A zapatista felkelés Mexikóban

A mexikói újzapatisták fegyveres felkelése többfajta értékelés­re adott alkalmat. Pedig az EZLN-nek nincs sok köze a ha­gyományos latin-amerikai gerillához, s a népi önrendelkezési jog barátai sem lelhetnek kincsesbányára benne.

A mexikói Chispas tartományban 1994 elejétől zajló fegy­veres felkelést a nemzetközi viták egy sorba állítják az utóbbi négy évtized gerillamozgalmaival. Ez az értelmezés teljesség­gel eltekint azoktól a létező különbségektől, amelyek a het­venes években a mexikóiakat is magukkal ragadó, eddigi la­tin-amerikai gerillaharcokat jellemezték, és figyelmen kívül hagyja, hogy az Ejército Zapatista de Liberación Nációnál (Zapatista Nemzeti Felszabadító Hadsereg) számtalanszor elha­tárolódott tőlük. A megmozdulás indiánfelkelésként való felfo­gása azt a gyanút keltette, mintha egy népi szervezkedéssel lenne dolgunk, ami megint csak tarthatatlan értelmezés, mert nem veszi számba, hogy a felkelés sem elméletben, sem gya­korlatban nem rasszista. Az EZLN ereje többek között épp abban áll, hogy a regionális konfliktusokat összeköti az egész köztársaságra kiterjedőkkel, s ezáltal Mexikóban az egész baloldali ellenzék reményévé és vonatkozási pontjává vált.

Hagyományos gerillák?

Az EZLN rendszeresen elhatárolódik a hetvenes és nyolc­vanas évek klasszikus gerillamozgalmaitól. Marcos parancs­nok, a legismertebb újzapatista, San Cristóbal de las Casas főterén adott egyik interjújában már a fegyveres felkelés első napján kijelentette, hogy az EZLN „nem klasszikus gerillahad­sereg, amely fosztogat, rabol vagy látványos rajtaütéseket hajt végre, hogy így ragadja meg a tömegeket". Az EZLN-nek csak annyi köze van elődeihez, hogy tanul a hibáikból: a sandinis­táktól, hogy nem szabad kritikátlanul megbízni a választá­sokban, s kizárólag tőlük várni a társadalom demokrati­zálódását, a salvadori FMLN-től pedig, hogy nem lehet be­szolgáltatni a fegyvereket addig, amíg nincsenek garanciák a társadalmi változásokra.

Az EZLN politikailag abban különbözik nagyon erősen a ha­gyományos latin-amerikai gerilláktól, hogy a társadalmi szer­vezetnek azokat az elveit, melyeket a mexikói alkotmány rög­zít, nem akarja megváltoztatni, csupán igazságos alkalmazá­sukat követeli. Jóllehet az EZLN híveinek megnyilatkozásai­ban sok minden antikapitalista kicsengést kap, dokumentuma­iban a szervezet újra meg újra elutasítja „a kommunizmust vagy a szocializmust". Ez az elutasítás ugyan elsősorban a létező szocializmusra vonatkozik, egészében véve azonban megállapítható, hogy „a marxi elméletnek és más szocialista eszmekincsnek nincs helye a közleményekben".

A mexikói alkotmányt, „a mi alkotmányunk"-at, ahogy az újzapatista alapító okirat, a Declaración de la Selva Lacandona nevezi, 1917 elején fogalmazták meg az 1910-ben kezdődő forradalom szereplőinek osztálykompromisszumaként. A maga idejében az egyik leghaladóbb alkotmány volt, amely a pa­rasztok számos érdekét figyelembe vette, s emiatt a forrada­lom révén hatalomra jutott államfő, a polgárságot képviselő Venustiano Carranza meg is tagadta az aláírását. A forradalmi parasztok és őslakosok erre újra fegyvert ragadtak, és 1917. február 5-én kikényszerítették a Carta Magna kikiáltását. Ez az alkotmány van érvényben néhány változtatással a mai na­pig, s rá hivatkoznak oly nagy hévvel az újzapatisták. A fel­kelés tehát abból a szempontból reformista, hogy pusztán a régóta érvényes alkotmány megvalósítását, valamint az 1992-ben eltörölt 27. cikkely visszaállítását tűzte zászlajára. (Az em­lített cikkely védte a kollektív és az ejido-földtulajdont, ezt a középkori közlegelőhöz hasonlítható intézményt, mivel lehe­tetlenné tette az eladását.) Egyúttal azonban a felkelés forra­dalmi is, amennyiben az alkotmány 1917 óta mindig is csupán komédia maradt, s utólag inkább egy beteljesületlen fegyver­szüneti egyezménynek kell tekinteni.

A „fegyveres reformizmus" címet politikájának még egy to­vábbi aspektusával is kiérdemelte az EZLN. Egyáltalán nem kérdőjelezi meg ugyanis a termelési eszközök magántulajdo­nát, csak azt követeli, hogy érvénytelenítsék azokat a földki­sajátításokat, amelyeknek sok paraszt esett áldozatául. A ki­sajátítások részben illegálisan történnek, a nagybirtokosok fe­hér csendőreinek segítségével végrehajtott rablással vagy a többnyire írástudatlanságban tartott parasztok becsapásával. Az alkotmány fent nevezett 27. cikkelyének reformja óta le­gálisan is folyik a „kisajátítás", úgy, hogy egyszerűen szabad utat engednek a tőkés termelési módnak. Ami a technológiai fejlettséget és a tőkefelhalmozás fokát illeti, a Mexikón belüli, valamint a Mexikó és az USA közötti szélsőséges különbsé­geket tekintve a NAFTA életbelépése óta már csak idő kér­dése, hogy az érintett földek gazdát cseréljenek. A parasztok­nak akkor aztán nem lesz eladni való mezőgazdasági termé­kük, kizárólag csupán munkaerejüket kínálhatják még föl áru­ként. Ezt azonban egyre nehezebb eladni, úgyhogy az utóbbi évben egyedül Chiapas tartományban tizenötezer ember halt meg éhség vagy könnyen gyógyítható betegségek következ­tében.

Az, hogy az EZLN megkérdőjelezi a törvényes „kisajátítást", s követeli, hogy a földtulajdon bizonyos formáiban megint el­adhatatlan legyen, nem forradalmi gondolat, mégis az ellen a tőkés alapelv ellen irányul, mely szerint minden és min­denki áruvá tehető. Az első világba, azaz az észak-amerikai szabadkereskedelmi övezetbe (NAFTA) való belépés előkészületeként Mexikó kénytelen volt feloldani azokat a törvényi szabályozásokat, amelyek fékezték a tőke szabad áramlását, hogy kedvére tegyen a Bush- és Clinton-kormány szabadke­reskedelmi házalóinak. Jóllehet az USA és a mexikói mező­gazdasági minisztérium egyhangúlag azt állítja, hogy a zapatista felkelésnek semmi köze sincs a 27. cikkely eltörléséhez, Marcos parancsnok kijelentette, hogy az EZLN, mely a nagy­birtokosok fehér csendőrei ellenében pusztán önvédelmi csa­patként jött létre, csak a 27. cikkely reformja és az 1988-as választási csalások óta radikalizálódott.

A latin-amerikai hagyományos gerillamozgalmakhoz képest további politikai különbség, hogy az EZLN sem a hatalmat nem akarja megragadni, sem jelölteket nem kíván indítani az általa követelt szabad, egyenlő és titkos választáson. Az újzapatisták ez utóbbi lehetővé tételében látják egyik szerepü­ket. Csakhogy a kormány által augusztus 21-ére kiírt válasz­tás nyilvánvalóan már most manipuláció tárgya. A baloldali ellenzéki párt, a PRD (a Demokratikus Forradalom Pártja) a szúrópróbák során úgynevezett feltupírozott választási listákra lelt, amelyeken elhunyt vagy más helységekben is regisztrált személyeket tüntettek föl. Másrészt az EZLN olyan tényező­nek látja magát, amely a választás után képes garantálni, hogy az új kormány ne „felejtse el" választási ígéreteit, s ne is dönthessék meg a társadalom reakciós erői, amint az Sal­vador Allendével történt Chilében.

Az EZLN-t az is megkülönbözteti latin-amerikai előfutáraitól, hogy kifejezetten nem politikai élcsapatként tekint magára. A felkelés mellett nem egy kis csapat döntött abban a remény­ben, hogy példája majd iskolát csinál. Az EZLN saját állítása szerint számtalan helyi gyűlésen megkérdezte az érintett te­rületek minden lakosát, nőket, férfiakat, sőt gyerekeket is, s ezt követően döntött a harcok megkezdéséről. Marcos pa­rancsnok, aki a műveleteknek ezt a részét irányította, arról számolt be, hogy ő maga hosszabb előkészületi időt javasolt (ez mostanáig tíz év volt), bajtársai azonban választás elé állították azzal, hogy vagy visszatérnek a városba, vagy en­gednek a többség akaratának.

Katonai szempontból az EZLN – a térség eddigi gerillacsa­pataitól eltérően – hadseregként szervezte meg magát. Szem­tanúk legalább négyezer egyenruhás férfi és (harmadrészben) női harcost láttak mint az állandó hadsereg tagjait, pedig va­lószínűtlen, hogy a kiterjedt és nehezen megközelíthető „fel­szabadított vidéken" minden csapategységgel találkoztak vol­na. Ennél sokkal több a milicista, aki csak riasztás esetén fog fegyvert. Azok a tudósítók, akik már végigkísértek Közép-Ame­rikában gerillaharcokat, s most ellátogattak a zapatisták által ellenőrzött területre, egybehangzóan állítják, hogy soha nem tapasztalták még egy felkelésben a (klasszikus) katonai szer­vezettség és a csapaterősség ahhoz fogható szintjét, mint amelyet Chiapasban láttak. Arra a kérdésre, hogy honnan sze­rezték stratégiai ismereteiket, Marcos parancsnok elmondta: „Pancho Villától azt, ami a reguláris hadsereget illeti, és Emiliano Zapatától azt, ami a parasztnak gerillává és a gerillának paraszttá történő átalakulását illeti. A többit a mexikói hadse­reg egyik kézikönyvéből, amely valahogy hozzánk került, a Pentagon egyik kézikönyvéből, meg egy francia tábornok né-hány szövegéből, akinek a nevére már nem emlékszem."

Összefoglalóan tehát meg kell állapítani, hogy az EZLN az önmagáról alkotott képet és gyakorlatát tekintve is igen távol esik Latin-Amerika hagyományos gerillamozgalmaitól. S akár tetszik, akár nem, az a széles támogatottság, melyet a mexi­kói lakosság körében élvez, nem utolsósorban erre vezethető vissza. Mexikó túl közel fekszik Közép-Amerikához, semhogy a mexikói baloldal még meg tudná szépíteni a régi gerillamoz­galmat. Az, hogy az EZLN követelései reformista kicsengésűek, tovább erősíti ezt a folyamatot. Mexikóban elevenen él még az 1910-1919-es forradalom áldozatainak emléke (szá­zadunknak ebben az első nagy forradalmában az összlakos­ság tíz százaléka halt meg). A történelem majd megmutatja, hogy az EZLN „fegyveres reformizmusa" jobban szolgálja-e a társadalmi viszonyok radikális átalakulását, mint holmi önjelölt forradalmi mozgalmak.

Indiánfelkelés?

Január első napjaiban a német sajtó beszámolói igazán meg­feleltek a Kari May-olvasók ízlésének: „Indiánfelkelés Mexikó déli részén." Egyikük-másikuk talán az EZLN „Zapata él!" jel­szavát is ösztönösen megváltoztatott formában súgta maga elé: „Winnetou él!" A gyengéd tekintetű rézbőrű hollófekete lovával és vértestvérével, Old Shatterhanddel, a német, tehát a jó Cortesszel, változatlanul a garanciát jelentő ember sok millió olvasó számára, aki semmit sem gyűlöl jobban, mint azokat a szörnyűségeket, melyeket a gonosz gyarmatosítók, az angolok, spanyolok és franciák követtek el a derék indiá­nok ellen. A harmadik világ „népei" máig nagyra értékelik ezt a „humanitárius" indíttatást, s egyik-másik mexikói el is mo­solyodik, amikor meghallja, honnét jött e cikk egyik szerzője: „Németországból!" Nem ott volt az a Hitler is, aki jól megadta az imperialista gringóknak? (Bár csaknem mindig azt is hoz­záteszik, hogy „az az ember" az európai zsidók megsemmi­sítésében „túl messzire ment".)

Marcos parancsnok állítása szerint az EZLN-ben rajta kívül csak két olyan mexikói harcol, akiknek az ősei két kontinens­ről származnak – ennyiben ez nagyon is helyi mozgalom. En­nek ellenére a zapatisták nyilatkozataiban és gyakorlatában nincs semmi, ami arra engedne következtetni, hogy népi moz­galomnak tekintik magukat, bármennyire is ezt sugallják bizo­nyos nyugati publikációk. Harcuknak nincs köze „a népek ön­rendelkezési jogához", aminek jelenleg Európában „etnikai tisztogatás" az egyik megnevezése. Az újzapatisták nem tá­madják meg sem a turisták ezreit, akik Chiapas természeti szépségeit keresik föl és folklorisztikai látványosságként cso­dálják meg az őslakosokat, sem a sok ezer guatemalai me­nekültet.

Az EZLN rasszizmusellenes mozgalom, hiszen többek között az a célja, hogy véget érjen az őslakosok egyén­ként és közösségként való rasszista elnyomása. Ez a kö­vetélés azonban egyetlenegyszer sem csapott át a „fordított rasszizmus" elvébe, s nem nyilvánították „jobb emberekké" az őslakosokat. Az EZLN felhívásai mindig valamennyi mexikói­hoz szólnak, akik igazságosabb társadalmat akarnak, sőt né­mely megfogalmazás szerint a „föld mindig igaz lakójához". A legmélyebb őserdőben elrejtett falvakból és településekről, azokról a területekről, melyeket részben csak több napi gya­loglással lehet elérni, az ország technológiailag legfejletle­nebb vidékeiről, a legnyersebb partikularitásból érkeznek olyan hangok, s indulnak ki olyan akciók, amelyek egyfajta, a föld igazgatási központjaiban már elfeledettnek hitt univerzalizmust hirdetnek.

