói is a hatalmas, bürokratikus-autokratikus jellegű államokra, a magaskultúrákra vonatkoztatták. (Wallerstein 2010, 37-39)

A modern kapitalizmus eredetéről folytatott Dobb-Sweezy vita a vi­lágrendszer, mint elemzési keret kialakításában játszott meghatározó szerepet. Az angol marxista közgazdász és gazdaságtörténész úgy vélte, hogy a tőkés termelési mód létrejöttét az egyes államokon belüli, s mindenekelőtt az angol társadalmi struktúra fejlődése magyarázza. Ezzel szemben amerikai vitapartnere a külső tényezőkre, és különösen a kereskedelmi kapcsolatokra helyezte a hangsúlyt, erőteljesen támasz­kodva a belga gazdaságtörténész, Henri Pirenne munkásságára. Maurice Dobb és követői azzal az érveléssel támadták Paul Sweezy álláspontját, hogy az alulértékeli a termelési viszonyokban bekövetkezett változások szerepét, míg a másik oldal erre úgy válaszolt, hogy Anglia egy nagyobb európai-mediterrán övezet részeként, az abban végbement változások hatására alakult át kapitalista országgá. Wallerstein szerint egyébként ez a vita is hozzájárult a marxizmus egy dogmatikus variánsának felbom­lásához, mely kizárólag az egyes országokon belüli termelési viszonyok vizsgálatával foglalkozott. (Wallerstein 2010, 39-41)

A negyedik polémiát a francia Annales-iskola folytatta az eseménytör­ténetre koncentráló, idiegrafikus megközelítés képviselőivel, melynek szemléletével a totális történetírást és a strukturális időt állította szembe. Az előbbi kategória azt jelenti, hogy a kutató a fejlődés olyan integrált elemzésére törekszik, amely valamennyi társadalmi szférát átfogja. E megközelítés jegyében az irányzat képviselői legfontosabb feladatuk­nak a történelmi változás gazdasági és társadalmi alapjainak feltárá­sát tekintették, s másodlagos jelentőségűnek ítélték a politikai felszín elemzését. Ily módon nemcsak lehetségesnek, hanem kívánatosnak is találták átfogó általánosítások, törvényszerűségek megfogalmazását, melyektől a hagyományos történetírás hívei egyértelműen idegenked­tek. Ezen a bázison aztán az iskola második generációjának vezetője, Fernand Braudel megalkotta a társadalmi idő új tipológiáját, mely négy szintet foglal magába. A francia történész élesen bírálta mind a rövid távú, eseményközpontú, mind az örök igazságok feltárására irányuló kutatásokat. Ezek helyett a társadalmi idő két olyan típusát alkalmazta, melyek tulajdonképpen az általános és az egyes mellett a különöst kép­viselik. Az egyik a strukturális idő, a hosszú táv, mely az egyes történelmi rendszerek teljes életciklusát átfogja, a másik pedig azoknak a kilengé­seknek, hullámmozgásoknak az időléptéke, melyek a longue durée-n belül jelentkeznek. (Wallerstein 2010, 41-42)

Az új irányzat közismert meghatározó jegyei tehát jórészt e négy forrásból származnak. A világrendszer, mint az elemzés elméleti kerete először Braudelnél jelenik meg, a XV-XVIII. századi Mediterráneum vizs­gálatakor, bár csírái már a Dobb-Sweezy vitában felbukkannak. Szintén a francia történésztől ered a hosszú táv, a longue durée középpontba állítása is, miként az új irányzat harmadik eleme, a hagyományos társa­dalomtudományok határain átlépő unidiszciplinaritás is az Annales-iskola szemléletmódjából, a történelem totális felfogásából fakad.

A fogalmi apparátus kialakításában is jelentős szerep jutott az előbb említett négy vitának. A világrendszer-elmélet, mely elemzési keretnek Braudel hatására a nemzetállamok helyett a történelmi rendszereket választotta, azoknak három eddigi típusát ismeri, a minirendszereket, a világbirodalmakat és a világgazdaságokat. Ez utóbbi két szisztémát Wallerstein szerint az különbözteti meg egymástól, hogy míg a világbiro­dalmakat egyetlen politikai centrum uralja, a világgazdaságban szuverén államok hálózata, államközi rendszere működik. Ugyanakkor a világrend­szer mindkét típusát a tengelyszerű munkamegosztás jellemzi, mely a kapitalista világgazdaság esetében a centrumra és a perifériára jellemző tevékenységek aszimmetrikus eloszlását jelenti. (Wallerstein 2010, 44-46, 57, 120, 202) E két relációs kategóriát, melyek a latin-amerikai közgazdászok munkásságából kerültek át a világrendszer-elméletbe, Wallerstein korábbi elemzéseitől eltérően értelmezi. Újabb álláspontja szerint a világrendszer-elmélet képviselői fokozatosan belátták, hogy „a centrumra és a perifériára jellemző termelési folyamatok közötti különb­ség a monopolizáció (és ezáltal a profitabilitás) fokától függ” (Wallerstein 2010, 183). Ez egyben azt jelenti, hogy a profit alapvető forrásának a monopol- (oligopol-) helyzetet és az arra épülő árképzést tekintik, követve Braudel felfogását, aki élesen elhatárolja a szabadpiac és a monopóli­umok szféráját, és csak az utóbbit nevezi kapitalizmusnak. (Wallerstein 2010, 47)

