Kétféle Amerika-ellenesség létezik. Az egyik úgy bírálja Amerikát, hogy magát a demokráciát, illetve a többi alapértéket is elveti. A másik szembesíti Amerikát az elvek, a propaganda és a gyakorlat közötti távolsággal. Az utóbbira Amerikának (is) nagy szüksége van.
Jelen írás gondolati gyökere 1996-ból ered. Akkortájt a lengyelországi Krakkóban tanítottam egy, a demokráciáról és a másságról szóló nyári egyetemen. 1992 óta tartottam kurzusokat a demokratikus kultúráról a fenti intézmény keretein belül, felhasználva mind a főbb nyugati gondolkodók, elsősorban Hannah Arendt, mind pedig a korábbi szocialista blokk kiemelkedő gondolkodói és politikai szereplői, különösen Adam Michnik és Vaclav Havel politikai teóriáit. A hetvenes évek eleje óta tanulmányoztam a Közép-Európában kifejlődő demokratikus mozgalmakat, s dolgoztam velük együtt, elsősorban Lengyelországban. A kurzus e tevékenységek folytatása volt. De '96-ban valami új, eltérő jelenség mutatkozott. Abban a régióban, ahol (a hivatalos körökön kívül) Ronald Reagan nem tudott rosszat lépni, a hallgatók elkezdtek meglehetősen visszafogott, ám a világ eme szegletéből tekintve nagyon izgalmas kritikai észrevételeket megfogalmazni Amerikával kapcsolatban.
A diákok Kelet-, Közép- és Nyugat-Európából, illetve Észak- és Dél-Amerikából érkeztek. A kurzusok első éveiben a fiatal nyugatiaknak a liberális kapitalizmussal szembeni automatikus kritikai attitűdje és a totalitarianizmus erejének nem megfelelő felmérése a régi politikai megosztottság mentén jelentkező éles ellentétekhez vezetett. 1996-ban azonban a szemináriumi asztal körül, néhány energikus non-konformista véleményével szemben, hirtelen alakot öltött egy többé-kevésbé jól tájékozott Amerika-ellenes konszenzus. Én magam kutyaszorítóba kerültem a konszenzus és a non-konformisták, az automatikus elutasítás és az automatikus dicsőítés között. Ezt szem előtt tartva az utolsó órán, a szerepem szerinti szemináriumi párbeszéd folytatása és annak informális hangvételű lezárása helyett, formális előadást tartottam. Ez volt első Amerika-ellenes tanácsadó fellépésem.
Tanácsadói szerepemet másodszor mindössze néhány hónappal ezelőtt játszottam el. A régi csoport egyik volt diákja, Jacek Kucharczyk jelenleg Lengyelország egyik legjelentősebb társadalomtudományi tanácsadói testületének alelnöke. Tőle származik az európai integrációról megrendezett konferencia ötlete. Ennek keretében a politikai, a gazdasági, illetve a kulturális integrációval foglalkozó szekciók dolgoztak. Az én előadásom egy, a Lengyelország, Nyugat-Európa és az Egyesült Államok közti kulturális kapcsolatokról szóló vita keretét adta. Az anyag kedvező fogadtatásra talált, ami azt jelenti, hogy élénk vitát váltott ki. Számomra különösen jóleső volt Krzystof Zanussival, a lengyel filmrendezővel folytatott barátságos hangvételű nyilvános párbeszédem Steven Spielberg filmjeiről. Én elfogadó voltam, ő elutasító.