Miközben az EZLN családi és falusi struktúrákra épül föl, s abból húz előnyt, hogy tagjai az elfoglalt terület minden szög­letét ismerik, célja messze túlmegy e terület határán. Az újzapatisták számos hivatalos közleményéből patetikus, de nem nacionalista pátoszú hang érződik ki. A CCRI második nyilat­kozatában, amelyet a San Cristóbal de las Casas-i katedrá-lisban lezajlott béketárgyalások alkalmából adtak ki, ez áll: „Mi, az EZLN, ugyanazzal a reménnyel jöttünk most is, mint ez év január elsején: nem a hatalom reményével, nem a né­hány kevesek számára való előnyszerzés reményével, hanem egy olyan béke reményével, amely igazságossággal, méltó­sággal, demokráciával és szabadsággal teljes. Azért lettünk katonák, hogy egy napon ne legyen többé szükség katonákra. Egy olyan mesterség öngyilkos útját választottuk, amelynek az a célja, hogy eltűnjön: a katonák azért lettek katonák, hogy egy napon senkinek se kelljen többé katonának lennie".

Az EZLN univerzalizmusa annál is inkább figyelemre méltó, minthogy más őslakos körzetekben épp a „modernizmus" legrepresszívebb elemei keverednek a hagyományos ideológiák és szervezeti formák ugyancsak legrepresszívebb elemeivel. Hírhedt példája ennek San Juan Chamula körzet, amelynek központja tizenöt kilométerre van San Cristóbaltól. Itt az ős­lakosok a harmincas években kiharcolták az önkormányzatot, amely egy sajátos formájú „bennszülött katolicizmus" segítsé­gével rendkívül represszív közösséget hozott létre.

A mexikói őslakosok egyébként nem ápolnak olyan kultúrá­kat, amelyek közvetlenül kapcsolódnának a spanyolok előtti hagyományokhoz. Ezekből a kultúrákból piramisromokon és szórványos írásbeli dokumentumokon kívül gyakorlatilag sem­mi sem maradt fenn. Amit ma „ősi bennszülött kultúraként" tartanak számon, az a XVII. században jött létre, már akkor egyfajta rekonstrukciós kísérletként. A latin-amerikai őslakosok színes ruhái például – melyeket a turisták különösen „auten­tikus" jelenségként csodálnak meg – pusztán a gyarmatosítók szigorúan ellenőrzött öltözködési előírásainak termékei. A szí­nek és minták könnyítették meg számukra a származási hely szerinti megkülönböztetést.

Merre tovább?

Chiapasban, mintegy az EZLN szélárnyékában, parasztok ez­rei foglaltak el részben vagy egészen csaknem háromszáz nagybirtokot. Időközben a hagyományos vagy 1994. január elsejétől újonnan megalakult parasztszervezetek a tartomány összes polgármesterének egyharmadát mondatták le akcióik révén.

A parasztok és őslakosok szervezeteinek tevékenysége a köztársaság egész területén megélénkült. A kisparasztok szer­vezete, El Barzon, mely elsősorban Mexikó északi részén, például Chihuahuában van jelen, arra inti a bankokat, hogy töröljék el adósságait, különben „valami történni fog". Az ilyes­fajta fenyegetéseket január elseje előtt még kinevették volna, ma viszont izgatott tanácskozásokat és számos esetben ko­moly engedményeket váltanak ki. így akarják megakadályozni azt, amit Marcos egy május 6-i interjúban helyezett kilátásba, ha az 1994. augusztus 21-i választásokon újabb csalás tör­ténne: az általános polgárháborút, amely az EZLN közremű­ködése nélkül is elkezdődhet. Ebben az esetben, hangsúlyoz­ta Marcos, nem katonailag szervezett erőkről lenne szó, ami szinte kizárná a béketárgyalások lehetőségét.

A mexikói baloldal részéről senki nem óhajt egy ilyen ko­rántsem valószínűtlen polgárháborút, amely bizonyosan sok szenvedéssel járna együtt, ugyanakkor kétséges, hogy akár a legcsekélyebb pozitív, emancipációs eredményt is elérhet­né-e. Az idő nyilvánvalóan nem érett egy ilyen forradalomra Mexikóban. Azt pedig, hogy az EZLN óvatossága és vissza­fogottsága, amely ma reformizmusnak tűnik, valóban különö­sen messze tekintő, hosszú időre tervezett forradalmi straté­gia-e, a jövő fogja megmutatni.

[Konkrét, 1994. 6. sz.]

(Fordította: Glavina Zsuzsa)

1793 a francia forradalom leghevesebb radikalizálódását hoz­za magával. A történelem egyik leghatalmasabb forradalmi mozgalma ez, amely öt éven át legyőzhetetlenül, a gazdasági, szociális és politikai korlátok egymás utáni áttörésével a pol­gári forradalmat a csúcspontjára juttatja, és erőfeszítéseiben előrevetíti egy még el nem érkezett jövő körvonalait is. Erről az epizódról – még inkább, mint a Bastille elfoglalásáról – bízvást mondható, hogy jelentősen többet kell látnunk benne, mint pusztán akadémiai viták és tudományos kutatások mes­terkélt, mondvacsinált témáját. A francia forradalom általános megünneplése 1989-ben hajlamosnak mutatkozott eltüntetni ezt a második évet¹ a megemlékezésekből és beszámolókból, és glorifikálni 89 eredményeit és az emberi jogok első Dek­larációját; hogy aztán a jakobinus „félresiklást" egybemoshas­sa minden totalitarianizmussal általában.

Miután Franciaország 1815 óta az egyik legreakciósabb képviselőházat tudhatja magáénak, 1993 igazán nem lehet számunkra szégyellnivaló bicentenárium. Nem mintha külö­nösképpen kedvelnénk az ünnepségeket, hanem mert az em­lékezés tétje igen nagy. 1793, a kizsákmányolás és elnyomás elleni hosszú, sok évszázados ós befejezetlen harc egy lapja, olyan forradalmi esemény, amely gazdag tanulság a ma szá­mára, és amelynek elemzése nem lehet közömbös számunk­ra. E periódus tétjeinek és ellentmondásainak megértése azért is fontos, mert a benne rejlő tendenciák máig sem vesztették érvényüket.

A nagy forradalmi nyomás

1793 elején, úgy tűnik, a girondisták szilárdan kézben tartják a hatalom gyeplőjét. Egy forradalom kedvezményezett, győ­zedelmes burzsoáziáját képviselik, amely nekik adta a hatal­mat, a nemzeti javak eladásával megnövelt pénzügyi alappal és az egy évvel korábban deklarált háború profitperspektívá­ival. Semmit sem áll szándékukban elveszíteni a megszerzett helyzeti előnyből, meg akarják védeni a forradalom által életre keltett művet, és pontosan itt meg is állítani a folyamatot.

A háború azonban, amelyet a kontinens koronás fői meg Anglia, a nagy kereskedelmi rivális ellen indítottak, hamarosan megingatja és megsemmisíti törékeny egyensúlyukat. Az északi fronton Dumouriez tábornok többszörösen kudarcot vall az osztrákok elleni hollandiai offenzívájával. Dumouriez ekkor utolsó kártyáját kijátszva átáll az ellenséghez, s megkísérli Párizsban a Konvent feloszlatását és az 1791-es monarchikus alkotmány visszaállítását. A koalíciónak abban a pillanatban sikerül kiterjesztenie a háborút francia területre, amikor a me­gyékben a Vendée fellázad háromszázezer férfi besorozása ellen. Ez a polgárháború, melynek a nemesek és monarchis-ták gyorsan megértik a tétjét, meggyorsítja a girondisták bu­kását, akiket felelősnek látnak a vereségért. Párizsban új élet­re kel a népesség hazafias mozgolódása, és összekeveredik a szociális elégedetlenséggel.

A Gironde előzetesen úgy kalkulált, hogy a háború költsé­geit a meghódított országok fogják megfizetni. A vereségek tehát új társadalmi problémát vetnek fel: ki viselje a háborús erőfeszítés terheit? Az asszignáta-pénz növekvő kibocsátása hozzájárul a fogyasztói árak emelkedéséhez, és bátorítja a gabonakereskedők és -termelők spekulációját. így aztán a vá­rosi dolgozó népesség többségét alkotó kézművesek, bér­munkások, kiskereskedők fizetik a girondista liberalizmus költ­ségeit, a kereskedelem terén elért „legteljesebb szabadságot".

A tél támogató hatására, amikor csoportosulások keletkez­nek a pékségek előtt, a Veszettek a létfenntartási eszközök adóztatását, a gabona rekvirálását és a pékségek szabályo­zását követelik, nemkülönben segélyeket az önkéntesek csa­ládtagjainak és a nyomorgóknak. 1793. február 17-én negy­vennyolc párizsi sans-culotte szekció a Konvent bírósága előtt kinyilvánítja, hogy „ahol nincs kenyér, ott nincs többé szabad­ság, nincs többé törvény és nincs többé Köztársaság sem", és bejelentik, hogy szembenállnak a gabonakereskedelem ab­szolút szabadságával. Ekként fokozatosan kialakulnak és po­litikai tartalmat nyernek a népi szociális követelések.

Ez idő tájt a mobilizáció még képtelen beindítani az irányított gazdaság ezen programját, amelytől militáns hívei a válság vé­gét várják. Marat és Robespierre e követelések ellen nyilatkoz­nak: a népnek fontosabb dolga is van, mint hogy hitvány porté­kákért felkeljen, „fel kell kelnie, de nem azért, hogy begyűjtse a cukrot, hanem azért, hogy térdre kényszerítse a brigantikat".

1793 májusában a girondista politika csődje nyilvánvalóvá válik. Ez a politika, mivel háborús hódításokból és profitokból akart forrásokhoz jutni, képtelennek bizonyult olyan hatásos intézkedések megtételére, amelyek a nép mozgósítására ala­pozva biztosítják a győzelmet. Bár örököse volt a forradalom első éveinek, a girondista politika megtagadta a forradalom további elmélyítését. A vívmányok életben tartása nem ért meg annyit számára, hogy gazdasági liberalizmusát és profitjainak egy részét feláldozza a sans-culotte-okkal való szövetség ol­tárán. Az igazi ellentét a hegypártiak és a girondisták között feszül a veszélyben levő forradalom sorsa körüli politikai vi­tában, melyben a burzsoázia két frakciója áll szemben egy­mással. A hegypártiak ugyanis tudatában voltak annak, hogy az ellenforradalom leküzdéséhez a határoknál és az országon belül legalábbis részleges engedményeket kell tenniük a sans-culotte-oknak.

A Konventben tehát előtérbe került a szociális vita, ami óha­tatlanul a tulajdon kérdése körül polarizálódott. Hogy megkí­séreljék befolyásuk megmentését, a girondista szónokok harc­ra buzdították a tulajdonosokat: „Tulajdonotokat fenyegetik, ti pedig becsukjátok szemeteket a veszély előtt. Háborúságot szítanak azok között, akiknek van valamijük s akiknek sem­mijük sincs, és ti semmit sem tesztek, hogy ezt megakadá­lyozzátok… Párizsiak, lépjetek ki végre letargiátokból, és szo­rítsátok vissza ezeket a gonosz darazsakat a fészkeikbe!"

Ugyanekkor Robespierre a Hegypárt mozgalmának döntő jelentőségű előrelépését vázolja fel, amikor a tulajdont aláren­deli a társadalmi hasznosságnak: „Hosszasan felsoroltátok mindazokat a cikkelyeket, melyek a tulajdon gyakorlásának mind nagyobb szabadságát hivatottak biztosítani, ám egyetlen szóval sem határoztátok meg annak törvényes kereteit; így ez nem az emberi jogok nyilatkozata, hanem a gazdagoké, a harácsolóké, a spekulánsoké meg a zsarnokoké." S Robespierre ekkor új meghatározást javasol a tulajdonjog számára: „A tulajdon az a jog, amelynek birtokában minden állampolgár élvezheti a javak azon részét, és rendelkezhetik is vele, me­lyet a törvény biztosít számára."² A tulajdon, amely az 1789-es jogi Deklarációban még „szent és sérthetetlen" természetjog, így válik társadalmi intézménnyé az 1793-as Deklarációban.

Elkerülhetetlen, hogy ez a két szociális koncepció – és a forradalmi burzsoázia bennük rejlő kétféle politikai stratégiája – konfliktusba ne kerüljön egymással, s e konfliktus kimene­telét a népi mozgalomhoz fordulás fogja meghatározni. Mégis a Gironde kezdeményezi a párizsi községtanács, a hegypár­tiak fellegvára elleni harcot, mégpedig május 24-én, a Veszet­tek szóvivője, a Pere Duchesne újságírója, Hébert bebörtön­zésével. A politikai egyensúlynak vége, a hatalom bizonytala­nul oszlik meg a forradalommal szemben ellenséges erők tá­borában. Számos megyében a girondisták a monarchistákkal szövetkeznek. Marseille-ben a kiküldött képviselőt elűzik, és elfojtják a sans-culotte mozgalmat. A helyi burzsoázia minde­nütt megkísérli megállítani a forradalmi lendületet. Magában Párizsban a Konvent elnöke így kiált fel: „Ha ezek a folyto­nosan újjászülető felkelések odáig fajulnak, hogy kihatnak a nemzeti képviseletre, akkor – egész Franciaország nevében mondhatom: – Párizs megsemmisül, és hamarosan azt kutat­ják a Szajna-parton, hogy egyáltalán létezett-e valaha is."

