A francia baloldalon, a XX. század hetvenes évtizede körül pezsgő szellemi és politikai viták zajlottak egy önigazgató szocializmus lehetőségeiről, feltételeiről. Ezen antietatista és antikapitalista szellemi mozgás társadalmi-politikai feltételeit és metamorfózisát ma is érdemes megismernünk. A visszatekintő elemzés fényében kérdéses, hogy az önigazgatás radikális társadalomszervezési elve mennyiben tehető a mai alternatív társadalmi mozgalmak részmozzanatává.

Az 1970-es években Franciaország volt az utolsó olyan helyszíne a nyugati radikális baloldal fellépésének, amikoris ez a kapitalizmuson túlmutató, a hagyományos szociáldemokráciáénál radikálisabb programjával valóban számottevő erőnek számított. Az önigazgatás, az önigazgató szocializmus koncepciója volt az a program, amely forradalmi abban az értelemben, hogy nem a kapitalizmus jobbá, igazságosabbá tételéről beszélt, hanem egy olyan társadalmi-gazdasági-politikai változásról, amely felváltja az egyik társadalmi berendezkedést egy másikkal.

Nyomban felmerül a kérdés: miért az önigazgatás elképzelése vált a francia baloldal "szabadgondolkodói" számára a szocializmus megvalósulásának formájává? Az egyik fontos összetevő mindenképpen az intézményes baloldal (a két nagy párt: a Francia Kommunista Párt [Parti Communiste Français, PCF], illetve a Munkás Internacionálé Francia Szekciója [Section Française de l'International Ouvrière, SFIO]) válsága volt. A doktriner, vulgarizált marxizmushoz ragaszkodó, a lenini pártszervezet hagyományaira épülő PCF, illetve a centrista politikát folytató, csak elveiben forradalmi SFIO nem látszott képesnek alternatívát nyújtani a szocializmusba való átmenethez. Ráadásul, az önigazgatás közvetlenül érintkezett a Franciaországban hagyományosan igen erős szindikalizmussal, illetve anarcho-szindikalizmussal, elsősorban azzal az elképzeléssel, amely a forradalmat mint a tömegek akcióját (eme akció során fejlődik ki a résztvevők forradalmi tudata) képzeli el. Komoly hatása volt Proudhon, a szindikalista Le Mouvement Socialiste (A szocialista mozgalom) című folyóirat és természetesen a Kommün eszmetörténeti hagyományának is. Ugyanez a helyzet a tanácskommunizmussal is, amelynek rokonsága az önigazgatás elképzelésével kézenfekvő. Nem véletlen, hogy a mozgalom szervezeti kérdéseit és az átalakulás lefolyásának módját illető vitákban az önigazgatás hívei és a PCF között lényegében megismétlődnek a bolsevikok és a "baloldaliak" 20-as években lezajlott disputái¹ , amelyekben az előbbiek természetszerűen nyúltak vissza a tanácskommunizmus hagyományaihoz. A Franciaországot hagyományosan jellemző baloldali dominanciájú értelmiségi közeg kapitalizmus-ellenessége újabb lendületet kapott a fogyasztói társadalmat illető új baloldali kritikákból, illetve a szintén "elkötelezett" francia szociológia legújabb munkáiból.

Az önigazgatásos szocializmus elképzelése 1968 májusa után vált egyfajta "kordivattá", noha természetesen nem lehet azt állítani, hogy a "68-asok" (les "soixante-huitards") mind a koncepció hívei lettek volna, vagy hogy az önigazgatás elképzelése képezné '68 valamiféle ideológiáját, azonban kétségtelen tény, hogy a májusi események nélkül a 70-es évek nem lehettek volna (legalábbis a baloldalon) az "önigazgatás évei".²

 

 

Az értelmiségi közeg

 

Eléggé közismert tény, hogy a világháborút követő első évtized a PCF szellemi dominanciájával telt el a francia baloldalon; az ún. génération de la Résistance (az Ellenállás nemzedékének) tagjai számára a kommunisták szellemi tekintélye megkérdőjelezhetetlen volt (még a kezdetben harcos antikommunista Sartre is 1952 és 1956 között a PCF lelkes hívévé vált). A változást a szovjet-rendszer valódi természetének a napfényre kerülése (elsősorban a magyar '56³) jelentette, ezután a PCF tekintélyének megállíthatatlan hanyatlásával párhuzamosan a kelet-európai szocializmus elvetése általánossá vált. Ez utóbbi megnyitotta az utat a baloldali elkötelezettségű értelmiségiek számára egy új, a szovjet-modelltől eltérő szocializmus koncepció keresése felé.

A következő generáció számára az algériai háború jelentette a meghatározó történelmi élményt. A háború elítélése többféleképpen hatott erre a közegre: egyrészt annak bírálata hamarosan általános rendszerkritikává alakult át (gyakran erős antikapitalista felhangokkal), másrészt az antikolonializmus egy közös alapot jelentett a szerteágazó értelmiségi csoportok, vélemények számára (nem mellesleg a másik közös alapot a sztálinista PCF és a hidegháború logikájának az elutasítása jelentette).

Ennek az új generációnak (amely ‘68-ban lép igazából a színre) az egyik legjelentősebb "kinevelő" szervezete az UNEF (Franciaországi Diákok Országos Szövetsége [Union National des Étudiants de France]) volt, melynek legfontosabb tagszervezetét 1956 és 1962 között a JEC (Keresztény Diákifjúság [Jeunesse Étudiante Chrétienne]) alkotta. Így az UNEF tulajdonképpen előképévé vált a baloldali keresztények és számos nem-kommunista baloldali gondolkodó egymásra találásának. Ennek az egymásra találásnak fontos terei voltak a korban virágzó különböző politikai klubok, amelyekben két áramlat találkozott: az állami funkcionáriusok és az egyetemek elitje illetve a szakszervezetek vezérei. Ez lehetőséget adott az előbbieknek, hogy úgy érezzék, "a tömegek mögöttük állnak". Az új szindikalizmus – amelynek fő képviselője volt az átalakult CFDT – és a baloldali értelmiség egymásra talált, ennek az összefogásnak természetesen fontos következményei lettek a politikai stratégiát illetően is: talán nem tűnik erőltetettnek azt állítani, hogy ez is komoly szerepet játszott az önigazgatás "reneszánszában" a következő évtizedben.