Tanácsaim mindkét alkalommal demokratikus és értelmiségi barátok és kollégák előtt hangzottak el. Magunk közt beszélgetve a mai demokratikus gyakorlat szimpatizáns kritikusai voltunk. Igyekeztem ironikus lenni, hogy kiprovokáljam az amerikai gyakorlat kritikája, illetve a demokrácia elveinek és ígéreteinek meggondolatlan elutasítása közti, elvi alapokon nyugvó különbségtételt. Ezúttal második "tanácsadásom" anyagát adom közre. Hiszem, hogy az európai kollégáknak tett javaslataimat érdemes szélesebb körben is hozzáférhetővé tenni. Szükséges azonban megemlíteni még valamit. Vannak Amerika-ellenesek, akiket kritikai hozzáállásuk visszafogása, finomítása és a további információk befogadtatása érdekében emlékeztetnünk kell az amerikai gyakorlat demokratikus voltára s a reményekre. ők intelligensen Amerika-ellenesekké válhatnak, akikre nekünk, amerikaiaknak igen nagy szükségünk van. De vannak olyanok is, akik azért Amerika-ellenesek, mert elvi alapon utasítják el a demokratikus gyakorlatot és az abból fakadó lehetőségeket. A XX. században a jobb- és baloldal totalitáriánusai egyaránt ezt az álláspontot foglalták el. Fiatal századunkban hasonló figurák tűntek fel New York-ban, Washingtonban és Pennsylvaniában. Ezek sokkal több mint unintelligensen Amerika-ellenesek. ők a demokrácia ellenségei. Jelen századunkban az Amerika-ellenesség először sokkal inkább tűnt komédiának, mint tragédiának. Ezt a gondolatmenetet New York-ban írom, az egyén tökéletes elveszettségének érzésével, abban a hitben, hogy az új, posztmodern totalitáriánusok elleni harc legszerencsésebb formája számomra az, ha megpróbálom hozzáférhetővé tenni a demokratikus kritikai aspektust. Kérem, ebben a szellemben olvassák a lengyel és más európai kollégákkal folytatott párbeszéd általam elmondott részét.
***
Az amerikai dolgokkal kapcsolatos lengyel elragadtatás régóta azzal az érzéssel párosul, hogy az amerikai életmódban van valami elmaradottság és naivitás. Az elragadtatás az amerikai gazdasági, katonai és geopolitikai hatalomnak szól. Az USA kulturális, sőt politikai-kulturális hatalmát azonban elutasítják. Az "amerikai modellt" mélységes ambivalenciával szemlélik. Egyfelől, tanulva a kommunizmus keserű leckéjéből, csodálattal adóznak Amerika rendíthetetlen kommunista-ellenességének, s a gazdaság anti-etatista megközelítését a bölcsesség netovábbjának tekintik. Másrészt azonban, legalábbis az értelmiségi elit köreiben, az amerikai happy endre, s általánosabb értelemben a hollywoodi mentalitásra lenézően tekintenek. A lengyel értelmiségiek ez utóbbi területen különösképpen jó európaiaknak bizonyultak. Mint minden jó európai, ők is elismerik az amerikai populáris kultúra vitalitását, ám ez szigorú kritikai értékeléssel párosul.
A dolgok ennél természetesen még bonyolultabbak. Míg az értelmiségi elit egy részét az amerikai politikai gazdaságtani modell meggyőzte, mások, a legrosszabb megoldást jelentő sokkterápia mellett állók, akik nem értik a globális gazdaság működését, nagyon kritikusak voltak. S miközben a lengyel értelmiségi elit az amerikai tömegkultúra kritikus megítélésében osztozik nyugat-európai kollégáival, (kelet- és nyugat-európai) honfitársaik, úgymond, a lábukkal voksolnak, amikor is a hazai kulturális kínálat helyett a hollywoodi produkciókat és az afro-amerikai hip-hop kultúrát választják. Az értelmiségi érzékenység keresztezi a populáris, merem állítani, demokratikus választás útját.
Mindenkinek, kelet- és nyugat-európaiaknak, a kulturális eliteknek, akárcsak a társadalmak más, szélesebb rétegeinek van okuk az Amerika-ellenességre. Az elitnek a populáris kultúra iránti megvetése miatt. A hátrányos helyzetűeknek és a velük foglalkozóknak az amerikai gazdasági modell érezhetően kegyetlen faktorai miatt. Ez azt sugallja, szükség van arra, hogy megálljunk és elgondolkozzunk. Ha mindent, a pop-kultúra banalitását, a piac kegyetlenségét és a globalizmus szívtelenségét az új hegemonisztikus hatalom számlájára írunk, nem áll-e fenn a veszélye annak, hogy egy újabb gondolkodás-mentes ideológia lép a hidegháborúban volt régi variánsok helyébe?