Május 25-én a jakobinusoknál Robespierre felkelésre hív: „Amikor a népet elnyomják, amikor önmagán kívül nem marad más számára, akkor gyáva lenne, aki nem tanácsolna neki felkelést." A május 31-i és június 2-i felkelések megdöntik a Gironde-ot, képviselőit letartóztatják, és a Hegypárt a sans-culotte-okra támaszkodva hatalomra kerül. Ő tudta felfogni és kanalizálni a népi elégedetlenséget. Ezeket a forradalmi na­pokat gondosan előkészítették és keretek közé szorították a jakobinusok, nem volt itt semmiféle spontán népi kitörés Pá­rizs utcáin, mint 1789 júliusában. Ám a jakobinusok, éppen azáltal, hogy kezükbe ragadták a kezdeményezést, megmen­tették a parlamenti legalitást: annak ellenére, hogy népi nyo­másra cselekedtek, a Konvent szuverén maradt. A Hegypár­tiak a Nemzetgyűlésben kisebbségben voltak ugyan, de arra készültek, hogy kihasználják a radikális társadalmi mozgal­mak és a konzervatívabb jellegű parlamenti többség közötti ellentétet. Miközben a legitimitásnak mindkét forrására tá­maszkodtak, igyekeztek ezeket kölcsönösen semlegesíteni, hogy saját erőiket a döntőbíró helyzetébe hozzák

A mérsékelt Hegypárt

A Hegypárt válaszúthoz ért; ez magyarázza kezdetben nagyon is mérsékelt politikáját. A Konvent két erő harapófogójában mű­ködik: az egyik a párizsi sans-culotte-ok mozgalma, a másik az a „föderalista" lázadás, amelyet egyes girondista képviselők szí­tottak a megyékben, miután megmenekültek a letartóztatástól. A Hegypárt megkísérli megnyerni ezt az ex-girondista vidéki burzsoáziát, amely egészen idáig támogatta a forradalmat, ki­elégítve a feudális jogok eltörlésére irányuló paraszti követelé­seket. A hatalom tehát megkísérli a népi mozgalom lefékezését, anélkül, hogy a Gironde-nak kedvezne. Ezt az ingatag egyen­súlyt végül is a júliusi válság rombolja le.

A mérsékelt politika nem valósítja meg a sans-culotte prog­ramot, mindazonáltal a terjedő ellenforradalmat sem tartóztat­ja fel. Lyon és Bordeaux fellázad, Bretagne-ban, Normandiá­ban, Dél-Nyugaton, Délen és a Franche-Comté-ban a helyi hatóságok elszakadnak, a jakobinusokat üldözik. Június vé­gére 55 megye vonja ki magát a Konvent fennhatósága alól. Ám ez a mozgalom megosztott, nevezetesen a királypártiak, – akik az ancienne régime (a Vendée) visszaállításában ér­dekeltek -, illetve a girondisták között, akik viszont 1789-1791-ben elért hódításaik elkötelezettjei. A koalíciós hadsere­gek előnyomulása kiélezi az ellentéteket egy olyan burzsoá­zián belül, amely végül is nem akarhatott elmenni a Köztár­saság lerombolásáig.

így a Konvent könnyen győzött. Júliusban a Köztársaság még a szakadék szélén állt. Augusztus végére a válság meg­oldódott. Ehhez elégségesnek bizonyult a föderalista vezetők visszaszorítása (kivéve Lyont és Toulont). A vidéki nemesség csatlakozott a Konventhez, amely garantálta számára a nem­zeti javak sérthetetlenségét.

Sans-culotte-ok és Veszettek

Bár a hegypárti halogatás meghozta gyümölcseit az előkelő­ségekkel szemben, másfelől növelte a szociális elégedetlen­séget. A létfenntartási és élelmezési válság egyáltalán nem oldódott meg, és elsőszámú mozgatórugója maradt a városi, népi mozgalomnak. Az asszignáták elértéktelenedése felerő­sítette az ínség hatását, és gyorsította az inflációt.

Ebben a kontextusban a „Veszettek" militánsai érthető módon új visszhangra lelnek a párizsi nép körében. Maguk is e népből vagy hozzá közeli rétegekből származván, mint például a plébá­nos J. Roux, olyan kulturális poggyásszal rendelkeznek, amely gyakorta hiányzik a sans-culotte militánsainál, és amely lehető­vé teszi számukra, hogy a népi vágyakat kifejezzék és formába öntsék. Ők még inkább, mint Hébert vagy a jakobinusok, a pá­rizsi sans-culotte-izmus igazi rezonanciatartományában vannak, mivel alapvetően osztoznak annak életfeltételeiben.

A hegypártiak félnek a befolyásuktól és esetleges áttöré­süktől. Ha meg vannak is győződve arról, hogy a Köztársaság csak a népi erőkre támaszkodva győzhet – amihez tehát szük­ség van ezek igényeinek kielégítésére, a városok élelemmel való ellátására -, elsősorban mégis az arisztokráciával szem­beni elégedetlenség kanalizálására törekednek. A Konvent visszautasítja a terrort, a népfelkelést és az irányított gazda­ságot. A halogatás taktikája egész augusztusban tart.

Így aztán, bár megszavaztatja a harácsolok elleni törvényt, Robespierre megtámadja a Veszetteket. Nem habozik J. Roux-t „külföldi ügynökként" jellemezni. 1793 végén a vörös plébánost letartóztatják. Megtörten és legyőzötten néhány hó­nappal később az öngyilkosságot választja, hogy megmene­küljön a forradalmi törvényszék elől. „A jellemes embereket mindenhol felhasználták a forradalom érdekében – írja kese­rűen. Amikor nincs többé szükség rájuk, úgy törik össze őket, ahogy egy üvegpoharat."

Mégis, a sans-culotte nép a Hegypárt előtt jár, és maga után vonja. Szeptember elején semmi sincs elintézve, azon­ban egy eszme utat tör magának a párizsi körzetekben: új fordulat szükséges a népi program elfogadtatásához.

1793. szeptember: kétértelmű győzelem

Szeptember 4-én munkásgyülekezet követel kenyeret a pári­zsi Községtanács előtt, ilyen kiáltásokkal: „háborút a zsarno­kok, az arisztokraták és a harácsolok ellen!" Másnap hatalmas felvonulás megy a Konventhez, körülzárja azt, s a Hegypárt végül enged. A Konvent végül dekrétumot hoz a forradalmi hadsereg felállításáról, a forradalmi bizottságok megtisztításá­ról, a gyanús elemek letartóztatásáról. Ez a terror napirendre kerülését jelenti. A Nemzetgyűlés Danton javaslatára hason­lóképpen megszavazza, hogy ülésenként 40 sou napidíjat fi­zessenek azoknak a polgároknak, akik részt vesznek a heti kettőre csökkentett szekciógyűléseken.

Szeptember 4-e és 5-e fontos népi győzelmet hoz, a sans-culotte-ok újfent meghátrálásra kényszerítik a Konventet. Mindazonáltal ez befejezetlen győzelem. A gazdasági és szo­ciális intézkedések csak később és még mindig csak nyomás­ra születnek: a gabona és a búza árának maximálását szep­tember 11-én, az élelmiszerárak és a bérek maximálását 29-én csikarták ki.

Miközben a Hegypárt eleget és időben engedett ahhoz, hogy megőrizze a nép támogatását, megmentette a számára leglényegesebbet: a sans-culotte-ok elfogadták a Konvent ha­talmát, s nem vonták kétségbe a parlamenti legalitást. A tör­vényes hatalom paradox módon felkelések által nyeri el legi­timitását, a legális terror győzedelmeskedhet a spontán akci­ókon, s az állami erőszak a társadalmi mobilizálás helyébe léphet. A szeptemberi napok kétségkívül a Francia Forradalom és a tömegmozgalmak radikalizálódásának csúcspontját jel­zik. A Forradalom gazdasági és szociális tétje ekkor mutatko­zik meg legkiteljesedettebb formájában.

A második év tétje

A legradikálisabb párizsi népesség ekkor érte meg a közvetlen demokrácia egyik ritka történelmi pillanatát. A népi mozgalom a permanens önszerveződés struktúráiban bontakozik ki: a „szekciók" (körzetek) gazdag és intenzív politikai élet színterei. A legharcosabbak ott találkoznak minden este, hogy kifejtsék a Forradalom általános vagy lokális problémáit, és megvitas­sák a követendő lépéseket, megszerkesszék beadványaikat a Konventhez vagy pedig más párizsi szekciókkal levelezze­nek stb. Ott, a szekciókban nevelődtek ki az igazi sans-culotte militánsok, ott vitatkoztak a Veszettek javaslatairól. 1793 nya­rán és őszén a mobilizáció csúcspontján, a közvetlen demok­ráciának ez az aktivitása egészen a felkeléshez való jog kö­veteléséig és gyakorlásáig jutott el, amelyet a nép kormány­zókkal szembeni önvédelmi jogaként fogtak fel, mi több, a sans-culotte-ok nyomására azt is elérték, hogy ezt becikkelyezzék az Alkotmányba!

Ebből a szempontból tehát a nemzeti Konvent kénytelen volt alávetni magát egy szigorú népi kontrollnak, hiszen a kép­viselők „a nép megbízottai", akiknek a nemzetgyűlés szekció­iban rendszeresen emlékezetébe vésik feladataikat.

Ami a hegypártiakat illeti, ők az ellentmondásos követelmé­nyek között manővereznek, a forradalom megvédésének szükségessége és az ettől radikálisan eltérő államkoncepció­juk között. A közvetlen demokráciával a Köztársaság egységét és oszthatatlanságát állítják szembe, amelyet a hosszú hóna­pokkal korábban megválasztott Nemzetgyűlés testesít meg, és ahol a hallgatag többség, a mocsár, a parlamenti élet ma­nővereinek bázisául szolgál és igazolja a félmegoldásokat. Sok képviselő számára a sans-culotte-utasítások tolerálhatatlanok. A népi mozgósítás áradatának a parlamenti legalitás medrébe kellett igazodnia. „A társadalom építményét lándzsá­val lehet megdönteni, felemelni és konszolidálni viszont a zse­ni és az ész iránytűjével lehet" – írta Danton.

Mindazonáltal a sans-culotte-ok sohasem vitték végig logi­kájukat: a Konvent autoritását mindig elismerték. A népi moz­galomnak a szeptemberi napokban még sem szándéka, sem eszköze nem volt a Nemzetgyűlés megdöntésére. Az így meg­őrzött állam hamarosan kicsúszik a kezük közül.

Gazdasági program vagy szociális vágyak?

A „meztelen karúak" gazdasági és szociális követelései olyan társadalmi ideált vázolnak fel, amely radikális szakítást jelent a forradalmi burzsoázia liberalizmusával.

A maximálási követelések először a létfenntartási cikkek árára vonatkoznak, aztán kiterjednek előbb minden árura, majd a bérekre, és végül a tulajdonra. „Ugyanazon egyén csak egy maximum erejéig birtokolhat" – hangsúlyozza a kis-tulajdonra való általános törekvés jellegzetes szellemében a sans-culotte-izmus. E kistulajdonosi rendszerben a bérmun­kások nem rendelkeznének olyan meghatározó szereppel, amely lehetővé tenné számukra saját nézőpontjuk elfogadta­tását. Robespierre-nek magának is el kellett ismernie, hogy a tulajdonjog alárendelődik a Köztársaság által garantált meg­élhetési jognak (ami számára a legitimitás forrása), ám éppen a „mindenki tulajdonos" elve tűnik a legjobb eszköznek a bő­ség megvalósítására. Ugyanígy a sans-culotte-ok nem érzé­kelik az ellentmondást abban, hogy az élelmiszerárak maxi­mumának megszabását éppúgy követelik, mint a bérek beha­tárolását.

A csapda később lép működésbe, Thermidor előestéjén, amikor a Robespierre-isták ki akarják kényszeríteni a bérek maximálását, miközben szabad folyást engednének az árak alakulásának. Valójában a gazdasági liberalizmus, a „laissez-faire, laissez-passer", ami 1789 óta minden kormányt vezetett, számukra meghaladhatatlan horizontnak bizonyul. Számukra a gazdasági dirigizmus, a maximálások, a rekvirálások rész­ben háborús követelmények, részben a népi nyomás által ki-kényszerített kényszermegoldások. Egyébként a szeptember­ben megszavazott ármaximumokat a valóságban végül is se­hol sem alkalmazták, lévén, hogy a hatóságok ez idő tájt in­kább elnézték a tulajdonosok, a termelők, a birtokosok túl­adóztatását. Amint a háborús veszély elmúlt, a liberalizmus ismét előtérbe került.

Ki az a sans-culotte?

Törekvéseik és gyakorlatuk felvázolása után fokozatosan elénk tűnik a sans-culotte-izmus ellentmondásos képe. Vajon a munkásmozgalom őséről vagy a történelem kerekei alá ke­rült kisburzsoázia utolsó fellángolásáról van-e szó?

A sans-culotte-izmusnak több arca van, s a definíciója politikai-szociális. Nem osztály, nem politikai platform, hanem a népi mozgalom maga, előretörésben a maga dinamizmusával, sokféleségével, de ellentmondásaival és korlátaival együtt. Szociális összetételében átfogja a kézműveseket, a kereske­dőket, a bérmunkásokat, de azok alkalmazóit, a kistulajdono­sokat is. A bérmunkások csak később, a harmadik évben vál­nak jelentőssé, amikor a Köztársaságnak egyetlen ütőkártya­ként már csak a csapatok állnak rendelkezésére. A sans-cu­lotte törvényességnek tehát mélyek a gyökerei. A gazdasági­lag és kulturálisan önállótlan, szociálisan változatos és hete­rogén sans-culotte-izmus nem munkálhat ki olyan autonóm és saját nézőpontú politikát, amely független a forradalmi bur­zsoáziáétól, melynek rettegett, de végső fokon legyőzött szö­vetségese marad. A Veszettek is csak maroknyian vannak, és távol maradnak a hatalomtól.