Ez az új generáció egyértelműen az "ellenállás generációjával" szemben határozta meg önmagát⁴ , a szervezetben és a rendezvényeken kialakult közös tapasztalatok, közös ideák (már ekkor megjelenik az állam-társadalom viszony újra megfogalmazásának igénye közben az önigazgatás koncepciója) egyrészt egybeforrasztották ezt a generációt, másrészt lehetőséget adtak a kommunista elképzeléseket bírálva, azokon túllépve a szocializmus egyfajta újradefiniálására. A francia baloldalon tipikus úttá vált, hogy az UNEF-ből (vagy azon belül a JEC-ből) egyenes út vezetett a CFTD-be, vagy a PSU-be, majd tipikusan a PS-be (Szocialista Párt [Parti Socialiste]). Az "algériai generáció" 1960-ban és 1980-ban lassan bekerült az államigazgatás magasabb köreibe illetve a PS közvetlen vezetőségébe. A 60-as évek második felében már egyértelműen az UEC-é (Kommunista Diákok Szövetsége [Union des Étudiants Communistes]) a vezető szerep a diákszervezetek körében: a számtalan irányzatot magában foglaló szövetség volt a bölcsője a híres UJCML-nek (Marxista-Leninista Kommunista Diákszövetség [Union de Jeunesse Communiste Marxiste-Leniniste]), amely 1966-ban vált ki a szervezetből és egyesült 1969-ben a még híresebb Mouvement du 22 mars-szal (Március 22-e Mozgalom) Gauche Plorétarienne (Proletár Baloldal) néven, illetve innen indult a szintén elég ismert, Alain Krivine vezette Jeunesse Communiste Révolutionnaire (Forradalmi Kommunista Ifjúság⁵ ) is. A diákszervezeteknek, jóllehet a baloldali skála szinte minden árnyalatának voltak köztük hívei a trockizmustól a maoizmusig⁶ , mégis volt közös jellemzőjük: ez a liberter marxizmus (marxisme libertaire) követését jelentette. Jellemezte őket egyfajta antiautoriter attitűd (nem véletlen, hogy ezekből a szervezetekből kerültek ki az önigazgató szocializmus legelkötelezettebb hívei), hit a spontaneitásban illetve a mindenféle elnyomott kisebbségek iránti kiállás (így egy bizonyos ökologizmus, feminizmus, regionalizmus és valamiféle homályos "ouvrierizmus").

Az ezekből a szervezetekből indult fiatalok egyértelműen meghatározták a 70-es évek politikai "napirendjét": René Reiffel kifejezésével a 70-es években gauchiste-nak lenni (ez körülbelül annyit jelentett, hogy baloldalinak, de a két nagy párton kívülinek) ugyanolyan elterjedt volt értelmiségi körökben, mint húsz évvel azelőtt kommunistának lenni. A 80-as évekre (párhuzamosan a baloldal hatalomra kerülésével 1981-ben, és nem mellesleg az új jobboldal ideológusainak a színre lépésével és gondolataiknak az értelmiségi viták középpontjába kerülésével) az önigazgató szocializmus elképzelése kikerült az értelmiségi "közbeszéd" fókuszából. Természetesen akadnak még hívei, a gondolatot támogató értelmiségi műhelyek, folyóiratok, kijelenthetjük azonban, hogy valóban leginkább a 70-es évek nevezhetők az "önigazgatás korának" (ma a Rouge et Vert vagy a Sous le drapeau du Socialisme című folyóirat foglalkozik Franciaországban az önigazgatás kérdéseivel).

1968, új baloldal, önigazgatás

 

Persze 1968 májusa nélkül, mint oly sok minden Franciaországban, az önigazgatás reneszánsza sem érthető meg. 1968-ban maga a felkelés vált a tömegek mozgató erejévé, nem valamiféle program vagy élcsapat. Az ún. akcióbizottságok megmutatták azt, hogy "milyen egyszerű megkerülni a szakszervezeteket és a politikai vezetőket, hogy a munkások miként egyesülhetnek spontán módon, élcsapat vagy pártok nélkül" (Daniel Cohn-Bendit). Nem elfelejthető az sem, hogy ezek az akcióbizottságok a közvetlen demokrácia, az önigazgatás olyan – talán sohasem látott – nyitottságát⁷ , a bennük résztvevők innovatív erejét bizonyították, ami nem maradhatott hatás nélkül a szocializmus önigazgatásos formájában hívőkre sem. Mint ahogy az sem, hogy mekkora a különbség a tömegek spontán, alulról jövő forradalma és a különböző szervezetek által felülről levezényelt "puccs" között: "Megtörni a forradalom spontaneitását, megtörni az önmobilizáció és az önemancipáció folyamatosságát, figyelmen kívül hagyni az "ön"-t azért, hogy a folyamatot a múltból kölcsönzött szervezetek és intézmények közvetítsék, egyet jelent a forradalom felszabadító céljainak érvénytelenítésével. Ha a forradalom nem alulról indul, ha társadalmi alapjait nem szélesíti addig, ahol már eggyé válik magával a társadalommal, akkor nem lesz más, mint egy egyszerű puccs." (Murray Brookchin). Talán nem véletlen, hogy '68 után például a CGT-nek vagy a PCF-nek a "forradalmi tekintélye" a mélypontra jutott: az alulról jövő, önigazgató közösségek rendszerére építő forradalom-felfogás egyértelmű győzelmet aratott.⁸

Ha volt egyáltalán 1968-nak "ideológiája" (a híres három M mellett: Marx, Mao, Marcuse), akkor azt leginkább – elsősorban persze Franciaországban – a szituacionisták elképzelései jelentették. Talán témánk szempontjából nem lényegtelen annak leszögezése, hogy Guy Debord és társai politikai előképeit is a tanácskommunisták között kell keresnünk, és koncepciójuk politikai részének alapját is a munkástanácsok, az antietatikus anarchista hagyományok, az anarchizmus és a marxizmus valamiféle szintézisének kísérlete alkotta. Természetesen ők is harcosan ellenezték a szovjet modellt éppúgy, mint a trockisták "elfajzott munkásállamát", vagy a maoisták által védelmezett Kína-modellt. Fontos gondolatuk volt az is, hogy a fejlett országokból kirobbanó világforradalmat képzeltek el, szemben a harmadik világ lázadására építő elgondolásokkal.⁹

A szituacionisták konkrét politikai programja is, amely talán a legnagyobb hatással volt 1968 párizsi eseményeire, a munkástanácsok kollektív forradalmi akciójára és a "tudatos avantgárd" által inspirált tömegekre épült, így némi előképét jelentheti az önigazgató szocializmus francia koncepciójának.

A párizsi felkelők kiadott dokumentumai is hasonló hagyományokhoz nyúlnak vissza, mint az önigazgatás hívei: harc a bürokrácia, a sztálinizmus minden variánsa és a kapitalizmus ellen, a munkástanácsok nemzetközi hatalmának igenlése, illetve elvetése a munkásmozgalom hagyományos szervezeti formáinak.

Láthatjuk tehát, hogy a '68 májusi események, ha nem is feltétlenül vezettek el az önigazgató szocializmus koncepciójáig, bizonyos elemek közössége miatt mégsem véletlen, hogy '68 után a szocialista gondolat megújításának fősodrában az önigazgatás elképzelése állt.