Az ismertetőjegyek és az alapvető kategóriák forrásainak bemutatása mellett Wallerstein arra is felhívja a figyelmet, hogy fogalmi apparátusa Polányi Károly integrációs sémáihoz is kapcsolódik. Úgy látja, hogy a három történeti rendszer csak más módon írja le a magyar szár­mazású kutató három gazdaságszerveződési formáját. Értelmezése szerint „A minirendszerek a reciprocitásra épültek, a világbirodalmak a redisztribúcióra, míg a világgazdasági rendszerek a piaci árucserére” (Wallerstein 2010, 46).

Míg a latin-amerikai közgazdászok és az Annales-iskola döntő je­lentőségű befolyást gyakoroltak a világrendszer-elmélet meghatározó jegyeinek és alapfogalmainak kialakítására, a marxizmuson belüli viták inkább csak az ortodoxnak vélt (valójában vulgarizált) eszmerendszer lebontásával járultak hozzá az új irányzat létrejöttéhez. Ez alól csak a világbirodalom kategóriájának megalkotása jelent kivételt, melyre, mint előbb már jeleztük, nyilvánvalóan hatottak az „ázsiai” termelési módról folytatott polémiák. E korlátozott befolyás feltehetően szorosan összefügg azzal, hogy a világrendszer-elmélet képviselői lineáris fejlődési modell­nek vélik a történelem marxi felfogását, s az egyes társadalmi-gazda­sági alakulatokat nem tulajdonformákként ragadják meg. Ezért állítja Wallerstein, hogy Marx nehezen tudja elhelyezni az „ázsiai” termelési módot a gazdasági struktúrák fejlődési sorában, látva, hogy ezek a rend­szerek kívül esnek az egymást követő társadalmi formák „felfelé” mutató során. (Wallerstein 2010, 37, 182) E problémát véleménye szerint csak a világrendszer-elmélet oldja meg, mely nemcsak a történelem lineáris felfogásával, hanem a felvilágosodás haladás-koncepcióját visszatükröző fejlődés-gondolattal is szakít. (Wallerstein 2010, 48-49)

Wallerstein azonban, számos marxista és nem marxista kutatóhoz ha­sonlóan, az „ázsiai” termelési módot annak harmadik történelmi fázisával, a nagy, bürokratikus birodalmakkal azonosítja. E társadalmi forma legko­rábbi szakaszában ugyanis a törzsi-közösségi földtulajdon alapzatán de­centralizált, a közösségi arisztokrácia hatalmát érvényesítő szegmentáris államok jöttek létre, melyek hasonlítottak a minirendszerekre, bár bennük már a redisztribúció elemei is megjelentek. Következő lépcsőfokként bürokratikus hivatalnokszervezetek révén centralizált adógazdaságok szerveződtek meg, s csak ezután jelentek meg a több államalakulatot hódítással egyesítő birodalmak. (Ecsedy 1982, 727) Ilyen alakzatok ugyanakkor nemcsak az „ázsiaiság”, hanem az antikvitás bázisán is létrejöttek, sőt a feudalizmus egyes időszakaiban is történtek kísérletek, a rómaiak példáját követve világbirodalmak megteremtésére.²

Wallerstein azt sem tisztázza, hogy az európai feudalizmus hol he­lyezkedett el a kapitalizmus előtti minirendszerek és világbirodalmak hálózatában. Fogalomtára ugyan definiálja a feudalizmust, hangsúlyozva, hogy az decentralizált hatalmi szigetek sokaságából álló szisztéma volt, a hűbérurak és hűbéresek lépcsőzetes hierarchiájával, e berendezkedést azonban szegmentált jellege ellenére sem tekintheti minirendszernek. (Wallerstein 2010, 185) Ugyanakkor elméletének egyik sarokpontját képezi az a tézise, hogy a XVI. században azért jöhetett létre a modern világrendszer, a kapitalista világgazdaság, mert V. Károly nem tudta Európát és a spanyolok által elfoglalt amerikai térségeket világbiroda­lommá egyesíteni.³ Felfogása szerint ugyanis a kapitalizmus alapvető sajátossága, a tőke vég nélküli felhalmozása csak akkor érvényesülhet, ha a politikai hatalom a világrendszeren belül számos állam között oszlik meg. Ellenkező esetben ugyanis a birodalmi érdekek maguk alá rendelik a gazdasági termelők érdekeit, veszélyeztetve a felhalmozás prioritását. (Wallerstein 2010, 59)

