Az évtizedeket Magyarországon töltő szovjet diplomata emlékezése Kádár Jánosról egy történelemszemlélet, egy gondolkodásmód és egy történelmi jelenség együttes dokumentuma.

1. Üdvözlöm a tényt, hogy megrendezésre került a mostani konferencia, amely Kádár János politikai útjának és személyének elemzésével foglalkozik, aki a múlt századi Magyarország egyik legkiemelkedőbb államférfija volt, és akinek a hatása mind a mai napig érvényesül. Köszönöm a meghívást, hogy legyek résztvevője a vitának. Azonban tisztában vagyok vele, hogy a véleményem alighanem különbözni fog a konferencián felszólalók többségének véleményétől.

 

2. Személyes megjegyzések. – A konferencia résztvevői között, azt hiszem, én találkoztam legtöbbet Kádár Jánossal, dolgoztam vele, a legkülönfélébb témákról folytattunk eszmecserét. Első ízben 1963-ban Moszkvában találkoztunk. Később sok közös dolgom volt vele, amikor az SZKP KB apparátusában dolgoztam, azután a Szovjetunió magyarországi nagykövetségén, majd megint a KB apparátusában. Én kísértem mindig, amikor látogatást tett a Szovjetunióban, közelről figyelhettem őt a legkülönfélébb nemzetközi találkozókon Moszkvában és más országok fővárosaiban. Tanúja lehettem három olyan momentumnak, amely jelentős volt Kádár életében és természetesen Magyarországra nézve is, nevezetesen 1973 februárjában, amikor L. I. Brezsnyevvel és Zavidovval beszélgetett; 1985 szeptemberében, amikor Gorbacsovval tárgyalt; és 1988 májusában, amikor legutolsó telefonbeszélgetését folytatta az SZKP KB főtitkárával.

Legutoljára 1988 júniusában találkoztam vele egy személyes beszélgetésen, amikor arra kért, közöljem M. Sz. Gorbacsovval, hogy az MSZMP májusi pártkonferenciája nem úgy alakult, ahogy várta, mert „a pártapparátus összeesküvését és árulásá"-t kellett tapasztalnia.

Részt vettem Kádár temetésén 1989 júliusában (az SZKP képviseletében akkor a Politikai Iroda tagja, az SZKP KB titkára, Je. Ligacsov és az SZKP titkára, A. Dobrinyin érkezett Budapestre). Kádártól az emberek tízezrei vettek búcsút, a nép számára az esemény semmivel sem volt kisebb jelentőségű, de talán még nagyobb is, mint Nagy Imre újratemetése. Az emberek érezték, hogy egy történelmi korszak ért akkor véget.

Én személy szerint, függetlenül a mai antikommunista és Kádár-ellenes kórustól, mindig is azt tartottam, és tartom mai is, hogy Kádár János kiemelkedő politikai alakja volt a második világháború utáni Magyarországnak és Európának. Mindig is tiszteltem, ami persze nem jelenti azt, hogy idealizálni próbáltam volna akár mint embert, akár mint politikust. De maga az a körülmény, hogy Kádár János több mint harminc évig állt országa élén, arra enged következtetni, hogy tehetséges, okos és körültekintő politikus volt, aki tudta, miként fejezze ki és védje országa, népe és pártja érdekeit. Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy milyen népszerű volt a magyar nép előtt. Nemrég végzett közvélemény-kutatások arról tanúskodnak, hogy Magyarország három legkimagaslóbb történelmi alakja közé tartozik. Ám országa határain kívül is jelentős tekintélye volt.

 

3. A szovjet vezetők és Kádár János kapcsolatáról. – 1956 előtt a szovjet vezetők csak úgy ismerték őt, mint az MDP Politikai Bizottságának egyik tagját. Igaz persze, hogy az ideig csupán egyetlenegyszer járt a Szovjetunióban, még 1948-ban egy pártdelegáció tagjaként. Kádár János nem tartozott az úgynevezett moszkoviták csoportjához, vagyis hogy nem élt szovjet emigrációban, nem végzett tanulmányokat a Komintern iskoláiban. Őt a hazai munkásmozgalom nevelte, a kommunista illegalitásban tevékenykedett. Köztudott, hogy Rákosi 1956. júliusi menesztésekor Kádár jelöltsége is felmerült, de a moszkvai vezetésben valaki felvetette, hogy lehet benne elfojtott sértettség indokolatlan letartóztatása és négyévi börtönbüntetése (1951-1954) miatt. A magyar Politikai Bizottság végül Gerő Ernő főtitkárrá választása mellett foglalt állást. Ennek a lépésnek az elhibázott volta igen hamar megmutatkozott, és Ny. Sz. Hruscsov is belátta később, hogy inkább Kádár János mellé kellett volna állni.

Kádár János életének nagy pillanata 1956 őszén jött el. És most nem érinteném a kérdést, hogy mi zajlott le akkor: ellenforradalom, nemzeti-felszabadító forradalom, népfelkelés vagy lázadás. A dolog lényege az, hogy Magyarországon kitört a káosz, az ország irányíthatatlanná vált, a népi-demokratikus rendszer jövője beláthatatlan volt, Nagy Imre döntése pedig, hogy szakít a Varsói Szerződéssel, és kikiáltja a semlegességet, objektíve vezetett a szovjet beavatkozáshoz, mert máskülönben felborult volna az európai erőegyensúly, hatályon kívül került volna a potsdami egyezmény. Nagy Imre nem tudta kivezetni az országot a zsákutcából, kapcsolatai Moszkvával összeomlottak, amin csak tovább rontott november 4-e hajnalán mondott zavaros beszédével. Amikor itt, Magyarországon azt hangoztatják, hogy Kádár szakítása Nagy Imre kormányával árulás volt, hogy ő egy közönséges Júdás, elvtársai gyilkosa és hóhéra, akkor ez megítélésem szerint érzelmi kirohanás vagy erősen ideologizált értékelés. Zárójelben jegyzem meg, hogy minden nézőpontnak lehet létjogosultsága, de azokat bizonyítani is kell. Történelmi igazság viszont, hogy 1956 végén Moszkvában és más szocialista országok fővárosaiban, beleértve Kínát és Jugoszláviát is, úgy látták, hogy a magyar válság megoldása a kormányzat fegyveres megdöntésében és leváltásában rejlik. Ehhez még hozzátartozik az is, hogy Moszkva és szövetségesei az Egyiptomot ért angol-francia-izraeli agresszió fényében tudatosan hunytak szemet a nemzetközi jog normáinak megsértése fölött.

Próbáljuk meg értékelni Kádár szerepét az akkori válságos események tükrében. Moszkva nehéz választás előtt állt. Nagy Imrében és kormányában nem volt többé bizalma. Vele szemben ott volt Kádár János, aki mint pártvezető sokkal több valóságérzékről tett tanúbizonyságot. Ezt mutatja 1956. november elsejei rádióbeszéde. Kádárt, Münnich Ferenccel együtt, akit már régóta ismertek a Kremlben, haladéktalanul Moszkvába vitték. Két napon át folyt a vita az SZKP KB Elnökségében, amikor Hruscsov, aki épphogy visszaérkezett a Titóval való találkozásáról, végre úgy határozott, hogy az új kormány feje igenis Kádár legyen, ne Rákosi, vagy valaki más a „brigád"-jából, és ne is Münnich. G. Zsukov marsall egyre sürgette elvtársait: „Döntsetek mihamarabb, mert a harckocsik már felmelegített motorral vesztegelnek, nálatok pedig még nincs a kormánynak feje." Közismert tény, hogy Kádár János nem állt rá azonnal, hogy ő vezesse az ideiglenes kormányt. Az volt a kikötése, hogy, úgymond, nem hajlandó eljátszani egy szovjet marionettfigura szerepét (erre bizonyítékom is van, mert a KGB egyik veterán tisztje mondta el nekem, aki Kádárt Budapestről Moszkvába kísérte, majd vissza, és tolmácsolt neki a tárgyalásokon); hogy a rákosistákat nem szabad a hatalom közelébe engedni; és hogy Nagyot le kell váltani és félre kell állítani. Ezt mind megígérték neki. Kádár tisztában volt vele, hogy Magyarországon nem virágokkal és tapsorkánnal fogadják majd. Később mesélte Brezsnyevnek, hogy akkor azt sem tudta bizonyosan, egyáltalán megússza-e élve, annyira kaotikus volt a helyzet az országban.

Ezt követően hatalmas erőfeszítéseket tett, hogy kivezesse Magyarországot a katasztrófaállapotból, persze szovjet védnökséggel a háta mögött. De vajon történhetett volna másképp az akkori körülmények között? Hruscsov mint afféle „keresztapa" segített neki, annak ellenére, hogy Moszkvában és Budapesten is nem kevés ellenlábasa volt Kádárnak. Az újonnan megalakult párt, az MSZMP kezdetben nem élvezett túl nagy támogatottságot; ha jól emlékszem, talán az ország lakosságának 30%-a volt mellette. Ahhoz, hogy Budapesten az 1957. május elsejei felvonulásra és nagygyűlésre kimenjen egymillió ember, igencsak meg kellett dolgozni, és legkivált a bizalom elnyerése volt nagy teljesítmény. Ahogy konszolidálódtak az állapotok, és mindinkább kialakult a közmegegyezés, úgy nőtt Kádár tekintélye az országban és világszerte, többek között a Szovjetunióban is. A szovjet-magyar kapcsolatok sikeresen fejlődtek. Magyarország a szocialista közösség egyik legelismertebb országává vált, hangjára egész Európában figyeltek. Ez mindenekelőtt a kádári vezetés érdeme volt. Hruscsov, Brezsnyev és Andropov is egyetértett abban, hogy Kádár személyének kiválasztásával stratégiailag helyes döntés született, amely hatékonyan működött sok-sok éven át. Erről még Gorbacsov is megemlékezett 1986-os levelében, amikor Kádár harmincéves évfordulóját ünnepelte az MSZMP vezetői posztján. „Az Öreg" nem adott rá engedélyt, hogy ezt a levelet a sajtó közölje, csak a KB Agitprop Osztályának brosúrájában jelent meg.

 

5. Moszkva szemében Kádár igazi kommunista volt, antifasiszta, internacionalista, hű szövetséges, tapasztalt vezető. 1964-ben megkapta a Szovjetunió Hőse címet. A legfelsőbb szovjet vezetésben számítottak rá, tanácskoztak vele, kikérték a véleményét. Így volt ez például a lengyel és a csehszlovákiai válság idején, vagy amikor kiéleződtek a szovjet-kínai ellentétek. 1969-ben fontos szerepet szántak Kádár Jánosnak a Kommunista Pártok Világkonferenciájának előkészítésében.

Kádár János tisztában volt a Szovjetunió és az SZKP történelmi helyével és szerepével, ezért is törekedett rá, hogy minél jobb személyes kapcsolatokat ápoljon a szovjet vezetőkkel, Hruscsovtól Gorbacsovig. Ebben mindenekelőtt arra látott eszközt, hogy eredményesen védje Magyarország nemzeti érdekeit. Magától értetődik persze, hogy az említett kölcsönviszonyban sokféle árnyalat volt megfigyelhető. Például Brezsnyev felfogásához képest Kádár időnként bonyolultan fejezte ki magát, de általában azért megtalálták a közös nyelvet. Különösen sokat adott viszont Kádár véleményére Ju. Andropov, aki megértette, hogy Magyarország vezetője Moszkvánál pontosabban érzékeli az európai országok, különösen pedig a szomszédai helyzetét. Amikor Andropovot az SZKP KB főtitkárává választották, Kádár a saját köreiben azt mondogatta tréfásan, hogy a világtörténelemben először fordult elő, hogy egy finnugor nép képviselője (Andropov egykor Karéliában dolgozott) lett a Szovjetunió legelső embere. Andropov sokéves bizalmas kapcsolatot tartott fenn Kádárral; neki például arról a súlyos betegségéről is beszélt, amely végül a sírba vitte. Ami Gorbacsovot illeti, ő akkor ismerkedett meg a magyar vezetővel, amikor még az SZKP sztavropoli területének volt az első titkára. Mihail Gorbacsov sűrűn hivatkozott a magyar tapasztalatokra, őszinte tiszteletét fejezte ki mindig Kádár iránt, csak éppen jobban szeretett maga beszélni, mint hallgatni a beszélgetőtársát. Ez év júliusában, amikor megfordult Budapesten, azt mondta, hogy neki Kádárral sohasem voltak ellentétei. Kádár egyedül azért bírálta őt, hogy a szovjet peresztrojkába már tíz évvel korábban is belekezdhetett volna. Ugyanakkor Gorbacsov magyarországi látogatása 1986 nyarán lényegében azt a folyamatot mozdította előre, hogy Kádár Jánost felmentsék az MSZMP legfelsőbb tisztségéből, és tisztes nyugállományba helyezzék. Az emberek mérlegeltek és látták, hogy mi a jelentősége a fiatalságnak és az energiának.

A Szovjetunió vezetői előtt Kádár János soha nem játszotta a bábfigura szerepét, amivel kivívta mindenki tiszteletét. Mindamellett pontosan ismerte a két ország és a két párt súlya, valamint a viselt felelősség mértéke közti különbséget. Ha 1956-1957-ben még voltak is olyan kísérletek, hogy Kádárt igazgassák, kioktassák, beavatkozzanak a belső ügyeibe, később ez gyakorlatilag megszűnt. Kádár rendszerint azt mondta a Szovjetunió képviselőiről, hogy akit Moszkva küld neki, azzal ő minden esetben együtt dolgozik. Képes volt rá azonban, hogy bárkinek letörje a szarvát, vagy akár arra, hogy követeket távolítson el. Számára az egyedüli tekintély az SZKP KB mindenkori főtitkára volt (lehetne sorolni a példákat, amikor összeütközésbe került Kosziginnel, Katusevvel vagy Kirilenkóval).

Volt bátorsága, hogy kimondja, ha nem értett egyet a szovjet állásponttal (helytelenítette azt a módszert, amellyel 1964-ben eltávolították Hruscsovot minden addig betöltött tisztségéből, ráadásul nyilvánosan fejtette ki nézeteit a kérdésről; szóvá tette a magas katonai kiadásokat, a harckocsik túlzott számát a szovjet hadseregben; bírálta a KGST megreformálásához való szovjet hozzáállást; számon kérte, hogy miért nem közöltek azonnal valós információkat a csernobili katasztrófa méreteiről; vagy hogy milyen meggondolatlan módon viszonyultak Sztálinhoz; stb.). Kifejezetten elégedetlen volt azzal a módszerrel, amellyel a szocialista országok a közös akciót vezették Csehszlovákiában, ezért nem is utazott el 1968 novemberében Varsóba, hogy találkozzék Brezsnyevvel.

Általában véve tekintélyes és köztiszteletben álló pártvezetőként ismerték el, akinek volt bizonyos mértékű autonómiája a szocialista közösségen belül. Belpolitikájában mindig szem előtt tartotta 1956 tragikus tapasztalatait, ami kifejeződött az agrárszektorban végzett különféle kísérleteiben, a szövetkezeti mozgalomban és természetesen az 1968-as gazdasági reformban. A szovjet vezetők tökéletesen megértették, hogy a tragikus 1956 után a kádári politika sikerének záloga az életszínvonal emelése, az általános egyetértés erősítése („aki nincs ellenünk, az velünk van") és még inkább, mint más országokban, a szabadság mértéke, a kulturális és vallási téren gyakorolt tolerancia és hasonlók. Amikor Kádár a magyar sajátosságokat magyarázta, mindig megemlítette, hogy a népnek feltétlenül meg kell mondani az igazat. Azt magyarázta Moszkvában, hogy neki egy kis országban könnyebb újításokat bevezetni és kísérleteket folytatni, amelyeknek az eredményei hasznosak lehetnek még a Szovjetunióban is. Ismertté vált az a kijelentése, amelyet olasz újságírókkal beszélgetve tett, miszerint a Szovjetunió úgy építi a szocializmusba vezető utat, mint egy medve – hanem már Magyarországon ez így nem megy, itt sokkal kifinomultabb módszerekre van szükség. Kádár látta a létező szocializmus hiányosságait, és igyekezett megtalálni a kivezető utat, miközben azt vallotta, hogy a szocializmus építésének előrehaladtával az életnek is javulnia kell; a párt egymagában semmit nem érhet el, az új társadalom kialakításához nemzeti összefogásra van szükség, aminek elengedhetetlen feltétele a választási demokrácia bizonyos fokú szélesítése; ám amennyiben nincs többpártrendszer, akkor a pártnak magának kell saját ellenzékévé válnia; a politikai gépezeten szelepeket kell nyitni a belső túlnyomás levezetésére; át kell venni a piacgazdaság számos elemét, vele párhuzamban pedig szűkíteni kell a direktív tervezés szféráját. Könnyen lehet, hogy ma már mindez sematikusnak tetszik, de akkor is efféle kísérletekből rakódott össze a magyar koncepció „az emberarcú szocializmus"-ról, méghozzá a gyakorlatban és nem csupán a szándékban, mint 1968-ban a prágai reformereknél.

 

6. Egészen nyilvánvaló, hogy Kádárnak és politikai csapatának (csupa tehetséges és rátermett emberből állt!, gondoljanak például Fock Jenőre, Aczél Györgyre vagy Fehér Lajosra) a kísérletei lépten-nyomon sorompókba és akadályokba ütköztek. A Szovjetunió 1985-ig paternalista politikát folytatott, tolakodó módon istápolta szövetségeseit, minden fontosabb politikai lépéshez Moszkva jóváhagyása kellett, ahol olykor a marxizmus-leninizmus dogmatikus nézetei érvényesültek (szép számmal voltak védelmezői az SZKP-n belül), úgyhogy nem volt könnyű cselekedni. Kádárnak sem sikerült mindig. Moszkva egyik alapvető érve ez volt: „Mi biztosítjuk a védőpajzsot nukleáris rakétáinkkal, a biztonság megőrzésében miénk a legnagyobb felelősség, hatalmasak a kiadásaink, ugyanakkor szállítunk nektek kőolajat, energiahordozókat, nyersanyagot, miközben az imperializmus igyekszik aláásni a szocialista világ stabilitását, és a hídverés taktikáját alkalmazva megpróbál kiragadni a blokkból egyes országokat. Legyetek óvatosabbak. Mellé ne fogjatok!" Az 1968-as közös csehszlovákiai fegyveres fellépés után, majd V. Gomulka lengyelországi bukását követően a Kreml bizalmatlansága megnőtt az egyes országokban tervezett reformokkal és újításokkal szemben. 1972 februárjában, amikor Magyarországon bizonyos jelei mutatkoztak a gazdasági reform sikertelenségének, hírek kezdtek keringeni a Politikai Bizottságon belül kiéleződött vitákról; Brezsnyev meglehetősen nyersen fejtette ki nézeteit Zavidovóban Kádár gazdasági és szociális politikájáról, feszegette a káderpolitika kérdéseit, miközben kitért a magyar államfő legbelsőbb köreire is, és refrénszerűen ismételgette: „Mi hiszünk neked, János, de gondold meg…" Kádár János mindent tudomásul vett, de nem ígért meg semmit. Csupán annyit jegyzett meg, hogy a hírek talán nem a leghitelesebb forrásból származnak. Számára az volt a legfontosabb, hogy abban a pillanatban megkapta a bizalmat. Mint szuverén vezető egy ideig még kivárt, majd 1974-1975-ben változtatásokat hajtott végre a pártvezetésben. Előtte még, 1972 májusában, amikor betöltötte hatvanadik életévét, „kísérleti léggömböket" eregetett föl nyugdíjba vonulásáról. Ezeket a „léggömböket" éppúgy szánta saját elvtársainak, mint Brezsnyevnek Moszkvába. Az SZKP KB főtitkára nem találta jó gondolatnak Kádár visszavonulását. 1972 novemberében azt mondta neki Budapesten, hogy véleménye szerint a magyar KB helyesen lépett fel, amikor nem fogadta el a lemondását. „Mi ezt nem tehetjük meg csak úgy, nekünk kötelességünk, hogy kitartsunk a helyünkön, és szolgáljuk a mi közös ügyünket. Kekkonen Finnországban visszavonulhat, hogy anekdotákkal teli könyvet írjon az erdőben ücsörögve. De az ilyesmi nem nekünk való…"

Voltak belső visszahúzó erők is. A párt és a KB egységének külső homlokzata mögött véleménykülönbségek húzódtak meg, dúlt a harc balosok és jobbosok, konzervatívok és reformerek között. A Politikai Bizottságon belül szabadon vitatkozhatott bárki, de Kádáré volt az utolsó szó. Ahogy ő mondta, az egység megőrzéséért harcolni kell, újra kell teremteni minden politikai időszakban. Ellenzéke távozott vagy kitért előle (Marosán Gy., Nyers R., a „munkásellenzék" tagjai, 1972-ben).

A külső hatások nem korlátozódtak arra, hogy Moszkvának éppen mi volt a véleménye, Magyarország helyzetét az is befolyásolta, hogy időről időre ravasz nemzetközi játék folyt körülötte.

Azután a hetvenes évek második felétől elkezdtek súlyosbodni a gazdasági nehézségek, felerősödött a világgazdaság negatív hatása, a külső eladósodás nőttön-nőtt. Fokozatosan lassult, a nyolcvanas évekre pedig megállt az életszínvonal növekedése, ami már politikai problémát okozott.

Magyarország belépése az IMF-be és a Világbankba csak pillanatnyi lélegzetvételre volt jó. Az a kísérlet, hogy minél szorosabb kapcsolatok jöjjenek létre az EGK-val, nem járt sikerrel. 1985-1986-ban Kádár János Moszkvától kért segítséget, de kiderült, hogy a Szovjetunió maga is nehézségekkel küzd, és lényegében semmit sem tud adni Magyarországnak.

Mindezt tetézte egy új és igen súlyos gond is. Kádár János idővel, dicsősége csúcsán, saját stabilitási politikájának a rabjává vált, ami kiváltképpen a káderkérdést érintette, mert azokhoz az emberekhez ragaszkodott váltig, akik sok éven át ott álltak körülötte. Még nagyobb baj volt, hogy „az örökös vezető" kezdte elveszíteni a valóságérzékét, és nem érdekelte többé a politikai megújulás. Hozzá még elvesztette politikai bátorságát is. Kádár János ott maradt egyedül a hatalom csúcsán, amikor már réges-régen nem voltak ellenfelei. Az országban pedig egyre bonyolódott a helyzet. Ezt ugyan érzékelte, de már kiutat nem talált. A korábbi tapasztalatok most nem segítettek. Józan ésszel belátható, hogy a szocialista országokban jóval simábban kellett volna végbemennie a vezetőváltásnak, mert lám, végül ő maga vált akadályává Magyarország modernizációs politikájának.

Már 1980-ban vagy 1981-ben nyugdíjba kellett volna mennie, de ő 1988-ig halogatta a kérdést. Lehet, hogy azért, mert nem látott utódot maga körül. Ez amúgy politikai bizottságbeli elvtársainak is a bűne volt, mert nem merték megmondani Kádárnak az igazságot, és mindent Moszkvával beszéltek meg (az NDK-ban Hoeneckerrel még ennél is rosszabb volt a helyzet). Mellesleg Gorbacsov is megmondhatta volna neki egyenesen, ehelyett azonban csak célzásokat tett, hogy vigyáznia kellene magára, lazábbá tehetné időbeosztását, pihenhetne többet stb. Gorbacsov nyilvánvalóan azért nem szólt neki, mert érezte, hogy az öreg Kádár egyre kevésbé ellenzi a peresztrojka politikáját. 1985-ben Kádár megkérdezte Gorbacsovtól, hogy nem fél-e, hogy vele is megismétlődik Hruscsov esete.

Kádár életének befejezése tisztán emberi tragédia. A pártja szabályosan a sorsára hagyta a fizikailag és szellemileg egyaránt kimerült embert. Amikor sor került az 1956-os események felülvizsgálatára, már nem volt képes védeni magát, hacsak nem tekintjük ilyen lépesnek összefüggéstelen beszédét a KB plénuma előtt 1989 áprilisában, amelyben azért érvényesült valami sajátosan furcsa logika. Azt hangoztatta, hogy nem volt szovjet ügynök, hogy 1956 és 1958 között nemcsak Nagy Imre halt meg, hanem őelőtte is haltak meg emberek, és hogy ő, Kádár János nem bújik ki a felelősség alól. Levélben kérte a KB-t, hogy bíróság vizsgálja meg a bűnösségét, de ezt nem tették meg neki.

Szerintem semmilyen dokumentum sem létezik, amely Kádár közvetlen bűnrészességét bizonyítaná a volt miniszterelnök halálos ítéletének meghozatalában, de az is egyértelmű, hogy nem tett erőfeszítéseket a legsúlyosabb büntetés enyhébb ítéletre változtatásáért. Mellesleg szólva mindez csak az én előfeltevésem.

 

7. Ki volt Kádár János? A magyarországi rendszerváltás óta minden vita az 1956-os események átértékelése körül zajlik. Ezen a prizmán keresztül ítélik meg Kádárt is, annál is inkább, mert az MSZP Nagy Imrét választotta ideológiai mintaképéül. A szocialisták nem vallják magukénak Marxot és Engelst, Lenint orosz jelenségnek tekintik, Kádártól elfordultak, a Szocialista Internacionálén belül sem találtak senkit. Minden jel arra vall, hogy itt a baloldaliaknak nincs szükségük előfutárra. Pedig akárhogy vesszük is, Kádár 1956-ban mégiscsak kivezette az országot a katasztrófából, még ha áldozatok árán is. Ha nagyobb távlatokban, retrospektíve nézzük a kérdést, akkor egyértelmű, hogy a Rákosi-Nagy-Kádár tragikus hármasból éppen hogy ő hajtotta a legtöbb hasznot Magyarországnak. Hazája sikerei az 1960-1970-es években az ő nevéhez kapcsolódnak, amikor növekedett a jólét, és megerősödött Magyarország nemzetközi tekintélye. Ő egy kiemelkedő magyar politikus, akit nem lehet csak úgy kitörölni a történelemből, aki jól látható nyomokat hagyott a 20. századi Európa történelmében. Az ő szerepe és jelentősége semmivel sem kisebb, mint Horthyé, Bethlené vagy Telekié, akiknek mostanában az emlékműveket állítják Magyarországon. Napnál világosabb, hogy mi itt a gond: az, hogy Kádár egy magyar kommunista. Csak úgy megjegyzem, hogy Kádár mindig is magyar maradt. Emlékezzünk akár 1975-ös beszédére a helsinki konferencián. Most, hogy mindenki leszámolni igyekszik vele, próbálják befeketíteni a baloldali nézeteket, a baloldali pártok politikáját, a szocializmus eszméit. Egymásnak ellentmondó tényeket ragadnak ki Kádár politikai tevékenységéből (32 év alatt sok ilyen ellentmondást lehet találni bármelyik politikusnál), ijesztgetik a lakosságot, dezorientálják a fiatal nemzedéket, amely amúgy sem tud túl sokat a szocializmus korszakáról Magyarországon. Egyre hevesebbé válnak a viták Kádár személye körül, egyre többen igyekeznek megbélyegezni a szocialista korszakot Magyarország történelmében, ha már 1990-ben, a megegyezéses hatalomváltás körülményei között erre nem volt lehetőségük. Valami hasonló megy végbe Lengyelországban is, ahol Jaruzelskivel együtt az egész megelőző rendszert döntögetik talapzatáról. Magyarországon, közvetlenül Kádár János születésének 95. évfordulóját megelőzően, meggyalázták feleségével közös sírját. Soha nem hittem volna, hogy ebben az országban olyan gyalázatos tettek történhetnek, amelyek a legsötétebb középkort vagy a legvadabb nomád időket idézik.

 

8. Kádár János politikai pályafutásáról folytatni kell a vitát, a történészeknek ez a dolguk. De Magyarország egyszer még mindenképpen meg fogja adni Kádár Jánosnak azt az elismerést, amely valójában megilleti. A népeknek körültekintőbben és tisztelettudóbban kellene bánniuk nagy fiaikkal. Nálunk, Oroszországban is hasonló túlkapások figyelhetők meg ezen a téren, mert mi éppúgy hajlamosak vagyunk rá, hogy kemény kézzel intézzük el politikusainkat, csakhogy nagy elődök nélkül nem volna jelenünk. Az ő tapasztalataikban nagyon sok a megszívlelendő tanulság, az ő győzelmeik és kudarcaik világítják meg az utat előttünk.

 

(Fordította: Székely Ervin)

Az államszocializmus egyre inkább történelemmé „stilizálódó" világa Kubában még védi állásait az amerikai kapitalizmus vad támadásaival szemben. A kubai rendszer vezető ideológusának írása egyszerre történeti és jelenkori ideológiai dokumentum, amely bepillantást enged a jelenség mai világába.

A szerző az államszocializmus kubai értelmezésének talán leghivatottabb képviselője. A jogász végzettségű A. Hart a Július 26. Mozgalom és a Kubai Kommunista Párt egyik alapítója, a KKP KB, a Nemzetgyűlés és az Államtanács tagja. Mint a rendszer egyik vezető kultúrpolitikusa és ideológusa reprezentálja egy korszak és egy generáció sajátos felfogását, amely a múlt eszmetörténeti megismeréséhez adalékul, egyfajta forrásként szolgálhat. (A szerkesztőség)

***

A szocializmus Kelet-Európában és a Szovjetunióban bekövetkezett összeomlása után valaki azt mondta nekem: „Hajótöröttek vagytok", amire azonnal válaszoltam: „Mi, hajótöröttek a szárazföld felé úszunk, mi ismerjük legjobban a történtek okait, és nekünk van a legtöbb elmondanivalónk". Pontosan ebből a történelmi tapasztalatból és nemzetünk gazdasági-társadalmi formációjának sajátos vonásaiból kiindulva juthatunk el Marx és Engels nézeteinek dogmáktól mentes és teremtő interpretációjához.

Amikor 1991 decemberében végső szakaszához ért a Szovjetunió szétesésének folyamata, és ezzel együtt az úgynevezett kétpólusú világrend, rámutattam, hogy nem csupán a kelet-európai és szovjetunióbeli szocializmus végéről van szó, hanem a második világháborút követően kialakult politikai egyensúly radikális megbomlásáról is, amely pedig nem volt szocialista jellegű. Ezért tűnt nekem igen találónak Eduardo Galeno megjegyzése, aki a tőle megszokott szellemességgel ezeket a szavakat mondta akkor: „Másik bűnbakot kell keresni". És valóban, a berlini fal leomlásával lezárult az orosz forradalom ciklusa, és egyúttal a fenntarthatatlan fegyverkezési hajszával fémjelzett – úgynevezett hidegháborús – időszak erőinek labilis egyensúlya is felborult. Tulajdonképpen ekkor kezdett radikálisan széthullni a kapitalizmus által elért legmagasabb civilizációs rend.

Tizenöt évvel később, 2006 decemberében, miközben az elsöprő választási győzelmet ünneplő Chávez elnök beszédét hallgattam; amikor is akik rá szavaztak, a szocializmus mellett tették le voksukat; nos, őt hallgatva meggyőződésemmé vált, hogy ki kell dolgozni egy elméletet, amely lehetővé teszi számunkra, hogy határozott léptekkel haladjunk egy valódi szocialista forradalom – vagy az ő szavaival élve: „a 21. század szocializmusa" – felé. Lenin, a gyakorlati politika egyik géniusza, azt mondta, hogy nem létezik forradalom forradalomelmélet nélkül. És pontosan erről van szó: le kell vonni azokat a filozófiai következtetéseket, amelyek segítenek egy, korunk és népeink realitásain alapuló autochton szocializmus megalapozásában. Azon is elgondolkodtam, hogyan marad hátra végérvényesen az európai 20. század „létező szocializmusa", amely nem is volt az, pontosan azért, mert nem volt szocializmus.

Természetesen nem hagyhatjuk figyelmen kívül e tapasztalat tanulságait.

Marx, Engels és Lenin eredeti társadalmi elgondolásai Lenin halála után egy torzulási folyamaton mentek keresztül, melynek során minden reális értelmüket elvesztették és pontosan önmaguk szöges ellentétévé váltak. Olyan mértékben ferdültek el ezen eszmék megalkotóinak gondolatai, hogy visszamentésükhöz vissza kell nyúlnunk az eredeti szövegekhez. Így a klasszikusok elemzéseit és elképzeléseit útmutatóként használhatjuk majd a cselekvéshez, vagy kutatási módszerként, úgy, ahogy ezt ők maguk tették.

Che Guevara rámutatott, utalva pontosan a szocializmus már akkor mutatkozó torzulásaira, hogy amikor egy repülős irányt téveszt, vissza kell térnie a kiindulási pontra, hogy újra megtalálja az útvonalat. Ez a kiindulási pont Marx és Engels eredeti eszméiben rejlik. Helyet adhatnánk a felsorolásban Rosa Luxemburgnak, Antonio Gramscinak, José Carlos Mariáteguinek, Julio Antonio Mellának és Che Guevarának is. És persze a martíi eszmerendszernek és világnézetnek, valamint Fidel Castro és Hugo Chávez ideológiájának, amelyek a Bolivar, San Martín, Sucre, Juárez, Alfaro és a 20. század nagy szocialista gondolkodói által képviselt latin-amerikai és karib-térségbeli eszméken alapulnak. Latin-Amerikában uralkodóvá vált az egységre és a legegyetemesebben értelmezett szabadságra való törekvés, és az igény, hogy ez a földrész egészen más szerepet töltsön be a világban, mint ahogy az a legutóbbi évtizedekben történt.