Korábban az Amerika-ellenesség jelentette a kézenfekvő ideológiát a kommunista hatóságok számára. Gyalázatos lenne, ha a jövőben az effajta őrültség mását tekintenék a teljes jogú európai státus belépti díjának. A politikai érettség jele, hogy a "mindent, ami amerikai" immár nem automatikusan pozitív megközelítésben vizsgálják. De az is a politikai érettség jele, ha nem mozdulnak el automatikusan az ellenkező irányba. Az intelligens Amerika-ellenesség, illetve -pártiság ugyanazon érem két oldala. Vagyis az amerikai megnyilvánulásokat nem egy egységes modellként, hanem konkrétan, tapasztalatok egy készleteként, az egyén saját, egyéni nézőpontjából kell szemlélni és megítélni.
Ami a közép-európai nézőpont sajátosságait illeti: el kell mondanom, tudatában vagyok annak, hogy a lengyel, illetve általánosabban véve a kelet- és közép-európai emberek maguk is jelentős változásokat éltek át az elmúlt évtizedben, így a kormányzati, illetve gazdasági rendszerek jelentős átalakulását. A proletariátus diktatúrája és a párt élharcosai már nem állnak melletted, ehelyett a liberális demokrácia kiépítésére irányuló puhatolózó erőfeszítések vesznek körül. Az ötéves tervek már eltűntek a múlt süllyesztőiben, helyettük a szabad piaci rendszer gazdasági növekedését szolgáló nemzetközi és hazai tőkebefektetések stimulálására tett próbálkozások közepette élsz. A lakosság napi, heti, havi és évi túlélési módozatai átalakultak. Immár nem úgy tesznek, mintha dolgoznának, s a hatalom sem tesz úgy, mintha fizetné őket. Ma már előrelátóan meg kell tervezni az egyéni karriert, meg kell birkózni az egyéni és társadalmi fejlődés programjával, igyekezve elkerülni a lesújtó munkanélküliségi rátát és megfelelni az azt kitermelő gazdasági feltételeknek.
A körülmények megváltozása nem pusztán az egyéni életek és a gazdasági kilátások iránymódosulását eredményezte. Alapvető kihívásokat indukált a társadalom kulturális és politikai életében, a régió politikai kultúrájában bekövetkezett gyökeres változásokkal együtt. Ezek közül sok közismert és gyakran kommentált: a megfelelő gazdasági megalapozásra tett közép-európai erőfeszítések relatív sikere, az oroszországi demokratizálódás ingatag jellege és a régió stabilitására gyakorolt hatása, a xenofób nacionalizmus előretörése, amely a Balkánon brutális háborúhoz vezetett, a zsidók nélküli antiszemitizmus újjáéledése, mely jelen volt a kommunista érában is, az utóbbi években azonban rendkívüli módon megerősödött.
De egy magamfajta vén "kelet-európaista" róka számára a legnagyobb meglepetést a régióban tapasztalható Amerika-ellenesség felerősödése jelenti, bár ha jól meggondoljuk, a történtek után ez tulajdonképpen természetes. Volt idő – nem is olyan régen -, amikor Kelet- és Közép-Európa szemében Amerika nem tudott hibázni. A világon sehol máshol nem találtak az amerikaiak ilyen meleg fogadtatásra. Mintha tegnap lett volna, hogy kínlódva magyaráztam meghökkent barátaimnak, miért nem gondolom úgy, hogy Ronald Reagan tökéletes elnök, a szabad világ ideális vezére, s hogy egy McDonalds megjelenése Varsóban az én szememben miért nem jele a hatalmas gazdasági és kulturális fejlődésnek. De ma az amerikai hatalommal és kultúrával való elégedetlenség mindenütt érzékelhető: az amerikai média dominanciája miatti nehezteléstől az amerikai fegyveres erők katonai ereje okozta aggodalmon keresztül a volt szovjet blokk országaiban briliáns eredményekkel kecsegtető gazdasági, politikai és kulturális modelleket alkalmazni javasoló amerikai tudósok és értelmiségiek elbizakodottsága miatti elégedetlenségig. Az amerikai "triumfalizmust" elutasítják, s mint általában, rajtunk, amerikaiakon erős a nyomás, hogy megértsük ennek okát.