A történelmi meghatározottság és a társadalmi cselekvési lehetőség viszonyának elemzésekor azonban Wallerstein, a haladás-koncepció és a szükségszerű átmenet tagadása ellenére, mégsem áll távol a marxi elmélettől. Radikális gondolkodóként úgy találja, hogy az egyének „sza­badon cselekszenek, de szabadságukat korlátozzák egyéni életpályájuk és a társadalmi meghatározottságok láncai. Ezeknek a láncoknak az elemzése által érhetik el lehetséges szabadságuk maximumát. Minél inkább megvilágítjuk és megértjük ezeket a társadalmi láncokat, annál inkább fölszabadulhatunk az általuk jelentett kötöttségek alól – termé­szetesen a fölszabadulás általános, abszolút határain belül” (Wallerstein 2010, 54-55). Az emberek tehát a világrendszer-elmélet szerint is maguk csinálják történelmüket, de nem szabadon, hanem készen talált körülmé­nyeik között, szabadságuk pedig a felismert szükségszerűség.

A globalizáció és a lehetséges jövő a világrendszer-elméletben

A kapitalizmus világgazdasági rendszerként történő felfogása döntő szerepet játszik abban, hogy a világrendszer-elmélet képviselői a globalizációt nem új, hanem a tőkés berendezkedés egész életciklusát átfogó jelenségként értelmezik. Wallerstein fogalomtára szerint „Ezt a kifejezést a nyolcvanas években találták ki. Általában a terminus hasz­nálóinak azt a meggyőződését fejezi ki, hogy a világgazdaságban az utóbbi időben jelentős átalakulás ment végbe, amelynek következtében kivételes mértékben megnőtt a kormányokra nehezedő nyomás, hogy nyissák meg határaikat az áruk és a tőke szabad áramlása előtt. Mindez – szól az érvelés – technológiai újítások eredménye elsősorban, külö­nösen az informatika területén. A globalizáció kifejezés legalább annyira egy előírást fejez ki, mint egy leírást. A világrendszer-elmélet művelői szerint ez az újnak beállított összefüggés (többé-kevésbé nyílt határok) valójában a modern világrendszer történetében ciklikusan visszatérő jelenség” (Wallerstein 2010, 186). Fogalomtárában máshol azt is meg­jegyzi, hogy a globalizáció melletti érvek jórészt a komparatív előnyök elméletén alapulnak, ismételten jelezve, hogy e kategóriát a világméretű kereskedelemmel, illetőleg annak ideologikus értékelésével azonosítja. (Wallerstein 2010, 190)

Ha korunk globalizált liberálkapitalizmusát pusztán az általánossá vált szabadkereskedelemként, illetőleg a tőkekivitel előtti korlátok meg­szűnéseként értelmezzük, Wallerstein álláspontját reálisnak ítélhetjük. A kapitalista világgazdaságot ugyanis, mint erre már többször utaltunk, keletkezésétől kezdve a világpiacra termelés (is) jellemzi, s a szabad­kereskedelmi, illetőleg a protekcionista időszakok valóban váltogatják egymást. A globalizáció azonban nemcsak nyílt határokat jelent; a tőkés termelési mód e legújabb szakaszát elsődlegesen a multi- és transznaci­onális vállalatok, valamint a nemzetközi pénzügyi szervezetek gazdasági, s mind inkább politikai uralma jellemzi, melyekkel szemben az egyes nemzetállamok kormányai egyre szűkebb mozgástérrel rendelkeznek. A nagy nemzetközi cégek folyamatosan növekvő súlya egyben a világ­piac jellegét és szerkezetét is átalakítja. Napjainkban ugyanis az üzleti tranzakciók egyharmada a multi- és transznacionális vállalatokon belül zajlik, további egyharmada pedig e vállalatbirodalmak között megy végbe. Döntő jelentőségű változásnak tekinthetjük azt is, hogy a piaci árucsere ma már elsődlegesen részegységek, félkész termékek és késztermékek értékesítésére irányul, nem függetlenül attól, hogy a nagy nemzetközi cégek számos országba telepítik alkatrészgyártó és összeszerelő üze­meiket. (Went 2002, 31-34; Szigeti 2005, 38-39)