Ma gyakorlati szükségszerűségként jelentkezik az, hogy a maga teljes gazdagságában szemléljük Marx, Engels és Lenin filozófiáját, illetve arra vonatkozó elképzeléseiket, hogy a maga teljes gazdagságában, valamint közvetlenül visszanyúlva milyennek kellett volna lennie a szocializmusnak. Vegyük néhány alapvető megállapításukat, és nézzük meg, mint mond például Engels: „A kommunizmus szemünkben nem állapot, amelyet létre kell hozni, nem eszmény, amelyhez a valóságnak hozzá kell igazodnia. Mi kommunizmusnak a valóságos mozgalmat nevezzük, amely a mai állapotot megszünteti. E mozgalom feltételei a ma fennálló előfeltételekből adódnak."¹

Ezt az eszmét egészíti ki Engels következő felvetése: „Az úgynevezett »szocialista társadalom«, én úgy vélem, nem egy egyszer és mindenkorra megalkotott dolog, hanem úgy kellene tekinteni, minden más történelmi rendszerhez hasonlóan, mint egy állandó változásban és átalakulásban lévő társadalmat. A jelenlegi rendszerhez viszonyítva a kritikai eltérést a termelésnek valamennyi termelőeszköz közös tulajdonon alapuló – eredetileg egyetlen nemzet általi – megszervezése jelenti."²

A „szocialista társadalom" kifejezést maga Engels tette idézőjelbe. Mi megengedtük magunknak, hogy aláhúzzuk. Tehát ők nem beszéltek tulajdonképpen szocialista társadalomról, abban az értelemben, ahogy azt a későbbiekben felfogták és jellemezték; hanem a forradalom továbbfejlesztéséről, ami egy igazságosabb társadalomhoz vezet el, és ez lesz majd később a szocialista társadalom. Ennek konkrét körvonalait, amint arra az említett bekezdés rámutat, „a termelésnek valamennyi termelőeszköz közös tulajdonán alapuló – eredetileg egyetlen nemzet általi – megszervezése" adná.

Most nézzük meg a következő bekezdést, amit Marx és Engels fogalmazott meg A német ideológiában, a „Feuerbach. A materialista és az idealista szemlélet ellentéte" című részben: „A kommunizmus szemünkben nem állapot, amelyet létre kell hozni, nem eszmény, amelyhez a valóságnak hozzá kell igazodnia. Mi kommunizmusnak a valóságos mozgalmat nevezzük, amely a mai állapotot megszünteti. E mozgalom feltételei a ma fennálló előfeltételekből adódnak."³

Ugyancsak Engels volt az, aki rámutatott, hogy a marxizmus egy kutatási és tanulási módszer, Lenin pedig azt állította, hogy a marxizmus vezérfonal a cselekvéshez.

Ezzel a módszerrel és ezzel a vezérfonallal mélyebbre kell hatolnunk egy filozófiai kulcskérdésben: az objektum és a szubjektum közti kapcsolat kérdésében.

Sajnos a 20. században sokan elfelejtették, hogy az ember anyag is.

A tudomány legújabb eredményei igazolják a José de la Luz y Caballero által a 20. század első felében feltárt filozófiai koncepciók helytállóságát, amelyeknek Medardo Vitier a szintézisét adja, rámutatva, hogy Luz szerint az igazság nem az egyénben keresendő, és nem is a külső világban, hanem a kettő közötti kapcsolatban. Marx ezt a következőképpen fejezi ki: „[…] hogy az embernek önmagához való viszonya csak a másik emberhez való viszonya által lesz számára tárgyi, valóságos. Ha tehát az ember úgy viszonyul munkájának termékéhez, tárgyiasult munkájához, mint egy idegen, ellenséges, hatalmas, tőle független tárgyhoz, akkor úgy viszonyul hozzá, hogy egy másik, neki idegen, ellenséges, hatalmas, tőle független ember e tárgy ura. Ha saját tevékenységéhez mint nem-szabad tevékenységhez viszonyul, akkor úgy viszonyul hozzá, mint egy másik ember uralma, kényszere és igája alatt folyó tevékenységhez."⁴

Martí a maga részéről rámutat, hogy a humánum titka az emberek egymással való társulásának képességében rejlik, és ezen a ponton egyeznek kettőjük nézetei a szubjektivitás vonatkozásában.

A szocializmussal kapcsolatos koncepciókkal folytatva, máris közreadnánk két definíciót, elsőként Marxét: „A kommunista társadalom egy felsőbb szakaszán, amikor az egyének már nincsenek leigázó módon alárendelve a munkamegosztásnak, és ezzel a szellemi és testi munka ellentéte is eltűnt, amikor a munka nemcsak a létfenntartás eszköze, hanem maga lett a legfőbb létszükséglet; amikor az egyének mindenirányú fejlődésével a termelőerők is növekedtek és a kollektív gazdaság minden forrása bővebben buzog – csak akkor lehet majd a polgári jog szűk látóhatárát egészen átlépni, és csak akkor írhatja zászlajára a társadalom: mindenki képessége szerint, mindenki szükséglete szerint."⁵

A továbbiakban pedig Martí és más latin-amerikai szabadsághősök szocializmussal kapcsolatban kifejtett eszméire utalnék, mert úgy vélem, hogy kulcsot adnak a jelen pillanat gyakorlatához. A mi latin-amerikai és karib-térségbeli kultúránk egyik jellemző vonása átvenni az Európából jövő eszméket, és népeink törekvéseihez igazítva újrafogalmazni azokat. Így történt ez a 19. század latin-amerikai liberalizmusával, amely egészen más, mint amit az Egyesült Államokban, illetve Európában illettek ugyanezzel a névvel; és ugyancsak így történt a népeink kulturális gyökereiben jelen lévő szocialista eszmékkel is. Benito Juárez társadalmi eszmerendszerének mélysége ragyogó példa erre az állításra. Juárez ezt mondta: „Mindenkinek képességei szerint, valamint képességeihez mért munkája és képzettsége szerint. Így nem lesznek kiváltságos osztályok és igazságtalan előnyök […] A szocializmus a fizikai és szellemi képességek állapotának, illetve azok szabadon történő fejlesztésének jobbítására irányuló természetes tendencia."⁶

Ami pedig Martít illeti, ő ezeket a szavakat intézi levelében barátjához, Fermín Valdés Dominguezhez: „Van valami, amit nagyra értékelek, mégpedig a szeretetet és emberi tiszteletet, amivel a kubaiak felé fordulsz, hívják őket bárhogy, akik ott őszinte szívvel az e világi dolgaik intézéséhez egy kicsivel több szívélyes rendet és az oly nélkülözhetetlen lelki egyensúlyt keresik. A szándék nemes voltát kell nézni, nem pedig az emberi természet által ráaggatott ilyen vagy olyan csúfító szemölcsöket. Két veszély fenyegeti a szocialista eszméket – mint sok más eszmét is -: az idegenszerű, zavaros és hiányos olvasmányok réme; és a törtetők leplezett gőgje, akik, hogy érvényesüljenek a világban, tettetéshez folyamodnak, csak hogy találjanak vállakat, amelyekre felkapaszkodhatnak, ők, a védtelenek frenetikus védelmezői."⁷

Szeretném felhívni a figyelmet a Martí által jelzett veszélyekre: az egyik az idegenszerű és hiányos olvasmányok veszélye, a másik pedig lényegében az emberi rosszaság és az opportunizmus. Ez nem is igényel részletesebb kifejtést: emiatt futott zátonyra a szocializmus Európában; vétettek az etika ellen, és nem volt meg a szükséges kultúra a helyzet megoldásához. Ebből kiindulva kell megközelíteni, mint ahogy Martí is rámutatott, a helyzet tanulmányozását.

Népünkről is szólt: „De a mi népünk esetében nem olyan nagy a kockázat, mint más, indulatosabb és kevesebb természetes józansággal bíró társadalmakban: Európában kevésbé érvényesült a természetes józanság, és ezt elmagyarázni, egyszerűen és mélyrehatóan, a mi munkánk lesz, amire te minden bizonnyal képes vagy – mondta Fermínnek. – A lényeg az, hogy ne kompromittáljuk a magasságos igazságszolgáltatást azáltal, hogy helytelen vagy túlzott módon kiköveteljük azt." Az Egyesült Államok szélsőségeire utalt. „És mindig szem előtt kell hogy tartsuk az igazságot, te meg én, mert megnyilvánulási formájának hibái nem hatalmazzák fel a nemes lelkű embereket arra, hogy felhagyjanak védelmezésével. Nagyon is jó hát a május elsejei idea. Izgatottan várom beszámolódat."⁸

Az etika és a kulturált politikai gondolkodás segít hozzá a szocializmus új útjának megtalálásához. E tekintetben válik szükségessé a legemelkedettebb nyugat-európai gondolkodás kutatásainak ösztönzése, hogy összekapcsolódjon a mi Amerikánk, vagy Bolivar szavaival élve: a „a mi kis emberi nemünk" ideológiájával.

A latin-amerikai liberális mozgalom, valamint Marx, Engels és Lenin eredeti szocialista ideálja segíthet megválaszolni a kérdést, hogy milyen úton kell járnia a 21. századi szocializmusnak.

És ezekkel a gondolatokkal fejezném be, ismételten ráirányítva a figyelmet arra, hogy tanulmányozzuk Marx és Engels írásainak eredeti szövegét, mert ez az egyetlen módja annak, hogy ránk hagyott örökségük érvényességét a maga teljes értékében visszaállítsuk.

Ha félremagyarázásokat és elhallgatásokat kiiktatva tanulmányozzuk ideáikat, elősegítjük, hogy a szocialista eszmék visszanyerjék elvesztett hitelüket. Olyan hitelvesztés és zavarodottság tapasztalható, amihez hasonló a fizikában, illetve általában a természettudományokban keletkezne, ha figyelmen kívül hagynánk Newtont, Einsteint, Mengyelejevet vagy Pasteurt, hogy csak néhány nevet említsünk. Marx, Engels és Lenin a nyugat-európai gondolkodás csúcsán állnak a filozófia, valamint a világszerte elterjedt társadalomtudományok és humán tudományok terén, és ránk hagyott örökségük nélkülözhetetlen része az ilyen irányú akadémikus diszciplínáknak. Ezek nélkül nem tudnánk túljutni a humán ágazatok világméretű, súlyos kihatással járó összeomlásán.

Lépjünk túl véglegesen a megosztó izmusokon, és gyűjtsük egybe, egyetemes szellemben, a történelem során élt azon gondolkodók – kezdve a mitikus Prométheusztól Che Guevaráig – legnemesebb elgondolásait, akik magasra emelték a humanizmus eszméjét és az ember egyetemes utópiáját, és mutassuk fel, szembeállítva az otromba vulgáris materializmussal, azokat az etikai értékeket, amelyekre ma szüksége van az emberiségnek: csak így, ezzel a válogatással találjuk meg azt a társadalmi és filozófiai ideológiát, amelyre Amerikának szüksége van. Soha nem juthatunk el ide a különböző, kívülről jött filozófiai és politikai rendszerekről folytatott akadémikus viták révén, arról, hogy mit is neveztek baloldalnak, illetve mit jobboldalnak.

Most e témák tanulmányozóira és kutatóira hárul a feladat, hogy megvizsgálják a szocialista eszmék nagy megalkotóinak nyomdokain járva ezen ideológiák kulcspontjait, és ennek alapja egy autochtónia kell hogy legyen, amelyben együtt léteznek és egymást gazdagítják a különböző tapasztalatok, a legtökéletesebben tiszteletben tartva az identitást, kezdve a közösségtől a régión és az országon át egészen világszintig.

Ezen – a 21. század számára oly fontos – területen a latin-amerikai és karibi eszmevilág a kiemelkedő ideológiák élvonalában áll. Ez az örökség nélkülözhetetlen annak a jobb és elérhető világnak megvalósításához, amelyre valamennyien törekszünk.

Üdvözöljük, hogy letűnt az elhibázott, középszerű, a legnemesebb értelemben vett egyetemes kultúra lényegétől idegen, Marxtól, Engelstől és Lenintől igen távol álló „szocializmus". Ahhoz, hogy megtaláljuk a szocializmus valódi útját, Martí kultúrájából kiindulva adjunk teret az etikának.

Előre hát a 21. század szocializmusa felé!

Jegyzetek

¹ K. Marx – F. Engels: A német ideológia. „Történelem" fejezet. MEM 3. kötet, Budapest, 1960, 35.

² Engels levele Otto von Boenigkhez, 1890. aug. 21. MEM 37. kötet, Budapest, 1977, 437.

³ Lásd az első jegyzetet.

⁴ K. Marx: Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből. MEM 42. kötet, Budapest, 1981.

⁵ K. Marx – F. Engels: A gothai program kritikája. MEM 19. kötet, Budapest, 1969, 19.

⁶ Benito Juárez, documentos, discursos y correspondencia. Obra en 15 tomos, compilada por Jorge L. Tamayo, editada por Presidencia de la Rapública Mexicana entre 1972 y 1975.

⁷ J. Martí: O.C. Carta a Fermín Valdés Dominguez, Nueva York, mayo de 1894, t. 3., 166.

⁸ J. Martí: O.C. t. p, 168.

A kubai forradalom hatalmas túlélőképessége vitathatatlan; ellenállt a bojkott, a blokád, a fenyegető támadások, továbbá a Szovjetunió és a kelet-európai államszocializmus bukásának. A túlélés nem csupán vegetálást jelent, hanem egy – remélhetően – tartósan életképes új gazdasági-társadalmi modell kialakítását is.

Bevezetés

A kubai forradalom és szocialista gazdasága hatalmas túlélőképességről tett tanúbizonyságot a politikai akadályok és kihívások ellenében. Sikeresen szállt szembe az USA által vezényelt invázióval, tengeri blokáddal, terrorista támadások százaival és a fél évszázada tartó bojkottal.¹ Kuba képes volt ellenállni a Szovjetunió és a kelet-európai kollektivista rendszerek összeomlásának utóhatásaival, továbbá Kína és Indokína kapitalizmusba fordulásával szemben, és felépített egy új fejlődési modellt.

Sok tudós és politikai vezető, beleértve az ellenségeseket is, megemlíti, hogy Kuba igen fejlett és működőképes szociális jóléti programot alkotott: ingyenes, általános és minőségi egészségügyi ellátással és ingyenes oktatással az óvodától a speciális egyetemi képzésekig.²

A kül- és belpolitikában, az USA bojkottja és nyomása ellenére, Kuba sikeresen tudott gazdasági és politikai kapcsolatokat kiépíteni az egész világgal.³

A nemzeti és személyes biztonság tekintetében Kuba a világelsők közt van. A bűnözési mutatók alacsonyak és az erőszakos bűncselekmények ritkák. A terrorista fenyegetések és akciók (melyek többsége az USA-ból és annak kubai emigráns ügynökeitől származik) meggyengültek, és kisebb veszélyt jelentenek a kubai emberekre, mint az amerikaiakra és európaiakra.

Pontosan a kubai forradalom sikere, annak a külső fenyegetésekkel (amely más kormányokat már rég megdöntött volna) szembeni ellenálló képessége az, ami mára jelentős problémák sorozatát hozta létre. Ezek sürgős beavatkozást igényelnek, ha – mint tudjuk – a forradalom a 21. századba lép. Ezek a problémák múltbeli külső kényszerek és a belső politikai fejlődés következményei. Néhányuk a szükségintézkedések elkerülhetetlen következménye, de most azonnali és radikális megoldásokért kiáltanak.

 

 

 

Forradalmi erények

 

A kubai forradalom nagy erénye, hogy életben maradt, fenntartva sok pozitív társadalmi vívmányát, amikor sok korábbi és későbbi reformista vagy forradalmi rendszer megbukott, megdöntötték vagy összeomlott. Az USA és szövetségesei megdöntötték Arbenz reformista rendszerét Guatemalában (1954), Mossadeghét Iránban (1953), Allendéét Chilében (1973), Lumumbáét Kongóban stb. A Fehér Ház elűzte Nicaraguában a szandinista kormányt 1989-ben, Aristide rendszerét 1992-ben és 2004-ben stb. Ezzel ellentétben, Kuba legyőzte az USA által szponzorált inváziót 1961-ben, ellenállt az USA tengeri blokádjának 1962-ben, meghiúsította a CIA által az utóbbi fél évszázadban szervezett merényletkísérletek és terrorista támadások százait, továbbá úrrá lett egy világméretű bojkotton.⁴

Igen éber diplomáciával Kuba előnyös és a lehetőségeket kihasználó kereskedelmi és segély-megállapodásokat kötött a néhai Szovjetunióval és Kelet-Európával. A 20. század végére Kuba diplomáciai és gazdasági kapcsolatokat létesített majdnem az egész világgal – az USA bojkottja ellenére. Kuba még az USA kereskedelmi embargóját is megtörte 2001-ben, élelmiszert és gyógyszert hozott be (előnytelen és egyoldalú feltételekkel) amerikai külkereskedőktől és farmerektől.

A Szovjetunió hirtelen összeomlása, valamint Oroszország és Kelet-Európa nyugati kapitalista függőségbe kerülése pusztító csapást mért a kubai gazdaságra. A kereskedelmi partnerek elvesztése a termelésben meredek zuhanáshoz vezetett. Kína és Indokína kapitalistává változása kevés alternatívát hagyott szabadon. A kubai kormány a gazdasági szükségintézkedések stratégiájához nyúlt, egy „speciális időszakot" vezetett be, kényszerű megszorításokkal és strukturális kiigazítással, ami szétterítette a gazdaság rendbetételének kínjait az egész kubai társadalomban – ellentétben a kapitalista országok gyakorlatával. Kuba 1990 és 2000 között átalakította gazdaságát, hogy megfeleljen a világgazdaság kényszereinek, miközben megtartotta szociális védőhálóját, ami példa nélküli eredmény.

Kuba talpra állása több pilléren nyugszik: a turizmus gyors és átfogó fejlesztésén, nagy léptékű és hosszú távú beruházásokkal európai és latin-amerikai multikkal való együttműködéssel; a biotechnológiába való masszív befektetéseken, hogy a gyógyszeripari kutatást és exportot fejlesszék; a Venezuelával kötött hosszú távú és nagy léptékű kereskedelmi és beruházási megállapodásokon, ami magában foglalja kubai orvos­csoportok és orvosi felszerelések olajipari termékekre való cseréjét – kedvező feltételek mellett; közös vállalatokon a nikkel-, rum-, dohány- és déligyümölcs-termelés és -export fejlesztésére; továbbá élelmiszerimport-megállapodásokon amerikai és kanadai mezőgazdasági vállalatokkal.⁵ A kubaiak bezárták cukorgyáraik többségét, és jelentős mértékben csökkentették a cukortermelést, a cukornádültetvényeket alternatív termények termesztésére állították át, igaz, korlátozott mértékben.

Az új, fejlett számítástudományi iskolákba (200 millió dollár)⁶ , a gyógyturizmusba és a külső humanitárius projektekbe történő nagyberuházások folytatódtak. Ez a gazdasági stratégia, kedvező külső feltételekkel párosulva (a mezőgazdasági és bányászati cikkek magas világpiaci ára, a venezuelai elnök, Hugo Chávez radikalizálódása, a szélsőjobb rendszerektől a mérsékelt centrum-jobb neoliberális rendszerek felé történő váltás Latin-Amerikában), és a kubai emberek többségének tudatos áldozatvállalása fokozatos, de stabil gazdasági kibontakozáshoz vezetett 1994 után, amit felgyorsult növekedés követett 2003-at követően.⁷

A mély válságból való gazdasági kilábalás közben a kubai kormány fenntartotta szociális hálójának és jóléti ellátásának alapvető rendszerét. Minden fő egészségügyi és oktatási program folytatódott – ingyenesen és a köz számára hozzáférhetően. A gazdasági átalakítás miatt elmozdított munkások továbbra is megkapták fizetésüket, továbbá államilag finanszírozott állásokat és átképzést ajánlottak nekik. A lakbérek és a közszolgáltatások díjai alacsonyak maradtak. A nyugdíjakat továbbra is fizették. Az élelmiszerek állami támogatása és az alapvető cikkek jegyrendszere folytatódott. A kulturális, sport- és szabadidő-tevékenységek fejlődtek – finanszírozásuk radikális csökkentésének ellenére. Az általános hiányjelenségek és a társadalmi nélkülözés ellenére a bűnözési mutatók mélyen a latin-amerikai és az egyesült államokbeli szint alatt maradtak.

A nemzetvédelmi intézmények sikeresen megvédték a kubai lakosságot az USA által támogatott terrorista támadásoktól, és a Fehér Ház által pénzelt „disszidens" szervezetek belső destabilizáló erőfeszítéseitől.⁸ Kuba nagyfokú gazdasági sebezhetősége ellenére visszautasította az USA és az Európai Unió kísérleteit arra, hogy belső biztonsági és gazdasági kérdésekben diktáljanak neki.⁹ Kuba megakadályozta Washington azon törekvését, hogy Kubát a kelet-európai, kaukázusi és orosz példákhoz hasonlóan szabadpiaci csatlóssá tegyék. Kuba saját, független politikai-gazdasági modelljét követte.

A volt kommunista országok szovjetunióbeli, kelet-európai és ázsiai példájával ellentétben a kubai gazdasági váltás nem eredményezett szörnyű egyenlőtlenségeket, ahol a milliomosok és multimilliomosok szűk csoportja szerezte volna meg a köztulajdonú vagyontárgyakat és erőforrásokat, miközben a társadalom többi részét meghagyják szegénynek és állástalannak, hogy így nézzenek farkasszemet az égbeszökő bérleti díjakkal, az elérhetetlen magánosított egészségüggyel és oktatással, továbbá a nyomorúságos nyugdíjakkal.¹⁰ Hasonló különbség, hogy Kuba többségi részesedést tartott meg a legtöbb (ha nem az összes) külföldi tőkével közös vállalatban,¹¹ ellentétben azzal, ahogy az USA és Európa felvásárolta majdnem az összes jelentős vállalatot Kelet-Európában a feldolgozóiparban, a pénzügyi, a média- és a kereskedelmi szektorban!

Még inkább figyelemreméltó, hogy Kelet-Európával és a volt Szovjetunióval ellentétben Kuba nem szenvedte el a profitok, bérleti díjak, valamint a prostitúció, kábítószer- és fegyverkereskedelem széles hálózataiból származó illegális jövedelmek masszív kivonását az országból. Kubának a vegyes gazdaságra való áttérésekor sem jelentek meg olyan szervezett bűnözői társaságok, mint amelyek igen nagy szerepet játszottak a választási eredmények létrejöttében vagy meghiúsulásában Bulgáriában, Lengyelországban, Romániában, Albániában és a többi új kapitalista demokráciában.¹²

Kuba sikere a túlélése elé tornyosuló világtörténelmi akadályok elhárításában, feltűnő gazdasági újjáéledése és az elrettentő nemzeti védereje nagy részben a népi kitartás, a forradalmi vezetőkhöz való hűség, továbbá az egyenlőség, szolidaritás, nemzeti büszkeség és függetlenség társadalmi értékké válása sajátos kombinációjának köszönhető. Azonban épp a kubai kormány sikere (az USA bojkottja és a Szovjetunió összeomlása miatt keletkezett akadályok kezelésében és legyőzésében) hozta létre a problémák és ellentmondások új láncolatát.

 

 

A „speciális időszak" utáni új ellentmondások és kihívások

 

A turizmus felkarolása, mint a gazdasági talpra állás egyik vezérfonala, volt a leggyorsabb, legkönnyebb és legésszerűbb Kuba természeti adottságainak kihasználása tekintetében a gazdasági visszaesés, tőkeszegénység és politikai elszigeteltség ellensúlyozására. Ezenfelül ez volt az a szektor, amely a leginkább érdekelte a leendő külföldi befektetőket. A turizmus növelte a szűkös keményvaluta-bevételeket, amivel az alapvető árucikkek behozatalát fedezték, elsősorban az olaj-, a feldolgozóipari és a gyógyászati termékekét, valamint az élelmiszerekét.

Mindazonáltal az idő múlásával a turizmus nagy torzulásokat okozott a gazdaságban: a turizmusban dolgozó szakképzetlen vagy félig szakképzett munkaerő számára kifizetett bérek sokszorosan meghaladták például a képzett tudósok, orvosok vagy a szakképzett mezőgazdasági munkások bérét. Ezenfelül a turizmus „vegyes vállalkozásai" egy új, bürokratikus burzsoázia megjelenéséhez és az egyenlőtlenségek növekedéséhez vezettek.¹³ Hasonlóan romboló, hogy a turisták tömeges beáramlása megnövelte a lumpenproletariátus, prostituáltak, drogdílerek és másfajta nem produktív „csalók" számát, akiknek tiltott jövedelmei meghaladták a dolgozókét, az alkalmazottakét és a szakemberekét. Ez a csoport hálózatokat épített ki a szálloda-, étterem- és éjszakaiklub-vezetőkkel, ami a korrupciót bátorította, és kikezdte a forradalmi erkölcsöt. A továbbra is létező áruhiány, a tényleges vásárlóerő alacsony száma és a kívánt fogyasztói javak hiánya gyengítette a kormányzati kampányokat, amelyeket a turizmus tevékenységeinek – a turisták elriasztása nélküli – „erkölcsössé" tétele céljából kezdeményeztek.

A turizmus infrastruktúrájára fordított nagyszabású, hosszú távú befektetések (szállodák, éttermek, import bútorok és élelmiszerek) mezőgazdasági forrásokat vontak el. A mezőgazdasági termelés, különösen az élelmiszereké, jelentősen csökkent, azok elérhetősége főleg a helyi lakosság számára vált nehezebbé, ami kedvezett a fekete-, szürke- és „szabad" piacok széles körű kialakulásának. Kuba élelmiszerfüggő országgá vált.¹⁴ Miközben a turizmus vonzotta a keményvalutát, százmilliókat költöttek élelmiszer-behozatalra az USA-ból, Kanadából, Argentínából, a Dominikai Köztársaságból és máshonnan. Az USA-tól való élelmiszerfüggés megnövelte Kuba sérülékenységét az exportembargó bármilyen szigorításával szemben. Felvethető, hogy Kuba nemzetbiztonsága gyengült, mivel Kuba keményvalutában előre fizet, ahogy az USA pénzügyminisztériuma megköveteli, az amerikai élelmiszerimport egyre nagyobb részéért.

Néhány politikai hírelemző Kubában és azon kívül is azzal érvel, hogy a kubai kereskedelemben érdekelt mezőgazdasági vállalatok, farmerek és politikusok (több mint harminc tagállamban) erős lobbicsoportot képeznek, amely képes nyomást gyakorolni a Fehér Ház blokádjának megszüntetése érdekében. A tények nem támasztják alá ezt az érvelést. Az utóbbi évtizedben, Clinton és Bush elnöksége idején, nem történt valódi elmozdulás az USA Kuba elleni nyomásának megszüntetésére. Épp ellenkezőleg, ahogy növekedett a kubai behozatal az USA-ból, úgy sokasodtak a Kongresszus korlátozó intézkedései az utazás, az átutalások és a harmadik országok cégeinek feketelistázása terén, és nőtt a Fehér Ház által a destabilizációra és propagandakampányra fordított összeg nagysága is.

A turizmus a „speciális időszak" szükségszerű eleme volt, része az azonnali intézkedéseknek, de sajnos a gazdaság bebetonozott és stratégiai növekedési szektorává vált. Kuba folytatja „monokulturális" függőségének hagyományos ciklusait – cukorexportját átirányítva az USA-ból a Szovjetunióba és Kelet-Európába, majd átváltva turizmusra, kanadai és európai vendégekkel. Az új függőséggel az a probléma (akárcsak a régivel), hogy „rövid távú" megoldásokat kínál, miközben mélyíti a hosszú távú szerkezeti problémákat, beleérve az emberi erőforrások rossz elosztását (az építészek londinerek lesznek) és a sokrétű gazdaság hiányát, ami rugalmasabban megküzdhetne a kapitalista világpiac lényegéből fakadó, elkerülhetetlen gazdasági ciklusokkal.

Kuba növekvő élelmiszer-függősége kifejezetten égető kérdéssé válik, amit az is jelez, hogy a kubaiak étrendjében egyre nagyobb szerepet játszó rizst, babot, baromfit, sertést és marhahúst, valamint más lényeges termékeket (időnként a cukrot) importálni kell. Raul Castro 2007. július 26-ai beszédében kiemelte a behozott élelmiszerek árának hatalmas emelkedését, megemlítve, hogy a tejpor ára megháromszorozódott a megelőző három évben, a rizsliszt ára (2006-ról 2007-re) 10%-kal, a csirke a kétszeresével emelkedett.

Kuba mezőgazdasági termelésének nagy részét a turizmus és a kivitel érdekeinek szolgálatába állították: a dohány, a déli- és trópusi gyümölcsök, az (igen kevés) cukor, a minőségi gyümölcsök többsége, a hústermékek és a baromfi a „farmer" magánpiacokon vagy pedig a dollár- vagy „konvertibilis" valuta alapú speciális boltokban talál vevőre. Ennek eredményeként az államilag támogatott „sarki" boltokban áruhiány alakult ki. A „városi kertek" kialakulása egy lehetséges megoldásnak bizonyult néhány kisközösség részére – ami friss, minőségi „bio"-terményeket nyújt -, de nem fedezi a népesség nagyobb részének a szükségleteit.

Az élelmiszer-termelés hanyatlása szembeszökő, különösen a rizsé (Kuba rizsszükségletének 75%-át importálja). Egy vezető kubai közgazdász azt mondta nekem, hogy ez a mezőgazdasági dolgozók rizstermelési hajlandóságának hiányából fakad, mivel a rizs munkaerő-igényes növény, legalábbis az érte kapható fizetség alacsony más, nem mezőgazdasági munkahelyekkel összehasonlítva. Kuba alacsony születési mutatóival és igen magasan képzett népességével mezőgazdaságidolgozó-hiányban szenved. Azonban Kuba, nem tisztázott okok miatt, elutasítja a bevándorlás ösztönzését olyan országokból, ahol a képzett mezőgazdasági munkásokból többlet van, például Haitiből, pedig ezáltal megerősíthetné csökkenő mezőgazdaságimunkaerő-bázisát, és növelhetné az alapvető hazai élelmiszernövények termesztését, amin az élelmiszer-biztonság nyugszik. Kuba mezőgazdasági függése a külföldi tőkétől, különösen az izraeli befektetőktől a déligyümölcs-szektorban, szintén nehezen érthető, mivel agronómusok és mezőgazdasági népoktatók nagy számban állnak rendelkezésre, és adott a lehetőség a marketingismeretek elsajátítására is.¹⁵ A világ déligyümölcspiaca különösen jövedelmező volt a brazil tőke számára, legalábbis a hatvanas évek óta, miközben Kuba késve lépett a piacra, részben külföldi tőke segítségével, ami profitkivitellel jár.

Miközben Kuba a turizmusba, biotechnológiába és más termelő ágazatban ténylegesen nagy arányú beruházásokat hajtott végre, elhanyagolta a lakásépítéseket, tízéves várólistákra helyezve több mint egymillió családot. A lakáshiány az egyik legfőbb forrása a kubai emberek elégedetlenségének, még a középszintű párt- és állami hivatalnokokénak is, akiknek együtt kell élniük anyósukkal, apósukkal. Továbbá a jelenlegi lakásállomány nagyon elhanyagolt; különösen szembeötlő ez Havanna központi óvárosában, ahol még az alacsony költséggel járó vakolatjavítás és festés is újraéleszthetné a munkásnegyedeket, amelyek most fájóan leromlottak.

Miközben a kormány meghirdette programját évi 100 000 lakás építésére, a programot rosszul irányítják (bürokratikus késések), a hivatalnokok lopkodják az építőanyagot, a termelékenység alacsony, az építőanyagok mennyisége elégtelen.¹⁶ Nem a lakáskérdés megoldása, hanem a szállodaépítő turizmus kapott elsőbbséget az elmúlt húsz évben. A gazdaság „talpra állításának" hangsúlyozása a „speciális időszakban" ahhoz vezetett, hogy a lakásszektorban elhanyagolták az alapvető fogyasztói szükségleteket.

A rövid távú „termelés" győzelme a fogyasztói programok végrehajtása felett közép- és hosszú távú problémákhoz vezet. Kubai demográfusok figyelmeztettek a kubai népesség abszolút fogyására és a társadalom öregedésére, ami csökkenti a termelőmunkára fogható emberek számát.¹⁷ Kubai népességelemzők szerint a népesedési vészhelyzet társadalmi-gazdasági kulcstényezői a lakások számának alacsony száma és a magas megélhetési költségek (Oficina Nacional de Estadísticas [ONE] 2007). Kuba gazdasági fejlődése, társadalmi stabilitása és politikai legitimációja is megköveteli, hogy a lakásépítéseket, -felújításokat és -helyreállításokat a legfontosabb feladatok közé sorolják.¹⁸

Kuba alacsony gazdasági termelékenysége, „bürokratikus eredménytelensége" és a mindennapos fásultság a munkahelyeken részben a nem kielégítő közlekedési hálózatnak köszönhető, az emberek és áruk elégtelen szállításának, legalábbis a hazai piacot illetően. A hosszú várakozás a buszmegállókban, a pontatlanság, a túlzsúfolt buszok és a tömegközlekedésre „átalakított" teherautók (a veserázó „camelosok"), továbbá az erősen szennyező üzemanyagok idült rendellenességekhez vezettek. A nem megfelelő közlekedésből adódó pontatlanság a munkahelyeken hozzájárult termelékenység csökkenéséhez, és néha „elfogadott" kifogás a lógások indoklására. A közlekedés anomáliái aláássák a munkahelyi és iskolai közhangulatot: ha a közhatalom képtelen az adminisztratív fegyelemre egy olyan alapvető dolog, mint a közlekedés területén, akkor hogyan fordulhatnak az alkalmazottakhoz nagyobb munkafegyelmet követelve? Az irányítók fegyelmének hiánya rossz példát mutat minden dolgozó számára.

Kuba mostanában ezer buszt vásárolt Kínától, ami némi enyhülést okozott, de a munkások továbbra is rákényszerülnek az autóstoppolásra, ami jelzi, hogy a nehézségek megmaradtak. Szintén probléma, hogy a termelőktől a fogyasztókig történő áruszállítás során keletkezett „veszteségek" tartós élelmiszer-, építőanyag- és olajhiányt okoztak.¹⁹ Főleg a korrupciót, a gyakori lopásokat, az irányítás hiányát, a nem megfelelő vezetői ellenőrzést okolhatjuk ezért, valamint hogy a fogyasztóknak és öntudatos munkásoknak nincs módjuk a politikai ellenőrzés gyakorlására. Azokban az ágazatokban, amelyeket az állam elsődleges fontosságúnak jelölt ki, mint a turizmus, a nikkel- és gyógyszeripar, a közlekedés elfogadható hatékonysággal működik.

