Mint minden kérdésre, az úgynevezett globalizációra is különbözőképpen tekintenek az egyes politikai irányzatok. Az eltérő megközelítések közül apologetikusnak egyetlen egy nevezhető, mégpedig az, amely szerint a globalizáció (a világtársadalom piaci elvek alapján történő egységesülése) alapvetően jó, hatékony folyamat, és szükségszerű is (például az információs technológia elterjedése miatt). A politikának pedig, ha van feladata ezzel kapcsolatban, akkor nem a globalizáció akadályozása, hanem kibontakozásának elősegítése. Ezt az álláspontot gyakran nevezzük neoliberálisnak. Képviselői szerint a világgazdaság különféle kudarctörténetei elsősorban a globalizáció hátráltatásából, az állami szerepvállaláshoz való indokolatlan ragaszkodásból származnak. Magyarországon ezt a versenyelvet a végletekig fokozó, a szociáldarwinizmussal rokon nézetet legmarkánsabban a Három Liberális Közgazdász: Antal László, Csillag István és Mihályi Péter fejtette ki (l. 2000. augusztusi írásukat a Népszabadságban, Magyarázzuk a globalizációt címmel). A legnépszerűbb napilap gazdasági publicistái (Krajczár, Blahó, Várko­nyi), valamint a HVG és a Figyelő legtöbb szerzője ugyanezt képviselik.

A gazdasági liberalizmus újjászerveződése konzervatív politikai bázison az 1970-es évek második felében történt meg, mégpedig az állam gazdaságpolitikai szerepvállalásának visszaszorítására (privatizáció, liberalizáció, dereguláció). Ez a program változatlan formában élt tovább a 90-es években, amikor hatása világméretűvé vált, és az alternatívanélküliség érzetével kiegészülve jutott el a globalizáció fogalmához.

1. A globalizáció neoliberális felfogása az 1990-es évek domináns irányzata volt, vele szemben azonban többféle kritikai irányvonal kialakult, amelyek között persze hasonlóságok, átfedések, együttműködési lehetőségek mutathatók ki.
2. keresztény/szociálliberális (minimális) kritika, amely a világgazdaság alapvető mechanizmusait nem tekinti rossznak, ám szükségesnek tarja az egyre növekvő jövedelmi egyenlőtlenségek, s az ezzel összefüggő szegénység és éhezés kezelését. Ennek fő eszköze a segélyezés, illetőleg az adósságok elengedése. Akik sokat nyernek a globalizációból, azoknak erkölcsi kötelességük megsegíteni azokat, akik kimaradnak vagy alulmaradnak a versenyben. A nyomor enyhítése nem gazdaságpolitikai, hanem karitatív kérdés. Ez a minimális programja olyan nemzetközi szervezeteknek, mint az UNICEF, illetőleg az egyházak által támogatott civil mozgalmaknak is (például Jubilee 2000).
3. keynesiánus/szociáldemokrata kritika: a mikrogazdaság globalizálódását a makrogazdaság globalizálódásának kell követnie; a piacgazdaság világméretekben megmutatkozó ellentmondásait a szabályozás globalizálása tudja kezelni. Fő probléma a pénzügyi válságok formájában is megjelenő instabilitás, ami ellen a tőkeáramlás korlátozása is bevethető. Tartalmi értelemben ez az ATTAC globalizáció-értelmezésének magva, de hasonló szellemiséget tükröznek a Szocialista Internacionálé dokumentumai is. Képviselői nem a multilaterális szervezetek létét, hanem azok politikáját bírálják, és gyakran nyilatkoznak úgy, hogy nem ellenzik, hanem szabályozni, humanizálni kívánják a globali­zációt. A neoliberális, amerikanizált világrenddel szemben az európai, azaz szociális modellt tekintik kiindulópontnak. (Lásd például Martin-Schumann: A globalizáció csapdája.)
4. marxista/forradalmi kritika, amely a szociáldemokrácián a gazdaság demokratizálásának, a tulajdon társadalmasításának igényével mutat túl. Az ún. globalizációt az egyenlőtlen fejlődéssel jellemezhető világkapitalizmus egy fejlődési fázisának tekinti (l. Robert Went: Globalizáció), amelyre – mint liberális offenzívára – szükségszerűen következnek a protekcionista/nacionalista ellenreakciók. A globalizáció tehát nemcsak gazdasági és környezeti, de politikai következményei miatt is veszélyes: a reakciós ellentendenciát tehát nem lehet összetéveszteni a progresszív megoldással.
5. populista/romantikus kritika, amely a kapitalizmus előtti viszonyokat, illetőleg a kapitalizmus korai formáit idealizálja, és ezekhez képest elfajulásnak tekinti a tőke világméretű koncentrációját s ennek megjelenését a vállalati, banki és tőkepiaci szférában. Érvrendszerében nagy hangsúlyt kap a piacgazdaság (értsd: tiszta verseny) és a kapitalizmus (monopolista struktúra) de facto megkülönböztetése, ami a különféle harmadikutas elméletekkel rokonítja (l. például Röpke és a “szociális piacgazdaság”). A tőkés társaságok világuralmát bíráló szövegeik rendszerint lokalista, kisvállalkozói utópiákkal párosulnak – elsősorban D. C. Korten műve nyomán.
6. konzervatív/nacionalista kritika: a globalizációt a multilaterális szervezetek kényszerítik a világ nemzeteire; a feladat ezeknek a szervezeteknek a korlátozása vagy esetleg felszámolása. A külföldi szereplők kirekesztése védelmet nyújthat a helyi eliteknek, amelyeknek természetes joguk nemzeteik vezetése. Elemzéseik gyakran épülnek összeesküvés-elméletekre (l. például Magyarországon a Leleplező című ország­krónika-könyvújság egyes számait), s fontos szerepet tulajdonítanak a pénztőke és a termelő tőke megkülönböztetésének (pozitívnak tekintve az utóbbit, hacsak nem külföldi érdekeltségű). Az érvelésből logikusan következik a nemzeti kapitalizmus programja.

Összességében a globalizációs viták egyik fő problémája, és terméketlenségük egyik fő oka, hogy a különböző irányzatok és képviselőik nem tudják egymással (és néha magukkal sem) tisztázni, hogy a globalizáció A/ egy folyamat, amely meghatározó módon jellemzi a jelenlegi világállapotot, B/ maga a jelenlegi világállapot, C/ egy világállapot, amely felé az emberiség fejlődése szükségszerűen és feltartóztathatatlanul halad, avagy D/ egy lehetséges jövőbeni világállapot, amellyel szemben alternatív forgatókönyvek is elképzelhetők. A kritikusokra inkább az A (esetleg a D) értelmezés jellemző. Az apologéták a B és a C változat közül választanak, vagyis minden bírálatot azzal hárítanak el, hogy a jelenkori világhelyzet visszásságai nem a globalizációból (globalizáltságból) fakadnak, hanem annak hiányából, egyébként pedig kár a bírálatokra időt és energiát fecsérelni, mert a folyamat feltartóztathatatlanul halad előre.

A jobb- és baloldal globalizációhoz való viszonyának értelmezését az is megnehezíti, hogy az apologetikus (neoliberális) irányzat maga is jobboldali, sőt a jobboldal meghatározó irányzata volt az OECD-országokban a 80-as és 90-es években. Ez azonban nem jelenti azt, hogy mindenfajta globalizáció-kritika baloldali (tehát haladó) volna. Az alapvető különbséget éppen az jelenti a jobb- és baloldali kritikák között, hogy a világrendet (a szupranacionális intézményrendszert) továbbfejleszteni és demokratizálni, avagy felszámolni akarják-e.

Az, hogy mely országban milyen koalíció alakul ki az ún. globalizációhoz való viszony alapján, az egyéb társadalmi és politikai adottságok függvénye. A fejlett OECD-országokban politikai értelemben közel áll egymáshoz az 1., a 2. és a 3. álláspont (tehát az apológia és annak mérsékelt kritikái), míg pl. a latin-amerikai országokban a 2., 4. és 5. pozíciók között figyelhető meg konvergencia. A magyar politika az elmúlt évtizedben az OECD-országokat tekintette mintának, ami egyúttal azt is jelentette, hogy a neoliberális globalizációval szembeni legerősebb kritikát az 5. és 6. számú irányzatok együttese, politikai értelemben ezek jobboldali koalíciója alkotta. Az ATTAC szempontjából a fontos kérdés az, hogy tud-e tartósan is közös platformot teremteni a 2., 3. és 4. számmal jelölt irányzatok (és végül esetleg az 5.) számára, képes-e ebben az értelemben átalakítani az európai politika ideológiai struktúráját, egy széles bázisú baloldali tömböt létrehozva ezáltal.

A Porto Alegre-ben megrendezett Szociális Világfórum szimbolikusan jelenítette meg azokat az erőket, amelyek manapság a világhatalmi globalizációs modellel szembeni közös ellenállás frontját alkotják. E front jellege és belső vitái azonban kevéssé ismertek.

Nem érdemes a Porto Alegrében megrendezett Szociális Világfórumot a New York-i Világgazdasági Fórumhoz hasonlítani; sokkal többet elárul a fórum jellegéről, ha az 1955-ben Indonéziában megrendezett, történelmi jelentőségű bandungi konferenciával vetjük össze. Mindkettőt azzal a szándékkal szervezték ugyanis, hogy ellensúlyt teremtsen a domináns világrendszer teremtette bajokra: Bandungban a gyarmatosítás és a kíméletlen hidegháború kettős problémájára kerestek választ, Porto Alegrében pedig a kapitalista globalizáció szerepének meghatározása állt a középpontban. Ám első pillantásra feltűnnek a két tanácskozás közötti különbségek is. Egyfelől, a bandungi konferencia, amelyen elsődlegesen ázsiai és afrikai vezetők gyűltek össze, a gyarmati és hidegháborús világrendszer megdöbbentő rasszista dimenzióira, azaz Richard Wright elhíresült megfogalmazásában a világ “színes függönyére” irányította a figyelmet. Ezzel szemben Porto Alegre döntően a fehérek találkozója volt, viszonylag kevés ázsiai és afrikai résztvevővel, az amerikai kontinens faji különbségei pedig alig-alig kaptak képviseletet. Ez rámutat az egyik feladatra, amelyet a Porto Alegre-ben összegyűlteknek meg kell oldaniuk: a mozgalmat tovább kell szélesíteni mind az egyes társadalmakban, mind világszerte – ennek távlatos célnak kell lennie, amelynek csak egy lépcsőfoka ez a fórum. Másfelől, míg Bandung­ban a nemzeti politikai vezetők és képviselők egy kis csoportja volt jelen, Porto Alegrét nyüzsgő sokaság és a különböző mozgalmak hálózata alkotta. A résztvevőknek ez a jelentős számbeli gyarapodása Porto Alegre kiemelkedő újdonsága, és a jövő reményeit illetően is döntően meghatározó elem.

