A baloldali értelmiség szerény jelentőséget tulajdonít a harmadik világ forradalmi tömegharcainak, ezért hajlamos a politikai kudarcokat történelmi vereségekként megélni. A szerző nem a felvilágosult értelmiségi vitakörökben, hanem a tömeges gyakorlati fellépésben keresi a kiutat; a világszerte erősödő radikális társadalmi mozgalmak a jövőt illetően optimistává teszik.

Ha meg akarjuk érteni a forradalmi politika jelenét és jövőjét, akkor el kell végeznünk a mögöttünk álló fél évszázad történelmi analízisét. A baloldal történelmi áttekintése igen összetett projekt; figyelembe kell vennünk a különböző kontinenseken kirobbant harcok fejlettségének eltéréseit, az egymásnak ellentmondó tendenciákat, az eredményeket és a korlátokat, a rövid- és hosszútávú hatásokat, a gazdaság és a politika kölcsönhatásait (a válság vagy a fellendülés hatásait a forradalomra) – egyszóval finom, részletes elemzést kell elvégeznünk ahhoz, hogy ne kelljen behódolnunk azoknak az intellektuális diktátumoknak, amelyek a “világméretű folyamatokat” az ökonomizmus vagy az etnocentrizmus szemüvegén keresztül vizsgálják. Az értelmiségiek, köztük a tudósok között nemzedékek óta éles törésvonal húzódik: az egyik oldalon találjuk azokat, akik számtalan módon és formában – bármily kritikusan is – a “neoliberalizmus” híveiül szegődtek, vagy fejet hajtottak “a világtörténelem legsikeresebb ideológiájának” “koherens és szisztematikus koncepciója” előtt, míg a másik oldalon állók aktívan harcolnak, írnak, alternatívákat – szocialistákat és másféléket – építenek ezekkel a nézetekkel szemben.¹

Ám a társadalmi átalakulásokban az értelmiségiek szerepe, jóllehet összetett és fontos, de sosem döntő. Sokkal gyakoribb, hogy inkább az osztályok közti erőviszonyok elmozdulásait tükrözik vissza, mintsem olyan határozott, “független” és “realista” álláspontokat képviselnének, mint azt néha, önmagukat is ámítva, hangoztatják. A történelmet áttekintve láthatjuk, hogy az értelmiségiek tömegesen a legjobb esetben is csupán a gyarmati, diktatórikus vagy éppen fasiszta rezsimek elleni demokratikus és/vagy nacionalista mozgalmakhoz csatlakoztak. A társadalmi forradalom mozgalmai csupán ingadozó, ellentmondásos és korlátozott támogatásra számíthattak tőlük. Az orosz értelmiség túlnyomó része ellenségesen viszonyult az októberi forradalomhoz, akárcsak kínai, vietnami, vagy kubai kollegáik, amikor az országaikban kitört forradalmak az egalitárius elképzelések felé fordultak, és az USA imperialista támadásaival kellett szembenézniük.

Az átmeneti vagy történelmi vereségeket követő ellenforradalmi időszakokban számos, egykor radikális értelmiségi tért vissza eredeti osztálygyökereihez. Sajátos utakon jártak: sokan közülük felfedezték a jobboldali ideológiák vonzását (az oroszországi spiritualizmus 1906 és 1910 között); saját szenvedésüket és elszigeteltségüket a fennálló rend megváltoztathatatlanságának és örökkévalóságának doktrínájává tágították. A hatalom előtti meghunyászkodásuk kísérőjelenségeként a jobboldal realizmusa és ékesszólása a baloldal vereségeinek, hibáinak, tévedéseinek, csalódásainak, önámításának ócsárlásában merült ki.² Ebből a vezeklő attitűdből ered az, amit C. Wright Mills “rögeszmés realizmusnak” nevezett: egy olyan fajta teoretizálás, amely az adott hatalom egydimenziós felépítését fogadja el a valóság manifesztumaként, és a baloldal történelmi vereségét egy új politikai gondolkodás kiindulópontjaként értelmezi.³

Az effajta ál-elméletfaragás híján van minden történelmi alapnak. A megkopott ifjonti hév és a középkorú intellektuális impotencia szellemi táptalajáról csupán egy aszott, minden világmegváltó vonástól mentes baloldaliság sarjad, ha eltekintünk attól a fénytől, amely a történelmi defetizmus barátainak köréből sugárzik. Ez az esszé azt igyekszik érvekkel alátámasztani, hogy a baloldaliság múltja sokkal összetettebb és ellentmondásosabb, mint azok az állóképek sugallják, amelyek az ötvenes évek konformitását, a hatvanas-hetvenes évek forradalmi lendületét, vagy az 1980 és 2000 közötti időszakra jellemző vereséget és bomlást merevítik ki.⁴ A fenti periódusokban ható kulturális és ideológiai áramlatok mindegyikének megvoltak a maguk ellenpontjai, miközben maguk is ellentmondásos politikai realitásokat tükröztek, amelyek viszont hozzájárultak a baloldal által követett utak kijelöléséhez. A múlt kritikus újragondolása, és a baloldal mai helyzetével való összevetése lehetővé teszi számunkra az euro–amerikai imperializmus felvirágzásának szisztematikus megértését, beleértve annak korlátait, és a vele szemben – kívülről és belülről – fellépő forradalmi kihívások szerepét is.

A mai összefüggések megértése az objektív és szubjektív realitások szigorú, elvi analízisét kívánja, amely nem esik abba a hibába, hogy a jelenlegi felállás abszolutizálásával a baloldal szerepét csupán a múltbéli sikerek ellenhatásaként fellépő kudarcok feletti önostorozó siránkozásra korlátozza. Egy ilyen elemzés elkerülhetetlen, ha nem akarunk továbbra is jobbfelé csúszni, vagy egyfajta apolitikus, ködös, intellektuális önigazolásba süppedni.⁵

 

 

Az ötvenes-hatvanas évek történelmi áttekintése

 

Soha nem volt nagyobb egyenlőtlenség Észak és Dél között a baloldali politika terén, mint az ötvenes években: Afrika, Ázsia és Latin-Amerika egyaránt heves baloldali kitörések helyszíne volt. Algériában, Indokínában, Kubában és Koreában (hogy csak néhányat említsünk) forradalmárok milliói vívták világtörténelmi jelentőségű harcaikat az euro-amerikai imperializmus és neokolonialista védencei ellen. Ugyanakkor az USA-ban és Angliában viszonylagos “nyugalom” honolt. Ám óriási csúsztatás lenne, ha az ötvenes éveket a “konformitás” időszakaként jellemeznénk.⁶ Még Európában – Olaszországban, Franciaországban, Görögországban (a polgárháborús vereség dacára) és Jugoszláviában – is erőteljes, nagy tömegeket mozgósító kommunista pártok léptek – az antikolonialista harcokat leszámítva – az osztálypolitika színpadára. Kelet-Európában ellentmondásos munkásfelkelések rázták meg az NDK-t, Magyarországot és Lengyelországot, miközben felvirágzott a kritikus hangvételű underground filmművészet. Csak a vak eurocentrizmus bagatellizálhatja el az ötvenes évek harcainak fontosságát a hatvanas évek angliai és amerikai baloldali fellendülésének fényében. E harcok olyan összefüggő rendszert alkottak (mint az algériai háború elleni parlamenten kívüli akciók a hatvanas évek elején), amely előkészítette a hatvanas évek végén kirobbanó harcok közegét, éppen úgy, ahogyan a vietnamiak első győzelmei az ötvenes években kialakították azt a színpadot, amelyen később a vietnami háborút ellenző amerikai mozgalmak játszották a főszerepet.

Ebből a teoretikai nézőpontból szemlélve a baloldal egyenlőtlen fejlődése dacol azokkal a politikai szabályokkal, amelyek az egyes területek partikuláris konjunktúráit tükrözik. Metodológiailag – mint arra Sartre és Sweezy Kubában tett látogatásaik alkalmával a hatvanas évek elején rádöbbentek – nem csökkenti a tömegharcok történelemformáló jelentőségét, ha nélkülözik a teoretikusokat (vagy legalábbis az angol-amerikai szcéna számára is ismert neveket).⁷

Marxista szemszögből nézve az a tény, hogy forradalmi harcok robbantak ki olyan országokban, ahol a termelőerők általánosan gyengék, ám a társadalmi viszonyok meglehetősen robbanékonyak, az emberi tevékenységre összpontosító teoretikus perspektívákat erősíti az európai szociáldemokraták és kommunisták mechanisztikus, csak a “termelőerőkre” fókuszáló érvelésével szemben, amely az aktív vagy passzív prokolonialista gyakorlat igazolásául szolgál (és később Bill Warren – az NLR/Verso-ban – majd, cseppet sem meglepő módon, Perry Anderson új teoretikai támasztékokat fabrikáltak hozzá).⁸

Ha az ötvenes években nem köszöntött be a világméretű összhang, akkor ez éppúgy igaz a következő évtizedre, a tiltakozásokban bővelkedő, egyöntetű forradalmi fellendülést hozó hatvanas évekre is. Bár nyilvánvalóan óriási tömegharcok rázták meg Észak-Amerikát, Európát és a Harmadik Világ számos részét, a hatvanas években a világ fontos országaiban fontos irányváltások történtek, és a tömegmozgalmakban súlyos ellentmondások és egymással szemben álló irányzatok burjánzottak. Az elmélet terén mindez eredményesnek bizonyult, hiszen a marxista gondolkodást pozitívan átértékelték és kreatívan fejlesztették, kiterjesztve a szellemi munka és az új problémák addig érintetlen területeire is.

Az agrárproletárok és a paraszti hátterű gerilla- és társadalmi mozgalmak masszív aktivitása Indokínában, Kubában és néhány más országban egyes marxistákat arra ösztönzött, hogy forradalomelméleteikben újraértékeljék a parasztság és a vidék harcának szerepét.⁹ Ehhez hasonlóan az európai-amerikai imperializmus kubai, indokínai, kongói stb. véres birodalmi intervenciói hatására egy pár nyugati marxista figyelme ismét az imperializmus kérdése felé fordult. Olvasni kezdték az újonnan jelentkező nem nyugati marxisták, így Fanon, Cabral vagy Guevara írásait, akik komoly hatással voltak a nyugati militánsokra és a nyugati értelmiségiek nem elhanyagolható részére.

A fenti “intellektuális cserebere” negatív oldalát abban a hatásban láthatjuk, amit egyes nyugati marxisták az északi és déli harcokra gyakoroltak. Regis Debray könyve, a Forradalom a forradalomban, amely rosszul alátámasztott, torz elméleteket fabrikált a kubai forradalomról, hogy felajánlja saját, militarista-elitista receptjeit, komoly terhet rakott a latin-amerikai baloldal vállaira.¹⁰ Debray-t később, miközben Che Guevara gerilláihoz akart csatlakozni, elfogták és kivallatták; a gerillák búvóhelyéről adott információi a harcosok megtizedeléséhez vezetett. Debray-t végül szabadon engedték – utóbb a neoliberális Mitterand-kormány tanácsadója, a francia atombomba és a büszkén vállalt francia sovinizmus élharcosa vált belőle. Mindennek dacára az angol-amerikai balosok egy része még mindig nagyra tartja, hiszen időnként banális módon elkérődzik a tömegmédia szerepén, és készített egy meglehetősen arrogáns interjút Marcos alparancsnokkal, a zapatisták vezetőjével.

Míg Debray az európai baloldal harmadik világbeli negatív hatását személyesíti meg, addig Althusser és követői minden teoretikai furfangjukat bevetve egy harci szempontból teljességgel használhatatlan elméleti konstrukciót fabrikáltak, az elegánsan deduktív logikára alapozott olyan absztrakt tételek sorát állítva fel, amelyek bármiféle harci gyakorlat vagy empirikus valóság szempontjából teljességgel irrelevánsak.¹¹ E.P. Thompson, Poulantzas és Miliband olyan teoretikai vitákba bonyolódtak, amelyek elősegítik ugyan a “politikai” és a “kulturális” szférák jobb megértését, ám ignorálják az imperializmus, és különösképpen az imperialista állam szerepét. Thompson egyfajta etnocentrikus amnéziától sújtva alaposan alábecsülte a harmadik világ harcainak szerepét a nukleáris háború kialakulásának veszélyében. Számára a nukleáris fenyegetés csupán a NATO és a Szovjetunió közötti hidegháborúban öltött testet.¹² Eurocentrikus álláspontján jottányit sem változtatott, pedig időközben napvilágot láttak a beszámolók, amelyekből nyilvánvalóvá vált, hogy a világ az 1962-es Kubával szembeni USA-blokád, az 1954-es indokínai események, a koreai háború kezdeti szakaszai, és a hatvanas évek végén, a vietnami háború idején került legközelebb egy nukleáris háború kitöréséhez. Amikor a (Ken Coates szerkesztette) Spokesman hasábjain kritizáltam Thompson tézisét, ő inkább hallgatott.¹³ Milibandnak és Poulantzasnak a kapitalista államról folytatott vitáját olvasva, az ember soha nem tudhatja meg, hogy az USA – mint kapitalista állam – főbb ideológiai/gazdasági forrásai és intézményei állnak egy jelentős imperialista háború hátterében. A hatvanas években a szellemi kreativitás hatalmas hulláma bontakozott ki, amelynek azonban megvoltak a maga jelentős politikai és intellektuális korlátai.

Az USA-ban kialakuló tömeges háborúellenes mozgalmak, a feketék gettólázadásai és a polgárjogi mozgalmak, vagy – még hangsúlyosabban – a francia és az olasz diák-munkás felkelések alapvető politikai kérdéseket vetettek fel, amelyek az utóbbi országokban az államhatalom kérdését is érintették. A baloldal újjászületése rácáfolt az “ideológia végéről” való ideologizálásra (Daniel Bell), a radikális “hatalmi elit” teoretikusai által hangoztatott pesszimista jóslatokra (C. Wright Mills), és az “amerikai évszázad” olyan prókátoraira, mint Henry Luce a Time-tól. Az újból erőre kapó baloldal ugyanígy azokat a szociáldemokrata ideológusokat is diszkreditálta és marginalizálta, akik szekerük rúdját a “demokratikus értékek” nevében a nyugati imperializmushoz kötötték.¹⁴ Meglehetősen bizarr módon e diszkreditált ideológiák közül nem egy – így az USA példátlan és totális dominanciájának, az ellenállás hiányának és a balos ideológiák kimúlásának ideológiája – legutóbb Perry Anderson cikkéből köszön vissza, amelynek szerzője ironikusan a Megújulások címet adta.

Marxista és újbaloldali írók és aktivisták új nemzedéke lépett színre, akik az előző generáció legjobbjaihoz kapcsolódtak: Lelio Basso, Ernest Mandel, Jean-Paul Sartre, Herbert Marcuse, Charles Bettleheim, Hal Draper, Paul Sweezy, E.P. Thompson, hogy csak néhányat említsünk közülük. A hatvanas években a baloldal igen sokrétű volt, még ha a publicisták és később a történészek csupán egyetlen dimenziójáról vettek is tudomást, összemosva az “újbaloldalt” a kérészéletű rockbálványokkal, a kokaint szippantó, apolitikus misztikusokkal és költőkkel.¹⁵ A hatvanas évek baloldala politikai és kulturális téren egyaránt az egymással szembenálló és konfrontálódó mozgalmak színes mozaikja volt. Az USA-ban például egy fontos, a háború ellen mozgósító bizottság erős trockista befolyás alatt állt, különösen New York városában, míg a San Francisco-i Öböl környékének antirasszista kampányai mögött a W.E.B. DuBois Club, a kommunista párt ifjúsági csoportja állt. Csupán később jelentkezett az a törekvés, hogy a hatvanas évek baloldali mozgalmát egy az egyben az “újbaloldallal”, míg ez utóbbit a Students for a Democratic Society (Diákok egy Demokratikus Társadalomért – SDS) csoporttal azonosítsák. Ez azonban jórészt csupán a hivatásos történészekké avanzsáló egykori SDS-esek önigazolását szolgálja, akik a beavatottak biztonságával beszélnek egy olyan mozgalomról, amely tudatosan elhatárolódott a háborúellenes mozgalmaktól, amelyet a Black Power (Fekete Hatalom) legmilitánsabb szárnyai nem voltak hajlandóak egyenrangú szövetségesként kezelni, és nem sok szerepet játszott a Berekely-i egyetem lázongó diákjai között.¹⁶

A baloldali értelmiség körében számos jól elkülöníthető stílus alakult ki: az egyik irányzat a világ nagy kérdéseit a magántulajdon problematikájához kötötte, és közvetlenül belefolyt a harcokba. Mások, az absztrakt teóriák felkent prófétái (a “strukturalisták”) a “posztstrukturalistáknak” készítették elő a talajt; végtelen sorban szülték az elméleteket, és végnélküli meddő vitákat folytattak arról, hogy hányféle termelési módot is lehet “elkülöníteni” egyetlen társadalmi formáción belül. Az anti-intellektuális “populista” értelmiségiek alkották a harmadik irányzatot, akik elméleteiken az apolitikus tiltakozókat és rocksztárjaikat “az új politikai médiumokként” emelték piedesztálra. És végül ott voltak – az oldalvonalra szorulva – a professzionális antikommunista szociáldemokraták, akik az imperialistákat támogató sajtótermékekben tették közre jeremiádáikat, amelyekben a baloldali diákmozgalmaknak a “sztálinizmussal” kapcsolatos illúziói felett keseregtek – mármint hogy a baloldal támogatta a Vietnami Nemzeti Felszabadítási Front szabadságharcait.

Az elvi baloldal, amely az intellektuális tevékenységet gyakorlati aktivitással párosította, bonyolult kétfontos harcba bonyolódott: egyrészt a “forradalmi rockzene” anti-intellektuális dicsőítése, másrészt pedig az íróasztaluk mögül teoretizáló “strukturalisták” obskúrus, az élettől elszakadt intellektuális “apparátusa” ellen. Az úgynevezett “ellenkultúra” mozgalma valójában tudatosan is egy múltba tekintő, visszafelé forduló individualizmust propagált, amely később (számos hirdetőjével együtt) könnyen beolvadhatott a “piaci populizmus” ideológusainak: a kokós brókereknek, a hosszú hajú reklámguruknak és a “hip” szlogeníróknak a kelléktárába.

Az USA szövetségi kormányzatának de facto elnéző drogpolitikája miatt a drogfogyasztás óriási méreteket öltött a gettókban csakúgy, mint a baloldali aktivisták között, és ez sokakat elvont a politikától. Az ópium a baloldal ópiumává lett. William Burroughs, Allen Ginsberg és ministránsaik egy olyan filozófiát hirdettek, amely közelebb állt Ayn Rand reakciós miszticizmusához, mint Karl Marxhoz. Amit a kapitalizmus “radikális kritikájának” tartottak, az csupán az “individualizmus” egocentrizmusát visszatükröző múlékony életmódnak bizonyult, és közvetlenül a kilencvenes évek úgymond “vállalkozói jogaihoz” vezetett.¹⁷

A szex, drog és rock and roll balosai szélesre tárták a politikai mozgalomba vezető kapukat: rekedt hangjuk és buzgó szenvedélyük komoly tömegeket ragadott meg. Ám a tömegek könnyen jönnek, és könnyen mennek. Az ellenkultúra legtöbb tudományos eredménye nem volt több serdülők – és a serdülőkorban megrekedt középkorúak – hormonháztartását bizsergető ámításnál.

A politikai mozgalmat nem a rockzene, a muzsikusok és az ellenkultúra sztárjai hozták létre, ők csupán élősködtek rajta, és amikor a harcok megkoptak, a balosokra hagyták az ilyen-olyan ügy mellett kiálló koncerteket – a dollárokért folytatott hajszában csupán “populista” hacukáikat és retorikájukat őrizték meg.

A hatvanas években és a hetvenes évek elején jelentős politikai-kulturális áttörést jelentett a katonai sorozások átpolitizálódása, az antimilitarista ideológiák terjedése a fegyveres erők állományában és a közvéleményben – mindez lényegében a hadsereg megbénulásához vezetett, és szerepet játszott az indokínai háború befejezésében. A politikai-kulturális szemléletváltozás a hadkötelezettség megszűntetését és a katonai költségvetés legnagyobb mértékű csökkentését eredményezte a hidegháborús időszakban, de ahhoz is hozzájárult, hogy hosszútávon egyre kevésbé vetettek be amerikai szárazföldi csapatokat a tengerentúli harcokba. A zenei életben komoly befolyásra tettek szert az olyan háborúellenes folkénekesek, mint Joan Baez vagy Phil Ochs. Az antimilitarista kultúrára nagy hatással volt Malcom X, Che Guevara, és az értelmiségi aktivisták százai.

Erőteljes társadalmi mozgalmak alakultak ki a nők, a faji kisebbségek, vagy a környezetvédők körében, amelyek tovább tágították és mélyítették a radikális gondolkodást és gyakorlatot. Ezeken a mozgalmakon belül fontos divergenciák alakultak ki a kapitalista hatalomhoz való korlátozott alkalmazkodást propagáló liberálisok, és a magántulajdon uralmát megkérdőjelezők között. Ez a megoszlás fennmaradt a huszadik század hátralévő részében is: az egyik oldal pszeudo-radikális posztmodernista álláspontjáról az “identitás”-politikák fontosságát hangoztatta, míg a másik közelebb jutott az osztályszempontú elemzésekhez. Evvel kapcsolatban két dolgot kell hangsúlyoznunk. Először is, az új társadalmi mozgalmak már a hatvanas években is politikai szempontból radikálisokra és liberálisokra oszlottak. Másodszor az, hogy a kilencvenes években néhány vezetőjük megbékélt a kapitalista hatalommal, csupán az érintettek politikai előtörténetéből következik, és semmiképpen sem a mozgalom totalitását mutatja, de nem is a kilencvenes évek kapitalista felvirágzásának újdonsült eredményeit, mint azt Anderson véli.

A filmművészetben a tudományos-apolitikus politikai értelmiség az elit a Cahiers du Cinema és a Nouvelle Vague alkotásaival tankolta fel avantgard pózait, míg az aktivista értelmiség a kubai film és a dokumentumfilmek felé fordult, olyan alkotókra figyelt, mint Gillio Portocarrero, Costa Gravis és Litten, és olyan filmekre, mint a Battle of Algiers, a Burn, a Z, a Missing, vagy a Battle of Chile. Ezek a filmek és alkotóik aktivisták tízezreit hozták össze, olyan új esztétikai áttörést katalizálva, amely összekötötte a művészetet és a politikát.

Mély szakadékok alakultak ki a nyugati marxisták és az antiimperialista szerzők között. Az előbbiek tagadták az indokínai, latin-amerikai és dél-afrikai forradalmi tömegharcok jelentőségét. A “tercermundizmus” jelzője afféle közös menedékként szolgált azoknak a nyugati marxistáknak a számára, akik főként a “fejlett kapitalista országok” eseményeire, és – még inkább – saját nukleáris kampányaikra, könyvtári kutatásaikra és szakmai párbajaikra összpontosították figyelmüket. Az antiimperialisták részt vettek az imperializmus és a Harmadik Világ között feszülő ellentétek, a belső osztálystruktúrák és a forradalmi perspektívák megvitatásában, elemzésében és elméleti feldolgozásában. Néhányan egy absztrakt “globalista” perspektívából írtak¹⁸ , mások az “osztályszempontú megközelítést” választották elemzéseikhez. Az előbbiek – nyugati marxista ellenfeleik véleményét tükrözve – lényegében figyelmen kívül hagyták a nyugati országok forradalmi- és osztályharcait. Az utóbbiak optimisták voltak, mivel az 1968-as franciaországi és az 1969-es olaszországi lázadások alapján úgy látták, hogy lehetséges egy osztályalapú hidat verni a birodalmi-gyarmati megoszlás szakadéka fölé.

Fontos megjegyezni, hogy az értelmiségiek en masse túl későn léptek ki a politikai küzdőtérre, miután a tömegmozgalmak már megerősödtek és nemzeti kiterjedést értek el, ugyanakkor túl korán hagytak fel az aktív közreműködéssel. Számukra az jelentette a legnagyobb áttörést, hogy az egyetemi adminisztráció kénytelen-kelletlen hivatalosan is elismerte a baloldali értelmiségieket. Másrészről számos balos értelmiségi szakmai munkásságában teret engedett az egyetemek “intézményesített” baloldali filiszteri gondolkodásának, és többé már nem a politikai szempontok határozták meg írásaikat. Az akadémikus marxizmus folyóirataival, konferenciáival és tudományos vitáival segített kitölteni a szakmai önéletrajzok réseit, megkönnyítette az előrejutást, sőt, államilag finanszírozott kutatási központokat és remek pozíciókat juttatott a legtöbb vállalkozónak. A mozgalmak és harcok számukra többé már nem az aktivitás, hanem a kutatás “tárgyai” lettek. A nyugati intézményesített baloldaliak – főként a latin-amerikai puccsok sorozatát követően – a Harmadik Világból elmenekült kollegáikat is bevezették az akadémikus balosság – alapítványok támogatta – világába, ahol az alkalmazkodás teremtette “anyagi egzisztencia” és a siker normarendszere biztosíthatták a fejlődést és az asszimilációt egy apolitikus, csupán szavakban politizáló marxizmushoz.