Az új baloldal kapitalizmus-kritikája természetesen komoly változásokat is hozott: a kapitalizmus elnyomó, manipulatív működésének a leleplezése kiegészítette a gazdasági kizsákmányolásra szűkült osztályharcot. A megváltozott körülmények hatottak a forradalmi értelmiség szerepének felfogására is, hiszen ha a fogyasztói társadalom negatív tendenciái leginkább az értelmiségre hatnak (persze nem kizárólag, éppen ezért elképzelhető egy népi forradalom), akkor az értelmiség "kispolgári életkörülményei" nem akadályozzák meg forradalmiságának kialakulását. Így nincs szükség egy centralizált pártra sem, amely az ezen életkörülményekből adódó kispolgári-értelmiségi tudat ("az intellektuális ernyedtség és az állhatatlanság" – Lenin) ellenében az elmélet igazságát erőszakolná rá tagjaira. A fogyasztói társadalom tendenciája éppen az, hogy minden tagjának a tudatát deformálja (hiszen mindenki fogyasztó), így a forradalmi értelmiség a párt mindenható iránymutatása nélkül is képes ennek a tendenciának a leleplezésére és a (gazdaságilag is kizsákmányolt) munkásosztály tudatába való bevitelére. Nem véletlen tehát, hogy az új baloldal meghatározó ideológusai (Debord-tól Marcuséig) éles kritikával illették a munkásmozgalom hagyományos szervezeteit, stratégiáját, és egy új stratégiára építő munkásmozgalom kialakítását tartották szükségesnek, amely a tömegek spontán lázadására (és ebben a lázadásban kialakult forradalmi tudatra) épülne, s amelynek szervezeti keretei a munkástanácsok vagy éppen az akcióbizottságok lennének.

Érdemes itt kitérni a korban oly jelentőséggel bíró munkásosztály-vitára¹⁰ . Arról volt szó, hogyan értékeljük a szocializmusra való átmenet és a forradalom szempontjából azt a kétségbevonhatatlan tényt, miszerint a munkásosztály megszűnik a bérből élők társadalmának aktív élcsapata lenni, s ennek értelmében az ipari bérmunkásság elvesztette azt a történelmi súlyát és szerepét, amellyel a munkásmozgalom ruházta fel (a bérből élők társadalmának domináns szerepéből kiszorította a középosztálybeli alkalmazotti réteg). Ezt kiegészítette a munkások életkörülményeiben beállt változások értékelése is, amely körülményekre így két válasz volt adható. Az egyik szerint az új munkásosztályt a kapitalista termelési mód és munkaszervezet továbbra is megfosztja a döntési lehetőségektől és munkájuk hasznának döntő hányadától, így az osztályantagonizmust illetően a helyzetük azonos a régi, klasszikus proletariátuséval. A másik olvasat szerint az életszínvonal emelkedés oldja a társadalmi antagonizmusokat, a beilleszkedési vágy a "bőség társadalmába" abba az irányba hajtja a munkásosztályt, hogy mindinkább beolvadjon a középosztályi csoportok tarkaságába. Érdekes, hogy éppen akkor zajlott le a tanácskommunizmus, a szindikalizmus reneszánsza Franciaországban, amikor megkérdőjeleződtek az osztályszemlélet alapjai illetve magának a munkásosztálynak a léte is. Az önigazgatás mint globális társadalmi mozgalom válasza ezekre a társadalmi átalakulásokra az, hogy az élet minden területén létrejövő szabad kollektívák nyújthatják a megoldást a kapitalizmus ellentmondásaira illetve a fogyasztói társadalom "dolgokba rejtett elnyomására".

 

 

Az önigazgatás a politikában

 

A 70-es évek második felére az önigazgatás koncepciója bekerült a két legnagyobb baloldali párt programjába, és két jelentős szakszervezet (a CGT és a CFDT) is támogatta. A "politikai" önigazgatás koncepció természetesen nagyban eltér mondjuk a '68-as szervezetek elképzeléseitől. Vizsgálata mégis érdekes lehet, mert talán ez az elképzelés jelentette egy önálló, francia szocializmus-modell alapját. Ennek a francia modellnek¹¹ a kialakulása (a német, svéd vagy az angol szociáldemokráciától) eltérő hagyományokra vezethető vissza: gondolhatunk itt az erősebb francia osztályharcos hagyományokra éppúgy, mint a PCF és a marxizmus kétségtelen tekintélyére vagy arra, hogy Franciaországban még a világháborút követő hosszú konjunktúra idején is erősek voltak a szociális feszültségek, így a szociáldemokraták nem húzódhattak vissza az "igazságosabb kapitalizmus" intézőinek szerepébe. Ennek következtében a hatalomra törő francia szociáldemokrácia egy – mondjuk a némettel összehasonlítva – jóval kevésbé reformista programmal képes nyerni 1981-ben. A képet színesítik a párthoz csatlakozott renegát újbaloldali csoportok, amelyek szintén egy "bad-godesbergi"-típusú reformizmus ellen hatnak¹² . Az önigazgatás elképzelése könnyen beleilleszthető volt a francia baloldal egy jelentős hagyományába is. Abba a hagyományba, amelyet P. Rosanvallon a politika univerzalizációjának (universalisation du politique) nevez: ebben a gondolatban a demokrácia kiszélesítéséről olyan értelemben beszélhetünk, hogy a képviseleti demokrácia alapelvei teret nyernek a gazdasági szervezetekben is. Már az 1890-es években beszélt Jules Guesde "a tulajdon republikanizálásának" (républicanisation de la propriété) szükségességéről, vagy Alexandre Millerand az "alkotmányos monarchiáról" (monarchie constitutionnelle) a vállalatokban. Így tulajdonképpen egy – a képviseleti demokrácia eszközeinek térhódításaként értelmezhető – folyamatként lehet leírni az 1830-tól az Auroux-törvényekig tartó eseménysort.

A szocialista kormánypolitika (amely lényegében egy keynesiánus politika maximumaként indult 1983-ig, majd a gazdasági válság körülményei közepette, a teljes csőd elkerülése érdekében, liberális fordulatot vett) természetesen kiváltotta az önigazgatás híveinek kritikáját, noha bizonyos intézkedések (39 órás munkahét, 60 évnél meghúzott nyugdíjkorhatár, a halálbüntetés eltörlése, decentralizációs törvény) pozitív hatásait elismerték. A fő gondot az jelentette számukra, hogy a reformok éppen az önigazgatás számára legfontosabb szinten, a vállalatokban és a helyi közösségekben akadtak meg. Természetesen a szocialisták teoretikusai is észrevették, hogy nincs szó semmiféle szakításról a kapitalizmussal, a PS politikája – párhuzamosan az 1983-as váltással, a politique de rigueur (megszorító politika) bevezetésével – egy határozottan decentralizáló, az állam szerepét leépítő irányba fordult, ami együtt járt az ideológia szerepének leértékelődésével. Lényeges különbséget jelentett, hogy a francia PS a jóléti állam válsága idején került hatalomra (szemben például a német SDP-vel, amit ez a válság buktatott meg), ez a körülmény érthetővé teszi szocialista politikáját és ennek bukását is.

A harmadik baloldali pártról, a PSU-ról¹³ szóló irodalom közhelye, hogy a párt nem mint politikai erő érdemli meg a fokozott figyelmet, hanem mint a szocializmus megújításáról gondolkodók fontos találkozóhelye, az önigazgató szocializmus koncepciójának "kelesztője" a politikai életben. A három baloldali párt közti különbség az önigazgatással kapcsolatban az volt, hogy míg a PCF (és a CGT) az ortodox marxizmus talaján sokáig az önigazgatást mint valamiféle reformista reminiszcenciát ítélte meg, a PS elismerte mint a szocializmusba való demokratikus átmenet (talán egyetlen lehetséges) útját. A PS számára azonban a baloldali egység (így a hatalomra kerülés) jóval fontosabbnak bizonyult, mint a doktrinális viták¹⁴. A PSU, az önigazgató szakszervezet, a CFDT (Confédération Française Démocratique du Travail) és más kicsiny szélsőbaloldali csoportok számára azonban az önigazgatás kérdése volt a központi jelentőségű: valamiféle egységes baloldal létrehozása is természetesen ennek rendelődött alá.