A közlekedés problémáját nem egyszerűen a politikai akarat hiánya okozza. Fidel Castro 2005. novemberi bejelentése, hogy a benzin több mint 50%-át ellopkodták és eladták a feketepiacon, jelzi a kormányzati hatalom csődjét és az adminisztratív nemtörődömséget.²⁰ Az energiáért, közlekedésért és kereskedelemért felelős minisztereket még meg sem dorgálták a nyilvánosság előtt.

Kubának legalább 10 000 új szállítóeszközre van szüksége, de ez még csak a kezdet. Szükség van képzett karbantartókra és üzemeltetőkre, valamint szerevezett fogyasztói és munkásbizottságokra, hogy ellenőrizzék, vajon az új szállítóeszközöket, ha már egyszer beszerezték őket, a megjelölt célra alkalmazzák-e.

A munkások motiválása szempontjából fontos a társadalmi-politikai nevelés, az erkölcsi buzdítás és a példaadó történelmi vezetők példájának felidézése, de nyilvánvalóan elégtelen, ha közben a bér- és fizetési színvonal nem megfelelő.

Raul Castro 2007. július 26-ai camagüeyi beszédében rámutatott: „Mi is tudatában vagyunk annak, hogy a velünk szemben álló szélsőséges, objektív nehézségek miatt a mai fizetések nyilvánvalóan elégtelenek minden szükséglet kielégítésére, és így megszűnt a szerepük annak a szocialista elvnek az érvényre juttatásában, hogy mindenki képességei szerint dolgozzék, és munkája szerint részesedjen a javakból. Ez társadalmi fegyelmezetlenségeket és elnézést szült, amit, ha már gyökeret vert, nehéz kiirtani, még akkor is, ha a mögöttük álló objektív okokat már megszüntettük."²¹

Az alacsony bérek, a gyenge motiváció, a munkafegyelem hiánya és az alacsony termelékenység ördögi kört alkot, ami hatással van a szolgáltatásokra, a gyáriparra és a mezőgazdaságra, de erény is kovácsolható belőle. Az utóbbi három évben a béreket – majdnem két évtized befagyasztás után – felszabadították, és viszonylag jelentős emeléseket adtak. A fizetésemelések mégis alatta maradtak annak a szintnek, ami nagyobb termelékenységre ösztönözhetne, mivel ezt a háztartási áram, az élelmiszer (aminek jelentős részét a „szabad" piacon szerzik be), a ruházat és az egyéb létszükségleti cikkek jelentős áremelkedése kísérte.

Nemcsak nagyobb, hatékony fogyasztói vásárlóerőre van szükség, hanem a fogyasztási javak nagyobb kínálatára – megfizethető árakon. Az áruhiány melletti béremelések ahhoz vezetnek, hogy több pénz kevesebb áruval áll szemben, és a nem hivatalos áremelések elmállasztják a nominális „emeléseket". A gazdaságnak egyensúlyban kell tartania a fogyasztói javak nagyobb termelését és behozatalát a termelőeszközökbe történő beruházásokkal és a kivitelre termeléssel. A turizmus eszközeinek fejlesztését egyensúlyban kell tartani a tőkeberuházásokkal és a külpia­cokra termeléssel. Az ellentét a turisták luxuskörülményei és a munkások szegényes lakásai között hatalmasra nőtt a „speciális időszakban". A külföldi turistaipar terjeszkedésének folytatódása a gazdasági talpra állás másfél évtizedében, valamint a közjavak eltulajdonításából származó jövedelemkülönbségek bomlasztják a szocialista erkölcsi világképet. A különbségek nőttek a vegyes vállalatok vezetőinek, külkereskedőknek és a dollár-/eurógazdaságban dolgozóknak juttatott nem hivatalos „jutalmak" miatt. Egy új jövedelempolitika már önmagában nagyobb termelékenységre ösztönözhetne, ha együtt járna minden dolgozó nagyobb mértékű közvetlen részvételével a munkahely irányításában és ügyintézésében, valamint ha széles teret nyitnának a gazdaság átalakításának megvitatására.

Az új jövedelempolitikát a gazdaság kulcsfontosságú ágazatainak fejlesztésére kell irányítani. A mezőgazdaság, a feldolgozóipar és az alkalmazott számítástechnika növekedésének ösztönzése a kormányzati politika irányának megváltoztatását követeli meg, különös tekintettel az oktatási és szakképzési programokra.²² Míg a hatvanas években a legtöbb ázsiai és latin-amerikai ország Kuba után kullogott, mára messzire lehagyták Kubát azáltal, hogy gazdaságaikat több lábra építették, hogy versenyképes feldolgozóipari exportszektorokat hoztak létre, és hogy exportfüggőségüket, amely néhány árucikken nyugodott, csökkentették. Az ázsiai országok megnövelték áruik hozzáadott értékét, így növelve bevételeiket, ami magasabb bérekhez, valamint a felsőoktatás és a munkakínálat jobb „illeszkedéséhez" vezetett. Kuba gazdaságát az igen fejlett oktatási rendszer és a tulajdonképpen monokulturális gazdaság közötti megbomlott egyensúly jellemzi, a gazdaság nem kínál megfelelő munkalehetőségeket a széles körű felsőoktatásból kikerülők számára. Kubának változtatnia kell oktatási rendszerén, hogy olyan diplomásokat képezzen, akik képesek irányítani és működtetni a tömegfogyasztás tömegtermékeit előállító ipari és mezőgazdasági tevékenységeket, valamint az egészségügyben dolgozó képzett tudósokat.

Kuba nikkelt és déligyümölcsöt termel és exportál, de a feldolgozás hozzáadott értéket termelő tevékenysége, a késztermékek előállítása másutt folyik. Kuba exportra 5-6 millió tonna nyerscukrot állított elő évtizedeken keresztül, de a Szovjetunió felbomlása után már világpiaci áron kellett eladnia. Ezzel ellentétben Brazília a feldolgozott cukornád többcélú – különösen energiaforrásként való – hasznosításában lépett előre, miközben Kuba eltékozolta szűkös külföldi valutáját olaj vásárlására, csökkentve ezzel az általános növekedést. Ezután Kuba sok cukorgyárat zárt be. Néhány cukornádültetvényt más terményre állítottak át, de sok parlagon maradt, még akkor is, amikor az etanol ára az égbe szökött, és a kubai élelmiszer-behozatal nőtt. Sok kritikusnak igaza van, amikor rámutat az élelmiszer-termelés etanolra állításának negatív hatásaira, de Kuba esetében ez nem áll meg: a parlag sem élelmiszert, sem etanolt nem termel.

A közvagyon eltulajdonításának elterjedt gyakorlata nagyban fékezi a gazdasági növekedést, és növeli a társadalmi egyenlőtlenséget. Fidel Castro csak egy mutatót emelt ki, a benzin elosztásában a feketepiaci eladások miatt tapasztalt 50%-os jövedelemveszteséget. A hivatali korrupció és a közvagyon eltulajdonítása a feketepiacot működtetők kezében koncentrálja a jövedelmeket, növelve az egyenlőtlenséget, és rombolva az tisztességes munkások munkaerkölcsét. Ugyanennyire jelentős az is, hogy a tolvajlás a források rossz elosztását eredményezi, késlelteti az áruk és szolgáltatások fogyasztókhoz jutását, és áruhiányhoz vezet. A magas rangú hivatalnokok megbüntetése szükséges, de nem elegendő. A nyilvános elszámoltatás különösen reformért kiált; az új rendszer független elszámoló hatóságokon alapulhatna, fogyasztói és munkás-ellenőrzőbizottságokon, akiknek joguk lenne „betekinteni az elszámolásokba". A munkások és szakértők ellenőrzése nem fogja teljesen megszüntetni a korrupciót, de a hatóságokat kérdőre vonja ismétlődő, független jelentéseivel. Raul Castro elnök de facto követelte, hogy a miniszterek a jövőben szigorú munkaterveket kövessenek, és munkaterületükön friss, írásbeli jelentéseket tegyenek. A vezetésen belüli nagyobb beszámoltathatóság szükséges, de nem elegendő. Léteznie kell alulról meghatalmazott bizottságok általi ellenőrzésnek és felügyeletnek, továbbá egy párhuzamos, független, általános elszámoló hivatalnak.

A vegyes vállalatok és az osztálykülönbségek bizonyos foka bizonyára szükségszerű volt, hogy vonzzák a tőkét az általános válság, az összeomló kereskedelem és a pénzügyi hálózatok éveiben, azaz a „speciális időszakban". Azonban amit akkor taktikai visszavonulásnak vagy ideiglenes alkalmazkodásnak gondoltak, bebetonozódott, s ez messzemenő következményekkel járt. A társadalmi különbségek létrehozták azt az osztályt, amelyet Fidel Castro a liberális ideológiát magához ölelő újgazdag osztálynak nevezett. Ők a köz- és a magánszféra nagyobb mértékű együttműködését szorgalmazzák, s az országot végső soron a birodalmi tőke által uralt világpiacba szeretnék integrálni. A közvagyon Kubában még mindig domináns és politikailag erős,²³ de ha nem tud megbirkózni a hiánytól szenvedő közszükségletek és az egyéni fogyasztási igények kielégítésével, egyre inkább sebezhetővé válik a liberális kritikával és a sajátos „piaci szocialistákkal" szemben. Az utóbbiak úgy érvelnek, hogy a hiányjelenségeket az szüntetheti meg, ha a tőkés befektetőknek, továbbá a hazai és külföldi kereskedelmi érdekeknek nagyobb mozgásteret nyújtanak.

A társadalmi egyenlőtlenségek nem kizárólag a piaci erőknek, a korrupciónak és a turizmusnak köszönhetőek. Mindez a gazdaság irányítása és adminisztrációja, valamint a közkiadásokkal való rendelkezés fölötti politikai hatalom koncentrációjának is a következménye. Az újgazdag burzsoázia növekedésének megfékezése többet követel, mint vissza-visszatérő népmozgalmakat (például amikor a szociális munkások elfoglalták a benzinkutakat), és többet az erkölcsi buzdítások felújításánál (amelyek egyébként fontosak). Az Új Osztály elleni harc megköveteli a választott képviselők új rendszerét, akik felügyelik a költségvetés felosztását a különféle minisztériumok számára, és jogukban áll beidézni az illetékes hivatalnokokat televízión közvetített meghallgatásokra, szigorú elszámoltatásra a nyilvánosság előtt, ha szükséges.

A lakosság elégedetlenségének egyik leggyakrabban és visszatérően említett oka, hogy nagy az aránytalanság a külföldre juttatott emberbaráti segélyek és a hazai piaci áruhiány között. Senki sem kívánja, hogy Kuba ne vállaljon továbbra is szolidaritást a nem Kubában élő szegényekkel, de a kubai lakosság nem támogatja a segélyek jelenlegi mértékét, a fennálló hazai fogyasztói áruhiány mellett.

Sokféle kifogás érte Kuba külföldi kötelezettségvállalásait és rosszul meghatározott prioritásait. Először is, sok segély egyszerűen adomány, és nincs gyakorlati haszna Kuba számára: az egészségügyi programokat a fogadó országok rendszerei nem viszonozzák kedvező diplomáciai vagy politikai intézkedésekkel. Valójában a kubai egészségügyi kiadások lehetővé teszik sok reakciós és USA-barát rendszer számára, hogy forrásokat szabadítsanak fel a külföldi befektetőknek adott kedvezményekre vagy hadieszközök vásárlására (amint azt Honduras, Pakisztán, Afrika és mások példája bizonyítja), valamint visszafogják az egyes népek saját kormányaikkal szembeni harcát, amely a szociális szolgáltatásokért folyik. Nem kétséges, hogy Kuba megnyeri ezen országok szegényeinek jóindulatát, de egyidejűleg sok kubai haragját is kiváltja. A hazai programok felgyorsításának sürgős igénye mellett Kuba nincs abban a helyzetben, hogy költséges külföldi programokat tartson fenn mindenféle pénzügyi, állami vagy kereskedelmi hozadék nélkül. Ugyanezt a kérdést felvethetjük a külföldi diákok, betegek és számos konferenciaküldött támogatásával kapcsolatban is.

Komolyan át kell gondolni a dolgokat, és még komolyabb gazdasági döntéseket kell hozni, hogy eredményes egyensúlyt hozzunk létre Kuba égető belső szükségletei és külföldi humanitárius küldetése között. Egy pozitív példa a kiegyensúlyozott kölcsönös kapcsolatra Kuba és Venezuela viszonya – kedvezményes olaj, befektetések és kereskedelem Caracas részéről cserébe a magasan képzett kubai munkaerő által nyújtott jelentős orvosi, oktatási és szociális szolgáltatásokért.

Kuba jelentős elvárásokkal és eredményekkel rendelkező fejlődő ország, ahol azonban a szegénység még mindig magától értetődő és látványos (gondoljunk csak a Havanna központjában omladozó házakra és a leromlott infrastruktúrára).

Ha Kuba le akarja győzni a bimbózó neoliberalizmus növekvő belföldi és külföldi kihívásait, az állami szektornak sokkal jobban kell reagálnia a tömegigényekre. A nagyobb átláthatóság és a jobb válaszadó készség megköveteli a fogyasztói és termelői szektor erősebb képviseletét és ellenőrzési lehetőségét.

 

 

Kultúra: forradalom és a neoliberális kritikusok

 

A neoliberalizmus fenyegetése számtalan forrásból fakad. A legnyilvánvalóbb „kemény fenyegetés" az USA birodalmából jön – kormányzatából és ál-„nemkormányzati szervezeteiből" (NGO-k), továbbá a tömegpropagandából és szórakoztatóiparból, valamint informális forrásokból, például rokonoktól és sportügynököktől. Azt mondom, hogy ez a „keményvonalas" gyűlölködés a kubai forradalom ellen közismert és félelmet kelt, de a legkevésbé hatékony – mivel pontosan felismerhető, és már sokan alaposan megértették.

A jelenlegi legjelentősebb kulturális fenyegetés belülről fakad, amit a forradalmi kulturális termékek visszaszorulása jelez a mozikban, irodalomban, színházban és zenében. A hatvanas és hetvenes években Kuba csodálatos dokumentumfilmeket készített a vietnami emberek hősies küzdelméről, a feketék felkeléséről az Egyesült Államokban, valamint a tétovázó értelmiségiek és a harcos forradalmárok szembenállásáról. Az utóbbi két évtizedben egy dokumentumfilm sem készült az iraki, afgán és szomáliai ellenállás világtörténelmi küzdelméről az USA által levezényelt birodalmi háborúk ellen, a kolumbiai gerillák küzdelméről a halálosztagos demokrácia ellen, és a New Orleans-i fekete tömegek küzdelméről otthonuk, iskoláik és kórházaik kapitalista leradírozása ellen.

Egy vezető kubai filmipari hivatalnok mondta nekem, hogy ezek „fontos témák", de hiányoznak hozzá a források, és gyakran kell a vegyes vállalatokban spanyol és más európai producerekkel dolgozniuk, akik nem érdeklődnek a forradalmi küzdelmek iránt. A pénzügyi érv nem meggyőző.²⁴ Gyarmatosításellenes háborúkról filléres költségvetéssel készültek filmek: két repülőjegy, egy videokamera, magnó, hálózsák és politikai akarat – kevesebb mint 5.000 dollárért (kisebb összeg, mint egy egyszeri üdülési hirdetés egy európai újságban). Semmilyen pénzügyi nyomás nem kényszeríti őket arra, hogy megfeleljenek a liberális és posztmodern európai koproducerek ízlésének.

Sok úgynevezett „kritikus" film és írás kifigurázza a forradalmárokat és harcosokat, vagy pedig egyszerűen kihagyja őket. Az a benyomásunk támad a mai kubai kulturális termékek láttán, hogy Kubában nem maradt egyetlen őszinte forradalmár sem.

A kubai televízió mostanában a hetvenes évek irodalmi hivatalnokaival készített interjúkat, olyan funkcionáriusokkal, akik az akkori merev és dogmatikus kulturális álláspontokat képviselték. Az „új kritikusok" hangos felháborodásban törtek ki, nem csak a korábbi hivatalnokok kulturális politikáját kritizálták jogosan, de a tv-csatornákat és a kormányzat kultúrpolitikáját is támadták, valamint elbocsátásokat, nyomozást és cenzúrát követeltek.²⁵ Más szóval, az „új kritikusok" pontosan ugyanazokat a tekintélyelvű módszereket követelték, amelyeket korábbi elnyomóik használtak. Továbbá heves hadjáratuk már-már boszorkányüldözéssé vált minden olyan irodalmi vagy művészeti törekvés ellen, amely megpróbálta megvédeni vagy bemutatni a forradalmi értékeket vagy a mai Kuba bármely pozitív társadalmi mozzanatát.

Az „új mozi" állandó műsorszámai közt megtaláljuk, a forradalmárok mechanikus és élettelen karikatúrája ellenpontozásaként, a kubai emigránsokat, akiket érzékeny személyiségnek ábrázolnak, akiknek „érzelmeik" vannak Kuba iránt, azonban kényelmesen elvannak külföldön. Az új mozi elfelejti megemlíteni, hogy az USA-ban az emigránsoknak nincs általános betegbiztosításuk, az egyetemet is magában foglaló ingyenes oktatásuk. Ezekben a filmekben az emigráns szereplőknek nincs tudomásuk arról, hogy a gyilkos Bush-rendszer Közel-Keleten milliók életét oltja ki. Egyetlen emberiesség elleni bűntett sem kerül bele az új kritikusok érzelmes „személyes forgatókönyveibe".

A kubai új irodalom, a szocialista realizmussal való szakítása után, rasszista és szexista sztereotípiákkal van tele – általában kiemelve a fülledten érzéki, hosszú lábú és domború fenekű (nalgas) mulattokat. Romantikus kalandok európai turistákkal vagy üzletemberekkel, melyek könnyfakasztó elválásokhoz és egy új országbeli szebb jövőre vonatkozó ígéretekhez vezetnek.

A Szovjetunióval és Kelet-Európával fennálló korábbi több évtizedes szoros kulturális kapcsolathoz képest most semmit sem tudhatunk meg arról (se filmekből, se írásos beszámolókból), hogy a posztszovjet blokk milyen katasztrofális válságban van, s hogy a neoliberalizmus mennyire teret nyert Kelet­-Európában. Sehol sem említik a kubai művészek azokat a masszív társadalmi-gazdasági válságokat, amelyeket a volt kommunista országok gazdaságainak külföldi felvásárlása okozott. Nincsenek dokumentumfilmek vagy dramatikus feldolgozások a nyugdíjalapok kirablásáról, a kábítószeres és szegény fiatal lányokat, asszonyokat szexrabszolgaként dolgoztató bűnbandák felemelkedéséről, a példa nélküli népességfogyásról, ami a kábítószernek, az alkoholnak, az öngyilkosságoknak és a már egyszer térdre kényszerített fertőző betegségek (tbc, szifilisz) újbóli megjelenésének köszönhető. A kubai emigráns nosztalgia ábrázolásában semmi sincs a neoliberalizmus másik oldalából, s csak a nyugati középosztály relatív jólétét mutatja – egy csökkenő életszínvonalú osztályét.

Lehet, hogy a saját liberális víziókkal rendelkező „új kritikusok" azért tagadják meg a „piaci szocializmus" vagy „posztszocializmus" katasztrofális következményeinek ábrázolását, mert attól félnek, hogy ezzel hiteltelenítenék egy „új és nyitott Kubába" való átmenetről kialakított saját verziójukat? A kapitalizmusba való átmenet iszonyú következményeit megkerülve inkább a könnyebb feladatra fókuszálnak, hogy Kuba múltjának és jelenének aktuális problémáit és ellentmondásait egy idealizált Nyugattal állítsák szembe. Csak kevés művész és értelmiségi fejezi ki aggodalmait liberális-demokratikus nézeteik csapdáival és ellentmondásaival kapcsolatban.

Kulturális forradalomra van szükség Kubában, hogy legyőzzék az afrokubaiak hirdetésekben, vezető pozíciókban és a hivatalos média-megjelenésekben való alulreprezentáltságát, továbbá hogy mélyítsék és kiterjesszék az afrokubaiak szakmai képzését, hogy így csökkentsék felülreprezentáltságukat a bokszban és más, sérüléssel járó sportágakban.

A forradalmi kultúra gyakorlatának és a faji megkülönböztetés elleni pozitív akcióprogramoknak az újraélesztése megerősíti és elmélyíti a 21. századi szocializmus fejlődését, és megnyitja az utat a gazdasági döntéshozatal kritikai újragondolása felé. A múlt gazdasági gyakorlatának kritikai észrevételezése és megvitatása valószínűleg fokozott figyelemhez, ésszerűséghez, összehangoltsághoz és költségelőny-elemzéshez vezet. A ráhagyatkozás az áldozathozatalt kérő erkölcsi felszólításokra már nem olyan hatékony, mint amilyen a kilencvenes években volt. A nagy volumenű közprogramok elindítása „megkésett eredményeket" vagy a későbbi teljesítésre vonatkozó ígéreteket hozott a lakosságnak, ami nem váltott ki népi lelkesedést, ahogy arra Raul Castro közvetlenül utalt 2007. július 26-ai beszédében.

A kubai beruházások tervezését a Nagy Haladó Ötlet iránti lelkesedési hullámok jellemezték, ami tartalmazhatott néhány haladó vonatkozást, de amit más prioritásoktól elkülönítetten valósítottak meg, így ezzel kapcsolatban nem teljesültek a költségelőny-elemzés kritériumai. Két terület emelkedik ki: a számítógépesítés és a biotechnológia. Mindkettőbe dollármilliókat fektettek, és elértek néhány innovatív eredményt, de ez más ágazatokkal összevetve igen költségesnek bizonyult.

Idevágó példa, hogy Kuba több száz millió dollárnak megfelelő összeget fektetett be egy gondosan megépített számítástechnikára szakosodott egyetembe. Az egyetemépítési projektet beilleszthették vagy integrálhatták volna a létező egyetemi központokba, de ennél fontosabb, hogy integrálhatták volna kulcsintézményekkel, hogy olyan adatbázisokat és programokat alkossanak, amik információfeldolgozási képességeikkel javítják a gyárak, benzinkutak, a kórházi és betegadminisztráció stb. hatékonyságát. Az ellentmondás a speciális, költséges és fejlett számítástudományi egyetem és a kulcsfontosságú társadalmi és gazdasági intézmények visszamaradott adatfeldolgozása között jelzi a hajlamot arra, hogy miként kerülhetünk egy „Nagy Ötlet" hatalmába – számítógépesítés annak átgondolása nélkül, hogy ez hogyan függ össze az alacsony hatékonyság, a lopás és a késések problémáival, és hogyan képes megoldani azokat.

A biotechnológia az a terület, amit a kubaiak a leggyakrabban említenek a jövő növekedési ágazataként. A befektetett több mint egymilliárd dollár révén első osztályú intézményeket lehetett létrehozni, első osztályú tudósokat képezni és toborozni, kifejleszteni néhány fontos védőoltást, és előrelépést tenni az orvosi ellátásban. Ennek ellenére el kell ismerni, hogy Kubában, mint a világ többi részén, a biotechnológiai befektetések hozama, mind orvosi áttörésekben, mind pénzügyi értelemben számolva, a legjobb esetben is egyenetlen. A biotechnológiai újítások Kubában, Európában és az USA-ban csak szerény javulást okoztak a közegészségügyben. Minden egyes sikeres felfedezést több tucat költséges és sikertelen program előz meg. Mivel Kubában az alapvető szükségletek kielégítéséhez szükség lenne olcsó és könnyen beszerezhető tápláló élelmiszerekre, tömegközlekedésre, lakásokra és más, égetően szükséges dologra, a prioritások kérdését fel kell vetni és széleskörűen, nyíltan meg kell vitatni. A fogyasztási javak krónikus hiánya, az infrastruktúra leromlása, az alacsony fizetések mellett hogyan tudná Kuba folytatni milliós összegek igen kockázatos ágazatokba való befektetésének gyakorlatát?

A nemzetközi tudományos elismerés és a humanitárius segélyek megérik-e a húsz évnél hosszabb ideje létező hazai hiányjelenségek miatti kiábrándulást és a csökkenő forradalmi buzgalmat?

A kubai külpolitika nagyon sok diplomáciai sikert könyvelhet el: az ENSZ általános közgyűlésén 98%-os támogatást kapott, és majdnem egyhangú szavazatokat az Amerikai Államok Szervezetében az USA gazdasági blokádja ellenében. Kubának kereskedelmi kapcsolatai vannak majdnem az egész világgal, sőt egyoldalú kereskedelme az USA-val annak ellenére, hogy Clinton és Bush elnökök keresztülvitték a Helms-Burton kereskedelmi és utazási embargótörvényt. Kuba és Venezuela a Fehér Ház szigorú nyomása ellenére sikeresen mozdítottak elő stratégiai, kereskedelmi, befektetési és katonai szövetségeket. Washington nyomása ellenére Kuba külpolitikája diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatokat épített és terjesztett ki még Washington legszervilisebb szolgarendszereivel is. Kuba „emberektől emberekig" diplomáciája kivívta a világ szegényeinek rokonszenvét. Hajthatatlan szembenállása az ázsiai és közel-keleti szabadpiacokkal és katonai inváziókkal (különösen Irak, Afganisztán és Libanon gyarmatosító lerohanásával szemben) elnyerte a világ népeinek támogatását és sok harmadik világbeli kormány szimpátiáját is.

Épp Kubának a birodalmi diplomáciai és gazdasági blokád áttörésében elért sikere szülte az új ellentmondások láncolatát: a jogos államérdek a kubai kereskedelem és diplomáciai támogatottság növelésében néha odavezetett, hogy a kormány támogatott és helyeselt néhány olyan reakciós, neoliberális rendszert, mint Lula Da Silváét Brazíliában, és baráti gesztusokat tett a halálbrigád-elnöknek, Uribének Kolumbiában.²⁶ A fő probléma, hogy a kubai állam és a Kubai Kommunista Párt nem válik szét. Ami megfelelő diplomáciailag a kubai államnak, az a neoliberális rendszerek ellen csatázó népmozgalmak nézőpontjából politikailag reakciós lehet. Kuba úgy tudná megoldani ezt a problémát, ha az állam és a párt elkülönült szervezetek lennének. A Párt a nép küzdelmével szolidárisan, forradalmi szempontból szólalhatna meg, az állam pedig a fennálló rendszerekkel tárgyalhatna.

 

 

Összefoglalás: ellentmondások és alternatívák

 

Kuba sikere, hogy úrrá lett a kelet-európai és volt szovjet kereskedelmi partnereinek összeomlásán, és átalakította gazdaságát, korunk történelmének egyik legdrámaibb eseménye. Hasonlóan, Kuba nemzetbiztonsági rendszerének ellenálló képessége, amellyel elhárította a világ legnagyobb szuperhatalmának a forradalom lerombolására tett kísérleteit, példa nélkül áll korunk világtörténelmében.

Kuba sikere, hogy szerény gazdasági talpra állást produkált, miközben fenntartotta fontos szociális programjait, a világ többi része fölé emeli, ahol a gazdasági átalakításokat a szociális ellátások óriási mértékű csökkentése kísérte. A forradalmi kormány által megtervezett változások azonban jelentős ellentmondásokat okoztak, amelyek még nem fenyegetik a rendszert, de ilyenekké válhatnak, ha elhanyagolják őket. Vannak olyan folyamatok, gyakorlatok, politikák és struktúrák, amelyek fokozatosan mállasztják a tömegtámogatás alapját, és amelyeket sürgősséggel kezelni kell, amíg még megoldhatók. A pozitív reformok a következőkből állhatnak:

1. Kiegyensúlyozott gazdasági tervezés, a bürokrácia munkás-fogyasztói felügyelete és munkás-fogyasztói részvétel a közös döntéshozatalban.
2. Minden minisztérium számláinak, bevételeinek és kiadásainak publikálása, hogy a nyilvánosság részletesen megvizsgálhassa azokat.
3. Minden vezető hivatalnok költségtérítési számlájának, közlekedésének, lakhatásának, ajándékainak, magánvagyonának és külföldi vásárlásainak nyilvánosságra hozatala.
4. Nyilvános vita és népszavazás a beruházási prioritásokról, a külföldi segélyek és a hazai programok arányáról az egészségügyben, a lakásépítésről, az élelmiszereket és a közlekedést érintő kérdésekről.

A kubai döntéshozóknak szakítaniuk kell a monokulturális mentalitásukkal – nem elegendő szakítani a cukorexporttal, és ráhagyatkozni a turistaiparra, valamint az elsődleges termékekre (nikkel, déligyümölcs, dohány és í. t.). Politikailag ésszerű lehet korlátozott kapcsolatokat kiépíteni amerikai mezőgazdasági exportőrökkel, de semmi értelme élelmiszerfüggővé válni és föladni az élelmiszer-biztonságot, különösen az USA pénzügyminisztériumával folytatott egyoldalú kereskedelemben, amely készpénzt követel (nincs hitel!).²⁷ Az ALBA jó alternatíva az USA dominálta ALCA-val szemben, de Kubának is meg kell tennie a magáét. Növelnie kell (a jelenleg majdnem zéró) élelmiszer-behozatalát Bolíviából, Ecuadorból vagy Nicaraguából, nem pedig az USA-ból, az élelmiszert cserébe kérve a gyógyszerexportért, valamint az egészségügyi és orvosi szolgáltatásokért számlázott összegekért.

Kubának meg kell fontolni a művelés alól sietve kivont cukornádültetvényeinek újramegnyitását, különösen azokét (az alföldeken), amelyeken lehetővé tehető a gépi aratás. A cukor tartósan magas ára miatt, ami a bio-üzemanyagok (etanol) felé fordulásnak köszönhető, Kuba külföldi valutát kereshet, etanolt termelhet, és így csökkentheti függőségét a benzinbehozataltól, ami még a venezuelai támogatás ellenére is több mint 30 dollár hordónként.

Kuba új, specializált számítástudományi központját integrálni kell a gazdasággal és a szociális szolgáltatásokkal: alkalmazott programok, diákmunka-programok a kórházakban és gyárakban, hogy sürgősen információs hálóba kössék a kórházakat, klinikákat és munkahelyeket. A szállítási rendszert számítógépesíteni kell, hogy kézben tartsák a határidőket, csökkentsék a felesleges kitérőket, ami az állami raktárakból ellopkodott áruk feketepiacosok számára történő törvénytelen kiszállításait fedezi. A számítógépesítés, ami lehetővé teszi a benzin és más áruk eladásából keletkezett bevételek napi, sőt óránkénti nyomon követését, megnöveli a bevételeket, és csökkenti a korrupciót. A számítógépesítés, továbbá a fogyasztói-munkás-könyvelői felügyeleti tanácsok fogják részben meghatározni a 21. század szocializmusát.

Az ipar több lábra állítása, különösen azokban a termelési vonalakban, amelyek közvetlenül érintik a népi ipar termékeit és a kivitelt, nagyobb hangsúlyt kell kapjon a szakképzésben, a számítógépes rendszerépítésben és a fogyasztói kutatásokban. A számítógépesítést sokkal egyértelműbben kell összekötni a sürgető népigények kielégítésével.

Kubának be kell fektetnie a nikkeliparba, a nikkel feldolgozásába, feldolgozóipari szakmunkás állásokat létrehozva, és növelve a hozzáadott értéket a Kínába és máshova irányuló exportban. Kubának mindenekelőtt vissza kell szereznie élelmiszer-biztonságát.²⁸ Egyáltalán nincs olyan ok, amely kizárná, hogy Kuba önellátóvá váljon baromfi, hús, rizs, bab és más alapvető élelmiszerek tekintetében, ha átalakítja gazdasági fejlődési prioritásait, és nagyobb hangsúlyt fektet hazai piacai fejlesztésére és kiszélesítésére, továbbá ha a beruházásokat átcsoportosítja a túlfejlett tercier ágazataiból az elsődleges és másodlagos szektorokba.

Kuba túlhangsúlyozta külföldi orvosi segélyprogramjait, új szakrendelőket épített, miközben a hazai kórházak leromlottak. A várótermeknek és folyosóknak a vidéki szakrendelőkben tisztáknak kell lenniük, és rendesen ki kell őket festeni. Néhány rendelőben szakemberhiány van. A karbantartó személyzetet nem használják ki. A kórházakban hiányoznak az alapvető oktató felszerelések, a diagnosztizáló központokból pedig a kémiai reagensek. Amíg a külső megfigyelők jogosan mutatják ki Kuba hatalmas fölényét az USA szegényes közegészségügyével szemben, a kubaiak mostanában panaszkodnak a kezelések elhalasztása és a várakozás miatt, mivel az orvosi személyzet külföldön kapott feladatokat.

Kuba meg kell fontolja, egyetértve Martinak a forradalom belső nemzeti dinamizmusa újraélesztéséről szóló tételével, hogy előresorolja, a legfontosabbak közé, a kubai emberek fogyasztói igényeinek kielégítését. Ezt el lehet érni az export és a hazai szektor közötti, valamint a fejlett képzés és a gazdaság gyakorlati igényei közötti egyenlőtlenségek kiigazításával. Az oktatási rendszer, amely jelenleg a szolgáltató szektor felé fordul, olyan diplomásokat kell képezzen, akik több lábra állítják a feldolgozóipart, és újraélesztik az élelmiszer-termelést.

Kuba a múltban már megmutatta, hogy képes megoldani belső ellentmondásait. A jelenlegi ellentmondások nem visszafordíthatatlanok, de a mai prioritások, stratégiák és struktúrák komoly és mély újragondolását igénylik. Egy átfogó, nyílt vita szükséges az összes antiimperialista kubai között, hogy elmélyítsék és fönntartsák a forradalom vívmányait.

Az új dogmák, az apolitikus és liberális művészek, írók és filmkészítők pózolása szintúgy akadálya a forradalom elmélyítésének, mint a bebetonozott bürokraták. A kubai forradalom és vezetői számíthatnak az afro- és európai kubaiak nagy többségének hatalmas jóindulat-, szolidaritás- és lojalitás-tartalékaira. De időbeli és türelmi korlátok vannak – a kubaiak vágya a jó életre mindennapi szükségleteik kielégítését sürgeti.