A Fórumot elsődlegesen meghatározó benyomás a szinte átláthatatlan bőség érzete, és ez nem is annyira a résztvevő tömegek számából következik – a szervezők szerint 80000 ember volt jelen –, mint inkább a számtalan rendezvényből, történésből és megbeszélésből. Az összes hivatalos konferenciát, szemináriumot és műhelyt felsoroló program – ezek javarészt a Katolikus Egyetemen zajlottak – akkora volt, mint egy lepedőnyi újság, de hamarosan rá kellett döbbenünk arra, hogy számtalan, nem hivatalos rendezvény volt még a városban, némelyiket plakátok és szórólapok hirdették, másokat pedig egyszerűen csak a szóbeli információ propagált. Ezen kívül a Fórumon résztvevő különféle csoportok is rendeztek önálló találkozókat, ilyen volt például az olasz társadalmi mozgalmak tanácskozása vagy az ATTAC nemzeti szekcióinak találkozója. És ezzel még nincs vége az eseményeknek: voltak utcai tüntetések, hivatalosan szervezettek, mint például a Fórumot megnyitó, május elsejei hangulatú felvonulás, és kisebb, összecsapásokig fajuló tüntetések például a Fórumon résztvevő, a különböző országokból érkezett parlamenti képviselők ellen, akik a jelenlegi terrorizmus-ellenes háborúra szavaztak. Végül, de cseppet sem utolsósorban, számos esemény zajlott a folyó partján található hatalmas ifjúsági tábor területén. A tábor gyepén és a 15 ezer résztvevőnek szállást adó sátrak mellett a nyári zenei fesztiválok hangulatát idéző rendezvényeket tartottak: különösen ez volt az ember benyomása, ha esett az eső, és az emberek esőkabát helyett nájlonszatyorral a fejükön tapicskáltak a sárban. Egyszóval, ha az ember az események hatása alatt megpróbálta volna megérteni, mi zajlik Porto Alegrében, egész biztosan tökéletes szellemi összeroppanás várta volna. A Fórum áttekinthetetlen, kaotikus, szétszórt volt. És ez a hallatlan bőség mindenkit a boldog lebegés állapotába emelt: nagyszerű érzés volt elveszni a világ minden tájáról érkezett tömeg tengerében, és közben tudni, hogy e tömeg minden egyes tagja a kapitalista globalizáció jelenlegi formája ellen tevékenykedik.

A Porto Alegre-i találkozónak ez az inspiratív hangulat volt a legfontosabb eleme. Bár a Fórumnak bizonyos, fontos szempontok alapján – hogy csak kettőt említsünk: társadalmilag és földrajzilag – megvoltak a korlátai, ennek ellenére is alkalmat adott a küzdelem tereinek bővítésére, amelyek korábban Seattle-től Genováig terjedtek, s régebben ezeket a mozgalmak olyan hálózata alkotta, amelyek nagyjából és egészében az észak-atlanti területre korlátozódtak. A mozgalmak gyakorlatilag a többi, a globalizáció kapitalista formáját vagy egyes specifikus intézmények, mint például az IMF működését bíráló szerveződéshez hasonlóan korábban meglehetősen korlátozott szerepbe kényszerültek bele. Az elszigetelődés oldásának, illetve az egyes mozgalmak hálózattá szervezésének első lépése lehet, hogy felismerjük: a mozgalmak céljai a világ más tájain is azonosak. És ez a felismerés az elsődleges oka a Fórumon tapasztalt felszabadult, boldog hangulatnak.

Számot kell vetnünk, persze, a közös célokon és terveken kívül az eltérő mozzanatokkal is: a rendelkezésre álló anyagi bázist és a politikai orientációt tekintve. A világszerte létező mozgalmak nem kapcsolódhatnak egybe jelen formájukban, változatlanul, hanem egyfajta kölcsönös kiegyenlítődés érdekében át kell alakulniuk. Az észak-amerikai és európai résztvevők például mélységes megdöbbenéssel konstatálták, milyen óriási a különbség az ő tapasztalataik és a Brazíliából érkezett mezőgazdasági munkások és nincstelen földművesek – őket leginkább az MST (Földnélküliek Mozgalma) képviselte – problémái között, és fordítva. Milyen átalakuláson kell átesnie az európai-amerikai globalizációs mozgalmaknak és a latin-amerikai mozgalmaknak, nem is azért, hogy azonosak legyenek vagy hogy egyesüljenek, csak hogy egymásra találjanak a bővülő, közös szervezetben? A Fórum alkalmat adott e különbségek és problémák felismerésére, de persze nem biztosította a lehetőséget a megoldásukra. Tény, hogy a Fórum színes, a különbözőséget felmutató jellege, amely a közösség eufórikus érzetét megteremtette, ugyanakkor hatékonyan el is fedte a különbségek és konfliktusok megoldásának területeit.

 

Antikapitalizmus és nemzeti szuverenitás

 

Azt mondhatjuk, hogy ebben a vonatkozásban a Porto Alegre-i találkozó túlságosan is felszabadult, ünnepi és kevéssé a megoldásokat kereső volt. A Fórumot megosztó legfontosabb politikai nézetkülönbség a nemzeti szuverenitás szerepének eltérő felfogásából fakadt. Valóban, két alapvető magatartástípus létezik a mai globalizációs erőkkel szemben: az egyik arra törekszik, hogy a nemzetállamok szuverenitását tovább erősítse a külföldi és globális tőkével szembeni védekezésképpen, a másik pedig a globalizáció jelen formájával egy ugyancsak globális, nem nemzeti alternatívát állít szembe. Az első megközelítés a neoliberalizmust mint elsődleges elemzési kategóriát értelmezi, mivel az ellenfelet a gyenge állami ellenőrzéssel szembeni korláttalan globális kapitalista tevékenységben találja meg; a második megközelítés viszont sokkal inkább magával a tőkével szemben lép fel, függetlenül attól, hogy az államilag szabályozott vagy sem. Az elsőt bátran nevezhetjük globalizáció-ellenes álláspontnak, mivel a nemzeti szuverenitás – legyen bár kapcsolatban a nemzetközi szolidaritással is – a kapitalista globalizáció erőinek korlátozására és rendszabályozására irányul. Ezen álláspont számára tehát a végső cél a nemzeti felszabadulás lesz, amint azt a hagyományos gyarmatosítás-ellenes és imperializmus-ellenes mozgalmak esetében láthattuk. A második ezzel szemben elutasít minden nemzeti megoldást, és ehelyett demokratikus globalizációt követel.

A Porto Alegre-i Fórumot az első álláspont uralta; e pozíció jelent meg a nagy plenáris üléseken, ezt ismételték meg a hivatalos szóvivők, erről tudósított a sajtó. Ennek az álláspontnak a legjelentősebb képviselői voltak többek közt a Brazil Munkáspárt vezetői – egyben a Fórum házigazdái, mivel ők adják a városi és területi kormányzati képviselőket. Egyértelmű és kétségtelen volt, hogy a Brazil Munkáspárt központi szerepet játszott a Fórumon, és az esemény nemzetközi presztizsét a közeli választási kampány szolgálatába állította. A nemzeti szuverenitást képviselő második legerősebb mozgalom az ATTAC francia szervezete volt, amely a Le Monde diplomatique hasábjain jelölte ki a Fórum számára az alapokat. Ebben a vonatkozásban az ATTAC vezetése sok francia politikushoz áll közel – itt leginkább Jean-Pierre Chevènement-ra gondolunk –, akik a nemzeti szuverenitás erősítésében látják a megoldást a jelenkori globalizációs problémákra. Ők azok, akik leginkább meghatározták a Fórum arculatát a tanácskozásokon és a sajtóban egyaránt.

Az alternatív, nem a nemzeti szuverenitást hangsúlyozó globalizációs álláspont képviselői ezzel szemben kisebbségben voltak a Fórumon – nem minőségi értelemben, hanem a képviseletet tekintve; ugyanakkor a résztvevők többsége valójában ezt a kisebbségi pozíciót képviselte. Elsőször is, a tiltakozó megmozdulásokat Seattle-től Genováig szervező mozgalmak általában nem a nemzeti megoldást támogatják. Ráadásul tény, hogy az állami szuverenitás központosított struktúrája éppen ellentéte annak a horizontális hálózati formának, amit a mozgalmak hoztak létre. Másodszor, az argentínai mozgalmak, amelyek a jelenlegi pénzügyi válság hatására szerveződtek a falusiak és a városlakók küldöttgyűlésein, szintén szemben állnak a nemzeti szuverenitás erősítésére vonatkozó javaslatokkal. Jelszavuk szerint nem csak egyes politikusoktól akarnak megszabadulni, hanem mindegyiktől – que se vayan todos: a teljes politikai osztálytól. Végül pedig, a Fórumon magukat képviseltető pártok és mozgalmak bázisaiban a résztvevők sokkal elutasítóbbak a nemzeti szuverenitást támogató javaslatokkal szemben, mint a mozgalmak, pártok vezetőségében. Ez különösen is érvényes az ATTAC-ra, erre a hibrid képződményre, amelynek felső régiói, különösen Franciaországban, a hagyományos politikával érintkeznek, míg bázisai szilárdan beágyazódtak a mozgalmakba.

A szuverenitást és globalizáció-ellenességet hangoztató álláspont és a szuverenitást elvető, az alternatív globalizációt helyeslő nézetek közötti megosztottságot tehát nem igazán lehet földrajzilag értelmezni. Nem képezi le ugyanis az Észak és Dél, illetve a fejlett világ és a harmadik világ közötti ellentéteket. Sokkal inkább esik egybe e konfliktus a politikai szerveződés eltérő két formájával. A hagyományos pártok és központosított kampányok általában a nemzeti szuverenitást támogató pólusra jellemzőek, míg az új, horizontálisan szerveződött hálózatok inkább a szuverenitást elutasítók térfelén szerveződnek. Továbbá jellemző, hogy a hagyományos, centralizált intézményekben a vezetés inkább a szuverenitás felé hajlik, míg a bázis sokkal kevésbé támogatja ezt. Aligha meglepő, persze, hogy a hatalmi pozícióban lévők inkább érdekeltek az állam szuverenitásának erősítésében, a hatalmon kívül rekedtek pedig kevésbé. Ez mindenesetre magyarázatul szolgál arra, a Fórum képviselő-testületeiben miért domináns a nemzeti szuverenitást erősítő álláspont, noha a résztvevők többsége hajlik a nem nemzeti, alternatív globalizációs perspektíva felé.

E politikai és ideológiai megosztottság konkrét illusztrációjaként szolgáljon itt az, hogyan kell elképzelnünk a két álláspontból logikusan következő választ a jelenlegi argentin gazdasági válságra. Ez a válság a Fórum egész munkáját beárnyékolta mint a lehetséges, eljövendő gazdasági válságláncolat első fenyegető jele. Az első álláspont képviselői azt hangsúlyozták, hogy az argentin összeomlást a globális tőkeerők és az IMF politikája idézte elő, amelyek szövetkezve más, nemzetek feletti intézményekkel, aláásták a nemzeti szuverenitást. Ennek megfelelően, a logikus ellenlépés Argentína (és a többi nemzetállam) szuverenitásának helyreállítása kell legyen ezekkel a destabilizáló, külső erőkkel szemben. A másik álláspont képviselői szerint a válság kiváltó okai ugyanazok, de úgy vélik, hogy nem lehetséges és nem is kívánatos nemzeti megoldást keresni. A globális tőkével és intézményeivel szembeni alternatívát kizárólag globális szinten lehet fellelni egy globális demokratikus mozgalomban. A demokrácia gyakorlásának mai kísérletei – amelyeket például a lakóhelyi közösségek szerint szerveződő argentin mozgalom kínál – szükségszerű kontinuitást és szerves kapcsolatot látnak Argentína demokratizálása és a világrendszer demokratizálódása között. Való igaz, hogy e perspektívák egyike sem szolgál megfelelő megoldással az IMF receptjeit érvénytelenítő válság gyors megoldásához – és nem is vagyok egészen biztos abban, hogy ilyen megoldás létezik. Ezek inkább eltérő politikai stratégiákat képviselnek a napi cselekvés számára, amiből idővel a globális hatalom jelen formájának valóságos alternatívája fejlődhet ki.