A népi mozgalom valójában az idő elhúzódása folytán merül ki. A drága megélhetés, az ínség, a gazdasági nehézségek kötik le erőit. A sans-culotte-izmus legjobb harcosait a fron­tokra való mozgósítás szívja fel, így a forradalmi bizottságok­ban kifejtett aktivitás gyorsan átkerül a Közjóléti Bizottság el­lenőrzése alá. A heti kétszerire csökkentett szekciógyűléseken résztvevő aktivistáknak szeptemberben javasolt segéllyel Danton telibe talál. A szekciók szüntelen működése azt koc­káztatja, hogy a népi aktivisták kimerülnek, hiszen keményen kell dolgozniuk a megélhetésért. Mindazonáltal a szekciómoz­galom ettől elgyengül, és ereje nem tér vissza. Csak a legel­szántabb aktivisták maradnak meg a népi egyesületekben, amelyek később felvirágoznak, egészen az 1794-es tavaszi feloszlatásukig, amely kormányzati nyomásra következik be.

Stabilizálódás és apály

A gazdasági és politikai téren kivívott nyilvánvaló győzelem hatására a forradalmi aktivitás újraéled és más területekre te­vődik át. Ez 1793 őszének nagy dekrisztianizációs fellángo­lása. Túl egyik vagy másik jakobinus szereplésén, ilyen vagy olyan képviselőjük feladatán, az egész népi avante-garde részt vesz benne.

A dekrisztianizáció

1791 és a klérus civil Alkotmánya után, amely az állam és az egyház elválasztásának kezdetét jelentette, a klérus jó része ellenséges a forradalommal szemben. 1793-ban az alkotmá­nyos papság többsége már Hegypárt-ellenes. A Hegypárt em­berei a maguk részéről nem gondolnak a kultusz, s különösen nem a vallás elnyomására. De azért az állam, az ünnepek, a népi áhítat formái és hamarosan a naptár is laicizálódnak.

1793 őszén a dekrisztianizáció hulláma, amely eredetileg vidékről indul, úrrá lesz a Nemzetgyűlésen is. November 6-án egy vallásellenes álarcos menet betör a Konvent-bíróság elé.

Azok a papok, akik maguktól nem lépnek ki a rendből, hogy megházasodjanak, szinte mindenütt arra kényszerülnek, hogy lemondjanak társadalmi rangjukról; a templomokat be­zárják, a vallási szertartás tilos, a harangokat leszerelik és beolvasztják, hogy ágyút öntsenek belőlük, a „fanatizmusnak, babonának és hűbériségnek" minden jelét megszüntetik, a kö­zösséget újrakeresztelik.

Ez a szándék azonban, nevezetesen, hogy radikális tabula rasa-i teremtsenek a meggyalázott múlt helyén, kisebbséginek bizonyult. A népesség még erősen kötődik a hagyományos valláshoz. A dekrisztianizáció azt kockáztatja, hogy leválasztja az avante-garde-ot a népesség többi részéről. így érvel Robespierre is, amikor megálljt mond: a vallásgyakorlás eltörlése az ő szemében politikai hibának tűnik. így a Konvent decem­ber 6-án dekrétumot ad ki a vallásszabadságról. Bár a temp­lomok ismételt megnyitása lassan haladt, a Közjóléti Bizott­ságnak mégis sikerült megerősítenie tekintélyét a mobilizáci­óval szemben, amely teljesen kikerült az ellenőrzése alól. Első sikereiktől felbátorodva a jakobinusok fokozatosan távolodni kezdenek a sans-culotte-októl.

Robespierre és a folyamat megakadása

A jakobinusok, minthogy nem tudnak meglenni a tömegmoz­galmak nélkül, megkísérlik ellenőrizni, kanalizálni őket, s ugyanakkor támadják legelőrehaladottabb törekvéseiket. A vallásszabadság megerősítése is ebbe a kontextusba tartozik. Robespierre ugyancsak csapásokat mér a Veszettekre és a forradalmi feministákra. Ezek a tömegmozgalmak élén ide-oda fluktuáló csoportok gyakran elszigetelt, könnyű támadási felü­letet nyújtanak. A Közjóléti Bizottság megerősödése ezek fel­számolásán keresztül történt. „A népi mozgalmak csak akkor jogosak, amikor azokat a zsarnokság szükségessé teszi" írja szeptember 19-én a Journal de la Montagne. Miután J. Roux-t és Leclerc-t letartóztatják, marad a Claire Lacombe-féle Forradalmár Republikánus Asszonyok Társasága, amit azután október 20-án oszlatnak fel, amikor is betiltják a női klubokat. 1793-ra a Forradalom két ékét, az örökké elsőként mozgósított Veszetteket és a Forradalmi Feministákat leverik. Az állam logikája felülkerekedett a tömegmozgósítás logiká­ján.

Az állam építménye

A Közjóléti Bizottság kormánya – mely „a béke eléréséig forra­dalminak" nyilvánítja magát – arra törekszik, hogy a terror gya­korlásán keresztül a győzelmet legális keretek között vívja ki, a népi mozgalom kordában tartásával. A háború meggyorsította a Gironde bukását, olvasztótégely ott, ahol kikovácsolódik és megerősödik a forradalmi hatalom, amely az állami mobilizáció logikáját írja elő a társadalom szereplőinek. A tömegfelkelés, a rekvirálások, az ármaximálások bevezetése, a háborús üzemek nacionalizálása, a tábornoki kar megrendszabályozása mobili­zálja a népesség és az állam minden energiáját. Egészen az aggastyánokig ki kellett vinni az embereket a közterekre, hogy „bátorítsák a harcosokat, hirdessék a Köztársaság egységét és a királyok gyűlöletét!". A burzsoázia szemében a gazdasági dirigizmus éppen ebben találta meg igazi és átmeneti létalapját.

1793 őszén a megszilárduló győzelem módosítja a politikai erőviszonyokat. Az egybeesés frappáns: a külső fenyegetés elmúltával a kormány rögvest a Veszettekre támad. Az állam által monopolizált háború, a győzelem a sans-culotte-ok ellen fordul. 1793 decemberében (második év, Frimaire) a kormány tovább növelheti előnyét. A helyi hatóságokat és a forradalmi szervezeteket alávetik a Közjóléti Bizottságoknak. Az állam­apparátusban a kinevezések győzedelmeskednek a választá­sok fölött, az adminisztratív stabilizáció és centralizáció fel­számolja a tömegmozgalmak autonómiáját.

Robespierre bukása

Tél végén az újjáéledő élelmezési válság alkalmat adott a kormánynak arra, hogy szakítson saját népi bázisával. 1794 februárjában a Cordelier Klub, a hébertisták bástyája, agitációba kezd a terror felgyorsításáért és az irányított gazdaság megerősítéséért.

A cordelier-k és a jakobinusok szembenállása törékennyé tette a Közjóléti Bizottságot. Március elején az újságíró Hébert leleplezi a „szunyókálókat", és egy új „Párizs napjával" fenye­geti meg Robespierre-t; – anélkül azonban, hogy előkészítené ezt, vagy kialakítaná a politikai szakítás feltételeit. A hatalom ekkor offenzívába mehetett át. Március 14-én a cordelier-k ve­zetőit letartóztatják, majd kivégzik. Hogy a kormányzati poli­tikai egyensúlyt megkísérelje fenntartani, Robespierre ezután felszámoltatja a Danton megszemélyesítette Engedékenyek lázadását. Az elnyomás a csüggedt harcosok ellen fordul, fé­lelem és bénultság lesz úrrá a szekciók életén. „A forradalom megfagyott" – írja Saint-Just.

Azután, hogy a népi bázissal való kapcsolatot megszakítják, s a Konventben szájkosarat kényszerítenek a mocsárra, a Közjóléti Bizottság még néhány hónapig fenn tudja tartani ma­gát, megél az űr fölött, a fellendülő terror „együttesen ható erényére és erejére" támaszkodva. Míg 1793 márciusától jú­niusáig naponta 3-4 elítélt volt, a Robespierre bukását meg­előző hónapban a kivégzések átlagosan mintegy napi 40 főre emelkedtek. Egy időre a guillotine helyettesíti a politikai har­cot. De Robespierre semmit sem tehet a sans-culotte-izmus elhidegülésével és a burzsoázia növekvő ellenállásával szem­ben. Az első külső győzelmek, miközben egyszersmind iga­zolják módszerei eredményességét, elveszik tőle legitimitásá­nak maradékát is. Miért kellene fenntartani a terrort, ha a ka­tonai fenyegetettség távolodik? A végkifejlet ezután már csak idő és kezdeményezés kérdése.

A Konventben a mocsár ismét összeszedi magát. Kihasz­nálva a Közjóléti Bizottság és a Közbiztonsági Bizottság né­zeteltérését, a Konvent Thermidor 9-én letartóztatja Robespierre-t. Parlamenti legalizmusuk nem tette lehetővé a jakobi­nusok számára, hogy a Nemzetgyűléssel szemben szervez­zék meg szimpatizánsaikat. Másnap, a vérpad felé vivő úton, Robespierre hallhatja a párizsi munkások tiltakozását az öt nappal korábban bevezetett munkabér-maximálások ellen.

A hegypárti kormány bukásával a Forradalom új lapja kez­dődött. Néhány kísérlet ellenére a népi mozgalom többé már nem ért el olyan kedvező erőviszonyokat, mint amilyenek e második évben voltak, és 1795-ben drága árat fizetett az Első Köztársaság burzsoá stabilizációjának kísérletéért.

[Critique Communiste, 130-131., 1993. május]

(Fordította: Szigeti Péter)

Jegyzetek

1 A Gilbert Romme által készített köztársasági naptár időszámítása szerinti II. évről van szó (1793-94). A naptárt a Konvent 1793. október 5-én fogadta el. (A ford.)

2 Vö. Maximilien Robespierre: Elveim kifejtése. Budapest, 1988. 337.

A legutóbbi számunkban előrejelzett tematikán – anyagtorlódás miatt – némileg változtatnunk kellett. A szociálpolitika kérdésével foglalkozó cikkek (újabbakkal gyarapodva) átkerültek a következő számunkba; annál nagyobb teret szentelhetünk most jelenlegi fő témánknak, a szociáldemokrácia kérdésének. Írásaink zöme ezt a jelentős eszmeáramlatot és történeti jelenséget elemzi a múlt, a jelen és a lehetséges jövő vonatkozásában. Ezenkívül egy hosszabb tanulmány folytatja a Kádár-korszak múlt számunkban kezdett mérlegelését, és sor kerül egyéb történelmi, önigazgatási és gazdasági témák elemzésére is.

Tartalomjegyzék

1. Krausz Tamás : Jön vagy megy a szociáldemokrácia? – Néhány előzetes megjegyzés e számunkhoz
2. Erényi Tibor : Szociáldemokrata sikerek és viszontagságok történelmi nézőpontból
3. Varga Lajos : A szociáldemokraták és Magyarország modernizációja
4. Olga Velikanova : Lenin alakja a húszas évek tömegkultúrájában
5. Maróthy János : Önkéntelen szocializmus? – Kulturális politika a kapitalizmusban
6. Kádár Zsuzsa : Adalék Marosán György koncepciós peréhez
7. Gunnar Myrdal : Tervezés és demokrácia
8. Aleksandr Buzgalin : Hazai gazdaságelméletünk: a válságtól az új paradigma felé?
9. Szigeti Péter : Szociáldemokrácia: honnan hová? – Erények és gyengeségek
10. Viktor G. Arszlanov : Három forradalom
11. Agárdi Péter : Közelítések a Kádár-korszak művelődéspolitikájához
12. Szabó László : Tézisek a dolgozói tulajdon kiterjesztéséről Magyarországon
13. Eva Samaranch Gallén, Ramón Franquesca Artés : Önigazgatás Spanyolországban
14. Tütő László : Egy radikális szociáldemokrata. Adalékok Justus Pál gondolkodói portréjához
15. Tőkei Ferenc : Üzenetek a XIX. századból. Marx a szociáldemokráciáról

1956 októberében széles támogatást élvező felkelés tört ki Ma­gyarországon. Az elsődleges cél a pártdiktatúra, a pártállam fel­számolása és a nemzeti sérelmek orvoslása volt. Ebben a fegy­veressé fajuló küzdelemben eltérő társadalmi szándékok egye­sültek, a különbözőségek bizonyos mértékig rejtve maradtak. Er­re elsődleges magyarázatot az első szovjet beavatkozás ad. Hi­szen ennek következtében a felkelés nemzeti jellege uralkodott el, egyfajta nemzeti egység jött létre. így a társadalmi összefogás dominált, nem volt idő az eltérő felfogások szisztematikus elkülö­nülésére; a tőkés restaurációban érdekelt csoportok sem látták értelmesnek a túl korai zászlóbontást. Nem kétséges azonban, hogy a polgári erők gyors előrenyomulásban voltak, és emanci­pálni igyekeztek magukat. E törekvéseik nem maradtak észrevét­lenül.¹

A szovjet intervenció azonban újra egységesítőleg hatott, és a nem-kommunista politikai tényezők kibontakozási elképzelései – taktikai okokból motiváltan, de többeknél elvi alapon is – belül maradtak a szocialisztikusnak mondott társadalmi-gazdasági be­rendezkedés keretein.² Mindezért a Kádár-kormánynak megala­kulásakor nem volt könnyű ellenforradalomnak minősítenie a tör­ténteket. Külön nehézséget okozott a munkásság szereplésének megítélése és minősítése. Könnyebb volt (elméleti) magyarázatot találni arra, hogy miért vettek részt jelentős tömegek a felkelés­ben, miért támogatták a rendszer megdöntésére, a kommunista párt hatalmi monopóliumának megtörésére irányuló törekvése­ket. Jóval nehezebb volt (a gyakorlatban) semlegesíteni, kivonni az ipari munkásságot a nemzeti ellenállásból, elérni az általános sztrájk beszüntetését.