Mindazonáltal Wallerstein gondolatmenetében is számos olyan állítást találhatunk, amelyek azt igazolják, hogy új szakasz jelent meg a kapita­lista világgazdaság történetében. Mindenekelőtt megjegyzi, hogy a tény­leges állami hatalom a modern világrendszer kialakulásától az 1970-es évekig lassan, ám folyamatosan erősödött, vagyis e több évszázadon átívelő trend akkor szűnt meg, amikor a tőkés társadalom állammonopo­lista szakaszát a globalizáció korai formája váltotta fel (Wallerstein 2010, 92). Emellett a modern államrendszer elemzésekor arra is utal, hogy az anyaországok gyarmataik erőforrásainak és piacainak monopolizálására törekedtek, távol tartva e területektől a világrendszer más, relatíve erős államait (Wallerstein 2010, 117-118). E megjegyzés, ha implicit módon is, annak elismerését jelenti, hogy a nyílt határok gazdaságpolitikája igazán csak a hagyományos kolonializmus felbomlása után érvényesülhetett. Mivel a nagy gyarmatbirodalmak az 1956-1975 közötti periódusban estek szét, az időbeli egybeesés is világosan jelzi, hogy a globalizált liberálkapitalizmus kialakulásának egyik előfeltételét a harmadik világ országainak formális felszabadulása alkotta.

A nemzetállamok erősödésének megtorpanását és a hagyományos kolonializmus eltűnését Wallerstein nem tekinti olyan jelenségeknek, me­lyek egy új korszak kezdetére utalnak. 1968-at ugyanakkor meghatározó jelentőségű korszakhatárként értelmezi, hangsúlyozva, hogy ekkor a világ­gazdaság a gyors ütemű növekedés után a stagnálás hosszú periódusába lépett át, melynek alapvető ismérvét a termelésből származó profit lénye­ges csökkenése képezi. E változással magyarázza, hogy körülbelül 1970 óta a profitszerzés a termelő szférából a pénzügyibe tolódik át, világszerte nő a munkanélküliség, s a gyárakat a magas bérköltségű területekről a félperiféria térségeibe telepítik (Wallerstein 1999, 21-22).

Első közelítésben Wallerstein a stagnálás periódusába történő átlépést a negyedik Kondratyev-ciklus fordulópontjával köti össze, amikor is a felszálló ágat törvényszerűen a hosszú hullám ereszkedő fázisa váltja fel. Ennek megfelelően úgy látja, hogy a hanyatlás időszakát egy új fellendü­lés követheti, melyet azonban, a XVII. századhoz hasonlóan, a szekuláris defláció jellemez (Wallerstein 1999, 27 és 34). Az új Kondratyev-ciklus A szakasza azonban már a rendszerszintű válság folyamatában jelenik meg, mely Wallerstein szerint abban különbözik a nehéz időktől, hogy a problémák az adott szisztéma keretei között megoldhatatlanokká válnak. Ezt a hosszan tartó korszakot az átmenet periódusának nevezi, amikor a rendszer bifurkál, vagyis két alternatíva elé kerül, és továbbha­ladása mindkét irányban lehetséges. Wallerstein e bifurkációt kaotikus folyamatként értelmezi, melynek keretei között a még fennálló rendszert szélsőséges mozgások jellemzik, s megnő az emberek kollektív döntési szabadsága. Elméletében tehát az alternatívák közötti választás azon a történelmi döntésen alapul, mely az irány meghatározásával elágazódási ponthoz juttatja a káosz periódusát s végső soron kialakít egy új rendszert (Wallerstein 2010, 155-156).

E felfogás gyökeresen különbözik a társadalmi formaváltások marxi elméletétől, amely szerint az új termelési mód anyagi létezési feltételei már az előző alakulatban megjelennek, s így az átmenet szükségsze­rűvé, elkerülhetetlenné válik. Wallerstein e megközelítést, mint már jeleztük, a felvilágosodás haladás-koncepciójára vezeti vissza, mely mind a klasszikus liberalizmust, mind a klasszikus marxizmust jellemzi. Ez egyben azt is jelenti, hogy az új történelmi rendszerek létrejöttében meghatározó szerepet tulajdonít az egyéni döntések kiszámíthatatlan összegződésének. Egy-egy világrendszeren belül azonban – mint erre korábban szintén utaltunk – Wallerstein is társadalmi törvényszerűségek működését feltételezi, amelyek a strukturális időben, az adott szisztéma egész életciklusában érvényesülnek. (Wallerstein 2010, 48-49, 155)

A kapitalista világgazdaság rendszerszintű válságának kezdetét Wallerstein régóta 1968-ra datálja, s az ezredfordulót követően is azt feltételezi, hogy e krízis még akár 25 vagy 50 évig is eltarthat. A glo­bálisnak vélt forradalmi hullámot azért tekinti kiindulópontnak, mert az – értelmezése szerint – jelentős mértékben szétzilálta a világrendszer struktúráit, véget vetve az 1848 óta tartó liberális hegemóniának, amely addig összefogta a kapitalista világgazdaság politikai intézményeit. Ugyanakkor hangsúlyozza, hogy 1968 sokkhatása csak azért idézhette elő a liberális geokultúra általa feltételezett széthullását, mert a hosszú távú strukturális trendek kiélezték a rendszer belső ellentmondásait (Wallerstein 2010, 155-158).