 

Pártok versus hálózatok

 

Bármely korábbi periódusban e két álláspont között ódivatú ideológiai konfrontáció alakult volna ki. Az egyik álláspont képviselői azzal vádolhatták volna a másik tábort, hogy a neoliberalizmus kezére játszanak, ezzel aláássák az állami szuverenitást, és előkészítik a talajt a további globalizációs folyamatoknak. A politikát, folytatták volna ennek a nézetnek a szószólói, csak a nemzeti keretek között, a nemzetállamban lehet hatékonyan irányítani. A másik nézetrendszer képviselői erre azt válaszolhatták volna, hogy a nemzeti rendszerek és a szuverenitás egyéb formációi, lévén korruptak és elnyomó természetűek, csak akadályoznák az olyannyira áhított globális demokráciát. Porto Alegrében ilyenfajta konfrontáció nem alakulhatott ki – részben az események rendkívüli változatossága miatt, amely szemmel láthatólag kioltotta a szembenállás szikráját, részben pedig azért, mert a szuverenitást képviselőknek túlságosan is sikerült elfoglalniuk a vezető képviseleti pozíciókat, és ezzel a konfliktus kialakulásának lehetőségét is megakadályozták.

De a konfrontáció hiányának legfőbb oka valószínűleg azokban a szervezeti formákban rejlik, amelyek a két állásponthoz szervesen tartoznak. A hagyományos pártok és központosított szervezetek szóvivőikkel képviseltetik magukat, ideológiai csatáikat is ők vezénylik le, de a hálózatoknak nincs ilyen megtestesülésük. Hogy lehet egy hálózattal vitázni? A hálózatokban megszerveződött mozgalmak gyakorolják ugyan a hatalmukat, de nem az ellenzéki nézetek legyűrésével fejlődnek. A hálózati forma egyik alapvető jellegzetessége az, hogy egyetlen alkotóeleme sem kerül egy másikkal ellentmondásba; ha megjelenik egy újabb mozgalom, azzal háromszöget alkot, egy újabbal négyszöget és így tovább, a háló végtelen számú résztvevőt felvehet. A seattle-i eseményeknek ez az egyik olyan jellemzője, amelynek megértésével a legtöbb problémánk volt: az általunk objektív ellenmondásban lévőnek gondolt csoportok – környezetvédők és szakszervezetiek, vallásosak és anarchisták – egyszer csak képeseknek bizonyultak az együttműködésre a hálózat mozaikszerű rendszerében. A mozgalmak, egy kicsit más nézőpont felől közelítve, valahogy a nyilvános szférához hasonlóan működnek abban az értelemben, hogy a nyílt véleménycsere keretein belül teljes szabadságot adnak az eltérő nézetek megfogalmazásának. Ám ez korántsem jelenti, hogy a hálózatok passzivitásra volnának kényszerítve. A konfliktusok helyett egyfajta alkímiával élnek, vagy nevezhetjük inkább ezt “tengeri áramlatnak”: a mozgalmak sodrása átalakítja a korábban szilárd pozíciókat; a hálózatok ereje ellenállhatatlan, felszín alatti áramlásukban ölt testet.

Akárcsak a Fórum maga, a számtalan mozgalom – sokféleségükből következően – áttekinthetetlenül színes, változatos. Következésképpen nagyon fontos, hogy egyfelől felismerjük, miben különböznek egymástól a Porto Alegrében összegyűlt politikusok és aktivisták. Másfelől azonban súlyos hiba volna a fennálló különbségeket a hagyományos, egymásnak feszülő ideológiai konfliktusok mintájára értelmezni. A hálózati mozgalmak korában a politikai harcok már nem ebben a formában zajlanak. A központi színteret elfoglaló és a Fórum képviseletét meghatározó szervezetek nyilvánvaló ereje ellenére is valószínűnek látszik, hogy ezek a hagyományos formák elvesztették a küzdelmet. Lehet, hogy a Porto Alegrében összegyűlt, a hagyományos pártokat és központosított szervezeteket képviselők túlságosan is hasonlítanak a Bandungban annak idején összegyűlt vezetőkre – képzeljük el a PT-ből Lulát a bandungi házigazda, Ahmed Sukarno helyében, vagy a franciaországi ATTAC képviselőjét, Bernard Cassent mint Jawaharlal Nehrut, a ban­dungi konferencia legtiszteletreméltóbb vendégét. A vezetők a konferencia-asztalok mellett hozhatnak olyan határozatokat, amelyekkel megerősítik a nemzeti szuverenitást, de sohasem tehetnek szert a mozgalmak demokratikus hatalmára. Végül őket is bekebelezi majd a sokaság, amely minden megszilárdult és központi elemet képes a végtelenné bővülő, egyre terjeszkedő hálózatok újabb láncszemévé alakítani.

 

(Fordította: Baráth Katalin)

A venezuelai elnök ellen 2002. április 11-én puccsot hajtott végre a hadsereg és az úgynevezett "civil társadalom", ám Hugo Chavez két nap múlva a nép segítségével visszatért a hatalomba. A puccs előzményeit és körülményeit világítja meg a Le Monde diplomatique-ban megjelent írás

I. Hugo Chávezt a nép mentette meg

 

A tévékamerák a műsorvezetőre irányulnak, a háttérben azonban felsejlik Caracas látképe az El Avila hegy lábánál, amelynek lejtőjén a hevenyészett stúdió felépült. A showman megnevetteti közönségét, amikor felidézi, hogyan sikerült egyik előző műsorában dalra fakasztania – “tényleg hamisan, nagyon rosszul énekel!” – Fidel Castrót… Költői szavakkal szól Guatemaláról, majd a libertadort, Simon Bolivárt idézi, énekelget, vendégeit kérdezi – köztük egy csomó minisztert –, s elbeszélget egy egyszerű tévénéző hölggyel, akitől azután így köszön el: “Csókollak, életem…”…Könnyedségét látva, bármely médiasztár sárgulhat az irigységtől. Pedig nem szakmabeli: a Venezuelai Köztársaság elnöke, neve: Hugo Chávez.

Idén március 17-én saját műsora, az “Aló, Presidente!” 100. adásában túltett önmagán: műholdon keresztül beszélgetett a guatemalai, a dominikai és a kubai elnökkel – “Rendben Fidel, ha nem találkoznánk a következő napokban, hívjuk egymást… Hasta la victoria, siempre!” – szúr oda a sajtónak, majd ezzel a fenyegető mondattal fejezi be: “Figyelmeztetem mindazokat, akik meg akarnak ingatni: tudom, hányan vannak, s azt is, ki mennyit nyom ebéd után!” “Nem jönnek vissza többé! Éljen a commandante!” – tör fel az ováció a teljesen lebilincselt közönség soraiból.

A “commandante” kétségkívül túlzásokba esik: 6 óra 35 percnyi adás, szünet nélkül. Ám ő szükségesnek tartja ezeket a nagymiséket, így maradhat ugyanis közvetlen kapcsolatban választóival, a társadalom kitaszítottjaival, a szegényekkel és a baloldaliakkal.

La Castellanában, Altamirában, Palos Grandesben, Las Mercedesben – a caracas-i Rózsadombon – az escualidok¹ tajtékzanak a dühtől: “Ez a pasas egy demagóg, populista, kötözni való bolond!” A legtöbb, amit hajlandók a javára írni, hogy semmivel sem rosszabb, mint az elődei. “De nyomorba taszítja az országot!” – mondják, azután elintézik egy sommás ítélettel: “Tulajdonképpen nem elnöknek való. Egy katona csak két dologhoz ért: engedelmeskedni, vagy parancsolni!” Az oligarchák, a pénzarisztokrácia és a középpolgárok kasztja gyűlöli ezt a “felkapaszkodottat”. Barna bőrével, vaskos stílusával inkább taxisofőrre, szállodaportásra, nincstelen parasztra vagy buhoneróra² emlékeztet. Csakhogy pontosan azért ülhet a Mirafloresban, az elnöki palotában, mert a legalsóbb osztályok tagjaira hasonlít.

Chávez – mint ejtőernyős alezredes – 1992-ben fegyveres puccsal kísérelt meg véget vetni a (szociáldemokrata) Demokratikus Akció (AD) és a (keresztény-demokrata) Copei harmincéves egyeduralmának. Addigra ezek a pártok e kőolajtermelő ország népességének 80%-át a szegénységi minimum alá juttatták. Chávezt bebörtönözték, majd kiszabadult, s a lázadó 1998 decemberében demokratikus úton hatalomra került. 2000. július 30-ai újraválasztását megelőzően kiterjedt alkotmányreformot hajtott végre, amelyet 1999 decemberében népszavazás erősített meg.³ Egyszóval Chávez győzött, s Venezuela sorsa, vér nélkül, új kezekbe került.

A kormányzat azóta egy rendhagyó, “sem szocialista, sem kommunista, a kapitalizmus keretein belül mozgó, ám radikális, s a gazdasági szerkezet mély átalakulását eredményező” forradalmat folytat – magyarázza Rafael Vargas kancelláriaminiszter. Illetve, borsot törve Washington orra alá, Caracas egy olyan olajpolitika előmozdításán fáradozik, amely az Olajexportáló Országok Szövetsége (OPEC) újraélesztésén keresztül lehetővé tenné a nyersolaj 22 dollár/hordó áron való rögzítését. Az USA egyeduralmi törekvéseivel szemben, a neoliberális globali­záció ellen, egy többpólusú világ mellett lép fel.

 

Akadályfutás

 

Persze, más dolog kihirdetni egy új ország születését, és megint más hozzálátni az átalakításokhoz. “Se munka, se fejlődés” – panaszkodik Valenciában egy nincstelen, megjegyezvén, hogy a munkanélküliség semmit se csökkent. A Marizabel Chávezről, az elnök feleségéről elnevezett nyomornegyedben egy nagydarab fickó is kifakad: “az egyetlen dolog, amihez értek, a szajrézás. Na de itt aztán senki sincs, akit meglophatnék…”

Barrio Alizia Pietri de Calderában vagyunk (az előző elnök feleségéről elnevezett városban): a szerencsések 84 000 bolivart (84 €) keresnek kéthetente; vagyonőrként dolgoznak, ez az egyetlen virágzó gazdasági tevékenység. Mint bárhol máshol, a minimál bér itt is 158 € körül mozog, pedig 240 lenne szükséges egy öt fős család eltartásához.⁴ S úgy tűnik, a kormányzatnak még a legnagyvonalúbb kezdeményezései is félresiklanak. “A Bolivar-iskola működik”, tanúsítja egy családanya, “még napi háromszori ingyenes étkezést is biztosítanak a gyerekeknek, ahogy megígérték, igaz, ez nemrég megszűnt, mert nem tudták kifizetni a beszállítókat.”

