1793 a francia forradalom leghevesebb radikalizálódását hoz­za magával. A történelem egyik leghatalmasabb forradalmi mozgalma ez, amely öt éven át legyőzhetetlenül, a gazdasági, szociális és politikai korlátok egymás utáni áttörésével a pol­gári forradalmat a csúcspontjára juttatja, és erőfeszítéseiben előrevetíti egy még el nem érkezett jövő körvonalait is. Erről az epizódról – még inkább, mint a Bastille elfoglalásáról – bízvást mondható, hogy jelentősen többet kell látnunk benne, mint pusztán akadémiai viták és tudományos kutatások mes­terkélt, mondvacsinált témáját. A francia forradalom általános megünneplése 1989-ben hajlamosnak mutatkozott eltüntetni ezt a második évet¹ a megemlékezésekből és beszámolókból, és glorifikálni 89 eredményeit és az emberi jogok első Dek­larációját; hogy aztán a jakobinus „félresiklást" egybemoshas­sa minden totalitarianizmussal általában.

Miután Franciaország 1815 óta az egyik legreakciósabb képviselőházat tudhatja magáénak, 1993 igazán nem lehet számunkra szégyellnivaló bicentenárium. Nem mintha külö­nösképpen kedvelnénk az ünnepségeket, hanem mert az em­lékezés tétje igen nagy. 1793, a kizsákmányolás és elnyomás elleni hosszú, sok évszázados ós befejezetlen harc egy lapja, olyan forradalmi esemény, amely gazdag tanulság a ma szá­mára, és amelynek elemzése nem lehet közömbös számunk­ra. E periódus tétjeinek és ellentmondásainak megértése azért is fontos, mert a benne rejlő tendenciák máig sem vesztették érvényüket.

A nagy forradalmi nyomás

1793 elején, úgy tűnik, a girondisták szilárdan kézben tartják a hatalom gyeplőjét. Egy forradalom kedvezményezett, győ­zedelmes burzsoáziáját képviselik, amely nekik adta a hatal­mat, a nemzeti javak eladásával megnövelt pénzügyi alappal és az egy évvel korábban deklarált háború profitperspektívá­ival. Semmit sem áll szándékukban elveszíteni a megszerzett helyzeti előnyből, meg akarják védeni a forradalom által életre keltett művet, és pontosan itt meg is állítani a folyamatot.

A háború azonban, amelyet a kontinens koronás fői meg Anglia, a nagy kereskedelmi rivális ellen indítottak, hamarosan megingatja és megsemmisíti törékeny egyensúlyukat. Az északi fronton Dumouriez tábornok többszörösen kudarcot vall az osztrákok elleni hollandiai offenzívájával. Dumouriez ekkor utolsó kártyáját kijátszva átáll az ellenséghez, s megkísérli Párizsban a Konvent feloszlatását és az 1791-es monarchikus alkotmány visszaállítását. A koalíciónak abban a pillanatban sikerül kiterjesztenie a háborút francia területre, amikor a me­gyékben a Vendée fellázad háromszázezer férfi besorozása ellen. Ez a polgárháború, melynek a nemesek és monarchis-ták gyorsan megértik a tétjét, meggyorsítja a girondisták bu­kását, akiket felelősnek látnak a vereségért. Párizsban új élet­re kel a népesség hazafias mozgolódása, és összekeveredik a szociális elégedetlenséggel.

A Gironde előzetesen úgy kalkulált, hogy a háború költsé­geit a meghódított országok fogják megfizetni. A vereségek tehát új társadalmi problémát vetnek fel: ki viselje a háborús erőfeszítés terheit? Az asszignáta-pénz növekvő kibocsátása hozzájárul a fogyasztói árak emelkedéséhez, és bátorítja a gabonakereskedők és -termelők spekulációját. így aztán a vá­rosi dolgozó népesség többségét alkotó kézművesek, bér­munkások, kiskereskedők fizetik a girondista liberalizmus költ­ségeit, a kereskedelem terén elért „legteljesebb szabadságot".

A tél támogató hatására, amikor csoportosulások keletkez­nek a pékségek előtt, a Veszettek a létfenntartási eszközök adóztatását, a gabona rekvirálását és a pékségek szabályo­zását követelik, nemkülönben segélyeket az önkéntesek csa­ládtagjainak és a nyomorgóknak. 1793. február 17-én negy­vennyolc párizsi sans-culotte szekció a Konvent bírósága előtt kinyilvánítja, hogy „ahol nincs kenyér, ott nincs többé szabad­ság, nincs többé törvény és nincs többé Köztársaság sem", és bejelentik, hogy szembenállnak a gabonakereskedelem ab­szolút szabadságával. Ekként fokozatosan kialakulnak és po­litikai tartalmat nyernek a népi szociális követelések.