A késések és állandó halasztások a lakás-, bér- és élelmiszer-szükségletek kielégítésében csak a belső liberális ellenforradalmárokat segíti, akik a nagyobb „piaci szabadság" mellett érvelnek.²⁹ Az erkölcsi felhívások és büntetőintézkedések szükségesek, de elégtelenek, ha nem járnak együtt nagyobb népi felügyelettel, az anyagi javak nagyobb kínálatával, anyagi ösztönzőkkel, megfizethető minőségi és változatos élelmiszerekkel, minden család számára elérhető lakásokkal. A forradalom jövője most van, nem a későbbi életpályánk során, hanem ebben az évben. Nem kevesebb, mint a kubai forradalom jövője forog kockán a stratégiáról, a társadalom szerkezetéről és a politikai akciókról folytatott jelenlegi vitában.

Ahogy az 1959-es Forradalom történelmi vezetője, Ramiro Valdes parancsnok mondta 2007. május 28-án: „A hazai gazdaság megerősítése a tudomány és technológia, a társadalmi problémák megoldása és népünk életminősége terén olyan feladatok, amihez nagyobb rátermettséggel kell hozzányúlnunk, ha elszántságunk, a forradalom és a kubai szocializmus valóban visszafordíthatatlan, ahogy Fidel és Raul szeretné."³⁰

(Fordította: Bózsó Péter)

Jegyzetek

¹ Morris Morley: Imperial State and Revolution: The United States and Cuba (1952-1986). Cambridge University Press, NY 1987.

² Ernst and Young: A Business Guide to Cuba (2006. február), Bridgetown, Barbados, 1. rész; lásd még Fidel Vascos Gonzalez: Economía Cubana: Se Acelera su Ritmo de Crecimiento, Cubarte, 2007.

³ Uo. 3. rész, 36. o.

⁴ Morley: i. m.

⁵ Ernst and Young: i. m.

⁶ Interjúk a Számítástudományi Egyetem igazgatójával, 2006. február 11.; lásd még Ernst and Young: i. m. 6. rész.

⁷ Ernst and Young: i. m. 1. és 2. rész, The United Nations Economic Commission for Latin America (CEPAL) 2006. évi jelentés Kuba 2003 óta fenntartott növekedésére fókuszálva.

⁸ James Petras: „The Responsibility of Intellectuals: Cuba, the US and Human Rights", 2003. május 6. Rebelión www.rebelion.com

⁹ Interjú Felipe Perez Roque kubai külügyminiszterrel, 2004. február 4.

¹⁰ Paul Klebnikov: Godfather of the Kremlin: The Decline of Russia in the Age of Gangster Capitalism. Harcourt, NY, 2000; James Petras: „Global Ruling Class: Billionaires and How They Made it". Journal of Contemporary Asia, 2008. január; David Hoffman: The Oligarchs. Public Affairs, NY, 2003.

¹¹ Ernst and Young: i. m. IV. rész: Foreign Direct Investment és VI. rész: Sectors for Foreign Investment.

¹² Klebnikov: i. m.; Hoffman: i. m.

¹³ Fidel Castro beszéde a Havannai Egyetemen, 2005. november 17. (Granma, 2005. november 18.) Fidel hangsúlyozta, hogy a Forradalom fő veszélye a belőle kinövő Új Osztály.

¹⁴ Raul Castro beszéde Camagüeyben, 2007. július 26-án. „A Forradalom 49. éve." Raul kiemelte, hogy nagyobb hazai mezőgazdasági termelésre van szükség, különösen a helyi piacokra szánt élelmiszerekére – rámutatva ezzel a „szerkezeti hiányosságokra".

¹⁵ Gideon Alon: „Just a Farmer in Cuba". Haaretz, 2007. július 3. Az izraeli sajtó riportja Rafi Eitant, az izraeli titkosszolgálat, a Moszad európai tevékenységére felügyelő korábbi főnökét említi: „Eitan egy olyan cég résztulajdonosa, amelynek hatalmas kertészetei vannak Kubában […] A cég mezőgazdasági tevékenységet folytat Kubában […] déligyümölcslé-sűrítményeket állít elő a világ legnagyobb ültetvényén." Izraeli tőkések dollártízmilliókat fektetnek be egy havannai irodanegyedbe, ami 18 darab hatszintes irodaépületből áll majd 2 millió négyzetláb irodaterülettel. A fejlesztés a kubai állami ügynökség, a Cubalse and Grupo BM és egy Rafi Eitan által vezetett izraeli cég közös vállalkozása.

¹⁶ Lásd a Juventude Rebelde-ét a következőben: Gerardo Arreola: „Trabas burócratas ahondan crises de vivienda en Cuba: Juventude Rebelde", idézi a La Jornada 2007. június 18-án. A kereskedelmi szakszervezet lapja, a Trabajadores szerint a 2005-re jóváhagyott 8934 lakásépítésből csak 1445-öt valósítottak meg 2007 májusáig.

¹⁷ „La Población cubana decrece y envejece". Xinhua, 2007. július 11.; Gerardo Arreola: „Decrece la publación cubana". La Jornada, 2007. március 9.

¹⁸ Uo.

¹⁹ Raul Castro beszéde Camagüeyben, 2007. július 26. Raul megemlíti, hogy mennyi olajat pazarolnak el, amíg a tejet a tejgazdaságoktól a feldolgozókba szállítják, illetve vissza a fogyasztókhoz, akik az előbbi tejgazdaságok mellett laknak.

²⁰ Fidel Castro beszéde 2005 novemberében a Havannai Egyetemen (Granma, 2005. november 19.), az erről szóló tudósítás: Gerardo Arreola: „El Presidente Cubano recibe 2006 en un gasolinera de la Habana". La Jornada, 2006. január 2.

²¹ Raul Castro beszéde, 2007. július 26.

²² Pedro Campos: „Debería Cuba reconsiderar comércio unidireccional con EEUU y avanzar a la autosuficiencia alimentica". 2007. június (Perucho1949@yahoo.es).

²³ A vegyes vállalatok megjelenése ellenére fenmaradt az állami tulajdon túlsúlya, lásd Jose Luis Rodriguez gazdasági miniszter nyilatkozatát: Gerardo Arreola: „Firme en Cuba el predominio de la propriedad estatal: ministro de Economía". La Jornada, 2007. május 30.

²⁴ Interjú Havannában, 2005. február 7.

²⁵ Gerardo Arreola: „Cuba: el fantasma de la censura". La Jornada, 2007. január 19.

²⁶ Gerardo Arreola: „Intercambian invitaciones Castro y Uribe para hacer visitas reciprocas". La Jornada, 2007. április 2.; „Nueva etapa de cooperación y solidaridad con Cuba: Torrijos". La Jornada, 2005. december 2. Torrijos Panama elnöke és közismert szabadpiacpárti, aki támogatja az Amerikai Szabadkereskedelmi Övezet, az ALCA ötletét.

²⁷ Kuba élelmiszerimportért felelős vezetője, Pedro Alvarez az USA-ból behozott élelmiszerekre költött összeget 1,5-1,6 millió dollárra becsülte; olyan árukról van szó, amelyeknek a nagy részét Kubában is elő lehetne állítani. 2006-ban Kuba nettó kereskedelmi hiányának több mint felét tette ki az amerikai élelmiszer-behozatal. Kuba 2001 és 2006 között 2,26 billió dollárt költött amerikai élelmiszer-vásárlásokra. Kuba amerikai élelmiszerimportjáról lásd Ernst and Young: i. m. II. és III. rész; „Cuba preve comprar este año en el exterior entre mil 600 y mil 700 MDD in alimentos". La Jornada, 2007. július 31. A kubai gazdapiacoknak a bérekhez és fizetésekhez képest csillagászati árairól lásd BBC News, 2007. július 31.

²⁸ Raul Castro 2007. július 26-ai beszédében hangsúlyozta, hogy növelni kell az élelmiszer-termelést, hogy iparosítani és több lábra kell állítani a gazdaságot, továbbá bírálta a bürokrácia tehetetlenségét, és új tulajdonviszonyokat szorgalmazott a külföldi befektetéseket illetően (az utóbbit a jelenlegi állami adminisztráció hozzá nem értése miatt).

²⁹ Kubában Raul Castro mostanában független, tudományos alapon szervezett munkacsoportok sorát hozta létre, hogy megvitassák az állami tulajdon problémáit és hiányosságait, valamint a köz- és magánszféra közötti alternatív kapcsolatokat.

³⁰ La Jornada, 2007. május 30.

E számunk két nagyobb témakörrel foglalkozik. Az egyik blokk arra tesz kísérletet, hogy a szerkesztőség körkérdésére adott gondolatok segítségével választ keressen (találjon) a "Miért beteg a közép- és kelet-európai baloldal?" dilemmájára. A tucatnyi véleményből alapjában az derül ki, hogy a "betegség" három fő okra vezethető vissza: a rendszerkritikai baloldal mögött nincs társadalmi felhajtóerő; a baloldal helyét mindenütt a neoliberalizálódott, nevükben szocialista-szociáldemokrata – valójában polgári – pártok vették át; a rendszerkritikai baloldal a neoliberalizmus Szküllája és a szektás bezárkózás Kharübdisze között hajózik. De vajon létezik-e tertium datur?

A másik blokk közgazdasági kérdésekkel foglalkozik: mindenekelőtt a neoliberalizmus zsákutcás fejlődésének kritikáival és azzal az értékes szellemi hagyománnyal, amely ma is életképes: Polányi és Keynes, Galbraith és Hodgson munkásságával. Két írás, más-más eszközökkel, kritikai módon tekinti át a hazai neoliberalizmus emblematikus képviselője, Kornai János memoárját. Megtudhatjuk, hogy Milton Friedman közgazdasági teljesítménye hogyan kapcsolódott össze Pinochet diktatúrájával. Az egyetemes migrációs folyamatok összehasonlító elemzését nyújtó tanulmány tanulsága: a jóléti vívmányok legalább részleges megőrzéséhez az Európai Uniónak el kell kerülnie a migrációs politika amerikai modelljének átvételét.

Tartalomjegyzék

1. Szalai Erzsébet, Kunfi Frigyes, Kállai R. Gábor, Szerdahelyi István, Z. Karvalics László, Mark Pittaway, Agárdi Péter, Tamás Pál, Krausz Tamás, Artner Annamária, Harsányi Iván : Miért beteg a közép- és kelet-európai baloldal? Az Eszmélet körkérdése és a beérkezett válaszok
2. Eric J. Hobsbawm : Egy gyerek Bécsben. Részlet az idén 90 éves történész önéletrajzi könyvéből
3. Walden Bello : Visszavonulóban a globalizáció?
4. Geoffrey M. Hodgson, Carlos Mallorquín : Geoffrey M. Hodgson és az intézményi közgazdaságtan
5. Greg Grandin : Milton Friedman és a birodalom közgazdaságtana. Az út a szolgaságtól
6. James K. Galbraith : Miért nem képesek a közgazdászok elismerni, hogy a cégek önmagukat szolgálják, nem pedig a piacot?
7. Kari Polanyi-Lewitt : Keynes és Polányi: az 1920-as és az 1990-es évek értelmezése
8. Tütő László : Kornai János A „Mit jelent a ‘rendszerváltás'” című írásának margójára
9. Andor László : Dilemmák és ellentmondások. Adalékok a hidegháború politikai gazdaságtanához Kornai János önéletrajza apropóján
10. Szarka Klára : Egy újabb amerikai tanmese, ezúttal a rossz kapitalistákról John Perkins: Egy gazdasági bérgyilkos vallomásai című könyvről
11. BAL-Zöldek : Állásfoglalás Tubesről
12. Richard de Zoysa : Bevándorlás Európába és az Egyesült Államokba – közös ügy vagy Amerika egyéni útja?

Vajon miért nincs Magyarországon – s voltaképpen az egész közép- és kelet-európai régióban – antikapitalista baloldal? Mik lehetnek azok az objektív és szubjektív tényezők, történeti-ideológiai, esetleg pszichológiai okok, amelyek idevezettek? Miképp lehetséges, hogy Németországban, Franciaországban, de másutt is, léteznek erős baloldali antikapitalista mozgalmak és szervezetek – nálunk viszont nem? Hogy Dél-Amerikában a populista (vagy annak nevezett) antikapitalista baloldal kormányzó erővé válhat – s nálunk jószerével még e mozgalmak neve is ismeretlen? Mi léphet a kommunista és szociáldemokrata mozgalom helyére? Netán ezek újjászületésében kell bíznunk? És addig mit tehetünk?

Agárdi Péter:

Sok területen nem érezvén magamat elég tájékozottnak, még a látszatát is el szeretném hárítani annak, hogy szakszerű, átfogó és magabiztos válaszom lenne erre a kérdésre. Adalékokkal, szempontokkal, mások számára akár élesen vitatható meggondolásokkal szolgálhatok csupán – olyan baloldali értelmiségiként, aki elsősorban a felső- és felnőttoktatás, a művelődés- és irodalomtörténet, valamint a jelenkori kultúra és média területén látja elsődleges hivatását. S aki évtizedek óta, sok tépelődéssel és nem kevés önkorrekcióval, de történetesen a baloldal kulturális tradícióit kutatja, rekonstruálja, ébresztgeti és törekszik megújítani.

A baloldal, történelmi léptékkel mérve, sohasem volt igazán erős Magyarországon. Amikor – önmagát is torzító-csonkító módon – "hatalmon volt", akkor sem elsősorban saját ereje révén, hanem a világháborúk utáni traumák és társadalmi kataklizmák kínálta remények, valamint a nemzetközi katonai egyensúly jóvoltából érte ezt el. Ugyanakkor tény: az államszocializmus borzalmakkal terhelt, diktatórikus, majd tekintélyelvű évtizedei valóságos társadalmi szükségletekből fakadó, korlátozott, de érzékelhető demokratizálódást és szociális igazságtételt, társadalmi-kulturális felemelkedést is hoztak, ezzel együtt felemás modernizációt és polgárosodást szintén. Mindez persze nem igazol semmiféle régi vagy újabb keletű "kádárista" nosztalgiát. Ám a periódus történelmietlen kiiktatása a nemzeti folytonosságból, mégoly ellentmondásos progresszív tendenciáinak totális tagadása szégyenlős "baloldali" tisztálkodásként szintúgy méltatlan, mint az egypártrendszer évtizedei jobboldali előjelű kriminalizálásaként: egyaránt szemérmetlen hamisítás és öncsaló historizálás, ami semmit nem old meg a mában, csak újabb tévutakra és zsákutcába vezet. A baloldal mai erőtlensége azonban nemcsak, nem elsősorban a szocialisták gyakran tetten érhető történelmi és kulturális amnéziáival, önérzettelenségével, túlhevült kényszeres kompenzációival és mazochista szégyenlősségével magyarázható – bár, pestiesen szólva, ez sem semmi. Többről, mélyebb okokról van szó, s természetesen nemzetközi dimenziók keretei között.

A világfolyamatok korszerű, marxi mélységű értelmezésének, elméleti és mozgalmi kritikájának ez idáig – minden tiszteletre méltó és intellektuálisan olykor felvillanyozó külföldi, illetve hazai kísérlet mellett is – erőtlen voltán túl az elsődleges ok szerintem a magyar helyzet feladattolulásos természetében érhető tetten. Illetve abban: hogy erre a napirendtorlódásra a baloldal nem találta meg a hatékony teoretikus és gyakorlati választ. Mintha analóg lenne a helyzet azzal a 100 évvel ezelőtti szituációval, amelyben Ady Endre is a "két meggyőződésű" embereket méltatta fanyar lírával. Ma egyszerre kellene

(1.) megállítani az ország pénzügyi romlását, helyreállítani a gazdasági egyensúlyt;

(2.) áttörést elérni az évtizedek óta, de legalább az elmúlt másfél évtizedben elodázott gazdasági, társadalmi, infrastrukturális és kulturális modernizáció terén (amit én nem tudok eleve burzsoá szlogennek, a multinacionális globalizációs tőke fedőszövegének tekinteni); végül

(3.) mindezeken a területeken s egyéb vonatkozásokban is megteremteni a szolidárisabb társadalom, a kiáltó esélyegyenlőtlenségeket legalább csökkentő magyar demokratikus modell stabil kereteit, garanciáit. Méghozzá egy olyan közegben, amelyben a

(4.) re- és újkapitalizmus megannyi ellentmondását, illetve a feladattolulás sokkját egyre agresszívebben használja ki a nemzetközi és a hazai jobboldali radikalizmus, a szélsőséges, vezérelvű "nemzeti" populizmus. Ha első látásra csak a "3. napirendi pont" tűnik is par excellence baloldalinak, a többit sem tudom elválasztani tőle, még kevésbé szembeállítani vele. Ugyanakkor látom e gubanc sűrűségét és kioldásának súlyos nehézségeit is – a zsákutcás magyar politikai kultúra rossz beidegződéseitől kezdve a társadalom egészének s főleg a leszakadó rétegeknek a tűrőképességén át a közszereplők többségének "tehetségéig".

Természetesen tudom, hogy a jobboldali radikalizmus sikere a történelemben gyakran a baloldal gyengeségének, a szociális és a jogállami konfliktusok kezelése erőtlenségének büntetése. Közvetve és részben a magyar liberális és a szocialista mozgalom, a baloldali-liberális kormányzatok nem egy tévedése is felelős lehet e veszély hazai terjedésért, sőt intézményesüléséért. De miközben a baloldal öntisztulásának szükségességéért, egy gyökeresebb és következetesebb esélyegyenlősítő stratégiáért, szociálisan érzékenyebb fejlesztéspolitikáért, markánsabb és konstruktívabb kapitalizmuskritikáért perelünk, ettől még nem "érthetjük meg" s nem "mentegethetjük" – hinaus mit uns – ezeket a veszélyeket, köztük a fiatal korosztályok soraiban terjedő szélsőséges és historizáló radikalizmus, a nemzetközi terrorizmus, az "egyetemes" fundamentalizmus, a nemzeti jelszavakkal visszaélő balos populizmus, egyáltalán, az erőszak tüneteit. Ez az Eszmélet hasábjain talán szokatlanul megengedő, "opportunistább" helyzettudat motiválja bennem azt a személyes hitvallást, hogy igenis: lehet demokrataként egyszerre aktív kiállással és belsőleg kritikusan kötődni a mégoly polgári baloldali arculatú, de sokszínű MSZP-hez.

Magam mind a modernizációt, mind a globalizációt, mind a nemzeti felemelkedést, mind az európaiságot belső alternatíváiban s nem predeterminációkban látom működni; s jelenleg – a demokratikus jogállam megvédése mellett – éppen eme alternatívák föltárásában és a baloldali "pólus" realizálásért való szívós küzdelemben látom a hazai szocialisták egyik legfontosabb teendőjét. Azzal együtt persze, hogy tisztelem, magasra értékelem a hosszabb távú jövő- és szocializmustervezetést, amellyel kapcsolatban e folyóirat oldalain és a hazai nyilvánosságban a legutóbb Ágh Attila, Bayer József, Dessewffy Tibor, Fejtő Ferenc, Földes György, Gyurcsány Ferenc, Hegyi Gyula, Kiss Viktor, Krausz Tamás, Mészáros István, Szalai Erzsébet, Szigeti Péter, Tamás Gáspár Miklós, Thoma László, Vitányi Iván és mások tollából is számos izgalmas fejtegetést olvashattunk. Tanulságos volt a Népszava hasábjain 2007 tavaszán lezajlott baloldaliság-vita is.

Igenis: a kiigazítási s főleg a modernizációs stratégiákon és fejlesztési projekteken belül valódi alternatíva az, hogy mit választ az ország, illetve a kormányzat. Például az egészségügy, jelesül a gyógyszerkassza elodázhatatlan rendbetétele kapcsán: a nemzetközi gyógyszeripari konszernek diktálnak-e, avagy – még ha nem iktathatók is ki az előbbiek érdekei – a társadalmi s ezen belül a szociális és a népegészségügyi szempontok dominálnak. Vagy hogy a kultúra övezetét, a közművelődést említsem: az elitművészet és a nagy nemzeti intézmények jogos támogatása mellett jut-e figyelem az elsősorban a legszegényebb rétegeket "elérő" közintézmények, a települési művelődési házak, könyvtárak, teleházak, a délutánra-estére is talán kinyitó iskolák valódi modernizációjára, digitalizációjára és szolgáltatásaik árának alacsonyan tartására. Van-e, lesz-e koncepció, akarat és pénz a népesség mind nagyobb része számára jelenleg szinte az egyetlen kulturális "fogyasztást" jelentő közszolgálati média értékközvetítő és társadalmi kiegyenlítő szerepének megújító védelmére – a digitális átállás periódusában is? S vajon merre megy a hazai felnőttoktatás és -képzés? Az alternatíva baloldali pólusa – szerintem – itt azt jelentené: az államnak az eddiginél sokkal célratörőbben és eredményesebben kellene támogatnia a munkaerőpiacról kiszorult vagy kiszoruló, a jórészt az általános iskolát sem elvégzettek, a félanalfabéták tanulását, a társadalmi trombózissal fenyegető szövegértési krízis enyhítését, másoknál pedig a szakmaváltásához, a beilleszkedéshez és alkalmazkodáshoz nélkülözhetetlen általános műveltségi szint emelését, egyáltalán a közkultúrát. Miközben természetesen bőséges tere van s legyen a konkrét munkaerőpiaci képzés, a vállalkozói szektor és a hobbi jellegű önképzés piacosításának. A gazdasági innovációs képesség mellett a magyar társadalom politikai mentalitása, konfliktuskezelő képessége, hiszterizálhatósága bizony nem kis mértékben szintén kulturális, jelesül felnőttoktatási és médiaszociológiai kérdés, ahogy ezt már a múlt században jól érzékelte Kunfi Zsigmond, Lukács György, Márai Sándor és Bibó István, s ahogy erre a 2006. őszi eseményeket elemző Gönczöl-bizottság jelentése is rámutatott.

Mindez talán apróságnak tűnik a globalizáció, a kapitalizmus, az ökológiai kockázatok és a szocializmus nagy világtörténeti kérdései felől. De miközben tisztelettel és nemegyszer azonosulással olvasom az újszocializmusra vonatkozó fejtegetéseket, sterilnek, sőt a baloldal pluralizmusa és hosszabb távon eredményes jövője szempontjából önveszejtőnek tartom a végletekig kiélezni azt a vitát, hogy vajon a kapitalizmus szociáldemokrata reformja, avagy az új szocialista rendszer osztályharcos megalapozása-e a baloldal elsődleges feladata és távlata. Szerintem belátható időn belül az utóbbihoz az előbbin át vezet az út, ha nem is automatikusan és kacskaringók nélkül, ha akár drámai kollíziók árán, arról nem is beszélve, hányféle kapitalizmus van ma a világban. A szocializmusfelfogások közötti viták termékenyek és jövőépítők, de csak addig a mértékig, ameddig nem kockáztatják, hogy – mégoly sebzett parlamenti demokráciánkat is veszélybe sodorva – a baloldali szociális és érzelmi szükségletekkel, illetve jelszavakkal visszaélő szélsőjobboldal legyen a nevető harmadik.

Amennyire hiba csak a szociáldemokráciát tekinteni ma a releváns és progresszív baloldalnak, annyira felelőtlen dolog az előbbire újra és eleve rásütni "a kapitalizmus szekértolójá"-nak bélyegét, s a (persze esetenként tévedő) baloldali politikusokat vulgáris osztálymeghatározással kompromittálni, illetéktelenné nyilvánítani. E tekintetben is van keserű tanulsága a fasizmusok egykori győzelmének és eszmei hagyatékuk új "népszerűségének", főleg a tízen- és huszonéves ifjúság körében, ahogy ezt a legújabb szociológiai fölmérések mutatják. Igaza van Krausz Tamásnak (Eszmélet 71. sz.), amikor egyként bírálja a globalizációkritikai mozgalmak romantikus nemzeti és romantikus kommunista változatát. Magam egy picit még tovább is lépnék: nem a globalizáció vagy éppen a modernizáció általános kritikájára van szükség, hanem a globalizáció többarcú, alternatív természete baloldali lehetőségeinek a fölerősítésére, érvényesítésére, ahogy ezt Manuel Castells is képviseli a hálózatosodás nemzetközi trendjének természetrajza kapcsán.

Attól még lehet valaki következetesen baloldali, hogy nem szidalmazza napjában legalább háromszor a globális kapitalizmust. S attól még korántsem, sőt végképp nem baloldali, hogy – nem kínálván ésszerű, reális és demokratikus válaszokat a nagy társadalmi kihívásokra – pusztán szitokszóként emlegeti a (neo)liberalizmust és valamiféle (bármiféle?) antikapitalizmust tűz a lobogójára. Ugyanakkor a következetes és távlatos baloldaliság, sőt maga a szociáldemokrácia sem érheti be a kapitalizmus (éppen regnáló, bár nagyon is sokféle arculatú) formációjával, illetve annak különböző jelzőkkel történő eufemizálásával. A szocializmus nemcsak emancipációs értékrend, nemcsak eleven történelmi és kulturális tradíció, nem is csupán rendszerkritikai mozgalom, hanem évszázados remény, távlat, jövőkép – még ha XX. századi inkarnációi sok vonatkozásban kompromittálták is. És még ha humánus-demokratikus realizálódása (ami vélhetőleg maga is elválaszthatatlan a globalizációtól) jelenleg nemis tűnik közelinek.

A közelmúltban volt ötven éve, hogy elhangzott Lukács György egykor veszélyesnek minősített 1956-os nyári előadása, A haladás és reakció a mai kultúrában. Azé a Lukács Györgyé, akit magam, sokaktól eltérően – minden tévedése, vétsége ellenére is – a demokratikus baloldal és a nemzeti progresszió nagy személyiségei közé számítok. Persze a tanulmánnyá érett előadás számos tétele mára megfakult, utópiának vagy éppen doktrinernek minősül, de lényegi mondanivalója – mutatis mutandis – ma is időszerű. Az leginkább, hogy az aggasztó világtrendek keretein belül, a szocializmus értékrendje és távlata mellett kiállva is, Lukács a demokratizmus és a humanizmus széles szövetségi táborában látja a valódi progressziót. Miként a lényegi irányvételt, a tertium datur igényét tekintve szintén újraolvasandóan aktuálisnak hiszem az 1968-as A demokratizálás jelene és jövője c. munkáját – ha megannyi passzusa elavultnak tűnik is. "Pillanatnyilag" mindenesetre az ebben a tanulmányban előre jelzett diszkontinuitások drámai, roppant ellentmondásos, feladattolulásos korszakát éljük.

Ha a szocializmus itt és most egyelőre "csupán" a kapitalizmus kritikai-korrekciós ellensúlya, a modernizációs reformok baloldali irányának "eszköze", a jövőre való kulturális-elméleti fölkészülés széleskörű és eleven mozgalma is, ez sem kevés. Elvtelenségeket és megalkuvásokat persze aligha igazol. De éppen elegendő kihívás arra, hogy – akár éles belső vitákban, de a fő frontot nem feledve – magához térjen és megújuljon a magyar baloldal.

---

Artner Annamária:

A kérdésre adott válaszom központi eleme a múlt rendszer értékelése. Ez véleményem szerint már létére is rányomta bélyegét, nagyban előkészítette bukását, azt követően pedig különösen hatékony fegyverré vált az emberiség ocsmányságainak történetében csúcsot döntő kapitalizmus, illetve annak urai és fizetett vagy önkéntes apologétái kezében.

A kiindulópont: a világhelyzet

A baloldal nyomorúságos helyzetének közvetlen oka a szocialistának nevezett rendszer összeomlása. A Szovjetunió szétesése s a nyomában fellépő elméleti zűrzavar és gazdasági válság a kapitalizmus látszólagos győzelmét hozta az emberiség számára lehetséges társadalmi formációk versenyében. Ezen a talajon a baloldal szerte a világon defenzívába került. Nyugaton sincs ütőképes, következetesen antikapitalista baloldal, amely alternatívát tudna kínálni. Amire jut: némi reformista követelés a kapitalizmus keretein belül.

Lásd például az európai ATTAC-ok 10 pontját, amely a polgári demokrácia intézményeibe követel nagyobb/következetesebb beleszólást a választópolgárok számára, átláthatóbb döntéshozatalt és a közelebbről meg nem határozott erők lobbizási lehetőségeinek visszaszorítását. (Még csak meg sem említve például a tevékenységét egyébként teljes nyíltsággal, intézményes keretek között végző, az EU neoliberális fejlődését meghatározó nagyvállalati lobbit, a "European Round Table"-t.) Gazdasági téren a jóléti állam intézményeit követeli vissza, esetleg bővített formában. Csupa "wishful thinking".

A történelmi múlt

Régiónkban formailag még rosszabb a helyzet, ami azonban nem jelent lényeges tartalmi különbséget a nyugati baloldal illúziókban fürdő szabadidős tevékenységéhez képest. Ennek a rosszabb helyzetnek az oka Kelet-Európa történelmileg kialakult félperifériás, függő helyzete, amely kapitalizmusát is csak félig engedte kiemelkedni a feudalizmusból: "dzsentri-kapitalizmus", klerikális talajon. A félperiféria kapitalizmusa nem rendelkezik nagytőkével, a nemzeti burzsoázia tehát kiszolgáltatott a külföldi nagyvállalatok versenyének. Ez táplálja idegenellenességét, nacionalizmusát.

Hasonló módon működik az antiszemitizmus is: ahogyan a külföldit gyűlölik a nagytőke helyett, úgy gyűlölik a "zsidót" az uzsorás helyett (lásd Marx: "A zsidókérdésről").

A rendszer függő jellegéből következik gyengesége is. A félperifériás fejlődés az osztályokat elmaradott helyzetükben rögzíti: az uralkodó osztály vagy feudális alávettsége, vagy komprádor jellege miatt függő, ezáltal ingatag, ami a pozícióját veszélyeztető legkisebb megnyilvánulással szemben is különösen ingerlékennyé teszi. Hasonlóképpen áll a dolog a dolgozó osztályokkal is: paraszti jelleg, a nagyüzemi munkásság hiányával. Ezek nem tudnak/mernek szembenézni a rendszerrel és a saját helyzetük javítását ígérő megoldás szükségszerű természetével. Szervilizmusuk ajándék uraik számára.

A jelen

Az 1945 utáni fejlődés ("kimozdítva" a történelmet addigi "rendes", darutollas, kutyabőrős, kardlapos menetéből) lerombolta a múlt hierarchiáit, és egy új típusú integráció révén felszámolta a nemzetek közti kizsákmányolást is.

Ebből különösen nagy teher hárult a természeti kincsekben bővelkedő Szovjetunióra, amelytől évtizedeken keresztül országok sora kapta megfizethető áron, a közvetlen termékcsere alapján a fűtőanyagot – még az olajárrobbanások után is csak "csúszó árbázison", tehát a világpiacinál évekig olcsóbban -, csökkentve ezzel a Szovjetunió saját termelőalapjainak fejlesztési ütemét.

1989 után azonban egy csapásra helyreállt a régi képlet, annyi módosítással, hogy a globalizáció korában (és mert a rendszerváltás külföldi tőke nélkül nem volt végrehajtható) a félperiférián kiéleződött a zombiként újraéledő komprádor és dzsentri uralkodó osztály ellentéte, miközben az alul lévőket nem képviseli senki.

Semmilyen társadalmi mozgás, semmilyen osztály érdekképviselete nem lehet meg saját értelmiség nélkül. A baloldali mozgalomban kiváltképpen kitüntetett szerepet játszik az értelmiség, lévén a mozgalom alapja a ráció. A félperifériás közép- és kelet-európai értelmiség azonban vagy az uralkodó osztályhoz dörgölődzik, vagy "népi", "nép-nemzeti" jelszóval a korlátolt paraszti érdekek szolgálatába szegődik; ezzel – paradoxnak tűnő módon – a dzsentri uralkodó osztály malmára hajtva a vizet. A globalizációs akolba megtérve csak annyiban változik a helyzet, hogy az értelmiség egy része a globális tőke szolgálatába áll, szaporítva a törésvonalakat az amúgy is szanaszéjjel szabdalt félperifériás társadalomban. Komprádor elit és neoliberális értelmiség, nemzeti tőke és "nép-nemzeti értelmiség" áll szemben egymással, miközben mindkettő szemben áll a történelmileg progresszív (de atomizált) dolgozók hadával és ezek forradalmi értelmiségével – amely, az előbbiek nagy szerencséjére, ma gyakorlatilag nem létezik, de szabad szemmel legalábbis nem látható. (Ha valahol egy-egy képviselője véletlenül mégis felüti a fejét, akkor önkéntesek hada jelentkezik, hogy lecsapja.)

A központi kérdés: a múlt rendszer jellege

A történelemnek ez a "normális" fejlődése azonban csak megnehezítené, de nem tenné teljesen lehetetlenné a progresszív antikapitalista baloldal létét. Ami lehetetlené teszi, az a múlt rendszer értékelése, ami már a rendszer működése során is mint "titkos féreg" rágta el a gyökereit, bizonytalanította el híveit, gyengítette vezető erejét – úgy a dolgozó tömegeket, mint a pártok legigazabb tagjait.

Ma a szocializmust széles körben azonosítják a letűnt rendszerrel, kiváltképpen annak fonákságaival, tévedéseivel és bűneivel, és tetteit egészben elutasítják. Államosítás, centralizálás, tervezés, tervezett külgazdasági kapcsolatok, szövetkezetesítés, a szólásszabadság szükségszerű korlátozása, az álinformációkat kiszűrő cenzúra, államilag irányított tömegoktatás, népművelés és kultúra, a tömegek kulturális-ideológiai felvilágosítása, a rendszerellenes erők bebörtönzése stb. összekeveredik a kiskirálykodással, a visszaélésekkel, a közösséggel szembeni lelkiismeretlenséggel, az ártatlanok bebörtönzésével, a jogos kritika elnyomásával stb. Ez utóbbiak óriási méretűre duzzasztásával az alternatíva bukásán ujjongó uralkodó osztályok és kiszolgálóik sikeresen kriminalizálják a kapitalizmus meghaladásának történelmi kísérletét.

Az elutasítás magán a kommunista mozgalmon belül sarjadt, és alapja a türelmetlenség: a kapitalizmus megdöntésétől sokan rögtön a szocializmust, sőt a kommunizmust várták és várják. Ezért nem fogadják el (anarchista és/vagy liberális indíttatásból) azt a rendszert sem, amelyet Marxék a proletáriátus diktatúrájának neveztek. Azt pedig, hogy ez egy egész (közelebbről meg nem határozott, de a történelmi tapasztalatok szerint igen hosszú) korszakon át tarthat, végképp elutasítják. Ez a gondolkodás különösen jellemző a köztes helyzetű értelmiségre, amely az új rendtől mindenekelőtt saját felemelkedését várta.