A hatvanas évek az értelmiségi politikai szerepvállalás összetett időszaka volt. A tudományos intézmények “harctérré”, a társadalmi mobilitás mozgatóivá váltak – és egyben belépőjegyet biztosíthattak a domináns kultúra szakmai szentélyeibe.

 

Ellenforradalom a forradalomban

 

Baljós jelek azonban már akkor is feltünedeztek, mikor a hatvanas évek felfordulásai tetőpontjukra hágtak: a Harmadik Világ két hatalmas és ígéretes országában, Indonéziában és Brazíliában puccsok törtek ki az USA támogatásával; az előbbi országban aktivisták millióit mészárolták le, míg az utóbbiban alaposan aláaknázták a baloldal mozgásterét. A kínai Kulturális Forradalom, amely a bürokratikus hatalommal szembeni egalitárius kihívásnak indult, az elit frakcióiban dúló belháborúk játékszerévé silányodott, elidegenítette az aktivistákat, kiüresítette a forradalmi jelszavakat, és előkészítette a talajt a hetvenes évek végén felvirágzó kapitalista restaurációs erők számára. Hruscsov kinyilatkoztatásai a sztálini korszak elmúltával fellazították a sztálinizmus elnyomó apparátusát, és közben a pénzsóvár nyugatimádó szakemberek, pártfunkcionáriusok és feketepiaci ügyeskedők új generációja számára is bátorítást nyújtott.

Miközben a “szovjet marxizmus” a relatíve privilegizált elit által manipulált állami ideológiává változott, a szovjet lakosság életszínvonala jelentősen emelkedett: teljes volt a foglalkoztatottság, ingyenes és elérhető az orvosi ellátás és az oktatás, olcsó volt a lakás, és a munkások állami üdülőkben tölthették szabadságukat. A Szovjetunióban végbemenő fontos társadalmi-gazdasági és politikai haladást azonban az újbaloldaliak jelentős része figyelmen kívül hagyta; ők továbbra is ragaszkodtak az idejétmúlt “antisztálinista” retorikához, ahelyett, hogy nekiveselkedtek volna az ellentmondásos és komplex szovjet valóság aprólékosabb elemzésének. Mint a New Left Review egyik szerkesztője mondta nekem abban az időben, amikor a trockisták a Vatikán és a CIA által támogatott lengyel Szolidaritással bocsátkoztak forró románcba: “Bármi jobb, mint a sztálinizmus”.¹⁹ A kilencvenes évek orosz katasztrófájának magvait már a hatvanas és hetvenes évek sztalinofóbiájának idején elvetették.

Voltak olyan kiemelkedő értelmiségiek, akik szóban és tettben ellenálltak az imperialista nyomásnak és csábításnak: mikor Jean-Paul Sartre elutasította a Nobel-díjat, és Bertrand Russellel és Lelio Bassóval részt vett az indokínai (majd latin-amerikai) “Russel Bíróság” megszervezésében, akkor közös európai platformot adott az USA-genocídium áldozatainak és az ellene harcolóknak.

Bármilyen érdemleges kutatás, ha azt tűzi maga elé, hogy a jelent egybevesse az elmúlt négy évtizeddel, felül kell, hogy emelkedjen a leegyszerűsített, felszínes dichotómiákon, amelyek nem vesznek tudomást az ellentmondásokról és az ellenáramlatokról, és figyelmen kívül hagyják azokat a lehetőségeket és korlátozottságokat, amelyek bármilyen felívelő vagy leszálló ágba került népi harcra jellemzőek. Ez különösen így van a kulturális és intellektuális mozgalmak tekintetében, ahol egyik vagy másik fajta film vagy zenei irányzat esetében szigorúan el kell választanunk személyes viszonyulásunkat a vizsgálat tárgyának valódi politikai hatásától és befolyásától. Intellektuálisan tisztességtelen eljárás átsiklani a múltban (különösen a hatvanas-hetvenes években) és a napjainkban fellépő ellenáramlatok felett csak azért, hogy egy fekete-fehér képet festhessünk. Ez a metodológia azt az intellektuális kaptafát húzza a történelemre, amely szerint a hatvanas évek politikai légköre forradalmi volt, míg a kilencvenes években a baloldalnak, a marxizmusnak vagy a fontosabb társadalmi harcoknak nincs jelentősége, az USA hegemóniája elsöprő és vitathatatlan. Ez nem csupán egy alig leplezetten reakciós politika, hanem egy silány társadalmi és politikai elemzés, amelyet mindennemű történelmi-elméleti támaszték mellőzésével tákoltak össze. A pesszimizmustól és tudományos elfogultságtól eltorzított egydimenziós teoretizálás egy olyan adomázgatós módszert eredményez, ami inkább egy ügyvédi esetleíráshoz hasonlít, hiszen a megszűrt tények felsorakoztatása helyettesíti benne a kilencvenes évek és az új ezredév komplex és változó valóságának alapos elemzését.

 

Restauráció, imperializmus és forradalom a kilencvenes években

 

A kilencvenes éveket nem érthetjük meg pusztán azáltal, hogy kibocsátunk egy “politikai kiáltványt”, amely leszögezi, hogy az USA hegemóniája megkérdőjelezhetetlen, nincsenek többé forradalmi harcok, a jobboldal ideológiája koherens és szisztematikus²⁰ , míg a baloldalé feloldódott, töredékes és irreleváns²¹ . Akkor sem beszélhetünk koherens egészként a századról, ha figyelmen kívül hagyjuk a válságot, amellyel kezdődött, azt a spekulatív ámítást, amely lezárta, és a kettő közötti bizonytalan instabilitást. Nem feledkezhetünk meg az amerikai imperialista intervencióval szembeni mély és heves ellenérzésekről az Öböl-háború előtt, és az évtized végén megerősödő ellenállásról az európai-amerikai gazdasági dominanciával szemben. Szándékolt rövidlátásra van szükség ahhoz, hogy ne vegyünk tudomást az imperializmus vereségeiről, a Harmadik Világban megerősödő nagy jelentőségű antiimperialista mozgalmakról, a tömegharcokról, amelyek megkérdőjelezték az imperialista neoliberális politikák teljes fegyvertárát, nemzetközi pénzügyi szponzoraikat és belpolitikai támaszaikat.

Kétségtelen, hogy az imperializmus komoly győzelmeket is elkönyvelhet, és a baloldal is számtalanszor hátrahőkölt – mindezt szintén figyelembe kell vennünk. Ám nyilvánvalón csak egy ahistorikus és felszínes ítéletalkotás alapján jelenthetnénk ki, hogy évtizedünk a baloldal minden korábbit felülmúló mértékű történelmi vereségeinek eleddig példátlan sorozatát hozta. A harmincas évek elejétől a negyvenes évek elejéig a baloldal szinte egész Európában (Németországban, Olaszországban, Oroszországban, Spanyolországban, Magyarországon, Lengyelországban) totálisan vert helyzetben volt, vagy korábbi befolyásának csupán töredékével kellett beérnie (Franciaországban vagy Norvégiában); volt, ahol a baloldal elszigetelődött a fő hatalmi centrumoktól (Kínában és Indokínában), és arra is találunk példát – Nagy-Britannia és az USA esetében – hogy beleidomult az imperialista rezsimekbe. Munkások, parasztok és más kisemberek tízmillióit mészárolták le, miközben százmilliók olyan vérgőzös diktátorok uralmát nyögték, akik még a legalapvetőbb osztályszerveződéseket is betiltották. Olyan teoretikusok jelentkeztek – mind a jobb-, mind a baloldalon – akik az újonnan felemelkedő fasiszta vagy “bürokratikus” (Burnham) hatalmat a “jövő útjaként” üdvözölték (Lindbergh), ellenállhatatlannak és mindenhatónak tartották.²² A megszállt területeken néhány értelmiségi a filozófiai és irodalmi ujjgyakorlatok felé fordult (Sartre, Camus). A fasizmus és az imperializmus a keletet és nyugatot egyaránt sújtó kapitalista gazdasági válságból és a baloldal passzivitásából nyerte erejét. A német és az osztrák szociáldemokraták készek voltak megosztozni a hatalmon a nácikkal, míg végül erőszakkal ebrudalták ki őket állásaikból, sokukat bebörtönözték, mások száműzetésbe vonultak – és néhányan békésen éldegéltek tovább Németországban.

A kilencvenes években semmi hasonló nem történt, dacára annak, hogy kegyetlen elnyomás és imperialista bombatámadások áldozata lett – többek között – Irak (egymillió halott) és Jugoszlávia (több ezer áldozat). Ha más nem is, az USA-erőszak mindenképpen sokkal súlyosabb volt a hatvanas-hetvenes és a nyolcvanas években. 1965 és 1976 között négy­millió embert mészároltak le Indokínában, ötvenezret Dél-Amerika déli szarván. 1979 és 1989 között az USA – a különféle halálbrigádok és az általa életre hívott és támogatott terrorista rezsimek segítségével – csupán Közép-Amerika országaiban közel háromszázezer munkás, paraszt és társaik haláláért volt felelős – és akkor még nem is beszéltünk azokról a milliókról, akik az amerikai lízingben dühöngő angolai, mozambiki, afganisztáni és kambodzsai háborúkban vesztették életüket. A kilencvenes években semmilyen, az USA “hegemóniájáról” folytatandó komoly vita nem kerülheti meg azokat a véres osztály- és imperialista háborúkat, amelyek ezt az évtizedet megelőzték, és meg kell vizsgálnia azokat az igen robbanékony osztályviszonyokat és kiszolgáló rezsimeket, amelyeket az imperialista rezsimek életre hívtak.²³

Az USA “hegemóniájáról” szóló teória meglehetősen bárgyú koncepció, amely alaposan feltupírozza a “politikai meggyőződés” szerepét, és teljességgel alkalmatlan arra, hogy megmagyarázza az erőszak kiterjedését és mélységét a közelmúltban, illetve – szelektív, de kimutatható – folyamatos alkalmazását a jelenben. Elméletileg arról van szó, hogy az imperialista hatalom ciklikus, a politikai és társadalmi viszonyokon, valamint az állami terroron alapul, és soha nem “totálisan domináns” (még az úgynevezett totalitárius rezsimek esetében sem), és kétségkívül pusztítóbb és dominánsabb volt a mögöttünk álló évszázad más évtizedeiben. Ebből a történelmi nézőpontból megcáfolhatjuk az USA birodalma előtt hajbókoló nyugati marxisták egynémely dagályos tézisét, vagy azok felvetéseit, akik semmiféle más realitást nem képesek meglátni az imperialista hatalmon kívül.

Ám nemcsak történelmi érvek szólnak az USA dicsőítői ellen. Egyre több bizonyíték kerül napvilágra, amely megkérdőjelezi az USA birodalmi hatalmának vitathatatlanságát – mind társadalmi-politikai, mind diplomáciai és gazdasági téren.

A kilencvenes évek során a világ legtöbb részén jelentős antiimperialista, szocialista és balos populista mozgalmak virágoztak fel, amelyek megkérdőjelezték a imperialistákat kiszolgáló bábrezsimek uralmát, az imperialista hatalmat finanszírozó nemzetközi pénzügyi szervezeteket, és specifikusan az egész neoliberális politikai forgatókönyvet. A szakszervezetek, a közösségi szerveződések, a környezetvédők, a paraszt- és farmerszervezetek, a diákok, a feministák és rengeteg más csoportosulás óriási tüntetéseket szerveztek az imperialista uralkodó osztályok ellen Seattle, Washington, Melbourne, Prága, Nizza és más nyugati nagyvárosok utcáin. Indiában a gazdák százezrei szerveződtek arra, hogy szembeszálljanak a rájuk erőltetett amerikai és európai biotechnológiai, agrokémiai és agrártechnikai módszerekkel, vagyis a multinacionális cégek azon törekvésével, hogy megszabhassák a helyi termelést és monopolizálják a vetőmagellátást (aligha tekinthetjük ezt “archaikus mozgalomnak”, mint ezt néhány nyugati marxista tette). Az összes kontinensen fellángoltak a harcok: farmerek és parasztok, fogyasztói csoportok és szakszervezeti aktivisták (vezetőikkel szembeszállva) vették fel a harcot a multinacionális cégekkel, eltorlaszolták az utakat, megszállták a parlamenteket, és láthatólag mélyebben megértették az IMF-World Bank működését, mint korábban bármikor. E mozgalmak kiterjedése, mélysége és következetessége régiónként – a történelmi helyzet függvényében – más és más volt, de mindnyájan osztoztak az imperialista dominanciával szembeni közös ellenállásban. Egyes régiókban jelentős eredményeket, politikai és gazdasági győzelmeket értek el, ami a mozgalmak erejét tovább növelte, és radikalizálta a harcot. Más helyeken a tömeges társadalmi akció hullámait egyfajta apály követte, és az erők átrendeződtek.

Ezek a forradalmi és radikális mozgalmak különböztek a korábbi periódusok mozgalmaitól, ezért új konteksztusban kell vizsgálnunk őket. A kilencvenes évek egyes mozgalmai átvettek korábbi marxista programokból; mások sokkal kiterjedtebben és bőségesebben integrálták a sokszínű harcokat az antikapitalista – vagy legalábbis nagytőke-ellenes – harcok örvénylő sűrűjébe. Az egyre erősödő fogyasztói mozgalmak (a génmanipulált élelmiszerek, a kergemarha-kór és más kapitalista újítások ellen tiltakozók) mellett újabb környezetvédő, társadalmi igazságosságot követelő, vagy feminista mozgalmak tűntek fel, amelyek megkérdőjelezték a magántulajdon uralmát. Anderson igyekezete, hogy ezeket a “zöldeket” összekeverje a Németországi Zöld Párt vezéreivel, vagy a feministákat a Clinton-párti nőmozgalmárokkal, csupán hitvány okoskodás és etikátlan politikai polémia.²⁴ Az új nemzetközi hálózatok és a nemzetközileg szervezett harcok magasabb szintre jutottak, mint a hatvanas évek hasonló próbálkozásai. Metodológiailag hibás elősorolni mindazt a baloldali szerveződési formát és aktivitást, amely a hatvanas évek után eltűnt, majd hiányukat a kilencvenes évek baloldalán kérni számon.

Mikor a “szovjet tömb” felbomlott, gyakorlatában már részlegesen sem volt egyfajta “marxista kultúra” része, sem az adott országokon belül, sem nemzetközileg. Elméletei már nemcsak Európában és Észak-Amerikában veszítették el befolyásuk nagy részét, de a Harmadik Világban sem voltak már igazán népszerűek. A szovjet tömb jelentősége abban állt, hogy az USA imperializmusának ellensúlyát képezte, alternatív piacokat, kereskedelmi forrást, beruházási lehetőségeket, kölcsönöket és fegyvereket kínált – stratégiai érdeke volt az el nem kötelezett országok és egynéhány forradalmi rezsim támogatása, még akkor is, ha az őt követő pártokra szemellenzős, egyes esetekben kifejezetten destruktív politikát kényszerített is. A kilencvenes években már nincs igény a forradalmi centrumokra vagy a forradalmi igazságok fennkölt bálványozására.

Ám ugyanakkor erőteljes gerillahadseregek – a mexikói Zapatista Nemzeti Felszabadítási Hadsereg (EZLN) és a Kolumbiai Forradalmi Fegyveres Erők (FARC) – veszik fel a harcot az államhatalommal, és ezeket Washington is az USA imperialista hatalmára nézve elsőrendű veszélynek tartja. A két gerillahadsereg együttesen mintegy húszezer harcost számlál, és ennek többszöröse az őket támogató parasztok és a városi gerillaegységekben részt vevők száma. Az USA-birodalommal szembeni hatvanas évekbeli gerillamozgalomhoz viszonyítva a kilencvenes évek kolumbiai gerillái nagyobb területet ellenőriznek, jelentősebb katonai-politikai-stratégiai lehetőségekkel rendelkeznek, rátermettebb vezetésük van, és – ami a legfontosabb – kitartóbbak²⁵ . Méretét, a résztvevők számát, geopolitikai fekvését és gazdasági forrásait tekintve, az USA és Kolumbia közti konfrontáció sokkal nagyobb jelentőségű, mint a kubai vagy a nicaraguai forradalom volt.

Ugyanezt mondhatjuk el a brazíliai agrárproletárok között szerveződő Földnélküliek Mozgalmáról (MST). A több mint félmillió taggal és szimpatizánssal, több tízezer politikailag tudatos aktivistával rendelkező mozgalom – legutóbbi, 2000 júliusában tartott nemzeti Kongresszusán tizenkétezer delegált vett részt – agrárreformot, nemzeti felszabadítást és szocializmust követel; az MST egyfajta szervezeti gyűjtőbázissá vált a városi mozgalmak nagy része, a szakszervezetekből kilépő balosok, a radikális katolikusok és a marxista értelmiségiek számára. A hatvanas években egyetlen falusi mozgalom sem volt képes olyan mértékű sikeres akciókra, mint az MST a kilencvenes években: latifundiumok ezreit foglalták el, több mint kétszázezer családot (egymillió embert) juttattak földhöz, és egyre növekednek, dacára annak, hogy több száz vidéki aktivistájukat gyilkolták már meg. A hatvanas évek egyetlen parlamenten kívüli csoportosulása sem volt képes olyan tartós stratégiai szövetséget kovácsolni az egyházi, egyetemi, parlamenti, szakszervezeti és emberjogi tömörülések között, mint az MST. A hatvanas években nem sok csoport – ha volt ilyen egyáltalán – áldozott annyi időt és energiát aktivistáinak, kádereinek, regionális és országos vezetőinek politikai képzésére, mint ez a mozgalom.

Nem arról van szó, hogy a közeljövőben az MST sikerrel próbálkozhatna az államhatalom megragadásával; ám a nyugati félteke legnagyobb országában létezik egy bevallottan heterodox marxista tömegmozgalom, amely sikerrel dacol az USA imperialista dominanciájával és az azt kiszolgáló Cardoso-rezsimmel.

Brazília és Kolumbia az USA imperialista hatalmával szembeni legerősebb mozgalmakat példázza, ám ezeken kívül még sok olyan társadalmi mozgalom létezik, amelyek megérdemlik, hogy legalább megemlítsük őket. Ecuadorban, Bolíviában és Paraguayban erős szövetségek alakultak ki az indián parasztok és a szakszervezetek között, amelyek általános sztrájkjaikkal megrengették az USA-barát rezsimeket, megbénították az IMF-diktálta neoliberális megszorító intézkedéseket, és politikailag polarizálták országaik közvéleményét. A realizmus legelső feladata az, hogy felismerje az erőt – még akkor is, ha az netán alulról, vagy a Harmadik Világból jön.

Persze az USA dicsőítői erre azt válaszolják, hogy ezek a harcok “epizodikusak” (állandó ismétlődésük dacára), “nem állnak mögöttük pártok” (a parlamenten kívüli mozgalmak nem számítanak) és híjával vannak a “forradalmi elméletnek” (holott igenis van részletes politikai forgatókönyvük, nem úgy, mint egyes politikailag irreleváns, irodalmi-politikai euro-amerikai értelmiségi köröknek, akik a kulturális egzotikumok terén végzik skolasztikus bűvészmutatványaikat). Végső elemzésükben pedig leszögezik, hogy a fenti tömegmozgalmak követelései “asszimilálhatóak” a kapitalizmusba, és vezetőik “beolvadnak” abba (mármint az ő idealizált USA-“hegemónia”-képüknek megfelelően)²⁶ . Miközben ezek a nyugati értelmiségiek “hegemóniáról” papolnak, megfeledkeznek a folyamatos tömegmészárlásokról és a népi vezetők legyilkolásáról, az amerikai imperializmus által szervezett óriási elnyomó apparátusról és halálbrigádokról, amelyek sokkal inkább a hagyományos imperialista erőszakra építenek, semmint az amerikai “hegemónia” meggyőző erejére. Néhány nyugati értelmiségi esetleg hajlandó belátni, hogy az USA hegemóniájával szemben létezik bizonyos ellenállás a Harmadik Világ némely területén (bár ma már óvakodnak ezt a terminust használni), ám ez biztosan nem azokban a fejlett kapitalista országokban történik, ahol a legfontosabb döntések születnek.

Az új társadalmi mozgalmakra jellemzőek a nemzetközi tőke elleni tömegdemonstrációk. Minden ellentmondásosságuk ellenére (protekcionisták kontra internacionalisták) ezek a demonstrációk sokkal inkább a kapitalizmus elevenébe találnak, mint a hatvanas évek bizonytalan “Veled Vagyunk Vietnam!” jelszavai. Szemben a hatvanas évekkel, jelentős munkakapcsolat jött létre a szakszervezetiek, a farmerek, a diákok és az értelmiségiek között. Az oldalvonalon természetesen találhatunk olyan értelmiségieket, akik nem képesek meglátni a radikális potenciált (és valóságot) ezekben a harcokban, amelyek nem felelnek meg a forradalomról gondosan megalkotott prekoncepciózus ideáljaiknak. Ez megint csak a realizmus teljes hiányára utal náluk, és arra, hogy képtelenek megtalálni helyüket a kilencvenes évek változó politikai realitásai között.

Mindezt jól illusztrálja az az erőteljes, világméretű mozgalom, amely a génmanipulált élelmiszerekkel és az imperialista vegyipari konszernekkel szemben kialakult. Indiától Franciaországig a világ számos részén fogyasztók, farmerek, parasztok, diákok és munkások szálltak harcba a génmanipulált élelmiszerek, és az elterjedésüket támogató államok és rezsimek ellen. Harcuk olyan életteli és jólinformáltnak bizonyult, hogy komoly visszavonulásra kényszerítette a Monsantót és a többi multinacionális céget. A néptömegek és a big business között elmélyülő polarizálódás, az antiimperialista töltet és a cégellenes ideológia, valamint az, hogy ezek a mozgalmak – egyik célpontról a másikra összpontosítva harcukat – kitartóan fennmaradnak: mindez azt húzza alá, hogy ezek a harcok sokkal többek afféle szimbolikus, átmeneti és beintegrálható tiltakozásoknál. Valóban meglehetősen furcsa, mikor egy jónevű nyugati marxista ezeket a mozgalmakat – és a mögöttük álló empirikus információs bázist – elutasítva inkább a legreakciósabb vegyipari cégek sajtóközleményeit lobogtatja, és – kölcsönvéve az “új gazdaság” ideológusainak piaci populista propagandaszólamait – azokban látja a valódi forradalmi erőt.²⁷

A parlamenten kívüli harcokba bonyolódó új radikális mozgalmak bázisa tovább szélesedett azoknak a szakszervezeti aktivistáknak és munkásoknak megújuló aktivistásával, akik az új jobboldal (az ex-szociáldemokrata és demokratikus pártok) és a régi jobboldal között fennálló konszenzust feszegetik. Franciaországban, Németországban, Norvégiában és Dániában ezek a harcok alaposan megkérdőjelezték a szabadpiacot erősítő és a jóléti államot kiüresítő neoliberális forgatókönyveket. Ezek a mozgalmak elméletükben ugyan nem forradalmiak, de minden bizonnyal kiindulópontjai lesznek az osztályalapú politizálás újjászerveződésének.

A legtöbb marxista úgy véli, hogy a reformok minden forradalom kezdőpontjai; a kérdés az, hogy hogyan érik el ezeket a reformokat, és miként kapcsolódnak a szélesebb harcokhoz. A kapitalizmus értelmiségi hívei számára a reformok csupán a tőke alkalmazkodásának eredményei; a tőke képessége és akarata szerintük korlátlan a reformok bevezetése terén – dacára annak, hogy az elmúlt negyedszázadban nemigen lehettünk jelentősebb reformok bevezetésének tanúi.

Az elmúlt évtizedben végzett közvélemény-kutatások még az Egyesült Államokban is azt mutatták, hogy erős gyűlölet él a szabadpiaci kapitalizmussal szemben az emberekben, akiknek többsége üdvösnek tartaná a nemzeti egészségügyi politikát, a munkaadók által finanszírozott nyugdíjakat, a szociális biztonságot, a teljes foglalkoztatottságot és az állami szabályozást mindezeken a területeken. Az emberek jelentős többsége ellenzi a szabadkereskedelmet, a fennálló egyenlőtlenségeket, a cégek dominanciáját a választási kampányok és a kormánypolitika terén. Számos ilyen kérdésből jelentős társadalmi mozgalmak sarjadnak. Ezek a neoliberalizmus-ellenes érzületek megkérdőjelezik az USA uralkodó osztályának ideológiai “hegemóniáját” (hiszen a nép többsége nem osztja az uralkodó osztály elképzeléseit). A valódi kérdés nem a “hegemóniáról”, hanem a képviseleti demokrácia ellehetetlenüléséről szól: a nép által reprezentált érdekek (értékek) és az uralkodó osztály érdekeit szem előtt tartó politikai osztály gyakorlata között mély szakadék tátong.