Remélem azonban, hogy – legalábbis egy kis időre – elhiszik, a poszt-kommunista országok belügyeiben való aktív amerikai részvétel a jó szándékokban gyökerezik. A jóakarat nyilván jelenti az amerikai vállalatok érdekeinek és az Egyesült Államok geopolitikai érdekeinek a demokrácia és szabadság szellemében használt definícióját is. Ezeket természetesen kritikus vizsgálatnak kell alávetni, de mint jó európai realisták, nem is számíthatnak másra. Önök is tudják, hogy az elvek ritkán esnek távol az érdekektől. Mindazonáltal mint objektivitásra törekvő érdeklődő megfigyelő, emlékeztetném önöket arra, hogy az elvek és érdekek, illetve relációik sajátosságai nagymértékben különböznek, ami arra késztet, hogy mindegyiket külön vizsgáljuk, s saját fogalmi körükön belül értékeljük őket. Miközben a demokráciát nem lehet pusztán az amerikai életmóddal azonosítani, a modern demokrácia története és lehetőségei közvetlenül tetten érhetők ezen életmód történetében és kilátásaiban. Míg az "amerikai demokrácia" nem a demokrácia megvalósításának egyetlen lehetséges útja, tettei és problémái tanulságul szolgálhatnak azok számára, akik komolyan veszik demokratikus elkötelezettségüket. Amerikaiak és nem amerikaiak egyaránt profitálhatnak belőlük. Az amerikai gyakorlat kritikája szükségszerű; az amerikai tapasztalatok mondandójának figyelmen kívül hagyása ostobaság.
Az, hogy önök, Kelet- és Közép-Európa polgárai kritikus szemeiket immár Amerikára vetik, a kulturális erő jele, de félő, hogy vízióik vakká teszik önöket. Latin-Amerikában az Egyesült Államok sokszor játszotta el az imperialista hatalom szerepét. Diktátorokat emelt fel és taszított le, s gyakran aláásta a hazai demokratikus politikai erők fejlődését. Mindazonáltal a régió kritikus beállítottságú gondolkodói számára, legyenek a politikai spektrum jobb- vagy baloldalán, immár világos, hogy a világnak ama részén a latin-amerikai országok politikai kultúrája és intézményei legalább annyira akadályozták a demokratikus élet és a szabad társadalom kibontakozását, mint az északi "nagy testvér" beavatkozásai. A hangos "Yankee Go Home!" kiáltások eltérítették a demokratikus beállítottságúakat attól a megoldástól, hogy saját problémáikat hazájukkal szorosabb kapcsolatban vizsgálják. Néhányan a szlogen mögött felsejlő kommunista fenyegetéstől féltek, mások úgy gondolták, hogy a szlogen mondandójának megvalósítása minden problémát megoldana.
Úgy gondolom, hogy efféle figyelem-elterelődés és a külföldi másikkal való ilyen mélységű elfoglaltság lehet jelen most a kelet-európai horizonton, s az európai kontinensen ez közvetlenebbül nyugati pontokból nyerhet támogatást. Ugyanakkor nem kétséges, hogy szükség van az új világrendben betöltött amerikai szerep kritikus megközelítésére, mely egyaránt mérlegeli az amerikai hatalom és kultúra problematikus befolyását, illetve a magát Amerikát jelentő demokratikus kísérlet fontosságát. Fontos, hogy legyenek intelligensen Amerika-ellenesek.
Az amerikai életmódot sokféle kritikával kell illetnünk. Rasszista és rendkívül erőszakos. Az amerikai kultúraipar által gyártott termékek – zene, filmek, tévé műsorok, szoftvertermékek – gyakran keresik a legkisebb közös nevezőt, a középszerűség szintjét, melyet az amerikaiaknak és a külföldieknek egyaránt el kellene utasítaniuk. Mi, amerikaiak saját belügyeinkkel vagyunk elfoglalva, s meglehetősen tudatlanok vagyunk a világ többi részét illetően. Halványan sejtjük csak, hogy néhány ember Amerika határain túl alapvetően más módon él, mint mi, s annak is csak minimálisan vagyunk tudatában, hogy amit mi nemzetként teszünk vagy nem teszünk, annak közvetlen (nem mindig pozitív) hatása van ezen emberek életére. A miénk egy olyan társadalom, amely az árutermékek hajszolását összetévesztette a közjóval, s mi ezt a zavart propagáljuk a világ más részei felé. Túlzottan individualisták vagyunk, s elvesztettük a közösség érzését; túlzottan materialisták vagyunk, s a spirituális fundamentalizmus legkülönfélébb fajtái özönlötték el közéletünket. Bizonyos szempontokból, a radikális szocialisták kritikai szemszögéből, a burke-ista konzervatívokéból vagy a tradicionális katolikusok nézőpontjából úgy tűnik, hogy Amerika a nyugat hanyatlásának és bukásának élharcosa.