 

 

A koncepció

 

Az önigazgató szocializmus hagyományát keresve a munkásmozgalom történetének mindmáig legnagyobb világforradalmi hullámáig (1917-23) kell visszatekinteni. Az 1890-es években alapvető változások történtek a nemzetközi munkásmozgalomban, ti. a II. Internacionálé óta a munkásmozgalom ideológiailag mint marxizmus jelentkezett, azonban a XIX. század végétől egyre egyértelműbbnek tűnt, hogy a kapitalizmus végső, általános válsága nem akar bekövetkezni. Az erre adandó eltérő válaszok polarizálták a mozgalmat: innen indul a revizionizmus és az ortodoxia története, született azonban egy harmadik válasz is, a szindikalizmusé. A XX. század első évtizedében ez utóbbi volt a forradalmi munkásmozgalom legbefolyásosabb irányzata elsősorban azokban az országokban (az európai latin országok és Oroszország tartozik ide), amelyek rendelkeztek mind munkásmozgalmi, mind anarchista hagyományokkal. Ez az irányzat talán a legerősebb éppen Franciaországban volt. A szindikalizmus közvetlen eszmetörténeti rokonságban áll mind a tanácskommunizmussal, mind dolgozatom tárgyával, az önigazgató szocializmussal. A szindikalizmus két elméleti hagyományból táplálkozott: a reformizmusból kiábrándult munkásmozgalom bizonyos elemeiből, illetve az egyéni terrorban csalódott anarchizmusból. Az egyik fontos elméleti előzményt a Jean Alleman által (aki maga is munkás volt, s ez meglehetősen ritka jelenség a munkásmozgalom vezetői között) 1890-ben megalapított Szocialista Forradalmi Munkáspárt jelentette. Ez a szervezet elégedetlen volt a parlamenti harcok eredményeivel, hívei úgy tartották, hogy a munkásosztály közvetlen akciókkal felszabadítható, s ennek legmegfelelőbb eszköze az általános sztrájk, a folyamat végén pedig a termelőeszközök a munkásszövetkezetek tulajdonába kerülnek. A másik ideológiai ág, amiből a szindikalizmus táplálkozott, az anarchizmus volt, ahonnan a direkt akció (ekkor már általános tömegsztrájk értelemben), az önkéntes közvetlen szerveződés, az államellenesség, a decentralizáció, a föderalizmus, az önkormányzat elemei érkeztek.

A nagy forradalmi időszakban alakultak ki és hatottak a gyakorlatban azok a tanácskommunista elképzelések, amelyek mindenképpen előképét képezik témánknak. Innen ered tudniillik, hogy a szervezett proletariátus harca, a proletárdiktatúra nem speciális, az osztálytól elválasztható szervezetek feladata, s a tudatos kommunisták szerepe sem abban áll, hogy leválasztva magukat a proletariátusról, megalkossák a forradalom általuk megfelelőnek ítélt szervezeteit.

Ebben a koncepcióban a "szervezett osztály" a saját vezetése alatt harcoló munkásosztály, amely önmaga hozza létre a szervezeteit (az akcióbizottságokat, a munkástanácsokat) illetve az összeköttetést e szervezetek között. Így egyrészt a szervezett osztály harca már nem a harc előtt létrehozott szervezetektől függ, másrészt a szervezett harc már nem valamiféle speciális szervezetek kizárólagos feladata, ezeket a szervezeteket pedig nem is tekinthetjük többé a proletárdiktatúra vezetésére hivatottaknak.

Így a francia 70-es évek is részei az államellenes szocializmus marxi-bakunyini hagyományának, a francia önigazgató szocializmus gyökereit is a 20-as évek tanácskommunizmusa táján kell keresnünk. Az egész baloldal történetének igen fontos eseménye ez a korai leszámolás az államkapitalizmussal, egy olyan állam vezette bürokratikus rendszerrel, mely államosítással, irányított gazdasággal jön létre, s amelyben a párt és a szakszervezet az állam részeként jelenik meg, és megilleti a társadalom irányításának, vezetésének a joga. A tanácskommunizmus után egyértelművé válik, hogy a munkásoknak nem kell (sőt, saját érdekükben tilos) az osztályharc irányítását és vezetését rábízni bármilyen önjelölt vezetőkre, éppen ellenkezőleg: a döntő kérdés mindig az, hogy a harcban, az átmenet bármelyik szakaszában mennyiben létezik a bürokráciát, az apparátust ellenőrző demokratikus dolgozói felügyelet. Így a tanácskommunista hagyomány (és az erre építő francia önigazgatásos elképzelés) nem más, mint a társadalom valós emancipációjára építő antikapitalista koncepció, maga a demokratikus szocializmus.

Látnunk kell, hogy míg a 70-es években az önigazgató szocializmus elsősorban a munkásmozgalommal kapcsolódott egybe, mint a munkások által a gyárakban alakított kollektívákra épülő berendezkedés, addig a 80-as években az önigazgatás már inkább egy társadalmi emancipációra törő társadalmi mozgalom hívószava: egy olyan köztársaság van az elképzelések centrumában, amelyet az emberek maguk irányítanak a munka, a szabad idő, a szolgáltatások kollektívái által. Így az önigazgatás kifejezés ekkor már inkább bázisdemokráciára épülő önkormányzást jelent.¹⁵

Az önigazgatás koncepciója a '60-as években baloldali értelmiségi körökben kezdett népszerűvé válni, elsősorban a különböző európai munkástanácsi hagyományok megismerésével és befogadásával, majd '68 és az új baloldali kritikák hatására (melyek mindkét rendszert – a kapitalizmust és a szocializmust is – érintették) vált a szocializmus egy élő koncepciójává. A baloldal hatalomra kerülése és a kapitalizmus megdöntésének (tulajdonképpen teljesen várható) elmaradása után az önigazgató szocializmus kikerült az értelmiségi viták középpontjából, az elképzelés azonban nagyobb gond nélkül bővíthető, kiszélesíthető volt az ún. autonóm mozgalmak irányába. Ezt hívei meg is tették, így a 80-as években már az önigazgatásról szólva egy olyan alternatív mozgalomról beszélhetünk, amelynek részét képezik a zöld, feminista vagy az ún. posztmateriális értékek is. A koncepció mégis kezelhető egységesként, mert megőrizte alapvető demokratikus, államellenes, a közvetlen szerveződésre építő és antikapitalista értékeit.