Az USA szabadpiaci “hegemóniáját” megkérdőjelező kollektív akciókon és többségi attitűdökön túl az USA imperialista dominanciájára a diplomáciai küzdőtéren várt jó néhány kemény csapás. Az amerikai külügyminisztériumnak éppen a stratégiailag legnagyobb jelentőségű területen (a Közel-Keleten), és az olajtermelő országok között kellett nem egy csalódást elviselnie. Irán és Irak az USA-szponzorálta bojkottot megtörve együtt vettek részt olyan konferenciákon, ahol az asztalnál ott ült Szaúd-Arábiának, az USA legnagyobb olajszállítójának képviselője is. Ráadásul Líbia is sikeresen kikászálódott az amerikaiak vezényelte bojkottból, és megerősítette európai, elsősorban olaszországi kapcsolatait. A Hugo Chavez vezette Venezuela felfrissítette az OPEC-államok együttműködését, és a washingtoni politikusok rémálmaiban kísértő Kubával fejlesztette kereskedelmi és politikai kapcsolatait. Kuba ugyanakkor a gazdasági bojkott, a Helms-Burton-törvény és a többi regionális kérdés tekintetében teljesen elszigetelte az USA-t az ENSZ-ben, az spanyol-amerikai csúcstalálkozón, sőt, még az Amerikai Államok Szervezetében (OAS) is.

Időközben egyre jobban eszkalálódik és élesedik az USA és az Európai Unió között dúló kereskedelmi rivalizálás, még úgy is, hogy az európai és amerikai hátterű multinacionális cégek egyre jobban összefonódnak. Ehhez hasonlóan, miközben a NATO (az amerikai erőből táplálkozó) dominanciája továbbra is megmarad, az EU-tagállamok igyekeznek felállítani saját gyorsreagálású haderejüket, amely majd az ő imperialista érdekeiket fogja védelmezni. Bár ezekben az európai kezdeményezésekben – akárhogy lelkendezzen is róluk a francia nacionalizmus tollát forgató Regis Debray – nincsen semmi progresszív vonás, de mégis kétségbe vonják a megfellebbezhetetlen USA-hegemóniáról szóló vélekedéseket.

A kapitalizmus – impresszióiktól vezérelt – nyugati dicsőítői a legkevésbé többnyire a volt “kommunista” országokat képesek megérteni – különösen Kínát és Indokínát, de értetlenül állnak Oroszország és a kelet-európai államok előtt is. Míg a felszínen Kína a nyugati hegemóniához látszik törleszkedni (ez persze önmagában is kétséges, hiszen az országba a legtöbb befektetés a tengerentúli kínai pénzemberektől és Japánból érkezik) és a WTO-hoz való csatlakozása nyílván jócskán felpezsdíti majd az euro-amerikai piaci-üzleti-pénzügyi részvételt, addig – az érem másik oldalaként – az országban egyre terjednek a munkanélküliek tömegtüntetései, a kifizetetlen és kizsákmányolt munkások, parasztok, napszámosok tiltakozó megmozdulásai. A növekvő egyenlőtlenség, a párt-, az állami és magánkorrupció eluralkodása, a hivalkodó dőzsölés és az elszegényedés közti kontraszt felbőszített egy olyan népet, amely még nem felejtette el, és még mindig vallja az egyenlőség, a tisztesség és a létbiztonság kommunista értékrendjét – ráadásul emlékezik a “kommunista” idők teljes foglalkoztatottságára, az ingyenes, mindenki számára hozzáférhető gyógyellátásra és oktatásra. A kínai szuverenitás egyértelmű feladása, a piacok és a stratégiai iparágak megnyitása, a durva katonai akciókkal – a belgrádi kínai nagykövetség bombázásával vagy a Kína körül telepített rakétafegyverek számának növelésével (amit Washington cinikusan “rakétapajzsnak” nevez) – párosuló megalázó bánásmód még a kapitalizmust támogató, leginkább nyugatbarát társadalmi rétegek, így az értelmiség és a diákok körében is nacionalista, népi érzelmeket ébresztett. Minden strukturális alap adott egy új polgárháborúhoz.

Túl sematikus lenne, ha Kínát csupán egy újabb országnak tekintenénk, amely az USA hegemóniája alá került. Ehhez figyelmen kívül kellene hagynunk a mély strukturális ellentéteket, a Kulturális Forradalom egalitárius hatásait, vagy – még korábbra visszamenve a történelemben – a nacionalizmus/szocializmus és a liberalizmus ciklikus váltakozását a tizenkilencedik század közepe óta. Még arról sem vehetnénk tudomást, hogy a vezetők és a magánszféra megtollasodott elitjének szintje alatt olyan kínaiak százmilliói élnek, akik elutasítják a nyugati dominancia visszaállítását, és mindannak a visszatértét, amit Marx “a régi szemétnek” nevezett: a megalázottságot, a munkanélküliséget, a krónikus betegségeket, a kábítószereket, a regionális kiskirályokat. Még a kommunista párt apparátusában is ott ülnek azok az ingadozó neoetatisták és nacionalisták, akik adott esetben – ha a neoliberális szerencse elapad – megragadhatják a kínálkozó lehetőséget.

Kelet-Európában és Oroszországban az euro-amerikai hegemónia legnyíltabb kiszolgálói rendre vereséget szenvedtek a szavazóurnáknál. Walesa pártja a legutóbbi elnökválasztáson csupán egyszámjegyű eredményt volt képes elérni. Romániában, Lengyelországban, a Cseh Köztársaságban, Belorussziában és másutt a legfanatikusabb neoliberálisokat olyan “ex-kommunista” demagógok ütötték el a hatalomtól, akik szocialista intézkedéseket ígértek, ám győzelmük után liberális politikát folytattak. Míg a liberálisok és a pszeudo-nacionalista ex-kommunisták váltakozása egyfelől tovább erősítette az euro-amerikai hegemóniát, a közvélemény szintjén erősen érezhetővé vált az imperialista dominancia és a szabadpiaci gazdaság elutasítása. A jóléti állam és a teljes foglalkoztatottság felszámolása, az életszínvonal, a termelés és az egészségügyi ellátás előre nem látott katasztrofális romlása Oroszországban és az egykori Szovjetunió többi részén alaposan megtépázta a néptömegek körében az USA-hegemónia jótéteményeibe vetett bizalmat.

A nyugatbarát elitek viselkedését és felfogását a közvélemény vélekedéseként ábrázolni mind metodológiailag, mind empirikusan hiteltelen eljárás. Ha azt feltételezzük, hogy a választási eredmények a választók érdekeit sűrítik egybe és valamilyen módon a többségi érdekeket tükrözik, akkor el kell tekintenünk az intézményesített hatalmi szektorok, különösen pedig a média hatalmas mértékű koncentrálódásától, a kampányfinanszírozást érintő durva manipulációktól és az erőfitogtatásoktól, a korrupciótól és a nyomortól, amit mind-mind felhasználnak a választási eredmények és a választott képviselők kézben tartására.

 

Az USA világméretű hegemóniája és belpolitikai hanyatlása

 

Az USA-hegemónia valódi erejének megértéshez a kulcsot a jelenség strukturális alapjainak és a fent említett külső kényszereknek együttes vizsgálata adja.

Bármi, amit a régi jobboldaliak vagy az új jobboldaliak (a gazdaság új fenegyerekei) az USA gazdaságáról állítanak (és amit a kilencvenes évek hajbókoló baloldala átvesz tőlük) a legjobb esetben is gyenge lábakon áll, míg rosszabb esetben csupán jámbor szellentés marad, amely semmiféle kapcsolatban sem áll a valós gazdasággal.²⁸

Az információs cégek nagyobbik része sohasem fejlesztett ki új termékeket, nem termelt profitot és nem voltak bevételei. A csődök száma 2000 körül tetőzött, amikor a spekulációs buborékok kipukkadtak. A NASDAQ negyven százalékkal esett, és a legnagyobb, legfontosabb vállalatok árfolyama meredeken zuhant az új évadban is. Összeomlott a jobboldali ideológusok kedvenc érve, akik – szokásos populista stílusukban – nem győztek ámuldozni a páratlan siker előtt, hogy az USA az információs technológia terén globális elsőbbségre tett szert, és ezt a kilencvenes években tapasztalható növekedés fő hatóerejeként méltatták. A piaci populizmus ideológusaitól elkápráztatott kisbefektetők milliói vesztették el megtakarításaikat, járadékaikat, sokan még az egészségbiztosításukat sem tudták tovább fizetni.

De az USA-t sújtó strukturális gyengeségek nem korlátozódtak pusztán a spekulatív információs technológiai iparágra. Az amerikai pénzforgalom tengerentúli expanziója és az országba visszaáramló export elviselhetetlen mértékben felduzzasztotta a kereskedelmi- és a folyó fizetési mérleg hiányát. Az USA gazdasága a fogyasztáson alapul, ami a GNP háromnegyedét adja. A kereskedelmi deficit növekedését elfedte a négyszázmilliárd dollárra rúgó éves bevétel. Ahogy a gazdaság recesszióba süllyed és a dollár gyengül, egyre valószínűtlenebbnek látszik, hogy a külföldi befektetők továbbra is kitartanak az amerikai dollár mellett. Bár a munkanélküliség 2000 végén soha nem látott mélypontra zuhant és minden addiginál több lett az alulfizetett munkás, a könyöradományokból élő ember (akik – közel ötven millióan – semmiféle orvosi ellátásra nem számíthatnak), a megélhetési és a tanulási költségek az egekbe szöktek. Clinton elnöksége idején obszcén mértékben növekedtek a társadalmi egyenlőtlenségek (a vállalatvezetők jövedelme átlagosan 470-szeresen haladta meg a munkások jövedelmét). Ez főleg azoknak a szoros kötelékeknek az eredménye volt, amely a kormányzatot a milliomos szakszervezeti vezetőkhöz fűzte, akiknek sokkal több közük volt egy toleráns igazságügy-miniszterhez – aki segíthetett nekik piszkos ügyeik elsumákolásában – mint egy, a munkásérdekeket képviselő szakszervezeti aktivistához. Annak lehetősége, hogy a gazdaságot “pump-priming”-gal²⁹ vagy a kereslet stimulálásával élesszék újra, kívül esik a jelenlegi politikai paramétereken.

A gazdasági válság immár számos gazdasági szektorra kiterjedt (autóipar, információs technológia, telekommunikáció), és hamarosan eléri a többit is. Növekszik a munkanélküliség. A “negatív megtakarítások” és a szétfoszló papírgazdaság nem kínál olyan forrástartalékokat, amelyeket a kereslet stimulálása érdekében mozgósítani lehetne. A kereskedelem, a beruházás, a pénzügyek és a technológia terén az Egyesült Államok gazdasága egy olyan “konvergáló válság” felé halad, és összeomlással fenyegeti azt a törékeny neoliberális építményt, amely az USA köré (és az USA érdekében) a világon felépült. Az összes Harmadik Világbeli ország, amely gazdaságát az exportközpontú stratégiákra alapozta, súlyosan meg fogja szenvedni az USA mély recesszióját. A fogyasztói javak és a közlekedési iparágak (főként az autóipar) terén jelentkező túltermelés hatására a nagy cégek, így a Ford, a GM és a Chrysler-Daimler jelentős elbocsátásokra kényszerültek; ennek hatásai megsokszorozódva fognak jelentkezni a különféle kiszolgáló iparágakban.

Szembeötlő, hogy a jobboldal nem rendelkezik semmiféle lényegre törő vagy koherens magyarázattal az USA imperialista hatalmának gazdasági gyengeségeire. Sem Huntington, sem Brzezinski vagy Fukuyama és még kevésbé Yergin, Luttwick vagy Friedman – nem rendelkeznek semmiféle vezérfonallal a spekulációs tőke küszöbön álló összeomlásának megértéséhez, miközben azzal vannak elfoglalva, hogy az USA-birodalom fenntarthatóságáról vallott félrevezető hitelveiket hangoztatják.³⁰ Huntington akkor kotyvasztotta összes saját “civilizációk összecsapása” (mohamedánok a keresztények ellen) receptjét, mikor Washington legodaadóbb szövetségesei a Földközi-tenger keleti medencéjében a mohamedán Törökország és Egyiptom, Észak-Afrikában Marokkó, a Közel-Keleten Szaúd-Arábia, Dél-Ázsiában pedig Pakisztán voltak. Fukuyama – miután szembesülnie kellett a “történelem végéről” alkotott elképzeléseinek leértékelődésével – visszatért a liberális demokrácia és a szabad piac ünnepléséhez anélkül, hogy sikerült volna bármiféle új elméleti díszítést aggatnia az imperialista hatalomra. (Mulatságos, hogy amikor Fukuyama kezdte kétségbe vonni az USA-hegemónia szilárdságát, néhány, állítólag releváns baloldali ellenfele újramelegítette ezzel kapcsolatos elképzeléseit.)

A baloldal fejlődése, az USA világméretű dominanciáját megkérdőjelező baloldali elképzelések, valamint az információs iparágon alapuló fenntartható amerikai világuralom illúziójának szétesése azt mutatja, hogy a baloldalon ideje véget vetni az USA-t dicsőítő politizálásnak.

A hatalom egy viszonyrendszer része, nem statikus elem egy szervezeti hierarchiában. Az USA birodalma számos heterogén erő ingatag és változékony viszonyrendszerén nyugszik. Az ideológiák, így az imperialista uralkodó osztály ideológiájának ereje is beágyazódik ebbe az ellentmondásos osztályviszonyba. Igaz ugyan, hogy az imperialista hatalom (vitatott) szárnyalása – ideológiájának propagálása érdekében – magába foglalta a tömegmédia feletti ellenőrzést (ami egyúttal az ex-baloldali értelmiség lecsitítására és meggyőzésére is szolgált), ám a neoliberális dogmát minden oldalról folyamatos támadások érték. Ez olyannyira így volt, hogy az uralkodó osztályok a baloldal nyelvezetének kooptálásával igyekeztek elleplezni uralmukat – néhányan ezt nevezték “piaci populizmusnak”.³¹

 

A jövő perspektívái

 

A következő évtizedben a baloldalnak továbbra is egy szisztematikus és specifikus nézőpont kialakítására kell törekednie, és el kell kerülnie a romantikus pesszimizmust, amire az elnagyolt és zavaros, minden alapot nélkülöző általánosítások vezetnek. A baloldali értelmiségnek meg kell határoznia a neoliberalizmus győzelmei és vereségei hátterében meghúzódó osztályelemeket, az euro-amerikai imperializmus hatalmát fenntartó meggyőző erő mögött munkáló osztályviszonyokat és állami erőszakot. Mindenekelőtt azonban az egyre intenzívebbé váló új ellentmondásokat kell analizálniuk, az USA-ban kialakuló, az Ázsiában, Latin-Amerikában és az “ex-kommunista” országokban dühöngő válságokat – és ezeknek az EU-ra kifejtett hatásait – kell elemezniük.

A baloldal nem engedhet a csábításnak, hogy a neoliberalizmus virágzására annak “újszerűségében” keressen mentséget. A “harmadik út” doktrínája a huszadik század korábbi – még reformistább – bukott elveiben gyökerezik. Sem Bernstein, sem később Kautsky nem értette meg a kapitalizmus, az imperializmus és az imperialista háború közti kapcsolatokat, sem az immanens tendenciát a válság, az osztálypolarizáció és a fasiszta hatalomgyakorlás irányában. A harmadik út jelenleg futó verziója elhagyja a korábbi verziók összes reformista banalitását, míg azok összes reakciós gaztettét beleírja a neoliberális forgatókönyvbe, miközben csökkenti az életszínvonalat és elmélyíti az egyenlőtlenséget. Ma már nem sok illúzió maradt meg Blair, Clinton és társaik harmadik útjának reakciós vonásait illetően. Manapság – a tőzsde zuhanása és a költségvetési többlet apadása mellett – már alig-alig esik szó róla.

Az európai szociáldemokrácia jobboldali kurzusa is könnyedén megérthető bármely értelmiségi számára, hacsak nem szenved krónikus amnéziában, vagy nem az alternatívátlanság tézisét kívánja alátámasztani.³² Nem szükséges visszamennünk 1918-ig, mikor a német szociáldemokraták vezetői (Scheideman, Noske és cimboráik) nem győztek ajánlatokat tenni a császári vezérkarnak. Időben közelebb esik hozzánk, amikor a brit, francia és belga szociáldemokraták véres eszközökkel támogatták a gyarmati hatalom fenntartását Algériában, Kenyában, Cipruson, Indokínában, Kongóban és másutt. Olyan szervilisen támogatták az USA-t a NATO kiépítésében, olyan tántoríthatatlan atlanti-orientációt követtek, hogy az még a tradicionális jobboldal köreiben is heves ellenérzéseket keltett. Az az érv, amely az USA-modell szociáldemokrata adaptációját “világtörténelmi” újdonságnak tekinti, nem vesz tudomást a szociáldemokrácia történelmi hagyományairól, büszkén hangoztatott és egyre inkább terebélyesedő kuruzslásáról – különösen a Brit Munkáspárt esetében.

Ha a nyolcvanas évek legjelentősebb eseménye a szovjet blokk és a “kommunista” rezsimek szétesése volt, akkor a kilencvenes évek legfeltűnőbb jelensége az a társadalmi-gazdasági katasztrófa, a fosztogatás és a korrupció, a represszív intézmények eleddig példátlan virágzása, amely Oroszországban és a Szovjetunió egykori tagköztársaságaiban a kapitalizmusra való áttérés következtében tapasztalható. Egyedül Oroszországban tízmillió ember “hiányzik”, akiknek az 1987-es demográfiai előrejelzések szerint meg kellett volna születniük. Milliók halnak meg idő előtt olyan járványok, stressz, öngyilkosság és alkoholizmus következtében, amelyek a munkanélküliségben, a nyomorban és a közegészségügyi ellátás privatizációjában gyökereznek. Míg taktikai értelemben a prokapitalista Putyin-rezsim szilárdan kezében tartja a hatalmat, az USA-“hegemónia” jegyében végbement kapitalizálódás totális bukása bizonyára éles kontrasztba kerül az egykori kollektivista tervgazdálkodás pozitív vonásaival.

Az “ex-kommunista” országok gazdaságainak nyugati kifosztása, a masszív szexexport és a migránsokkal űzött emberkereskedelem, a gyanús vagyonát Európában, az USA-ban és Izraelben fehérre mosó milliárdos parazita-oligarchia tündöklése nyilvánvaló alapot adott a nyugati imperialista érzületeknek, és felkeltette a kapitalisták étvágyát. Az euro-amerikai imperializmus valósága sokkal hatékonyabban rombolta le a szovjet bürokraták retorikájával szembeni hitetlenséget és a nyugati propagandában való naiv hitet az ex-szovjet országok lakóiban, mint korábban az egykori “kommunista” propaganda traktátumainak tonnái. A nép felfogásának ez a világtörténelmi eltolódása jelentős stratégiai fontossággal bír a szocialista perspektíva keleti újjáépítésének terén. Még a hajbókoló kliens-államok bástyájának számító Kelet-Európában is ellenállást, demonstrációkat gerjesztett az, hogy ezek az országok milyen mértékben betagozódtak a NATO és az EU rendszerébe, illetve mennyire alávetették magukat azok elvárásainak. Néhány esetben mindez még a kommunista befolyás újjáéledéséhez is vezetett. Havel, a Cseh Köztársaság elnöke sokkal népszerűbb a londoni és New York-i irodalmi körökben, mint Prágában, ahol a kommunista párt gyorsan a legjelentősebb ellenzéki erővé emelkedik. Világtörténelmi jelenségként széleskörű elutasítás alakul ki a liberalizmussal és az USA-imperializmussal szemben, miközben a sztálinizmustól mentes elvi szocializmus állásai erősödnek. Az elméleti kiindulópont nem a következő forradalmi fellendülés helyének is idejének megjósolása, hanem a történelem irányának megértése, és annak a leegyszerűsített vélekedésnek az elutasítása, hogy minden egyes baloldali vereség szükségszerűen visszafordíthatatlan és világtörténelmi jelentőségű.

Ennek az esszének nem az a célja, hogy egyfajta intellektuális játék keretében szembeállítsa a baloldali eredményeket a hajbókoló értelmiség által hangoztatott vereségek listájával. Ez utóbbi olyannyira felszínes, hogy egy ilyen módszer túl egyszerű lenne; nem sokban járulna hozzá a jelen tisztázásához a jövőbeni harcok előmozdítása érdekében. Még kevésbé kell odafigyelnünk a hajbókolók olcsó pszicho-blablájára, amellyel csupán passzivitásukat, az éppen folyó harcoktól való távolmaradásukat akarják igazolni. A jövőre tekintve rá kell döbbennünk, hogy az intellektuális zsákutcáknak se szeri, se száma. Fel kell ismernünk azokat a barbár cselekedeteket, amelyeket napjainkban a nyugati győzelmek, hegemónia, demokrácia és szabad piac nevében elkövetnek: tízmillió orosz idő előtti halálát, az AIDS húszmillió afrikai áldozatát, akiktől a nyugati gyógyszergyártók – és mögöttük álló kormányaik – megtagadják az orvosságokat, az angol-amerikai háborús blokád szorításában meghalt egymillió iraki gyermeket, a nyomorban tengődő latin-amerikaiak háromszáz milliós tömegét, a több tízezer kolumbiait, akit az USA által kiképzett és szponzorált gyilkosok tettek el láb alól. A lista tetszés szerint bővíthető, de a lényeg így is világos: keleten és délen a barbárság az USA-birodalom szerves részét képzi.

Az imperialista barbársággal szembeni ellenállás módozatait keresve, talán nem érdektelen felidéznünk a Római Birodalom bukásának történetét – egy olyan korét, amely – akárcsak a miénk – a zsarnokok, a fosztogatás, a korrupció, a hivalkodó gazdag pompa és a nyomor korszaka volt. A mi korunk barbárságával való hasonlóság szembeötlő, akárcsak sok olyan válasz rokonsága, amelyet a birodalmat, vagy annak egyes aspektusait elutasító emberek adtak. A társadalmi helyzetektől és a politikai hajlamoktól függően az imperialista barbárságra számtalan féle értelmiségi válasz adható. Sztoikusainkat elundorítja az impérium irracionalitása, katonai brutalitása és a mindent átható immoralitás. Ugyanakkor magukat politikailag impotensnek érzik, és kinyilatkoztatják, hogy mindenféle politikai válasz hiábavaló. Kis baráti köröktől és hasonszőrű emberekhez fordulnak, hogy így őrködjenek a racionalitás pislákoló lángocskája felett. Önmagukkal szembeni hűségüket, korlátozott szellemi komfortjukat pátyolgatják a rendszer hasadékaiba húzódva, távol az imperialista hatalomtól és a lealjasított tömegektől. Kulturális témákról, a posztmodernizmus és a marxizmus kapcsolatáról folytatott vitáikat az elitek ugyan tolerálják, de tudomást nem vesznek róluk, míg a tömegek számára ezek a témák érthetetlenek és távoliak. Ezek az értelmiségiek magukban és maguknak élnek.

A cinikusok nem tagadják a véres barbárságot, a kultúra vulgarizálódását, és az imperializmus ragadozó természetét – ám egy kalap alá vonják az áldozatokat és a hóhérokat. Kijelentik, hogy az imperializmus áldozatai és az imperialista cápák egyaránt kapzsiak, megfertőzte őket a “konzumerizmus”. A cinikusok szemében a kizsákmányoltak társadalmi szolidaritása csupán a gyengék ideológiai ürügye, hogy előnyöket érjenek el és megfordítsák a szerepeket. A cinikusok számára a kizsákmányolók és a kizsákmányoltak közti különbség csupán a lehetőségek és a körülmények függvénye. Az elbukott forradalmak példáit citálják, az elitek cserélődéséről, a kizsákmányolókká váló kizsákmányoltakról, a genocídiumok genocídiumokat végrehajtó áldozatairól értekeznek, csak hogy igazolhassák előkelő távolságtartásukat az élet – őket is tápláló – moslékos vályújától. A cinikusok igen gyakran vezeklő baloldaliak, akik arra specializálódnak, hogy a felszabadító mozgalmak elfajulásaiból csiholjanak nyereséget. Ez a szakma komoly honoráriumokat és – nem ritkán – katedrákat biztosíthat számukra a nagynevű európai és amerikai egyetemeken.