Wallerstein három ilyen szekuláris tendenciát vázol fel: a bérek és a termelési inputok emelkedő költségeit, valamint a növekvő adóterhelést, melyek összhatásukban azt eredményezik, hogy a költségek gyorsabban emelkednek az áraknál, az egész világon leszorítva a profitrátákat. Az árak és a költségek közötti különbség trendszerű csökkenését a világ­rendszer-elmélet azzal magyarázza, hogy míg az előbbiek emelése szükségszerűen plafonba ütközik, az utóbbiak növekedése a sorozatos csökkentési kísérletek ellenére megállíthatatlannak tűnik. Wallerstein szerint a vállalatok eladási árainak alakítását a versenytársak jelenléte és a hatékony kereslet szintje korlátozza, s ezért is fontos a tőkések szá­mára oligopóliumok létrehozása, melyek erőteljesen mérséklik a versenyt és a szabadpiaci viszonyoknál sokkal nagyobb profitot biztosítanak. E megközelítés közel áll Kalecki mark-up elméletéhez, melyben – a mező­gazdasági termékek és a nyersanyagok kivételével – az önköltség feletti felárat a monopólium foka határozza meg. A korlátok következtében tehát „az eladók nem emelhetik áraikat olyan szintre, ahol (a) a konkurensek alacsonyabb árakon fogják kínálni áruikat, (b) a vásárlók nem rendelkez­nek elég pénzzel az áru megvásárlásához, (c) a vevők nem hajlandók pénzüknek ekkora részét az adott árura fordítani” (Wallerstein 2010, 159). Mivel az oligopóliumok tartósan nem maradnak fenn, a vállalatok profltjukat elsődlegesen költségeik csökkentésével kívánják növelni, ám, mint előbb már említettük a világrendszer-elmélet szerint hosszú távon éppen e téren ütköznek leküzdhetetlen akadályokba.

Wallerstein a bérköltségek szekuláris emelkedését elsődlegesen a munkások kollektív erejének növekedésével magyarázza, amit az ön­szerveződés és az oktatás terjedése idéz elő. Úgy látja, hogy represszív eszközök bevetése ugyan korlátozhatja a szakszervezeti szervezkedést, ezek alkalmazása azonban szintén növeli a költségeket, s így csak a termelés áttelepítése jelenthet e problémára tényleges megoldást. A dezindusztrializációt olyan folyamatként ábrázolja, amely nemcsak az új, hanem az elhagyott régióban is csökkenti a bérköltségeket. Ez utóbbi térségben ugyanis a megmaradó alkalmazottak alacsonyabb fizetéseket is elfogadhatnak, annak érdekében, hogy megelőzzék a munkahelyek további áttelepítését. Wallerstein szerint a dezindusztrializáció különösen a Kondratyev-ciklusok B fázisában, a hosszú hullám ereszkedő ágában gyorsul fel, amikor a bérek nagyobb terhet jelentenek az áthelyezés tranzakciós költségeinél. (Wallerstein 2010, 161-162)

Mindazonáltal az áttelepítés is csak időszakosan akadályozza a bér­költségek szekuláris emelkedését. Wallerstein értelmezésében ugyanis a fizetésekben mutatkozó regionális különbségeket a nem-városi lakosság méretében levő eltérések magyarázzák. Ahol ez az arány jelentős, ott magas azoknak a száma, akik még részben vagy teljesen a bérmun­ka-rendszeren kívül állnak. Számukra – hangsúlyozza Wallerstein – a nemzetközi normáknál alacsonyabb bérszint is a korábbinál magasabb jövedelmet jelent, s így átmenetileg mind a tőkések, mind a munkások kedvezőbb helyzetbe kerülnek. Álláspontja szerint azonban ez a helyzet tartósan nem maradhat fenn; az újonnan iparosított régiókban is megkez­dődik a szakszervezeti szervezkedés, mely akár újabb áttelepítésekhez vezethet. Hosszabb távon azonban ez a kiút is lezárul, mivel – éppen a dezindusztrializáció következtében – a XX. század második felében jelentősen csökkent a falusias területeken élők aránya, a 2000-2050 közötti időszakban pedig eltűnhetnek a tisztán rurális jellegű térségek. (Wallerstein 1999, 28-29; Wallerstein 2010, 162-164)

A termelési inputok drágulását Wallerstein azzal magyarázza, hogy erőteljesen korlátozódik a rejtett költségek externalizálásának lehetősége. E körbe a hulladékok kezelésére, a nyersanyagforrások megújítására és az infrastruktúra kiépítésére, illetőleg fenntartására fordított kiadásokat sorolja, hangsúlyozva, hogy e terheket eddig a vállalatok helyett jórészt a társadalom egésze viselte. A szemétlerakásra szánt, még érintetlen térsé­gek fogyatkozása és a természeti erőforrások kimerülése miatt azonban úgy látja, hogy a rejtett költségek internalizálása elkerülhetetlenné válik, amit részben a környezetvédő mozgalmaknak a kormányokra gyakorolt nyomása idéz elő. Kiadásnövelő hatást tulajdonít az infrastruktúra privati­zálásának is, miközben elismeri, hogy ennek révén az üzemeltető cégek je­lentős profithoz jutnak. Mindezek alapján feltételezi, hogy az internalizálás a vállalati ráfordítások ugrásszerű emelkedéséhez vezet, ami hosszabb távon jóval felülmúlja a technológiai fejlődésből származó költségcsökken­tést. (Wallerstein 1999, 29-31; Wallerstein 2010, 164-166)