Természetesen az utóbbi feladat olyan politikai szükségesség volt, amely nélkül az új hatalom konszolidációs igyekezete nem számíthatott semmilyen sikerre. Nem tekinthető véletlennek, hogy Kádár János a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány elnö­keként és a Magyar Szocialista Munkáspárt vezetőjeként látott hozzá a „rendcsináláshoz". Ebben a mozzanatban már fellelhető az a meggyőződés, hogy a kiindulási alap a munkássághoz való viszony javítása. Kádár és társai magukat már első nyilatkozata­iktól kezdve a munkások, a munkásság képviselőiként jelenítet­ték meg. „Eredeti"létük és tudatuk szerint azok is voltak. De eb­ben a történelmi helyzetben mégis elsősorban a függetlenséget, nemzeti szuverenitást eltipró szovjet hatalom szövetségesének tartotta őket a társadalom, és így a munkások többsége is. Munka nem folyt, és a főbb népi követelések a szovjet csapatok távozá­sáról, Nagy Imre kormányáról és a többpárti választások kiírásá­ról szóltak. Ebből a kelepcéből a munkásküldöttségekkel folyta­tott tárgyalásokkal és a jogosnak elismert igények kielégítésére tett ígéretekkel (pl. a szovjet csapatok későbbi kivonása) igyekez­tek megszabadulni. Büntetlenséget szavatoltak az események résztvevőinek, béremelést kaptak a legjelentősebb munkásréte­gek. Az MSZMP vezetői, ha nem is hivatalosan, de leültek tár­gyalni a Nagybudapesti Munkástanáccsal, és törvényerejű rende­letet adtak ki a vállalati munkástanácsok működéséről. Lényegé­ben arról volt szó, hogy az új kormány a politikai követeléseket el­utasította, viszont a gazdasági és szociális gondok orvoslásához azonnal és látványosan hozzálátott.

Mindez azonban kevésnek bizonyult: a munkásság nem vál­toztatott ténylegesen magatartásán. Miért? Egyrészt, mert han­gulatának meghatározója, a Kádárral szembeni ellenszenv, erősebbnek bizonyult, mint az ajánlat: a munkástömegek úgy gondolták, hogy a külső szovjet garancia, a munkástanácsok és az ő erejük elég a tulajdonviszonyok, a szociális vívmányok meg­védéséhez. Másrészt, mert a területi munkástanácsokat, a „kettős hatalmat" nem ismerte és fogadta el az új párt- és állami vezetés. Harmadrészt, mert a kormányzati lépések a már kiala­kult helyzetet szentesítették. Végül: a „fizetett" sztrájk rövid időre erőssé tette a munkavállalói tárgyalási pozíciót. Ez az állapot azonban nem tarthatott a végtelenségig. Lehetetlenné tette az elemi konszolidációt, és rövid távon is megkérdőjelezte a hata­lomnak az életkörülmények javítására tett elkötelezettségét.

A politikai sztrájkban a társadalom többsége és a munkásság nagy része szembesült egy elsősorban kívülről támogatott hata­lommal. Ebből a patthelyzetből Kádárék nem tudtak belső politi­kai szövetségek kötésével kitörni. Nem vezettek eredményre a Nagy Imre-csoporttal és az egykori koalíciós partnerekkel folyta­tott tárgyalások.³ Ilyen tapogatódzások a szociáldemokraták irá­nyában meg sem kezdődtek, mert november 4-e után az axióma volt, hogy több munkáspárt egyidőben nem működhet. A magát mindenekelőtt munkáshatalomnak definiáló új erőközpont 1956. december elején kénytelen volt nyíltan, erőszak alkalmazásával szembefordulni a munkásság által is támogatott nemzeti ellenál­lási mozgalommal. Egymás után következtek az olyan lépések, mint a statáriális intézkedések meghozatala, az internálás rend­szerének kiterjesztése, a sztrájkjog korlátozása, a területi mun­kástanácsok szétverése, a forradalmi bizottságok felszámolása.

A keményvonalas fordulat eszmei megalapozására az 1956-os decemberi KB-határozatban került sor. A felkelés átértékelé­sével és a rendszeren belüli reformok meghirdetésével a kádári vezetés szakított az „engedékeny", kompromisszumkereső politi­kával. Mégpedig azért szakított, mert ez a vonalvezetés nem ho­zott semmilyen gyakorlati pozitívumot. Nem csatlakoztak jelentős erők az MSZMP-hez, amely így belső vákuumba került, s közben az idő telt, a szovjet vezetés türelme pedig fogyóban volt. A „dia­lektikus" vonalvezetés és az októberi események árnyalt értéke­lése az akkori többség számára kevésnek bizonyult ahhoz, hogy közeledni tudjon a kormányhoz. Túl sok volt azonban annak a ki­sebbségnek, amelyet 1956 októbere és novembere súlyos meg­rázkódtatásként ért. Feléjük nyitott az MSZMP vezetése novem­ber végétől kezdődően, azok felé, akiknek a pozícióit, státuszát alapvetően rengette meg a felkelés. Közéjük tartozott nagyon sok, néhány évvel korábbi munkás, de a „civil" lakosság egy ré­sze is félt az események felgyorsulásától, a régi világ visszatéré­sétől. Az MSZMP ellenfeleinek a politikai életből való kiszorításá­ra és a népmozgalom leverésére ekkor a diktatúra eszközeihez nyúlt. Mindez az ellenforradalom elleni küzdelem jegyében való­sult meg.

Szinte magától adódott a dilemma, vajon a politikai fordulat után lehet-e ellenforradalomnak tekinteni azt a tömegmozgalmat, amelyet a munkásság jelentős része is támogatott? Ezzel a kér­déssel már Bertolt Brecht is szembesült 1953 júniusában, Berlin­ben. Most feltették olyan kommunista teoretikusok is, mint Mód Aladáréi Molnár Erik.⁴ Ők elméletileg és politikailag azért minősí­tették veszélyesnek az egyoldalú értékelést, mert nem felel meg az igazságnak, s ami még nagyobb baj, akadályozza a munkások bizalmának visszanyerését. 1956 végén, 1957 elején azonban ennél jóval nagyobb súllyal esett latba a hatalmi stabilitás és a működőképesség szempontja. Amikor pedig sikerült elérni, hogy az államigazgatás végrehajtsa a kormány utasításait, amikor az ellenzék minden politikai és szakmai fórumot elveszített, amikor folyamatosan dolgoztak a gyárak, akkor már a meggyőzés motí­vuma nem olyan erővel és nem olyan módon vetődött fel, mint a báziskeresés, az elmozdulási lehetőségek kitapogatásának időszakában. A hatalmi harc végleges eldőltével az ellenfelek ki­szorultak a közélet színteréről, 1957 januárjától április végéig az üzemi, vállalati munkástanácsokból is. A pártszervezetek meg­kapták a termelés ellenőrzéséhez szükséges jogosítványokat, így a munkástanácsok a párt- és a szakszervezetek mellett funk­ciójukat vesztették, és a valóságos vállalati önállóság hiányában elhaltak.

Egyidejűleg felerősödött a középkáderek és az előző rendszert is megélt baloldali érzelmű, tapasztaltabb munkáscsoportok hangja és befolyása. Ugyanakkor a munkahelyeken is megindult a tömeges alkalmazkodás az új erőviszonyokhoz. Előtérbe nyo­multak az egyszemélyi felelős vezetők és mögöttük a pártszerve­zetek. Ekkor érkezett el az idő arra, hogy a „múlt" is alkalmazkod­jon, és elkövetkezzen a munkásság szerepének átértékelése a felkelésben.

Kádár az 1957. júniusi pártértekezleten Rákosiék fő hibájának a tömegek megnyerésére tett erőfeszítések beszüntetését mond­ta. Sőt, külön kiemelte, milyen fontos figyelembe venni a dolgo­zók, jelesül a munkások véleményét a politikai döntéshozatalban. Hozzátette azonban azt is, hogy az eredeti hibáknál „tízszer na­gyobb kárt okozott az, ami kijavításuk körül történt".⁵ Ezzel kap­csolatban jutott el ahhoz a gondolathoz, hogy a Nagy Imre-cso­port a vezetést és a tömegeket egyaránt megtévesztette ingatag magatartásával. Ez volt az egyik lehetséges magyarázat a mun­kásság passzivitására, és szembefordulására az MDP-vel, majd az MSZMP-vel. A másik megoldás az értelmiség, az írók, újság­írók, a fiatalok szerepének egyoldalú kiemelése. A pártvezetők megnyilvánulásaik alkalmával nem mulasztották részletesen ecsetelni a deklasszálódott és lumpen csoportok cselekedeteit. Ily módon a „helyére került" a munkásság „ellenforradalommal" összefüggő magatartása. Eszerint csak a reakciósokéi az áruló revizionisták megtévesztő fellépése tudta a munkásság egy ré­szét jobboldali befolyás alá vonni. A figyelemelterelés nacionalis­ta, antiszemita, szovjet- és kommunistaellenes jelszavak hangoz­tatásával történt. Erre mind az 1956-os decemberi, mind az 1957. februári KB-határozatok utaltak.

1956 novemberében az új pártvezetésnek nagy szüksége volt a szakszervezetekre, mint a munkástanácsok politikai ellensúlyá­ra. Ez a taktika azonban túl jól valósult meg: az „alul" kevés hitel­lel bíró érdekvédelmi szervezetek „felül" egyfajta tárgyalási pozí­cióhoz jutottak. Sok korábban visszavonult vagy száműzött szoci­áldemokrata személyiség irt gyülekezett, és komolyan vette, hogy az új rendszer – okulva Rákosiék hibáiból – nem tér vissza a ko­rábban érvényesített transzmissziós felfogáshoz. Ehhez a hitük­höz hozzájárult az MSZMP első hivatalos megnyilatkozása de­cemberben. A KB-határozat ugyanis csak az érdekvédelmet te­kintette a szakszervezetek feladatának. Ám alig egy hónap kellett ahhoz, hogy ez a nyilatkozat is taktikaivá értékelődjék le. 1957 elején már a múlté a szakszervezetek függetlensége, és a szo­cializmussal összeegyeztethetetlenné nyilvánítják a sztrájkjogot is. Ilyképpen elveszett 1956 októberének két antietatista intéz­ményi vívmánya: a munkástanácsok és a szakszervezetek önállósága, s ezzel a munkásmozgalom „ellensúly" szerepé­nek, autonómiájának lehetősége is.

Minderre viszont elvileg teljes kompenzációt kellett volna nyúj­tania a munkásság életszínvonalát javító intézkedéseknek, a jobboldal, a polgári erők likvidálásának, illetve a munkásosztály politikai vezető szerepének. Az ezt megvalósító médiumnak – legalábbis a kellés szintjén – az újjászerveződő „tiszta és puritán" munkáspártot tekintették. E párt politikáját a munkásosztály alap­vető és távlati érdekeinek kellett vezérelniük, s azoknak megfe­lelően kellett irányítania a társadalmi fejlődést. Az ország korabeli vezetőit áthatotta a hit: tanultak a történelemből, nem fogják meg­ismételni Rákosiék hibáit, de nem is engedik vissza jogaiba a tőkés kizsákmányolást. Elképzeléseik szerint az általuk újjáépí­tett párt képes lesz majd az önkritikára, tud önmaga ellenzéke lenni. Képes lesz az országot szocialista úton modernizálni úgy, hogy közben széles társadalmi szövetséget is tud teremteni, hi­szen politikája a többség érdekeinek képviselete. Úgy vélték: a hi­bák megelőzésének egyik biztosítéka a munkásdominancia a párttagságon belül, ami egyúttal a munkásérdek érvényesítésé­nek elemi garanciája is. A párt vezető szervei 1957 végén felmé­rést készítettek a tagságról. A Titkárság jónak ítélte az eredeti foglalkozás szerinti munkásarányt, amely ekkor éppen megha­ladta a 60%-ot. Azonban már akkor is észrevették, hogy több nagyüzemben alacsony a közvetlen termelők száma és aránya. Az elfogadott határozat szerint a tagfelvételeknél éppen e rétegre kell a fő figyelmet koncentrálni. (Bár a műszaki értelmiség és a pedagógusok is szóba kerültek.)

Még így is kísértett a tévedés lehetősége és természetesen az 1956-os felkelés emléke, amikor is a vezetők úgy látták, hogy a munkástömegek – köztük nagyszámú MDP-tag, illetve korábbi szociáldemokrata – veszni hagyták hatalmukat. Ezért határozták el 1958 elején, hogy részletes vizsgálat tárgyává teszik a mun­kásosztály helyzetét. Olyan időpontban került erre sor, amikor a hatalom szilárdnak tűnt, és szigorú fegyelmet tartott az ország­ban. Talán „csak" az 1957 végén kidolgozott stabilizációs gazda­ságpolitika életszínvonal-visszafogó hatása volt az egyetlen olyan tényező, amely óvatosságra, figyelemre sarkallta a pártve­zetőséget. 1958-ban nem nyílt mód a reálbérek előző évben meg­valósított mértékű emelésére, inkább csak az elért színvonal vé­delmére.