Ez idő tájt a mobilizáció még képtelen beindítani az irányított gazdaság ezen programját, amelytől militáns hívei a válság vé­gét várják. Marat és Robespierre e követelések ellen nyilatkoz­nak: a népnek fontosabb dolga is van, mint hogy hitvány porté­kákért felkeljen, „fel kell kelnie, de nem azért, hogy begyűjtse a cukrot, hanem azért, hogy térdre kényszerítse a brigantikat".

1793 májusában a girondista politika csődje nyilvánvalóvá válik. Ez a politika, mivel háborús hódításokból és profitokból akart forrásokhoz jutni, képtelennek bizonyult olyan hatásos intézkedések megtételére, amelyek a nép mozgósítására ala­pozva biztosítják a győzelmet. Bár örököse volt a forradalom első éveinek, a girondista politika megtagadta a forradalom további elmélyítését. A vívmányok életben tartása nem ért meg annyit számára, hogy gazdasági liberalizmusát és profitjainak egy részét feláldozza a sans-culotte-okkal való szövetség ol­tárán. Az igazi ellentét a hegypártiak és a girondisták között feszül a veszélyben levő forradalom sorsa körüli politikai vi­tában, melyben a burzsoázia két frakciója áll szemben egy­mással. A hegypártiak ugyanis tudatában voltak annak, hogy az ellenforradalom leküzdéséhez a határoknál és az országon belül legalábbis részleges engedményeket kell tenniük a sans-culotte-oknak.

A Konventben tehát előtérbe került a szociális vita, ami óha­tatlanul a tulajdon kérdése körül polarizálódott. Hogy megkí­séreljék befolyásuk megmentését, a girondista szónokok harc­ra buzdították a tulajdonosokat: „Tulajdonotokat fenyegetik, ti pedig becsukjátok szemeteket a veszély előtt. Háborúságot szítanak azok között, akiknek van valamijük s akiknek sem­mijük sincs, és ti semmit sem tesztek, hogy ezt megakadá­lyozzátok… Párizsiak, lépjetek ki végre letargiátokból, és szo­rítsátok vissza ezeket a gonosz darazsakat a fészkeikbe!"

Ugyanekkor Robespierre a Hegypárt mozgalmának döntő jelentőségű előrelépését vázolja fel, amikor a tulajdont aláren­deli a társadalmi hasznosságnak: „Hosszasan felsoroltátok mindazokat a cikkelyeket, melyek a tulajdon gyakorlásának mind nagyobb szabadságát hivatottak biztosítani, ám egyetlen szóval sem határoztátok meg annak törvényes kereteit; így ez nem az emberi jogok nyilatkozata, hanem a gazdagoké, a harácsolóké, a spekulánsoké meg a zsarnokoké." S Robespierre ekkor új meghatározást javasol a tulajdonjog számára: „A tulajdon az a jog, amelynek birtokában minden állampolgár élvezheti a javak azon részét, és rendelkezhetik is vele, me­lyet a törvény biztosít számára."² A tulajdon, amely az 1789-es jogi Deklarációban még „szent és sérthetetlen" természetjog, így válik társadalmi intézménnyé az 1793-as Deklarációban.

Elkerülhetetlen, hogy ez a két szociális koncepció – és a forradalmi burzsoázia bennük rejlő kétféle politikai stratégiája – konfliktusba ne kerüljön egymással, s e konfliktus kimene­telét a népi mozgalomhoz fordulás fogja meghatározni. Mégis a Gironde kezdeményezi a párizsi községtanács, a hegypár­tiak fellegvára elleni harcot, mégpedig május 24-én, a Veszet­tek szóvivője, a Pere Duchesne újságírója, Hébert bebörtön­zésével. A politikai egyensúlynak vége, a hatalom bizonytala­nul oszlik meg a forradalommal szemben ellenséges erők tá­borában. Számos megyében a girondisták a monarchistákkal szövetkeznek. Marseille-ben a kiküldött képviselőt elűzik, és elfojtják a sans-culotte mozgalmat. A helyi burzsoázia minde­nütt megkísérli megállítani a forradalmi lendületet. Magában Párizsban a Konvent elnöke így kiált fel: „Ha ezek a folyto­nosan újjászülető felkelések odáig fajulnak, hogy kihatnak a nemzeti képviseletre, akkor – egész Franciaország nevében mondhatom: – Párizs megsemmisül, és hamarosan azt kutat­ják a Szajna-parton, hogy egyáltalán létezett-e valaha is."