A harmadik szekuláris tendenciát, a hosszú távon emelkedő adóterhe­lést Wallerstein elsődlegesen a politikai demokratizálódással köti össze, melynek következtében az állampolgárok alapvető juttatásokat kezdtek követelni az államtól. Hangsúlyozza, hogy az e körbe tartozó oktatási intézmények, egészségügyi szolgáltatások és garantált jövedelmek iránti igények folyamatosan növekednek, miközben az állam hagyo­mányos kiadásai, az ország megvédésének, a bürokratikus apparátus fenntartásának és az infrastruktúra kiépítésének költségei is állandóan emelkednek. Egy korábbi, előbb már idézett tanulmányában arra az ellentmondásra is felhívja a figyelmet, hogy noha az adóterhek csökken­tését a társadalom többsége általában támogatja, ragaszkodik a jóléti szolgáltatások elért szintjéhez, sőt azok körének bővítését is követeli. Mindezek alapján úgy találja, hogy az állandó politikai kampányok elle­nére az állami kiadások mérséklése is megoldhatatlan feladatnak tűnik, hiszen az igényeknek nincs világosan látható felső határa. (Wallerstein 1999, 31-32; Wallerstein 2010, 166-167)

A tőkés vállalkozók és a mögöttük álló államok, illetőleg nemzetkö­zi pénzügyi szervezetek tulajdonképpen a világrendszer-elmélethez hasonlóan magyarázzák a profitráta süllyedését. Miként Wallerstein fejtegetéseiből is kitűnik, költségeiket többek között vállalataik áttelepí­tésével, valamint érintetlen hulladéklerakó-helyek keresésével kívánják csökkenteni. Hasonló célt szolgálnak a strukturális reformok is, melyek közül elsősorban az egészségügyi és a nyugdíjrendszer átalakítása játszik meghatározó szerepet. E kormányzati döntések, takarékosság címén, a jóléti intézmények (részleges) lebontására s ezen keresztül a jövedelem­centralizáció fokának csökkentésére, illetőleg a költségvetési egyensúly megteremtésére irányulnak. A kapitalizmus kapitalizálásának politikája az adóreformok esetében is érvényesül; miközben a jövedelemadókat és a tőkések által fizetett társadalombiztosítási járulékokat tendenciaszerűen mérséklik, a vagyon- és a forgalmi adókat emelik, közelítve a köztehervi­selés struktúráját a jóléti állam előtti időszak bevételi szerkezetéhez.

De vajon valóban e költségek növekedése idézi elő a profitráta süllyedését? Ténylegesen miként alakul a tőkés termelési mód jelen idő­szakában a nyereségszintre nehezedő nyomás? Ha a profitráta tenden­ciajellegű esésének marxi elméletéből indulunk ki, a három strukturális trend új megvilágításba kerül. E teória szerint ugyanis a süllyedést a tőke szerves összetételének növekedése idézi elő, melyben a munka társadalmi termelőerejének fejlődése jelenik meg. „A tőkés termelés a változó tőkének az állandóhoz képest tovahaladó relatív csökkenésével az össztőke mind magasabb szerves összetételét hozza létre, aminek közvetlen következménye, hogy az értéktöbblet rátája a munka válto­zatlan, sőt még emelkedő kizsákmányolási foka mellett is folytonosan süllyedő általános profitrátában fejeződik ki” (Marx 1974, 111:203). Ennek alapján Marx határozottan bírálja azt a nézetet, amely a profitráta esését a munkabér emelkedésével magyarázza, bár elismeri, hogy kivételesen ez is előfordulhat (Marx 1974, III:228). Ebben az elméleti keretben te­hát a bérek és az input költségek növekedése elsődlegesen a törvény ellen ható befolyásokat keresztezi. E strukturális trendek következtében ugyanis a munkabér értéke alá történő leszorítása, illetőleg az állandó tőke elemeinek olcsóbbodása már nem ellensúlyozhatja a profitráta süllyedésének tendenciáját, s így annak folyamata a korábbiakhoz képest felgyorsulhat. Ugyanakkor az input költségek emelkedését úgy is felfog­hatjuk, hogy az növeli a szerves összetételt, hiszen a környezetvédelmi és más hasonló ráfordítások az állandó tőke részét képezik.⁴ A marxi politikai gazdaságtan és a világrendszer-elmélet egyébként nyilván azért értelmezi eltérően a profitráta szekuláris esésének folyamatát, mert az előbbi a többletmunka elsajátításával, az utóbbi pedig, mint erre már többször is utaltunk, alapvetően az oligopolisztikus árképzéssel magya­rázza a nyereség keletkezését.

