Kedves Zoli!

 

Ha jól emlékszem, sosem írtam Neked külön levelet. Most sem teszem, csak megosztom a gondolataimat azokkal, akikkel és akikért az utóbbi időben különösen sokat tettél. Bár tudom, hogy Te már nem fogod megkapni ezt a “fellebbezést”.

Furcsán érkeztünk egymás életébe úgy tíz-tizenkét évvel ezelőtt. Valami vita volt arról, hogy népszavazás útján elkergethető-e a kormány. Egy arisztokratikusan viselkedő figura érvelt addig számomra ismeretlen módon, de felkészülten és sajátos humorral. Nem volt nekem túlzottan rokonszenves az ürge, mert magázódott mindenkivel. – Ő a Báró Úr – mondták a többiek, alkotmányjogász. Aztán csak hébe-hóba találkoztunk, de egyszer megkérdeztem Tőled, hogy volna-e kedved a demokratikus intézményrendszerről beszélgetni egy műsorsorozatban, a FIKSZ Rádióban. Meglepő módon azonnal igent mondtál, és láthatóan nagy örömmel csináltad a Demarkációs demokrácia című műsort. Ahogy mondtad: Te voltál “A” műsor. Aztán tagja lettél – sok egyéb társadalmi szervezet mellett – a FIKSZ Egyesületnek is. Kezdetben túl sok dolgod nem akadt, azonban egyre inkább Te vezetted a közgyűléseket, s ezt mindannyian élveztük.