Átmeneti társadalom

A múlt rendszer csak akkor lehetett volna eltorzult szocializmus, ha előbb szocializmus lett volna. De nem volt. (Ezért nem tartom helyesnek az államszocializmus kifejezést, és ezért volt hibás az 1936-os szovjet alkotmányban rögzíteni a szocializmus tényét.) A legfontosabb, a termelés leválasztása a magántulajdonról (magánérdekről) megtörtént, a termelést nem a profitszempontok irányították, ezért kapitalizmus sem volt. A termelőeszközök azonban továbbra is elváltak a közvetlen termelőktől, és megmaradt a munkamegosztás is. A rendszer jellegét illetően osztom Rozsnyai Ervin álláspontját, aki szerint a kapitalizmus és a szocializmus közti átmenetről, formációelméleti értelemben átmeneti társadalomról volt szó.¹ Az átmenetben, amely tehát nem osztály nélküli és nem állam nélküli állapot, és nem is egyirányú utca, szükségszerűen egyszerre vannak jelen a szocialista és kapitalista jegyek (demokrácia és diktatúra, terv és piac, együttműködés és verseny, közösségiség és individualizmus stb.). Jó esetben az utóbbiak egyre kisebb arányban. De ahhoz, hogy ez bekövetkezzék, szüntelenül küzdeni kell, és a tévedések, hibák lehetősége óriási.

Hiszen már az is milyen konfliktussal jár, hogy államosítani kell az ipart – előbb a legnagyobb vállalatokat, aztán a kisebbeket és tovább. Meddig és milyen ütemben? Az 5, 10 vagy 50 alkalmazottat foglalkoztató vállalatot mikor? Ha ezeket nem, mi lesz, ha növekedni kezdenek? És a sarki cipész, aki persze csak saját munkájából él, és csak annyit keres önállóan, amennyi megélhetéséhez szükséges? És a lángossütő? A butikos? Ők meddig élhetnek, mint hal a vízben? Ha örökké, akkor miből lesz a szocializmus? És meddig kell várni arra, hogy a parasztság önként szövetkezetbe tömörüljön? Stb., stb.

De még ennél is lényegesebb, mert a társadalom egyenlőségeszményének mond ellent, hogy a fizikai és szellemi munkák elválnak egymástól, privilegizált helyzetet biztosítva az utóbbit végzőknek. E kettéválás megszűnéséhez a technológiai fejlődésen át vezet az út. (Ezt a feladatot mára a globális kapitalizmus részben és technikai értelemben elvégezni látszik, a mögöttünk lévő történelmi jelentőségű kísérlet idején azonban még messze voltunk a fizikai munkák kiküszöbölésétől.) Az átmeneti társadalom technikai fejlődéséhez képzett és odaadó mérnökök kutató-fejlesztő munkájára van (volt) szükség – vagyis jórészt szellemi munkára, miközben a termelésnek lehetőleg napról napra magasabb szinten kell(ett) kielégíteni a szükségleteket, sok-sok fizikai munkával (is). A mérnöknek, tanárnak, kutatónak és művésznek önmaga privilegizált pozíciója megszűnéséért kellene fáradozni (amit a fizikai munka és ekképpen a "proli" iránt érzett megvetésük miatt a legkevésbé sem szeretnének), miként az átmenet államának saját elhalásáért. Mindez nem megy máról holnapra, s addig a társadalmi különbségek tovább élnek.

A döntő kérdés az átmenet egyes eseményeinek, korszakainak, intézkedéseinek, eszközeinek stb. megítélésben, hogy melyek mutattak a szocializmus felé, és melyek vissza. Tovább nehezíti az értékelést, hogy nem a közvetlen hatás, hanem a hosszú távú szempont a döntő.

Lehetséges, hogy a piaci viszonyok élesztésére van szükség az előrehaladáshoz, de az is, hogy ezzel éppen a visszautat egyengetjük. Az elsőre az oroszországi NEP, a másodikra a magyarországi 1968-as új gazdasági mechanizmus, vagy a vállalati gazdasági munkaközösségek 1980-as években történő bevezetése a példa.

Ez azt is jelenti, hogy az eszköz (lévén az csak egy forma) ellentétben állhat a céltársadalomban majdan alkalmazandó (alkalmazható) eszközökkel. Ha nem lenne ilyen eltérésre szükség, akkor az azt jelentené, hogy a céltársadalom már meg is valósult: már most olyan eszközöket alkalmazhatnak az emberek az egymás közti érintkezésben, a társadalmi újratermelési folyamat egészében, amelyeket egy osztály nélküli társadalom alkalmaz. Éppen abból tanulhatnánk a legtöbbet a jövőre nézve, ha meg tudnánk állapítani, mi volt szükségszerű a szocializmus (majdani) győzelme szempontjából, mi nem, és mi volt egyenesen káros – ahelyett, hogy arra keressük a választ: mi volt kellemes vagy kellemetlen, szép vagy rút a létező szocializmusban.

Az "új ember" születése

Az átmenetben nemcsak a gazdasági-társadalmi alapokat kell kiragadni a kapitalizmus kezéből, hanem a kapitalista viszonyok tudati elemeit is. A tudat (erkölcs, kultúra, értékrend) pedig még sokkal lassabban változtatható, mint a gazdasági, jogi formák.

A kapitalizmus tudati lenyomatai, az önzés, kapzsiság, hiúság, irigység, lustaság, kishitűség, rosszindulat, bizalmatlanság (a jóval, az önzetlenséggel szemben), hiszékenység (vonzódás a könnyű megoldások iránt), miszticizmus, intolerancia stb. és a már említett türelmetlenség dolgoznak az átalakulás ellen. Ezek a tudatos és ösztönös romboló erők ott élnek a rendszert fenntartó politikai, adminisztratív és értelmiségi rétegek soraiban, és szüntelen utánpótlásra lelnek a nagyon is kapitalista tudatú tömegekből, saját boldogulásukra használva fel a hatalmat, amit önmaguk hatalma ellen kellene fordítaniuk. Az ilyen rosszindulat, szabotázs vagy ostobaság előszeretettel támad a szocialista eszmék és megoldások legbecsületesebb hordozói ellen.

A rendszer ellenerőinek leszerelése végett korlátozni kell a szabadságjogokat, ami megint csak ellentmondásos dolog: a kapitalizmust nem lehet meghaladni az emberek cselekvő együttműködése nélkül, hiszen az új társadalom éppen az emberek felszabadított energiáira épül. Az új tudatosság, a közösségi gondolkodás és cselekvés azonban csak a gyakorlatban alakulhat ki: nem lehetnek "szabadok", mielőtt létrejönnének. Ráadásul a szabadságjogok korlátozása több társadalmi réteg ellenkezését vívja ki, kivált azokét, akik a legkevésbé képesek individuumukat alárendelni a közösség érdekének.

Igaz, a politikai szabadságjogok e korlátozásáért cserébe az átmeneti társadalom a legalapvetőbb emberi jogokat (lakhatás, egészség, oktatás, kultúra stb.) általánosan és egyetemlegesen, alanyi jogon biztosítani tudja, ami közvetlenül és szinte azonnal bizonyítja az emberek számára az új (bár még csak átmeneti) rendszer fölényét a régivel szemben. Ez ma is így van például Kuba esetében, amelyet a kelet-európai és magyar "baloldali" értelmiség nagy része minden alaposabb megfontolás nélkül, pusztán a politikai szabadságjogok – a szigetországgal szemben immár fél évszázada embargópolitikát folytató, hangsúlyozottan szocialistaellenes, sőt fasizálódó impérium, az USA (!) propagandája alapján vélt – korlátozása miatt elutasít.

Állandó harc ez tehát az átmenet két arca (szocializmus, kapitalizmus) között, ahol a kimenetelt semmi nem garantálja.

*

Az antikapitalista baloldal siralmas állapota a múlt rendszer bukásából adódik. Ez a baloldal csak akkor fog felébredni tetszhalott mivoltából, ha a múlt rendszer értékelése a helyére kerül. Amíg ez nem következik be, addig el van zárva az az egyébként is roppant göröngyös út, amely kifelé vezetne a kapitalizmusból. Ameddig a médiában gyakran szereplő vezető baloldali értelmiség a felmérések szerint napjainkban radikálisan (szélső)jobbra tolódó egyetemi ifjúság körében kijelenti, hogy tisztességes antikapitalista mozgalmak nem dumálni, hanem kapitalizmust dönteni szoktak, de abból ugyanaz lesz, mint lett '17 után "és tudjuk, hogy az tarthatatlan", addig nincs más lehetősége az ifjúságnak, mint vagy a magyarság szent ügyét sikerre vivő nemzeti államban hinni, vagy a "semmi hatalmat senkinek" anarchista frázisába fojtani ösztönös forradalmiságát – és mindkét esetben a tőke ámokfutását egyébként tényleg párját ritkító arroganciával vezénylő "szoclib" miniszterelnök lemondását követelni, utat nyitva a szélsőjobb felé…

A "mi a teendő?" kérdésére tehát csak azt a számomra is fájóan sovány választ tudom adni: minél többször, minél többekkel megismertetni egyfelől a kapitalizmus alapvető (marxi) törvényszerűségeit (leszámolandó a "lehetséges jó kapitalizmus" illúzióval), másfelől pedig a múlt rendszer átmeneti természetét, kettős jellegét. A múlt rendszerben dolgozó elkötelezett öregek tapasztalatait – amíg még lehet – begyűjteni arról, milyen kezdeményezések voltak, azok milyen sikerrel zárultak és miért. Mik, kik, hogyan voltak a kudarcok (szabotázsok, bűnök) okai, miben rejlett a siker? Mit kellett volna másként tenni?Mert a múlt rendszer a mi múltunk. Tanulságai és az általa kínált perspektíva nélkül a tőke elnyomásával szembeni lázadás csak a fasizmus veszélyét idézheti fel.

Jegyzet

¹ Lásd Rozsnyai Ervin: Szocializmus volt vagy valami más? Budapest, 2002, a szerző kiadása; uő: Forradalmi és ellenforradalmi Szovjetunió. Budapest, a szerző kiadása, é. n.

---

Harsányi Iván

"Egyszer régen – írta Korolenko, a XX. század elejének nagy orosz elbeszélője -, sötét őszi estén, egy zord szibériai folyón vitt végig az utam. A folyó egyik kanyarulatánál, a sötét hegyek lábánál, hirtelen fény villant föl előttünk. – Hála Istennek! – mondtam örömmel -, közel már az éjszakai pihenő! Az evezős megfordult, vállán át rápillantott a fényre, és fásultan újból nekifeküdt az evezőnek. – Messze van az még!

Nem hittem neki: előttünk ragyogott a fény, élesen, kiválva az alaktalan sötétségből. De az evezősnek igaza volt: kiderült, hogy tényleg messze van.

Mostanában gyakran jut eszembe ez a sziklás hegyektől beárnyékolt sötét folyó és a lobogó fény. Azelőtt és később is sok fény csalogatott a közelségével, nem csupán engem egyedül. Az élet azonban mindig csak ugyanazon zord partok között folyik, a fények pedig messze vannak. És megint csak neki kell feküdni az evezőnek…

De mégis… mégis… előttünk – ott a fény!"

Objektív okok

A baloldal tétovaságának, gyengeségének legfőbb oka az, hogy ez a fény, ha egyáltalán, hát roppant messze lobog. A rendszerváltást követő évtizedben a tisztánlátást nagyon megnehezítette a világ és a térség helyzetének kaotikusnak látszó kavargása, az új nemzetközi hatalmi struktúra minőségének és ellentmondásainak időleges átláthatatlansága. Nem csak a baloldal szédült tőle. Súlyos perspektívazavarokkal küzdött a konzervatív jobboldal, amely évtizedekkel előbbi hagyatékát próbálta kiásni a föld alól, és a demokrácia felhőtlennek tetsző diadalától megszédült liberális világ is (lásd: "a történelem vége"). A beállott, megrázó erejű változás haszonélvezőinek interpretációs offenzívája csupán másodlagos szerepet játszott a baloldal tanácstalanságában. Jelentős dolgozó tömegek valóban azt várták, hogy a szociális emancipáció történelmi léptékű, de felébe-harmadába maradt projektumai után az új világ legalább gyors, kézzelfogható anyagi felemelkedést hoz nekik. Az első csalódások után az Európai Unióba való belépés távlata keltette új életre a várakozásokat. Ez a helyzet nem kedvezett a reális tájékozódásnak, a követelményeknek megfelelő baloldal kialakulásának.

Szubjektíve

A "szociológiai" baloldalt (vagyis a társadalomnak azt a jelentős hányadát, amely számára itt és most a kapitalizmus nem hozhatta meg életproblémáinak elviselhető rendeződését) az előző évtizedek ebben a térségben nem készítették föl az ellenálláshoz szükséges gyors, spontán megszerveződésre. Még kevésbé a megfelelő politikai reagálásra, legkevésbé a sémáktól mentes, mindezek kibontakozásához elengedhetetlen elemzésre. Az addigi baloldal új politikai formációkba csoportosuló, szükségképpen tarka, egymás között is torzsalkodó erői, nem kevésbé zavarodott ideológusaikkal, szintén kevéssé tudtak hozzájárulni a kellően rugalmas és hatékony fellépéshez. Egy részüket ebben akadályozta, hogy a megújulást a nyugati szociáldemokrácia más társadalmakban kialakított, korábbi évtizedek viszonyaihoz kötődő sémáiból akarták levezetni. Másokat a történelem "kratkij kursz"-szintű ismerete és szemlélete kötötte gúzsba. (Mindkettő napjainkban is él.)

Mára a nemzetközi és a térségbeli realitások is többé-kevésbé tisztázódtak; jóval átláthatóbbá vált a helyzet. A kezdetben létező vagy létezni látszó alternatív lehetőségek azonban régen lezárultak. A térség nem kereshetett adottságainak megfelelő sajátos megoldásokat, hanem integrálódott (nem csak mások integrálták; saját elitjeinek mozgékonyabb, a szituációt és lehetőségeit gyorsabban átlátó része is törekedett erre) a globálkapitalista nemzetközi gazdasági rendbe és intézményrendszerbe, ennek összes következményével.

Egyszersmind a világ más részein – különösen a legutóbbi évek során – olyan folyamatok indultak el viharos sebességgel, amelyekre ugyan a kelet-európai baloldal kevésbé figyel, de amelyek merőben új tendenciákat táplálnak. A centrumból kiáramló pénz- és működő tőke, amelyet (ki emlékszik még?) a profit utáni hajsza ismét "végigkergetett az egész földgolyón" (most elsősorban az 1990-ben tőkés irányban elindult államokon és térségeken), ezen is túllépett azóta. Bizonyos értelemben "visszaviszi" az elmaradottabb országokból kiszivattyúzott anyagi erőt, hogy ott helyben csinálja a profitot, előnyösebb feltételekkel, de immár hamisítatlan tőkés formákban. Ezáltal azonban, a történelemben első ízben, ott is létrejön (létrejött) a világpiacon is versenyképes korszerű ipari és pénzügyi nagytőke, amely máris az élvonalba tör (Kína, India). Ez az egyenlőtlen fejlődés (lám, egy másik elfelejtett fogalom) új hullámát gerjeszti, aminek az eredményei kiszámíthatatlanok. Európa – benne most már a mi szűkebb régiónk – és némileg Japán is nehéz versenyhelyzetbe kerül. A kelet- és közép-európai baloldalt ez annyiban érinti, hogy reménytelen minden olyan útkeresése, amely a szokatlan, országait nyomasztó feszültségek okát és megoldását saját nemzeti talaján vagy akár a szűkebb régióban keresi. A baloldal új stratégiái Kelet- és Közép-Európában is csak a legújabb fejleményeket is számításba vevő globális elemzés alapján születhetnek. Különösen áll ez a rendszerkritikus baloldalra.

A kapitalizmus a 19. századtól mindig is világrendszer volt, de korábban a különböző térségekben eltérő módon érvényesült. A centrum és részben a félperiféria területén jól strukturált társadalmi-gazdasági rendként volt jelen; a többi részt többé vagy kevésbé prekapitalista mivoltában tagolta be a tőkés világpiacba. Mészáros István professzor még néhány évvel ezelőtt (2004-ben) is arra figyelmeztetett, hogy "csaknem hárommilliárd ember ma sem az értéktöbblet kapitalista termelésének a szabályai szerint teremti meg életfeltételeit".¹ Ám, bár hiba volna akár egy erőteljes tendenciát is kész tényként regisztrálni, úgy tetszik, hogy ez a megosztottság napjainkban utolsó évtizedeit éli. A tőke vihara a kelet- és közép-európai félperifériát bekebelezve, olykor rajta csak átfutva, továbbhalad Kelet és Dél felé. Ennek a fejlődésnek a következő két-három évtizede döntő jelentőségű lesz annak az ellentmondáshálónak a kialakulása szempontjából, amely a mi országainkban is létrehozhatja a szociális emancipáció erőinek, netán a politikai baloldalnak valamilyen, a mostaninál sokkal egészségesebb, világosan rendszerkritikus, de a nosztalgiáktól megszabadult, szükségképpen globális erejét. Kína nem a tegnapi szocializmus sokak képzelte sikeresebb továbbélésével, hanem markáns, olykor brutális kapitalista fejlődésének konfliktuskeltő, kihívásokat támasztó erejével járulhat hozzá ehhez. A kelet-közép-európai baloldalnak ilyen erőtérben kell helytállnia, miközben erre alig van felkészülve.

Térjünk vissza a körkérdésben érintett térségbe.

A baloldal cselekvőképtelenségének a legfontosabb politikai oka itt az, hogy a kormányrúd a régió minden országában a tarka összetételű, új birtokon belüli rétegek kezébe került, és a széles értelemben vett baloldal ezek két szárnya közé szorult. Egyikük az összeoml(aszt)ott kommunista vezetésű állammal olyan retorikát, víziót állított szembe, amely konzervatív-konfesszionális-etnocentrikus eszméivel, az 1920-1945 közötti korszak tapasztalatai miatt baloldali gyomor számára befogadhatatlan. Támogatói között a térségben nemcsak az uralkodó elit egy része található, hanem olyan milliók, akik nem tudnak lépést tartani a globalizálódó világ tőlük megkövetelt igényeivel. Ettől lesznek antiglobalisták, euroszkeptikusok, múltba fordulók. Ennek a szárnynak a hívei az újkapitalizmussal (amelynek létrejöttét pedig sokféleképp elősegítették, és tudtukon kívül fenntartásához most is hozzájárulnak) régi családi, társadalmi életmodelleket állítanak szembe, vallási, nemzeti alapon. Szemléletükben ennek megfelelően (és nem pusztán valakik propagandájának a hatására) megtalálhatók a rasszizmus alig álcázott elemei. Ez a szárny a világgazdaság mai tendenciáit figyelembe véve az ár ellen úszik, hosszabb távon kudarcra van ítélve, de ennek a kifutását évtizedekkel mérhetjük. Tömegeinek megőrzése végett gyakran éles, demagóg, szelektív antikapitalista szólamokkal áll elő. Nem véletlen, hogy megnyilvánulásaiból a baloldal egyes szektorai az övékkel rokon hangokat vélnek kihallani, akcióik ezért keverednek olykor azokéival; íratlan szövetségre lépnek velük. Ezt a betegséget nehéz kinőni, mert a kétféle tiltakozás gazdasági alapja szinte ugyanaz, csak a tiltakozástól várt kibontakozás távlata tér el.

A kelet- és közép-európai jobboldal fontos, súlyos következményekkel terhes törekvése, hogy fölülvizsgálja a 20. század döntő mozzanatának, a második világháborúnak a tanulságait, kimozdítsa sarkukból a Hitler-ellenes koalíció győzelmével előállt történelmi helyzet eszmei és politikai alappilléreit. Ennek felel meg a két háború közti radikálkonzervatív és szélsőjobb államalakulatok és eltérő arculatú vezetőik (Piłsudski, Horthy, Antonescu, Tiso, mostanság már Szálasi, Pavelić) rehabilitálása, nemkülönben kisebb-nagyobb sarzsit viselő csicskásaik rehabilitálása, piedesztálra emelése. Ennek a jelentősége nem csupán a történelemoktatást, egyes, annak idején általuk különösen sújtott rétegek közérzetét érinti, hanem a baloldalnak az antifasiszta ellenállásban kikovácsolódott világlátását, végső soron az emberi emancipáció alapértékeit kezdi ki. A baloldal bénultsága azonban nehezíti, hogy ezzel szemben hatékonyan lépjen föl.

A baloldal egyes osztagai és a szélsőjobb közötti érintkezésnek – a most említett törekvéseken túl – határt szab, hogy az elit jobbszárnya az antikommunizmus olyan durva formáját képviseli, amely a baloldal legtöbb komponensét, az egykori kommunista kormányzatokhoz való viszonyuktól függetlenül, taszítja, félelemmel tölti el. Erősíti ezt a hatást, hogy a jobboldal a KP-k egykori tagjainak (több országban ez azonos a néhány évtizeddel ezelőtti társadalom közéleti aktivitást tanúsító részének többségével) a politikai életből való kiszorítását, életfeltételeinek a korlátozását, szervezeteinek a betiltását tűzte napirendre. A tehetetlenséget fokozza a kommunista vezetésű rendszerek torz hatalomgyakorlási módszereinek (a sublótfiókban bomladozó valódi és imaginárius csontvázaknak) az emléke. Valódi alapja azonban az alternatíva hiánya. Az uralkodó elit másik szárnya ugyanis, a baloldallal való találkozási pontjai dacára, nem kínál megnyugtató alternatívát a rendszer elháríthatatlan bajaival szemben.

Ez a másik szárny, amely önmagát modernizálónak tekinti, átlátja, hogy a bajokból a kiutat nem lehet "hátrafelé", avas régi létformák újraépítgetésével és a nekik megfelelő eszmetöredékek fölélesztésével keresni. Hajlandó feltétel nélkül vállalni a világpiac és urai által diktált irány- és szerkezetváltást. Reménye és állítása, hogy ezen az úton "előremenekülve" társadalmaink fölkapaszkodhatnak a centrum szekerére. Ezzel egy-két évtized leforgása alatt haszonélvezőivé válhatunk a világgazdasági centrum által biztosított komparatív előnyöknek. (Mint láttuk, ezek néhány évtizedes távlatban jelentősen megcsappanhatnak.) Szemléletének fontos – nem teljesen alaptalan – eleme, hogy "tulajdonképpen nem nagyon van választási lehetőség": ha előre akarunk jutni, az árral egy irányban kell mozogni, vállalva ennek összes, olykor fájdalmas szociális következményeit. Ez belesimulást feltételez a nem összeesküvők, hanem a viszonyok által diktált neoliberális világrendbe.

A modernizáló szárny vezető erejévé bizonyos időszakokban térségünkben is a szociáldemokrácia válik. Ez összefügg viszonylagos nemzetközi szervezettségével, világhálózatának kohéziós erejével, bizonyos, nem is keskeny rétegekben máig megőrzött rokonszenv-potenciáljával. Befolyását annak is köszönheti, hogy a Willy Brandt – Bruno Kreisky – Olof Palme-trió az 1970-es években (történelmileg az utolsó lehetséges pillanatban) kiterjesztette a világmozgalom hatókörét a "harmadik világra". Kelet- és Közép-Európában, ahol a korábbi, kommunista vezetésű rendszerek bizonyos szintű létbiztonságot garantáltak a nép nagy rétegeinek, a szociáldemokraták objektív, illetve vállalt feladata néha az, hogy megpróbálják elviselhetőbbé tenni a globalizáció okozta, e téren mutatkozó legkirívóbb visszaeséseket. Ez nem is mindig jelentéktelen enyhítéseket hoz. Végül azonban szinte minden esetben "falnak ütköznek" velük. A modernista szárny főszereplői ugyanis, választói befolyásuk mértékétől függetlenül, a liberálisok, illetve a szociáldemokratáknak hozzájuk legközelebb álló része. Nem vitás: az ő fejlesztési vízióik illeszkednek leginkább a jelenlegi világtendenciákba. A tőkefelhalmozás gyorsítását gátló szociálisintézkedés-csomagokkal a gazdaság külső és belső egyensúly-követelményeit szegezik szembe, amiben a nagy világgazdasági centrumok támogatják őket. Az eredmény rendszerint a meakulpázó önbírálat és a fő sodorba való visszaigazodás. Ennek azonban az a következménye, hogy a szocializmus, amely érett formájában úgy jelent meg a történelemben, mint az egész emberiség teljes emancipációját hozó eszme és mozgalom, ebben a mai, többek közt kelet-közép-európai formájában igencsak korlátozott értelemben tudja ellátni emancipáló hivatását. Ez is fokozza a potenciális baloldali bázis zavarodottságát.

Az uralkodó rétegek modernizáló szárnya mégis fontos történelmi szerepet tölt be: nagyjából azt, amelyet Marx a Kommunista Kiáltványban a felemelkedő burzsoáziának tulajdonított. Tevékenységével megérleli, kiélezi, világossá teszi a fennálló világrendnek és helyi változatainak az ellentmondásait. Ezalatt új generációk nőnek föl, amelyeket már nem nyomaszt a 20. századi társadalmi kísérletek nyomasztó terhe. A modern technika segíti majd őket a szervezkedésben, kiváltképp pedig az információk gyűjtésében, amely feltétele jó tájékozódásuknak. (Igaz: eszközül szolgálhat manipulálásukhoz, féken tartásukhoz is.) Ki tudja, mikor, milyen események hozzák majd meg talpra állásukat? És ki tudhatja, milyen társadalmi erők vállalják majd magukra ennek a végső konzekvenciákig vitelét?

Minden további, erre vonatkozó találgatás üres spekuláció lenne.

Jegyzet

¹ Magyarul lásd Mészáros István: Kortársunk, Marx és globalizáció-értelmezése. In: Yearbook 2006. International Labour Movement. Évkönyv 2006. A nemzetközi munkásmozgalom történetéből. XXXII. évf. Magyar Lajos Alapítvány, Budapest, 2006. 110.

---

Kállai R. Gábor

Baloldali hipochondria

A feltett kérdés, még ha megfogalmazásában részt vettem is, megválaszolhatatlan, mert – mint tudjuk – az orvos a teljes és tudományosan is igazolt diagnózisra akkor tesz szert, ha a beteg már békésen hűl a boncasztalon. Magyarországon viszont, de a régióban másutt is, az a furcsa helyzet állt elő, hogy nagy vonalakban minden rendelkezésre állna, ami egy aktív, tetterős, kritikai, antikapitalista baloldali baloldalhoz szükséges, még sincs sehol ilyen, valóban komolyan vehető társadalmi-politikai erő.

Baloldal – baloldalak? – természetesen van(nak), már csak azért is, mert lenniük kell, az itthon és globálisan felhalmozódott társadalmi, gazdasági, politikai, ökológiai problémák megoldása – felmutatása, minimalizálása, leírása, visszaszorítása, a további bajok mérséklése, az összeomlás elhalasztása (nem kívánt rész törlendő) – mástól nem várható.

Kiindulópontként tegyük fel, hogy ha fragmentáltan is, de többé-kevésbé ismerjük a mai kapitalizmus természetét, folyamatait, továbbá megfelelő ismereteink vannak a társadalom szellemi és szociális állapotáról. Ehhez még azt is hozzátehetjük, hogy ismerősek azok a technikák is, amelyek alkalmatosak a társadalmi cselekvés érdemi befolyásolására. Nincs ezekben a feltételekben semmi utópizmus; Kelet-Közép-Európában jószerével minden elképzelhető elmélet, politikai gyakorlat, spontán tömegmozgalom megjelent az elmúlt másfél évtizedben – különösebb tömeghatás és társadalmi következmény nélkül. Mindazonáltal az is tapasztalat, hogy ha valahol megjelenik egy baloldalinak látszó kormány, mögötte s némiképp ellenére megjelenik az érzelmi baloldaliság, egyfajta baloldali szubkultúra is.

A baloldal betegsége egyfelől politikai hipochondria, amely – mint tudjuk, esetleg tapasztaljuk is – az önbeteljesítő jóslat egyik fajtája: ha más betegség éppen nincs, akkor önálló depresszióvá fejlődik; a képzett hipochonder éppen annyira tehetetlen, mint a valódi beteg. Maradva a betegség-metaforánál, a baloldal másik nyavalyája a frusztráció, ami abból fakad, hogy – leszámítva néhány esetet – nem válik baloldali tömegmozgalommá.

Elgondolkodtató, hogy ha egyszer a kapitalizmus ellentmondásai – hagyományos kifejezés – evidens módon tapinthatóak, s ha másként nem is, de adekvát elméletek szintjén létezik a baloldal minden szokásos és új elmélete, továbbá annak sincs akadálya, hogy akár naponta alakuljanak megfelelő habitusú pártok, mozgalmak, önszerveződések, újságok, egyetemek és szakszervezetek stb. (olykor létre is jönnek effélék), hatásuk, befolyásuk azonban csekély, ha van egyáltalán. Lehet azzal védekezni, meg is tesszük, hogy a tudás és a szervezet nehezen jut el az érintettekhez, ám ha mégis eljut – azért van erre is precedens -, akkor sem ragadja meg a tömegeket, hogy finoman fogalmazzunk.

Az antikapitalista és kritikai baloldal, ennyiben a történelmi tapasztalat feltétlenül irányadó, akkor szokott tömegmozgalomként is megjelenni, ha a tömegek számára a kapitalizmus ocsmány valósága közvetlenül is megjelenik a mindennapi életben.

A baloldal – a baloldali árnyalatok között szándékosan nem szelektálok -, kivált az antikapitalista, azaz kritikai baloldal nem l'art pour l'art létező, elméletileg végtelenül kicsiszolt, olykor akademice is akkreditált, magasztosan nagyvonalú társadalomformáló programjai rövid vagy középtávon a mindennapi jólét – beleértve az anyagi, szellemi és politikai javakat – megteremtésére irányultak. A baloldal sikeres korszakaiban, s ahol manapság sikeres, általában ott kereste/keresi a problémák megoldását, s az ehhez nélkülözhetetlen tömegtámogatást, ahol volt/van, s arra, amire éppen múlhatatlan szükség volt/van. Dél-Amerika radikális baloldali "populizmusa" (tényleg, miért is populizmus?) azért sikeres, feltehetően ideig-óráig, mert aktivista programja maga mellé állítja a favellák lakóit és a tradicionális falusi és/vagy indián közösségeket azzal az egyszerű eszközzel (már ha ez egyszerű), hogy biztosítja a munkát, a mindennapi kenyeret s valami vázlatos társadalmi gondoskodást. A Távol-Kelet államszocializmusainak lakói évezredes éhezés és évszázados háborúk után békén jóllakhatnak, anyagi javak tömegéhez jutnak hozzá, utazhatnak, kereskedhetnek, tanulhatnak, egyszóval emberi életet kezdhetnek élni, noha munkakörülményeik, olykor politikai rendszereik embertelenek. Nem volt ez másként Kelet-Közép-Európában sem.

Mintegy mellékesen a történelmi baloldal leginkább a romeltakarításban, a soros háborúk és szélsőjobbos-konzervatív rezsimek felszámolása után serénykedett sikeresen, vagy – ma inkább ez a jellemző – a polgári jogállam védelmében mutat fel eredményeket.

Mindenesetre a kérdést úgy kell adekvátan feltenni, hogy miért nem talál az elvben létező kritikai baloldal befogadó közeget.