“Chávez király” gyakran bizony “meztelen”. Pártja, a Mozgalom az V. Köztársaságért (MVR), amelyet a választások megnyerésére hirtelen-hamarjában hoztak össze, nem bír erős struktúrával. A győzelem reményében friss “chávezisták” – forradalmárok, potyaleső vagy haszonra számító, más, régi politikai erők tagjai, mindenféle nyerészkedők – is csatlakoztak hozzá. S ugyanez érvényes a szövetséges pártokra is, mint a Mozgalom a Szocializmusért (MAS), a Causa R, a Moviemnto 1º de Mayo, a Bandeja Roja maoistái vagy a Párt Mindenkért (PPT) vezetője, Pablo Medina.⁵ Támogatásukért előbb vagy utóbb, ők is benyújtják majd a számlát az elnöknek. Emiatt van a rengeteg visszavont rendelet, szakadás, lemondás, visszahívás, azután átpártolás az ellenfélhez, ami azt az érzetet kelti, hogy a hatalom folyamatosan improvizál.

Hasonló akadályfutás zajlik a negyvenévnyi korrupciótól szétzüllesztett államapparátusban és adminisztrációban is. A miniszterek és a tizennégy “chávezista” kormányzó a reformok végbeviteléhez hivataljaikban csak pár magas rangú tisztségviselőre számíthatnak. “Mi nem rendeztünk boszorkányüldözést, a változásokat a régi emberekkel, javarészt AD- meg Copei tagokkal biztosítjuk”. Ám a seregnyi középkáder és köztisztségviselő akadályozza a reformokat, szabotálja a terveket, megbénítja az áruszállítást a tartományokban. “Ezt a struktúrát átalakítani lassú dolog, nem küldhetünk el mindenkit” – tárja szét a karját Diogenes Palau, a tartományi kormányzat titkára, a Puerto Ayacucho-i (Amazonas) rekkenő hőségben. Ő is szembesült ugyanezekkel a problémákkal. “Csak lépésről lépésre haladhatunk” – mondja.

Chávez elnök tehát két pillérre támaszkodhat, ha meg akarja kerülni az ellenséges csoportokat: az állam gerincére, a hadseregre, ahonnan jött, és a szervezetlen tömegekre, amelyek hatalomra juttatták. 2001 áprilisában, amikor támogatást remélvén, “egymillió Bolivar-kör” megalakítására szólított fel, több tízmillió venezuelai felelt lelkesülten. Utcáikon, kerületeikben, barriadáikban⁶ hét-tizenöt fős csoportokban vitatják meg, milyen legyen a jövő, az életük, hogy mik a legalapvetőbb szükségletek – s véleményük azonnal eljutott az illetékesekhez. […]

Programok meghirdetésével s megfelelő intézményeken keresztül – Népbank, Nők Bankja, Kisvállalkozás-fejlesztési Alap, Kormányközi Decentralizációs Alap stb. – az állam jelentős összegekkel kezdte támogatni ezeket a nélkülözhetetlen szerveződéseket. Mire az ellenzék köreiben elszabadultak az indulatok: egy totalitárius rendszer “rohamosztagainak”, “tálib” fészkeknek nevezték őket, akiket az állam, a nem szűnő bolák (pletykák) szerint, állig felfegyverzett… A megvádoltak a vállukat vonogatták: “Nézzék, itt csak békés emberek vannak, akik a társadalom javáért munkálkodnak”. Arra a híresztelésre meg, hogy néhány radikális aktivista nem mutatkozott eléggé béketűrőnek, így reagáltak: “Beszéljünk világosan. E nők és férfiak eltökélték, hogy megvédik azt a folyamatot, amelynek hívei. Békés eszközökkel. Vagy másként is, ha szükséges.”

 

Gazdasági destabilizálódás

 

A saját kis számításaikhoz, kicsinyes érdekeikhez ragaszkodó escualidok alig kaptak levegőt, amikor 2001. november 13-án Chávez elnök radikálisabb vonalra terelte a reformokat, s aláírta a termőföldre, a halászatra, valamint a szénhidrogénkincsre vonatkozó törvényt.

December 10-én “a szabad kereskedelmet ért támadások” elleni tiltakozásul, a Pedro Carmona vezetése alatt álló munkaadói szövetség, a Fedecámaras általános sztrájkra szólít fel, amit támogat… a média, valamint a Venezuelai Dolgozók Konföderációja, a CTV is. Ez utóbbi egy korrupt társaság, a Demokratikus Akció szócsöve; vezetői évekig egyezkedtek a tulajdonosokkal a kollektív szerződésekről, majd némi csúszópénzért eladták a lelküket meg szövetségeseiket is. A kormányzat visszavonja Carlos Ortega főtitkár képviseleti jogát, aki tavaly október 25-én, a szakszervezeti vezetés megújítására kiírt választások győztesének kiáltotta ki magát, egy erőszakos cselekmények és szabálytalanságok tarkította szavazás eredményeképpen.

2002. március 5-én ez a “munkásvezető” találkozik Pedro Carmonával, s az Egyház bábáskodása mellett, aláírnak egy ún. nemzeti kormányzási paktumot, amelynek célja az elnök “demokratikus és alkotmányos leváltása”.

Program és tervek nélkül, a magát “civil társadalomként” definiáló – s ezzel az elnököt továbbra is támogató többséget cinikusan leradírozó – négy főszereplő, a Fedecámaras, a CTV, az Egyház és a középosztály, a politikai pártként működő médiával karöltve, mesterségesen próbál kormányválságot előidézni. A “saját” Petroleós de Venezuela SA-forradalma körül csoportosuló lakosságot pedig, látván ezt a totalitárius intoleranciát, szétveti a düh… “Ezek semmibe vesznek bennünket, s azt hirdetik, hogy egyedül ők képviselik a civil társadalmat. Óriási… De mi meg a nép vagyunk! És ha bármilyen okból ez a destabilizációs hadjárat megrengeti az alkotmányosságot, mi az életünk, a vérünk árán is megvédjük!”

A cseppenként gyűlő, gyújtogató nyilatkozatok és a tüntetések (amelyeket a kormányszimpatizánsok még nagyobb ellentüntetései követnek), a négy lázadó tábornok színrelépése⁷, akik nyilvánosan szembefordultak az államfővel – mindezek nem rendítik meg a kormányzati hatalmat. A gazdasági destabilizáció kártyájának kijátszása nyomán azonban a feszültség ugrásszerűen megnő. A kőolaj adja az ország exportjának 70, az állami bevételeknek pedig 50%-át. A kőolajárak a szeptember 11-ei merényletet követően meredeken zuhantak. Ám Chávez elnök Európában, Algériában, Líbiában, Szaúd-Arábiában, Iránban, Oroszországban és Irakban tett látogatásai, valamint Alí Rodri­gueznek, az OPEC venezuelai főtitkárának erőfeszítései – a termelés összehangolt lecsökkentésén keresztül – végül lehetővé tették az árfolyam stabilizálását.⁸

A Petroleós de Venezuela SA-t (PDVSA), ezt az anonim céget, amelynek az állam az egyetlen részvényese, egy 40 fős, magas rangú tisztségviselői csoport irányítja. A “kőolaj-tábornokok” szava törvény: “saját” politikát követnek, előtérbe helyezik a külföldi érdekeket, növelik a kitermelést, s ezzel megszegik az OPEC elfogadott normáit, veszteséggel adnak el, gyengítik a vállalatot, s tudatosan készítik elő privatizációját. A PDVSA-nak a közösségi tervekbe való beilleszthetősége érdekében, az állam ismét ellenőrzése alá akarja vonni ezt a stratégiai ágazatot, amelynek adójövedelmei kicsúsztak a kezei közül: a teljes bevétel 75% -ához képest (25% maradt a PDVSA-nál), amit húsz évvel ezelőtt kapott, jelenleg 30%-nál tart, s 70% a vállalaté. Az államfő tehát Gaston Parra személyében új elnököt s vele új igazgatói csapatot nevez ki. A techno­kraták a legjobbaknak kilátásba helyezett karrier ígéretére, a szervezési hatékonyságra, a termelékenységre és a jövedelmezőségre hivatkozva, s elutasítva a kormány által erőltetett “átpolitizálást”, egyfajta “meritokrácia” mellett érvelnek, amit azért eszeltek ki, hogy elutasíthassák a kinevezéseket, s hogy lázadást szítsanak.

Az állami cégek vezetőit a világ minden országában a részvénytulajdonos állam nevezi ki, és határozza meg az irányelveket – ahogy azt amúgy az előző venezuelai kormányok is tették. Egyébként az ellenzékiek, bizalmi állásokban lévő káderek, hivataluknál fogva nem kezdeményezhetnek sztrájkot. Helyettük az írott, rádiós és televíziós médiumoktól fűtött “civil társadalom” lép fel, az ország gazdasági központjának megbénítását szorgalmazva. Ami, ha csak részlegesen is – mivel a dolgozók jelentős része megtagadta a munkabeszüntetést –, de tényleg bekövetkezik.

Mindennek hátterében pedig ott a folyamatos ingajárat Caracas és Washington között, ahonnan Georges W. Bush elnök csapata egyre elszántabban hecceli a “bolivari” elnököt. Chávez lanyha lelkesedése a terrorista ellenes akciók iránt – különös tekintettel a kolumbiai gerillákra –, Oroszországgal és Kínával kötött katonai egyezményei, globalizáció-ellenes szemlélete s reformjai napról napra kényszeredettebb vicsorgásra késztetik az amerikaiakat. 2002. február 6-án Colin Powel külügyminiszter a szenátus előtt kétségének ad hangot a tekintetben, hogy “Chávez valóban hisz-e a demokráciában”, és kritikával illeti az elnöknek “az Egyesült Államokkal ellenséges viszonyban lévő, s a terrorizmust feltételezhetően támogató államfőknél, Szaddam Husszeinnél vagy Moammar Kadhafinál” tett látogatásait.⁹

A harmadik legjelentősebb kőolajszállítóját feldúló zavarok aggodalommal töltik el az Egyesült Államokat, amely tart a kőolajexport leállításától egy esetleges kormányválság kapcsán. Nem próbál tehát nyíltan olajat önteni a tűzre. Ám március 25-én Alfredo Pena, Caracas polgármestere, az eltökélt ellenzéki, titokban találkozik az amerikai vezetőkkel, valamint a nagyon is vitatott személyiségű Otto Reich-csel, az amerikaközi ügyekért felelős helyettes államtitkárral.¹⁰ Ez utóbbi irodájában, pár nappal korábban, összefuthatott volna Pedro Carmonával, a Fedecámaras elnökével vagy Manuel Covával, a CTV főtitkárhelyettesével is, aki a Nemzetközi Republikánus Intézetnek a dolgozók érdekvédelme oly híres reprezentánsainál is látogatást tett!