Az empirikus bizonyítékok inkább a marxi elmélet érvényességét tá­masztják alá. Andrew Kliman adatai és számításai szerint az 1947-2003 közötti időszakban, két év kivételével, az amerikai gazdasági társaságok profitrátájának esését csaknem teljes mértékben a tőke szerves össze­tételének növekedése idézte elő, míg a bérek arányának emelkedése e folyamatban teljesen alárendelt szerepet játszott. Ráadásul a bérköltsé­gek alakulását elsődlegesen nem az erősödő szakszervezeti hatalom magyarázza. Kliman kimutatja, hogy a vizsgált időszakban főként a vezető menedzserek és más magas állású magántisztviselők javadal­mazása növekedett, miközben a fizikai munkások reálbére az utóbbi évtizedekben lényegében változatlan maradt. (Kliman 2009, 6-7, 63, 65-67, 100-101) Mindez azt jelenti, hogy legalábbis a kapitalista világ­gazdaság legerősebb centrum-országában, az Egyesült Államokban az alkalmazotti fizetések alig, vagy egyáltalán nem gyakorolnak nyomást a vállalati nyereségszintre.

Kliman számításaiból az is kiderül, hogy az 1950-es évek közepe óta valóban tendenciaszerűen csökkent az amerikai gazdasági társaságok profitrátája. Míg az 1941-től 1956-ig terjedő időszakban az átlagos ráta 28,2% volt, az 1958-1980 közötti periódusban 20,3%-ra süllyedt, s a visszaesés ezt követően is folytatódott. Az elmúlt évtized közepén ugyan a profitráta jelentős mértékben emelkedett, a 2008-2009-es világgaz­dasági recesszió azonban véget vetett e folyamatnak. (Kliman 2009, 23-24) Mindazonáltal a nyereségszint jelenleg is jóval magasabb, mint a nagy világgazdasági válság idején, és az azt követő lassú megélénkülés időszakában, ami arra utal, hogy a tendenciaszerű esés törvénye ellen ható okok bizonyos fokig továbbra is érvényesülnek, s így a strukturális trendek lassabban vezetnek a bifurkáció állapotához.

Mindez azonban nem kérdőjelezi meg Wallerstein prognózisainak időszerűségét. A szerző úgy látja, hogy napjainkban sokan a megszokott módon kísérlik meg a világrendszer működtetését, míg mások középtá­von ható módosításokkal próbálják enyhíteni a meglevő problémákat. Igazán meghatározó szerephez azonban azok juthatnak, akik mélyebb átalakításokra törekednek, a folyamatot az egyik bifurkációs pálya felé mozdítva el. E körbe Wallerstein elsősorban a Porto Alegre-i Társadalmi Világfórum résztvevőit sorolja, akik éles, ám még jórészt rejtett harcban állnak Davos szellemével, a kapitalizmus legbefolyásosabb intézményeit és személyiségeit összefogó világgazdasági találkozók eszmeiségével. (Wallerstein 2010, 176-177)

E küzdelem tétje az, hogy a több mint 500 éves tőkés világgazdasá­got milyen új világrendszer (vagy netán több ilyen szisztéma) váltja fel. Wallerstein – korábban már jelzett felfogásának megfelelően – két lehetsé­ges forgatókönyvet körvonalaz. Az egyik szerint a kapitalista világgazdaság utódaként egy olyan hierarchikus rendszer épül fel, melyet a rangok és az azokon nyugvó privilégiumok jellemeznek. Egy ilyen berendezkedés létre­jötte akkor is negatív történelmi fordulatot jelent, ha a magasabb státusokat meritokratikus kritériumok alapján határozzák meg. A másik alternatívát egy többé-kevésbé demokratikus és egalitárius rendszer kialakítása jelenti, melyben a szabadság és az egyenlőség konfliktusa feloldódik és a több­ség szabadsága mellett a kisebbségeké is érvényesül.⁵ Wallerstein úgy látja, hogy a két lehetőség közötti megfelelő választás a világ megértését, az irány kijelölését és a célnak megfelelő teendők meghatározását felté­telezi, amit intellektuális, erkölcsi és politikai próbatételként is leírhatunk. E nehéz feladatok „lehetőséget nyújtanak arra, hogy – mind egyénileg, mind kollektíve – létrehozzunk valamit, vagy legalábbis közreműködjünk a létrehozásában valaminek, ami által a bennünk lakozó közös képességek valósággá válhatnak” (Wallerstein 2010, 180).