Mi ketten egyre sűrűbben találkoztunk, és sokfelé. Mindkettőnk közös és évekig tartó kalandtúrája volt a “Hogyan leheljünk életet a számítógépedbe?” projekt. Míg aztán sikerült rábeszéljelek egy új PC és egy új monitor, sőt, megtörve minden ellenállásodat, egy új billentyűzet vásárlására is. Sokat, rengeteg sokat vitatkoztunk. Sokszor nem is értettünk egyet. Arra biztosan Te tanítottál meg, hogy mindig az egészet kell nézni, s hogy vágyainktól független a valóság. Azon kevesek közé tartozol, akik nem gyűlöltek senkit. Illetve, lehet, hogy igen, de ez sosem látszott rajtad. Mert azon kevesek közé tartozol, akik a jogászi tisztességet nem viszik tőzsdére. Ha az ellenfél kérdez, kér jogi tanácsot, akkor annak is korrekten válaszolsz. – Tulajdonképpen Te kinek a pártján állsz? – kérdeztem Tőled tavaly ősszel. És nem sértődtél meg, hanem azt mondtad, hogy egy működőképes FIKSZ Rádió pártján, amelynek érdekében kompromisszumokat kell kötni. Csak később döbbentél rá szomorúan, hogy a másik féllel nem lehet. Ám egy jóval fontosabb szó akkor hangzott el közöttünk: kimondtuk, hogy barátok vagyunk. Sok kedves és érdekes epizód fog még eszembe jutni. Például az, hogy sokáig késett a tudomány doktorává avatásod, mert nem akadt, aki előtt megvédhetted volna a disszertációdat. S hogy aztán milyen boldog voltál, amikor végre nagydoktor lettél. Meg hogy milyen jókat ettünk mindenféle drága éttermekben. És miközben én már az ételre vágytam (Te fizetted), kultúrtörténeti előadást tartottál a helyről. Leginkább persze az fog megmaradni bennem, amilyen bravúrosan vezényelted le a legutóbbi közgyűlésünket – beváltván ígéretedet, működővé téve a FIKSZ Rádiót. Vitáinkra visszatérve: legtöbbet arról beszélgettünk, hogy a tőkés társadalomban mi dolga is van egy baloldali értelmiséginek? Mit jelent ma marxistának lenni? S Te mindig lelkesen fejtegetted, hogy a polgári demokráciát egyszer majd ismét meg lehet haladni, de addig is arra kell törekedni, hogy az éppen meglévő intézményrendszert az emberek érdekében működtessük. S mert nincs tökéletes intézményi struktúra, mindig megtalálhatók azok a módszerek, amelyekkel – több-kevesebb sikerrel persze – eredményeket érhetünk el. Ebből az alapállásból bíráltál jogszabályokat, s adtál be tervezeteket. Ezért segítettél annyi társadalmi szervezetnek, ezért vagy a “közösségiség ügyvédje”, s ilyen módon szerezve tapasztalatokat, próbálsz hatni a legkülönbözőbb bizottságokban – vagy éppen az egyetemek katedráin. Akik nem ismernek eléggé, pragmatikusnak is tarthatnának Téged csupán azért, mert nem hagytad magad elcsábítani mégoly megalapozottnak tűnő utópiák által sem. Talán mert komolyan veszed, hogy mindig a konkrét helyzet konkrét elemzése visz csak előre, nem az álmodozás. Amikor például a Jugoszlávia elleni NATO-agresszió kapcsán a légtér átengedéséről üvöltöztünk egymással, azt mondtad: ha a Parlament nem engedélyezte volna, akkor is átrepültek volna fölöttünk a gépek. S hogy nem ez az alapkérdés, hanem ez az egész szégyenletes, aljas háború. Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne lettek volna álmaid. Közös internetes bóklászásaink során vallottad be, hogy legszívesebben egy francia kastélyban laknál, de még inkább egy olyan szocializmusban, amely – hogy a Goodbye Lenin című film zárómondatait idézzem – “nem falakkal veszi körül magát, hanem kezet nyújt mindenkinek”. S ha már Leninnél tartunk: sosem a létezett szocializmus bűnöseit keresed (mindig jókat röhögünk, amikor egy-egy véresszájúról elárulod, melyik alapszervezetben volt KISZ-titkár), hanem azt, hogy az elődök rendszerszemléletéből milyen következtetések vonhatók le. Ideértve a legszigorúbb sztálini diktatúrát is. S megint visszatértünk kedvenc témádhoz: az intézmények közelítéséhez a közvetlen demokráciához. Minden tanulmányodban, egyetemi jegyzetedben – szóljon az akár katonaságról, akár sajtójogról – fölsejlik, hogy komolyan gondolod: a rendszer csakis úgy működőképes, ha a legfontosabb kérdésekben konszenzus van a “hatalom” és az “alattvalók” között. Mániákus konszenzuskereső vagy. S hangsúlyozom: bármiről is beszélgetünk, imponáló tájékozottsággal idézel. Kevesen mondhatják el magukról azt, amit Te: hogy valóban el is olvasták a klasszikusok és más jelentős baloldali vagy progresszív polgári szerzők műveit, nem csak beszélnek róla. S bár rokonszenvezel számos közösséggel, a globalizációkritikai mozgalmakat éppen azok elméleti megalapozatlansága, jövőkép-nélkülisége miatt bírálod, bízva abban, hogy egyszer majd magára talál a dolog.

Eszembe jutnak a közös terveink is; egy új médiatörvény-szöveg meg hasonlók. De most, barátságunk történetében először, olyat követtél el, amit még soha. Egyoldalúan felbontottad az élettel kötött szerződésedet. Cserbenhagyásos szerződésszegés ez, minősített eset, ilyen fiatalon egyszerűen nem ér. Igaz, panaszkodtál úgy két hete a telefonban, hogy nagyon rosszul érzed magad, mert valami vírus a gyomrodra ment, és időnként arra ébredsz, mintha belülről ráznák a gyomrodat. Mondtam is, hogy tessék kiirtani a vírust gyorsan, mert addig nem látogatlak meg, nem akarom elkapni Tőled a kórságot. Én nevetgéltem, s csak a beszélgetésünk után kezdtem félni, mert Te nem nevettél. Ma, május 4-én reggel tudtam meg, hogy nem vírus volt az, ami végzett Veled.

Szóval, most itt vagyok, barátom, írom ezt a “fellebbezést”, tudván, hogy azt mondanád: Ja persze mindent lehet, fellebbezni is lehet, jogszerű, más kérdés, hogy célszerű-e. Tudod, mit? Most az egyszer szarok az egész tudományodra! Te kellesz. Ön kell, Báró Úr!