Az önigazgató szocializmus francia koncepciója alapvetően egy kettős tagadás eredőjeként jött létre: hívei elutasították egyrészt a kapitalizmus társadalmi-gazdasági berendezkedését, másrészt pedig ellenezték a szovjet modell "létező szocialista" rendszerét is; ebben az értelemben az önigazgatás a szabad szocializmus feltétele és kialakulási formája, s egyben a munkások önigazgató közösségeinek a kialakulása a szocializmusba való átmenet eszköze is. Mivel cél a kapitalizmus meghaladása, ezért az önigazgatás hívei számára egyértelmű, hogy szükséges a legfontosabb termelő egységek kollektivizálása (természetesen semmiképpen sem az államosításuk), noha maga az önigazgatás rendszere összeegyeztethető a magántulajdonnal, azonban a piaci logika dominanciájával nem.¹⁶ Éppen ezért utasítják el az ún. "együttdöntési" (cogestion) és más participációs berendezkedéseket illetve annak a feltételezését, hogy kicsiny önigazgató szigetek életképesek lennének a kapitalizmus "óceánjában". Ez azonban nem jelenti azt, hogy elutasítanának minden részvételt az ilyen kísérletekben, csupán azt, hogy az önigazgatás egy globális elgondolás: lehetséges, hogy ezekből a kicsiny szigetekből fog kinőni az új berendezkedés, általánossá válása azonban mindenképpen szükséges.

Noha az egyértelműnek tűnik, hogy az önigazgatásos szocializmus 1968 májusa után került be a baloldali értelmiségi körök egy részének gondolkodásába és a köztudatba, azonban meg kell említeni, hogy már 1966-ban folyóirat alakult Autogestion (Önigazgatás)¹⁷ néven Georges Gurvith, Henri Desroche és Henri Lefebvre irányításával. A folyóirat az önigazgatás koncepcióját megvalósítható realitásként kezelte, és az önigazgatás jugoszláv példáján elindulva a lap identitását egy kettős elutasítás mentén határozta meg: baloldaliként egyszerre utasították el a szociáldemokrácia reformista gyakorlatát és a "létező szocializmus" állami bürokráciáját, vagy más szavakkal a kapitalizmussal való megbékülést és a kelet-európai szocializmus modellt. A folyóirat a teoretikus analízis mellett a múlt tapasztalataival is foglalkozott, így szerepet kaptak benne az 1917 utáni orosz munkástanácsok, az első világháború után kialakult német, olasz tanácsok, a francia Kommün hagyománya, a spanyol polgárháború idején kialakult helyi kollektívák stb. A többé-kevésbé kortárs tapasztalatok közül kiemelkedik a magyar '56 munkástanácsainak szerepe illetve a jugoszláv önigazgatás elemzése: mindkét esetben fontos szerepet játszik, hogy ezek mint a szovjet-modellel szemben álló szocializmusok jelentkeznek.

A 68-as események és a CFDT szakszervezet követeléseinek, harcának hatására az önigazgatás koncepciója a baloldal gondolkodásának szerves részévé vált. A koncepció egyik legfontosabb teoretikusa, Pierre Rosanvallon egyébként az önigazgatásos szocializmust – természetesen elismerve a gondolat alapvető marxi gyökerét – egy új politikai teóriaként kezeli, mégpedig olyan teóriaként, amely örököse a marxizmusnak (elsősorban a kapitalizmus meghaladása tekintetében), illetve a liberalizmusnak (a civil társadalom autonómiájának visszaállítása értelmében). Ebben az interpretációban az élő és megnyilvánuló (vivant et parlant) civil társadalom fokozottabb figyelmet kap (a kapitalizmus-kritikában is, hiszen a tőkés termelés ezt a civil szférát illetve ennek autonómiáját veszi semmibe). Az önigazgatás is úgy tételeződik, mint a szocializmusnak olyan formája, amelyben egyszerre lehetséges életre hívni a politikai társadalmat és elősegíteni annak fejlődését, de úgy, hogy közben újra életre keljen a civil társadalom is. A politika fogalma ebben a koncepcióban elszakad az állammal való szoros kapcsolattól, s a politikai társadalom és a civil társadalom közti viszonyt jelenti. A politikai társadalom minden változása természetszerűleg kihat a civil társadalomra, így az állam szerepének a fokozatos csökkenése együtt jár a civil társadalom felszabadulásával. Rosanvallonnál és az önigazgató szocializmus összes teoretikusánál és hívénél jelentkezik egy erőteljes állam- és bürokráciaellenesség, a tulajdon szocializációját és a tervezésnek egy demokratizált, decentralizált formáját szükségesnek gondolják, de természetesen nem elégségesnek a szocializmus megvalósításához. Jellemző, hogy a koncepció hívei legtöbbször a "socialisation de la propriété" kifejezést használják a "nationalisation" helyett, amelyet inkább és joggal államosításnak fordítunk.

A társadalmi méretekben való tervezés¹⁸ és az önigazgatás összeegyeztetése érdekes problémát jelentett, ezt a tervnek a demokratikus eljárások általi és decentralizált (területileg és a gazdasági ágak tekintetében is) kidolgozásával, a döntés illetve a terv adoptációjában megnyilvánuló szabadságával vélték megoldani. Nagyon fontosnak tartom aláhúzni, hogy ebben az elképzelésben az önigazgatás nem (pontosabban nem csak) egy új munkaszervezési elv, hanem egy új társadalmi koncepció: kiterjed a teljes társadalomra, annak minden szférájára, a kerületektől a fogyasztási egyesületeken és a művelődési intézményeken át az iskolákig. Így a koncepció perspektívája kettős: egyrészt átalakítani a teljes állami és gazdasági struktúrát (egész egyszerűen megvalósítani a szocializmust), másrészt elősegíteni helyi szinten az autonóm aktivitások kifejlődését¹⁹ . Az elmélet hívei elutasítanak mindenféle centralizációt, hiszen éppen az volna a cél, hogy az emberek maguk vegyék kezükbe az életük alakítását.

A munkásosztályról, szerepéről, tudatáról, vagy egyáltalán csak a létéről szóló korabeli, új baloldali viták természetesen hatottak az önigazgatás híveire is: bár a munkások szerepét kitüntetettnek vélik az önigazgatás általánossá válásában (az átalakulás a kapitalizmus szívében, a termelésben kell hogy végbe menjen), azonban az önigazgatás egy globális, társadalmi koncepció, amely így kihat az élet minden területére, sőt – kicsit patetikusan úgy is fogalmazhatnánk, hogy az önigazgatás – egy új életmódnak megfelelő társadalmi berendezkedés. Az új életmódhoz új emberkép is járul: a homo oeconomicust felváltja a homo creator, az ember, akinek a személyes tulajdonságai válnak döntővé a társadalomban elfoglalt helyét és a gazdasági előrejutását illetően. A koncepcióban egyébként is fontos hely jut annak az elképzelésnek, mely szerint a termelés modern feltételeinek a kialakulása (lényegében a tudományos-technikai forradalom kibontakozásának az általánossá válása) feltételezi, hogy az ilyen körülmények között dolgozó ember (már csak a munkáját egyáltalán lehetővé tevő értelmi kompetenciájának okán is) képes a munkáját önmaga vezetni ("önigazgatni"), így nincs szükség a korábbi katonás munkarendre.²⁰ A "kollektív dolgozó" által irányított gazdaság tehát nemhogy valamiféle visszalépés lenne, hanem éppen ellenkezőleg: egy fejlődőképesebb, hatékonyabb, de mindenekelőtt humánusabb gazdasági rendszert jelent.