Közismert értelmiségi figura még a balos (vagy ex-baloldali) entellektüel, aki lubickol a történelmi vereségekben – ezek szolgáltatják számára az ürügyet a status quo-hoz való új – úgymond – realista vagy pragmatikus alkalmazkodáshoz. A politikai veszteségeket alapvető, visszafordíthatatlan történelmi vereségekké fújják fel, miközben nem vesznek tudomást a harmadik világ és a nyugat új, erősödő forradalmi mozgalmairól, a WTO-val szembeszálló új társadalmi mozgalmakról, a farmerek és fuvarozók harcias mozgalmairól, a génmanipulált élelmiszerek és vetőmagok terjedését propagáló óriáscégek elleni termelői és fogyasztói mozgalmakról stb. A borúlátó pátosz csupán alibiként szolgál a passzivitásra és a távolságtartásra, vagy egyirányú jegyként a liberális politizálás felé, hiszen nem maradt már semmi más kiút. Az imperialista ideológusok esetenként nem haboznak közös platformot ajánlani e pesszimistáknak, mivel azt remélik, hogy kritikai álláspontjuk felkelti a fiatal rebellisek figyelmét, míg pesszimizmusuk segíthet demoralizálni, eltéríteni és leszerelni őket.

A görbült gerincű kritikai értelmiségiek egyfajta hírhedtségre tettek szert a képzett osztályok körében. Ezek az értelmiségiek felháborodnak a bőség hivalkodásán a nyomor tengerében. A neoliberalizmus ingerültté teszi őket. Ám ingerültségük nyafogássá szelídül, mikor konkrét alternatívákat kell megfogalmazni. Dühös kifakadásaikat követően végül szépen megkérik az eliteket, hogy legyenek szívesek megváltoztatni módszereiket. Az imperializmus hazugságait megbélyegző retorikai szóbombáikból új hazugságok füstje kél: hogy valahol a hatalmi struktúrában jelentkezik majd valaki, aki az egész barbarizmust egy nagyvonalú jóléti álammá tatarozza. A fennkölt haragnak és az imperialista hatalom brókereinek lelkiismeretére való apellálásnak ez a vegyüléke csupán kisstílű politikusok szeszélye, ám mindenképpen alkalmas arra, hogy egy-két bestseller kijöjjön belőle. Képes eladni az ingerültséget, amelyre a képzett osztályok vevők, feltéve, ha nem ösztönzik őket arra, hogy bármilyen áldozatot hozzanak.

A fent vázolt értelmiségi viszonyulásokkal éles kontrasztban ott találjuk a tiszteletlen értelmiségieket, akik lenézik az akadémiai protokollt, és hidegen hagyják őket a presztízsértékű titulusok és díjak. Más részről azonban tisztelettel fordulnak az antikapitalista és antiimperialista küzdelmek frontvonalában harcoló militánsok felé. Szellemi munkájukban szilárdak és produktívak, és főként a különféle mozgalmak harcai által felvetett kérdésekre koncentrálnak. Olyan önkritikus antihősök ők, akiknek munkáját elismerik a társadalom alapvető átalakításának aktív harcosai. Objektíve partizánok, és az objektivitás partizánjai. Odafigyelnek a pesszimistákra és a többi értelmiségire is, hiszen – titulusaik és hivalkodásuk ellenére – azok is mondhatnak időnként használható dolgokat.

A tiszteletlen, elkötelezett értelmiségiek a népi harcokban részt vállaló aktivistáktól és mozgalmár értelmiségiektől várják a presztízst és az elismerést. Velük dolgoznak együtt. Vezetik a kutatást az eredeti adatforrások után. Saját mércéket és koncepciókat állítnak fel, például a nyomor, a kizsákmányolás vagy a kitaszítottság valós mértékének feltárására. Tisztában vannak azzal, hogy a híres intézetek ösztöndíj-szponzorálta tudósai között csak igen kevesen kötelezik el magukat egyértelműen a népi harcok mellett, és tudják, hogy őket viszont számításba kell venniük. Ám azt is látják, hogy a legtöbb értelmiségi az akadémiai szamárlétrán felfelé araszolva enged a burzsoá elismerések csábításának. A tiszteletlen értelmiségiek felnéznek Jean-Paul Sartre-ra, aki a vietnami háború közepén visszautasította a Nobel-díjat. És ami a legfontosabb, írásaikat és tanításaikat a gyakorlattal összhangba hozva küzdeni igyekeznek a baloldalon belüli burzsoá hegemónia ellen, és nem akarnak két urat szolgálni.

Az euro-amerikai imperializmus az erőszak és az erőszakkal való fenyegetés kombinációját veti be a tömegmozgalmakkal és a világrendjével dacoló rezsimekkel szemben, míg a nyugati marxista értelmiségi csoportosulásokra a lebeszélés és a semlegesítés fegyverével igyekszik hatást gyakorolni. Ez utóbbiak jellemzően univerzálisnak tekintik saját helyzetüket, és az imperialista birodalmat egy nagy vitakörnek tekintik. Mint Perry Anderson leszögezte: “ennek a (hegemón) rendszernek a kényszerítő hatalma nem a represszióban rejlik, hanem a semlegesítésben és a színek elmosásában”.³³ Ez minden bizonnyal újdonság a lemészárolt palesztinok százainak, a meggyilkolt jugoszlávok ezreinek, a halott kolumbiaiak tízezreinek és az elpusztított iraki százezreknek.³⁴

Objektíve az USA imperialista hatalma igen ingatag alapokra épült. Igen fontos az az osztálypolarizáció, amely a pénzügyeket, a termelést és a spekulációt a kezükben tartó milliárdos tulajdonosok, valamint a népesség elsöprő többsége között egyre mélyül: a vállalatvezetők jövedelme a munkások jövedelmének nyolcvanszorosáról három évtized alatt annak négyszázhetvenszeresére szökött; az amerikai választópolgárok több mint nyolcvan százaléka úgy véli, hogy szavazatának semmi jelentősége sincs, hiszen a politikát az üzleti élet irányítja – néhány politikai elemző ezt nevezi legitimációs krízisnek. A szociális gondoskodás, a szakértelem és a foglalkoztatottság mutatói meredeken zuhannak. A dereguláció következtében a közszolgáltatók olyan mértékben emelhetik a fogyasztói árakat, amilyenben csak akarják.

Napjaink imperializmusa nem termelt ki “munkásarisztokráciát”. A proletarizálódott középosztályt megfosztották megélhetésének biztonságától, és csupán privilegizált, ám semmitmondó juttatásokat kapott (a NASDAQ tőzsdeopcióit papírfalakként használják). A hatvanas-hetvenes évek faji-, feminista- és környezetvédő mozgalmainak régi vezetői, a hajbókoló értelmiségiek, akik habozás nélkül felkapaszkodtak a harmadik úton haladó szekérre, új, militánsabb, korporáció- és neoliberalizmus-ellenes vezetőknek, növekvő számú parlamenten kívüli antikapitalista aktivistáknak adták át a helyüket.

Igaz, hogy az alternatívák terén nincs konszenzus: a skála a közösségi és a közösség által ellenőrzött gazdaságtól a fogyasztókon és termelőkön alapuló szocializmusig, a magántulajdon eltörlésétől a közszolgáltatás újbóli regulációjáig terjed. Rövidlátás lenne amellett érvelni, hogy a szektoriális mozgalmak nem érnek fel néhány idealista kollektivista mozgalommal, amely jobban megfelel a Sohóban kávéjukat szürcsölgető értelmiségieknek. A működőképes koalíciók és közös akciók, a fórumok és párbeszédek még nem Lenin vagy Keir Hardy proletárpártjának egy új verzióját jelentik, de ez még csak a kezdet. Az a növekvő (tengerentúli orákulumoktól és forradalmi központoktól mentes) internacionalizmus, amely egyértelműen megjelenik a harmadik világ parasztjainak és az európai farmereknek a közös, észak-déli kapcsolatot teremtő akcióiban, mindenképpen ígéretes. Óriási erőfeszítések történnek egy új forradalmi szocialista tudatosság megteremtésére, a mozgásban lévő milliók közötti generalizálására, egy olyan integratív ideológia megszervezésére, amely lehetővé tenné a diagnózist és a stratégiai irányvonalak kijelölését. Egy dolog világos: az ezekben a mozgalmakban folyó reformküzdelmek szorosan kötődnek az imperializmus, egyes esetekben a magántulajdon rendszerének strukturális megkérdőjelezéséhez. Sokszínű kollektív szerveződések jelentek meg, amelyek több-kevesebb erővel támadják az új imperialista berendezkedést, néha pedig magával az államhatalommal fordulnak szembe. Míg a píár-házalók óriási propaganda-hadjárattal támogatják – ha kell, még a baloldal nyelvezetét is felhasználva – a génmanipulációkhoz kötődő tudományokat, addig a baloldal ellentámadásba ment át, és leleplezi a nagy cégek genetikai mérnökeinek meggondolatlan és manipulatív tevékenységét. Amikor a cégek prókátorai (és egy maroknyi baloldali) eszement módon a termelőerők (vagy inkább pusztítóerők) fejlődésének hozsannáz, a baloldal a termelés társadalmi relációit helyezi az előtérbe, hogy azok szabják meg a tudományos kutatások célját, tartalmát és konzekvenciáit. Így a baloldal az elmúlt fél évszázad intellektuális munkáját és gyakorlatát folytatja és mélyíti el. Még rengeteg munka vár ránk, különösen az ideológiai tisztázásokat tekintve; ám sokat már elvégeztünk az imperializmus diagnosztizálásának terén, hiszen hibáit feltártuk és kialakultak az új radikális mozgalmak is.

 

 

Jegyzetek

 

¹ Perry Anderson, az anglo-amerikai baloldali értelmiség egyik legbefolyásosabb figurája egy tömör és polemikus esszében jelölte ki folyóirata, a New Left Review új irányvonalát. Ebben az írásában Anderson az USA birodalmi dominanciájának – ő “USA-hegemóniának” titulálja – tézisét védelmezi, és a baloldal teljes vereségéről elmélkedik. Ám tézise mind a metodológia, mind a teória és az analízis terén igencsak gyenge lábakon áll, és ez a szerzőt óhatatlanul egy apolitikus centralista politizálás felé taszítja. Jelen írás részben azért született, hogy megcáfolja Anderson állításait, ám ennél fontosabb célja, hogy egy alternatív elméleti megközelítést vázoljon fel. Perry Anderson cikkét lásd: New Left Review No. 1. (new series) Jan.-Feb. 2000, 5-24; (illetve magyarul, Baráth Katalin fordításában az Eszmélet, 50. számában, ahol Borisz Kagarlickij vitacikke is olvasható. – a szerk.).

² Anderson írásában számos helyen folyamodik ilyenekhez: id. mű. (angol eredeti)9, 12, 15, 19, 24.

³ C. Wright Mills: The Power Elite, New York, Oxford University Press, 1956.

⁴ Lásd Anderson, id. mű. (angol eredeti), 6-11.

⁵ Anderson támadását, amelyet bármilyen osztályharcos elkötelezettségű elméleti vagy kulturális írással szemben intéz, valamint saját reakciós, misztikus és l’art pour l’art pózolását jól mutatja a következő idézet: “Bármely kísérlet, hogy instrumentális célokból előírjanak bizonyos elméleti vagy kulturális területet, mindig is eredménytelen, vagy ellentétes hatású lesz. … a New Left Review úgy fog cikkeket közölni, hogy nem veszi tekintetbe azok közvetlen viszonyát vagy e viszony hiányát a megszokott radikális kérdésfelvetésekhez.” Eszmélet, 50., 142. Anderson írásában végig pejoratív kifejezésekkel igyekszik kigúnyolni az értelmiségi aktivistákat és félreterelni a viták témáit; úgy tűnik, hogy a szerző polemikus kiszólásokkal igyekszik betömködni a mondanivalón tátongó hézagokat.

⁶ Anderson, id. mű. (angol eredeti), 7.

⁷ Jean-Paul Sartre: Sartre on Cuba. New York, Ballantine, 1961.; Paul Sweezy and Leo Huberman: Cuba: Anatomy of a Revolution. New York, Monthly Review, 1960.

⁸ Bill Warren: Imperialism: Pioneer of Capitalism. London, NLR., 1990.

⁹ Eric Wolfe: Peasant Wars in the Twentieth Century. New York, Harper and Row, 1969.

¹⁰ Regis Debray: Revolution in Revolution. New York, Monthly Rewiev, 1967. (Magyarul: Regis Debray: Forradalom a forradalomban? [Fegyveres harc és politikai harc Latin-Amerikában, 1965]. H.n., é.n. – a Kossuth zárt sorozatában – a szerk.). Kritikájához lásd: Regis Debray and the Latin American Revolution. New York, Monthly Rewiev, 1968.

¹¹ Louis Althusser: Reading Capital. London, NLR., 1970.

¹² E. P. Thompson, The Nation, 1983. február 26. és április 16.

¹³ James Petras és Morris Morley: The Errors of Edward Thompson. In.: End Papers No. 6., 1983-1984 tél, 105-107.

¹⁴ A hatvanas években tapasztalható baloldali megújulás és az indokínai forradalom legelszántabb ellenzői közé tartozott az amerikai Irving Howe, és folyóirata, a Dissent.

¹⁵ A rockzene forradalmi jelentőségét Anderson így értékeli: “A korszak [t.i. a hatvanas évek] két jellemző jelensége a rockzenének mint az ifjúság lázadását szimbolizáló, mindent átható zajos hullámának a felbukkanása … amely egyszerre jelentett esztétikai áttörést és társadalmi ellenállást.” Eszmélet 50., 128. A hatvanas évek pop-rockjától a kilencvenes évek pop-tudományáig Anderson azon a jól kitaposott ösvényen jut el, amelyen régebben az ellenkultúra gurujai jártak, ma pedig a piaci populisták lábai tapodják.

¹⁶ Todd Gitlin: Sixties: Years of Hope, Days of Rage. New York, Bantam Books, 1987.

¹⁷ Lásd: Thomas Frank: One Market Under God. New York, Doubleday, 2000., különösen a hetedik fejezetet: “The Brand and the Intellectuals”, 252-276.

¹⁸ Így például Samir Amin, Gunder Frank, Immanuel Wallerstein.

¹⁹ Bob Brenner egy magánbeszélgetésen, a New Left Review szerkesztőségi ülésén.

²⁰ Anderson számos általánosításán érződik, hogy szerzőjük mennyire csodálja a jobboldali ideológusokat és műveiket. Lásd pl.: id. mű, Eszmélet 50., 138-139.

²¹ Anderson kirándulásai a pszicho-blabla területére, suta próbálkozása, hogy – valamiféle általános beillesztés jegyében – egybemossa a főbb szakszervezeti, földműves- és diákmozgalmakat az “ifjúsági kultúrával” – mindez elemzőképességének szomorú hanyatlását mutatja.

²² James Burnham: Managerial Revolution: What is Happening in the World. New York, John Day, 1941. Charles Lindbergh a harmincas években a fasizmust a “jövő ígéretének” látta.

²³ Anderson alaposan alábecsüli az erőszak szerepét az általa feltételezett “USA-hegemónia” fenntartásában: “Ennek a rendszernek a kényszerítő hatalma nem a represszióban rejlik, hanem a semlegesítésben és a színek elmosásában; s ez a rendszer mostanáig higgadtan fogadta az új kihívásokat.” id. mű., Eszmélet 50., 135-136.

²⁴ A mélyen megosztott feminista- és zöldmozgalmakat elemezésében rálelhetünk Anderson polemikus túlkapásainak egy tipikus gyöngyszemére: “Mindennél többet mond …, hogy a feministák az Egyesült Államokban, a Zöldek Németországban – ahol mindkét mozgalom a legerősebb – támogatták Clinton fehér házi és a NATO balkáni háborús szereplését.” id. mű., Eszmélet 50., 136.

²⁵ A Latin-Amerikában felbukkanó új forradalmi tendenciák részletesebb vizsgálatához lásd: James Petras: The Left Strikes Back: Class Conflict in the Age of Neoliberalism. Boulder, Westview, 1999., 11-57.

²⁶ Anderson, id. mű., Eszmélet 50., 133-134.

²⁷ Anderson nagyvonalú legyintéssel siklik át a génmanipulált élelmiszerek ellen tiltakozó indiaiak milliói, franciák ezrei fölött: “Olyan időket élünk, a géntechnológia jól mutatja, mikor az egyetlen forradalmi erő, amely képes a tőke hatalmi egyensúlyát megbillenteni, maga a tudományos fejlődés…” id. mű., Eszmélet 50., 136.

²⁸ Martin Wolf: Not So New Economy. In.: Financial Times, 1999. augusztus 1., 10.; Robert Gordon: Has the New Economy Rendered the Productivity Slowdown Obsolete?, 1999. június. In.: http://faculty-web.at.northwestern.edu/economics/gordon/334.html.

²⁹ Államháztartási deficitfinanszírozás bankjegykibocsátás segítségével konjunktúraélénkítés céljából. (A ford.)

³⁰ Anderson a következőképpen jellemzi ezeket a jobboldali ideológusokat és vitairataikat: “A jobboldal doktrínái, amelyek a kapitalizmust mint szervezett rendszert elemezték, ma is keményen tartják pozícióikat … Azok között, akik világ életükben hittek a szabadpiac és a teremlőerők magánosításában, számos intellektuális potentát van.” id. mű., Eszmélet 50., 136. Ezzel szemben a baloldali értelmiséget “álságos”, eufemizmusokkal hadonászó “steril” maximalistáknak titulálja, akik “illúzioknak adnak hitelt” és “konformista mítoszokat” igyekeznek fenntartani, miközben szem elől tévesztik a “választóvonalat a kívánatos és a lehetséges között” (ugyanott, 134-135.). Damoklész kardja Anthony Giddens felett: Anderson személyében Tony Blair esetleg új beszédírót találhat…

³¹ Thomas Frank: id. mű., különösen a második fejezet: A Great Time of What; Market Populism Explains Itself.

³² Anderson így érvel: “Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a híres TINA (There Is No Alternative – nincs alternatíva) csak akkor kap igazán lábra, ha egy alternatív rendszer bebizonyítja, hogy valóban nincs más alternatíva.” id. mű., Eszmélet 50., 132. A szociáldemokratákat alternatívának, jobboldali politizálásukat pedig történelmi újdonságnak tekinteni meglehetősen abszurd gondolat.

³³ Anderson: id. mű., Eszmélet 50., 135-136. Robert Brenner cáfolja Anderson egynémely túlfűtötten lelkes kijelentését az USA gazdaságával kapcsolatban: The Boom and the Bubble. In.: New Left Review, No. 6, 2000. november-december, 5-44.

³⁴ Bármilyen elemzésnek, amely az amerikai imperializmussal, annak védenceivel és szövetségeseivel fogalakozik, ki kell térnie arra a hősies harcra, amit a palesztinok folytatnak az izraeli telepes-gyarmati rezsimmel szemben. A lemészárolt áldozatok ezreinek, az izraeli hadurak gyilkos blokádjának ellenére az intifada tovább folytatódik anélkül, hogy a nyugati marxista irodalmi-politikai lapokba irogató briliáns anglo-amerikai szerzőktől bármiféle valós támogatást is kapna.

 

A vitacikk a Kapitány Gábor által megalkotott szellemi termelési mód fogalmánál a jelenkorra is alkalmazhatóbbnak tekinti Marx termelési mód elméletét. A szellemi termelés sajátosságait a szerző ennek fogalmi keretein belül értelmezi.

Kapitány Gábornak az Eszmélet 50. számában vázolt koncepciója szerint¹ az anyagi termelési mód legfejlettebb, és így utolsó fokára a kapitalizmus épült. Ezért innen ezen az alapon már továbblépni nem lehet. A kapitalizmust meghaladó társadalom csakis a “szellemi termelési mód” talaján lehetséges.² Ez a legfejlettebb anyagi termelési mód keretében kezd kibontakozni. Majd amikor már olyan lesz, hogy a kapitalizmus minden szeletén érvényesül, önállóvá válik, saját logikája szerint mozog. A “szellemi termelési mód” által létrehozott termékek a használat során nem fogynak el, hanem esetenként még gyarapodnak is,³ gyorsabban nőnek, mint a keresletük, és ezért fejlődőképességük nagyobb, mint az anyagi termelési mód legmagasabb fokán álló kapitalizmusban, amely pedig szintén nem lebecsülendő.⁴ A “szellemi termelési mód” leglényegesebb eleme a szimbólumtermelés és az egész társadalom ez általi irányítása.⁵ Leglényegesebb jele az értelmiség számának és szerepének erőteljes növekedése, és főként az értelmiségi szerepkörök egymáshoz kapcsolódása. Csak demokratikusan és humánusan létezhet. Tervező és tervezett jellegű. A hagyományos politikai megosztás megszűnik benne. Olyan államszervezetet követel, amelyben több, egymást kontrolláló intézmény létezik, amelyek a konszenzus alapján működnek. Ebben épülnek ki a szabadság kis körei, amelyeknek nincs többé szükségük felettük álló központi menedzsmentekre.⁶

A szellemi termelés az értelmiség megnövekedett társadalmi jelentőségével⁷ és a munkásosztály létszámának és társadalmi szerepének erőteljes csökkenésével⁸ áll összefüggésben. Ezért nem alapozható többé a munkásosztályra a kapitalizmus meghaladása. Egyébként is a munkásosztály benne van a kapitalizmusban. Ebből adódóan hasonló lesz a helyzete és a szerepe, mint a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenetnél a parasztságnak volt. Meg kell tehát szabadulni a kommunizmus, az osztályharc, a szocializmus fogalmaitól.

A “szellemi termelési módon” alapuló posztkapitalista társadalom alapegysége a képességeit önkibontó egyén (nem az önző egyén, s nem is a közösség metszetében élő egyén). Így, akik elfogadják a kapitalizmussal való ütközés terepéül a politikai színteret, végzetes hibát követnek el. Marx és Engels nem gondolták ezt végig, amikor belementek ebbe, s a küzdelmet az államhatalom megragadásáért folytatták.⁹ A kapitalizmus alapjait tagadó eszméknek nem lehet adekvát politikai képviselete.¹⁰ Programja így hangsúlyozottan etikai program.¹¹ Alapértékei: a szolidaritás, az esélyegyenlőség, a diszkriminációmentesség, az erőszakmentesség, az önszerveződés, a közvetlen demokrácia, a humanizmus s a “szellemi termelési mód” pozícióinak erősítése. A társadalmi fejlettségnek ezek az alapkritériumai, amelyekkel mérve képes lehet a Kelet hátrányos helyzetét leküzdeni, olyan fordulatot végrehajtani, ami túlviszi a fejlődő kapitalizmus szintjén, úgy, hogy saját utat követ, amelyen minden pillanatban, a legváratlanabb egyéni hozzájárulás módosíthatja az összképet, s erre a társadalmi szervezeteknek nyitottaknak kell lenniük.¹² Ezzel együtt el kell ismerni, hogy a kapitalizmus meghaladásának koncepcióját, kifejlett formában Marx és követői fogalmazták meg és képviselték, s ezért ebben az értelemben ez az irányzat mindig marxista, vagy a marxizmussal legalábbis kompatibilis.

Ezt a koncepciót ajánlja Kapitány Gábor az Eszmélet című folyóirat köré tömörült baloldali értelmiség számára közös kiindulópontnak.

A kapitalizmus meghaladásának elvont gondolata nem Marx nevéhez kapcsolódik. Már a korai kapitalizmusban az utópista szocialisták idealista társadalomfilozófiáiban is megvolt. Marx ezirányú alapgondolata az anyagi termelési mód kapitalizmusbeli szintjének minőségi meghaladásával kapcsolatos, a munkásosztállyal, osztályharcával a tőkés viszonyok ellen, forradalmával, forradalmi tudatának és öntudatának kialakulásával, a burzsoá államgépezet meghódításával, széttörésével, saját államgépezetének kialakításával és megszűnésével. Marx is beszél szellemi termelésről, de ezt egészen másképpen fogja fel, mint Kapitány Gábor. Nagyon rövidre fogva a következőképpen – kezdjük a legáltalánosabb alapoknál.

Marx szerint az ember nembeli lény, aki önmagát, a társadalmat, saját anyagi és szellemi munkatevékenységével, egyre magasabb fokon termeli és újratermeli. Az össztermelés anyagi és szellemi termelésből áll, minőségileg különböző, de hasonló szerkezetű termelőerőkkel és termelési viszonyokkal, ezek kölcsönhatásával, fejlődésükben alakuló egységükkel és ellentétükkel. Különösen a munkamegosztás kezdetétől, az anyagi termelés fejlődésének viszonylag magas fokán és attól függően bontakozik ki a szellemi termelés jelentős önállósága, aminek következtében közvetlen terméke, a társadalom tudata nem csak és egyszerűen az anyagi termelés visszatükröződése.