Ezzel a véleménnyel azonban az a gond, hogy féligazságokon, megfontolatlan minősítéseken és elhamarkodottan hozott ítéleteken nyugszik. Amerikát önnön karikatúrájaként láttatja, nem pedig akként a komplex társadalomként, ami. Gondoljunk csak az amerikai rasszizmusra.
Az, hogy az afro-amerikaiak kirekesztése az amerikai politikai kultúra szerves része, vitathatatlan tény. Az amerikai szabadságdefiníció a feketék egykori rabszolga státusának fogalmi ellentéteként született meg az Egyesült Államokban. A rabszolgaság hosszú és kíméletlen története, a Ku Klux Klannak a polgárháborút követő újjáépítési időszakban Délen volt félhivatalos terrorisztikus uralma, a Jim Crow-törvények a századfordulótól a hatvanas évekig, amelyek egy államilag érvényre juttatott apartheidet legitimáltak Délen, illetve a szegregáció és az alárendelés állami érvényesítését az Észak nagyvárosaiban, mind a szabadság hiányára mutatnak rá. S ez teszi oly értékessé a szabadságot. Egyik oldalon áll a rabszolga, a másikon a szabad ember, a polgárháborút megelőző időszak nyelvezete szerint. A rabszolgaság oldalán áll a szeparált és tudatosan egyenlőtlen gazdasági és politikai élet szabadság-hiánya, a szabadság oldalán áll Amerika mint a lehetőségek országa.
A faji probléma távolról sem pusztán történelmi adalék; árnyékot vet közéletünk tetemes részére. Oktatási, szociális, jóléti és igazságszolgáltatási rendszereink igazságtalanságai, a feketék és fehérek kezelésének módozatai hihetetlenül lehangoló statisztikákat eredményeznek. Több tizen- és huszonéves fiatal fekete férfi foglya büntetés végrehajtási rendszerünknek börtönlakóként, vádlottként vagy feltételes szabadlábon, mint ahány az oktatási rendszerben van jelen diákként. A feketék és fehérek közti jövedelmi különbségek még mindig rendszerjellegűek: az iskolázottság minden szintjén, nőknél és férfiaknál egyaránt. A fehérek dominálta társadalomban az afro-amerikaiaknak még ma is megaláztatásokkal kell szembesülniük mindennapos életük során.
Azok, akik már jártak Amerikában, emlékezzenek rá, és vegyék jelzésértékűnek, hogy több bevándorlóval találkozhattak attraktív szolgáltatói állásokban, mint például reptéri limuzinok sofőrjeként, illetve jövedelmező cégek kereskedelmi pozícióiban, mint afro-amerikaival, s ez utal a kisebb üzemek foglalkoztatási politikájára is. Munkáltatóknál végzett felmérések kimutatták, hogy szignifikáns preferencia érvényesül a bevándorolt munkaerő javára az afro-amerikaiak ellenében, még az afro-amerikai vállalkozók esetében is. Ez az előítélet valójában szisztematikusan süllyeszti le az afro-amerikai populáció nagy részét a vidéki és városi társadalmon kívüliek rétegébe, elzárva őket az állandó munkalehetőségek és jövedelmek, így a felfelé irányuló társadalmi mobilitás reményétől. A rétegződési struktúra másik végén a pozitív példák ürügyként szolgálnak a rasszisták számára, hogy minimalizálják a hatalommal, presztízzsel és privilégiumokkal járó állásokat betöltő feketék teljesítményeit. A rasszisták úgy gondolják, az összes így betöltött állást szakképzett fehérek orra elől halászták el. A feketék teljesítményei egy újfajta fehér szolgasorsot körvonalaznak.