1. Kelet-Közép-Európa lakossága az új – vagy régi, de jócskán felújított – kapitalizmus újjászületését egyfajta győzelemként élte meg; az általános jog- és kifosztást nem akadályozta meg, de nem is követte, nem követi ma sem spontán tömegmozgalom. Nem valami logikus a dolog, elvégre a rendszerváltozás az elemi érdekeket, a mindennapi megélhetést, a biztonságot sértette, de a tény ettől még tény marad. Különösebb utóvédharcok nélkül adta fel a régió lakossága azokat a pozíciókat, amelyekért a mai baloldal küzdeni szokott, a bértarifa-rendszert, a bölcsődéket, az általános foglalkoztatottságot, a beleszólási jogot, az ingyenes közoktatást és egészségügyet, a biztos és korai nyugdíjat, az olcsón hozzáférhető, államilag támogatott kultúrát – a sor jócskán folytatható. Lehet, ezen jogosítványok bornírtan és korlátozottan működtek az államszocializmusban – de működtek. Bizonnyal megkönnyítette a kapitulációs folyamatot az államszocializmus depolitizáló mechanizmusa, esetleg a manipuláció, a polgári szabadságok megteremtése, az is igaz viszont, hogy a jól érzékelhető egyéni és csoportérdekeket nem olyan egyszerű elhazudni.De nem lehetetlen.
2. Az elmúlt másfél évtizedben mindvégig lehetséges volt – vagy annak látszott – az élethelyzet egyéni javítása. Mindig volt/van olyan kitörési pont, amely lehetővé tette/teszi az emberek jelentős hányada számára, hogy megtalálják azt a módszert, amely átmenetileg vagy tartósan javít az élethelyzeten, vagy legalábbis elviselhetővé teszi. Történelmi analógiaként adódik a 19. század végi, Amerikába irányuló kivándorlás, amikor az itthon lehetetlen helyzetben vergődő emberek az óceánon túl belevágtak valamiféle új életbe – olykor sikerrel, többnyire természetesen nem. Az, hogy a lakosság mintegy fele-kétharmada formálisan kimarad a legális gazdaságból, s valahogy mégis megél, többek között erre utal. Az önfoglalkoztatás trükkjei, a szürkegazdaság, a kis kényszervállalkozások, a munkavállalás különféle formái, a segély- és nyugdíjzsonglőrködés, a pályázati értelmiség megélhetési szlalomozása, a fogyasztás minimalizálásán alapuló robinzonád és még egynéhány forma afféle Óperencián túli emigráció.
3. A régióban a rendszerváltozást követően, nagyjából 1995-97 táján lezajlott "az olcsó bugyi" forradalma. 1989 után, az alatt a néhány év alatt, amíg a családi tartalékok kimerültek, olcsó, ócska, de még éppen használható, elsősorban távol-keleti tömegárukkal telt meg a piac, különösen a ruházati, de voltaképpen szinte minden fogyasztási cikk proli változatához hozzá lehet férni – legfeljebb a minőség csapnivaló. Ezzel egy időben persze tönkrement a hazai textilipar, és sok minden más is, a kieső fogyasztási cikkekhez azonban hozzá lehet jutni. Így a bérek – nyugdíjak, segélyek stb. – reálértékének csökkenését nem lineárisan követte a mindennapi fogyasztási cikkekre vetített vásárlóerő csökkenése. Bizonyos értelemben ezzel párhuzamosan s ehhez hasonlóan csökkent vagy szűnt meg a régióban a világháború óta tartó elemi lakásínség – a fenntartási költségek emelkedése más kérdés. A lakhatás lehetősége, a lakáshoz jutás kényszerű szabadsága létező dolog, még ha sokan ki is esnek a rostán, s hamar eljutnak a végállomást jelentő aluljáróig vagy a temető szóróparcellájáig.
4. A szintén ugyanebben az időszakban lezajló technológiai forradalomról sem árt tudomást venni, különösen azért, mert az új eszközök elterjedése egyúttal a mindennapi élet átrendeződését is jelzi. Ma úgyszólván minden háztartásban van egy vagy több mobiltelefon, sokcsatornás tévé, Magyarországon van hárommillió személyautó, s közel egymillió internetre csatlakozó computer – ehhez hasonló adatok állnak rendelkezésre a régió többi országából is. Az is feltűnő, hogy bármennyire is nyomorog egy személy vagy család, utoljára ezeket a különleges tárgyakat és a hozzájuk kötődő fogyasztási szokásokat adja fel. E mellékesen aránylag olcsón hozzáférhető eszközök nyújtotta lehetőségek még jószerével kihasználatlanok, a mindennapi élet szintjén jó ideig azok is maradnak, ugyanakkor már elemi szintű használatuk is olyan életmód-forradalmat jelent, amelynek perspektívái beláthatatlanok. Nem a tudásalapú társadalomról vizionálok, megteszi majd más, hanem a közvetlen kapcsolattartásról, elektronikus fényképezésről, levelezésről, informálódásról, az utazás, közlekedés megváltozott lehetőségeiről és így tovább. A mobiltelefon és társai a mindennapi élet szintjén; ha mást nem is, de annyit biztosan jelentenek, hogy egy éppen csak elviselhető munkahelyet (ha van), nehéz anyagi helyzetet, magányt, betegséget, öregséget, tartalmatlan fiatalkort áthidalhatóvá tesznek. Ez akkor is civilizációs áttörés, ha – nagy valószínűséggel – megszületett már az utolsó olyan nemzedék, amelyik még tömött könyvespolcokat láthat maga körül.
5. A 20. században lezajlott két nagy antikapitalista forradalmi hullám nem kevés doktriner hezitálás után rátalált az adott korszakok politikai ugrópontjára, arra az instrumentumra tudniillik, amely nem csupán az adott korszak társadalmi kríziseinek politikai megoldási eszköze volt, hanem akár a forradalom másnapján, esetleg már előtte úgyszólván mindenki számára érthető, követhető volt, mi több, tömeges és reális aktivitásra adott keretet. Súlyos, de nem megalapozatlan leegyszerűsítéssel 1905-1923 között a tanácsok (önigazgató közösségek) a tevékeny tömegemberek (Gramsci) természetes szerveződési és valódi részvételi centrumai voltak. 1945 után a forradalmi és a szociáldemokrata tömegpártok s egyéb szervezetek (kivált a szakszervezetek, ifjúsági szervezetek stb.), illetve az általuk megragadott állami-politikai hatalomban való – akár csak illuzórikus – részvétel bírt kellő vonzerővel. Már csak azért is, mert abban a szűk időintervallumban, amikor az új államalakulat eredeti funkcióját betöltötte, az államosítás, az állami ellenőrzés, az államgépezet kisajátítása, az állami oktatás és egészségügy megszervezése valóban progresszív volt – persze mihez képest. Az is igaz, hogy mindkét forma meglehetősen hamar kiüresedett és elbürokratizálódott, az antikapitalista célokat pedig vagy részben, vagy sehogyan sem teljesítette be, ám mindez semmit sem von le abból, hogy az antikapitalista baloldal szerveződési centrumai voltak. A tömegpártok és a tanácsok rekrutációs bázisa – mutatis mutandis – egyaránt a szervezett, öntudatos, tanult nagyüzemi munkásság volt, az az osztály, amelynek maradványai manapság segélyből vagy nyugdíjból élnek, s szórakozásképpen olykor megnézik a régi munkahely telkén épült plázát.
6. A baloldali mozgalmak úgy nagy általánosságban egyfajta együttműködést, szolidaritást, altruista beállítódást tételeztek fel, illetve alakítottak ki az emberek között. Ugyanakkor Marx már ezelőtt jó százötven évvel írt arról, hogy a kapitalizmusra jellemző általános konkurenciaharc amúgy magától értetődően a bérmunkások között is megjelenik, melynek gyógyszere a közös érdekek felismerésén vagy felismertetésén, esetleg a humánus megfontolásokon alapuló szolidaritás. Bár tudható, hogy a mainstream által meghirdetett egyetemes nagy gazdasági verseny világméretekben pusztító, a mindennapi életben embertelen és halálos (ettől még realitás), a jelen társadalomban az élet szerves része. Egymás legyőzésének olykor igen nagy a tétje, a cél, mondhatni, az életben maradás – kenyérharc, pozícióharc és egyebek formájában; az együttműködés, a kölcsönös bizalom, a segítségnyújtás, azaz a Morál néne dohogására való odafigyelés fölösleges és ártalmas luxus.
7. Időben fel kell ismerni: Kelet-Közép-Európa, talán a volt Szovjetunió egyes utódállamai kivételével, a modern kapitalizmus győztes oldalára csöppent, azaz nem elszenvedője, hanem aktív résztvevője a harmadik (negyedik, ötödik) világ kirablásának, a környezet tönkretételének, a neoimperializmusnak, a végképp leszakadtak féken tartásának. Ahogy lenni szokott, ebből a pozícióból következik, hogy valami mindenkinek, tehát az Ózd mögötti (a Zsil-völgyi, a Bielsko Biała környéki) lepukkadt bányászfalu romáinak és téesznyugdíjasainak is csurran-cseppen, ha más nem, az elemi létezéshez minimálisan szükséges fogyasztási javak formájában. A baloldaliság ön(át-/újra)értékelése, a baloldaliság önkritikája a történelmi tapasztalatok feldolgozására, a realitások analízisére szokott épülni, a tömegek megragadása, aktivizálása, a spontán mozgalmak meg- és önszerveződése, hogy úgy mondjuk, ezzel jár együtt. Amennyire ismerjük baloldali eleink sikereinek titkát, az, úgy tűnik fel, részben abból állt, hogy kellő rezignációval felmérték: ha kilépnek az íróasztal mögül, kikkel, milyen emberekkel kell együttműködni az ismert – na jó, megismerhető – korproblémák megoldásában.

Most realista módon abból kell kiindulni, hogy a potenciálisan tevékeny tömegember keze ügyében a mobillal, kínai joggingban a tévé és a számítógép előtt ül. Megélhetése bizonytalan, munkahelyén kiszolgáltatott, kollégáit, főnökeit, beosztottjait utálja, mert fél tőlük, munkája valamely szellemi vagy fizikai részfeladat mechanikus ismételgetése, emberi kapcsolatai beszűkültek, az államban és intézményeiben, továbbá a politikai szervezetekben nem bízik, egyre mélyebbre keveredik a hitelfüggőségbe, s erőtlenül gyűjtöget betegségeire és nyugdíjára. Az órákon keresztül nézett tévéműsor hűen, tehát kellően zagyván és manipuláltan elé tárja a politikai látványt, a neten vázlatos ismeretekre tesz szert a globalizációról és a globális problémákról, valamit megsejdít, persze torzan, a kapitalizmus természetéről, a hazai és a világproblémákról.

Elvtársak: hic Rhodus, hic salta.

---

Krausz Tamás

Miért beteg a baloldal a kelet-európai régióban? Visszatérünk-e a 19. századba?

Érdekes, hogy 1908 elején az akkor még Lenin által is csodált Kautsky Marx Károly történelmi jelentősége című brosúrájában¹ a munkásmozgalom és a szocializmus egyesítésének kérdését a marxi tradíciónak megfelelően úgy vetette föl, mint az "elmélet és a gyakorlat egységének" valaminő létrehozását (ami a proletárság számára előfeltétel, ha a kapitalizmus forradalmi megdöntését, vagyis önmaga mint osztály felszámolását meg akarja valósítani). Már Kautsky utalt arra, hogy Marx előtt is tűztek ki szocialista célokat, "azonban csak szektákat hoztak létre, széttagolták a proletárságot, mert a szocialisták mindegyike a szociális kérdés megoldásának arra a különös módjára helyezte a fősúlyt, amelyet ő fedezett föl. Ahány megoldás, annyi szekta."²

A mai "betegség" diagnosztizálása nyilvánvalóan nem lehetséges történeti szemlélet nélkül, hiszen a nem történeti jellegű oknyomozás szükségképpen félrevisz a szubjektivista, a politikai-ideológiai magyarázatok irányába. Ennek megfelelően a diagnózis és gyógyítás folyamatait sem lehet összekeverni, noha nyilván nem választhatók el egymástól. A magyar és kelet-európai antikapitalista³ (nem-kapitalista) baloldal "betegségének" diagnosztizálása ma már nem bonyolult feladat, hogy mást ne mondjak, végül is több mint 20 éve ezzel foglalkozunk az Eszmélet szerkesztőségében (az első néhány évben még a folyóirat konkrét létezése nélkül).⁴ Nehezebb a "mi a teendő?" kérdésére választ adni, hiszen nincsenek jelen egy kapitalista összeomlás és a közösségi értékekre alapozó új munkásmozgalom felemelkedésének társadalmi-politikai és pszichológiai feltételei sem a centrumországokban, még kevésbé az olyan szatellitállamokban, mint Magyarország és általában a kelet-európai régió. Ami munkásmozgalmi önvédelem megmaradt Európában, az gyakorlatilag mind a régi szakszervezetekhez megy vissza; más kérdés, hogy Kelet-Európában a régi szakszervezetek erkölcsi kopása erőteljesebb volt, mint Nyugaton.

Sokan gondolták azt 1989 tájékán, főként a "naiv" nyugati baloldalon, hogy az államszocializmus összeomlása egy új, baloldali, szocialista fellendülés kiindulópontja lesz. A valóságban éppen az ellenkezője történt. Az egész baloldali kultúra került le – látszólag legalábbis – a történelem süllyesztőjébe. De az nem világos, hogy milyen mélyre. Az viszont világos, hogy az államszocialista kultúra elhalálozása, amely még mélyen a Kádár-rendszerben kezdődött, és amit szimbolikusan is kifejezett Aczél György híres-hírhedt megfogalmazása: "a kultúra is áru", jelentős mértékben aláásta a rendszerkritikai (antikapitalista) baloldal anyagi és erkölcsi pozícióit, társadalmi-szellemi befolyását egyaránt. Az autonóm közösségi kultúrának még olyan csúcsai, mint Ady és József Attila, vagy Tolsztoj és Solohov, Iszaak Babel és az egész későbbi szovjet irodalom, vagy Illyés és a háború utáni egész magyar szocialista irodalom is "átadta" a helyét a giccsnek, az üzleti irodalomnak az értelmiség közvetlen támogatásával. A jelenség ismert. Tehát a baloldali (autonóm közösségi) kultúra "kimúlása" az újkapitalizmus, a "szabadpiac" világában szükségképpen magával vitte mindazokat az életképesnek látszó elemeket, értékeket, elméleteket, tradíciókat stb., amelyek mindenfajta elnyomás tagadásából és egy szabad közösségi társadalom lehetőségéből indultak ki.⁵ Mivel ilyen antikapitalista kulturális értékrendben – elvben – érdekelt társadalmi csoportok, mindenekelőtt a nagyipari munkásság és a belőle kinőtt értelmiségi rétegek szociológiai és kulturális értelemben megszűntek létezni, vagy legalábbis oly mértékben átalakultak a rendszerváltás nyomán, hogy e kultúra hordozására alkalmatlanná váltak, a rendszerkritikai értelmiség kis csoportjának szerepe e téren kétségtelenül megnövekedett.

Tehát az antikapitalista (közösségi) értékrend, törekvések és célkitűzések (társadalmi önigazgatás, társadalmi önvédelem, hatalomtól és piactól független szükségletek kielégíthetősége stb.) fenntartására, szellemi "újratermelésére" a rendszerváltás folyamatában megszerveződött struktúrák, mint az Eszmélet vagy a Baloldali Alternatíva Egyesülés (miként a hasonló szervezetek az egykori Szovjetunió területein és más, korábban államszocialista országokban) nem rendelkeztek sem társadalmi, sem anyagi forrásokkal. E tradíció alapján jelentős antikapitalista mozgalmak nem jöhettek létre. Ismétlem, a régi hagyomány elsüllyedt a piaci és reklámkultúra förtelmes tengerében.⁶ Ráadásul a fiatalok irtózatos agymosáson mennek keresztül; egy olyan liberális agymosáson, hogy az új, represszív demokrácia a szabadság megtestesülése. És mint tudjuk, kényelmetlen és kockázatos a mainstreammel szembemenni…

Nem meglepő, hogy a társadalmi önszerveződés és önvédelem szervezeti és eszmei mozzanatai csak kis körökben eresztettek gyökeret. (Magyarország még a kedvezőbb feltételekkel bíró országok közé tartozik a balti államokkal, Horvátországgal vagy Romániával összehasonlítva.) A jelen helyzetben ebből következik elsőrendű feladatunk: a nagy szavak és forradalmi frázisok helyett ezeket a gyökereket kell elsősorban ápolni, életben tartani. Tehát azt mondani, hogy az államszocializmus "államkapitalizmus" volt (kinevezni egy nem profittermelésre épülő rendszert kapitalizmusnak, ahogyan mondani szokták, "nem semmi"!), s mint ilyen, nem tartalmaz számunkra semmiféle progresszív hagyományt, vagy hogy "a baloldal ma szigorúan antileninista alapra épülhet" (mintha az orosz forradalom és benne Lenin semmiféle progresszív antikapitalista hagyományt nem hozott volna létre!), tárgyilag téves, elméletileg helytelen, politikailag pedig örök időkre szektára ítélné az antikapitalista baloldalt.

Ez a helyzet azt mutatja, hogy alkalmazkodni kellene a történelmi múlt valóságos és nem steril folyamataihoz, a fennálló viszonyokhoz, ha nem akarunk a vallási kisközösségek, szekták sorsára jutni, ha nem akarunk csupán kisebbségi, emberjogi harcosok furcsa gyülekezetévé válni.

A rendszerkritikai baloldal számára a feladat alapjában továbbra is a szerény szervezeti és kulturális eredmények megőrzése és népszerűsítése, a létező szervezetek, intellektuális csoportosulások kifinomult, intelligens összetartása, egyesítése a tevékenységi specifikumok megőrzése mellett. Az ilyen együttműködés alapját a szociális-gazdasági, politikai-szellemi és erkölcsi elnyomás konkrét formáival, a munkanélküliséggel, a szegénységgel, a rasszista, szociális vagy szexuális alapú kirekesztéssel, a közszféra és közfogyasztás pozícióinak további szétzúzásával, a rendszerből kisarjadó neofasizmussal, az erőszak világméretű kiterjedésével (Bush – Bin Laden) szembeni ellenállás képezheti. A rendszerkritikai csoportosulások Moszkvától Budapestig az elmúlt csaknem két évtizedben – s ennyiben a kép a jövőre vonatkozóan nem teljesen reménytelen – nemcsak szervezeteket, eszméket, hanem az együttműködés közös tapasztalatait is felhalmozták (egészen az antiglobalista vagy alterglobalista mozgalmakban való aktív részvételig). Eme relatíve új fejlemények életben tartása nemcsak az előbb említett egységesüléstől függ, hanem attól is, hogy e hagyomány alapján a rendszerkritikai erők képesek lesznek-e megőrizni cselekvési önállóságukat.

Ám mindenütt a régióban két alapvető veszély bukkan fel. Az egyik a hivatalos szociálliberalizmusban (pl. Magyarország) vagy szociálnacionalizmusban (pl. Oroszország, Szlovákia, Románia) való politikai feloldódás veszélye, vagyis fennáll a nemzeti burzsoázia vagy/és a multinacionális tőke vonzásában való elhalálozásunk veszélye.⁷ A parlamenti baloldal neoliberális eltorzulása, korrumpálódása (vannak, akik ezt szociáldemokráciának hívják!) fontos oka annak, hogy az új, antikapitalista baloldal olyan követeléseit is a jobboldal-szélsőjobboldal tűzi a zászlajára – felhasználva a szociális demagógia hitlerista hagyományát -, mint a társadalmi önvédelem, az "ellenhatalom kiépítése", a privatizáció leleplezése és meggátolása, a közfogyasztás védelme a magánfogyasztás totális uralmával, a luxusfogyasztással szemben stb. Az értelmiség jelentős tömegeinek prostituálódását nem erkölcsi, hanem anyagi-hatalmi mozzanatok alapozzák meg, ezért a moralizáló beállítódások, amelyek oly jellemzők, teljesen terméketlenek, puszta siránkozások.

A másik veszély belső eredetű, az előbbinek egyfajta ellenpólusa, "az elvi tisztaságra", a "tiszta antikapitalizmusra" stb. hivatkozó új szektásság, új dogmatizmus megjelenése, a munkásmozgalom korábban letűnt tévútjainak életre keltése,⁸ amely persze egész Európában megjelenik az antikapitalista társadalmi kezdeményezésekben (a "nemzeti romantika" és a "romantikus kommunizmus" irányzatai). A parcialitás, a részlegesség empirizmusa és az absztrakt univerzalizmus egymás rossz kiegészítései.

Ezektől a politikai és módszertani vonulatoktól nemigen lehet elválasztani egy, a szervezeti és szellemi aprómunkát elutasító, elméletileg rendkívül labilis pozíciót – egy újfajta megváltás-ígéretet, amely hol "generációs érdekellentétekre", hol a "tekintélyek uralmára" hivatkozva követeli a rendszerkritikai irányzat "teljes és végleges kiszakadását" a liberális-kapitalista szervezetiségből.⁹ A "tanársegédek forradalma", a pusztán érdekracionalizáló ideológiák, magatartásmódok megnyilvánulásai többnyire az értelmiség narcisztikus, magamutogató jellegzetességeivel állnak kapcsolatban, de saját személyes ambícióikon kívül nemigen kínálnak semmilyen reális megoldást a jelenlegi helyzetre vonatkozóan. Könnyebb senkit sem mozgósító, hangzatos álforradalmi jelszavakat megfogalmazni és hirdetni, mint "beállni a sorba", vállalni a felkészülést az eljövendő nagy harcokra, ami sziszifuszi szervezeti, politikai és elméleti munka nélkül persze továbbra is elképzelhetetlen. Büntetés ez a hagyományos baloldal neoliberalizmusban (vagy nacionalizmusban) való feloldódásáért; tulajdonképpen magával a rendszerrel szembeni ellenállásnak a további leépülését idézi elő.¹⁰ Így válik mindkét "veszély" egyszerűen rendszerfenntartóvá. (Mindig a konkrét elemzés dönti el, nem pedig az absztrakt elvekre való hivatkozás, hogy mely cselekedet a helyes és miért egy adott, konkrét feltételrendszerben!)

A rendszerkritikai csoportosulások szervezkedése két évtizede több síkon is zajlik egyidejűleg, ugyanis mindegyik területen másféle feladatok láthatók el. A probléma akkor merül föl, amikor összekeverednek az egyes síkok, például amikor egy civil szervezet (Védegylet) – képletesen és példaképpen szólva – politikai jó szándékból egy jobboldali köztársasági elnökkel ajándékozza meg Magyarországot, vagy ha az antikapitalista mozgalmak tevékenységi irányát a benne lévő tagok pártpolitikai elkötelezettsége határozza meg, feladva az alapvető rendszerkritikai értékeket és törekvéseket.

A pártokban való politikai jelenlét számunkra természetesen mindig csak taktikai jelenlét, aminek alapfunkciója a rendszerkritikai mozgalmak "működésének" és propagandalehetőségeinek infrastrukturális és anyagi hátterét szolgálja; ennek a szerepvállalásnak a mai helyzetben reális, hasznos és hatékony ellenalternatívája nemigen van.

Még egy szót a "civil sík" autonómiájáról. A rendszert egészében támadó, egyfajta kulturális "ellenhatalomban" gondolkodó civil szervezetekbe tömörült csoportok lehetőségei jóval tágabbak, mint a pártpolitikai síkon adódó lehetőségek. Itt nyílik mód arra, hogy a társadalom szélesebb csoportjai előtt megmutassák, hogy nem egyes parciális kérdések (zöldek, szociális szerveződések, békeaktivisták stb.) különálló megoldásairól lehet szó, hanem a rendszer egészének átalakításáról. Az ún. civil mozgalmak, amelyek nem adták el lelküket a kapitalista ördögnek, azzal a legnagyobb problémával küzdenek, hogy miképpen lehet a rendszer alapproblémáit úgy megfogni, hogy ők maguk ne oldódjanak föl a rendszer által felkínált hamis alternatívákban, az ismert parcializálódásban. E "szétesettséget" jól példázó akció a NATO-radar mecseki áthelyezésének követelése. Az ügy persze fontos, de nagyon korlátozott hatékonyságú, mert hiszen ha máshová helyezik, akkor az a másutt lakó embereket fogja zavarni. Így az emberek nem értik meg, hogy a probléma maga a NATO, maga a rendszer. Ismét példaként említem a Védegylet nevű szervezetet, amelyben jó szándékú és jól szituált, de létbiztonságukban veszélyeztetett "középosztálybeli" fiatalok felvetik a rendszer számos alapproblémáját a környezetpusztítástól a háborús politikáig, de azt a – mi szempontunkból naiv – benyomást keltik, mintha ezek a problémák a kapitalista rendszer keretein belül megoldhatók volnának. De ebben van az erejük is. Ugyanis a rendszerkritikai baloldal úgy vélekedik, hogy magának a rendszernek a lényegét, a gazdasági-civilizációs alapjait kell kétségbe vonni és a társadalmi önigazgatás, a közösségi társadalom irányába túllépni, ám ezzel a távlatossággal kevés vonzalmat kelt a közeljövőben megoldásra számító, illetve a problémákat itt és most "megoldani képes" alternatívát követelő emberek körében. Ezért a velük való együttműködés minden konkrét kérdésben, amely a rendszer fonákságait leleplezi, fontos és hasznos. A politikai jobboldalhoz való viszony kérdése persze egy önálló problematika, amely befolyásolja az együttműködés kereteit, lehetőségeit és színvonalát.

Ráadásul a rendszerkritikai baloldal mai gyengeségét erősíti az a tény is, hogy míg a tőke megtalálta a globális szándékainak megfelelő gazdasági, kulturális és nyelvi együttműködés szervezetét és általában strukturális formáit, a munka, a munkásosztály jelentős mértékben megmaradt egy sajátos nemzeti izolációban, legfeljebb a rendszerkritikai, alterglobalista értelmiségi csoportok szervezkednek a nemzeti munkásosztályok fölött. Ez az ellentmondás a fejlődés mai szintjén nem megoldott.

Végül van egy harmadik sík, az elméleti-intellektuális felkészülésé, amely a rendszerkritikai értelmiség számára a mai korszakban a legfontosabb területnek tűnik, de erről fentebb és másutt már sok szó esett. Mindenesetre fontosnak látszik, hogy az elméleti felvilágosítás egyelőre nem képes eredményesen felhasználni az informatika új eszközrendszerét. Önálló honlapok hiányában sok rendszerkritikus sajnos olyan fórumokon képviseli antikapitalista nézeteit, amelyeken szélsőjobboldali demagógok is fejtegetik – és most tisztán intellektuális értelemben mondom – agyalágyult nézeteiket liberális üzleti (vagy nem üzleti, vagy ami még rosszabb, amatőr) vállalkozások keretében. Mindez a problémakör szintén egyfajta egységesülés elkerülhetetlenségének irányába mutat.

Végezetül a rendszerkritikus-antikapitalista irányzatok közül a "pártépítők" szándékairól szólva tennék egy utolsó megjegyzést. Egy valóban közösségi társadalom célkitűzését komolyan vevő politikai párt létrehozásához a következő dolgok minimálisan szükségesek: a) fellendülő munkásmozgalom; b) megfelelő infrastruktúra; c) milliárdos pénzügyi háttér, vagyis kapitalista támogatás (amelynek következményeit ismerjük, "feloldódás a rendszerben"). Arról nem is szólva, hogy a hagyományos pártelképzeléssel szemben a bérmunka politikai szerveződését nem a polgári politikacsinálás síkján, hanem a társadalmi-kulturális ellenhatalom eszközeként kell létrehozni olyképpen, ahogyan Marx annak idején elvileg felvázolta a Kommunista Kiáltványban. Ebben az értelemben e "párt", mint a "társadalmi ellenhatalom" intézménye, talán már a létrejövés folyamatában van. Minden szervezeti sietség csak a szektarianizálódás tendenciáit erősíti, miközben az ilyen pártot létrehozni igyekvők éppen az ellenkező céllal kívánják a szervezeti egyesítést végrehajtani. Kellő türelemmel és főleg a fiatal generációk támogatásával talán még mi is megérhetjük e régióban a közösségi mozgalmak reneszánszát.

Jegyzetek

¹ Karl Kautsky: Marx Károly történelmi jelentősége. Budapest, 1919. (Ford.: Garami Ernő.)

² Kautsky: i. m. 45-46.

³ Az antikapitalista baloldal fogalma lényegében azt jelenti, hogy elméletileg a marxi tudományos örökségből indulunk ki, vállalva a kapitalizmus meghaladásának minden olyan hagyományát, amely a közösségi társadalom, azaz a közvetlen demokrácia, a társadalmi önkormányzás felé mutat. Politikailag-gyakorlatilag pedig egy olyan utat próbálunk egyengetni, amely mindenfajta elnyomás meghaladásának minél kedvezőbb lehetőségét bontakoztatja ki. Az a baloldal, amely nem törődik azzal a kérdéssel, hogy vajon egyik vagy másik cél megvalósítható-e, amely nem keresi a célokhoz vezető különböző gyakorlati utakat-módokat, az "átmeneteket az átmenetekben", az nem illeszkedik a marxi tradícióba.

⁴ Nemrégen egy egész kötetet publikáltunk az "előtörténet" témakörében: Krausz T. – Szigeti P. (szerk.): Államszocializmus. Értelmezések, viták, tanulságok. L'Harmattan, Budapest, 2007.

⁵ Ha volt és van a magyar baloldalnak "fenntartható" jeles hagyománya, az éppen az elméleti kifinomultság (utalok itt Szabó Ervinre, Lukács Györgyre, Kunfi Zsigmondra, nem is említve az 1945 utáni nemzedékeket). Ebből is következik, hogy nem adható föl az 1960-as évek "marxista reneszánsza" sem a maga autentikus szocializmusfelfogásával (Tőkei, Heller, Márkus, Mészáros István és mások), noha tudni kell, hogy követőik száma egyelőre csak arra lesz elegendő, hogy ne pusztuljon ki teljesen e hagyomány. (Tipikus jelenség, hogy azóta már Heller Ágnes is – sokezredmagával – köntörfalazás nélkül átállt a polgári osztály oldalára.)

⁶ A baloldali kultúra eltűnésének jellegzetes vonása, hogy a baloldali hagyományhoz kapcsolódó emberek jelentős tömegeikben már "komoly dolgokat nem olvasnak", az elméleti és tudományos irodalom jelentőségét veszítette, amiről nem régen érdekesen számolt be egy, a jobboldalhoz kapcsolódó könyvkiadó vezetője a Népszabadságban. A jobboldal viszont "rászokott" az olvasásra, de ismert módon persze főképpen a szélsőjobboldali szennyirodalomra vevő.

⁷ E kérdésről több összefüggésben írtam már, legutóbb az Eszmélet 71. számában: Merre tovább – melyik úton? Vitaindító tézisek a globalizációkritikai "civil mozgalmak" jellemzőiről és perspektíváiról a kelet-európai tapasztalatok fényében (5-12.).

⁸ A politika beleette magát a civil ellenállás szöveteibe is. Előkerültek a politikai küzdelmek réges-régi kelléktáraiból ismert kifejezések, miszerint csak "osztályharcos antifasizmusról" lehet szó, amely arra a "tartalmas" gondolatra megy vissza, hogy "a demokrácia és a fasizmus rokonságban állnak egymással", csupán a kapitalista állam különféle megjelenési formái – innen azután már csak egy lépés az ismert szektás tézis, amely a szociáldemokrácia vagy a kommunizmus "fasiszta természetéről" értekezik nagyon radikális hangnemben. Az ilyen gondolkodásban az elmélet és gyakorlat különbsége teljes egészében eltűnik, a jelenhez való bármilyen artikulált viszony gyakorlatilag lehetetlenné válik. A másik oldal azt nem akarja látni, hogy a neoliberális politikai és szociális programok maguk teremtik meg a szélsőjobboldal felemelkedésének feltételeit, közegét, noha ettől persze ok és okozat még nem lesz azonos egymással…

⁹ Ez a pozíció gyakran fogadtatja el magát olyan erkölcsi hittételekkel, hogy nem piszkolja be a kezét a liberális, szociálliberális polgári szervezetekből eredő alapítványi pénzekkel – kvázi, piszkolják be mások! Ők csak felhasználják ezeket a pénzügyi forrásokat. A moralizálás így válik erkölcstelen képmutatássá: élősködjünk, de tagadjuk a felszínen a polgári intézményekkel való kapcsolatunkat.

¹⁰ Gyakran elfelejtjük Kautsky régi megfigyelését a szervezeti konfliktusok jelentőségéről (amely egyúttal arra is figyelmeztet, hogy a politikai-gyakorlati és az elméleti összefüggések összekutyulása, a dilettantizmus és az amatörizmus, a szakadások és szakítások szervezeti ügyekben magának a kapitalista rendszernek a kezére játszanak): "De aligha volt valaha is olyan marxista vagy olyan marxista csoport, amely pusztán elméleti eltérések kedvéért szakadást idézett volna elő. Ahol szakadások következtek be, ott mindig gyakorlati és elméleti, mindig taktikai vagy szervezeti ellentétek okozták azokat, és az elmélet csak bűnbak volt, amelyre ráhárították az összes elkövetett bűnöket." (Kautsky: i. m. 51.)

---

Kunfi Frigyes

I. A történelemben nincsenek csodák. Magyarország közepesen fejlett ország volt 1989 előtt, s ma is az. Aki ismeri a világrendszer-elméletet, az ennek okait és feltételeit is érti. Mégis sok minden megváltozott: az új rendszer a jó évtizedes visszaesés után, 1998-tól, immáron a multikkal együtt számolva elérte korábbi kibocsátási szintjét, de azt sokkal differenciáltabban, polarizáltabban, a tulajdonosi és hatalmi pozíciók függvényében, tehát igazságtalanabbul osztja el, mint a régi. Innen a hárommillió szegény és a csekély számú nagyon gazdag ember. A politikai passzátszelet azonban nem Magyarországon kezdik fújni. A politikai tagoltság alakulása egy országban egyfajta visszatükröződése a fennálló társadalmi erőviszonyoknak. Nem mechanikus tükröződése, mert minőségileg is más, mint az alapjukul fekvő viszonyok, de a kor uralkodó politikai nézetei, észjárásai, gondolkodásmódjai a létviszonyok egyfajta lenyomata. A polgári, magántulajdonosi berendezkedésre épülő társadalom kifejeződése politikai társadalmunk szerkezete. Sokaknak, mindenekelőtt magántulajdonosoknak, felső menedzsereknek és technokratáknak, a politikai osztálynak és a vezető értelmiségi, média- és kulturális elitcsoportoknak megvan a konszenzusuk abban, hogy nem akarnak posztkapitalista ideológiákat terjeszteni. Ebben liberálkonzervatív, tehát polgári konszenzus van közöttük. Az állami-politikai felépítmény, az ideológiai államapparátusok, de maga a parlamentarizmus sem kedvez annak, hogy a rendszeren belüli ellenzékiségen túl a politikai életvilágban és intézményeiben az ellentársadalom igencsak szunnyadó, embrionális erőit támogassa. A munkatársadalom szervezettsége és öntudata pedig – szemben a győztes, osztálytudatos polgársággal – magánvaló, kifejletlen (Klasse an sich) állapotában van.

II. Látni kell: a centrum országaiban sem sokkal jobb a helyzet, ha nem Magyarországhoz, hanem korábbi önmagukhoz viszonyítjuk őket. Immár majdnem negyven éve nem volt rendszert megrázó felfordulás, sehol, 1968 óta. Hatalmi befagyás jellemzi ezeket az országokat. Élvezik, és népességüket nagymértékben pacifikálja is, hogy rendszeresen pótlólagos erőforrásokhoz jutnak a világgazdasági és geopolitikai függési viszonyok következtében a félperifériákról s perifériákról. Ez összetartja az euroatlanti integrációt, amelyhez Magyarország a NATO-ba és az EU-ba való belépéssel csatlakozott – anélkül, hogy a népesség 9/10-nek életlehetőségeiben a centrum ún. középosztályának nívóján állna. De sokan erről álmodnak, s úgy veszik, mintha az álmok nem hazudnának. Mások: multik jól megfizetett, napi 13-15 órás feszített munkát és állandó készenlétet produkáló menedzserei pedig (egyelőre) elfogadják kizsákmányoltságukért cserébe a fogyasztói és a presztízsjavakból való részesedés kissé elidegenedett életmódját. "Életem a cégem" – importált minta, de bevett. A munkanélküliség és elszegényedés árnyékában hatásosak a fegyelmező társadalom formális-demokratikus facade mögötti fegyelmező mechanizmusai. Ezek is hazai realitások.