45.000 munkással és munkásból lett értelmiségivel beszélget­tek a vizsgálatot végzők. A felmérés világossá tette a politikai ve­zetés számára, hogy a munkásság milyen rendkívül összetett, hogy a klasszikus többgenerációs és városi (nagyüzemi-gyári) munkásság számbelileg nincs túlsúlyban. Sőt, a többség, a kétlakiak, illetve a bejáró munkásság nem igazán áll a szakmunkás­csoportok befolyása alatt. Fény derült százezrek alacsony általá­nos és szakmai műveltségi színvonalára, ugyanakkor a szocia­lista normák számos eleme meggyökeresedni látszott a mun­kások körében. S persze az is kiderült, hogy a belső munka­erő-felesleg, meg szervezési, ösztönzési problémák következ­tében munkafegyelmi gondok is vannak. Ezek a tények némi­leg érthetővé tették a vezető garnitúra számára a munkások magatartását 1956 végén: „fellazulás" zajlott le, Rákosiék politi­kájának torzulásai, „Nagy Imréék osztály árulása" mellett ez az okcsoport játszott alapvető szerepet abban, hogy a munkásság nem bizonyult elég „szilárdnak".

A munkásosztály helyzetével kapcsolatban hozott határozat legelsőként a pártvezetés elkötelezettségét teszi nyilvánvalóvá: garanciákat kínál a munkásvezetők és a munkásság közötti kap­csolat szorosabbá tételére. Megemlítik, hogy a párt az osztály­akarat végrehajtója, amelynek vezetői vagy munkások, vagy olyan értelmiségiek, akik maradéktalanul azonosulnak a szocia­lista célokkal. De a párttagság többsége is munkás, ezeket egyút­tal a vezetői utánpótlás első számú bázisának is tekintették. Ezenkívül a vezetők kötelességévé tették, hogy állandó figyelmet fordítsanak a munkásság gondjaira. A Központi Bizottság elkö­telezte magát a munkás-életszínvonal további, bár szerényebb mértékű emelése mellett, de felvállalta a belső bérarányok ki­igazítását, a nyugdíjrendszer igazságtalanságainak felszámo­lását, egy 15 éves lakásépítési terv kidolgozását, az egész­ségügy és az iskolák helyzetének javítását is. Intézkedést ha­tároztak el továbbá a munkások műveltségének, szakmai kultu­ráltságának növelésére.⁶

Történelmi tény, hogy e határozat jelentős részben megvaló­sult. Ezzel a lépéssel lezárult a munkásság integrációja a Kádár­rendszerbe. Elfogadottá vált az amúgy magától értetődő elv: csakis a munkások megnyerésével, velük és nem ellenük épít­hető a szocializmus. Lényegében kialakultak azok a „közlekedő csatornák", létrejöttek azok az eszközök, amelyek a pártvezetés és az alapvető, meghatározó munkástömegek kapcsolatát voltak hivatva szolgálni.

Legelső: a munkáspárt. A vezetők vagy munkásszármazásúak, vagy politikai próbán átment, a párttörvényeket elfogadó pa­rasztok, értelmiségiek. Nem elég a politikai elit származásának és elkötelezettségének demonstrálása. Gyakorlati bizonyítékok kellenek: a munkaalkalmak számának növelése, a reálbérek emelkedése. Második tétel: a munkáspolitika-a jövedelmi-kere­seti arányoknak és különbségeknek az ipari munkásság nemzeti­jövedelem-termelő képességéhez igazodó szabályozása, a fo­gyasztói árak alacsonyan tartása, az ellátás, az egészségügy ja­vítása, a megélhetést adó nyugdíj. Kiemelten esik latba a lakásvi­szonyok radikálisan jobbítása. Végül, de nem utolsósorban a munkások szakmai és általános műveltségének emelése; a mo­bilitási lehetőségek szélesítése és megőrzése a fizikai dolgozók és gyerekeik számára.

Szorosan kapcsolódik ehhez az „egyszerű" dolgozók, illetve ipari munkások munkahelyi érdekvédelméhez-érdekérvényesítéséhez szükséges feltételek kialakítása: anyagi érdekeltség az egyénnek és nyereségrészesedési rendszer a kollektívának. A munkavállalókat kezdeményezési és ellenőrzési jogok illetik meg a termelési tanácskozások, üzemi tanácsok, szakszervezeti és párttaggyűlések rendszerében. A szükségletek kielégítését a többlettermelés révén kívánták biztosítani. Ezt szolgálja a munka­verseny és a társadalmi (közhasznú) munka, amely egyúttal a munkástömegek mozgósításának eszköze. A résztvevők számá­ra az erkölcsi vállalás megélhetővé teszi a kívánatos cél: a szilárd gazdasági alapokon nyugvó jólét és társadalmi egyenlőség meg­valósítását.

Lényegében ekkor, ilyen program és értékrend alapján kezdett Magyarországon működni az államszocializmus kádári, módosí­tott változata. Szándékai szerint benne a kulcsszerep és a mérce az ipari és városi munkásságot illette meg. S ebben az idők folya­mán modellé váló szisztémában a többi társadalmi csoport integ­rálása is megtörtént, valósággá vált. Mégpedig gyakorlatilag azon az alapon, hogy mennyiben szolgálja tevékenységük az ország, a rendszer működését. Elvileg pedig e szövetségi szisztéma azon a tételen alapult, hogy a mezőgazdasági termelés, az értel­miségi tevékenység egyik legfőbb értelme a munkásság anyagi-szellemi szükségleteinek kielégítése. Ebből kiindulva érthető meg, hogy miért maradt meg a munkásosztály vezető szerepé­nek hangsúlyozása az egész korszakban az ideológiai hierarchia első helyén. Ebben a vonatkozásban a „magyar" ideológia sem­miben sem tért el a kelet-európai államszocialista propagandától.

1957-től kezdődően mintegy két évtizeden át folyamatosan nőtt az iparban-építőiparban foglalkoztatottak száma. Az 1974-es csúcsponton 2,2 millió főt tett ki, csaknem millióval többet, mint 1957-ben. A legdinamikusabb létszámemelkedés a vegyiparban, a gépiparban és a könnyűiparban zajlott. Ez idő alatt a reálbérek az 1961-es és az 1965-ös stagnálás kivételével 1978-ig évről év­re érezhető mértékben gyarapodtak, a reáljövedelmek és a lakos­sági fogyasztás ütemes növekedése pedig egyedül csak az 1961-es évben tört meg. Korszerűsödött a fogyasztási szerkezet. Jelentősen javult az egészségügyi ellátás. Bővültek az üdülési le­hetőségek. 1960-1975 között felépült a tervezett egymillió lakás. Két évtized alatt alapvetően átalakultak az életkörülmények, „kvázi"-jólétivé vált a magyar társadalom.

E dinamikus két évtized azonban súlyos problémákat is felhal­mozott. Igaz, hogy megteremtette a teljes foglalkoztatottsá­got, de ezt olyan szerkezetben tette, amely később felfalta a fejlődési lehetőségeket. A széles értelemben vett infrastrukturá­lis hátrányokat és az e területen meglévő elmaradást a fejlett vi­lágtól nem sikerült érdemben ledolgozni. A munkaerőpiacon a kereslet végig meghaladta a kínálatot, ami kedvező szituáci­ót teremtett a munkásság számára. De egyúttal felülértékelte az alacsony és átlagos képzettségű munkaerőt a kvalifikált szellemi és fizikai munkát végzőkhöz képest. Nem utolsósor­ban pedig a jövedelmek általános növekedése újabb és újabb szükségleteket generált. Korábban elérhetetlennek tűnő vágyak váltak széles tömegek tevékenységének vezérmotívumává. Új minőségű Igényszintek határozták meg minden jelentős tár­sadalmi csoport magatartását. Ezek azonban konfliktusba kerültek a gazdaság teljesítőképességével és szerkezetével. A különböző társadalmi csoportok egymásnak feszültek a jöve­delmek számukra kedvező elosztásáért.

Legszemléletesebb példája a társadalmi problémák újrater­melődésének a lakásügy. A lakáskérdés igen alkalmas az állam­szocializmus dilemmáinak elemzésére, jelesül a rövid és hosszú távú érdekek konfliktusai által befolyásolt társadalmi csoportok egymáshoz való viszonyával összefüggésben. Felépült ugyanis a több mint egymillió lakás, de nem olyan szerkezetben és nem olyan minőségben, amely a korszerűsödő, átalakuló társadalmi szükségletnek megfelelt volna. 1960-tól kezdve nőtt a lakossági megtakarítás, és a biztonságos felhasználási lehetőségek követ­keztében a megtakarítási hajlandóság is. Óriási nyomás neheze­dett a tervező szervekre, helyi tanácsokra és az építőiparra a la­kásépítést illetően. Az állami feladatvállalás ezért nem a távlatos megoldás lett, hanem a tömegigények kielégítése, melyeket foko­zott az átalakuló családszerkezet (a kis és egygenerációs csalá­dok dominánssá válásának következtében), s mindehhez csak hozzájárult a családpolgárosulása, vagyis, hogy a család gazda­ságilag elvileg egyenlő felek felbontható szerződéseként kezdett el létezni. Másfelől azonban ezeket az igényeket a magasabb jövedelműek magasabb szinten tudták kielégíteni. A központi lakásalap jelentős része pedig nem szociális vagy rászorultsági hanem érdekérvényesítési képességek szerint került kiosztásra.⁷ Az eredeti tervezet értelmében kétharmadrészt állami, egyhar­mad részben pedig magánlakások épültek volna. A valóságban az arány fordított lett. Hiába épült egymillió lakás, az 1970-es évek közepén ugyanennyinek az építését kellett ismét tervbe venni.

A két évtized hatalmas és pozitív változásokat hozott a mun­kásság anyagi életkörülményeiben. De a régi hiányok helyében sok új keletkezett. Az új szükségletek, annak ellenére, hogy sok­szor nem állt mögöttük fizetőképes kereslet (vásárlóerő), megle­hetős nyomás alatt tartották a párt- és állami vezetést, a gazda­ságpolitikát. Ez a feszültség az államszocializmus egyik sajátos­sága. A társadalmi igények nem ütköztek komoly korlátokba (s ezeket a természetbeni és pénzbeni központi ellátás, az ingye­nes, állampolgári jogon járó társadalmi juttatások tovább tágítot­ták).

Jelentős különbségek maradtak fenn vagy jöttek létre a tradici­onális városi üzemi munkásság egyes csoportjai és a konvertál­ható tudással rendelkezők, illetve a szolgáltatási szférában dol­gozók között. A kétlaki és a gyors iparosodás következtében je­lentős számú bejáró munkásságot eközben életmódjában lénye­ges hátrányok sújtották, bár ugyanakkor a háztáji és kisegítő gaz­dasága révén kompenzációs lehetőségekkel rendelkezett. Ezek a lehetőségek előbb csak az önellátás, később pedig az áruter­melés révén bővítették e vegyes, ipari-kereskedelmi, illetve agrár kötődésű családok fogyasztását, majd jövedelmét.

E két évtized terméke lett a második gazdaság, mely jelentős mértékben meghatározta a társadalom strukturális mozgásait, mert kettős munkaviszonyt és ennek megfelelően kettős érdekelt­ségei teremtett. Az így létrejött viszonyrendszer egyfelől csök­kentette a munkásság állami tulajdonra utaltságát, másfelől viszont mérsékelte érdekeltségét az állami tulajdonnak és saját vállalatának hatékony működtetésében.⁸

A nagy társadalomszerkezeti átalakulás, az ipari modernizá­ciós folyamat a hetvenes évek elejére nagyjából lezárult. Nem maradt következmény nélkül az Iparosítás befejeződése a társadalmi mobilitásra nézve sem. A 60-as évek közepétől a középiskolákban 50% körül stagnált a fizikai dolgozók gyermeke­inek aránya. A felsőoktatásban pedig évről évre süllyedt a státuszhierarchia alsóbbik feléről bekerülők aránya. Egyes egyetemeken egészen 30% alá. A politikai vezetés kezdettől fog­va erőfeszítéseket tett e tendencia ellensúlyozására, a művelődé­si esélyegyenlőtlenségek felszámolására. A politikai kísérletek azonban nem vezettek kielégítő eredményre. Ekkor, a hetvenes évek közepén új intézkedéseket hoztak a munkások továbbtanu­lásának segítésére, a munkahelyi ösztöndíjaktól az érettségi nél­küli egyetemi felvétel lehetővé tételéig. E kényszer diktálta lépé­sek lényegében kudarcot vallottak. Az okok sokrétűek. Nem vé­letlen, hogy ekkor robban ki a vita oktatásszociológusok között az egyéni, illetve a kollektív mobilitás hasznosságáról.⁹ A kulturális tőke monopolizálására irányuló erőfeszítéseket alátámasztotta a gazdasági racionalitás: a mobilitás, az esélyegyenlőség „drága­sága". Különösen nagy szerepet kapott ez a szempont a hetve­nes évek végétől, amikor a költségvetési megfontolások egyre nagyobb hangsúlyt kaptak, s amikor a kultúra mind inkább csak a maradványból részesülhetett. S a humán értelmiség, a pedagó­gus társadalom is folyamatosan veszített pozíciójából. Az emberi tényezőt sokan emlegették, de az átlagos szintű humán beruhá­zások nem tették lehetővé e faktor növekedési motorrá tételét.