De amikor önök, a világnak ebben a részében az amerikai társadalom önöket is érintő problémáiról gondolkoznak, gyanítom, nem különösebben aggódunk az amerikai rasszizmus problémái miatt. Önök túlságosan könnyen megértik problémáink természetét. A heterogenitásnak az Egyesült Államokban létező hihetetlenül magas szintje úgyszólván túlmegy a kelet- és közép-európai képzeleten. Fogékonyak lehetnek faji problémáinkra. Megérthetik, hogy az amerikai erőszak problémája valamiképpen kapcsolódik ehhez. Megértésük tartalmazhat faji minősítést vagy mentes lehet ettől. De az itteni különféle faji, etnikai és nemzeti problémák alapján aligha tekinthetnek a mi problémáinkra önelégült módon, s állíthatják szembe önnön magukat velünk tökéletesen pozitív előjellel. Tudják, hogy belső relációink alakulása során szembenézünk azokkal a problémákkal, amelyek a mai modern barbarizmushoz vezettek, s amikor kritikus pillantást vetnek Amerika faji problémáira, tanácsos lenne arra is gondolniuk, hogy az amerikaiak miként igyekeznek megküzdeni, hol többé, hol kevésbé sikeresen, a másság problémáival, miközben az idegengyűlölet ismét felüti undok fejét Európa harcmezein.
De mielőtt azt gondolnák, hogy azt állítom: intelligensen Amerika-ellenesnek Amerika-barátként kell lenni, el kell ismernem, hogy az amerikai életmód kritikus megközelítése fontos az önök kulturális identitásának életképessége szempontjából, valamint, megítélésem szerint, a mi demokratikus életünknek is segítségére lehet.
Valószínűleg kultúraiparunk termékei jelentik az amerikai élet külföldön is érzékelhető legszerencsétlenebb és legproblematikusabb aspektusát. Ezen a területen sok mindent kell elutasítanunk, sok mindent kell elleneznünk, s számomra úgy tűnik, a tömegkultúránk ostobaságaival való szembeszállás, bárhonnan is jön, üdvözlendő. Minél erőteljesebb, annál jobb. De legyünk óvatosak. Az amerikai tömegkultúra kritikája könnyen átcsúszhat a demokrácia, illetve a demokratikus kulturális formák elutasításába. Ennek legnevezetesebb példája az, hogy Theodor Adorno, tökéletesen rossz irányt véve, elutasította a jazzt.
Egy extravagáns képregény-sorozat, a Pogo jut eszembe. Egyik szereplőjének van egy híres mondata egy nyilvánvalóan képtelen interakcióról: "Találkoztunk az ellenséggel, aki mi vagyunk". A vietnami háború idején, amikor ez a sorozat készült, a célzás nem igényelt sok magyarázatot. De ne felejtsük el, hogy az amerikai tömegkultúra sikerének titka a mind az Egyesült Államokban, mind külföldön tapasztalható népszerűség. Nekünk, értelmiségieknek, valóban intelligensen Amerika-ellenességre törekvő értelmiségiként, körültekintőnek kell lennünk az amerikai tömegkultúra megbélyegzésekor, máskülönben könnyen a filozófus fejedelem szerepében találhatjuk magunkat. Valóban fenn akarjuk tartani azt az értelmiségi álláspontot, ami nyíltan azt állítja, hogy "találkoztunk az ellenséggel, akik az emberek"? Az ideológiai háborúk véres századának lezárta után elkötelezhetjük-e magunkat egy olyan politika, vagy akár csak kulturális állásfoglalás mellett, amely azt állítja, hogy jobban tudja, mi áll az emberek érdekében?
Talán, remélem, nem lenne a válasz, de mégiscsak meg kellene kísérelnünk különbséget tenni a banális és az értékes, a gazdagító és a butító között. Egyetértek. De egy intelligensen Amerika-ellenes körültekintően jár el. Némely dolgok könnyen mennek. Az európai és amerikai piacokat egyre erőteljesebben uraló, sok amerikai tévében és filmben jelenlévő, értelmetlen erőszakot tiltani, bojkottálni kellene; a hollywoodi produkciókkal szembeni verseny érdekében esetleg a nemzeti kultúrpolitikák bizonyos módszereivel, egy "majdnem"-cenzúrával lehetne kísérletet tenni az alternatív helyi, nemzeti és regionális piacok létrejöttének biztosítására. A nagyságrendi megtakarítások teszik, hogy Hollywood uralja az erőteljes hatású film- és szórakoztatóipart, széles körben terjesztve egy világnézetet, amely nyilvánvalóan sokszor kifogásolható nem csak itt Európában, hanem az USA-ban is. A mi politikusaink igyekeznek ebből politikai kérdést kreálni, s valószínűleg ezt fogják tenni az Önök politikusai is. Az igazi hollywoodi termékek vonzzák a legnagyobb közönséget: világos, hogy a kisebb létszámú közönségek jövedelmezőségének feltételeit megteremteni ott és itt egyaránt kívánatos.