III. Nem az államszocializmus, hanem a kapitalizmus győzelme takarította el Magyarországon a közélet és a politikai nyilvánosság mértékadó fórumairól a kapitalizmus-kritikus és antikapitalista erőket. Nehéz tudomásul venni ezt azoknak, akik nem ilyen lovat akartak, de ilyen vagy olyan módon támogatták a rendszerváltást – mert több-kevesebb törvényszerűséggel mégiscsak azt kapták, amit kaphattak. A la guerre comme à la guerre – tartja a francia mondás, itt és most: a kapitalizmust a kapitalizmus törvényei szerint játsszák. Marginalizálódott az antikapitalista baloldal, mert bár szellemileg, tudományosan és kulturálisan létezik, de ténykérdés: nem vagy nem jelentős politikai tényező. Szervezeti befolyásra és médiatámogatásra nem tudott szert tenni, a hatalom pedig – jellege következtében – ebben nem fogja segíti.

IV. Autonóm munkáskultúra és a társadalmi csoportokhoz tartozás tudata helyett mindenütt elszigetelt, korlátoltan önző egyéneket, izoláltságot látunk, ahol nem természetes és szerves érintkezési formák, hanem egy közéjük iktatódott közeg, a média kapcsolja össze s formálja meg az alapvető mondanivalókat. Ennek a társadalmi munkaszervezeti és üzemszervezési formák átalakulásán túl információs, ideológiai és intézményes összetevői is vannak. A munkahelyekről népszavazással kitiltott politika eleve outra tette a munkásmozgalom szervezési lehetőségeit. Messze attól népességünk, hogy át- és túlláthasson a hazai politikai tagoltságon és a kissé irányított politikai nyilvánosságon. Azon, ahol a jobboldal szociális téren plebejus felhangokat hallatva balról akarja előzni a baloldalt, míg a parlamenti baloldal gazdasági téren – és némelykor ideológiailag is – jobbról akar túltenni a jobboldalon, új baloldali blairizmusával. Liberalizálódó szociáldemokrata párt és nacionalista, konzervatív jobboldali radikalizmus a fő kínálat és törésvonal, amit két kisebb párt, az SZDSZ és az MDF egészít ki (nem számítva a KDNP-t, amely a FIDESZ-MPSZ hátán, taktikai okokból került csak be az országgyűlésbe). Csoda, bár a kiélezett küzdelem vonzása sok mindent magyaráz, hogy kettejük éles küzdelmét átvéve olyan magas a választásokon a részvételi hajlandóság, mint 2002-ben (70,5 és 73,5% az első és a második fordulóban) és 2006-ban (67,8 és 64,4%) volt. Mutatja, hogy a kormányzati hatalomért folyó harc milyen jól "eladható", milyen jelentős befolyást gyakorol a közvéleményre. Tehát Magyarországon még egyáltalán nem fáradt meg a pártok parlamenti politizálása. Sajnos, TGM – feltehetően – csak kevesekkel együtt gondolja úgy, hogy "A pártrendszernek annyi. Vágod?" (Élet és Irodalom, 2007. január 18.). A parlamentarizmus pedig egy olyan politikai szerkezet és működésmód, amely alapvetően a fennálló újratermelésére való, s a rendszer konfliktusainak a rend keretein belül történő kompromisszumos kezelésében erős. Nem pedig nagy társadalmi változások politikai intézményesülése. Ilyen módon az aktuális és legális politikai küzdelmek tétje a polgári demokrácia védelme az "Autorität nicht Majorität" jobboldali és szélsőjobboldali törekvésekkel szemben, amely könnyen nemzetietlennek nyilvánítaná s politikai kutyaólba zárná a csak mégoly szórványos rendszerkritikus erőket.

V. Némi kulturális avangarde a marginális csoportoknál szerencsére jelen van – távol attól, hogy az osztály és politikai szerveződés iskoláját végigjárnák. Inkább csak a negatív, kvázi gépromboló fokán állnak. Az anarchista érzületekben rejlő kritikai potenciálnak pedig csak akkor van pozitív hatása, ha nem idegenkedik a tanulástól, s a tudással akar leleplezni. Az egykor önszerveződő munkásmozgalomban az volt a legnagyszerűbb, hogy – találkozva szerves értelmiségével – képes volt erre. A gazdasági, a politikai és az ideológiai harc együttes felvállalásához messze nem jutottak el az ebben érdekelt tömegek, s félő, hogy a manipulatív tömegdemokrácia tanulópénzét még sokáig fizethetik – és fizetik. Múltba forduló, sérelmi nacionalizmus, idegengyűlölet, "Extra hungariam non est vita" szupremácia-gondolat és vallásosság ad retrográd tartalmakat annak a jobboldali populizmusnak, amelynek helyét egykor jórészt plebejus demokratizmus, szocializmus és humanizmus foglalta el. Nem mindegy. Amikor a "világszellem" jobbra tart, a hazai harmadikutasok is keresztény-nemzeti befolyás alá kerülnek. Ha balra tartana, akkor a plebejus-demokratikus, szocialisztikus tendenciák erősödnének fel soraikban.

VI. A szociáldemokrácia 1989/91 után objektíve esett ki a polgári liberalizmus és a politikai kommunizmus közötti harmadik erő helyzetéből, miáltal történelmileg nagyrészt funkciótlanná vált. Itteni néppárttá válásával nálunk mára elvesztette szociális bázisát, plebejus arculatát (ami 1998 előtt mégiscsak megvolt). Szocialista világnézetet, társadalom- és történelemfelfogást nem lehet helyettesíteni a "Szabadság, Egyenlőség, Szolidaritás" értékkánonjával és a szociálliberalizmussal; az törvényszerűen kiüresedik. Politikai identitásának súlyos tehertételei kerültek elő, s lassan csak annyiban baloldali, hogy a jobboldal ellenfele a kormányzati hatalomért folytatott küzdelmében. Ez erőteljesen formális viszonymeghatározottság: a szélsőjobbhoz képest a mérsékelt jobboldal balra van, akárcsak utóbbihoz képest a centrum. Komoly identitásválság állt elő, mert a polgári radikalizmus nyugatosságát előtérbe állító, felzárkózást ígérő MSZP iránytűjéről a tapasztalat mutatja meg, hogy téves: EU-tagokká úgy váltunk, hogy ettől nem leszünk a centrum tagjai (kivéve a népesség kb. 10%-át, amely anyagi helyzetében, életmódjában, szokásaiban ott van). Komoly politikai innovációra volna szükség az identitásválság meghaladásához. Ennek lehetősége csekély, mivel a hazai nehézségek mellett az EU-ban is háttérbe szorult a szociális Európa vonulata. Továbbá már valaminő csökkentértékűségi pszichózis teljesítményrontó hatása is érződik a hazai baloldalon.

VII. Új fellendülés csak felhalmozódó tapasztalatok és új válságok nyomán lesz lehetséges, mert még a rendszerváltozás utáni tanulópénzt fizeti a magyar társadalom vert seregeinek zöme. (Szemben a polgári osztály réteg- és elitszervezeteivel, tulajdonosaitól függő médiaértelmiségével, korporációival és pártjaival, melyek igencsak osztálytudatosak, kifejlettek.) Előbb a társadalmi önvédelem magasabb szintjére, jobb szakszervezetekre, egyáltalán: a versenyszférában szakszervezetekre s baloldali mozgalmakra kellene szert tenni ahhoz, hogy a szellemi baloldal hatni tudjon a politikai tagoltság alakulására. Legyen anyagi szubsztrátuma. Az új társadalmi mozgalmak (ATTAC, Magyar Szociális Fórum, békemozgalom, feminizmus, s némely nem jobboldali zöldszervezet) helyes törekvései sem váltanak ki komolyabb visszhangot – miközben, ne feledjük, a jobboldal, a polgári körök permanens offenzívában tarthatók. Ez mutatja a jelenlegi elégedetlenség irányának artikulációját. Egyelőre nem lehet látni a kitörési pontot. Ez azonban nem jelenti, hogy ne kellene készülni rá. Teljesen elhanyagolt az egyetemeken, felsőoktatásban végzett felvilágosító és szervezőmunka – pedig a jövő értelmiségének tudata a tét. A kritika fegyverével bátrabban kellene élni ahhoz, hogy megerősödjön a tőkés világrendszerrel és a hazai félperifériás állapotokkal szembeni másként gondolkodás szabadsága.

---

Marc Pittaway

Miért "beteg" a magyar baloldal? Első pillantásra különösnek tűnik a kérdésben rejlő feltételezés. Szélesebb perspektívából nézve a magyar baloldal nem betegebb, mint az egész európai baloldal, sőt, némi okkal azt gondolhatjuk, hogy jobb állapotban van, mint az utóbbi. Hiszen a 2002-es és a 2006-os parlamenti választások azt mutatják, hogy az MSZP a maga 42, illetve 43%-os eredményével – legalábbis nemzeti szinten – a legsikeresebb poszt-szociáldemokrata párt az Európai Unióban, noha igaz, hogy nincs magyar megfelelője azoknak a baloldali zöldpártoknak, amelyek számos szabadelvű, baloldali érzelmű választót "hódítottak el" a szociáldemokrata pártoktól a nyugat-európai államokban. A szocialista szélsőbalnak nincsen számottevő támogatottsága a választók körében; ez azonban Nyugat-Európa nagy részére igaz, gondolok itt az eurokommunizmus csaknem teljes eltűnésére Franciaországban és Spanyolországban, vagy a brit szélsőbaloldal kudarcára, hogy profitáljon a kormány iraki háborús politikájának hazai népszerűtlenségéből. A magyarországi szakszervezetek helyzete meglehetősen siralmas; ez azonban megint csak nincs nagyon távol a nyugati országok tapasztalatától – elég itt megemlíteni, hogy Franciaországban a foglalkoztatottak kevesebb mint 10%-a szervezett, amit a magas munkanélküliség és a rugalmas munkaerőpiac terjedése is magyaráz.

Ez a felszínes kép azonban nagyon is félrevezető lehet. Először és legnyilvánvalóbban, miközben a magyar példa nem tér el az európai trendektől, a baloldal helyzete kontinensszerte nem megnyugtató. Nicolas Sarkozy győzelme a francia elnökválasztáson 2007 májusában aláhúzza, milyen mértékben vesztették el a baloldali politikai mozgalmak a kezdeményezőkészséget, hogy hiteles válaszokat adjanak az európai társadalmak szociális problémáira, egyúttal pedig megmutatja, milyen sikeresen töltötték be az elmúlt évtized vége óta a "mainstream" által elhagyott űrt a posztmodern jobboldali populisták, akik a neoliberalizmust ultranacionalizmussal és tekintélyelvűséggel vegyítették, hogy hatalomra kerülhessenek. Ahol poszt-szociáldemokrata pártok maradtak kormányon, mint Britanniában, engedményeket tettek ennek az agendának, úgy, hogy sokszor "meghaladják" a hazai jobboldalt a bűnözés, a bevándorlás és természetesen a külpolitika egyes kérdéseiben. Az "új" szociáldemokrácia kontinensszerte feladja a társadalmi egyenlőség gyakorlata iránti elkötelezettségét, még akkor is, ha retorikájában rábólint erre a politikára. Miközben a zöldpártok felszívták a szociáldemokrata protest-szavazókat, kormányzati teljesítményük – a la gauche plurielle részeként Franciaországban 1997 és 2002 között, vagy Németország vörös-zöld koalíciójában 1998 és 2005 között – nem azt mutatja, hogy gyakorlati, hiteles és radikális megoldásokat tudnának adni azokra a problémákra, amelyeket a posztfordista kapitalizmus vet fel a mai Európában.¹

Másodszor, Magyarország szocialista pártja maga is küszködik ennek az "új" poszt-szociáldemokráciának számos problémájával. Jó okunk van rá, hogy azt gondoljuk, választási sikerét nagyban köszönheti egy vezérelvű jobboldaltól való általános félelemnek, amely sok baloldali vagy liberális érzelmű, nem feltétlenül MSZP-szimpatizáns választópolgárt hajtott a fő, nevében legalábbis baloldali párt táborába. A 2002 óta hatalomban levő kormányok teljesítményét leginkább egy kifeszített kötélen való egyensúlyozáshoz hasonlíthatjuk. Egyfelől megpróbálták biztosítani a gazdasági fejlődést Magyarország európai piaci integrációjával, alkalmazkodva az Európai Unió követelményeihez, abban a reményben, hogy a nyugat-európaihoz képest relatíve olcsó munkaerő révén elérhető a gazdasági növekedés. Másfelől, miután felismerték, hogy a társadalom és számos támogatójuk nem tartja elfogadhatónak a fenti stratégia társadalmi költségeit, megpróbálták az állam segítségével feltornászni a jövedelmeket. Ez a "flastrom-politika" 2006 tavaszára riasztóan növekvő államadósságot és érezhető nyugtalanságot eredményezett a pénzpiacokon és az Európai Unióban, ami kikényszerítette a megszorító politikára való áttérést. Ez azonban azzal járt, hogy az elmúlt évben jócskán megcsappant a szocialista párt politikai támogatottsága. Miközben a jobboldaltól való félelem a 2010-es választásokon is megmentheti a szocialistákat, ez egyszerűen elkendőzi egy életképes, balközép politikai stratégia kialakításának kudarcát. Azok, akik a baloldalon "rendszerkritikus" pozíciókat támogatnak, szintén adósok maradtak egy vonzó alternatíva felvázolásával. Ez a szélesebb európai minta magyar változata; a szocialista rendszerek összeomlása, a globalizáció hatása a pénzpiacokra, valamint a társadalmi és gazdasági privatizáció, amely atomizálta az európai társadalmakat, kevés teret ad az alternatíváknak, annak ellenére, hogy a posztfordista kapitalizmus Európa-szerte gyenge teljesítményt produkált az elmúlt két évtizedben. Érdemes azonban alaposabban megvizsgálni ezt a magyar változatot, mivel az elemzéssel számos olyan kérdésre is rámutathatunk, amelyet bármely baloldali alternatívának végig kell gondolnia, ha meg akarja haladni jelenlegi helyzetét.

A baloldal hitelességének központi problémája, hogy nem tud járható alternatívát felmutatni azzal a gazdaságpolitikával szemben, amelyet 1989 után folytattak a különféle kormányok, annak ellenére, hogy bebizonyosodott: Magyarország világgazdasági integrációjának számos olyan következménye van, amely sokak szemében illegitimmé teszi a jelenlegi helyzetet. Ezt részben Magyarországnak a nyugati szomszédjaihoz fűződő viszonya is magyarázza. Miközben Magyarország mind földrajzilag, mind pedig kulturálisan egy közép-európai térben helyezkedik el, hasonlóképpen Ausztriához, Észak-Olaszországhoz, Dél-Németországhoz és Svájchoz, életszínvonal tekintetében messze lemarad ezektől az országoktól; az óriási gazdasági szakadék áthidalása tehát talán a legfontosabb kérdés a lakosság szemében. Ha ezt a különbséget sikerül annyira lecsökkenteni, hogy a magyarok úgy érzik, életszínvonaluk nagyjából megfelel nyugati szomszédjaik életnívójának, akkor a rendszerváltozás és az uniós tagság hosszú távon sikeresnek fog számítani; ha azonban a különbség megmarad, kudarcként fogják értékelni az elmúlt két évtized politikai változásait.

Sok "rendszerkritikus" baloldali kevéssé optimista a magyar siker esélyeit illetően. Azt gondolják, hogy mivel az ország perifériásan integrálódott az európai gazdaságba, ez örökös perifériás szerepre kárhoztatja az európai és a globális gazdaságban. Ez először is problematikus, mert nem sokkal több, mint reménytelenségbe való menekülés; másodszor, megkerüli a baloldal hitelességi válságának egyik fő okát – nevezetesen az államszocializmus szerepét a magyar és a nyugat-európai életszínvonal közötti szakadék kiszélesítésében. A legújabb összehasonlító gazdaságtörténeti elemzések fényében el kell vetnünk azt a tézist, hogy az államszocializmus elősegítette a felzárkózást. Igaz, hogy 1910-ben Magyarország az európai gazdaság félperifériáján helyezkedett el, az egy főre eső GDP nagyjából megfelelt Olaszország vagy Spanyolország GDP-jének, és lényegesen felülmúlta Portugáliáét és Görögországét. 1950-ben, miközben Olaszország lehagyta a többieket, Magyarország GDP-je egy szinten volt Spanyolországéval, Portugáliáéval és Görögországéval. 1973-ban Magyarország lemaradt az utóbbi három ország mögött – és 1989-re még nagyobbra nőtt a szakadék.² Miközben a majdnem teljes foglalkoztatottságon és tömegfogyasztáson alapuló "irányított kapitalizmus" fénykorában az ibériai államok és Görögország profitált a fordista gazdasági növekedésből, az államszocializmus intézményei és gyakorlata lényegesen lassabb gazdasági növekedést produkált. Noha az államszocializmus – különösen annak kádárista változata – létrehozott egy modern, relatíve egyenlő, jóléti társadalmat, ez nemcsak a politikai legitimáció deficitjén, hanem olyan gyenge gazdasági bázison nyugodott, amely évről évre szélesítette a szakadékot Magyarország és Nyugat-Európa saját perifériája között. Így aligha meglepő, hogy a magyar lakosság az 1980-as évek végén a bukott rendszerek lomtárába száműzte az államszocializmus gazdasági intézményeit és velük együtt a szocializmus koncepcióját mint gazdasági alternatívát, és azóta sem mutatkozott érdeklődés ezek feltámasztása iránt.

Hogy ezt a hitelességi krízist megoldja, a baloldalnak pontos elemzést kell adnia arról, hogy mi történik Magyarországon és közvetlen európai szomszédjainál. Rámutathat arra: az a hit, hogy az államszocializmus bukása után a szabadpiaci gazdaságpolitika a megváltás útja, veszedelmes illúzió lehet. 1950 és 1973 között az államszocializmus gyenge gazdasági teljesítménye a nyugat-európai kapitalizmushoz képest nem viszonyítható a mai posztfordista kapitalizmushoz. A háborút követő nyugat-európai növekedés – amelyből az olyan perifériális államok, mint Spanyolország, Portugália és Görögország profitáltak – a tömegtermelés és -fogyasztás elterjedésén alapult, amelyet megerősített az európai centrumországokban a jóléti állam kiépülése és a központosított béralku. A kapitalizmusnak ehhez a változatához – amelyet gyakran fordizmusként is emlegetnek – például Franciaországban is a gazdasági tervezés kapitalista formái társultak, és nem a piacalapú modellek, amelyeket annyira szeretnek a mai neoliberális közgazdászok.

A fordista növekedés feltételei, amelyek lehetővé tették az olyan országoknak, mint például Ausztria, hogy felzárkózzanak az európai kapitalista gazdaság hagyományos északnyugati centrumához, az 1970-es évek közepe óta hiányoznak. A pénzügy és kereskedelem globalizációja és az európai gazdasági integráció folyamata kevesebb lehetőséget hagy a nemzetállamoknak arra, hogy szabályozzák a hazai gazdasági keresletet. A termelés jelentős részének kihelyezése Közép- és Kelet-Európába az 1990-es években, illetve egyre inkább Dél- és Kelet-Ázsiába, strukturális munkanélküliséget hoz létre a nyugat-európai centrumban, és párhuzamosan növekszik a munkahely elvesztésétől való félelem. A nemzetközi versenyképesség mantrája jegyében ezen államok is megnyirbálják a jóléti kiadásokat. Még Nyugat-Európa leggazdagabb centrumországaiban is relatív szegénységben él a lakosság egyharmada.

Magyarország és persze közép- és kelet-európai szomszédjainak a kapitalista piacba történő integrációja alapvető szerepet játszott a szélesebb európai gazdaság átalakításában. Az olyan államok, mint Magyarország, egyszerre voltak haszonélvezői és áldozatai ennek a folyamatnak. Az európai gazdaság átrendeződésével a szakképzett munkát igénylő ipar az alacsonyabb munkaerőköltség vonzásában kelet felé vándorolt; miközben krónikus munkanélküliség sújtja a Ruhr-vidéket, a volt keletnémet régiókat versenyképtelenné tette a német újraegyesítési szerződés, vagy említhetjük itt a francia Nord-Pas-de-Calais-t, több száz kilométerrel keletebbre új ipari régiók épülnek ki. A Cseh Köztársaság, Magyarország, Szlovénia és Szlovákia profitált a termelés kihelyezésén alapuló beáramló befektetésekből – több magyar régió és ipari központ, például Győr gazdaságát nagymértékben átalakította ez a folyamat. Másoknak azonban, elsősorban a keleti megyék agrárgazdaságának, reménye sincs arra, hogy bekapcsolódjon a folyamatba – a munkaerő túl "drága" a szakképzettséghez és a földrajzi fekvéshez viszonyítva. A munkáltatók így inkább még keletebbre, Romániába viszik a munkát, vagy teljesen elhagyják az európai kontinenst. Számos ok miatt azonban még az ésszerű növekedés is óriási egyenlőtlenségeket takar. Az egyedüli csoportok, akik problémamentesen hasznot húznak ebből a folyamatból, az európai felső- és középosztályok, akik a kihelyezett termelés miatt olcsóbban vehetik meg a luxuscikkeket, illetve a financiális szolgáltatásokon nyugvó gazdaságok és régiók – mint például London -, ahol hasznosul a folyamatból származó profit.

Ez a folyamat, amelyben a felzárkózás címkéjével látják el a dömpingexportot, további veszélyeket rejt magában. A külföldi tőke kegyeiért vívott versenyben az államok egyre reakciósabb gazdaságpolitikát részesítenek előnyben – jó példa erre a jóléti állam feladása, a bérszinteket ért kritika, a regresszív adópolitika 2002 és 2006 között Szlovákiában, amelyet nemcsak Nyugat-Európában ajánlottak "receptként", mint tette azt a konzervatív Frankfurter Allgemeine Zeitung a Bundestag-választásokon 2005 szeptemberében, hanem megakasztotta a magyar államnak azon kísérleteit, hogy néminemű szociális védelmet biztosítson a saját állampolgárai számára. Ironikusan azt mondhatjuk, hogy Magyarország "utoléri" majd Nyugat-Európát, de nem azért, mert követi az európai szociális modellt, hanem mert – hasonlóan Nyugat-Európához – nagyon egyenlőtlen társadalom lesz, ahol a lakosságnak talán a fele élvezi majd a "nyugat-európai" életszínvonalat, miközben a másik fele menthetetlenül kirekesztődik a "jóléti" társadalomból. A baloldal lényegi feladata, hogy felismerje, artikulálja és megakadályozza ezt a veszélyt. Ennek elengedhetetlen feltétele egy valóban európai politika kialakítása, amely annak felismerésén és elismerésén alapul, hogy az európai szociális modell előnyeit a kelet-európaiak éppúgy élvezhetik, mint a nyugatiak, vagy pedig nagy biztonsággal megjósolható, hogy az előnyökből mind a két fél kimarad.

Jegyzetek

¹ Gerassimos Moschonas: In the Name of Social Democracy: the Great Transformation: 1945 to the Present. London – New York: Verso, 2002, 73-212.

² David F. Good – Tonghsu Ma: The economic growth of Central and Eastern Europe in comparative perspective, 1870-1989. European Review of Economic History, 2 (1999), 111.

(Fordította: Bartha Eszter)

---

Szalai Erzsébet

A rendszerkritikai baloldal jelenéről és jövőjéről

Írásomban csak a kapitalizmusra mint a fennálló társadalmi összrendszer teljességére kritikailag reflektáló baloldallal foglalkozom – tehát a hatalmon lévő politikai baloldallal nem vagy csak érintőlegesen. Másrészt, mivel a kelet-európai kritikai baloldal helyzetét és perspektíváit nemrég megjelent könyvemben már taglaltam, itt és most csupán annak magyarországi jelenével és jövőjével foglalkozom.

Egyetértve a körkérdésben rejlő helyzetértékeléssel, a magyar kritikai baloldal gyenge és megosztott – számos ok miatt.

Legelsősorban azért, mert nem áll mögötte munkásmozgalom. A magyarországi munkásság utoljára az 1956-os forradalom idején szerveződött osztállyá, ezt követően azonban a Kádár-rendszer informális, egyéni különalkukra épülő szisztémája tökéletesen blokkolta a mozgalmi energiákat. A kétségkívül jelentős anyagi gyarapodást hozó felemás polgárosodási folyamat pacifikálta a munkásságot (is) – ezért volt lehetséges, hogy az (a még nagyobb anyagi gyarapodás reményében) gyakorlatilag szó nélkül tűrte a politikai rendszerváltást követő radikális piacosítási folyamat beindítását (a piacosítás enyhébb formában már az 1968-as gazdasági reformmal megkezdődött), ezen belül pedig azt, hogy a létezett szocializmusban az övének nevezett, de valójában általa sohasem birtokolt "társadalmi" tulajdont a késő kádári technokrácia gyakorlatilag egy évtized alatt magánkezekbe juttassa.

Az ennek nyomán kiépülő újkapitalizmus rendszerében a munkásság atomizálódása tovább folytatódott – ennek döntő tényezője az, hogy bár már szinte a teljes társadalom piacosodott, a béreket egységesítő munkaerőpiac (a gazdasági elit érdekeinek megfelelően) nem jött létre -, passzivitása pedig jórészt fennmaradt. (Bővebben lásd "Tulajdonviszonyok, társadalomszerkezet és munkásság" című tanulmányomat – Kritika, 2004. szeptember.)

De nem áll a kritikai baloldal mögött magát baloldaliként meghatározó diákmozgalom sem. Az egyetemi diákság nagyobbik része jobboldaliként határozza meg politikai identitását, és ennek mentén szerveződik. Ennek legfőbb oka, hogy az eme diákság helyzetét is megingató neoliberális reformokat döntően magukat baloldalinak nevező kormányok hajtották és hajtják végre, így szinte természetes, hogy ezektől a fiatalság a politikai és eszmei jobboldal felé való orientálódással határolódik el. A rendszerkritikai baloldal azon üzenetei, hogy ő egy "másik" baloldalt képvisel, csak szórványosan jutnak el az egyetemi ifjúsághoz.

A baloldaliság, az átfogó rendszerkritika iránt fogékony társadalmi bázis hiányában a kritikai baloldal tagjainak indulatai nem hasznosulhatnak progresszív társadalmi célok megvalósításában, ezért azokat tudattalanul is többnyire egymás ellen fordítjuk. Ez az oka annak, hogy ma a baloldali civil szervezetek vagy elhalnak, vagy osztódás útján szaporodnak. És ez a fő oka annak is, hogy a kritikai baloldalon belüli nézetkülönbségek az érzelmi és morális szembenállás formáját öltik, mely körülmények között a tárgyszerű vitákat nem tudjuk lefolytatni.

De melyek ezek a nézetkülönbségek? Csak a három legfontosabbat fogom most érinteni.

Az első a létezett szocializmushoz való viszonyulás. A kritikai baloldal nagyobbik része "hibáival" együtt etalonnak tekinti az elmúlt társadalmi berendezkedést, elsősorban azért, mert egzisztenciális biztonságot és a jelenleginél mindenképpen magasabb színvonalú anyagi jólétet biztosított a társadalom nagyobbik részének. Tamás Gáspár Miklós és jómagam viszont – a létezett szocializmus pozitív hozadékának (hozadékainak) elismerése mellett – úgy véljük, hogy az elmúlt rendszer a szabadságjogok korlátozása és az általa felhalmozott demokratikus deficit miatt védhetetlen. Továbbmenve: legalábbis magam úgy vélem, hogy amennyiben a jelenlegit meghaladó rendszer körvonalain gondolkodunk, akkor egy olyan rendszert kell elképzelnünk, melynek váza semmiben sem hasonlít a létezett szocializmus alapvonalaira. (Bővebben lásd Az újkapitalizmus és ami utána jöhet… című könyvemet – Új Mandátum, Budapest, 2006.)

A második vízválasztó az MSZP-hez való viszony. Érdekes módon – bár nem véletlenül – a kritikai baloldalon belül többnyire éppen azok pártolják a neoliberális irányítás alá került MSZP-vel való – legalábbis látens – szolidaritást és/vagy együttműködést, akik a létezett szocializmusra mint alapvonásaiban rekonstruálandó társadalmi rendszerre tekintenek. Megint csak TGM és magam viszont azon az állásponton vagyunk, hogy a jelenlegi MSZP-vel való "együtt mutatkozás" nemkívánatos, többek között azért, mert ez hiteltelenné tehet és tesz bennünket a neoliberalizmussal szembeforduló fiatalság előtt.

És itt jön a harmadik nézetkülönbség: eltérő a viszonyunk a fiatalság alternatív civil szervezeteihez. Ezen szervezetek többsége – nem függetlenül a politikai baloldal és jobboldal öncélú, a társadalom valóságos dilemmáitól többnyire elszakadó acsarkodásától – nem kívánja magát elhelyezni a hagyományos baloldal-jobboldal tengelyen. Abban egyetértés van a kritikai baloldalon, hogy a baloldali tradíció döntő része igenis vállalható, abban viszont nem, hogy mennyire lehetünk elfogadóak azokkal szemben, akik ezt az örökséget elvetik (vagy legalábbis nem kívánják meghatározni a hozzá való viszonyukat), és egészen új dimenziók mentén törekszenek meghatározni politikai identitásukat. Többen közülünk súlytalannak vagy legalábbis látens jobboldalinak tekintik ezeket a szerveződéseket, jómagam azonban úgy látom, hogy ez a stigma elsietett, sőt egyenesen káros: nyilvános használata valóban a jobboldalra – sőt, a szélsőjobboldalra – lökheti az ebben a kérdésben egyelőre bizonytalan fiatalokat. A fiatalság gombamód szaporodó civil szervezeteit, amellett hogy azok fontos társadalmi feladatokat töltenek be, és égető társadalmi feszültségekre, problémákra hívják fel (sok esetben a politikai és rendszerkritikai baloldal helyett) a figyelmet (az ökológiai krízistől a hajléktalanságig), magam olyan tanulópályának tekintem, ahol az erősebb és határozottabb rendszerkritikai magatartás és gondolkodás a gyakorlati tapasztalatok útján sajátítható el.

A civil szervezetekhez való viszony kérdéséhez kapcsolódik egy, a nézetkülönbségeknél mélyebb – valójában azok alapját jelentő – problematika: a társadalomjobbító attitűdök autoriter vagy demokratikus jellegének kérdése. A kelet-európai értelmiségi hagyományoknak megfelelően többen közülünk döntően a mindenkori hatalom közvetlen befolyásolásával – sőt, esetenként a hatalomgyakorlásban való tényleges részvétellel – kívántak és kívánnak társadalmi hatást kifejteni, társadalmi folyamatokat generálni. De egyben ők azok is, akik önmagukat valamiféle élcsapatnak gondolják, akiknek kívülről, de főként felülről kell bevinniük az eszmét az éretlen társadalomba. Eme hatalomorientált beállítódáshoz többnyire szervesen kapcsolódik a kívánatos társadalmi folyamatok beindulásának, beindításának cezúraszerű változásként, változtatásként való elképzelése.

Ezzel szemben magam úgy vélem, hogy feladatunk ennél jóval szerényebb – de egyben több is. Ez pedig nem más, mint azoknak az újkapitalizmus méhében megszülető szerves folyamatoknak, ellentendenciáknak a katalizálása és támogatása, melyek hosszabb távon egy újszocialista alternatíva felé mutathatnak.

Vannak azonban rövidebb távú feladataink is – és a felsorolt nézetkülönbségek ellenére nevezőink ebben biztosan közösek. Ezek közül kiemelkedik a neoliberalizmus és az általa kitermelt szélsőjobboldal elleni küzdelem.

Ehhez kapcsolódóan megfontolására ajánlom azt a már többször bizonyított tételemet, hogy a globális és hazai tőke túlhatalma következtében a szuverén társadalom- és gazdaságpolitika hazai mozgástere rendkívül szűk, gyakorlatilag a zéróhoz közelít. Ezért itt és most ismét papírra vetem azt a gondolatomat, hogy legalábbis a kelet-európai országoknak együttesen kellene fellépniük a nemzetközi és helyi tőkés csoportok diktátumaival szemben – ennek gazdasági alapja a kelet-európai országok egymáshoz való gazdasági közeledésével már kezd kiépülni. Az együttes fellépésnek, érdekképviseletnek már ma el lehetne indítani a baloldali értelmiségi előkészítését – vagyis a kelet-európai baloldali értelmiségnek a jelenleginél jóval intenzívebb párbeszédét, majd összefogását szorgalmaznám.

És van még valami, ami talán szintén rövid távon is megvalósítható: az egymás iránt tanúsított, eddigieknél erősebb politikai és emberi szolidaritás. Bibó István azt írta Marxról, hogy életműve erkölcsi üzenetének súlya meghaladja a tudományos tartalom jelentőségét – függetlenül attól, hogy Marxnak ez szándékában állt-e vagy sem. (Bibó megállapítja, hogy nem állt szándékában.) Ez az üzenet pedig nem más, mint az esendőkkel, a gyengékkel való együttérzés erkölcsi normaként való felmutatása. Vagyis műveinknek, cselekedeteinknek mindig van erkölcsi tartalma, jelentése is, akár akarjuk ezt, akár nem. Így csakis akkor leszünk képesek a társadalmi szolidaritás éledésének katalizálására, ha – szakítva egy rossz baloldali beidegződéssel, hagyománnyal – az egymás iránti szolidaritást is folyamatosan gyakoroljuk és magatartásmintaként felmutatjuk.

---

Szerdahelyi István

A magyar baloldal tevékenysége mint "tulajdonság és meghatározottság nélküli semmi"

Az Eszmélet szerkesztősége által feltett kérdésre adandó válasz megértésének előfeltétele, hogy az ember jelezze, mit ért baloldaliságon. Nos, szerintem ennek minimuma egyrészt az a meggyőződés, hogy az európai kultúrkör mai történelmi helyzetében tűrhetetlen minden olyan társadalmi berendezkedés, amelyik nem hajlandó az alávetett osztályok számára legalább akkora létbiztonságot nyújtani, amekkorát a legfejlettebb kommunista pártállamok és a közepesen fejlett kapitalista jóléti államok már az 1970-es és 80-as évtizedekben nyújtottak. Másrészt pedig az a meggyőződés is, hogy az effajta társadalmi állapotok csak kiindulópontjai egy olyan fejlődésnek, amely – hosszabb történelmi távon – az osztálykülönbségek, valamint a centrum, félperiféria és periféria régiói közötti különbségek fokozatos csökkenése felé vezet.