 

“Ez összeesküvés!”

 

Egyetlen jelentős momentum miatt nem vetül csak Chile árnyéka Venezuelára: s ez a hadsereg. Chávez, állítása szerint, ismeri, akár a tenyerét, s a Simón Bolivar-i időkből való régi fegyvertársain keresztül kézben is tartja. Bár suttogások, megjegyzések hagynak efelől némi kétséget. A Southcom, az Egyesült Államok hadserege déli parancsnokságának tábornoka például a következőket nyilatkozta: “Venezuelából tanul a legtöbb tiszt katonai akadémiáinkon, pontosan ezért vagyunk nyugodtak e felől az ország felől.” Az elnökkel szemben nemrégiben fellázadt négy tiszt nevének említésére Francisco Ameliach, a Parlament védelmi bizottságának elnöke, március 14-én így válaszolt: “Ha egy tiszt a nyilvánosság elé lép, ez azt jelenti, hogy a hadsereg nem támogatja. Mi magunk is konspiráltunk – Ameliach részt vett a Chávez alezredes vezette golpe-ban s ezért jól tudjuk, ha egy ezredes ilyesmire szánja el magát, nem fogja széjjelkürtölni a főtéren.”

A lakosság köreiben csak mérsékelt sikert aratott a Fédécameras és a CTV által április 9-én és 10-én, a PDVSA “megmentésére” meghirdetett sztrájk (amelynek 7 munkatársát elbocsátották, 12 másikat pedig nyugdíjaztak). Az ellenzék az előremenekülést választja, s megduplázza a tétet (vagy eleve ezt tervezték, s megállásról szó sincs). Arra hivatkozva, hogy a kormányzat esetleg szükségállapotot hirdet – ami láthatólag nem állt szándékában – április 11-től általános és folyamatos munkabeszüntetésre szólítja fel a dolgozókat. Nyugtalanító momentum, hogy Nestor González személyében (2001 decemberében elbocsátották), aki a televízióban árulással vádolja Chávez elnököt, s a legfelsőbb parancsnokság beavatkozását kéri, a lázadó tábornokok újra felbukkannak a színen.

Április 11-e háromszázezer békésen menetelő tüntetőre virrad; a PDVSA székhelye felé tartanak, a főváros keleti részébe. Ez lesz majd a bűntény színhelye, ahol az egyre fokozódó izgalom sietteti a végzetes kimenetelt. Mi hitelesíthetné jobban a diktatúrával szembeszálló “civil társadalom” képét, mint néhány “mártír”… Délután egy órakor, a város nyugati részében, az elnöki palotában, Rafael Vargas kancelláriaminiszter sápadtan ront be kollégái irodájába. “Az ország többi része nyugodt, de Carlos Ortega egyenes adásban épp most szólított föl a Miraflores lerohanására. Ez összeesküvés!” 13 óra 40 perc: a tisztségviselők, tudtukon kívül, megjósolják az elkövetkezendő eseményeket: “Az autóúton közelítenek… Hagyni kell, hadd tüntessenek, de nem érhetnek el idáig. Különben a Bolivar-körök akcióba lendülnek, s az katasztrófához vezetne.”

Az egyenruhások tudnak taktikázni. A Nemzeti Gárda főparancsnoksága semmilyen parancsot nem ad annak érdekében, hogy megakadályozza az elkerülhetetlent. Az ellenzék kevesebb, mint 100 méterre közelíti meg a Miraflorest, s azt a pár tízezer, bottal, kövekkel felfegyverzett “chavezistát”, akik odasiettek, hogy testükkel védelmezzék az elnököt. Tizenöt gárdista, eggyel se több, áll a tömeggel szemben. Szürrealista jelenet következik: vezetőjük odafordul a fotósokhoz, s idegesen megkérdezi: “Kölcsönadná valaki a mobilját? Erősítést kérnék.” Könnygáz bevetésével azért sikerül stabilizálniuk a helyzetet.

E tragikus nap 15 halottját és 350 sebesültjét (ebből 157 lőfegyver okozta sérülés) a Bolivar-körök számlájára írják. Tagjaik, ezek szerint, hideg vérrel tüzet nyitottak a békés tüntetőkre. Ez azonban hazugság. Az első négy áldozatot a tízegynéhány emeletes házak tetején posztoló, titokzatos mesterlövészek, épp az ő soraikból szedik. Ettől aztán hamar felmegy a pumpa, s halálos pontosággal zúdulnak az ellenzékre. Teljes káosz, mindenki mindenki ellen. Az El Silencio metróállomás mellett egy szakasz gárdista felelget a “civil társadalom” kőzáporára: könnygázbombák rajával, aztán komolyabb fegyverekkel, géppuskasorozattal. Az ellenzéki polgármester, Alfredo Pena fővárosi rendőrségének kis csapatai válogatás nélkül lőnek nagyjából mindenre, ami mozog (vannak persze kollégáik, akik megfontoltabban viselkednek).

Az elnöki testőrség “állítólag letartóztatott három mesterlövészt, ketten a chacao-i kerületi rendőrségnél szolgálnak, a harmadik pedig a fővárosi rendőrkapitányságon.”¹¹ Még az összecsapások hevében, egy kábult fiatalember így tanúskodik: “Kettőt észrevettünk, egyenruhában voltak”. Másnap, a Venevisión csatornán, a lázadó Vicente Ramirez Perez altengernagy bizalmasan közli: “az elnök minden, egységparancsnokokhoz intézett telefonhívását ellenőriztük. Reggel 10-kor volt a találkozónk, akkor pontosítottuk az operációt”. Vajon miféle operációt? Tíz órakor, hivatalosan, az ellenzéki hullám még meg sem indult a Miraflores ellen.

Elérték, amit akartak. Efrain Vasquez Velasco tábornok 18 órakor bejelenti, hogy az áldozatok nagy száma miatt megrendült hadsereg nem engedelmeskedik többé Chávez elnöknek. Pár órával korábban a Nemzeti Gárda teljes parancsnoksága már hasonló bejelentést tett. Hajnali 3 óra 15 perckor Lucas Rincón még beolvas egy utolsó közleményt: “A történtek kapcsán a köztársasági elnököt lemondásra szólították fel. Elfogadta.” Az elkövetkező 36 órában a közleményt húsz percenként ismétli a televízió.

A fő-főigazgató, Carmona, akit április 12-én kineveznek elnöknek, feloszlatja a Nemzetgyűlést, a bizottságokat, visszahívja a területi kormányzókat és a megválasztott polgármestereket. Imígyen teljhatalommal felruházott úrként hallgathatja, amint Ari Fleisher, a Fehér Ház szóvivője gratulál a venezuelai hadseregnek és a rendőrségnek, akik “megtagadták, hogy a békés tüntetőkre lőjenek”. Továbbá a szóvivő egyéb kérdésfeltevéseket mellőzve kijelenti: “Chávez hívei tüzet nyitottak az ellenzékre; ez pillanatok alatt olyan szituációt eredményezett, amelyben az elnök kénytelen volt lemondani.” Míg az Amerikai Államok Szervezete elítélni készül a puccsot, a Caracasba delegált amerikai és spanyol nagykövet személyesen is az új elnök üdvözlésére siet.

S eközben, ebben az országban, ahol az elmúlt három évben nem történt sem politikai gyilkosság, sem egyetlen eltűnés, politikai okokból senkit nem csuktak be, a minisztereket, a képviselőket és az aktivistákat kemény retorzió sújtja: az irodákban és a lakásokon tízesével folynak a házkutatások, és 120 “chavezista” kerül börtönbe. A Venevisión hullámain, Ibeyssa Pacheco interjújában, Julio Rodriguez Salas tábornok szélesen mosolyogva, így foglalja össze az eseményeket: “Lett egy príma fegyverünk…, a média! S most meg is ragadom az alkalmat, hogy gratuláljak Önöknek!” A “civil társadalom”, a demokácia nevében – diktatúrát hozott létre. A népen volt a sor, hogy visszaállítsa a demokráciát.

A folytatás már ismert. A vérfürdőt elkerülendő, Chávez elnök ellenállás nélkül megadta magát, de nem mondott le. Április 13-án hívei száz­ezrével szállják meg az utcákat, tereket, szerte az országban. Délután a testőrség beveszi a Miraflorest; segítségükkel néhány miniszter ismét elfoglalhatja helyét a miniszterelnöki hivatalban. A maracay-i 42. ejtőernyős osztag tábornokának, Raúl Baduelnek a példáját követve, az alkotmányhoz hű parancsnokok kézbe veszik az állomáshelyek irányítását. A főparancsnokság megosztott, nincsenek világos tervei, tart a tömegek irányíthatatlan reakciójától, illetve a hadseregen belüli ütközésektől; lábuk alól kicsúszik a talaj. Éjjel a Venezuelai Köztársaság törvényes elnöke visszatér népéhez.

Az ellenzék, úgy tűnik, semmit sem okult a tragikus eseményekből: pár nappal később újra felpiszkálja a tüzet.

“Csak ne legyenek illúzióik. Chávezzel vagy Chávez nélkül, Venezuela már soha nem lesz olyan, mint volt.” – figyelmezteti őket, az országot három éve felkavaró mély változásokra célozva, egy “chávezista”.

 

***

 

II. Egy tökéletes bűntény

 

Vegyük újra az április 11-ei, venezuelai puccs eseményeit. Ezt a rendhagyó államcsínyt – műfajának iskolapéldáját – Hugo Chávez elnök ellen követték el, aki azóta már visszatért hivatalába. A történtekből azonban még kevesen okultak. A tanulságok pedig létfontosságúak, hogy elkerülhető legyen a Caracasban készülődő újabb katonai lázadás…

Először is, megdöbbentő az eseményeket övező általános nemzetközi érdektelenség. Pedig a venezuelai kormány – Latin Amerikában az egyetlen működő szociáldemokrácia – a demokratikus szabadságjogok messzemenő tiszteletben tartása mellett, mérsékelt szociális reformprogramot követett.

Ezért szomorúan konstatáljuk, hogy az európai szociáldemokrata pártok, köztük a francia Szocialista Párt (PS), némák maradtak a venezuelai szabadság sárba tiprásának rövid ideje alatt. Sőt, nagy múltú vezetőik közül egyesek, mint Felipe Gonzalez, nem átallották helyeselni a puccsot¹² , s percnyi hezitálás nélkül osztoztak a Világbank, az Egyesült Államok elnöke, valamint José Maria Aznar, spanyol miniszterelnök, az Európai Unió soros elnökének örömmámorában…

Latin Amerikában 1991 szeptemberében történt utoljára fegyveres hatalomátvétel, amikor is a hadsereg távozásra kényszerítette Jean-Bertrand Aristidot, Haiti választott elnökét. Azt hittük, a hidegháború végeztével Washington felhagy a Condor-hadművelet¹³ szellemével, amely az 1970-es, 80-as években az antikommunizmus nevében támogatta a dél-amerikai diktatúrák létrejöttét. Azt hittük, elítélendő minden, demokratikusan megválasztott rendszer elleni összeesküvés.