De eddig viszonylag egyszerű problémákat vetettem föl. Mi a helyzet, ha a szenny és a tökély közti határvonalat nem olyan egyszerű meghúzni? Mi legyen azon művek exportjával, amelyek hatékony esztétikai eszközökkel szólítanak meg egy tömeg-közönséget, de amelyek az anyagiak és a know-how hatalmának segítségével lesöprik a kisebb, nehezebben emészthető alternatívákat? Hogy egy ideillő speciális és sokatmondó esetre utaljak, mi legyen az olyan filmekkel, mint a Schindler listája?
A krakkói élet egyik bizarr tényezője, hogy az ember elmehet a régi zsidó negyedbe, Kazimierzbe, s vezetett túrán nézheti végig a tömeggyilkosságoknak, a gettó likvidálásának, a Holokausztnak Steven Spielberg filmjében ábrázolt, s a széles nézőközönség számára is jelentést nyert helyszíneit. Tudván tudva, hogy valójában mi minden történt azon a helyen (vagy legalábbis ahhoz nagyon közel), mindez szélsőségesen groteszk, a modern gonosz kivetítésének visszataszító amerikanizálása. Úgy tűnik, hogy azok számára, akik szponzorálják ezt a túrát, illetve azok szemében, akik részt vesznek rajta, a borzalmas kínok földje a realitás magasabb fokát érte el azáltal, hogy megjelent egy filmben, mint önnön valósága által. A film, népszerűségén és erején keresztül, széles közönség számára tette valósággá a zsidók elpusztítását. Megkönnyíti az emlékezést, egy olyan területen, ahol a borzalom és a felejtés a tudatlanság szolgálatában léptek kölcsönhatásba egymással. De nem tudom, s bizonyos vagyok abban, hogy Önök közül többen egyetértenek velem, hogy a történet vonalának melodramatikus sajátságai, a jó német középpontba állítása és a happy end egy olyan emlékezést szolgálnak-e, amely rosszabb a tudatlanságnál. Ha filmen ezzé kell lennie a Holokausztnak, fennáll a veszélye annak, hogy kevés hely marad az emlékezésben mindannak, aki és ami különbözött az emlékezetes karakterektől és azok sorsaitól: a szadista táborparancsnoktól, a lojális zsidó könyvelőtől, s a történet hősétől, a német csirkefogótól, aki végül elősegíti a kedvező végkifejletet. A Holokauszt elkövetőinek és áldozatainak ismeretében ez a leegyszerűsítés nagyon nyomasztó.
A leegyszerűsítésen kívül azonban más is tetten érhető, s több van ebben a briliáns filmben a történet vonalvezetésében rejlő melodrámánál. A zsidó gettó likvidálásának valószínűtlen ábrázolásában a náci terror megtapasztalásának abszolút borzalmai azok számára is hozzáférhetővé válnak, akik nem voltak jelen. Az amerikai filmipar minden trükkjének és anyagi erejének felhasználásával a világ könnyen elfelejtett dolgokra emlékezhet, s legtöbbünk képzeletét túlszárnyaló dolgokat képzelhet el. De a legfontosabb, hogy miközben a prezentációval kapcsolatos problémák feltárták az amerikai mozinak az európai filmek kifinomultságával szembeni korlátait, hozzájárultak ahhoz a tényhez is, hogy a film nagyon széles közönséghez jutott el, sok olyan emberhez is, akik aligha szenteltek valaha is gondolatokat a Holokausztnak. A film mint demokratikus művészi forma, elnyeri méltó helyét. Igen, az amerikai happy end korlátai nyilvánvalóak. Igen, századunk borzalmainak tudományosabb feldolgozásai számtalan formában hozzáférhetőek, többnyire sokkal mélyebb betekintést engedve. De a Schindler listája közönségének túlnyomó többsége soha nem fordult volna ezekhez. Intelligensen Amerika-ellenesek, finomítsatok kritikáitokon még akkor is, ha azok általánosságban helytállóak!