Milyen volt a napi, a pozicionális érdekérvényesítési lehetősé­ge a klasszikus gyáripari munkásságnak? Először is a formális és egyúttal a kollektív, az összefogáson alapuló módszerek alkal­mazására a párt ellenőrzése, irányítása alatt álló szakszerve­zetekben nem sok esély volt. A szakszervezetek ágazati ala­pon működtek, a szakmai elv kisebb jelentőséget kapott. Terv­gazdasági körülmények között az ágazati szakszervezet és az ágazati minisztérium között nem az érdekellentét, hanem az érdekazonosság dominált, hiszen a munkabérek, a munka­helytől kapható szociális juttatások attól függtek, mennyi erőforrást sikerült megvédeni, Illetve szerezni az országos éves terv- és költségvetés keretein belül. Mivel az 1960-as év­tizedben az ipar fejlődése nem szelektíven történt, így nagymé­retű ágazati szintű konfliktus nem jött létre. Csak a 70-es évek elejéről ismerünk olyan példát, amikor visszafejlesztették a gaz­daságtalan szénbányászatot. A gazdasági mechanizmus reform­jának bevezetésével természetesen új jelenségek manifesztálód­tak. Ekkor a politikai vezetésen bizonyos félelem lett úrrá. A gaz­daságpolitikusok tartottak a belső, rejtett munkaerőfelesleg nyílt munkanélküliséggé válásától. Ezért életben maradt az átlagbér-szabályozás. 1968 után azonban eltérően alakult az egyes gaz­dasági ágazatok dinamikája. Ezzel párhuzamosan megindult a vállalatok differenciálódása az eltérő jövedelemtermelő képesség alapján. Ezen belül is gyors fejlődésnek indultak a lakossági fo­gyasztástól ösztönzött ipari és mezőgazdasági szövetkezetek. Megkezdődött a munkaerő elszívása, és a tradicionális ipari szak­mák egy része leértékelődött.

Ez volt az a helyzet, amely lépésre ösztönözte a pártvezetők egy csoportját. Elkövetkezett a reform visszafogása, ami politikai legitimitását a kulcsiparágak, a nagyüzemek és a nagyüzemi munkásság érdekeinek védelmétől kapta. 1957 után 1973-ban is általános munkásbéremelésre került sor. Kiemelten kezelték az 50 legnagyobb iparvállalatot. Az azonos munkáért azonos bért el­ve alapján új szakmai bértáblázat készült, melynek bevallott célja a kisvállalatok, szövetkezetek és a magánszféra munkaerő-elszí­vóképességének korlátozása volt. Intézkedések születtek az anyagi és erkölcsi megbecsülés, a törzsgárda felértékelésére.

Ebben a periódusban a munkaerőhiány és a bérszabályozás következtében a vállalatvezetés és a munkástörzsgárda között nem igazán keletkeztek áthidalhatatlan konfliktusok. Persze ez nem jelenti azt, hogy a normák körül, a munkaszervezési problé­mák miatti keresetkiesés vagy a nyilvánvaló teljesítményvissza­tartás miatt nem került sor többé-kevésbé nyílt érdekösszeütkö­zésekre. Egészében azonban mégis az érdekazonosság maradt a meghatározó a korszakban.

A stratégiai döntések meghozatala és ellenőrzése a munkás­tanácsok megszüntetése után az egyszerű, a laikus dolgozók nélkül történt. A munkahelyi közösségek nem rendelkeztek tulaj­donosi jogosítványokkal. 1966-1968-ban lehetőség adódott vol­na a munkás-önkormányzati eszméhez való visszatérésre. Ekkor azonban elvi alapon és a negatív jugoszláv tapasztalatokra hivat­kozva elvetették ezt a variánst. 1957-ben a régi direkt gazdaság­irányítás visszaállítása okozta a munkástanácsok halálát, most vi­szont az új mechanizmus „kezelhetőségének" érdekében tekin­tettek el a vállalati önállóság és a dolgozói (munkás-) önigazgatás összekapcsolásától.

így állhatott elő az a helyzet, hogy az 1970-es évek elején ép­pen a „munkásellenzéktől" pártoltan került elő a munkahelyi de­mokrácia problémája. Történt ez annak ellenére, hogy az üzemi demokrácia fejlesztéséről még 1969 szeptemberében elvi állás­foglalást dolgoztak ki.¹⁰ Az 1974-es márciusi KB-ülés mondta ki újra, hogy a szakszervezet közreműködésével a dolgozóknak kell dönteniük a vállalati szociális és kulturális alapok felhasználásá­ról. Majd ugyanennek a gondolatnak jegyében került sor a bizalmi testületek felállítására a periódus végén, 1977-ben. A munkás­részvétel és érdekvédelem lényegében tehát összefonódott egy­mással, mégpedig úgy, hogy az előbbi természetszerűleg javítot­ta az érdekérvényesítés lehetőségeit. A brigádmozgalom, a ter­melési tanácskozások és a pártszervezetek bizonyos kontrollt je­lentettek a gazdasági vezetés fölött Az idők folyamán a helyi erőviszonyoktól függően mód nyílt az elosztási, egyes béremelési ügyekben döntési, egyeztetési és véleményezési jogok gyakorlá­sára.

A jellemző azonban mégis Inkább az volt, hogy a munká­sok távol maradtak a fórumoktól, és egyéni vagy „kiscsoportos" érdekvédelmi taktikát alkalmaztak. Erre módot adtak a tervteljesítési hullámok, a kiemelt megrendelések. Játékteret te­remtett a munkaerőhiány is. A munkásság másik része a másod­állásra vagy a kisegítő gazdaságra támaszkodott életstratégiájá­nak kidolgozásában. Egy részük pedig a belső kiemelés, a mű­szaki vezetővé, végül a „káderré" válás útját kereste és járta. Erre megvolt a fogadókészség a vállalati pártszervezetek részéről, hi­szen a párt munkásjellegét újólag bizonyítaniuk kellett.

1956 után határozott bizalmatlanság volt az értelmiséggel szemben. 1960 elején viszont már arra hívta fel a figyelmet a párt­vezetőség, hogy a munkásosztály vezető szerepe elsősorban a párt politikáján keresztül realizálódik, s nem attól függ, hogy szár­mazása szerint munkás-e valamely vezető. 1962-ben meg már arra figyelmeztettek, hogy a „származáscentrikus" felfogás gátol­ja az előrehaladást, mert megakadályozza a vezető pozíciók be­töltését az arra alkalmasak, bár más társadalmi rétegből szárma­zók köréből.¹¹ E kérdés azonban nem jutott nyugvópontra, mivel a szakszerűségi követelmények folyamatos és megállíthatatlan előtérbe nyomulása fokozta a kihívást a munkásvezetőkkel szem­ben. 1958 és 1968 között a párt- és állami testületekben minde­nütt csökkent a munkások aránya. Előbb a vállalatvezetői garnitú­rának kellett alkalmazkodnia a modernizációs folyamatokhoz és a piacgazdálkodás követelményeihez. Utóbb pedig a politikai veze­tés is egyre inkább szakmává vált. A folyamat tehát kikezdte a munkásvezetőket, akiknek egy része a munkásosztály vezető szerepe újbóli megerősítésének jelszavával igyekezett megszilár­dítani megingott helyzetét. Az ellenállás csúcspontja az 1974-es márciusi KB-ülés, de a lendület eltartott egész 1975-ig, a fejlett szocializmus programjának elfogadásáig.

A „nyomulás" részeként 1973 novemberében új döntés szüle­tett a káderpolitikájáról. Jól mutatja az ekkor elfogadott határozat, hogy a támadás valójában védekező hadművelet volt. E doku­mentum szerint a káderutánpótlás fő bázisát már a felsőfokú vég­zettségűek jelentik, de jó adottságokkal rendelkező munkások­ból, parasztokból ki kell termelődniük új vezetőknek. Egyúttal azonban leszögezte a pártvezetőség: .Arra nincs társadalmi igény és szükség, hogy közvetlenül a termelésből tömegesen ke­rüljenek vezető beosztásba munkások, parasztok."¹² A probléma megoldásának egyik eszközét a Politikai Főiskola szerepének növelésében látták. (Ezért kapott később állami egyetemi besoro­lást.) Kísérletet tettek több munkás bevonására a vezető testü­letekbe. Később persze kiderült, hogy ott nem kelhettek ver­senyre az operatív döntéshozókkal és a professzionizálódó politikusokkal.

Hasonló folyamat játszódott le a párttagság ügyében is. A tag­felvétel a gyors ütemű szerkezeti átalakulás során, tehát az 1970-es évek elejéig versenyt futott az idővel. 1966-1970 között alig si­került több munkást felvenni, mint amennyiből szellemi foglalko­zású vagy vezető beosztású dolgozó lett, és így statisztikai szem­pontból rontotta az MSZMP arculatát. Ezt a tendenciát a munká­sok körében indított tagfelvételi kampánnyal igyekeztek visszájá­ra fordítani. Azonban ezzel sem sikerült az arányokon módosíta­ni. Ezért 1972 novemberében újabb kampány indult, amihez se­gítséget nyújtott, hogy politikai-társadalmi, statisztikai szempont­ból 1974-ben visszasorolták a munkásosztályba a közvetlen ter­melésirányítókat, művezetőket, technikusokat és az állami gaz­daságok fizikai dolgozóit. Eközben a másik oldalról gyakorlatilag adminisztratív korlátozás lépett érvénybe a szellemi dolgozókkal, részben a diáksággal, értelmiséggel szemben. Ám ezek a lépé­sek sem hozták meg a pártvezetőség által kívánt eredményt, nem nőtt a munkások száma és súlya a pártban. A felvételi követelmé­nyek leszállítása sem tette politikusabbá sem a munkásságot, sem az agitálás hatására pártba belépőket. Végeredményben az MSZMP egyre kevésbé mondhatta magát klasszikus értelemben élcsapatnak vagy munkáspártnak. Tagságában és politizáló ké­pességében visszatükrözte a gazdaságban és társadalomban le­zajlott átalakulást. Nem is volt ezzel addig gond, amíg minden je­lentősebb társadalmi csoport javítani tudott a helyzetén. Amikor azonban a gazdasági növekedés üteme és az állandó fejlődés megtört, akkor új megvilágításba került a munkásság és a párt vi­szonya is.

A strukturális problémák azonban már a „klasszikus" Kádár­érában, tehát az 1960-1970-es években is léteztek, s ezek kife­jeződtek a munkásság magatartásában is.

A munkásság sem egyénileg, sem kollektíve nem lett tulaj­donos. Helyesebben, munkaerején kívül a városi, nagyüzemi és a harmadik szektorban dolgozó réteg nem szerzett más tulajdont. „Csak" attól szabadult meg, hogy munkaereje magán kisajátítás tárgya legyen. Ezt a „különös" munkaerő-tulajdont viszonylag tisztességesen tudta értékesíteni.¹³ Nem derült fény a birtokában lévő tudás, szakismeret korlátozott mivoltára. Nem azt jelenti ez, hogy a szakma- és a munkahelystruktúra teljesen megfelelt volna egymásnak, de azt viszont igen, hogy minden (vagyis az általá­nos) munkavégző képesség talált megvalósulási alkalmat, elad­ható maradt. Senki nem vált munkanélkülivé. így viszont rejtve maradtak a munkaerő általános műveltségének, adaptációs készségének hiányosságai. Nem vált tehát eszköztulajdonossá a munkásság, bár bizonyos korlátozott részvételi joghoz azért hoz­zájutott. Intézményes érdekérvényesítési lehetőségei működtek: a kollektív szerződések rendszere, a Munka Törvénykönyv szé­les körű védelmet biztosított az alkalmazottak számára. Ezt a re­latíve jó pozíciót javította a munkaerőpiac kedvező helyzete: a ke­resleti túlsúly. A kevéssé képzett munkásoknak, pl. a ipari szol­gáltatás területén dolgozóknak, kárpótlást vagy mozgástöbbletet nyújtott a második gazdaság. A térítésmentes, pénzbeni vagy ter­mészetbeni társadalmi juttatások és szolgáltatások, ha je­lentősen nem korrigálták is az egyenlőtlenségi viszonyokat, de ja­vították, teljessé tették a létbiztonságot. Mindez természetessé vált a munkásság számára is. Az e területeken tapasztalható fe­szültségekért minden felelősség a „gondoskodó államot" illette.

Ebben a periódusban meghatározó jellegű ellentmondás volt, hogy az állam növelni igyekezett a munkaerő értékét, de egyúttal korlátoznia kellett az árát. Erre a sztálini modellben a mezőgazdaság államnak, iparnak történő teljes alárendelése adott módot, vagyis az agrárárak alacsonyan tartása. Ezt egészí­tette ki a többlettermék, a társadalmi tiszta jövedelem maximali­zálására törekvés, tehát a munkabérek növekedésének visszafo­gása. (Egyébként ebből következett a szakszervezet államosítá­sa is.) Végül az oktatás és az egészségügy révén jelentős beru­házások történtek a munkaerő értékesebbé tétele érdekében, ezek azonban nem fejeződtek ki a munkabérekben. A társadalmi termelésbe bevontak óriási száma ugyanis hatalmas – szinte megoldhatatlan – ellátási és infrastrukturális terheket rótt az ál­lamra, így annak lefelé kellett nyomnia a béreket, és ebből követ­kezően összenyomva kellett tartania a bérszínvonalat. Mindezt azért kellett röviden összegezni, hogy rá lehessen mutatni a Ká­dár-rendszer, a „magyar modell" sajátosságaira. Először is itt az ipar prioritása ellenére az agrárolló nem nyílt ki lényegesen, ami elfogadható helyzetet teremtett a nagyüzembe kényszerített pa­rasztság számára. A munkásságnak – ennek következtében is – módja volt realizálni többletkeresetét. A felhalmozási politika nem vált öncélúvá, mert nem a fegyverkezést és nem egyoldalúan a nehézipart és az iparosítást szolgálta. Ezért nem kellett befa­gyasztani a munkások életszínvonalát. Végeredményben rövid távon az átlagos munkaerő-tulajdonosok rétege, a társadalmi középmezőny profitálta kvalifikált munkát végzők kereseté­nek visszafogásából, a lefelé nivellálásból is.