2001. szeptember 11. óta azonban háborús szelek fújnak Washington fölött, s úgy tűnik ezeket az aggályokat is elsodorták.¹⁴ Hiszen Geor­ge W. Bush elnök megfogalmazása szerint: “aki nincs velünk, az a terroristákkal van”, és Chávez elnök valóban túlságosan is önállónak bizonyult. Nem hozta-e újra működésbe az OPEC-et ? (Az olajexportőr-kartell régi szálka Washington szemében.) Nem találkozott-e Szaddam Husszeinnel? Nem tett-e látogatást Iránban és Líbiában? Nem létesített-e normális kapcsolatokat Kubával, s nem utasította-e el a kolumbiai gerillák elleni akció támogatását?

Chávez szabad préda lett. Ám Washington nem alkalmazhatta többé a régi, véres módszert. Azt, amelyet például 1954-ben Guatemalában, 1965-ben Dominikában vagy 1973-ban Chilében vetett be. Az amerikai kontinens ügyeinek helyettes államtitkára, a probléma felelőse, Otto Reich azonban szóvá tette, hogy ugyan államcsíny nem történt, az elmúlt évtizedben mégis hat, demokratikusan megválasztott latin-amerikai elnök bukott meg – legutóbb De la Rua, Argentinában –, ám nem a hadsereg, hanem… a nép miatt.

Ez tehát a követendő példa Chavez elnök megbuktatásakor. Első lépésként egy jól pozícionált koalíció – a Katolikus Egyház (amelyet elsősorban az Opus Dei képvisel), a pénzarisztokrácia, a fehér polgárság, a cégtulajdonosok, valamint egy korrupt szakszervezeti tömörülés – kinevezi magát “civil társadalomnak”. Ezt követően a jelentős médiatulajdonosok maffiapaktumot kötnek. Elkötelezik magukat, hogy kölcsönösen támogatják egymás kampányait, a “civil társadalom” védelme nevében, az elnök ellen…

A média nem riad vissza semmilyen hazugságtól, s azt harsogja, hogy “Chávez egy diktátor”; a végsőkig feszíti a húrt. Bár egyetlen politikai fogoly sincs, egyes csatornák még az olyan kijelentésektől sem riadnak vissza, mint: “Chávez maga Hitler”.¹⁵ S mindig ugyanazt a jelszót sulykolják: “Le vele!”

Míg tulajdonosaik egy demokratikusan megválasztott elnök megbuktatására szövetkeznek, a médiumok a “nép”, “demokrácia”, “szabadság” szavak mámorában úsznak. Utcai tüntetéseket szerveznek, ám az őket ért legkisebb kormányzati kritikát is a szólásszabadságot ért súlyos támadásnak minősítik, és miattuk nemzetközi szervezeteknél emelnek panaszt.¹⁶ Feltámasztják a “forradalmi sztrájkot”, bátorítják az elnöki palota elfoglalását, az erőszakos hatalomátvételt.

A propaganda iránti természetes hajlamánál fogva, a média azonban összetévesztette a virtuális népet, amelynek nevében az április 11-ei államcsínyt elkövették, a valódival, amely kevesebb, mint 48 óra leforgása alatt Chávez elnököt visszahelyezte hivatalába. Ám a bűnbánat csak rövid ideig tartott. A venezuelai média, példátlan büntetlenségét kihasználva, megkettőzött dühvel, jelenleg is folytatja kábító hadjáratát, az egyik legnagyobb destabilizációs kampányt, amelyet valaha demokratikus kormányzat ellen folytattak. Az általános érdektelenséget felhasználva, ez alkalommal, sikerre akarják vinni a tökéletes bűntényt…

 

 

(A cikk első felét Maurice Lemoine, második felét Ignacio Ramonet írta. Mindkét rész a Le Monde diplomatique-ban jelent meg. Fordította: Mihályi Patrícia.)

 

 

Jegyzetek

 

¹ Esculiado: nehezen lefordítható, pejoratív elnevezés, amelyet az elnök ragasztott ellenfeleire (amit azok büszkén viselnek), jelentése: lesoványodott, fakó, csontvázszerű.

² piaci seftelő

³ Lásd Ignacio Ramonet cikkét: “Chavez” és Pablo Aiquel írását: “Un président ’bolivarien’ pour le Venézuela”, Le Monde diplomatique, 1999. október, illetve 2000. november.

⁴ Datanálisis, In: El Universal, Caracas, 2002. március 14.

⁵ Bár szakítottak, a PPT soha nem lépett szövetségre az ellenzékkel, később pedig újra csatlakozott Chávezhez; a MAS egyik része szintén hű maradt hozzá.

⁶ Barriada: nyomornegyed

⁷ Pedro Soto ezredes, Carlos Molina ellentengernagy, Pedro Flores százados és Hugo Sanchéz őrnagy

⁸ Az árak stabilizációjában a közel-keleti válság eseményei is szerepet játszottak.

⁹ Miami Herlad, 2002. február 7.

¹⁰ Szoros szálak fűzik a kubai-amerikai lobbyhoz; neve az 1980-as években felmerült az Irán-contragate-üggyel kapcsolatban, ezért kinevezését a Kongresszus hosszú ideig megakadályozta.

¹¹ El Nacional, Caracas, 2002. április 13.

¹² El Pais, Madrid, 2002. április 12.

¹³ L. Pierre Abramovici: “’Opération Condor’, cauchemar de l’Amériquque latine”, Le Monde diplomatique, 2001. május

¹⁴ V.ö. Gueres du Xxe siècle, Galilée, Párizs, 2002

¹⁵ L. például a caracasi Esceso c. havilap 2002. áprilisi számának szerkesztőségi cikkét.

¹⁶ A Reporters sans frontières (Újságírók határok nélkül) nevű szervezet, szemet hunyva az egyik leggyalázatosabb médiakampány felett, amelyet egy demokratikusan megválasztott kormánnyal szemben valaha folytattak, hagyta magát megtéveszteni, s több jelentést készített Chávez kormánya ellen, amely pedig soha nem lépett fel a véleménynyilvánítás szabadságával szemben, soha nem tiltott be egyetlen médiumot, s nem tartóztatott le egyetlen újságírót sem.

A brazil népi baloldal jelöltje már több ízben indult az elnökválasztáson, ezúttal azonban a népszerűségi listák élén vetette magát a küzdelembe. (A londoni Red Pepper elemzése.)

Lehetséges egy más világ

 

Luis Inacio da Silva, a Munkáspárt baloldali jelöltje komoly előnyre tett szert az októberi elnökválasztási hajrában. A Lula néven ismert da Silva győzelme olyan politikai következményekkel járna, amely megrengetné a nyugati féltekét. Brazília a területileg legnagyobb és gazdaságilag legjelentősebb ország Latin-Amerikában. Három politikailag instabil országgal határos. Ezek közül Argentína a gazdasági összeomlás határán áll, Kolumbia egyre jobban kiterjedő polgárháború helyszíne, Venezuelában pedig a közelmúltban az Egyesült Államok által támogatott jobboldali politikai pártok próbálták meg Hugo Chavez elnököt megbuktatni. Mindezen felül da Silva fenntartásokat fogalmaz meg az Egyesült Államok által támogatott Amerikai Szabadkereskedelmi Övezet (Free Trade Area of the Americas) irányában, ráadásul az önálló külpolitika jelszavával fémjelzett, Kubával és a kolumbiai polgárháborúval kapcsolatos nézetei a Bush-kormányzat ellenfelévé teszik.

Brazília jelenlegi elnöke, Fernando Henrique Cardoso az alkotmány szerint nem választható meg még egyszer. Az általa vezetett közép-jobb koalíció neoliberalizmusához és az állami vállalatok privatizációjához kapcsolódó korrupciója miatt képtelen volt “botránymentes”, tiszta múltú jelöltet találni da Silva ellenében. A koalíció első jelöltje, Roseana Sarney kénytelen volt lemondani a jelöltségről, miután a rendőrség a lakásán lefoglalt félmillió dollárt, amit minden valószínűség szerint egy tönkrement magáncég állami pénzalapokból “szponzorált” talpra állításáért kapott. A jelenlegi jelölt, Jose Serra is botrányba keveredett, mert a kampánymenedzserét megvádolták 15 millió dollár elfogadásával, cserébe azért, hogy segített eladni egy dollármilliárdokat érő állami acélvállalatot egy magánkonzorciumnak.

Da Silva, a Munkáspárt (PT) feje háromszor sikertelenül indult az elnökválasztáson, ám a jelenlegi támogatottsága az előzetes felmérések szerint kétszerese a második legnépszerűbb elnökjelöltének. Azoknak a száma, akik semmiképpen nem szavaznának Lulára, a közelmúltban, jelentősen visszaesett (38%). Ez a mutató a többi, relatíve nagy támogatottságot élvező elnökjelölt esetében ennél nagyobb. Ez jól jöhet Lulának az október végi végső (második körös) választás során, amikor az előzetes becslések alapján egyik jelölt sem éri el az ötven százalékot az első körben. A legfrissebb felmérések szerint Lula a finisben győzni fog.

A Munkáspárt győzelmétől tartva, május elején a nagyobb befektetési bankok, mint a Morgan Stanley, a Dean Witter és a Merrill Lynch hátrébb sorolták a befektetési biztonság alapján készített listán Brazíliát, pénzügyi válságot indítva ezzel el. A brazil valuta, a real értéke csökkent és az értékpapír-piac összeomlott.

A befektetési bankok beavatkozása erős reakciókat váltott ki. “Ezek a bankok vezetik az ország neoliberális kizsigerelését és most megpróbálják megfélemlíteni az embereket, hogy így érjék el egy olyan politikai rendszer fenntartását, amely a bankok szűk érdekeit szolgálja” – füstölgött Reinaldo Gonzalvez, a Rio de Janeiro-i Szövetségi Egyetem Gazdasági Intézetének munkatársa.

Még a Financial Times is “hibás lépés”-nek minősítette a bankok reakcióját, megjegyezve, hogy elnökké választása esetén da Silva minden bizonnyal visszafogott gazdaságpolitikát valósítana meg. A Financial Times szerint a munkáspárti önkormányzat igen jól működik több brazil városban. Rio Grande do Sul államban, ahol a Munkáspárt egy évtizede van hatalmon, nemcsak a szociális ellátás javult, hanem a mezőgazdasági és ipari termelés ösztönzésével is kitűnt a kormány, így ma az állam Brazília egyik leggazdagabbja. Az állam termelőkapacitásának körülbelül tizenhárom százaléka van szövetkezeti vagy állami kézben.

Lula támogatottsága nem kötődik társadalmi osztályhoz. Még a gazdasági elit bizonyos része is kezdi elhinni, hogy Lula politikája az ország reménye lehet. Az 1997-es ázsiai gazdasági válság óta Brazília gazdasági teljesítménye igencsak vérszegény; a növekedési ráták jó néhányszor elmaradtak a lakosságszám növekedési arányától. Cardoso neoliberális gazdaságpolitikája, amely lehetővé tette, hogy a spekulatív “forró pénzek” szabadon áramoljanak ki és be az országból a befektetők kénye-kedve szerint, Brazília alapvető ipari érdekeivel szemben (amely ipar elsősorban a hatalmas belső piacra termel) pénzügyi érdekeket helyezett előtérbe. “Még a brazil iparba befektető külföldiek közül is néhányan jó szemmel tekintenek Lula gazdaságpolitikájára” – mondja Gonzalvez. Lula az 1980-as évek közepén tűnt fel először, amikor a nagy, belső és nemzetközi piacra is termelő fém- és autóipari szakszervezetekre támaszkodva építette fel a Munkáspártot.