Talán itt érdemes megemlíteni, hogy az elképzeléseknek van egy "globális" értelme is: az önigazgató köztársaság (La République autogérée) lehet képes a kapitalizmus extremitásainak (a háborúktól a környezet elpusztításáig) kordában tartására, hiszen csak ez a berendezkedés nem rendelődik alá a profitnak vagy a hatalom hierarchiájának. Ez után nem meglepő, hogy az önigazgatás hívei már a 80-as években utat találtak a zöldek felé: talán tendenciaként is leírható, hogy a közvetlen demokrácia, az önigazgatás (a demokratikus szocializmus) képviselői és a különböző környezetvédő csoportok gondolati közelsége lehetővé teszi az együttműködésüket. Az önigazgatás koncepciója remekül felhasználható volt a különböző regionális mozgalmak támogatására is; az ismert történelmi hagyományok (természetesen Franciaországban elsősorban a Kommün) és a koncepció egyik alapvetése (a helyi közösségek önállósága) lehetővé tette, hogy hívei (vagy volt hívei, például Rocard) az ország regionalizálásának harcos támogatói legyenek. Ezek a megjegyzések talán némileg igazolják is, hogy a 80-as években az önigazgatás hívei inkább már egy ún. új társadalmi mozgalomnak számítanak, mint a munkásmozgalom egy csoportjának.

Az önigazgatásos szocializmus hívei számára (elsősorban 1968 után, amikor a forradalmi útnak és a kapitalizmus végső, általános válságának a feltételezése illuzórikussá vált) a tanácskommunizmus illetve a szindikalizmus hagyományaira építve, a közvetlen demokráciára és a tömegmozgalom innovatív erejére támaszkodva tűnt megvalósíthatónak az átmenet a szocializmusba, és ezzel vált felszámolhatóvá az objektív és a szubjektív mozzanat (hogy ti. a forradalom keletkezik vagy "csinálják") közti ellentmondás.

A demokrácia határozott igenlése az átmenet bármelyik fokán kétségtelenül a szociáldemokráciához volt közelebb, mint az ortodox bolsevik elgondolásokhoz. A szociáldemokratáknál a demokrácia mint a forradalmi stratégia alternatívája jelentkezik, ráadásul a szociáldemokrácia számára is a demokrácia mint a szocializmusért vívott harc eszköze és mint megvalósulási formája is tételeződik. Azonban kétségtelenül nagy a különbség is: az önigazgatás hívei számára "törés" (rupture) nélkül elképzelhetetlen a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet, ez a törés lényegében a tulajdon szocializációját, az önigazgató közösségek hálózatának az általánossá válásával pedig lényegileg az állam fokozatos elhalását jelenti. Az ortodoxia és a reformizmus között lényeges különbség, hogy az előbbiben egy éles cezúra jelentkezik a múlt világa (a kapitalizmus) és a jövő társadalma (a szocializmus) között, míg az utóbbi inkább a kettő közti folyamatosságot hangsúlyozza.

Az állam elhalásának (természetesen marxi alapokon nyugvó) elképzelése fontos következményekkel járt: egyszerűen nem válik szükségessé, sőt inkább magukra az önkormányzó közösségekre válik veszélyessé (a szovjetunióbeli tapasztalatok alapján) az államhatalom politikai forradalommal való meghódítása a munkásosztály (vagy sokkal inkább annak pártja) által. Tulajdonképpen ez volt az a pont, ahol a legélesebben szemben álltak egymással a rocardi és a CERES (Szocialista Tanulmányi és Kutató Központ [Centre d'Étude de Recherche et d'Éducation Socialiste]) csoport elképzelései. Míg Rocard és hívei (a pártpolitikában nagyjából a PSU) az önigazgatásra alapozva képzelték el azt a bizonyos rupture-t, a CERES csoport számára az önigazgató szocializmus egy politikai forradalom, a törés után válna általánossá a társadalomban (tehát a contrôle – ellenőrzés – szakaszát megelőzi a lutte pour la contrôle – harc az ellenőrzésért – ideje). Egyértelmű, hogy a rocardi koncepció nyitottabb volt a reformizmus irányába (tulajdonképpen magának Rocardnak az életútja is ezt bizonyítja), de az is, hogy mondjuk Chevčnement érvelését nagymértékben gyöngítette maga a történelem: Kronstadt után bajos azt állítani, a szocializmus demokratikus, önigazgató társadalmába az átmenet úgy fog történni, hogy a sikeresen megvívott politikai forradalom után a párt a meghódított államhatalmat mintegy felszámolva, az önigazgató kisközösségek társadalmát fogja felépíteni. Rocard (már szocialista politikusként, 1977-ben, a PS nantes-i kongresszusán) a francia baloldali hagyományokra építve vezeti le vitája lényegét a CERES csoporttal (természetesen itt az egész baloldal két eltérő hagyományáról is szó van): véleménye szerint ellenfelei a francia baloldal (legnagyobb hatással bíró, és a munkások körében a legnagyobb támogatottságú) ágát képviselik. Ez az irányzat a jakobinus tradícióra alapozott, centralizáló, állambarát, nacionalista és protekcionista, míg az ő általa követett vonal a közvetlen demokráciára, a helyi közösségek autonómiájára, a decentralizációra, a regionalizmusra alapozódván hangsúlyosan államellenes. A Rocard-féle elemzésből véleményem szerint az államhoz való eltérő viszonyulás kiemelése a döntő, de fontos a demokráciához (mint a szocializmushoz vezető eszközhöz és a szocializmus megvalósítási formájához) való viszony is: annak kimondása, hogy a demokrácia elengedhetetlen a szocializmus bármelyik lépcsőfokán, talán a baloldal történetének legfontosabb tanulsága.

Természetesen a pártszervezés kérdésében is eltért egymástól az önigazgatás híveinek és a hagyományos szervezetekben tevékenykedőknek a véleménye. Az előbbiek egyértelműen elutasították a bolsevik mintájú forradalmi munkáspárt gondolatát, azt a periférián fellépő forradalom következményének ítélve. Ebben már az is problémát okoz, hogy egyáltalán kialakult egy ilyen szervezet, de még nagyobb baj, hogy hivatkozási alappá is vált. Az önigazgatásnak a pártszervezetet érintő koncepciójában szerepet játszik a munkásosztály szerepe változásának a korban népszerű gondolata is: a tradicionális munkásosztály mellett egy szélesebb szocio-kulturális mozgalmat, a "másik civilizációt" kell mozgósítani. A mozgósításuk pedig a saját önszerveződésükre, az így felfogott osztály önmobilizációjára (melyben kifejlődik az osztálytudat) épül. Ennek következtében tehát nem egy elitista szervezetre van szükség, hanem egy önszerveződésre épülő mozgalomba kell "bevinni" a harc globális céljainak a tudatát. Az önigazgatás hívei entrisme-jának az értelme így a önszerveződés segítése, és a harc céljához való közelítése. Az ezt elősegítő szervezet belső struktúrájának is ennek megfelelőnek kell lennie: teljes belső demokráciára, állandó rotációra, szabad vitákra kell épülnie. A párt feladata természetesen nem az osztály irányítása, hanem az önszerveződések orientálása, lelkesítése illetve a végcél felmutatása. Ha létezik az önigazgató társadalomba való átmenetnek valamiféle általános sémája, akkor azt így lehetne leírni: a párt feladata mindenütt elősegíteni az önszerveződést, majd egy nagy krízis idején ezek az önigazgató közösségek, megszerezve a hatalmat, megteremtik a bázisát az új társadalomnak, amelyben a közösségek kezében van a hatalom az alapoktól a csúcsig.