A történelem menetében, az egymást váltó formációk sorának fő tengelyében mindig egy fejlettebb anyagi termelési módra való átmenet dominál, amit a tőle függő szellemi termelés fő szereplőinek gondolatai előrevetítenek vagy kísérnek, igazolnak vagy helytelenítenek, és ezzel előrehajtják vagy akadályozzák.¹³

Sem az anyagi, sem a szellemi termelés nem érhet el olyan fejlődési fokot, amin túl már nem fejlődhet tovább. Különösen nem helytálló az a gondolat, hogy a kapitalizmus szülné meg a “szellemi termelési módot”. Nemcsak azért nem, mert az korábban is volt, hanem azért sem, mert a burzsoázia még a legmagasabb rendű szellemi termelést is csak akkor ismeri el és bocsátja meg, ha úgy tüntetik fel, és hamis okfejtéssel kimutatják róla, hogy az anyagi gazdagság közvetlen termelője.¹⁴

A valóságban is és Marxnál is, a szellemi termelés belső tartalma és mozgása is egészen más, mint ahogyan Kapitány Gábor vázolja. A szellemi termelésnek az anyagi termeléshez sok szempontból hasonló alapszerkezete van. A szellemi tevékenységnek is van tárgya, alanya, vannak anyagi és szellemi eszközei. Itt is nagyon fontos, hogy kik rendelkeznek a szellemi termelés eszközeivel és kik nem, milyen a szellemi javak hozzáférésének lehetősége vagy lehetetlensége, tehát a szellemi elosztási viszonyok, hogy kiknek az eszméi uralkodnak, és kiknek az eszméi vannak elnyomva stb.¹⁵

Marx a szellemi termelésnek nem a formáját, hanem a tartalmát tekinti fontosabbnak. A filozófus eszméket, a költő verseket, a mérnök gép- és épületterveket, a festő képeket alkot; a pap prédikációkat, a bíró igazságot és igazságosságot szolgáltat, a komponista kifinomult hallást, érzelmeket, a bohóc jókedvet produkál. Marx foglalkozik a szellemi termelés formáival is, különösképpen a nyelvvel, amely megformálója, rögzítője és kifejezője a gondolati eszméknek, szellemi termékeknek. A művészi szellemi termékek formájára is utal és a vallási tudat formáira is. Amikor Kapitány Gábor a szimbólumtermelést tekinti a “szellemi termelési mód” leglényegesebb elemének, akkor nem a tartalmat, hanem a formát tekinti döntőnek, tehát “szellemi termelési mód”-felfogása nemcsak félidealista, hanem formalista is.

Kapitány Gábornak a szellemi termelés dominánssá válása melletti egyik érve ezzel kapcsolatban az, hogy a szellemi termelés által létrehozott termékek a használat során nem fogynak el, esetenként még szaporodnak is, s így gyorsabban bővülnek, mint az anyagi termelés által létrehozott javak, ezért fejlődőképességük is nagyobb, mint az ugyancsak fejlődőképes anyagiak utáni kereslet.

Féligazság vagy látszat az, hogy a szellemi termékek azért bővülnének gyorsabban, mint az anyagiak, mert a használat során nem fogynak el. Sokkal inkább azért, mert az embereknek előbb enniük, inniuk, lakniuk, ruházkodniuk kell, mielőtt vallással, filozófiával, művészetekkel foglakoznának, s mert a kizsákmányoló társadalmakban a néptömegek nagy része soha nem jut el oda, hogy elemi szükségleteit kielégítve rendszeresen színházba járhasson, könyveket vásárolhasson és olvashasson, hogy közép- és felsőfokú műveltségre tehessen szert, hogy a szellemi termelés középső – különösen pedig magasabb – szintjei iránti igénye, felvevőképessége tömegesen kialakulhasson. Az is erőteljesen vitatható, hogy a szellemi termelés fejlődőképessége úgy általában nagyobb lenne, mint az anyagi javaké.

Szerintem az az érv sem állja meg a helyét, hogy a munkásosztály súlya, társadalmi szerepe és a lakosság egészén belüli aránya csökken, és ez az oka a “szellemi termelési mód” dominánssá válásának. Az természetesen vitathatatlan, hogy különösen a XX. század második felétől erőteljesen növekszik az anyagi termelésben a szellemi tényezők aránya és még inkább a szellemi termelésben résztvevő értelmiségi munkások száma és aránya. Ebből azonban nem következik, hogy az anyagi termelés szellemiesülne, elemeinek döntő részében szellemivé lenne. Nem, mert ugyan valóban erőteljesen csökken a közvetlen anyagi termelésben a fizikai munkások száma és aránya, sőt, egy sor területen, az automatizálás következtében teljesen meg is szűnik (ahogyan Marx írja: a fizikai munkás az automatizálás során megszűnik az anyagi termelési folyamat ágense lenni, s a közvetlen termelési folyamat mellé lép). De ezzel egy időben és párhuzamosan egyre hatalmasabbá, hatékonyabbá váló termelési berendezések, komplikált anyagi gépek és egyszerű speciális anyagi célgépek tömegei léptek be az anyagi termelési eszközök birodalmába, az anyagi termelőerők rendszerébe. Így annak anyagi tényezői között átcsoportosulás ment és megy végbe, de egészében az anyagi és szellemi tényezők aránya és súlya nem változott meg benne, illetve nem történt meg és nem is történik meg a szellemi tényezők dominánssá válása.

Az sem igaz, hogy a modern kapitalizmusban rohamosan csökken a munkásosztály száma és aránya, s így társadalmi szerepe a korábbiakhoz képest egyre kisebb lesz. Ez csak akkor lenne igaz, ha továbbra is tartanánk magunkat a marxi munkásosztály-felfogást leegyszerűsítő marxisták álláspontjához, akik Marxszal ellentétben munkáson csak a fizikai munkásokat értették. Marx ugyanis kezdettől fogva azon az állásponton volt, hogy a kapitalizmusban munkás az, aki az adott fokú termeléshez szükséges termelési eszközökkel nem rendelkezik, és ezért, hogy megéljen, kénytelen munkaerejét eladni a tőkésnek; munkaerejét viszont a tőkés csak akkor veszi meg, ha az megfelelő profitot is termel a számára. Marx mindezt nemcsak a fizikai munkát végzőkre értette, hanem a szellemi munkát végzőkre is. Ezt bizonyítja az is, hogy még a Kommunista Kiáltványban is szükségesnek tartották kiemelni: a burzsoázia fizetett bérmunkásává változtatja a jogászt, a papot, a költőt és a tudomány emberét, s ez a folyamat oda vezet, hogy a kifejlett kapitalizmusban a lakosság túlnyomó többségét a proletariátus alkotja.

Marx idejében a munkásosztály még messze nem alkotta a lakosság többségét, és soraiban alig voltak értelmiségi munkások. A kisszámú értelmiség túlnyomó többsége vagy a feudális viszonyokhoz kötődött (papok, illetve nemesi értelmiségiek), vagy önállóak voltak, nem álltak a burzsoák alkalmazásában. A XX. században kezdtek megváltozni a viszonyok úgy, hogy a munkások körébe egyre többen és egyre gyorsabban kerültek szellemi munkások, és arányuk ma már a fizikai munkásokéhoz közelít. Közben óriási változások mentek végbe a fizikai munkásság struktúrájában is. Ma már a fejlett tőkés országokban a munkásosztály népességen belüli aránya messze a legnagyobb. Tehát pontosan fordított tendencia megy végbe a munkásosztályt illetően, mint amit Kapitány Gábor állít. (Konrád, Szelényi, Tamás Pál és mások már elég régóta beszélnek arról, hogy a modern kapitalizmusban szellemi tömegtermelés folyik, tömeges proletárértelmiséggel).

Az az érv sem áll meg, hogy a munkásosztály nem lehet a kapitalizmus meghaladásának legfőbb ereje, mert belül van a kapitalizmuson, ugyanúgy, mint a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet idején a jobbágyparasztok voltak, akik nem a polgári viszonyok képviselői és erői lettek. Ez látszólag jó érv, de csak azért, mert nem veszi figyelembe azt a döntő körülményt, hogy más jellegű és mélységű az antikvitásból a feudalizmusba, a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet, mint a kapitalizmusból a kapitalizmust meghaladó, vagy Marx szerint a kapitalizmusból a kommunizmusba való átmenet. Hasonló a nagyságrendi és a minőségi különbség a rendkívül hosszú, több tízezer-, vagy esetleg akár százezer éves primitív köztulajdonosi korszakról az ún. ázsiai, illetve antik formára való átmenet esetében is. Az antikvitásból a feudalizmusba, a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet csak a magántulajdonosi viszonyok egyik formájáról a másikra való átmenet volt, míg a kapitalizmusból a kapitalizmust meghaladó vagy a kommunista társadalomba való átmenet esetén a magántulajdon legmagasabb formájáról (egyáltalán a magántulajdonról) a köztulajdonon alapuló társadalomba való átmenetről van szó. A primitív köztulajdonról az ázsiai formációra vagy az antikvitásra való átmenet pedig a köztulajdon alacsony fokáról a magántulajdonosi társadalmi fejlődés korszakára való átmenet, ahol szintén egészen másként merül fel az osztályok síkján az átmenet, mivel az osztálynélküli társadalomról az osztálytársadalomra való átmenetről, nem pedig az osztálytársadalom egyik formájáról a másikra való átmenetről van szó. Ehhez még azt is hozzá kell tenni, hogy a tulajdonképpeni osztályok csak a kapitalizmusban jönnek létre. A nemesek és a jobbágyok a szó szigorú értelmében még nem is osztályok, csupán osztályszerű képződmények.

Az osztályok szintjét tekintve is egészen más tehát a helyzet a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet esetében, mint a kapitalizmusból a kapitalizmust meghaladó, vagy a kommunista társadalomba való átmenetnél.

Marx szerint a proletariátus a világtörténelem utolsó kizsákmányolt osztálya, amely az utolsó kizsákmányoló osztállyal, a burzsoáziával együtt létezik. Így a burzsoázia utolsó képviselője és védelmezője nemcsak a tőkés magántulajdonnak, hanem a magántulajdon valamennyi formájának. A proletárok osztálya pedig – amelyet a kapitalizmus szül, és amelybe a lakosság elsöprő többségét belesodorja – egyrészt valóban része a tőkés termelési folyamatnak is, valóban benne is van a kapitalizmusban, a kapitalizmus lényege azonban a totális termelési eszközök tőkés tulajdona, amitől a proletariátus a kapitalizmusban meg van fosztva, s ennek következtében, életfeltételeiben már a kapitalizmusban megsemmisültek a régi társadalom életfeltételei. Ennyiben viszont a munkásosztály kinn is van a kapitalizmusból, szemben is áll vele, s ez a lényegesebbik oldala. De nemcsak szemben áll a kapitalizmussal, hanem sírásója, s az új, következő társadalmi forma, illetve korszak pozitív létrehozója is, mert nem következik utána másik osztály. Minden osztály, maga a proletariátus is, megszűnik. (A jobbágyparasztság is szemben állt a feudális viszonyokkal, sőt a rabszolga is, de minthogy egyik sem volt a történelem utolsó osztálya, hanem mindkét esetben egy új magántulajdonosi forma, termelési mód és osztálytársadalom következett, létrejöttük szükségképpen egy új osztály létrejöttével és osztályharcával kapcsolatos.)

Kapitány Gábor álláspontja jobbik esetben egy szellemkommunizmus, bár nem derül ki, hogy ez a “szellemi termelési mód” osztályjellegű-e vagy sem, mert ezt a kérdést a szerző a “szellemi termelési móddal” kapcsolatban nem is említi. Említi viszont a szabadságot, a demokráciát, a humanizmust, a tervszerűséget, a kis közösségek szabad önkormányzatát, a központi állam nem-létét. Ezek viszont arra utalnak, hogy felfogása az utópikus kommunizmusok egyik modern válfaja.

Befejezésül: hallatlanul fontos annak hangsúlyozása, hogy a kapitalizmus olyan társadalom, amely nem létezhet anélkül, hogy a termelési szerszámokat folyton ne forradalmasítsa, azaz állandóan és megszüntethetetlenül fejlődőképes. Globális jellegre tör. Termelése, fogyasztása, piaca világméterű lesz. A burzsoázia saját képmására formált világot teremt magának. Azonban amilyen mértékben előrehalad ezen a téren, olyan mértékben veszti el hatalmát e kolosszális erők felett. Minél egyetemesebb lesz a termelés, a fogyasztás, a forgalom és a kultúra, annál nehezebben tudja ezt tőkés keretek között befogadni, uralni. Az összes társadalmi viszonyok szakadatlan megrendülése, állandó bizonytalanság, sorozatos válságok keletkeznek, amelyeket relatíve megoldva, még egyetemesebb és még pusztítóbb válságok sorozata következik be, ami nemcsak lehetőséget teremt egy nem végletekben mozgó fejlődésre képes társadalom megteremtésére, hanem egyre inkább gátolja a fejlődést, egyre inkább pusztítja a megszerzett erőket. Ezt csakis úgy lehet elkerülni, ha e globális termelőerőket kiszabadítjuk a számukra egyre szűkebbé váló tőkés viszonyokból, s az emberiség globális ellenőrzése alá helyezzük azokat.

 

 

Jegyzetek

 

¹ Kapitány Gábor: Eszmélet, baloldaliság, huszonegyedik század. Eszmélet 50. sz. 4–29.

² “Mi magunk azért térünk vissza, újra meg újra a ‘szellemi termelési mód´ fogalmához, mert meggyőződésünk, hogy – mint már több ízben kifejtettük – a jelenleg a világban még egyeduralkodó tőkés termelő mód meghaladásának éppen ez a formája.” (Uo. 14–15.)

³ A “szellemi termelési módnak” éppen az a lényege, hogy mivel terméke nem fogy el a használat során (sőt esetenként gyarapodik), így a piac logikája csak Prokrusztész-ágy lehet a számára, amit előbb-utóbb szétfeszít (Uo. 19.)

⁴ A szellemi termelés eredményeinek “megmaradása” nem ilyen egyszerű. Megmaradásuk megszűnten való megmaradás. A tudomány korábbi eredményei megszűnnek abban az értelemben, hogy például kiderül: nem teljesen igazak. Kiegészítésre, módosításra szorultak, sőt, egyes, a maguk korában különösen igaznak hitt tételek később hamisnak bizonyultak. A régi korok fennmaradt művészi alkotásai ma már elsősorban csak abban a vonatkozásban érdekesek, hogy hogyan éltek, cselekedtek, gondolkodtak akkor az emberek.

⁵ “A szimbólumtermelés a történelemben mindig is nagyon fontos része volt a társadalomnak… A huszadik században, amelyben… megjelent a termelésben, sőt kísérletek történtek az egész termelő társadalom szimbólumtermelés általi irányítására is (a bolsevik és a fasiszta modellben).” (Uo. 20. )

⁶ “Az államszocialista” pártállamban a szimbólumtermelés által szervezett társadalom és termelés egy koraszülött modellje.” (Uo. 21. )

⁷ A szellemi termelő mód “a tudomány és az értelmiség szerepének előtérbe kerülésén alapszik…” “minden réteg, tehát a fizikai munkások és a vállalkozók tevékenysége is a szellemi termeléshez igazodik…” (Uo. 19.)

⁸ A munkásosztály “a huszadik század második felében” “rohamos fogyatkozásba” “kezdett”… “Egyre egyértelműbb, hogy a kapitalizmus meghaladásának történelmi alanyát tévedés a munkásosztályban keresni.” (Uo. 14.)

⁹ Uo. 8.

¹⁰ Uo. 14.

¹¹ Uo. 15.

¹² Uo. 24.

¹³ Lukács György gondolta úgy 1919-ben, hogy a kapitalizmussal véget ér a történelemnek az a korszaka, amelyben az anyagi termelés a meghatározó.

¹⁴ Marx és Engels az alapokat már A német ideológiában körvonalazták, kifejtették.

¹⁵ Marx már a Gazdasági-filozófiai kéziratokban megfogalmazta, hogy az ember “nembeli lényege” “termelő élete”. Mint emberi-tárgyi lény, tárgyi tevékenységével tárgyi világot termel, palotákat, odúkat, gépeket, anyagi gazdagságot és nyomorúságot. “Szellemi lényegénél” fogva “szellemet termel, szépséget, művészetet, vallást, tudományt, filozófiát, szellemi értéket, érzéket, szellemi gazdagságot és szellemi nyomorúságot. Az elidegenedésben az anyagi elidegenedés szellemi elidegenedéssel párosul. A munka termeli a szellemi gazdagságot is, de ez esetben az emberrel szemben lesz ez a szellemi gazdagság is. Minél több gazdagságot helyez Istenbe, annál kevesebbet tart meg önmagában. Az anyagi gazdagság birtokosainak termeli a munkás a szellemi gazdagságot. Magának pedig ostobaságot, kreténizmust termel. A magántulajdon megszületése alapján az ember, a munkás szubjektív érzéki gazdagsága is kiteljesedik: a zenei fül, a forma szépsége iránti fogékony szem, a szellemi- és gyakorlati érzékek sokoldalú gazdagsága.

A német ideológiában ezt, Engelsszel együtt pontosabban, differenciáltabban fogalmazzák meg, fejtik ki. Itt kerül sor az anyagi termelési mód alapvető összetevőinek és azok vívmányának feltárására, megfogalmazására. Eközben, ha nem is ilyen behatóan és rendszeresen, de felvázolásra kerül a szellemi termelés fogalma is, bár a “szellemi termelési mód” kifejezés nem szerepel náluk. Külön fejezetet szentelnek “A tudat termelésének” (MEM. 3. 37–49.). Ebben megkülönböztetik a “szellemi termelés erői”-t, “feltételeit”, “eszközeit”, az embert (az egyént, osztályt, az értelmiséget) mint a szellemi-gazdagság termelőit; a “szellemi szükségleteket”, képzeteket, gondolatokat, a vallást, a tudományt, a filozófiát, az erkölcsöt, az ideológiát stb. mint a szellemi terelési folyamat “termékeit”, az “eleven szellemi tevékenységet. Megjelölik a szellemi termelési viszonyok főbb tartalmi elemeit is. Az az osztály, amely az anyagi termelés eszközeit kézben tartja, a szellemi termelés eszközeivel is rendelkezik. Az, hogy milyen szellemi termékeket termel a gondolkodó, elsősorban attól függ, hogy hozzájuthat-e ezekhez az eszközökhöz, van-e lehetősége elsajátítani az addigi szellemi termelés eredményét, tartalmi, módszertani és taktikai tekintetben egyaránt. Az uralkodó osztályok gondolatai az uralkodó gondolatok.

A szellemi termeléssel foglalkozó harmadik kulcsfontosságú rész az “Értéktöbblet-elméletek”-ben lelhető fel. Itt fogalmazódik meg a legvilágosabban a szellemi termelés anyagi termeléstől való különbsége, és a köztük lévő kapcsolat. A szellemi termelésben – írja Marx – másfajta munka jelenik meg termelőként, mint az anyagi termelésben. Ez a munka nem anyagi munka, nem a külső anyagi valóságban, hanem a fejben megy végbe, nem anyagi értéket, hanem szellemi gazdagságot termel, másféle elvek, törvények szabályozzák működését. Az írók gondolatot, verset, költeményt, felvilágosodást, a festők ízlést stb. termelnek. Itt nem tudjuk, hogy milyen mennyiségű meghatározott fajta munka kell egy meghatározott termék előállításához.

Szó esik itt a szellemi termeléssel kapcsolatban a termelő és a nem termelő munka különbségeiről és kapcsolatáról, és arról, hogy a szellemi termelést végső fokon az anyagi termelés határozza meg, eltérésük ennek keretén belül van, és igen jelentős lehet. (Vö: Marx: Értéktöbblet elméletek I-II.)

Az autonómiák hierarchiájára épülő társadalmat – a baloldali demokráciát – az uralom nélküli társadalomtól az különbözteti meg, hogy ebben az egymásra épülő hierarchiák bizonyos kevés számú és közösen meghatározott kérdésekben uralkodnak az alacsonyabb szintűek fölött, a parlamenti vagy párt-demokráciától pedig az, hogy az autonómiák szintjét, egymásra épülését mindig alulról határozzák meg.

1. A baloldaliság mint érzelmi jelenség

 

A politikai fogalmak általában nincsenek pontosan meghatározva, így többnyire érzelmi viszonyulásunknak megfelelően találunk érveket mellettük és ellenük egyaránt. A baloldalisággal kapcsolatban két fontos érzelmi viszonyulást kell megemlíteni.

A baloldaliság hosszú ideje szorosan összefonódott a munkásmozgalommal, illetve a marxizmussal. Az ebben rejlő tévedésekkel később foglalkozom, itt csak azt említem meg, hogy mivel a munkásmozgalomhoz és a marxizmushoz fűződő viszony a történelmi tapasztalatok miatt erősen érzelmi színezetet kapott, sokan a baloldaliságot is eszerint ítélik meg.

Az emberek egyenlősége elfogadásának kérdésében létezik egy alapvető érzelmi beállítódás. Sokan azt mondják, hogy az emberek sosem lesznek egyenlőek. Arra gondolnak, hogy az emberek nem egyformák, vagyis vannak okosak és buták, bátrak és gyávák, jók és rosszak. Mivel az lenne a kívánatos, ha a jó tulajdonságok terjednének a rosszakkal szemben, sokan úgy gondolják, hogy a társadalmat is eszerint kellene berendezni. Azzal egyetérthetünk, hogy kívánatos lenne, ha a jó tulajdonságokkal rendelkezők vezetnék a többi embert a jó felé, ám ha ez kiváltságokkal, vagyis végső soron egyenlőtlenséggel jár együtt, annak helyessége már vitatható. A baloldaliság eszméjében lévő egyenlőség gondolata lényegében arra épül, hogy minden ember lehet jó is és rossz is, tehát a jó irányában ható társadalomnak mindenkire szüksége van, az egyenlőtlenség azonban biztosan rossz. Egy példával világítanám meg az álláspontomat. Kézenfekvőnek tűnik, hogy nem célszerű a tolvajokra bízni a vagyonvédelmi törvény megalkotását, vagy a rendőrség munkáját. Ám hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy a tolvaj is tiszteli a magántulajdont, amikor a sajátjáról van szó, csak azért lett tolvaj, mert nem tartotta magát a társadalom egyenlő tagjának.

Összefoglalva: az emberek nem egyformák, de baloldali felfogás szerint egyenlő jogokkal kell rendelkezniük. Természetesen minden kérdést külön kell mérlegelni, de az egyenlőség nem adomány, vagy jog, amit vissza lehet vonni, hanem alapvető szempont, amit mindig tiszteletben kell tartani.

 

2. A baloldali-jobboldali ellentét

 

(Elemzésem első részében mindig csak pozitív szempontból vizsgálom a fogalmakat, nem tételezek fel rosszat egyik álláspontról sem, pontosabban nem foglalkozom azokkal a negatív irányzatokkal, amelyek egyes fogalmakat felhasználnak a saját céljukra. Világos fogalomhasználat esetén ugyanis ezekről kiderül a hazugság.)

A különböző politikai fogalmak nem ugyanarra a kérdéskörre vonatkoznak. A baloldal-jobboldal kérdése arra vonatkozik, hogy a társadalom mely hányada vesz részt a hatalomban. Baloldali politika az, amely minél több embert akar bevonni a hatalom gyakorlásába, jobboldali politika pedig az, amely koncentrálni akarja a hatalmat.

Mindkét álláspontnak jó érvei vannak. A baloldal arra hivatkozik, hogy mivel az emberek egyenlők, egyforma joguk van részt venni a döntésekben. Ezt fejezi ki például az általános választójog intézménye. A jobboldal viszont arra hivatkozik, hogy az emberek nem egyformák, tehát azoknak kell vezetniük a többieket, akik arra rátermettebbek, képzettebbek. Ezt tükrözi a parlamenti demokrácia intézménye.

A baloldali politika szélső állapota az uralomnélküli társadalom, amelyet az anarchisták fogalmaznak meg, a jobboldali politika szélsősége pedig a diktatúra.