Cardoso pénzügyi – a banktőke menekülésének meggátlását célzó – intézkedéseinek részeként a hazai kamatráták 18,5 százalékon állnak és emelkednek. Brazília nemzetközi adóssága körülbelül 210 milliárd dollárra tehető, a belső adósság durván 250 milliárd dollár. Bár időről időre a sokrétű, kávéból, szójababból, marhahúsból, narancsléből, cukorból és néhány feldolgozott termékből (mint amilyen például a személygépkocsi) álló exportnak köszönhetően a kereskedelmi mérleg többletet mutat, a nemzetközi adósságmérleg és a külföldi befektetők tőkéjének kiáramlása azt mutatja, hogy Brazília éves fizetési mérlege hosszú távon deficites. Ez az állapot még több adósság felhalmozására készteti az országot – Brazília új hiteleket vesz fel azért, hogy fizetni tudja korábbi kölcsönei részleteit és kamatait, és hogy csökkentse a fizetési mérleg hiányát. Cardoso a nemzetközi pénzügyi érdekeknek megfelelően, a nehéz pénzügyi helyzet megoldásának ígéretét zászlójára tűzve, neoliberális intézkedési csomag keretében csökkentette a szociális kiadásokat és szolgáltatásokat, ám ez lakossági tiltakozást, az erőszak és a bűnözési ráta növekedését váltotta ki. Nem csoda, hogy a brazil érdekeltségekkel is rendelkező, vezető nemzetközi befektető, Soros György, a közelmúltban rámutatott arra, “a válság, amely kibontakozóban van Brazíliában, elképzelhető, hogy a végső lesz.”

Amikor a nemzetközi cégek alsóbb hitelképességi kategóriába sorolták Brazíliát, Da Silva a Cardoso által képviselt gazdaságpolitikai vonallal teljességgel ellentétes módon a következőket nyilatkozta: “A legmegfelelőbb taktika a spekuláció ellen a termelés. A termelt áru szállítását megoldó infrastruktúra, a magasan képzett munkaerő és a magas fizetéseknek köszönhetően magas belső fogyasztás vonzani fogja a befektetőket.”

Brazília társadalmi mozgalmai körében – különösen a Földnélküli Mozgalom (MST – Movimento Sem Terra) soraiban – igen erős Lula támogatottsága. Másfél évtizede az MST parlagon hagyott földeket – különösen nagybirtokokat – foglal el szerte Brazíliában. Az MST-nek elkötelezett és hozzáértő vezetése van, amely demokratikus centralista elvek mentén vezeti a szervezetet, hasonlóan a régi forradalmi és kommunista latin-amerikai szervezetekhez. Az MST centralizmusa ellenére komoly és mély kapcsolatot ápol Brazília néhány távoli közösségével is.

Az MST és a PT a nyolcvanas évek elején, az MST megalapításának pillanatában, igen közel álltak egymáshoz. Az elmúlt években a két szervezet taktikát és stratégiát változtatott; a PT győzni vágyó politikai erővé vált, az MST továbbra is az ország legszegényebbjei részére kíván társadalmi mozgalmat építeni. Előfordult, hogy Lula tartózkodott attól, hogy az MST földfoglalási akcióival kapcsolatosan kinyilvánítsa szimpátiáját.

Minden különbség ellenére, teljességgel világos, hogy az MST tagjai és szimpatizánsai a PT-t és Lulát fogják támogatni szavazataikkal az őszi választáson. A két szervezetnek közös és szó szerint halálos ellenségei vannak. Három munkáspárti polgármestert és több MST-aktivistát gyilkoltak meg az elmúlt években, sokakat letartóztattak és bántalmaztak a börtönben. Lula győzelme esetén az agrárreform újra lendületet venne, és véget érne a recesszió. A PT-n belül komoly ellentétek vannak, amelyek nem ritkán heves vitákat okoznak a párton belül. Jose Alencar liberális párti szenátor alelnök-jelöltté választása volt ebben a választási kampányban a legellentmondásosabb és legvitatottabb döntés. A Liberális Párt egy centrista párt, amely a kormányzó koalícióval kötött szövetséget. Alencar egy 500 millió dolláros vagyonnal rendelkező, a gazdagnak számító Minas Gerais államból származó textilgyáros. Alencarra progresszív, felvilágosult vállalkozóként tekintenek, alkalmazottai független egyesületeket hoztak létre, és brazil mércével mérve tisztességes bért kapnak. Alencar azt a hazai vállalkozói polgárréteget képviseli, amellyel Lula szövetséget próbál kötni kormánya s az ország megerősítése érdekében, azok ellen a spekulatív nemzetközi pénzügyi érdekeltségek ellen, amelyek szinte elkerülhetetlenül kísérletet fognak tenni arra, hogy megbuktassák kormányát, amennyiben megnyeri a választásokat.

A párton belüli másik nagy vita tárgya, hogy elismerjék-e azt a több mint 200 milliárd dollárnyi nemzetközi adósságot, amelyet az eddigi kormányok felhalmoztak. A Jubileum 2000 szervezet – egy széles bázisú ökomenikus mozgalom, amely a Brazil Nemzeti Püspöki Kar támogatását élvezi – ragaszkodik ahhoz az álláspontjához, hogy Brazília és más, harmadik világbeli országok nem tudják visszafizetni és nem is kell, hogy visszafizessék az adósságot, különösen nem azt a részt, amelyet korrupt rezsimek kormányzása alatt vett fel az ország. Ennek ellenére Lula az elmúlt hetekben úgy nyilatkozott, hogy elismeri a nemzetközi adósságállományt – ezzel a pénzpiacok további “idegesítését” kívánta elkerülni.

Más területeken a Munkáspárt alapvető változásokat szeretne. Az elmúlt évtized önkormányzati tapasztalataira támaszkodva, a Munkáspárt két áttörő és újszerű javaslattal rendelkezik: a résztvevők (vagyis az állampolgárok) bevonásával meghozott döntéseken alapuló államvezetés (participatory management of the state) és az állam stratégiai menedzsmentje (strategic management of the state). Marcus Arruda, a Munkáspárt gazdasági tanácsadója és a Kormányzati Alternatíva a Déli Félteke Számára nevű, a kereskedelmi kamarák és szövetkezetek számára kutatást végző szervezet igazgatója szerint a résztvevők (vagyis az állampolgárok) bevonásával meghozott döntéseken alapuló államvezetést az NGO-k (civil szervezetek) és a civil társadalom képviselőiből álló helyi és regionális tanácsok felállításán keresztül lehet megvalósítani. A tanácsok vitákat rendeznének és javaslatokat tennének a gazdaság-, társadalom-, kulturális és környezetvédelmi politikákkal kapcsolatosan; felügyelnék a közpolitika alkalmazását, és közvetlenül kapcsolódnának a fővárosbeli központi kormány megfelelő szerveihez. Technikai szakértőkből, a termelői és a civil szféra képviselőiből álló, specifikus gazdaságpolitikai területekkel – mint az agrárpolitika, a közlekedéspolitika, az oktatás, az egészségügy – kapcsolatos kérdések és prioritások megvitatásával foglalkozó szektorális tanácsok felállítására van szükség.

Az “állam stratégiai menedzsmentje” azt jelenti, hogy a PT szakítani akar a minimalista állam neoliberális koncepciójával, az államapparátust a brazil társadalom egészét szolgáló szociális és gazdasági lépések szolgálatába kívánja állítani. Olyan nemzeti fejlesztési programot kíván a párt bemutatni, amely a négyéves elnöki perióduson túlmutató közpolitikai intézkedéseket irányoz elő.

Például az oktatás területén a munkáspárti kormány speciális, időkeretekhez kötött programokat kíván alkalmazni annak érdekében, hogy visszaszorítsa a körülbelül 25 millió felnőttet érintő írástudatlanságot. Munka melletti tanulás-programot kívánnak elindítani a 18 éven felüli írástudatlanok számára és azoknak a felnőtteknek, akik egyszerűen folytatni kívánják tanulmányaikat közép- vagy felsőfokú szinten. A PT oktatáspolitikai programjának másik alapvető eleme az iskolai ösztöndíj program, amelynek keretében a szülők jövedelem-kiegészítést kapnának az iskolába járó gyermek után. A támogatás ezen formája nem ismeretlen a Szövetségi Körzetben; Cristovam Buarque, a PT színeiben politizáló kormányzó alkalmazta körzetében, és Cardoso is elismerte a program hatékonyságát – megpróbálta az ország más részein is bevezetni. Szélesebb értelemben a PT úgy tartja, hogy a tudományos kutatásnak és a felsőoktatásnak szorosan kell kapcsolódnia a nemzeti fejlesztési politikához, amelyet a stratégiai, a civil társadalmat a döntésekbe bevonó tanácsok alapoznak meg.

A PT győzelme megerősítheti a pártnak a nemzetközi civil társadalomhoz és szervezetekhez fűződő kapcsolatait, ezen belül is főként azokkal, amelyek tiltakoznak a globalizáció multinacionális vállalatok által képviselt formája ellen. A rio grande do sul-i PT-kormányzat volt a házigazdája Porto Alegrében 2001-ben és 2002-ben a Szociális Világfórumnak, amelynek keretein belül aktivisták tízezreit összehozó igen gondolatgazdag vitákra került sor. Ez a fórum nemcsak a Munkáspárt és a brazil társadalmi mozgalmak, hanem a résztvevő nemzetközi szervezetek berkein belül is visszhangot keltett. Brazília, a Munkáspárt és az ország társadalmi szervezetei ma fontos tervező és kísérleti alapjai a neoliberalizmus felemelkedő félben lévő globális alternatívájának.

A Szociális Világfórum 2003-ban szintén Porto Alegrében lesz. Elképzelhető, hogy elnökként Lula fogja megnyitni a változások korát jelképező fórumot. A PT kijelentette, hogy célja egy olyan, másfajta globa­lizáció létrehozása, amely az együttműködés, a komplementaritás, a kölcsö­nösség és a szolidaritás értékein alapul. Az egész országban a Munkáspárt arra törekszik, hogy a 2002-es Szociális Világfórum zászlóját lobogtassa, amelynek jelszava: “Lehetséges egy más világ”.