Ennek a baloldali mozgalomnak a továbbélését ma az alternatív mozgalmak keretében értelmezhetjük. Ehhez veszem kölcsön Erik van Abbeele gondolatait, melyek szerint a 60-as évek jelentették az átmenetet az új társadalomban. Megindul az a folyamat, ahol az elidegenedés minden individuumot millió oldalról támad meg, így a hagyományos ellenállás is zsákutcába jutott: vagy a túlhajtott fogyasztás ösztökélője lesz, vagy az eredménytelen szembefordulást jelenti csupán az ellenállás régi, hagyományos formáival, vagy marginális szektákba húzódik vissza minden valódi harc nélkül. Felvázolja azonban a hagyományos és az új társadalmi mozgalmak formáinak együttműködési lehetőségét is: "Az alternatív csoportok által kidolgozott kísérletek és tervek mindig akkor nyernek fontosságot, amikor a fennálló rendszer saját korlátaiba ütközik, míg a hagyományos társadalmi mozgalmak azon a ponton kezdhetnek el gőzerővel működni, ahol az alternatív mozgalom határai húzódnak. Csak a gazdaság strukturális reformjának megvalósulásakor (például a munkamegosztás vagy a vagyon- és jövedelemosztás terén) törhet ki az alternatív mozgalom a gettóból (például az informális gazdasági tevékenység fellendülése, autonómia, önigazgató termelés), és csak így válhat részévé a ,Mindenki' kísérletének, a közös próbálkozásnak. De az alternatív hálózatok nyitottságát a hagyományos mozgalmaknak is – szükségképpen – át kell venniük, mert ezek (jelen formájukban) teljes kudarcra vannak ítélve az ipari társadalomban, s nagy szükségük van új erőforrásokra és inspirációkra, egy másik jövő szép víziójára."

Az új társadalmi mozgalmak társadalomkritikája és társadalomeszménye sok szálon kötődik a modern társadalmi mozgalmak ideológiai hagyományaihoz (így az ún. utópista szocializmushoz, a marxizmushoz, az új baloldal ideológiájához, vagy leginkább az anarchizmushoz). Ráadásul ennek az alternatívának számos eleme egyezik az önigazgató szocializmusról gondolkodókéval: a gazdasági növekedés jellegének és dinamikájának az ökológiai, szociális szempontok szerinti szabályozása; az ipari-technológiai fejlődés beillesztése az össztársadalmi célok rendszerébe; az emberi elidegenedés megszüntetése; a modern társadalmi harmónia megteremtése a közösség-típusú kollektívákban, melyek lehetőséget adnak mind az egyéni szükségletek kielégítésére, mind az egymástól és önmaguktól idegen szerepekre szakadt egyéniségek újraegyesítésére; vagy az állam leépülése a közösségek decentralizált, antiautoriter, bázisdemokratikus, önigazgató megszervezése révén. Ezek a közös elemek talán mind kapcsolódási pontot jelenthetnek.

Végezetül azt mondhatjuk, hogy az önigazgató szocializmus Franciaországban egyszerre jelenti az új baloldal szocializmus-képét, a két baloldali párt ideológiájának részeként megjelent a pártpolitikában, illetve számos elemében kapcsolódott az új társadalmi mozgalmak színrelépéséhez is.

 

 

Felhasznált irodalom

 

Anarchizmus ma (összeállította Bozóki András, Seres László és Sükösd Miklós), T-Twins, Bp., 1994.

Denis Berger: "Bureaucratie, parti révolutionnaire, autogestion", in: Vers la république autogérée, Sous le drapeau du socialisme, Numéro Spécial, 103.

Annie Cohen-Solal: Sartre, 1905-1980, Európa, Bp., 2001.

Victor Fay: L'autogestion – une utopie réaliste, Éditions Syllepse, Párizs, 1996.

Michel Pablo: "Autogestion – clé du dévelopement économique du XXIe siècle", Sous le Drapeau du Socialisme, 1991. szeptember

"Quel parti pour l'autogestion?", Résolutions adoptées par la VIIIe Conférence de la Tendance Marxiste Révolutionnaire Internationale, in: Vers la République autogérée, Sous le Drapeau du Socialisme, Numéro Spécial, 103.

Michel Raptis: "Démocratie directe, démocratie des conseils, république autogérée", Sous le Drapeau du Socialisme, 1987. május-június

Rémy Reiffel: Les intellectuels sous la Vème République, Calmann-Lévy, Párizs, 1993.

Pierre Rosanvallon: "Malaise dans la représantation", in: La République du centre, Calmann-Lévy, Párizs, 1988.

Tütő László: "Tézisek az önkormányzó piac lehetőségéről", in: Önkormányzás vagy az elitek uralma (szerk. Krausz Tamás és Márkus Péter), Liberter, Bp., 1995.

Erik Van Abbeele: "Alternatív mozgalmak és társadalmi változások", in: Politikai ökológia, Bölcsész index – centrál könyvek 2.,1989.

 

 

Jegyzetek

 

1 Az új baloldal számára a kapitalizmus válságának oka szubjektív természetű, amit elsősorban az elidegenedés jelenségében láthatunk, így a társadalmi folyamatokban és a forradalomban is a szubjektív tényezők kerültek előtérbe. Ez pedig igen közel vitte az új baloldal képviselőit a 20-as évek baloldali kommunistáinak elképzeléséhez.

2 Pierre Rosanvallon (az önigazgatás ideológusa, korabeli szakszervezeti aktivista és neves teoretikus) jelentetett meg ilyen címen egy könyvet a 70-es évekről (L'âge de l'autogestion, Az önigazgatás kora).

3 Ahogy Sartre fogalmazott híres, Sztálin kísértete (Le fantôme de Staline) című cikkében: "Nemcsak azt tartom bűnnek, hogy páncélosokkal támadta meg Budapestet, hanem azt is, hogy 12 évnyi terror és ostobaság miatt ez egyáltalán lehetségessé vált… Kijelentem, hogy azokkal az emberekkel, akik jelenleg vezetik a PCF-et, sem most, sem a jövőben semmiféle kapcsolatfelvétel nem lehetséges. Minden szavuk, minden tettük 30 évnyi hazugság és megmerevedés következménye. Reakcióik teljességgel felelőtlenek." (Idézi Cohen-Solal, 570. o.) Talán itt érdemes megemlíteni, hogy az '56-os munkástanácsok jelentőségére először a híres Socialisme ou Barbarie mutatott rá.

4 "Árvák vagyunk, mert apáink elárultak minket, az Ellenállás generációja elmerült a botrányokban, a konformizmusban vagy a kolonializmusban, a kereszténydemokrácia számunkra ellentéte a kereszténységnek és a demokráciának… Elhatároztuk, hogy saját kezünkbe vesszük a harcunkat a szociális demokráciáért." – Robert Chapuis, a JEC főtitkára (idézi Reiffel, 1993, 129. o.).