A baloldal attól a történelmi pillanattól eredezteti magát, amikor a Francia Forradalom idején a képviselőházi széksorok baloldalán ültek azok, akik nem elégedtek meg az addigi eredményekkel, hanem további társadalmi rétegeknek követeltek jogokat. A XIX. században, amikor létrejött a munkásmozgalom, a baloldaliság szinte magától értetődően összefonódott vele, hiszen a munkásmozgalom a társadalom legkiszolgáltatottabb rétegeinek jogaiért küzdött. Ám amikor a XX. században hatalomra került a bolsevik párt, kiderült, hogy esze ágában sincs kiterjeszteni a hatalmat a nép egészére, vagy mert az alkalmatlan volt rá, vagy mert a bolsevikok nem tartották rá alkalmasnak, és a marxi proletárdiktatúra kifejezést eltorzítva, a párt valódi diktatúrát vezetett be. Innentől kezdve a moszkvai és a távol-keleti munkásmozgalom alapvetően jobboldali politikát folytatott, amely erősen rányomta a bélyegét a mindennapokra is, a művészetre, a tudományra egyaránt.

 

3. A liberális-konzervatív ellentét

 

A liberális-konzervatív felosztás nem a hatalomban való részvételre vonatkozik, hanem a szabadság kiterjesztésére, illetve korlátozására. A liberalizálás az élet bármely területére érvényes lehet, nem kapcsolódik olyan szorosan a politikához, mint a baloldali-jobboldali felosztás. A liberális-konzervatív gondolkodás témaköre lehet a homoszexualitás elfogadása éppúgy, mint a halálbüntetés eltörlése, vagy akár az abortusz. Mindezek nem feltétlenül politikai kérdések, csak annyiban, amennyiben egy politikai intézménynek, általában a törvényhozó testületnek kell állást foglalnia bennük.

A baloldal-jobboldal, liberális-konzervatív fogalmak megértését megnehezíti az, hogy a baloldaliság és a liberalizmus sok kérdésben logikusan összefonódik. A nők választójogának követelése mint liberális gondolat egyben baloldali is volt, hiszen a döntésekben való részvétel kiterjesztését jelentette. Ám óriási tévedés azt hinni, hogy a liberalizmus egyben baloldaliság is, szó sincs arról, hogy aki liberális, az feltétlenül mindenkinek szabadságot akar, vagy mindenben a szabadságért küzd. Az 1848-as forradalom vezetői liberális hazafiak voltak, ám Petőfit és Táncsicsot kivéve (tudomásom szerint) egyetlen baloldali sem volt köztük, aki a nemzeti függetlenséggel együtt a társadalmi felszabadulást is akarta volna, sőt, még a nemzeti függetlenséget sem akarták minden nemzetiségre kiterjeszteni. Vagy semmiképp sem lehet baloldalinak tekinteni azokat az angol liberálisokat, akik a búr háború idején a brit birodalmi politikát támogatták. Az 1956-os forradalom ugyancsak a nemzeti függetlenségért harcolt, amelyben vállvetve küzdöttek együtt baloldaliak és jobboldaliak, és ez utóbbiak voltak túlsúlyban; kimondottan baloldali küzdelmet a munkástanácsok folytattak, de az ő harcukat is befolyásolták a nemzeti függetlenséggel kapcsolatos illúziók. Ma pedig egészen világosan látszik, hogy számos liberális politikai elitnek esze ágában sincs mindenkire kiterjeszteni a hatalmat, pusztán az a céljuk, hogy az egyik oligarchiát egy másik váltsa fel.

A liberalizmus alapvető ellentmondását ugyanis a következő probléma jelenti. Ha egy szakadék szélén valaki szabadon akar szaladgálni, kerítésre van szüksége, különben lezuhan. A mai neoliberalizmus alapvető tévedése az, hogy a szabadságot a korlátok lebontásában véli látni. Súlyosan téves illúzió azt képzelni, hogy ha nincsenek szabályok, tökéletes szabadság jön létre. Ha ugyanis lebontjuk az ember által alkotott korlátokat, nyersen hatni kezdenek a természet szabályai (mint a szakadék esetében a gravitáció), és mivel az ember a természettel (például saját fizikai képességeivel) szemben mindig alávetett állapotban marad, ez végül is rabságot eredményez. Jó példa erre a gazdasági liberalizmus: amikor a kicsiket védő törvényeket megszüntetik, voltaképpen dzsungeltörvények lépnek életbe, vagyis az erősek diktatúrája következik be.

A liberális és konzervatív felfogás közötti ellentét tehát alapvetően azt jelenti, hogy a liberálisok többre tartják a szabadságot, még ha veszélyes is, míg a konzervatívok vonakodnak egyes szabályok megszüntetésétől, mert túl súlyosnak tartják a következményeit.

A liberális-konzervatív felosztás tisztázását megnehezíti az a hiedelem is, hogy ez világnézeti különbség. Sokan azt vallják, hogy keresztény csak konzervatív lehet, míg aki liberális (szabadelvű), csak ateista módon gondolkodhat. Ez természetesen tévedés, itt most csak J. F. Kennedy elnököt említem, aki liberális és katolikus is volt egyszerre, persze anélkül, hogy baloldali lett volna.

 

4. A kétféle rendszer kapcsolódásai

 

Van tehát értelme szokatlan szópárosításoknak is: jobboldali-liberális az, aki a szabadság nevében meg akar szüntetni régi szabályokat, ám esze ágában sincs ebbe mindenkit bevonni, mert úgy gondolja, hogy ő jobban tudja, mit kell tenni, mint mások, baloldali-konzervatív pedig az, aki minden érintett bevonásával akarja fenntartani a régi szabályokat. A törvények megváltoztatása persze nem minden esetben liberális: vannak, akik éppen azért akarnak változtatni bizonyos törvényeken, hogy csökkentsék a szabadságot (például a bűnözés visszaszorítása céljából).

 

5. A baloldaliság összefüggése az uralmi formákkal

 

Logikusnak látszik, hogy baloldali diktatúra nem létezik, hiszen a mindenkire kiterjedő hatalom nem lehet diktatúra. Ugyanez vonatkozik a királyságra is. A másik oldalon álló uralom nélküli társadalom azonban önmagában véve problematikus, hiszen azt feltételezi, hogy az emberi együttéléshez szükséges szabályok mindenkinek beépülnek a lelkiismeretébe, mert ha nem, a közösségnek kell kényszerítenie a renitenseket a szabályok betartására, ez pedig már uralkodást jelent.

Marad tehát a demokrácia uralmi formája. Demokrácia azonban többféle lehet. Az alapvető felosztás szerint létezhet közvetett (képviseleti) és közvetlen demokrácia. Közvetlen demokrácia csak korlátozott számú résztvevő esetén lehetséges. A polisz-demokrácia, vagy a római köztársaság, ahol a közvetlen demokráciával kísérleteztek, csak részleges volt, az adott társadalom egy-egy szeletére korlátozódott. A firenzei Nagytanács volt eddig a legnagyobb kísérlet az újkori, közvetlen demokrácia terén, ám diktatúrába torkollott. Mindezek már keveredést is mutatnak a képviseleti demokráciával, amely a középkorban vált általánossá. A modern, parlamenti demokrácia eddigi története pedig azt mutatta, hogy ez is jobboldali uralmat valósít meg, ami csak részben magyarázható azzal, hogy a feudális, nemesi parlamentből ered. Nem csupán a tényleges gyakorlatot tekintve, amelyben az oligarchiák a demokrácia intézményeit a saját hatalmuk szolgálatába állítják, hanem elvben sem, mert a társadalom egészének voltaképpen nem teszi lehetővé a döntésekben való részvételt. A parlamenti demokrácia uralmi formáját használó államokban az állampolgárnak csak abba van beleszólása, hogy kik döntsék el a kérdéseket, sőt, már ez is csak korlátozott mértékben létezik, hiszen a választhatók körét eleve meghatározza a “politikusi osztály”. Abba pedig már végképp semmilyen beleszólása nincs, hogy miben döntsenek a döntéshozók, és főleg abba nincs beleszólása, hogy a döntéseknek megfelelően cselekszenek-e. A parlamenti demokráciák szabályai (választási törvény stb.) a polgárok döntési szabadságát súlyosan korlátozzák a legalapvetőbb kérdésekben, tehát nem tekinthetők baloldali uralmi formáknak.

A népszavazás intézménye is jó példa erre. A népszavazás elvileg baloldali intézmény, hiszen mindenkinek lehetősége van beleszólni a döntésbe. Csakhogy a mai gyakorlatban ebből is a jobboldalt erősítő intézményt csináltak. A népszavazásra bocsátható kérdéseket ugyanis nem maga a nép dönti el, hanem a választási mechanizmus, amelyet a hatalommal rendelkező csoportok (már ez is jellemző megfogalmazás) tartanak kézben.

 

6. Egy baloldali társadalom víziója

 

Lehetséges-e egyáltalán baloldali demokrácia? Erre az az egyetlen megoldás kínálkozik, amit az autonómiák rendszere jelenthet. Vagyis az az állapot, amikor az autonóm, szuverén egyén rendelkezik az önmaga fölötti hatalommal (szubszidiaritás), tehát az életét nem fölötte álló személyek, csoportok irányítják. Autonóm egyén az, akinek a lehető legtöbb, őt közvetlenül érintő kérdésben önrendelkezési joga van, akár még abban is, hogy a befizetendő adót melyik intézmények között osztja szét. Az autonómiák hierarchiájára épülő társadalmat az uralom nélküli társadalomtól az különbözteti meg, hogy az egymásra épülő hierarchiák bizonyos kevés számú, és közösen meghatározott kérdésekben uralkodnak az alacsonyabb szintűek fölött, a parlamenti, vagy párt-demokráciától pedig az, hogy az autonómiák szintjét, egymásra épülését mindig alulról határozzák meg.

Természetesen a baloldali társadalom is vezetőkre és vezetettekre osztható. Itt azonban nem fölülről irányított, önmagát gerjesztő rendszerről van szó, mert nem a megválasztott vezető határozza meg a témákat, amikben dönt, hanem az eldöntendő témákhoz választanak vezetőt. A megválasztott vezető mindig azoktól függ, akik megválasztották, így a hatalom a választóknál marad, a vezető feladata a közös döntések végrehajtása, és nem a többiek helyett való döntés. Ez még akkor is így van, ha a választók nem tartanak igényt arra, hogy minden egyes konkrét kérdésben részt vegyenek a döntésben, ami azt mutatja, hogy meg vannak elégedve a vezető döntéseivel. Mert ha nem, lehetőségük van a vezető elmozdítására.

 

7. Korunk kihívásai

 

Tisztában kell lenni azzal, hogy az önrendelkezésre épülő társadalomban nem feltétlenül születnek mindig jó döntések. Sok példa volt rá, hogy a jobboldali uralom valóban jobban tudta, mi a helyes döntés egy adott kérdésben, sőt, létezett olyan diktatúra is (például a Kádár-rendszer), amely végül is a társadalom túlnyomó többségének bizonyos érdekeit tartotta szem előtt. A baloldaliság-jobboldaliság kérdése ezen a ponton egyéni meggyőződés kérdésévé válik. Amennyiben ugyanis jobbnak tartjuk a szabad, szuverén egyének társadalmát az alávetett milliók és egy szűk kiváltságos réteg kettőségére épülő társadalomnál, akkor vállalnunk kell a rossz döntések veszélyét. Annál is inkább, mert az ellenkező megoldás sem kecsegtet túl sok jóval, legalábbis ezt mutatja a történelem. Ráadásul, egy jól működő, alulról építkező baloldali társadalomban még mindig sokkal jobban lehet kezelni az ilyen okokból keletkező bajokat, mint egy diktatórikus, felülről irányított, jobboldali társadalomban.

A mai kor legnagyobb veszélyével kapcsolatosan szeretném hangsúlyozni, a fogalmak tisztázása nem csak azzal az előnnyel jár, hogy tetten érhetők a hazugságok, hanem azzal is, hogy a “baloldali”, “liberális” stb. szavak nem használhatók többé szitokszóként az ellenfél lejáratására, vagyis tiszta fogalmakkal tudunk érvelni.

Így például ma olyanok is használják az autonómia jelszavát, akik valójában egy oligarchia uralmát erősítik. Azok a nemzetközi, individualista-liberális – elsősorban – pénzügyi körök, akik az úgynevezett globalizációt hirdetik, saját terjeszkedési politikájuk érdekében – amit a nemzetállamok egyelőre még korlátozni tudnak – a regionális felosztás megerősítését javasolják, vagyis egyfajta autonómia-rendszert tartanak kívánatosnak, a céljuk azonban valójában az, hogy olyan tehetetlen részekre tagolják a világgazdaságot, amelyek nem tudnak hathatósan védekezni a multinacionális cégek terjeszkedése ellen. Ezért az autonómiákra épülő, baloldali társadalom követelését feltétlenül össze kell kapcsolni azzal a követeléssel, hogy a reformokat a társadalom politikai szféráján kívül a gazdasági szférára is ki kell terjeszteni.

Vannak továbbá olyan kérdések, amelyekben – legalábbis egyelőre – nem lehet mindent az állampolgárokra bízni. Ilyen a környezetvédelem, a kisebbségek, betegek, önmaguk érdekeit érvényesíteni nem tudó rétegek védelme – amelyek esetében éppen az egyenlőség fenntartása érdekében pozitív diszkriminációt kell alkalmazni – továbbá az erőszak mindenféle formájának tiltása.

Különösen nehéz kérdés az, hogy hogyan lehetne létrehozni egy baloldali társadalmat, ha maga a nép nem akarja? Nyilvánvalóan sehogy. Ám ha a baloldali társadalom rendszerét részletesen kidolgozva megismertetjük az érintettekkel, azoknak a stratégiai lépéseknek a felsorolásával együtt, amelyek ehhez nélkülözhetetlenek, valószínűleg terjedni fog a gondolat.

Ezzel kapcsolatban hadd említsek meg egy konkrét példát. Én évek óta szeretném terjeszteni azt a gondolatomat, hogy a nőknek sokkal nagyobb mértékben kellene részt venniük a közéletben. Nem csupán azért, mert így igazságos, hiszen a társadalom nagyobbik fele nő, akik mind a mai napig átlagosan három-négy óra munkát végeznek ingyen, ünnepnapokon is, csak azért, mert nők, hanem mert szerintem az a társadalmi berendezkedés, amelynek alakításában a nők tevékenyen részt vesznek, sokkal kevésbé lenne erőszakos vagy bunkó. Ám azok a nők, akiket erről megkérdeztem, többnyire azt mondták, hogy nem akarnak részt venni benne. Csakhogy egy majdani baloldali társadalomban, amelyben mindenki rendelkezik az emberi méltóságnak megfelelő autonómiával, nincs is szükség arra, hogy mindenki foglalkozzon mindennel.

A társadalom nagy része ma is közömbös számos olyan kérdésben, ami csak távolról érinti. Ez egy baloldali, autonómiákra épülő társadalomban ez nem baj, hiszen ideális társadalomnak én azt tartom, amelyben a politika visszakerül az őt megillető helyre, és nem nyomul be az élet minden területére.

A kettészakadt társadalmak egykor a harmadik világra vonatkozó elemzései mára – sajnos – nálunk is aktuálissá váltak. Milyen terápia képzelhető el a modern tőkés szektorból kimaradó, tradicionális, falusi népesség felzárkóztatása érdekében? Milyen politikai erő feladata, és miféle intézményes közvetítés lehetséges a kettős gazdaság és társadalom integrálásához?

Négy évvel ezelőtt, az MSZP választási veresége után, Kovács László pártelnökké választásával felvillant annak a lehetősége, hogy a Magyar Szocialista Párt függessze fel túlélési taktikázásból eredő politikai opportunizmusát, s végre gyökeréig vizsgálja meg újra politikai szerepét, társadalmi megbízatását és alapvető célkitűzéseit. Az önvizsgálat – s vele az új önmeghatározás – azonban elmaradt. Alighanem azért, mert a pártot alkotó csoportok érdekei és ezek álláspontjai túlságosan is különbözőek voltak. Olyan önképet találni, amellyel valamennyien, de legalább döntő többségük azonosulni tudott volna, kilátástalan volt. A határozott döntés kikényszerítése súlyos ütközéseket – valószínűleg szakadást – idézett volna elő. A választási vereség nyomán felülkerekedett csoport visszariadt a párt széthullásának kockázatától. Lemondott a tisztázásról, és megújította azt a gyakorlatias, elvekhez nem igazodó szövetséget, amely a párt vezető-csoportjai között eddig fennállt, s csupán annak súlypontját tolta arrébb. Alábbi elmélkedésemet akkoriban írtam, s mire kész lettem vele, már nem sikerült közölnöm – mert közben a pártvezetés letett az elvi tisztázásról, és alighanem megtörtént a hatalmi szövetség felújítása.

Amikor ezt írom, ismét választás előtt állunk, s nem tudható, hogy győzelemnek vagy újabb vereségnek néz-e elébe ez a párt. Amikor pedig ez az írás majd megjelenik, akkor már túl leszünk a választásokon és ismerni fogjuk az eredményt. Akárhogy üt ki a dolog, az elhalasztott önvizsgálat ismét időszerűvé válik – persze más előjellel egy újabb vereség, mint győzelem esetén.

Arra nyilván nem vállalkozhatom ilyen keretek közt, hogy a Magyar Szocialista Párt mibenlétének egész szövevényét kíséreljem meg áttekinteni. Önmagáról vallott legkülső megnyilatkozásának próbálok csupán mögéje tekinteni. Ami ott van – illetve kéne legyen –, arra kérdezzünk rá.

 

Kit illet a szocialista cím?

 

Ez a politikai csoportosulás mindmostanig ragaszkodott, ragaszkodik a nevéhez. Jó volna tehát világosabban tisztázni, voltaképpen miért viseli a szocialista megnevezést. Mit is jelent ma hitelesen ez a név?

1989 óta a Magyar Szocialista Pártnak programja volt, önmeghatározása – tisztázott kiléte azonban nem. Eredetét mindenki ismerte és értelmezhette a maga tetszése szerint. A bentiek: köztagok és tisztségviselők, és a kintiek: barátok és ellenfelek, mindenki a saját nézeteinek megfelelően. A párt akkori vezetése feladta a köztulajdon eszméjét és az azzal összeszövődő pártállami hatalom pozícióját. Miután elhatárolta magát “a múlt tévedéseitől és bűneitől”, leghasználhatóbb és legkényelmesebb az a teljesen külsőséges önmeghatározás maradt számára, hogy “olyanná kell lennünk, amilyenek a nyugat-európai szociáldemokrata pártok”.

Ez a pragmatikus célkitűzés kiválóan rugalmas. Lehet vélekedni, minősíteni – anélkül, hogy a mondottaknak bármi megfogható, konkrét tartalma volna, ami ellenőrizhető és felelősséggel terhelő lenne. Hiszen a nyugati pártok egyrészt elég sokfélék, másrészt pedig…, no milyenek is igazán? Aztán ami ott ilyen meg olyan, annak ugyan mi felel meg nálunk, ahol a viszonyok egyelőre (?) egészen másmilyenek.

Tegyük fel hát a kérdést a legteljesebb általánosságában:

Kiknek az ügyét kell szolgálnia a mai, átalakuló Magyarországon a szocialista törekvéseknek?

És ezek helyzetéből és mibenlétükből következőleg mik lehetnek itt azok a törekvések, amelyek méltán nevezhetők szocialistának?

 

A tőkés jólét és annak mindenhatósága

 

Annak idején, a pártszakadás viharos lépéskényszerében az M-betű köré kristályosodtak az indulatok. Nevünkben sem maradhatunk a merev osztályhatalom pártja – mondták a reformerek. Nem áruljuk el a munkásosztályt – kiabálták vissza az MSZMP öreg káderei. Később valaki az MSZP álláspontját úgy fogalmazta meg, hogy “legyen a párt a bérből és fizetésből élőké”. Ez a szocdem hagyományokkal szépen egybehangzó álláspont Nyugat-Európában, de vajon elfogadható-e nálunk is annak?

A meghatározás igazi gyengéje nem is az, hogy nincs megkülönböztetve pártelit, tagság és szavazótábor. Még az sem, hogy a kistulajdonosok mindenestől kimaradtak belőle – azokat a szocializmus ügyében nem érdekeltnek, de legalábbis mellékesnek (?) tekinti –, hanem hogy bár enyhén módosított alakban, de ismét a bérmunkát jelenti ki egész társadalmunk gazdálkodására érvényes kategóriának (hiszen meghatározását mindenestől arra alapozza), s ezzel a bérmunka és a tőke ellentétét alapvetőnek nyilvánítja társadalmunk életében.

Ez a jámbor meghatározás tehát azt a feltevést hordozza magában, hogy a tőkésedés folyamata nálunk már befejeződött. Azokat, akik az alapvető tőkeviszonyon mindeddig kívül maradtak, vagy épp az utóbbi időkben szorultak kívülre, egyszerűen számításba sem veszi. Hiba ez már amiatt is, hogy ezek nagyon sokan vannak (az aktív-korú népesség kb. harmada), s könnyelműség megfeledkezni és lemondani ekkora tömegről, annak politikai-gazdasági erejéről. Még súlyosabb hiba azonban amiatt, hogy társadalmunk állapotának és szerkezetének félreismeréséről, meg nem értéséről árulkodik.

A Szocialista Párt, amikor feladta elődjének kizárólagos hatalmi helyzetét, letett a diktatúráról, egyben elejtette az elméleti alapokat is, amelyekre amannak korábbi tevékenysége épült – de legalábbis felfüggesztette azokat. Tudomásul vette saját történelmi vereségét, és elfogadta a tőkés társadalmi szerkezet fölényét, megkerülhetetlenségét. Ezzel egyszersmind – bár hallgatólagosan – átengedte magát a tőke önértelmezésének. A tőke pedig önmagát történelemfelettinek, az emberi alaptermészetből fakadónak, abba ágyazottnak tartja. Ebben a gondolatban kell is legyen valamennyi igazság – hiszen a tőke ellenállhatatlan erővel gyűrt maga alá a földkerekén minden egyéb társadalmi formát –, ugyanakkor föltétlenül van benne egy veszedelmes vagy éppen végzetes fogyatékosság is. Kizárja a tőke által meghaladott, de mégis jelenlévő, tőke előtti társadalmi formák érdemi tudomásulvételét, sajátszerűségeik megértését. A steril szaktudományok területén nem egészen hézagtalanul, de a mindennapi gazdasági és politikai gyakorlatban és párbeszédben bizony tragikus következetességgel.

A tőke gazdasági működése és politikai gyakorlata az elmaradottságot csak úgy veszi figyelembe, mint mennyiségi problémát, azaz mint szegénységet és tudatlanságot, mint az emberi egzisztencia mélyébe nyúló történelmi másságot és alkatába zárultságot nem. Ennek folytán azonban nem is kínálhat ezeknek reális lehetőséget a tőkés rendszerhez való csatlakozásra, emezek gazdagságában való részesedésre.

 

Az átalakulás áldozatai

 

Hogyan érvényesül ez a szemléletmód nálunk? Ugyanúgy, mint mindenütt Kelet- és Közép-Európában, vagyis: tragikusan. A tőke egyeduralma olyan gazdaságpolitikai szemlélethez és szabályozáshoz vezetett, amely elsorvasztja a hagyományos paraszti-falusi életformában rögződött társadalmi rétegek eddigi megélhetését. Egyszersmind azonban elzárja előlük a gazdaság szabályszerű tőkés övezetébe való átlépés útját, és az ezen való felemelkedést. Semmibe veszi és megbénítja a hagyományos közösségi gazdálkodás maradványait, ami nélkül, magukra hagyatva életképtelen tengődésbe süllyednek, vagy illegális kapcsolathálózatokba kényszerülnek: a feketepiacra vagy éppen bűnöző csoportokba. Képtelenek bejutni a megélhetést jelentő munkaerőpiacra és az önálló gazdasági tevékenység versenypályájára; vagy ha már beléptek egyszer, hamarosan ismét kiszorulnak. Legtöbbre azok jutnak közülük, akik családi törpevállalkozásba kezdenek – közülük kerül ki az efféle vállalkozások zöme. Kényszervállalkozók. Billegnek a csőd peremén, a törvénytelenség és adókerülés határán, hol innen, hol túl. Egy részük megkapaszkodik, más részük lezuhan, de akadnak néhányan, akik végül valódi törpevállalkozóvá idomulnak.

A tőke mindenhatóságának fejet hajtva, az MSZP is magáévá tette a “szociális” piacgazdaság és a polgári állam által kiépített “szociális védőháló” elgondolását. Kormányzati működését formailag ezekre alapozta, mégsem volt képes kiépíteni a tőkés termelő szervezetbe átvezető utat a közösségi hagyományokban megrekedt falusiak és szegényparaszti eredetű népesség számára. Az állami támogatások jelenlegi rendszere valamit enyhít nyomorúságukon, de arra nem képes, hogy rövid úton átformálja őket, így nem teszi őket használhatóvá a tőke számára. A térség- és vidékfejlesztési programok is csak vékony, legfelső rétegükhöz képesek hozzáférni: azt lefölözik és a soványát visszalökik, még mélyebbre süllyedt, elesettebb állapotába. Pedig lehetett ezt tudni előre is, a dél-európai (olasz, spanyol, görög, török) országoknak az Európai Unióhoz való csatlakozása során szerzett tapasztalatokból.