Igen sajátságos módon a real július másodikán érte el mélypontját, éppen akkor, amikor a brazil futballválogatott első helyezettként tért haza a futball-világbajnokságról, és milliók ünnepelték őket. Nyolc évvel azelőtt, ugyanezen a napon még pénzügyminiszterként (hónapokkal elnökké választása előtt) vezette be Cardoso a Real-tervet, amely az ortodox neoliberális gazdaságpolitika kezdetét jelképezi Brazíliában. Amikor Cardoso találkozott a focicsapattal, harsányan örült sikerüknek, feltehetőleg remélve, hogy ő és kijelölt utódja is sütkérezhet egy kicsit a siker fényében. Cardoso egyetlen szóval sem említette a Real-tervet és az évfordulót. Mind Cardoso, mind Jose Serra megpróbálta a jelenlegi spekulációs válságot Lula nyilatkozatainak tulajdonítani, mondván, nem szabad, hogy Brazíliának ilyen “felelőtlen vezetője” legyen, aki az országot “gazdasági katasztrófába” sodorja. A konzervatív brazil sajtó az O Globo médiakonglomerátum vezetésével csatlakozott a támadáshoz, megpróbálva a szavazókat Lula ellen fordítani, pontosan ugyanúgy, ahogy a megelőző választások során tette. De a mostani kampány során a brazil média Lula-ellenes irányultsága feltehetőleg kevésbé fog hatékonynak bizonyulni, mint az előző kampányok alatt. Az O Globo komoly veszteségeket könyvelhet el, és emiatt eladni kényszerül kábeltévé-hálózatát. Ennél is fontosabb tényező, hogy az emberek többsége úgy érzi, az előző kampány során a média megtévesztő hatásának köszönhetően voksolt Cardosora, és ennek megfelelően most már nem hajlandó bedőlni a média és a kormányon lévő koalíció propagandájának.

Marcos Arruda (Munkáspárt) szerint a jelenlegi pénzügyi válság pozitív fordulatot hozhat a párt számára az októberi választásokon. Úgy gondolja, a válság a kormányon lévő koalíció összeomlásához fog vezetni, és Lula győzelme “fordulópont” lesz nemcsak Brazília, de más latin-amerikai országok számára is. “A kormány saját neoliberális csapdájába esett” – mondja Arruda. “A Lula elnök által vezetett Brazília kilábalhat a gazdasági ingoványból. Lula képes arra, hogy széles néprétegeket mobilizáljon, szövetséget kössön a haladó szellemű középosztállyal, és mozgásba hozza a nemzetközi szövetségeseit. Eljött annak a lehetősége, hogy Brazília jó példával szolgáljon a többi, a neoliberalizmus valamint a multi- és transznacionális vállalatok által dominált globalizáció csapdájába esett harmadikvilág-beli ország számára.”

 

Roger Burbach

 

***

 

Vigyázz, a kék légy csíp!

 

Ha valaki fel tudja venni a globális tőke által eldobott kesztyűt, az Lula és pártja, a brazil Munkáspárt (PT, Partitido Trabhalidores). Programja radikális újraelosztást, földreformot, részvételi demokráciát és a közbefektetések kiterjesztését ígéri. Mindezek mögött igen erős népmozgalmak állnak, amelyek közvetlenül támogatják vezetőjüket a tárgyalóasztalnál, súlyt adva érveinek; a földnélküli mozgalom, azon állampolgárok, akik részt vesznek a PT által kormányzott városok “résztvevő költségvetésében” (participatory budgeting), valamint a baloldali és stratégiai gondolkodású szakszervezeti szövetség (CUT). Mindezeken felül a PT igen erős nemzetközi kapcsolathálóval rendelkezik, főként Latin-Amerikán belül; a Szociális Világfórumnak helyet adva a társadalmi igazságosságon alapuló globalizációt tűzi zászlajára.

És így tovább és így tovább. A jelek nem túl kedvezőek, még akkor sem, ha Lula nyer, ami egyáltalán nem elképzelhetetlen – a brazil elit arról híres, hogy ha veszélyben érzi magát, képes az összefogásra. Burbach beszámolója szerint, Lula elismerte az ország adósságait, annak ellenére, hogy a pártja és a diktatúra utáni alkotmány szerint az adósságokat csakis azok szigorú vizsgálata után fizeti vissza az ország (az adósság jó része a diktatúra ideje alatt halmozódott fel, és a jelenlegi kormány mandátuma alatt megduplázódott).

A probléma nem Lula elkötelezettségével van; mindez egy politikai-gazdasági háború egyik stratégiája. A bankok és a pénzügyi sajtó már most Lulát vádolja a brazil válságért – pedig attól függetlenül, hogy ki nyer, Brazíliának újra kell tárgyalnia vagy be kell szüntetnie adósságszolgálatát. Tanácsadói minden jel szerint arra ösztönzik Lulát, hogy engesztelje ki a (kielégíthetetlen) nemzetközi befektetőket, mert így vissza lehet hódítani a kevésbé elkötelezett szavazókat is. A PT aktivistái (a petisták) arról próbálják meggyőzni Lulát, ossza meg az ellenzéket azzal, hogy széles támogatottságot szerez a gazdaságilag, társadalmilag és morálisan biztos lábakon álló tárgyalópozíciónak az IMF-fel szemben, és ezzel hozza olyan helyzetbe az új PT-kormányt, hogy az ki tudja billenteni az országot abból az ördögi körből, amelybe az adósságszolgálat miatt került (hiszen a kölcsönök és azok kamatai visszafizetéséhez újabb kölcsönöket kényszerül felvenni). Az adósságszolgálat jelenleg az ország exportnyereségének 90 százalékát viszi el.

Lula stratégiájának jelenlegi iránya felvet egy általánosabb kérdést, amely más cikkeinkben is felbukkan, például Ken Livingstone londoni polgármester vagy a manchesteri tanács terveivel összefüggésben. Lula is, Ken Livingstone is és a manchesteri önkormányzat is tudja, hogy pusztán megválasztásuk ténye nem elegendő ahhoz, hogy elérjék a társadalmi igazságosság célját, amelyet mindegyikük (egymástól eltérő mértékben) a zászlajára tűzött. A megválasztott pozíciókban lévő embereknek és azoknak, akik választás keretében indulnak a pozícióért, az egyik legnagyobb problémájuk az, hogy hogyan vezessék innovatív és elvhű módon az államnak azt a részét, amely rájuk van bízva, úgy, hogy ugyanakkor őszinték maradnak az emberekhez és szembesítik őket a fennálló nehézségekkel. Az ily módon véghezvitt kormányzás segítségével a választott képviselők elkerülhetik annak a csapdáját, hogy úgy tegyenek, mintha minden problémát meg tudnának oldani, és képesek lesznek arra, hogy a különböző hatalomfajták – választási, erkölcsi és gazdasági – koalícióját létrehozva, elébe álljanak a multinacionális vállalatok, a nemzeti kormány (London és Manchester esetében) és az IMF-hez hasonló nemzetközi szervezetek (Brazília esetében) kihívásainak.

Érdemes észben tartani, hogy a multinacionális nagyvállalatok az elmúlt húsz év deregulációs hullámában nem voltak mindig képesek kézben tartani a kártyákat. Szükségük van a nemzeti piacokhoz való hozzáférhetőségre; szükségük van arra, hogy az emberek megbízzanak bennük és vásároljanak tőlük; szükségük van közföldek és infrastruktúra megvételére vagy használatára, szükségük van munkásokra, szükségük van nagy állami megrendelésekre, és így tovább. Mi másért költenének ilyen eszeveszett összegeket a megvesztegetésre, a lobbizásra és általában nemzeti és helyi politikusoknak, vezető tisztviselőknek való hízelgésre, ha nem lenne szükségük arra, hogy a maguk oldalára állítsák őket?

Amikor arra kerül a sor, hogy a politikusok alkudozzanak, gyakran elveszítik stratégiai érzéküket. Brazíliában van egy “kék légy”, amelynek csípése megváltoztatja az áldozat valóságérzékét. Elképzelhető, hogy amint a baloldal hatalomra kerül, “megcsípi” ez a “légy”, s ennek hatására a hatalmat egyszerűen csak vezetésre használja, és nem az átalakítás szélesebb körű stratégiájának részeként. Létezik “oltás” a “légycsípés” ellen. Olivio Dutra dél-brazíliai kormányzó számára, aki elvetette a belső befektetés fordi terminusát, a népmozgalomban gyökerező erős és független párt ellenszernek bizonyult. Másik ellenszer lehet a nagy elvárások ösztönzése és a kampánycsoportok támogatása, ami Kennek [Ken Livingstone a ford.] bejött a GLC-nél (az 1986-ban megszüntetett Nagy-londoni Tanácsnál. A szerk.) töltött hivatali ideje során. Remélhetőleg a petisták és a földnélküli mozgalom meg tudja óvni Lulát attól, hogy megcsípje ez a füle körül döngicsélő kék légy.

 

E számunk szerzői a magyar és a nemzetközi baloldal néhány alapvető elméleti és politikai problémáját vizsgálják, és veszik számba perspektíváit. Mindez viták nélkül természetesen nem lehetséges. Több síkon és több szempontból vizsgált problémakörök kerülnek egymás mellé, amelyek szervesen össze is kapcsolódnak. A magyarországi politikai fejleményeknek, a legutóbbi választások eredményeinek és a globalizáció problémájának osztályszempontú elemzése egymást erősítik, egyúttal ösztönzik a mélyebb mérlegelést. Más írások és vélemények alapján, a cigánykérdés értelmezése sem lehetséges a konkrét gazdasági, szociális és politikai érdekrendszerek vizsgálata nélkül, mert különben utat nyitnánk a politika etnicizálása irányába, ami éppen a cigányság sorsának szempontjából rejt magában súlyos konfliktusokat. Érdekes vita bontakozott ki Szalai Erzsébet új könyve kapcsán a magyar újkapitalizmus és a globalizáció összefüggéseiről, amely problémakör jól kapcsolódik azokhoz a szervezeti kísérletekhez, amelyek a társadalmi önvédelem esélyeit szélesítik: ilyen nemzetközi szerveződés az ATTAC, amelynek magyarországi szervezete is létrejött már, alapdokumentuma pedig létezésének legalábbis a látszatát kelti. A globalizációval mint a tőke nemzetközi önkényuralmával szembeni társadalmi ellenállás nemzetközi tapasztalatairól, mások mellett, James Petras tanulmánya tájékoztat.

Tartalomjegyzék

1. Szoboszlai György : Trendkívüli fordulók (interjú)
2. Wiener György : Osztályhelyzet és választói magatartás
3. Martin Kovats, Kerékgyártó T. István, Bíró András, Kállai Ernő, Krausz Tamás : Kik csinálják a cigánykérdést Magyarországon?
4. Alain Reyniers : Gondolatok a cigány gazdaságról
5. Szigeti Péter, Szalai Erzsébet, Krausz Tamás : Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban
6. James Petras : Forradalmi politika – ma
7. Gondi József : Néhány kritikus gondolat Kapitány Gábor szellemi termelési mód felfogásával kapcsolatban
8. Katona László : A baloldaléiság lehetséges újraértelmezése
9. Csanády András : Társadalmunk törésvonala és viszonya a baloldalisághoz
10. Phineas Baxandall : Jobbra tart-e az ÚJ Gazdaság?
11. Szegváry Tamás : A 2001-ben megjelent négy Kádár könyvről
12. ATTAC Magyarország : Platform
13. Thomas Fritz : A baloldal kapitalizmus bírálata és az ATTAC
14. Markus Wissen : Az ATTAC fejlődési lehetőségei
15. Immanuel Wallerstein : Háború, hegemónia, globalizáció (interjú)