Jegyzetek

¹ Az egyenlőtlen cserét egyébként már Marx is a tőkés világpiac egyik alapvető jellegzetességének tekinti. „A kedvezőbb helyzetben lévő ország a cserében több munkát kap vissza kevesebb munkáért, ámbár ezt a különbséget, ezt a többletet, mint egyáltalában a munka és a tőke közti cserénél, egy bizonyos osztály zsebeli be. Amennyiben tehát a profitráta magasabb, mert a gyarmati országban egyáltalán magasabb, ez az illető ország kedvező természeti feltét­elei esetén alacsonyabb áruárakkal járhat együtt.” (Marx 1974, III:227)

² Lásd Nagy Károly rövid életű birodalmát, majd a Német-Római Császárságot.

³ A modern világgazdasági rendszer kialakulását tárgyaló első nagy művében Wallerstein a kapitalista világgazdaság európai eredetét azzal is magyarázza, hogy a feudális rendszer gyökeresen eltért a kínai bürokratikus világbirodalom­tól. „A Kína és Európa között mutatkozó lényegi különbség újfent egy évszáza­dos trend és egy sokkal közvetlenebb gazdasági ciklus egybeesését tükrözi. A hosszú távú évszázados trend az ókori római és kínai birodalmak szétesésének módjaihoz és mértékéhez nyúlik vissza. Míg a római keret halvány emlék ma­radt, amelynek középkori valóságát nagyrészt egy közös egyház közvetítette, a kínaiak gyengébb változatban ugyan, de fenn tudták tartani a birodalmi politikai szerkezetet. Ez volt a különbség a feudális rendszer és a prebendális bürokrá­cián alapuló világbirodalom között.” (Wallerstein 1983, 87-88)

⁴ Hasonlóan értelmezi az input árak emelkedésének hatását Szigeti Péter is. „A nyersanyag-vételezés és hulladék-elhelyezés ötszáz éves gyakorlata nem mehet tovább, részben mert elfogynak az érintetlen területek, részben pedig a problémák sokasodásával arányosan növekednek azok az ökológiai mozgal­mak, amelyek meggátolják a termelési költségek úgynevezett externáliáinak ed­dig követett és követhető minimalizációs stratégiáját. Az externáliák súlyosbodó problémája pedig a profitráta (m/c+v) alakulására olyan újabb súlyos nyomást gyakorol, amely a világgazdaság keretein belül e ráta süllyedő tendenciáját erősíti – éppúgy globális értelemben, mint az egyes cégek profitrátáját illetően -, az anyagi ráfordítási költségek (c) drasztikus növekedése következtében.” (Szigeti 2005, 256-257)

⁵ Korábban Wallerstein egy harmadik forgatókönyvvel, egy centrumállamok közötti világháborúval is számolt. E szerint „a korábbi három hegemonikus ciklus klasszikus példáját folytatva, a hegemóniáért folyó harc szembeállítja Japánt (akit az Egyesült Államok és Kína támogat majd) Nyugat-Európával (akit a Szovjetunió támogat majd), ami mondjuk 2050-re »világháborút« ered­ményez. A világgazdasági rendszer történetében eddig három világháborút tartunk számon – 1618-1648, 1792-1815, 1914-1945 -, és strukturálisan nincs semmi akadálya egy negyediknek. Mindnyájan tisztában vagyunk vele, hogy ez hihetetlen méretű nukleáris katasztrófát eredményezne. Mégis közismert, hogy reális lehet egy ilyen forgatókönyv” (Wallerstein 1989, 9).

Hivatkozott irodalom

Ecsedy Csaba 1982: Az ázsiai termelési mód Fekete-Afrikában. In: Tőkei Ferenc (szerk.): Őstársadalom és ázsiai termelési mód. Budapest, Magvető Könyvkiadó

Kliman, Andrew 2009: The Persistent Fall in Profitability Underlying the Current Crisis: New Temporalist Evidence. 2nd (incomplete) draft, October 17.

Marx, Karl 1974: A tőke III. k. MEM 25. Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Szigeti Péter 2005: Világrendszernézőben – Globális „szabad verseny” – a világ­kapitalizmus jelenlegi stádiuma. Budapest, Napvilág Kiadó

Wallerstein, Immanuel 1983: A modern világgazdasági rendszer kialakulása. Budapest, Gondolat

Wallerstein, Immanuel 1989: Tőkés világgazdaság: középtávú kilátások. In: Mozgó Világ, 1989. március

Wallerstein, Immanuel 1999: Globalizáció vagy az átmenet időszaka? A világrend­szer alakulásának hosszú távú szemlélete. Eszmélet 43 (1999. ősz)

Wallerstein, Immanuel 2010: Bevezetés a világrendszer-elméletbe. Budapest, L'Harmattan – Eszmélet Alapítvány

Went, Robert 2002: Globalizáció. Neoliberális feladatok, radikális válaszok. Bu­dapest, Perfekt