 

Fehér folt a politikai palettán

 

A társadalom e széles rétegének a gondját, érdekeinek képviseletét Magyarországon mindeddig nem vállalta magára egyik politikai alakulat sem. A szocialista párt sem, ámbár eszmei eredete szerint ő volna hivatott erre. Félő azonban, hogy ennek a rétegnek az egybetartozását és jelenlétét fel sem fogta, történelmi jelentőségét meg sem értette igazán. Eddigi vezetői belefeledkeztek a piacgazdaság építésébe és az ezzel járó hatalmi torzsalkodásba. Megadták magukat az autentikus tőkés öntudatnak, elhessegetve minden olyanfajta gondolatot, ami a hajdani “forradalmi ideológiával” összefügghet vagy azzal akár csak gyanúsítható is lenne. Pedig az igazi ráutaltak rétege éppen a hagyományaiba visszaszorult réteg. A mi tájékunkon ők a tőke működésének legelesettebb áldozatai, a rendszerváltozás igazi vesztesei, s ezért jelenleg, ha volna szocialista mozgalom, az – úgy gondolom – elsősorban ennek a szerencsétlen és hatalmas tömegnek a gondját-baját képviselné.

Nem valószínű, hogy a szocialista gondolatkörön kívül létezhetne, vagy megszerveződhetne olyan politikai erő, amely megérthetné és magára vállalhatná annak a hatalmas tömegnek a gondját, amely kívül rekedt a tőke által szabályozott társadalmon.

A közép- és kelet-európai szocialista pártok a nagy átalakulás során nem vesznek tudomást arról, hogy a munkásosztály kettészakadt. A szakadás alapja a tőke terjeszkedésében beállott korszakos stratégiaváltás, ami a II. világháború körüli időkben következett be. Ekkorra lényegében megszűnt a tőke terjeszkedő, alapjában mennyiségi természetű felhalmozódása. Lezárult a tőke növekedésének “klasszikus”, extenzív korszaka.

 

Az extenzív – intenzív váltás

 

Klasszikus korszakában a tőke növekedése alapvetően a foglalkoztatott munkaerő és az ahhoz szükséges termelőeszközök mennyiségének egyszerű növelésével ment végbe. Az ehhez szükséges gépeket gyártotta a gépipar – ugyanolyanokat, mint voltak az addigiak –, a nyersanyagokat a kitermelő ágazatok, és ami nekünk most fontos: a szükséges szabad munkaerőt pedig a mezőgazdaság nyújtotta. A mezőgazdaságban ugyanis szintén előrehaladt a modernizáció, növekedett a munka hatékonysága, s ezzel a termények területegységre eső hozama. Nem növekedett viszont a termőterület, s ezért – kissé leegyszerűsítve a dolgot – a gazdaságnak ebben az ágazatában nemhogy egyre több munkásra lett volna szükség (mint az iparban), hanem egyre kevesebbre. A mezőgazdaságból kiszorulókat lelkesen fogadta és szívta fel (Nyugaton!) a terjeszkedő ipar – addig, amíg ez a forrás kellő bőségben buzgott. A forrás nem volt kifogyhatatlan, így az ipar egyre kevesebb új munkaerőhöz juthatott hozzá.

A II. Világháború idejére a fejlett iparú országok hazai – falusi – munkaerőtartalékai leapadtak. Mezőgazdaságukban a foglalkoztatottak aránya az összes foglalkoztatottakhoz képest már alig 10%-ot tett csak ki. A létszámcsökkenés ugyan azóta is folytatódott, de a kiáramló mennyiség ahhoz már nem elég, hogy az extenzív felhasználásban kielégítse a tőkenövekedés kényszerű szükségletét. A háborút követően pedig hamarosan megszűnt a gyarmati tartalék is.

A felhalmozás folytatódásának más módját kellett fellelni. Ekkor lépett a fejlett területeken a terjeszkedő felhalmozás helyébe a befelé ható, azaz a hatékonyságnövelő (intenzív) felhalmozás. Mindezt elsősorban az eszközök és termékek módszeres műszaki fejlesztése révén érték el, hovatovább a termelőfolyamat minden elemére kiterjesztették, így a piacszervezésre, a szervezeti formákra, az irányítás módozataira, az emberi kapcsolatokra stb. Mindezek fejlesztését pedig a rendszeressé megszervezett tudományos kutatásnak kell megalapoznia.

A kutatás ennél fogva a termelőfolyamat szerves részévé vált. A termelés tényezőinek teljes körére irányuló állandó fejlesztő folyamatot nevezik ma (nyakatekert magyartalansággal) általános minőségbiztosításnak. Elérkezett a tőke működésének új, intenzív korszaka. A világgazdaság fejlett térfelén egyre erősödik a felhalmozásnak ez az irányzata.

A szocialista gazdasági reformkísérletek időszakaiban nálunk is esett szó erről. A 60-as években Jánossy Ferenc, a cseheknél pedig Radovan Richta vetette fel a kérdést. Majd a 80-as években a világgazdaság ügyeivel foglalkozók körében általánosan használatossá vált ez a fogalompár. Egyik kései beszédében még maga Kádár János is használta – enyhén vulgarizált formában.

A tőke ezen új magatartásához, annak követelményeihez a hajdani proletariátus egyik fele fel tudott zárkózni, a másik – hagyománykötöttebb – fele azonban nem. A legfejlettebb országokban, illetve központokban túlnyomó többségben voltak és vannak a felzárkózni képesek, a fejletlenebbekben már kevesebben, az elmaradottakban pedig csupán törpe kisebbség képes a fejlesztéssel lépést tartani. Így a tőke mechanizmusa a lemaradókat kirekeszti a maga köréből, és visszalöki a gazdálkodás másik, hagyományos térfelére.

 

A kettészakított proletariátus

 

Globalizálódása során az új kapitalizmus, ahogyan ellenőrzése alá vonta és vonja a világ összes piacait, egyben felmorzsolja a hagyományos és lokális, természeti-közösségi életlehetőségeket, a legális árutermelést egyre magasabb járulékos költségekkel terheli, illetve a termelékenységi versenyt egyre magasabb teljesítményszintre srófolja fel. Azokat a hatalmas embertömegeket, amelyek ehhez használhatatlanok, kitaszítja vagy kirekeszti a tőkés termelőfolyamatból. Ezek így ellátatlanul maradnak, belezuhannak a teljes bizonytalanságba.

Előttük nem áll már nyitva a proletarizálódás hajdani útja. Az árutermelő mezőgazdaságban feleslegessé váló parasztságot nem toborozza már a nagyipar, hogy átsorozza őket a maga hadseregébe. Ez már nem az az ipar, amibe ők nyers munkaerejükkel képesek lennének beilleszkedni. Leomlott a híd a két gazdaság és a két kultúra között, átjárás nélkül maradt egymás mellett a két nagy világtörténelmi réteg. Kettéhasadt a proletariátus, egymástól gyorsan távolodó poszt- és pre-proletár rétegekre.

20 éve jelent meg és vert fel elég nagy port André Gorz könyve, az: Adieux au prolétariat (Búcsú a proletariátustól). A folyamat, amire felhívta a figyelmet, valóságosnak bizonyult – de a valóság csupán egyik felének. Ő csak a meglévő proletariátussal foglalkozott, az iparosodott területek proletariátusával, s annak kettéválásáról rajzolt félelmes jövőképet. A foglalkoztatásban megmaradhatók elembertelenedéséről, az onnan kiszorultak elnyomorodásáról. Nem gondolt azonban azokra, akik a tőkés foglalkoztatásig el sem jutottak, be sem kerültek a proletársorba.

 

A fenntartható hanyatlás

 

Magyarországon a két utódréteg fenntartható egyensúlyban van egymással – amennyiben a tőkés foglalkoztatásra alkalmasak elegen vannak ahhoz, hogy az általuk létrehozott össztermékből a megélhetésükön felül finanszírozható a második gazdaságban tengődők minimális támogatása is. A lemaradók eltarthatók a társadalom peremén, a társadalmi robbanás nagyobb veszélye nélkül. Kicsit siránkoznak, ha tehetik, berúgnak, esetleg bűzlenek, esetleg lopnak, rosszabb esetben rabolnak, és néhanapján bizony gyilkolnak is. De nem szervezkednek, és nem lépnek fel többé forradalmi tömegként. Alapjaiban nem veszélyeztetik a szabályok szerinti gazdaságot és a polgári életet, azaz a társadalomnak a tőke alapzatán jólétben élő felét.

Tőlünk nyugatabbra arányuk elenyésző (ámbár létszámuk 20-30 éve ingadozó, de lassan mégis növekszik), s a társadalom produktív felének termékéből tengődésük jól finanszírozható. Nem képesek veszélyeztetni a polgári rendet, ennél fogva nem is követel magyarázatot a létük, s mélyreható gazdaságszerkezeti megoldást sem.

Egy határral keletebbre az arány már nem ilyen “kedvező”. A Balkán, Románia, Ukrajna polgárosult rétegei vékonyabbak és éretlenebbek annál, hogy velük és rájuk simán fel lehetne építeni a szilárd tőkés társadalmat, annak politikai és gazdasági mechanizmusát. A paraszti hagyományokban rekedt rétegeik pedig sokkal népesebbek, semmint hogy emezek képesek lehetnének őket elviselhető szinten megtámogatni. Az ő számukra s a tőlük keletebbre lévők számára már semmiképp nem járható az az út, amelyik pusztán a piaci mechanizmusok és a hozzájuk szükséges infrastruktúrák kiépítése révén reméli a tőkés átalakulást megalapozni és végbevinni az államszocialista társadalom maradványain.

 

A szakszervezeti nézőpont egyoldalúsága

 

A szakszervezetek ma már egyértelműen a proletársorból kiemelkedettek érdekvédelmi szervezetei, azokéi tehát, akik bizton felhasználhatók az új, intenzifikálódó tőkés vállalkozásokban. Az a Szocialista Párt, amelyik az ő helyzetük alapján, az ő érdekeik szerint tájékozódik és dönt, nem juthat el a hagyománykötött és a tőkés gazdaság peremére szorult rétegek helyzetének megértéséhez és megoldásához. Ezért nem tud hosszú távra megfelelő kormányzati programot sem alkotni. A két réteg rövidtávú érdekei elég nyilvánvalóan ellentétesek, a foglalkoztatásban lévők minden igyekezetükkel azon vannak, hogy jövedelmüket növeljék. A bérköltségek növekedése viszont már rövid távon is szűkíti a foglalkoztatást, hosszabb távon pedig arra sarkallja a beruházókat, hogy műszaki megoldásokkal váltsák ki az eleven munkát, így növelve a termelést és vállalkozói jövedelmüket.

A szakszervezeti szemléletnek szinte lehetetlen felemelkednie azokhoz a távlatokhoz, amelyekben ezek az érdekellentétek feloldódnának, illetve feloldhatók. Még a hosszú távú munkanélküliek csoportjának érdekeit is csak kelletlenül vállalják fel – ha vállalják egyáltalán –, pedig ez a kiszorulóknak csak a legpolgárosultabb és viszonylag csekély létszámú osztaga. Az egyéb, tőkés foglalkoztatáson kívüliek érdekvédelmére és politikai reprezentációjára pedig a szakszervezeti intézményi forma teljesen alkalmatlan, hiszen az mindenestől a benne tömörülő munkavállalóknak a munkaadó tulajdonosokkal való érdekellentétén alapul, és erre irányul működése. Azok viszont, akik csak a hagyományos formákban működő második gazdaságban jutnak megélhetéshez, a tőkés gazdaság egészével állnak ellentétben, s nem csupán a tőkés munkaadókkal. Ennek folytán nem is egyszerű érdekvédelemre van szükségük, hanem a tőke számára való alkalmatlanságuk megszüntetésére, feloldására.

 

Híd a hagyományos és a tőkés gazdaság között

 

Ez az ellentét – tőkés társadalmi keretek között – csak intézményes közvetítések révén oldható fel, olyan intézmények beiktatásával, amelyek egyik oldalon közösségelvűek, a másikon pedig szervesen illeszkednek a tőkés magántulajdon szabályrendjébe: szövetkezet, társulás, szomszédsági-cimborasági együttműködés, önkormányzati-községi gazdaság, családi-komasági vállalkozás, non-profit vállalkozás stb.

E sajátos intézmények kezdeményezéséhez, megszervezéséhez és működtetéséhez azonban erőteljes politikai cselekvőképesség kell, amivel maguk a hagyományos közösségek általában nem rendelkeznek.

Ha jobboldali szervezetek képviselik a hagyományos csoportok érdekeit, akkor a tulajdoni elem kerül a középpontba, ezen belül még mindig elsősorban a földtulajdon. Ennek következménye pedig óhatatlanul a nemzeti elzárkózás és a nemzeti-nemzetiségi konfliktusok kiélezése. A tőkés világpiacon való bentmaradás feltétele mellett inkább csak egy baloldali politikai szervezet, párt lenne képes reális megoldás felé elvezetni a hagyománykötött gazdasági érdekeket. Valószerűtlen, hogy a szocialista eszmekörön kívül megszerveződhetne olyan politikai erő, amelyik megértené, és magára vállalná a tőke tartományán kívül rekedtek, illetve peremére szorultak ügyét. Ámbár nem zárható ki, hogy a politikai centrum növekvő egységesülése folytán valamelyik mozgékony polgári alakulat megelőzi az opportunizmusba ragadó, nehézkes baloldalt.

Úgy gondolom, figyelmet érdemel az európai zöld mozgalmakban kristályosodó irányzat, amelyik a fenntartható fejlődés (Római Klub) gondolatköréből kiindulva, növekvő hangsúlyt követel a helyi, települési gazdaságszerveződéseknek. Igaz ugyan, hogy esetükben a követelés kiindulópontja a természeti környezettel való kapcsolat megbomlott egyensúlya, nem pedig a társadalmi csoportoké. Azonban innen indulva is eljutunk – méghozzá megkerülhetetlenül – a helyi népesség egészében való megélhetésének és autonómiájának ügyéhez. Erről közelítve pedig a teljes népesség körén belül hangsúlyt kap a hagyománykötött, ilyenképpen természet közelibb csoportok szerepe és sorsa.

Meg kell említenünk még a hagyományos egyházakat is. Transzcendentális horizontjuk ugyan kötelezné őket a hagyományokban megrekedtekkel való szolidaritásra, eszmeviláguk súlyos történelmi ellentmondásai azonban visszatartják, s a politikai jobbszárny felé sodorják őket.

Annak a jelentősége, hogy az MSZP, vagy bárki más, feltárja és magára vállalja a hagyománykötött rétegek politikai reprezentációját és megszervezését, nem csupán országos mérvű. A második gazdaság legitim átmeneti formáinak felderítésére és megalkotására valamennyi posztszocialista társadalomnak életbevágó szüksége van, nem is beszélve a Harmadik Világról. Ennek elérésére azonban a különböző országok esélyei korántsem egyenlők, erősen függenek a tőkeérett és a hagyománykötött rétegeknek az össznépességen belüli arányától. A hagyománykötöttség túlsúlya esetén – amint fentebb már érintettük – túl nagyok a nemzeti elzárkózás irányába terelő erők.

Nyilvánvaló, hogy a magyar mezőgazdaság és még inkább a falvak ügye tartós válságban van a fordulat óta egyfolytában. Gondjával azonban a politika szintjén senki nem foglalkozik érdeme szerint. A megoldás módozatai fel sem merülhetnek, mivel érdemi, történelmi távlatokba helyezett vizsgálata sem ment még végbe. A megoldó gondolat és tett nem várható nyugatról, az ő számukra ez nem belső kérdés (lásd fennebb: Gorz), hanem külkapcsolati. Nem a társadalmi és gazdasági szerkezet formálása, hanem csupán szociálpolitika.

Az elmaradott vidékek földindulása – lehetséges –, messze van. Szerencsés fordulat esetén el is maradhat, de morajlása felhallik a mélyből.

 

(1998. szeptember)

 

Néhány utólagos megjegyzés

 

Manapság a társadalmi továbbhaladás kapitalizmuson túlra vezető útját fürkészők figyelmét jobbára lekötik a tőkés szerveződés legfejlettebb elemei. Amikor azt keresik, hogy milyen lehet a poszt-kapitalista társadalom, arra kérdeznek rá: vajon hol találunk a jelenben olyasmit, ami annak kezdete lehetne, amit felnagyítva kivetíthetnénk a jövőbe. Bonyodalmak nélkül, egyenest kívánnának belépni a jövőbe – s ezzel alighanem már el is hibázták a dolgot.

Ha még nem akasztottuk teljesen szegre marxi-hegeli örökségünket, gyanakodnunk kell, hogy ennyire egysíkúan nem lehet megközelíteni a kérdést, bármilyen jogosnak is tűnik az a feltevés, hogy a legmagasabb rendű működésekből, a szellemi termelésből kell kibontakoznia a jövő társadalmi formáinak.

Miután végighaladtunk a fenti gondolatmeneten, kitűnik, hogy valami megkerülhetetlen akadály állja útját történelmi-politikai továbbhaladásunknak. Ameddig ezt el nem mozdítottuk, addig nem férhetünk hozzá egy újabb társadalom formáihoz. Hogy a kapitalizmuson túlra eljuthassunk, előbb menthetetlenül vissza kell térni ahhoz a történelmi útelágazáshoz, amelyiken a rendszer spontán fejlődése – ha nem is épp szánt-szándékkal, de túlfutott, ám ahová leláncolva hátramaradt a föld népességének nagyobbik fele.

Ez a cserbenhagyás nem egyszerűen morális, ámbár van ilyen oldala is (és onnan-való nézete is teljesen valóságos), az őket fogva tartó lánc minket is visszatart – legyen bár jó hosszúra eresztve.

 

Fejlődés és lemaradás táguló hasadéka

 

A fejlett tőkés világ jóléte nem pusztán saját termelési rendszerének hatalmas teljesítőképességén alapul, hanem azon a többlethasznon is, amit a prekapitalista állapotukban feltartóztatott, nyomorult népektől, rétegektől szív el folyamatosan. Az elszívó mechanizmus a külkereskedelem révén érvényesül. Megléte elég régóta ismert (Tocqeville, 1840), ütközik az uralkodó polgári közmeggyőződéssel, amit még A. Smith fogalmazott meg a “komparatív előnyök” elvében (1776, The Wealth of Nations), s amely mindmáig képes megnyugtatni a polgári lelkiismeretet. A XX. század első harmada óta ismét kutatók sorát foglalkoztatja a kérdés (mint kezdeményezőket, említsük meg Eli Heckschert és Bertil Ohlint, akik 1977-ben kaptak Nobel-díjat e tárgykörben végzett közös munkájukért; magyar részről pedig Török Ádámot, aki közvetlenül a rendszerváltás előtt kis kötetben kiválóan foglalta össze e tárgykör kérdéseit és irodalmát). Az elmaradottak a nemzetközi kereskedelem csatornáján keresztül szinte önkéntesen adóznak. A kereskedelem egyoldalú “szabadságának” fenntartásához ma már kevés erőszakra van szükség. Némi gazdasági nyomás, a tőke világhatalma időnként meglebegteti fenyegető erejét a szemük előtt, fejük felett, fegyelmezésükre ennyi is elég. A Harmadik világ akár a tárgyalótermekben, akár utcai tűntetéseken próbálja érdekeit hangoztatni, elutasítással találkozik – és sodródik a végső elkeseredés felé.

Láthatatlan csatorna és szivattyú rögzíti őket a múltban, a történelmi elmaradottságban, elszívódnak a többletek, s nem náluk, hanem a jóléti oldalon emésztődnek-halmozódnak fel. Az extenzív–intenzív váltás ezt a mechanizmust nemhogy megszüntette volna, hanem éppenséggel továbberősítette. A fejlett országok monopolhelyzetét az elmaradottakkal szemben szellemi termékeik rendszeres termelése mértéktelenül felerősítette. Ennek a kapcsolatnak a bizarr ellentmondása fűzi a legfejlettebb kapitalizmust is a továbbélő múlthoz, de odafűzi a világtársadalom jövőjét is, és odafűz minket is saját társadalmunk elmaradott rétegein keresztül. Jelenünkben és jövőnkben egyaránt.

 

A tőkefelhalmozás forrása és helyszíne

 

Ezt az ellentmondást az Eszmélet következetes olvasói ismerik, legfeljebb szövevényességét, minden világgazdasági aktusban való jelenlétét és bénító hatását nem tartják kellőképp számon.

Bérmunka nélkül nem tőke a termelőeszközökben felhalmozott értéktömeg, ámde döntő többleteit nem föltétlenül magából az általa alkalmazott bérmunkából, hanem elsősorban annak gyenge konkurenciájából szívja ki (ez volt Rosa Luxemburg nevezetes, bár mára meglehetősen feledésbe merült, nagy felismerése). Ugyanakkor azt a magunk bőrén tapasztaltuk (az államszocializmus bukásával), hogy a társadalmi termelőeszközök tőkés reprezentációja és önszabályozó szervezettsége nélkül nem működik a magasan fejlett technika újratermelési folyamata. Viszont a magántulajdonok hálózatába tagolódott össztőke társadalmiságát és emberiességét a piaci mechanizmusban működő “rejtett kéz” – hiába szerette volna A. Smith – nem képes biztosítani a magántulajdoni érdek, az “önző szenvedély” automatizmusával szemben.

A tőke mechanizmusát mozgásban tartó magánérdek csődbe viszi és megbénítja az elmaradott technikával és annak megfelelő munkaerővel felszerelt vállalatokat, sőt nemzetgazdaságokat is. Ezzel pedig hatalmas tömegeket zár ki a bérmunkából, ami nemcsak a megélhetésnek, hanem a további fejlődés lehetőségének is az uralkodó, egyedül szabatos formája a tőkés világgazdaságban. A nemzetközi segélyszervezetek ezt utólagosan nem képesek helyreigazítani. Ebből a csapdából csak a tulajdoni rendszer határain túllépve lehet kimenekülni.

Van-e ilyen kijárata a tőke rendszerének? Olyan, ahol a kilépők nem veszítik el a magánérdek dinamizmusát, de működtethetik az alacsony termelékenységű társadalmi munkát is?

Úgy gondolom ez ma döntő kérdés, erről kellene többet és mélyrehatóbban megtudni. A jövőhöz – a szabad szellemi termeléshez – csak a tulajdoni kérdésen áthatolva juthatunk majd el.

 

Az "Új Gazdasággal" kapcsolatban inkább mítoszok, semmint valóságos összefüggések uralják a közvéleményt. Valójában az új informatikai iparágak nem tették a deregulációt szükségessé, és egy politikai irányváltás gyökeresen megváltoztathatná az informatikai újdonságok megvalósításának módozatait.

Az 1950-es években a Szovjetunió deklarálta, hogy a komputerizáció a központi gazdasági tervezés győzelmét jelzi előre a decentralizált piacok felett. A számítógépek korábban elképzelhetetlen mennyiségű információ feldolgozását fogják lehetővé tenni a tervezők számára, akik így pontos előrejelzéseket végezhetnek, és lehetővé válik számukra a gazdasági folyamatok tervszerű irányítása. Egyes üzemek és regionális minisztériumok komputerizációjának sikere csak tovább növelte a szovjet vezetők önbizalmát a gazdaság egészének számítógépesíthetőségével kapcsolatban. A tengeren túl az amerikai vezetőket komolyan aggasztotta, hogy a szovjeteknek igazuk lehet abban: a szovjet gazdaság felzárkózóban van a nyugathoz, és a számítógépesítés be fogja bizonyítani a piacok idejétmúltságát.

A számítógéppel tervezett jövő szovjet víziója ostobának tűnhet manapság, azonban segít megvilágítani az úgynevezett “Új Gazdaság”-gal kapcsolatos szabadpiaci felhajtást. A szabadpiac hívei, nem kevésbé, mint a szovjet bürokraták, dédelgetett vágyaikat vetítik ki a technológiára magára. “A jövő nevében kérlek benneteket, az iparosodott világ kormányait, a hús és acél félelmetes óriásait – szól a cyberlibertárius John Perry Barlow –, a múlt képviselőit arra, hogy hagyjatok minket békén!” Az “Új Gazdaság” legfőbb hatása abban áll, hogy meggyőzte az embereket arról, az informatika és a számítógépes hálózatok idejétmúlttá teszik az állami szabályozást. Ez többé-kevésbé a szovjet álom fordítottja.