Viszont ebben a szisztémában is csak kis részben civilizáló­dott a dolgozói érdekvédelem, mert azt a központ, a politikai hatalom vállalta magára, és érdekbeszámításos alapon képvisel­te. A közvetlen érdekképviselet saját ágazati jellege és összefo­nódása miatt sem emancipálódhatott. A vállalatok a részleges pi­acgazdálkodás körülményei között nem váltak teljesen önállóakká és így árutermelő érdekközösséggé sem. Mindez szakigazga­tási-államigazgatási folyamattá változtatta az érdekegyeztetési folyamatot. Ez az elkülönülés leértékelte, esélytelenné tette a lai­kus elem szerepét a gazdasági és politikai irányításban, s így a közvetlen (munkás) dolgozói részvételt is.

Már ebben az időben sokszínű lehetőség nyílt az állami kapa­citáshiányok munkavállalói magánszférából induló kitöltésére. Lényegében csak a nagyvárosi, nagyipari munkásság maradt be­zárva a proletárlétbe. Ez a csoport viszont szoros szövetségben maradt saját elitjével, a vállalati menedzsmenttel és a politikai ér­telmiséggel, akik többé-kevésbé ellátták e réteg politikai érdek­képviseletét. E tény is hozzájárult ahhoz, hogy politikailag még e réteg sem szervezte meg magát külön. Figyelmét inkább túlmun­kaszerzési lehetőségeire és a kétlaki, bejáró munkásságot kom­penzáló javak, a kisegítő gazdaság megszerzésére fordította.

A társadalmi élet depolitizálódása a munkásságot sem kerülte el. Sőt, a politika szakigazgatási formája és a korlátozott munka­helyi részvétel talán éppen a munkásságot semlegesítette a leg­inkább.

A Kádár-kormány megalakulásakor a neutralizálás még politi­kai kényszerűség volt, évtizeddel később már társadalmi-gazda­sági törvényszerűség. Mint láttuk, a pártvezetőség nem örvendett e ténynek, mivel legitimitását kérdőjelezte meg. Az következik-e ebből, hogy a munkásosztály mint osztály megszűnt létezni, vagy a hegeli-marxi magánvaló állapotához süllyedt-lépett vissza? Egyszerű és egyúttal divatos bírálata ez az államszocializmus­nak. Túl kézenfekvő azonban ahhoz, hogy ennyivel elintézhető lenne a probléma. Az eddigi elemzés kizárta a primer politikai ma­gyarázatot a munkásság közéleti, állampolgári passzivitására. Nem elegendő a diktatúrát és a felhalmozási folyamatot felelőssé tenni ezért. Szó esett a társadalmi-gazdasági viszonyok szere­péről, a korlátozott tulajdonosi és munkavállalói létről, a második gazdaságról. Mindezek ellenére érdemes leszögezni, hogy a ha­talmi elit politikája alapjában munkáspolitika volt. Az ipari mun­kásság soha nem esett ki az országot irányító elit figyelmének homlokteréből.

Maga az ipari munkásság viszont soha nem veszítette el öntu­datát, nem hitte magát másnak, mint ami valójában volt.¹⁴ Ennek alapján a képlet úgy festene, hogy „alul" volt egy magánvaló mun­kásosztály, felül pedig egy „magáért való", a munkásság iránti el­kötelezettség jegyében működő elit. Nagyjából tényleg ez volt a helyzet. .Csak" a közvetítő mozzanat, a mozgalom hiányzott: az összefogáson alapuló érdekvédelem, s befolyás a munkahely, a lakóterület és az ország ügyeire. Ez mutatja az államszocializmus gazdasági, társadalmi korlátait. De nemcsak az államosított mun­kásmozgalom erőtöbbletéről érdemes szót ejteni, amely a hata­lom birtoklásából, a termelési viszonyok átalakításából táplálko­zott. S nemcsak a munkáslét korlátairól, amely a „civil" mozzanat alárendelődéséhez vezetett a hatalom politikai, igazgatási logiká­jával szemben.

Társadalomtörténeti szempontból ugyanis még ennél is többről volt szó. Arról, hogy az iparosítás mennyiségi értelem­ben elért saját határaihoz. Nem lehetett újabb munkaerőforrást találni. A hiány a tercier szektorban jelentkezett a leginkább. Erre az időre nyilvánvalóvá vált, hogy az iparszerkezet gyorsan avul, és a keretében folyó termelés egyre kevésbé gazdaságos a világ­piaci mércén mérve. A szakértők és a fejlett országok gazdasági fejlődését figyelők számára az is világos volt, hogy elkerülhetet­len a hatékonyság- és minőségcentrikusság az iparon belül. Az itt dolgozók létszáma csökkenni fog, és ezzel arányuk is a gazda­ság egészében. A fejlett világra tekintés pedig csak fel erősítette a már a magyar gazdaságban is megállíthatatlan folyamatot, a szellemi és értelmiségi munka jelentőségének gyarapodását. Az innováció sürgető kényszerré vált.

Mindez megkérdőjelezte és kikezdte a munkásosztály vezető szerepéről szóló ideológiát. Tette ezt egyfelől a szónak abban a szorosabb értelmében, hogy a „laikus" elem – a munkásság (és elitje) – a piacgazdaság kiterjedése, a műszaki-technikai viszo­nyok bonyolultsága következtében nem játszott, nem játszhatott meghatározó szerepet „lenn", a vállalatvezetésben. Sőt a klasszikus ipari szakmunkatudás egy része feleslegessé vált, az azt birtoklók jelentős része pedig alkalmazkodási képesség és mechanizmus hiányában konzervatívvá. „Fent, a hatalom­ban meg az elitnek képviselnie kell a nemzeti szempontokat és a társadalom többi rétegének, közöttük a feljövőben, erősödő fél­ben lévő értelmiségnek, gazdasági és műszaki menedzsmentnek is az érdekeit. Legalábbis szükségessé vált, hogy az elit előbb-utóbb igazodjék a megváltozó társadalmi-gazdasági erőviszo­nyokhoz. Ebből előbb új kompromisszumok sora következik, utóbb pedig hatalommegosztás az új középosztállyal.

A politikai elit, s maga Kádár János eddig a felismerésig nem jutott el, és éppen saját hatalmának oszthatatlanságát tartotta minden előremutató megoldás sine qua nonjának. E magatartás csak addig nem vezetett bizonytalansághoz, politikaivá kitelje­sedő konfliktusokhoz, ameddig az új középosztály közvetlenül, hatalomrészesedés nélkül is boldogult. A hetvenes évek fejlemé­nyeit utólag vizsgálva azt is mondhatnánk: az osztály „okosabb" volt saját elitjénél. A munkásság az egyenlőtlenségi viszonyok új­ratermelődését látta; érezte, hogy a központi újraelosztásra épülő társadalompolitika egy bizonyos ponton túl nem javíthatja helyze­tét, így viszonyait bérmunkásként élte meg, tudatosította magá­ban, és ezért döntően elért helyzetét igyekezett védeni politikai és egyéni eszközökkel, módszerekkel. Nem hitte, hogy a saját arcá­ra tudja formálni a társadalom egészét.

*

Ez a belenyugvás és pragmatizmus hatotta át a munkásságot ak­kor, amikor a válság „begyűrűzött" Magyarországra, és útkere­sésre kényszerítette a politikai elitet. Az 1979 nyarán végrehajtott közel 10%-os fogyasztói áremelés egy periódus végét jelezte. Ekkor történt meg a szakítás a folytonos gazdasági növekedésre épülő társadalompolitikával, s ennek következtében az ipari mun­kásság új helyzetbe került. Míg 1975-1978 között, a válságelhárító-előremenekülő és a nemzetközi eladósodást vállaló gazda­ságpolitika időszakában, a reálbérek az átlagnál jobban emelked­tek, addig 1979 és 1984 között ez a helyzet visszájára fordult. Jel­lemző azonban, hogy ez a fordulat nem hatott ki az ipari munkás­ság viszonylag kedvező pozíciójára a többi keresői-társadalmi csoporthoz képest Az ipari bérek 1972-1982 között gyorsabban nőttek a szövetkezeti parasztság és az értelmiség reálkereseté­nél, sőt, az állami ipar munkásai 1978 után is eredményesebben védték béreiket, mint a többi társadalmi csoport. Emellett a köz­ponti állami alaptól kapott jövedelmük is majdnem hasonló szintet ért el, mint a szellemi foglalkozásúak esetében.¹⁵

Ennek az időszaknak még két másik fejleménye volt. Az egyik: a túlmunka „el-(második)gazdaságosítása" a vállalati munkakö­zösségek elterjedése révén. A másik: a vállalati tanácsok létreho­zatala, amely a munkásrészvétel új, bizonyos tulajdonosi jogosít­ványok gyakorlásával összekötött formáját teremtette meg. Mind­két történés fokozta a munkástömegek tűrőképességét, javította hozzá állásukat az újrakezdett reformokhoz. Részben kompen­zálta az alapkeresetük stagnálását, és a korábbiaknál jobban megosztotta a munkásság különböző csoportjait.

A politikai elit azonban nem vállalta a szerkezetátalakítás konf­liktusait: a termelési támogatások leépítését, a gazdaságtalan te­vékenységek beszüntetését, védte a rendszer, az ipari munkás­ság jelentős részének közvetlen érdekét, s ezzel saját pozícióit. Csak úgy mert kezdeményezni, ha a változtatás rövid távon is el­viselhető a társadalom többsége számára, ha nem éleződnek ki a belső érdekkonfliktusok. Ezért 1984-ben a gazdasági növekedés felgyorsítása mellett döntöttek, aminek katasztrofális egyensúlyi következményei lettek. Az ország bruttó nemzetközi adósságállo­mánya három év alatt megkétszereződött. Ebben az időben már a klasszikus városi-ipari munkásság sem volt képes megvédeni reálbérét és ezzel viszonylag kedvező jövedelmi helyzetét.¹⁶

Látva az MSZMP vezetésének 1986-1987-es bizonytalan­kodását, enerváltságát, nőtt az elégedetlenség, a munkás­ság egyre inkább támasz nélkülinek érezte magát. A már több mint egy évtizede tartó válság előbb a pártvezetés irányá­ban megnyilvánuló bírálatot erősítette fel, majd azután, hogy az értelmiség jelentős része felmondta az addig hallgatólagos megegyezést, a munkásság is a rendszerváltás elfogadójá­vá, részben hívévé lett. Ekkorra világossá vált, hogy az ipari munkásság nem maradhat hegemón a társadalompolitikában, sőt komoly mértékben veszélybe került bérmunkás mivolta is. Olyan rendszerre lett e rétegnek is szüksége, amely a kor­szerű (szak)munkaerő képzettségi, értékesülési feltételeit és mi­nimális szociális biztonságát biztosítani tudja.

Jegyzetek

1 Elég megnézni a „harmadik utasok" erősödését, a népi írók, politiku­sok október legvégén, november elején tett megnyilatkozásait a régi rend visszaállításának veszélyéről.

2 Lásd pl. a novemberben kidolgozott Bibó-elképzelést.

3 Lásd erről „A többpártrendszer esélyei 1956-ban" című cikkemet a Társadalmi Szemle 1989/6-os számában.

4 írásaik nem jelenhettek meg. Bár Molnár elemzését a Táncsics-kör­ben megvitatták. A tanulmánya Társadalmi Szemle 1989. 4. számában (47. o.) olvasható. Baloldali alapállásból átfogóbb volt „Hungaricus"- Fe­kete Sándor írása.

5 Az MSZMP Országos Értekezletének jegyzőkönyve 1957. június 27-29. Bp., Kossuth, 1957. 16-23. o.

6 Az MSZMP határozatai és dokumentumai, 1956-1962. 272-277. o. Bp Kossuth, 1973.

7 Ezt a folyamatot Szelényi Iván tárta fel először tudományos egzakt­sággal. Meg is lettek a politikai következményei.

8 A második gazdaság legátfogóbb elemzését Gábor R. István végez­te el, aki minden nem központilag, államilag szervezett gazdasági tevé­kenységet idesorol. Valóság, 1985. 2. sz. 20-37. o. Saját nézeteimet először 1982-ben írtam le egy cikkben, amelynek publikálását akkor meg­akadályozták. (Megjelent később, a Társadalomelméleti Kollégium Év­könyvében 1966-ban.) A koncepció olvasható a „Hatalom és mozgalom" című könyvem 117-118. oldalán. Bp., Reform-Kossuth, 1989.

9 Az előbbit Gazsó Ferenc, az utóbbit Férge Zsuzsa képviselte.

10 Elfogadta az MSZMP Pártépítési Munkaközössége. Az MSZMP ha­tározatai és dokumentumai 1969-1970. Bp., Kossuth, 1974. 380-427. o.

11 Az MSZMP határozatai és dokumentumai, 1956-1962. Bp., Kos­suth 1964. 540. o.

12 Az MSZMP határozatai és dokumentumai, 1971-1975 . Bp., Kos­suth, 1978. 628. o.

13 Az államszocializmus termelési viszonyainak vizsgálatára lásd Ko­losi Tamás: Társadalmi struktúra és szocializmus. Bp., Kossuth, 1974.; Tagolt társadalom. Bp., Gondolat, 1987. Lásd még a már említett „Hata­lom és Mozgalom 1956-1989" című könyvem 79-93. o.

14 Elég a hetvenes évek munkásszociográfiáit elővenni László-Bencsik Sándortól Moldova Györgyig. Bizonyítékul szolgál azonban a „Réteg­helyzet – rétegtudat" című kötet is. Bp., Kossuth, 1980.

15 Az adatok „Az ipari nagyüzemi munkásság jövedelmi viszonyai, élet- és munkakörülményei" című kiadványból valók. Bp., Kossuth, 1985.

16 Jövedelemelosztás Magyarországon. Az 1988. évi jövedelmi felmé­rés adatai. Bp., Kossuth, 1990. 23. o.