5 Ez a szervezet az elődje a Ligue Communiste Révolutionnaire-nek, amely az egyik legfontosabb szélsőbaloldali (konkrétan trockista) csoport napjainkban is. A szervezetnek képviselői vannak az Európa Parlamentben.

6 A maoizmus népszerűségét az magyarázza, hogy Mao a "nagy ugrás" első szakaszát követő kiigazításkor, illetve a kulturális forradalom idején a tömegmozgalmakkal a "revizionista elhajlás" veszélyét akarta kiküszöbölni. A nyugati új baloldal ebben a bürokráciával és az anyagi javak hajszolásával szembeni – ráadásul a szovjet bürokratikus modellel is szembeállítható – spontán tömegmozgalmat látott.

7 "A helyi lakosság azelőtt sohasem vállalt ilyen aktív részvételt a tényleges politikai döntések meghozatalában, hangjuk sohasem volt ilyen tisztán hallható a nyilvános fórumokon. A demokrácia közvetlen igényeink megvitatásából és a tetteket követő szükséghelyzetből fakadt. (…) A tanácskozások mindenki számára nyitottak voltak. Minden helyi akcióbizottság érintkezésben állt a magasabb, kerületi akcióbizottsággal, amely pedig a párizsi akcióbizottsággal állt érintkezésben. Az akcióbizottságok mindazonáltal következetesen ellene voltak annak, hogy ez a mellérendeltségi viszony valamiféle politikai irányítássá korcsosuljon. Fenntartották maguknak a jogot, hogy megtegyenek bármilyen lépést, amit akár a helyi, akár az országos érdekek szempontjából helyesnek tartanak, és váltogatták a képviselőiket, akik nem rendelkeztek mandátummal és csupán közvetítőként tevékenykedtek." "Eszményképünk egy olyan egyesült mozgalom, melyben a szektarianizmust és a bürokráciát a lehető legnagyobb fokú demokrácia váltja fel."- D. Cohn-Bendit (Bozóki,1994, 91. ill. 93. o.).

8 "A baloldal figyelemre méltó fogékonysága a hierarchikus, autoriter hatásokra megmutatja, milyen mélyen gyökereznek a radikális mozgalmak abban a társadalomban, amelynek nyíltan a megdöntésére törekednek. Ilyen szempontból majdnem minden forradalmi szervezet az ellenforradalom forrása. Az ellenforradalom potenciális lehetősége csak akkor szüntethető meg, ha a forradalmi szervezet "struktúrája" úgy épül fel, hogy formái a szabadságnak a forradalom által bevezetett közvetlen, decentralizált megvalósulási módjait fejezik ki, és ha maga a szervezet a forradalmárokban a szabad emberre jellemző életstílust és személyiséget alakítja ki. Csak akkor lehetséges, hogy a forradalmi szervezet feloldódjon a forradalomban. Hogy beleolvadjon annak új, közvetlenül demokratikus társadalmi formáiba, ahogy a sebvarró cérna szívódik fel a gyógyuló sebben." – M. Brookchin (Bozóki 1994, 77. o.)

9 Az ún. tercemundizmus a harmadik világot (már az elnevezés is a harmadik rend mintájára keletkezett Alfred Sauvy tollából, majd Fanon művéből – A föld rabjai, Les damnés de la Terre – válik általánosan használatossá) tartotta a forradalom kiindulópontjának, így harcosan Kuba-, Vietnam-, Kína-stb. barát volt.

10 Franciaországban André Gorz (Stratégie ouvriere et néocapitalisme, 1964) és Serge Mallet (La nouvelle classe ouvriere, 1963) tekinthető az ún. új munkásosztály-elméletek legnevesebb képviselőjének. Mindketten a tulajdon szocializációjának és a munkások önigazgatásának a hívei. Gorz ezt a munkásosztály minőségi szükségletének látja (hiszen a mennyiségi szükségletek a jóléti államban kielégítettek). Mallet új munkásosztálya is a politikai osztálytudatra ébredt munkásokból áll, akiknek a követelései már nem anyagi jellegűek.

11 Ez az eltérő útkeresés némileg még mostanság is érezhető, talán elég Jospinnek a Blair-Schröder féle harmadik út koncepció elutasítására hivatkozni: ma már persze ez elég keveset jelent, mégis joggal állítható, hogy Jospin egyértelműen "balra" állt például Blairtől. Manapság ez inkább a hagyományos szociáldemokrácia programjához való fokozottabb ragaszkodásban érhető tetten.

12 Így nem véletlen, hogy a Szocialista Internacionáléban éles viták zajlottak a 70-es években a latin országok (Franciaország, Olaszország, Spanyolország, Belgium és Portugália) képviselői és a többi ország szocialistái között a politikai irányvonalról és a kommunista pártokkal való szövetség kérdéséről.

13 Parti Socialiste Unifié, tulajdonképpen ez a szervezet volt az "új baloldal pártja", olyan tagokkal, mint Serge Mallet, François Furet, Jean Poperen, Alain Touraine, Jacque Le Goff.

14 Tulajdonképpen ez volt Mitterand (igen sikeres) politikájának a lényege: az új baloldal integrálása a PS-be.

15 H. Lefebvre meghatározásával: "Önigazgatásról beszélhetünk minden alkalommal, amikor egy társadalmi csoport (általában a termelő dolgozók) megelégelik, hogy szó nélkül elfogadják az életviszonyaikat; minden alkalommal, amikor egy ilyen csoport nem csak megismerni, hanem alakítani is kívánja saját létfeltételeit." (Idézi Fay, 1996., 96. o.).

16 Ehhez a felfogáshoz talán Tütő László elemzése áll a legközelebb az önkormányzó piac lehetőségéről, amely szerint, mivel az önkormányzás kiterjed az élet összes lényegi feltételére, így a piac működése is rétegzetté válik, tehát nincs egy egységes normarendszer, amely szerint az működne. Az önkormányzó piacot így a piac legkiteljesedettebb formájának is tekinthetjük. (Tütő, 1995.)

17 A folyóirat 1970-től Autogestion et Socialisme néven jelent meg, a fentebb felsoroltakon kívül munkatársa volt még René Louvron, Louis Janover, illetve Jean-Pierre Garnier is. De olyan külföldiek is írtak a lapba, mint Noam Chomsky vagy Murray Brookchin.

18 Michel Rocardnál megfogalmazásával, a tervezés értelme "a közösség politikai akaratának kinyilvánítása és annak a lehetőségnek a megteremtése, hogy a közösség kontrollálhassa önnön fejlődését".

19 Nem véletlen tehát, hogy az önigazgatás hívének számító párt, a PSU már 1967-ben kiállt a – Franciaországban az ismert történelmi tradíciók miatt máig kényes témának számító – decentralizáció és regionalizáció mellett a "Décoloniser la province" (A vidék dekolonizálása) jelszó meghirdetésével.

20 A gondolat komoly inspirációkat kaphatott Foucoult-tól: "Miért is csodálkozunk, hogy a börtön a gyárakra hasonlít, az iskolákra, a kaszárnyákra, (…) s hogy ezek egytől egyig a börtönre hasonlítanak?"