Napjainkban az “Új Gazdaság” szárnyalása már alábbhagyóban van. A csúcstechnológiai részvények árainak 2000 márciusát követő zuhanása után (a NASDAQ-index kevesebb, mint felére esett vissza egy éven belül) már csak kevesen hiszik, hogy a komputer- és online-iparágak részvényei a hirtelen meggazdagodás garanciái. A dotkom-milliomosok már nem a dicső jövő képviselői, és az “Új gazdaság” kijózanodott népszerűsítőinek el kellett fogadniuk, hogy a konjunktúraciklus fogalma nem vaskori relikvia. Ennek ellenére még napjaink recessziója idején is azt halljuk, hogy az állami szabályozás a “Régi Gazdaság” idejéből maradt őskövület.

Ezt a képtelen állítást három, alig vitatott mítosz támasztja alá. Elsőként az a hiedelem, hogy az információ a természeténél fogva ellenáll minden szabályozásnak. Másodszor az, hogy a hálózatokra épülő gazdaság számára kedvezőbbek a spontán piaci folyamatok, mint a lassú kormányzati bürokrácia. Harmadszor pedig az, hogy az új iparágak olyan mértékben globalizálták a gazdaságot, hogy azt a nemzeti kormányok többé nem tudják befolyásolni. Mindegyik állításban van egy csöppnyi igazság, de egyik sem vezet arra a következtetésre, hogy az állami szabályozás vagy lehetetlen, vagy nem kívánatos.

 

Első mítosz: az információáramlást a “szabad piacoknak” kell szabályozniuk, mert “az információnak szabadnak kell lennie”.

 

A szabadpiac hívei szem elől tévesztik az információs javakkal mint árucikkel kapcsolatos legkülönösebb dolgot: azt, hogy miután a kutatás és fejlesztés lezárul, az egységnyi termelésre jutó költség nagyon alacsony. Gondoljunk csak a szoftver- vagy gyógyszergyártó óriásokra! A Windows XP vagy Excel CD-re írása csak néhány centbe kerül. Az olyan digitalizált tulajdonnak, mint a különféle adatbázisok, elektronikus zenei fájlok (mint például a Napster-en található MP3-fájlok), vagy a jelszóval védett információ, lényegében nincs másolási költsége. Közgazdasági zsargonban ezeknek a javaknak a “határköltsége” nulla, vagy ahhoz közeli.

Az uralkodó neoklasszikus közgazdasági nézet szerint egy termék hatékony ára megegyezik a határköltségével. Ha alacsonyabb az ár, azok az emberek, akik a költségeinél alacsonyabbra értékelik a terméket, hajlandóak megvenni. Ha magasabb az ár, olyan emberek, akik a költségénél magasabbra értékelik a terméket, nem hajlandóak megvenni. Mindkét esetben a társadalom “nettó jóléti veszteséget” szenved el. A neoklasszikus állítás, hogy a kompetitív piacok hatékonyak, azzal a nézettel függ össze, hogy az ilyen piacok a hatékony ár felé nyomják az árakat. A zéró határköltségű cikkek azonban fejük tetejére állítják az ilyen érveket. A Berkeley Egyetemen tanító közgazdász, Brad DeLong szavaival “a láthatatlan kéz feltételezései semmivé válnak, amint a holnap informatikájára alkalmazzuk őket.”

Vegyük a hídvám analógiáját! Hidat drágán lehet építeni, de amint kész van, az újabb és újabb használók lényegében nem jelentenek újabb költséget. Ha az embereket ennél az elenyésző mértékű költségnél nagyobb összegű díj fizetésére kötelezik, jóléti veszteség jön létre (mivel bizonyos embereket, akiknek hasznuk származna a híd használatából, a hídvám mesterséges költsége megakadályoz a használatában). Még az uralkodó elméletet képviselő közgazdászoknak is el kell ismerniük, hogy a magánjellegű hídvám kevésbé hatékony módszere a hídépítés finanszírozásának, mint az általános adó. Ugyanez vonatkozik az olyan információs javakra, mint a digitális zenei fájlok. Például ha a zenekar tagjait és a hangmérnököket kifizetjük, a Metallica dalok előállításának költségeit nagyjából fedeztük, függetlenül attól, hogy egyetlen digitális hangfájlt hozunk létre ebből, vagy milliónyit. Ennélfogva ha az embereknek fizetniük kellene a fájlok letöltésekor, nettó jóléti veszteség jönne létre. “Még ha a gazdaságelmélet a piacok felé részrehajló is – vonja le a következtetést a közgazdász Michael Perelman –, a közgazdaságtan kritériumai szerint az információt nem lenne szabad magántulajdonként kezelni.”

A kanadai kormány ezt a logikát követve kismértékű adót vet ki hangfelvétel tárolására alkalmas eszközökre, mint például az írható CD-kre és nem műsoros kazettákra, s arra használja az adóbevételt, hogy olyan kanadai művészeket támogasson, akik azért esnek el bevételük egy részétől, mert az emberek ingyen rögzítik a felvételeiket. Németország más európai országokhoz hasonlóan megvizsgálja annak a lehetőségét, hogy díjkötelezettséget vezessen be számítógépek és más, hangfelvétel készítésére alkalmas berendezések értékesítése esetén. Az ebből befolyó bevételt lemeztársaságok között osztanák szét, hogy kompenzálják őket a jogdíjveszteségért, ami a szerzői jogvédelmet élvező zenék ingyenes letöltése miatt éri őket. Dean Baker, a Gazdaságpolitikai Intézet közgazdásza szerint ennek a módszernek jelentős előnyei vannak az információs “kalózok” elleni jogi eljárásokkal, vagy a másolást gátló mechanizmusok bevezetésével szemben. “Noha vannak problémák a Németországban kidolgozott rendszerrel – mondja Baker –, de még így is jelentős gazdasági előnyökhöz vezetne az Egyesült Államokban kidolgozás alatt álló rendszerekkel szemben. A hagyományos szerzői jogokhoz kapcsolódó “hatékonytalanság” rendkívül nagy az Internet korában.”

Maga az Internet sem a “szabad” piacok, hanem központi tervezés eredménye. A hidegháború kezdeti éveiben az Egyesült Államok védelmi minisztériuma olyan kommunikációs hálózatok létrehozásán fáradozott, amelyek egy nukleáris háborút is át tudnak vészelni. Ebben az időben csak a hadseregnek és a legnagyobb egyetemeknek voltak nagy teljesítményű számítógépeik, amelyeket a kutatók az ország minden részéből szerettek volna használni. A hálózati munka lehetővé tette volna a számukra, hogy dolgozzanak. A számítógépek közötti kommunikáció megteremtése érdekében a védelmi minisztérium finanszírozta a TCP/IP-nek nevezett kommunikációs szabványok kifejlesztését, amelyeket végül 1980-ban vezettek be.

Az amerikai védelmi minisztérium ezt követően ingyenesen bocsátotta a szabványt a nagyközönség rendelkezésére. Senkinek sem kell fizetnie azért, hogy ezeket a technikai protokollokat használja email küldésére, weblapok elhelyezésére vagy megnézésére. Az amerikai kormány jelentősen támogatta az ingyenes TCP/IP szabványok széleskörű elterjesztését az olyan európai magáncégek által kifejlesztett alternatív változatok ellenében, amelyek nem voltak hajlandóak az amerikai találmányokat átvenni. A Világháló főleg azért növekedett olyan gyorsan, és azért vált az információk olyan gazdag és változatos tárházává, mert ezek a nyílt szabványok mindenki számára elérhetővé tették, akinek számítógépe és egy modeme van.

Hasonló módon, az állami tevékenységen kívül is az “Új Gazdaság” leggyorsabban növekvő részei közül jó néhány azáltal virágzott fel, hogy szabadon elérhetővé váltak a technikai újdonságok. A legfontosabb levelezőrendszer (Sendmail), a legfontosabb internetszerver-szoftver (Apache), a weben legszélesebb körben használt programnyelv (Perl), az egész Internetet átfogó domain-név rendszer (BIND), és a leggyorsabban növekvő számítógépes operációs rendszer (Linux) mind az ilyen nyílt forráskódú szoftverekre példák.

A Linux a legismertebb ezek közül a nyílt forráskódú rendszerek, termékek közül. Egy finn informatikushallgató, Linus Torvalds 1991-ben találta fel ezt az új számítógépes operációs rendszert a UNIX-rendszer meglévő előnyeire támaszkodva. Azonban ahelyett, hogy szabadalomért folyamodott volna, az Interneten közzétette a kódot, hogy más programozók is hozzáférhessenek és fejleszthessék. Sok programozót érdekelt a Linux-fejlesztés, mivel a UNIX-ot nem sokkal ezt megelőzően vásárolta fel néhány magáncég, mint például az IBM. Ezek a cégek titokban tartották a szoftvereik kódját, és úgy tervezték a programjaikat, hogy a fogyasztókat a saját termékeikbe “bebetonozzák”. Ezeket a programozókat a Microsoft esetlen operációs rendszereinek növekvő dominanciája is aggasztotta. 1998-ra már több mint 31 ország tízezer szoftverfejlesztője vett részt a Linux új verzióinak fejlesztésében. 2000-re a program 16 millió felhasználóval és a piac 25 százalékával dicsekedhetett. A legnagyobb csúcstechnológiai cégek, mint az Intel, az Oracle, a Dell, a Hewlett Packard, az IBM és a Compaq elkötelezték magukat a Linux használata vagy a Linux felhasználóinak kiszolgálása mellett.

A magántulajdon melletti szokásos érv az, hogy a tulajdonosoknak jobban érdekükben áll az, hogy termeljenek. Az emberek inkább hajlandóak kertet művelni egy olyan területen, amit körül tudnak keríteni, házat csinosítani, ha a sajátjuk, és keményen dolgozni egy vállalkozásban, ha részesülnek a nyereségből. A szellemi termékeket azonban használhatjuk más emberekkel együtt anélkül, hogy csökkenne az értékük. Valójában a számítógépes programok és egyéb informatikai cikkek gyakran értékesebbek, ha sokan használják közösen őket. Sokan például nem azért vásárolnak Microsoft Word-öt, mert a legjobb szövegszerkesztő programnak tartják, hanem mert tudják, hogy mások is használják a programot, és olvasni tudják az ebben írt fájlokat. Hasonlóképpen a Linux és más nyílt forráskódú munkák azért válnak be ilyen jól, mert nagyon sok felhasználójuk van, akik észreveszik a hibákat, és fejlesztéseket javasolnak. Ezek a felhasználók számíthatnak arra, hogy az operációs rendszer következő változatai nem csak a saját javaslataikat fogják megvalósítani, hanem sok ezernyi felhasználó hasonló javaslatait is. Programozók online közösségei önként járulnak hozzá a szoftverek javításához, mert a termék közös használatban marad.

Az, hogy mások is reprodukálhatnak egy gyógyszert vagy egy számítógépes programot, semmivel sem rövidíti meg a tulajdonost. Pusztán azt akadályozza meg, hogy a tulajdonos a mesterségesen kikényszerített hiányból gazdagodjon meg. A Wired magazin szerint “az információ és a fizikai tulajdontárgyak között az a fő közgazdaságtani különbség, hogy az információt anélkül lehet átadni valakinek, hogy az eredeti tulajdonosnak meg kellene válnia tőle. Ha eladom neked a lovamat, utána már nem lovagolhatok rajta. Ha a tudásomat adom el neked, utána már ketten fogjuk tudni ugyanazt.” Az információs javaknak ez a tulajdonsága teheti a redisztribúciót a tulajdonosok és a közösség között politikailag vonzóbbá az “Új gazdaságban”, mint amilyen a régiben volt. Ha elveszik valakinek a földjét vagy a gyárát annak érdekében, hogy a szegényeken segítsenek, az megfosztja a korábbi tulajdonost valamitől, ami az övé volt. A számítógépes szoftverekkel vagy digitális hangfájlokkal nem ez a helyzet.

 

Második mítosz: a “hálózati” gazdaság számára kedvezőbbek a spontán és rugalmas piacok, mint a körülményes szabályozók.

 

A szabadpiac sok hívője számára az Internet földi mennyország. Úgy tűnik, hogy rendelkezik a piacok összes ideális jellemzőjével: decentralizált, azonnali reagálást tesz lehetővé, és szabályozatlan. Az online kereskedelem vad növekedése (mint például az E*Trade és az Ameritrade portáljain), és az aukciós portálok elterjedése (mint az eBay) mintha azt bizonyítaná, hogy valamilyen fokú rokonság áll fenn a “szabad piacok” és a digitális kor között. A Wall Street Journal egyik friss cikke arra szólít fel, hogy “az Internetre mint a gazdasági szabadság metaforájára tekintsünk korunkban. Az Internet hatalmat ad az átlagember kezébe, és csökkenti a kormányok hatalmát.”

Noha igaz, hogy az 1990-es évek elején az állami szabályozás az informatikai iparágak gyors növekedésével egy időben szorult vissza, nem az új technológia volt az oka a “szabadpiaci” kapitalizmus előretörésének. Természetesen az üzleti szférában vezettek be új technológiákat úgy, hogy megnehezítették a szabályozás egyes formáit. A politikusok is gyakran használják fel az “Új Gazdaságot” ürügyként bizonyos társadalmi programok vagy szabályozás bevezetése ellen. Ezek azonban politikai ügyek. Az új informatikai találmányok nem tették szükségessé az “Új Gazdasággal” összefüggésbe hozott deregulációt, és egy politikai irányváltás radikálisan megváltoztathatná ezeknek a találmányoknak a bevezetési módozatait.

Mint minden piac esetében, az elektronikus termelés és kereskedelem eredményei attól függnek, hogy milyen szabályok alapján működnek a vállalkozások: mi lehet a vállalkozások tulajdonában, milyen jogok és kötelezettségek járnak együtt a tulajdonnal, milyen szerződések kötelező érvényűek jogilag, hogy lehet őket megadóztatni stb. A piacoknak ez az intézményrendszere különösen fontos az informatikában.

A hagyományos piacokkal szemben, amelyeket évszázadok alatt kialakult szabályok irányítanak, az online intézményrendszer elég új ahhoz, hogy láthassuk, milyen kormány- és vállalati politikák eredménye. Ez a gondolkodásmód megkérdőjelezi, hogy a piaci eredmények egyáltalán spontán módon jönnek-e létre.

A hatalom birtokosai arra használhatják a rendszert, hogy ellenőrizzék mások viselkedését, és hogy olyan körülményeket teremtsenek, amelyek bizonyos tevékenységeket ösztönöznek, másokat akadályoznak. Ha egy helyi önkormányzat meg akarja gátolni, hogy az autósok túl gyorsan hajtsanak egy utcán, például sebességkorlátozást léptethet életbe, és a rendőrséggel felügyeltetheti a sebességhatár betartását. Más módszer is létezik azonban: egy fekvőrendőr elhelyezésével a magatartást sokkal közvetlenebb módon lehet megváltoztatni, mindenféle törvényhozás és macska-egér harc nélkül. A viselkedést sokkal alattomosabb módon is meg lehet változtatni az intézményrendszeren keresztül. Például az 1960-as évek végi diáktüntetések idején az egyetemi épületeket úgy tervezték újjá, hogy kevesebb szabadtéri köztérrel rendelkezzenek, annak érdekében, hogy elejét vegyék a diáktüntetéseknek.

Éppúgy, ahogyan az építészet a fizika törvényeit alakítja az emberi célokhoz, a kibertér intézményrendszere úgy korlátozza az online kapcsolatokat, hogy azoknak az érdekeit szolgálja, akik a rendszert megteremtették vagy ellenőrzik. Az American Online (AOL) például huszonhárom főben limitálta a közös chatszobába belépők számát. A szabályt még tiltakozásképp sem lehet megszegni, mert a letiltás a szoftverkódon keresztül automatikusan történik meg. Ha valaki huszonnegyedikként akar csatlakozni a beszélgetéshez, csak automatikus hibaüzenetet fog kapni.

Ahogy az internetes kommunikáció hangsúlya egyre inkább áttevődik a telefonvonalakról a kábeltévé-hálózatokra, az ezeket üzemeltető vállalatok egyre nagyobb mértékben akarják ellenőrzésük alá vonni az információáramlást. Néhány kábeltársaság már meg is próbálta akadályozni az internethasználókat abban, hogy letölthető videókat nézzenek, amely lehetőség versenyt teremthetne a vállalatok saját filmenkénti fizetős csatornáinak. A más weblapok eléréséhez portálokat kínáló internetes vállalkozások, mint a Yahoo és az Alternet, máris olyan vállalkozások weblapjai felé irányítják az embereket, amelyek fizetnek azért, hogy hirdetéseikre klikkelve a saját site-jaik jelenjenek meg, vagy azért, hogy a kereséskor a legelső címek között jelenjen meg az övék. A következő logikus lépés az, hogy a médiakonglomerátumok arra használják a kábeltársaságaikat, hogy megkönnyítsék és meggyorsítsák a saját termékeik elérését, a filmjeik reklámjainak megtekintését, és talán azt is, hogy a felhasználóikat megemelt díj fizetésére kötelezzék minden percre, amit az információs birodalmukon kívül töltenek. Ez a trend nagyobb hatalmat ad a legnagyobb médiakonglomerátumoknak. Az internetes forgalom nagy része máris olyan nagyvállalatok kezébe került, mint az AOL/TimeWarner (a CNN.com tulajdonosa) és a Capital Cities/ABC (az EPSN.com tulajdonosa).

A Stanford Egyetem jogászprofesszora, Lawrence Lessig azonban arra mutat rá, hogy “azok a változások, amelyek lehetővé teszik az [internetes] kereskedelmet, a szabályozást is megkönnyítik”. Például, az üzleti szféra folyamatosan küszködik azzal a problémával, hogy hogyan lehetne hitelesíteni a belépő felhasználókat, és meggyőződni arról, hogy valóban azok-e, akiknek mondják magukat. Az elektronikus vállalkozások már régóta a digitális bizonyítványok olyan rendszerének bevezetését támogatják, ami hitelesíthetné a weben szörfölő felhasználó személyazonosságát. Az ilyen rendszer persze komoly veszélyt jelenthet, például a felhasználók magánszféráját csorbíthatja, vagy akár a polgári jogaikat is veszélyeztetheti. Ezzel együtt azonban az állami szabályozás megvalósítására is nagyobb lehetőséget teremthet. Az államok jelenleg például nem vetnek ki forgalmi adót internetes vásárlás esetén. A digitális bizonyítványok lehetővé tennék az államok (vagy akár városok) számára, hogy megadóztassák a bizonyítvánnyal rendelkezők online vásárlásait.

 

Harmadik mítosz: az információs forradalom következtében a világgazdaságot többé nem befolyásolhatják a kormányok.

 

Az új informatikai technológiákra gyakran úgy tekintenek, mint amelyek képtelenné teszik a kormányokat arra, hogy bármit is befolyásoljanak a hálón, hiszen a weblapok képesek kikerülni az őket szabályozni kívánó kormányok jogi hatóköréből. Missouri Állam betilthatja az állam területén lévő számítógépek felhasználását szerencsejátékra alkalmas vagy pornográfiát tartalmazó site-ok üzemeltetésére, de nem tudja megakadályozni, hogy az emberek más államban vagy országban található hasonló tartalmú site-okat érjenek el. Az Amazon.com németországi site-ja megteheti, hogy a német törvényeknek engedelmeskedve nem értékesít náci írásokat, de a német nácik megrendelhetik Hitler Mein Kampf-ját az Amazon.com Egyesült Államok-beli, vagy más országbeli site-jairól.

Viszont az elektronikus pénzügyekkel más a helyzet. Amikor egy bank átutal egy pénzösszeget, olyan centralizált infrastruktúrát vesz igénybe, amelyben a kormányok garantálják, hogy a pénzt levonják az egyik számláról, és hozzáadják a másikhoz. A kölcsönös elszámolások és kötelezettségvállalások jegybankokhoz hasonló nagy intézményekből álló rendszere visszaigazolja, hogy az átutaló személy valóban rendelkezik az összeggel, és nem utalja át ugyanazt az összeget egyidőben több banknak szerte a világban. A globalizált pénz ezért nem fog soha sem a libertárius fantáziának megfelelően viselkedni. Ugyanaz az infrstruktúra, ami lehetővé teszi a nemzetközi pénzátutalásokat, technikailag az átutalások korlátozását és megadóztatását is lehetővé teszi.

A kormányok több mint száz éve ennek megfelelően járnak el. A többé-kevésbé azonnali átutalások a távíró feltalálásával váltak lehetségessé. Még napjainkban is a tőkemozgások legnagyobb hányada faxon vagy telexgépen keresztül történik, papíralapú aláírással hitelesítve. A jelenlegi átutalási rendszert azonban a nemzeti bankokon keresztül centralizálták. Ebben a rendszerben minden egyes tőkeutaláshoz egyedi azonosítószám tartozik. Ahogy ezek a pénzügyi rendszerek egyre inkább digitalizáltak lesznek, és a hálózatokon keresztül mennek végbe, a szabályozást nemhogy nem akadályozzák meg, hanem sokkal könnyebben kivitelezhetővé teszik.

A tőkemozgások ellenőrzésének rendszere lehetővé tenné az – IMF szerint a világ jövedelmének 2-5 százalékát kitevő – nemzetközi pénzmosások megakadályozását, és a korrupció visszaszorítását – különösen a szegényebb országokban, ahol a hadurak vagy a bürokraták fontos befektetéseket lopnak el. Minimális tranzakciós díj segítségével – mint amilyet az Értéktőzsde-bizottság az Egyesült Államokban vet ki – elejét lehetne venni az olyan piaci hullámzásoknak, amelyeket gyorsan reagáló befektetők okozhatnak azzal, hogy kis árfolyamkülönbség melletti nagy készpénztranzakciókkal akarnak nagy haszonra szert tenni. Vagy kicsit nagyratörőbben, ha minden nemzetközileg átutalt dollármillióra egyetlen penny adót vetnének ki, az nem fogná vissza a termelő beruházásokat, viszont több pénz folyna be ezáltal, mint ami ENSZ-becslések szerint 1,3 milliárd szükséget szenvedő ember számára szükséges az alapvető egészségügyi ellátás, táplálkozás, oktatás, és tisztálkodás körülményeinek biztosítására.

A tőkemozgások nemzetközi rendszerének megteremtése nem volna könnyű feladat. Különösen a nagy amerikai bankok állhatnak ellen az ellenőrzésnek. Az amerikai bankokba részben annak köszönhetően érkeznek nagy összegek, hogy az amerikai törvények lazák a külföldi pénzek megadóztatásában, és az információszolgáltatási kötelezettségben. A külföldi befektetők, ellentétben az amerikai állampolgárokkal vagy lakosokkal, nem kötelesek adót fizetni a kamatok vagy az árfolyamnyereség után, és nem kötelesek az adóhivatalnak beszámolni a gazdagodásuk forrásáról.

Ugyanúgy, ahogyan a gazdasági világválság következtében az amerikai szövetségi kormánynak létre kellett hoznia azokat a szervezeteket, amelyek a belföldi kereskedelmet szabályozzák (mint az Értéktőzsde Bizottság, a Szövetségi Betétbiztosító Társaság stb.), a szeptember 11-i pusztítás felhívta a figyelmet a nemzetközi pénzügyek szabályozásának szükségességére. Egyes elemzők a terroristák pénzeit feltételezetten kezelő, és titkolódzó szaúdi bankok nagyobb nemzetközi ellenőrzésére szólítottak fel. Egy 2001 októberében hozott törvény értelmében az amerikai bankoknak – amelyek előszeretettel üzletelnek külföldi “papírcégekkel” – tilos olyan külföldi bankokkal üzletelniük, amelyek fizikailag nem, csak papíron léteznek, és nincs legalább egy alkalmazottjuk. Az amerikai pénzügyminisztérium most már megkövetelheti a bankoktól, hogy olyan számlákat vizsgáljanak, amelyeknek formálisan külföldi bankok a tulajdonosai, különösen annak érdekében, hogy az igazi tulajdonos személye kiderülhessen.

Pillanatnyilag még nem látszik, hogy ezek a bizonytalan lépések valódi változást hoznak, az új gondolkodásmód azonban megerősödhet, ahogy az új eljárások elterjednek. Amint a tőkemozgások ellenőrzése működni kezd, a bankok rájöhetnek, hogy érdekükben áll a nemzetközi tranzakciók szabályozását betartani, ha nem akarnak kívül maradni a jövedelmező üzletet lehetővé tevő centralizált pénzügyi rendszeren. Ki tudja? Akár még arról is meggyőzhetik a részvényeseiket, hogy az információtechnológia ezt elkerülhetetlenné teszi.

Akármilyen jövőt hoz is az Internet, a piacok működése nem a technológia valamilyen feltartóztathatatlan logikáját fogja követni. A Net működése a benne felépített intézményrendszertől függ – és attól, hogy ki rendelkezik a felépítéséhez szükséges hatalommal.

 

* * *

A szerző ezúton mond köszönetet Alexandra Samuelnek a cikkel kapcsolatos hasznos javaslataiért.

 

(Fordította: Tanyi Attila)