A közép- és kelet-európai posztkommunista országokról bizonyára beszámolnak majd e nézetcserében nálam illetékesebbek. A magyarországi baloldal helyzetére vonatkozó téziseim az alábbiak.

1. A magyar nemzet túlnyomó többsége baloldali

A magyar nemzet 1989-90-ben csak azért ment bele a rendszerváltásba, mert az állampártot, amely az addigi felmérések szerint a választáson a szavazatok relatív többségére számíthatott volna, vezetői 1989 októberében feloszlatták. Az új politikai elitek továbbá azzal ámították az ország lakosságát, hogy az átalakulás célja egyrészt a fejlett jóléti rendszerek életszínvonalának utolérése, másrészt pedig – miként erre Wiener György mutatott rá akkoriban – egy olyan vegyes gazdaság kialakítása, melyben a közösségi tulajdon szerepe lesz a meghatározó. S ha jobban meggondoljuk, az állami tulajdon ilyen társadalmasítása baloldalibb lett volna a korábbi viszonyoknál.

Azóta a választásokat minden párt hangzatosan baloldali jelszavakkal nyerte meg. Fontos tényt hangsúlyoz Szalai Erzsébet, mondván, hogy a baloldali társadalompolitikai programokat a "jobboldali", "keresztény nemzeti" pártok – 1990-ben az MDF, majd 1998-ban a Fidesz – még sokkal erőteljesebben fogalmazták meg, mint az MSZP. Amikor pedig kiderült, hogy kormányra jutva egytől egyig radikális jobboldali politikát folytatnak, a következő választásokon a választók mindegyiket meg is buktatták. A "büntető szavazások" e rendszere 2006-ig tartott. Akkor az MSZP-nek sikerült egy újabb ciklusra megkaparintani a hatalmat, de a "Gyurcsány-csomag" olyan országos felháborodást keltett, hogy csak rendőrterrorral aládúcolt legalitása tartja fenn a legitimitás hiányának mélysége fölött. E felháborodás ösztönzői egyértelműen baloldali indulatok, s ha valaki az árpádsávos zászlók és a Szent Korona-tanról való süketelések alapján akar ítélkezni fölöttük, vegye észbe Andor László 1992-es figyelmeztetését: "Teljesen elhibázottnak tartom, ha a jobboldaliságot csak a politikai díszletek szintjén vesszük észre. […] Véleményem szerint a jobboldaliság lényege a gazdaságban van, egyrészt az IMF-program feltétel nélküli végrehajtása, másrészt a […] szabad rablás, harmadrészt pedig a tulajdonnak a politikai alapon való osztogatása."

2. A nemzet többségének nincs politikai képviselete

Ilyesformán viszont a magyar politikai életben egyetlen baloldali, a nemzet többségét képviselő párt sincsen, mert – ismét Szalai Erzsébetet idézve – "a baloldal szerepkörét betöltő" (én inkább úgy mondanám, hogy az újságírói és politológus szubkultúrákban baloldalinak titulált-hazudott) szocialista és liberális párt egyaránt "zsigereiben jobboldali". A többpártrendszer tehát elszakadt a társadalomtól, talajtalanná vált, és azóta különböző emblémákkal díszített léggömbjei csak a közvélemény-kutatások adataiban himbálóznak felfelé vagy lefelé a politikai felhőrégióban. Valójában az összes parlamenti párt tagsága nem sokkal haladja meg a lakosság 1%-át, ami azt jelenti, hogy 29-szer kevesebben vannak, mint a 2005-ben Magyarországon tartózkodó külföldi turisták. Hazánk – Bayer József szavaival – "néptelen demokráciává" változott.

Ami azt jelenti, hogy – Kállai R. Gábor remek esszéregényének, az Elvtársalgónak a terminológiáját használva – a "valóban elkötelezetten baloldali baloldalnak" a magyar történelemben soha nem volt még akkora esélye, hogy a nemzet messze túlnyomó többségének akaratát képviselve lépjen a politika porondjára, mint ma. Kizárólag rajta múlik hát, hogy változtasson azon a helyzeten, amelyben tevékenységének eredménye – ugyancsak Kállai szavaival – "a tulajdonság és meghatározottság nélküli semmi".

3. A baloldali baloldal mint óriási kupac

E "valóban elkötelezetten baloldali baloldal" semmiségének legfőbb oka az, hogy elképesztően sok. Bizonyosra veszem, hogy az iskolai önképzőkörök száma meg se közelíti a baloldali baloldal szervezeteiét. Csak én magam annyinak vagyok az elnöke, elnökségi tagja, főtitkára, kuratóriumi tagja, hatóság előtti képviselője, hogy számon se tudom tartani, hánynak. Mindegyikük derekas munkát végez, de a legjobb esetben sose hallottak egymásról. Ezt felismerve alakultak is a baloldali baloldal tevékenységének összefogására, együttműködésének megszervezésére törekvő egyletek is. Csak az a baj, hogy ezek száma – némi jogos rosszindulattal mondva – meghaladja az általuk összefogandó egyletek számát.

A rosszabbik eset az, ha hallottak egymásról, mert akkor gyűlölködnek. Egyszer részt vettem egy tanácskozáson, ahol izzó hőfokú vita folyt arról, hogy melyek is a baloldaliság átfogó jellemvonásai. A végén abban foglaltam össze tapasztalataimat, hogy a baloldaliság egyetlen ismérve: mindenki, aki baloldali meggyőződésű, szívből utál mindenkit, aki szintén baloldalinak vallja magát. Szavaim nagy derültséget és tetszést arattak, mintha nem egy halálos betegség diagnózisát jelentettem volna be.

Végzetesen szenvedélyes indulatok csapnak össze köreinkben 1956 értékelése körül, mintha nem fél évszázaddal ezelőtti eseményről lenne szó, melynek elemzése immáron ugyanúgy a történettudományi szakma belügye, ahogyan a tatárjárásé. Le tudjuk árulózni egymást Nagy Imre vagy Kádár János szerepének megítélése kapcsán, s ezzel ugyanolyan eszeveszettségről teszünk tanúbizonyságot, mintha egy süllyedő hajó tisztjei azon marakodnának, hogy a tavalyelőtti vagy a tavalyi hajóskapitány volt-e tiszteletreméltóbb. Minden alkalmat felhasználunk az egymás elleni gáncsoskodásra: ha más nem akad, éles bírálatra adhat (adhatott már) okot az is, hogy egy szerző Marx és Engels szövegeit miért a Válogatott Művekből, s nem az Összes Művekből idézi.

Mindannyiunk számára magától értetődőnek kellene lennie, hogy ezt a gittegylet-kupacot egyetlen, egységes politikai párttá kellene szervezni. Megkeresni azokat az elveket és gyakorlati elképzeléseket, amelyek összekapcsolnak bennünket, s ezekből ütőképes programot alkotni. Vitácskáink jelentőségét személyes nézetkülönbségekké vagy legfeljebb platformeltérésekké lefokozni és az érvek józan mérlegelésével rendezni.

4. A baloldali orgánumok sokasága mint a hatástalanság dömpingje

A posztkommunista kapitalizmusok szellemi életének alapvető ellentmondása, hogy a parlamenti képviseleti arányát tekintve törpe radikális jobboldali liberalizmus eszméinek képviselői foglalják el benne a kulcspozíciókat. Ennek közismert oka, hogy a pénzpiaci-transznacionális tőke mindjárt a rendszerváltás kezdetén felvásárolta kulturális intézményeinket. Harsányi Iván már 1992-ben figyelmeztetett arra, hogy "a tőkét Magyarországon ma elsősorban a tömegkommunikációs szférába ajtóstul berontó rablómonopóliumok, főként pedig a nemzetközi pénzügyi szervezetek fizikailag jelen nem levő hatalma képviseli. Ezzel az utóbbi hatalommal nem tudunk mit csinálni."

Így állt elő a helyzet, hogy a baloldal nemcsak a rádióból és a televízióból szorult ki, hanem még lapja sincsen. Olyan lapja tudniillik, amelyik kellő terjedelemben, legalább heti rendszerességgel jelennék meg, hogy számottevő közönségformáló szerepet tudjon betölteni. A baloldalnak nincsen lapja, mert egyetlen olyan komolyabb sajtóorgánum sincs, ahová egy baloldali tollforgató beadhatná az írásait, anélkül hogy attól kellene tartania: sorait szemétkosárba dobják, mert baloldali. A baloldalnak nincsen lapja, mert egyetlen olyan sajtóorgánum sincs, amelyet egy baloldali gondolkodású ember úgy olvashatna, hogy amit olvas, az a baloldal véleménye a világ dolgairól. A baloldalnak nincsen lapja, ahonnan a baloldali gondolkodású ember kielégítő tájékoztatást kaphatna arról, milyen vitaálláspontok találhatók a baloldaliak táboraiban, s mi választja el őket a jobboldali táboroktól. A baloldalnak nincsen lapja, mert az újságosstandokon egyetlen baloldali sajtóorgánum sem található.

Abszurddá akkor válik ez a helyzet, ha azt is tudjuk, hogy a baloldalnak rengeteg lapja van; fel sem lehet becsülni, milyen sok. A tájékozottak harminc-negyvenre taksálják a számukat. Ezek – a havi megjelenésű Ezredvég és a negyedéves Eszmélet mellett – néhány lapos, rendszertelenül kiadott kis kiadványok; postán szokás őket ingyen eljuttatni egyes emberekhez. Havi vagy pláne negyedéves folyóiratokban lehet örökzöld témákat ragyogóan elemezni, de ezek csak akkor képesek tudósítani például arról, hogy az országban forradalmi helyzet készül, amikor a kirobbant forradalmat már régen le is verték. A néhány lapos kis kiadványok olyanok, mint a hajótöröttek füstjelei a lakatlan szigeten.

A baloldalnak nincsen lapja, mert egy komolyabb hetilap kiadásához rengeteg pénz kell. Csakhogy havi, negyedévi folyóirataink és töméntelen komolytalan lapocskáink is rengeteg pénzt emésztenek fel. Ha ezeket az anyagi forrásokat mind egyesítenénk, meg lehetne jelentetni azt a hetilapot is, amelyik betörhetne az újságosstandokra, és jelentősebb előfizetői-vásárlói táborra, támogatókra tehetne szert. Nem szólván arról, hogy az egységes politikai párttá szervezett baloldal orgánumaként milyen jelentősége lehetne.

Egy ilyen orgánum hozzásegíthetne, hogy a baloldal hangja teret hódítson még a rádió- és tévéműsorokban is. A tőkés média legfőbb célja a minél nagyobb profit. Ezért szenzációhajhásznak kell lennie; nem teheti meg, hogy nagy hírértékű információkat elhallgasson, hiszen ezzel elveszítené autómárka- és intimbetét-reklámjainak közönségét. Ha léteznék az egységes politikai párttá szervezett baloldal és annak profi módon szerkesztett hetilapja, könnyen el tudná érni, hogy a tévéműsorokban se csak az árpádsávos zászlók lengetésének sűrű premier plánjai jelezzék, hogy az országban nem mindenki a radikális jobboldali liberalizmus híve.

Lehet persze továbbra is a "tulajdonság és meghatározottság nélküli semmi" eredményeinek bűvöletében élni. Üldögélhetünk az íróasztalaink mellett, és átérezhetjük, milyen nagyon okosak vagyunk, meg műveltek. A világ minden gondjára-bajára kész válaszaink vannak. Ezeket időnként papírra is vetjük és kinyomtattatjuk ritkán megjelenő, kis példányszámú lapokban, melyeknek létezéséről még a hivatásos lapárusok se hallottak soha. Amikor írásainkból egy kötetre való összegyűlik, addig törjük magunkat, míg valahogyan azt is sikerül publikálni. Terjeszteni nem – de a példányokat szétküldözgethetjük barátainknak és ismerőseinknek, s lesz egy újabb katalóguscédula is a nevünk és a születési évszámunk alatt az Országos Széchényi Könyvtárban. Mindaddig, amíg a könyvtárosok rájuk nem írják a halálozásunk évszámát is.

---

Tamás Pál

Szektatudat vagy eklektika: létezik-e ma más magyar baloldali elméleti lehetőség?

Az elmélet és a politikai cselekvés ciklusainak paraméterei közismerten eltérnek. De csúcspontjaik véletlenül akár össze is eshetnek. Persze, az ilyesmi ritka. Az 1989 utáni Közép-Európában nem is fordult eddig elő. Színen van, sokszor választásokat is nyer egy mérsékelt politikai baloldal. De sikerei baloldali elméletektől rendszerint függetlenek. E teóriák még mindig – vagy ismét – társadalomkritikai irányultságúak, konkrét intézményépítési technológiákkal lényegében nem rendelkeznek. Az, amire ilyenként mégis hivatkoznak, vagy nem volt autentikusan baloldali, vagy része volt az államszocializmus bukásához vezető útnak. Így, szerencsére, megismételhetetlen.

A baloldali kormányok, bár elvben nem lennének feltétlenül ellenségei valamilyen baloldalibb elvi politizálásnak, igazán ennek újabb mibenlétére vonatkozó használható ötleteket, tanácsokat általában a teóriától nem kapnak. Amit azután végül csinálnak, az valamilyen keveréke felpuhított neoliberális világbanki ajánlásoknak, gazdaságpolitikai pragmatizmusnak és erőfeszítéseknek, hogy országaik legalább jelenlegi pozíciókban a davosi nemzetközi versenyképességi listákon megragadhassanak. E politikuscsoportok általában némi malíciával érzékelik (ha az egyáltalán percepciós küszöbük fölé került) saját baloldali kritikájukat. De kezdeni avval általában semmit sem kezdenek. Nagyon nincs is mit. A nem operacionalizált tanácsokkal, ajánlásokkal, óhajokkal mit is lehetne a minisztériumokban csinálni?

Mindeközben a magyarországi jobboldali, konzervatív-nemzeti értelmiségi szöveggyártás terjedelme az utolsó évtizedben folyamatosan nő. Legalább 5-6 nagy terjedelmű budapesti értelmiségi folyóirat működik e térfélen, közöttük újak is. A Heti Válasz nyomott és eladott példányszáma elhagyta az Élet és Irodalomét (az előbbit 35 ezerben nyomják, és 25 ezerben adják el, az ÉS-t külsők nem auditálják, de saját bevallásuk szerint 20 ezer körül nyomják és 16-17 ezer körül adják el mostanában). A profilok részben különböznek, de a trend azért itt is látható. Még a Magyar Nemzet publicisztikáinak hosszából és kevésbé tördelt, egybeszabott szedéséből is látszik, hogy azokat inkább értelmiségi olvasónak szánták, mint a szerzőiket állandóan rövidebb, "olvashatóbb" nyelvű írások előállítására biztató baloldali lapokat.

A baloldali értelmiség is egyre inkább – a szocialista kormányzástól egyébként talán függetlenül – az ezeken a helyeken (is) összerakott jobboldali agendával találja szemben magát. Az állami reformok előkészítése mind ez idáig egyébként zárt ajtók mögött folyt, s oda a baloldali teoretizálástól kapható száraz anyagra a döntéshozók – valljuk be – különben sem számítottak. Persze, aki akarta, ebből a körből is a nyilvánosság előtt védhette Molnár Lajos egészségügyi reformjait. De hát azokban – bár elvi szükségszerűségükkel nehéz vitatkozni – teóriát és baloldali érzékenységet önmagukban sokat nem lehetett felmutatni. A baloldali kormány reformretorikája így azután furcsa módon a potenciális baloldali teoretizálást még jobban elhallgattatta.

Közben azért a magyar közéletben most nyelvvita folyik. Ideológiákról, persze, említés történik. De igazán arról van szó, hogy aki a nyilvánosság nyelvét ma (nagyobb arányban) ellenőrzi, az képes lesz arra, hogy a magyar történelem egy fontos "elágazási" (bifurkációs) pontján, az EU rendjébe tagozódás pillanatában valamilyen mértékben ellenőrizze sokak személyes életstratégiáját, világképét is. A tét nagy, a küzdelem identitásokat is érint – innen az egyelőre nem csituló csatazaj. Aki az elágazási pontok szellemiségeire hat, egy következő hosszabb szakaszt is majd nagyobb gond nélkül befolyásolhat.

Itt a baloldali ideológiák marketingjével kapcsolatban legalább három alapproblémát érdemes megemlíteni.

Először, el kellene készíteni, politikailag is kezelhető módon, a rendszerváltás egyenlőtlenséggeneráló vagy -tompító hatásainak mérlegét. A rendszerváltásról kanonizált beszédmódunk a "nem volt és lett szabadság és demokrácia" tétel lett. Ez természetesen érthető, indokolható, védhető. De ismerjük fel, hogy egyrészt a rendszerváltásnak létezhetnek hasonlóan kiemelt dimenziójú szembeállításokra épülő olvasatai (több vagy kevesebb szuverenitás vagy erkölcs, több vagy kevesebb igazságosság, egyenlőtlenség, biztonság). Másrészt, ne lepődjünk meg vagy háborodjunk fel, ha egyes társadalmi csoportok ezeket máris használják. Ösztönösen, más kulturális minták hatásai alatt – de a baloldali ideológiák ezekre való esetleges rácsodálkozásaitól teljesen függetlenül. S alkotnak erről ítéleteket, vélekednek ezekből következően múltbeli vagy mai politikákról. Ha a bal teória ma is megmarad a történet részben az 1989 előtti liberális ellenzéki és részben a 80-90-es évek fordulójának "még nem nagyon poszt"-hidegháborús nemzetközi importból származó – egyébként az idő tájt teljesen érthető -, dichotomikus értelmezéseinél, és nem kísérli meg, e metszet mellett, a többit is a képbe emelni, rossz szolgálatot tesz a mai magyar társadalomnak. S rossz szolgálatot tesz – nem utolsósorban gyávaságból? – a mai baloldali kormányzati elitnek is. Mulatságos lenne, ha miközben büszkék lennénk a magyar értelmiség detabuizáló képességére, épp a rendszerváltás 1986-92-es ideológiai lenyomataiból csinálnánk ma tabut. Miközben a nem értelmiségi mininyilvánosságok – barátok, szomszédok, kollegák között – azt már régen detabuizálták.

Másodszor: elméleti választ kellene valamiként adni a társadalomban épp az utolsó másfél évtizeddel kapcsolatban megfogalmazódó – újabban robbanásszerűen jelentkező – elégedetlenségnek. Sőt, ne féljünk kimondani, dühnek is. Végül is mi más lehet a baloldali elméletek aktuális feladata, mint a mindenkori indulatok értelmezési, sőt esetleg későbbi cselekvési keretekké szublimálása. Nem értjük, s nem is akarjuk érteni, amikor sokan – adekvát ajánlott és elfogadható magyarázó sémák hiányából következően – azokat és úgy vádolják sorsuk pillanatnyi állapota miatt, akiket és ahogy korábban is meg szoktak vádolni. Hiszen az újabb kori magyar történelemben, amikor az emberek magukat áldozatnak érezték – s néhány pillanattól eltekintve majdnem mindig annak hitték -, két sémát kínáltak. Az első a "vádold az urakat" (tőkéseket, ispánokat, szolgabírókat), a második a "vádold az idegeneket" (zsidókat, romákat, románokat) volt. Az elsőnek volt egy 1945 előtt plauzibilis – fontos pontokon Marxra hivatkozó – változata, amelyet ma még megnevezni is csak három bocsánatkérés után szabad. Aktualizálására, átszitálására, újragondolására itt igazán senki sem vállalkozott. A legközelebbi, mégis ilyesmivel legalább teoretikusan foglalkozó, figyelemre méltó címek egyébként most sem moszkvaiak, hanem berliniek, német és észak-olasz egyetemi városokból valók. Így azután marad a második, a korábbi ideológiai-retorikai piacokról ismert csomag. A radikális, esetenként extrém jobboldali. Amin mi meg felháborodunk. Rosszabb esetekben, ha érzékenyebbek vagy idősebbek-tapasztaltabbak vagyunk, még rettegünk is. De hát a "társadalmi drive" adott, azt használja, amit kínálnak neki. Azt persze nem hiszem, hogy aki láthatóan jól érzi magát az árpádsávos lobogóval a kezében, azt most rávehetjük arra – hiszen elmagyaráztuk neki, mi is történt itt másfél évtized alatt -, hogy kisebb morgással összetekerje a zászlóját, és beiratkozzon egy szakmai átképző tanfolyamra. Mert akkor majd ő is jobban boldogul. És később esetleg balra szavazzon. De a mozgalmak tömegessé válását talán így is meg lehet azért akadályozni (senki se bízza el magát, mert március 15-én este az extremisták kevesen voltak).

Harmadszor, újra kellene gondolni a forgalmazott ideológiai csomagok szélességét. Némileg leegyszerűsítve, a jobboldal középszintű vagy mezo-fogalomkészletekkel operál (nemzet, hagyomány, értékválság, kollektív erkölcs). Itt az alaphangszerelés ma is 19. századi, de ez nem baj, mert a magyar politikai kultúra legfontosabb hívó szavai is ugyanebből az időből származnak. A baloldali csomagok ezzel szemben, egyébként mai nemzetközi divatokkal konform módon, vagy makrofogalmakkal operálnak (neoliberalizmus-kritika), vagy szubkultúrákat érintő, parciális fogalmakkal (feminizmus, tolerancia, multikulti a kisebbségeknek stb.) dolgoznak. A fogalmak mögötti tartalmaktól teljesen függetlenül azonban látható, hogy e szubkultúrák Közép-Európában még gyengék, nem lehetnek igazán hordozói fontos ideológiáknak. A "neoliberalizmus"-problematika, amely ma igazán az aktuális, átfogó kapitalizmuskritikát jelentené, pedig bár jól kiszerelhető, alaposan kidolgozott csomagjai importálhatóak a világból egy olyan önmagára fókuszált, periferikus kultúrában, mint a magyar, igazán nem fog meg tömegeket. Közben a másik oldal nem azért tűnik sokaknak ideológiailag elfogadhatónak, mert a "nemzetfogalom mindig is az övé volt", vagy hogy a baloldal "89 előtt évtizedekre elveszítette a kezdeményezőkészségét", hanem mert mezo-ideológiai szinteken operál, ellenfele pedig nem. S a magyar miliőben ez az, ami igazán fogyasztható. Érdekes módon az egyetlen mezoszinten is kezelhető s a jobboldal által nem használt, láthatóan már itthon is rezonanciaképes világképi elem az ökológiai lenne. A baloldal azonban ezt igazán nem használja. Sőt, bizonyos értelemben a kormányzásban – az aktuális ultrarövid távú versenyképességi megméretés hálójában – stratégiai szinten kifejezetten idegenkedik is tőle.

Természetesen nem hinném, hogy a különböző kritikákkal szemben az MSZP-ben a generációváltást így is valamilyen viszonylagos jobboldali vagy pőrén technokrata fordulatként lehetne értelmezni. De mivel az országos politika is – fogalmaink szerint – a mezoszinten operál, a kormányzáshoz a baloldal, amely 89 után teóriagyártásnál, -behozatalnál ezt az absztrakciós szintet elkerüli, túl kevés ideológiát szolgáltat. De az itteni baloldali elméleteknek a kormányzáshoz kellene iránytűvel szolgálniuk. Arra rövid távon (s ez a táv most Magyarországon mindent felülír) lehet használni skandináv vagy talán – ha nem is a főfogásoknál – kelet-ázsiai szakácskönyveket. A rendelkezésre álló helyi piacon elérhető nyersanyagok valamit lehetővé tesznek, más konyhai fogásokat kizárnak. De a közép-európai baloldali gondolkodásban ma amúgy sincsenek gourmand-ok. Hiszen ami készen van, s könnyen levehető a piacról, az vagy szektás, vagy eklektikus. Ha a kizárólagos fejlesztési doktrínaként már a 90-es évek orosz és argentin államcsődjeinél megbukott neoliberalizmussal küzd sárkányként itthon is valaki, bizony nekem szektásnak tűnik. Ha a különböző fejlesztő államok kifestőkönyveiből válogat (másokkal együtt, bevallom, én is), akkor pedig igencsak eklektikus. S ami akkor születik, sem teória igazán.

Egy "felhasználóbarátabb" baloldali teóriának ma Közép-Európában valószínűleg valamilyen periferikus állammodellel lehetne foglalkoznia. "Az elmélet majd visszatér, mint minden, és akkor fedezzük fel újra kérdéseit, amikor a tudatlanság ama fokára hág, ahol már csak unalom árad belőle" – írta 1968-ban Philippe Sollers egy befolyásos párizsi szöveggyűjtemény előszavában. E vonatkozásban ma az unalom már meghatározó Budapesten.

---

Z. Karvalics László

1. Én se Németországban, se Franciaországban, se Latin-Amerikában nem látok "erős" baloldali mozgalmakat, amihez képest Magyarországon "gyengébb" volna valami. A parlamenti demokrácia játékszabályaira machiavellizálódott európai szociáldemokrata pártok elitjéhez és tagságához nemigen tudjuk a "mozgalom" attribútumait kapcsolni a szellemi közösség, az éthosz, a szolidaritás vagy az akcióközösség értelmében, és nehezen értelmezhető az esetükben az antikapitalizmus is. Ha találnánk is hasonlót, az nem fundamentális elvi pozíció volna, hanem praktikus kormányzástechnikai részkérdésekben elfoglalt álláspontkülönbség. Az alternatív mozgalmak baloldalisága és antikapitalista mivolta közvetett és vitatható: az, hogy bizonyos összefüggésben kiindulópontjaik és tevékenységük interpretálható így is, attól ez még akcidentális marad a létüket szervező "alapproblémák", a környezet, a nemek stb. kérdéseiben elfoglalt álláspontjukhoz képest. Ennél már csak a Chavezre vagy Fidelre emelt tekintet lehet megtévesztőbb: arrafelé nem a Jövőt, hanem a Múltat látjuk, és erről most legyen elég ennyi. Hosszú évek óta autentikus baloldali kormányzást látok viszont a legszegényebb spanyol tartományban, Extremadurában, ahol a közpolitikai eszközöket a társadalmi tőke gyarapítása érdekében használják, és szisztematikusan próbálják a valódi esélyteremtésre helyezni a hangsúlyt. Ideje volna kicsit Szingapúrra is figyelni, ahol az exfabiánusból diktátorrá lett Lee Kuan Yew árnyékában a gazdagság bázisán most éppen a világszínvonalú, ingyenes egészségügyi ellátásnál és oktatási rendszernél tartanak, egy mind képzettebb, kulturálisan emelkedő népességgel, amely lassan, de fokozatosan veti le magáról az autokrácia béklyóit. Ha a baloldal jövőképet keres, akkor Finnországra és Tajvanra is pillanthat, amelyek egyfajta társadalmi laboratóriummá lettek: a finnek már egy évtizede eljutottak oda, hogy ha kell, a makro- és középszintű politikai döntésekben a gazdasági érdekeket felülírják a társadalmival, elsősorban akkor, ha kultúráról vagy oktatásról van szó. Tajvanon "akademokrácia" van, ahol alig értelmezhetőek már a hagyományos "osztályok": 90% körüli felsőoktatási végzettséggel, homogén, időnként felfelé nivelláló társadalommal. Az állampolgár "életideje" mint érték és mint mérőeszköz is itt tört be először a politikai programalakítás szintjére.

2. Ha van Ősbűn, akkor a baloldaliságnak az antikapitalizmusra való redukálása az. Nem azért, mert létezik nem baloldali antikapitalizmus is, hanem azért, mert a mind komplexebb és globálisabb jelenségvilág megértésének és leírásának alkalmatlan és korlátozott eszköze és kiindulópontja a "globális tőke" anatómiája. Pláne akkor, ha a valódi anatómiát kézrátétel helyettesíti. Az "elutasítás" reflexszerű, morális kiindulópont, amely minél doktrinerebb, annál inkább távolodik a tudományos standardoktól is. A kritikai pozíciónak az idők végezetéig helye van ott, ahol a tőkeviszonyok működése dehumanizál, értéket rombol, fenntarthatatlanná tesz, de csak annak a tudatában, hogy magyarázó elvként szükséges, de nem elégséges feltétele a komplex rendszer megértésének. És nem elsősorban azért, mert a tőkeviszonyok dominálta világrendszer egyidejűleg a megismerésnek, az értékteremtésnek, a humanizálódásnak és a fenntarthatóságnak is kapukat nyit. Könnyűszerrel létezhetnek egymás mellett, egyidejűleg, egymással szögesen ellentétes igaságok. Hanem főleg azért, mert a civilizációs alapkérdések, a mindennapi élet, a társadalmi viszonyok teljességének csak egyik komponense a gazdaság és a tulajdon történeti-szerkezeti meghatározottsága. Reménytelen és múltba révedő várakozás a radikális "lecserélés" eszkatológiája. Nagyon távol is van attól, ahogyan erről mondjuk Marx gondolkodott. Az ő alapkérdése az volt, hogyan "szüli meg", "hordja ki" a kapitalista alapviszonyokat meghaladó új formációt a tőke. És azt találta mondani, hogy a termelőerők és a termelési viszonyok forradalmasításán keresztül, ráadásul "felhalmozási" kontextusban (értsd: a posztkapitalista világ anyagi "alapjait" a kapitalizmusnak kell létrehoznia).

Amit igazán keresnünk kellene tehát, elméletben és gyakorlatban is, az az, hogy magának a kapitalista szerkezetnek az inherens mozgástörvényeiből és érdekviszonyaiból miként következtethetünk e majdani átmenet dinamikájára, formagazdagságára. Ha például az Internetre a globális tőke újabb offenzívájaként tekintünk, akkor nem fogjuk sokra tartani Yochai Benkler 2006. májusi The Wealth of Networkjét sem, amelyben kimutatja, mennyivel hatékonyabb tud lenni individuumok és csoportok társadalmi szoftverre épülő társadalmi termelése a profithajszoló vállalatokénál, és hogy miként formálódik éppen ki a nem-piaci innováció sok új formája az online közösségekben. Az emberi össztudás termelésének és elosztásának "új topológiáját" sem fogjuk érteni, ha Rosa Luxemburg-filológiával időzünk.

A baloldaliságot az ideológia makroszintje helyett egyre inkább az emberkép értelmezi. Ennek kiindulópontja számomra a marxi "mindenoldalúan fejlett ember". Ha a (politikai) cselekvést is abból vezetjük le, hogy miként lehet maradéktalanul bevezetni mindenkit a tudás társadalmába, hogyan lehet elérni azt, hogy a (politikai) közösség tagjai minél nagyobb arányban kultúra-, tudomány-, sport- és egészségorientáltak legyenek és lehessenek. Ahhoz, hogy a kiélezett nemzetközi gazdasági erőtérben sikeresen navigáljuk az országot, "pusztán" professzionális teljesítményre van (volna) szükség. Hogy a társadalompolitikában megnyíló választási, döntési, prioritási térben milyen folyamatok elindítására "esküszik" fel egy kormány, egy párt, az már elvi kérdés lesz. Minden, ami a vállalt emberkép irányába mozdít, progresszív lehet. Emiatt nincs válaszom arra a kérdésre, hogy mi minden tartozna bele a jövő átfogó és autentikus baloldali programjába. Ahová "zöldmezősen" hatol be a politikai cselekvés, ott nagyon sokféle módon lehet tenni ugyanazt – akár ugyanazt a "jót".

Amit nagyon éles kontúrokkal látok kirajzolódni, az az "elmaradt hasznok" és az elmulasztott "házi feladatok" világa. A sertés- és baromfiágazat vagy a hatósági árszabályozás fontos szakpolitikai parcellák, de az mégiscsak furcsa, hogy nagyságrendekkel több figyelem és erőfeszítés irányul ezekre a területekre, mint az életminőséget meghatározó alapvető kérdésekre. Egy elvi politika nem teheti meg azt, hogy a családon belüli erőszak sors- és értékpusztító ásatag mintázatait igazgatási és rendőrszakmai kérdésként kezelje, és néhány tucat elkötelezett civiltől várja a helyzet javítását, hanem konokul és következetesen azon kellene dolgoznia, hogy az összes létező beavatkozási eszközével elérje a tömeges kultúraváltást (ahogy, igen, a jobboldali német kormányok tették például ezt a hatvanas években, a tőkének ezek az elvtelen szálláscsinálói). Baloldali politikus nem hajthatná nyugodtan álomra a fejét, tudván, hogy a maradványelvbe és kontraszelekcióba fagyott állami gondozotti rendszerből csak kivételesen vezet út a társadalmi reintegrációhoz. Az információs korszak több nyelven beszélő, digitális kultúrán és átfogó műveltségen edzett pretoriánusai helyett egy cinikus és bűnös politika a kilátástalanságba, lélekvesztésbe süllyedők "tartalékcsapatait" termeli csak újra. A magyar társadalom 25%-a reménytelennek tűnő helyzeténél akutabb társadalompolitikai problémát nem ismerek, de a szegénység újratermelődése ellen ható folyamatok politikai menedzsmentje hol tárcafeladattá, hol annál alacsonyabb szintre csúszik. A nagy optikai csalódás, közkeletű vélekedés és bornírt hazugság pedig az, hogy mindez erőforráskérdés, és az ide allokált figyelem és pénz a 75% elől "szívná el" az energiát. Eközben nagyjából tudható, hogy egy offenzív és minden ízében megújult oktatáspolitika, illetve a tudásvagyonnal való gazdálkodás új minősége vihetne közelebb össztársadalmi szinten a megoldáshoz, a baloldal mégis csak asszisztál ahhoz a fiskális rendhez, amely pontosan a jövőnek ezeket a kulcsterületeit értékeli le.

Nem egy nagy, hanem sok kicsi és helyes lépés hitelesítheti az elvi politikát. És akkor, afféle "bónuszként", hirtelen sok, mozgalomszerű elem is újjászülethet, messze a politikacsinálás kiüresedett kulisszáin túl. A nevelőotthonokba, iskolákba való, "társadalmi munkában" történő betanítástól a hátrányos helyzetű gyerekek számára kitalált önfenntartó táborok szervezésén át a szolidaritás, az értékközvetítés, az egymásra figyelés új felületeinek és kultúrájának keresésével és megteremtésével.