Az idegen országokban végzett amerikai tevékenységeket érintő szigorú kritikák különösen arra az anomáliára vonatkoznak, hogy az amerikaiak rendkívül tudatlanok az őket körülvevő világgal kapcsolatban, ugyanakkor azonban rendkívüli módon szeretnének részt vállalni ebben az oly kevéssé ismert világban. Talán még ez az ábrázolás is gyenge lábakon áll egy efféle ellenvetéssel szemben. Ki vagyok én, hogy megtanítsam önöket az intelligensen Amerika-ellenesség mibenlétére? Miért gondolják az amerikaiak, hogy ők tudják a legjobb tanácsot adni az embereknek saját demokráciájuk lehetséges vagy kívánatos formájáról? Vajon a demokrácia problémájáról nyújtott amerikai tanács nem emlékeztet túlságosan is a keleti "nagy testvér" által a lengyeleknek és más országok népeinek nyújtott tanácsaira? Vajon a demokrácia à la Americain pusztán egy újabb domináns ideológia?
Ezek nehéz kérdések. De azt gondolom, egyszerűen megválaszolhatók. Mindössze érzékelni kell, a formális struktúrán túl, a demokrácia, Amerika és az Amerika-ellenesség anyagát is. Ha a demokrácia problémáit nem utópista, hanem praktikus és nem pusztán idealista módon szemléljük, specifikus modern intézményekre gondolunk: alkotmányok és választások, versengő politikai pártok, képviseleti és egyesülési módozatok, a szabad szólás és tulajdonlás liberális jogai, a törvény uralma. De nem szabad elfelejtenünk, hogy ezek az intézmények, amennyiben egy támogató kulturális kontextuson belül sikeresek, demokratikus kultúrát kívánnak. Egy efféle kultúra, szemben az autoriter kultúrával, messze nem egynemű. Tele van paradoxonokkal és anomáliákkal, feszültségekkel és dilemmákkal, melyek általában nem oldhatók meg véglegesen. Nem világos, hogy a demokráciának vajon inkább a kulturális elkötelezettség közös irányvonalára van-e szüksége, mint azt az amerikanizmus szószólói a századfordulón gondolták, avagy a különbözőségek működése tarthatja össze a demokratikus politikát, miként azt a multikulturalizmus (és előtte a pluralizmus) állítja. A demokrácia ezen két álláspont erőteljes és nyílt ütköztetéséről szól. Lévén ilyen nyílt, nem egykönnyen funkcionálhat a szovjet típusú marxizmus módszereivel élő instrumentális ideológiaként.
Az amerikai életmód kritikája alapvető része az amerikai életmódnak. Bizonyos értelemben az Amerika-ellenesség nagy amerikai tradíció. Amikor én egyfajta intelligens Amerika-ellenességet javaslok önöknek, ami szemben áll a kevésbé intelligenssel, ezt az amerikai demokrácia problémáinak ismeretére alapozva teszem. Javaslom, legyünk kritikusak, de nem cinikusak, legyünk jól informáltak a demokrácia amerikai kísérletének sikereiről és kilátásairól, és józan ítélkezők a létező gyakorlatokkal szemben.
Az amerikaiak, különösen ha külföldre utaznak, összetéveszthetik a reményeket a jelen valósággal. Ez elsősorban azok számára kényelmes, akik kormányzati intézményekben vagy azok számára dolgoznak. De kár lenne, ha ez a tendencia beárnyékolná a megoldásokra tett erőfeszítéseket. Szégyenletes lenne, ha az elismerés hangjai mellett nem hallhatnánk a kritika független hangjait is. Amikor tanács érkezik Amerikából, mérlegelniük kell az amerikai társadalom és gyakorlat abban rejlő megértésének minőségét, s a tanáccsal ellátott ország helyzetének megértettségét. Ugyanígy, ha én Amerika-ellenességről hallok külföldről, mérlegelni fogom annak önértékelését és az amerikai élet komplexitásával való szembesülését. Amennyiben vannak ilyen értékei, igazolni fogja a demokratikus program ígéreteit. Hiszen nekünk Amerikában, akárcsak önöknek a világnak ezen a részén, szükségünk van intelligens Amerika-ellenességre, vagyis kritikai beállítottságú demokratikus kultúrára.
(Fordította: Farkas Gabriella)