Május 25-én a jakobinusoknál Robespierre felkelésre hív: „Amikor a népet elnyomják, amikor önmagán kívül nem marad más számára, akkor gyáva lenne, aki nem tanácsolna neki felkelést." A május 31-i és június 2-i felkelések megdöntik a Gironde-ot, képviselőit letartóztatják, és a Hegypárt a sans-culotte-okra támaszkodva hatalomra kerül. Ő tudta felfogni és kanalizálni a népi elégedetlenséget. Ezeket a forradalmi na­pokat gondosan előkészítették és keretek közé szorították a jakobinusok, nem volt itt semmiféle spontán népi kitörés Pá­rizs utcáin, mint 1789 júliusában. Ám a jakobinusok, éppen azáltal, hogy kezükbe ragadták a kezdeményezést, megmen­tették a parlamenti legalitást: annak ellenére, hogy népi nyo­másra cselekedtek, a Konvent szuverén maradt. A Hegypár­tiak a Nemzetgyűlésben kisebbségben voltak ugyan, de arra készültek, hogy kihasználják a radikális társadalmi mozgal­mak és a konzervatívabb jellegű parlamenti többség közötti ellentétet. Miközben a legitimitásnak mindkét forrására tá­maszkodtak, igyekeztek ezeket kölcsönösen semlegesíteni, hogy saját erőiket a döntőbíró helyzetébe hozzák

A mérsékelt Hegypárt

A Hegypárt válaszúthoz ért; ez magyarázza kezdetben nagyon is mérsékelt politikáját. A Konvent két erő harapófogójában mű­ködik: az egyik a párizsi sans-culotte-ok mozgalma, a másik az a „föderalista" lázadás, amelyet egyes girondista képviselők szí­tottak a megyékben, miután megmenekültek a letartóztatástól. A Hegypárt megkísérli megnyerni ezt az ex-girondista vidéki burzsoáziát, amely egészen idáig támogatta a forradalmat, ki­elégítve a feudális jogok eltörlésére irányuló paraszti követelé­seket. A hatalom tehát megkísérli a népi mozgalom lefékezését, anélkül, hogy a Gironde-nak kedvezne. Ezt az ingatag egyen­súlyt végül is a júliusi válság rombolja le.

A mérsékelt politika nem valósítja meg a sans-culotte prog­ramot, mindazonáltal a terjedő ellenforradalmat sem tartóztat­ja fel. Lyon és Bordeaux fellázad, Bretagne-ban, Normandiá­ban, Dél-Nyugaton, Délen és a Franche-Comté-ban a helyi hatóságok elszakadnak, a jakobinusokat üldözik. Június vé­gére 55 megye vonja ki magát a Konvent fennhatósága alól. Ám ez a mozgalom megosztott, nevezetesen a királypártiak, – akik az ancienne régime (a Vendée) visszaállításában ér­dekeltek -, illetve a girondisták között, akik viszont 1789-1791-ben elért hódításaik elkötelezettjei. A koalíciós hadsere­gek előnyomulása kiélezi az ellentéteket egy olyan burzsoá­zián belül, amely végül is nem akarhatott elmenni a Köztár­saság lerombolásáig.

így a Konvent könnyen győzött. Júliusban a Köztársaság még a szakadék szélén állt. Augusztus végére a válság meg­oldódott. Ehhez elégségesnek bizonyult a föderalista vezetők visszaszorítása (kivéve Lyont és Toulont). A vidéki nemesség csatlakozott a Konventhez, amely garantálta számára a nem­zeti javak sérthetetlenségét.

Sans-culotte-ok és Veszettek

Bár a hegypárti halogatás meghozta gyümölcseit az előkelő­ségekkel szemben, másfelől növelte a szociális elégedetlen­séget. A létfenntartási és élelmezési válság egyáltalán nem oldódott meg, és elsőszámú mozgatórugója maradt a városi, népi mozgalomnak. Az asszignáták elértéktelenedése felerő­sítette az ínség hatását, és gyorsította az inflációt.

Ebben a kontextusban a „Veszettek" militánsai érthető módon új visszhangra lelnek a párizsi nép körében. Maguk is e népből vagy hozzá közeli rétegekből származván, mint például a plébá­nos J. Roux, olyan kulturális poggyásszal rendelkeznek, amely gyakorta hiányzik a sans-culotte militánsainál, és amely lehető­vé teszi számukra, hogy a népi vágyakat kifejezzék és formába öntsék. Ők még inkább, mint Hébert vagy a jakobinusok, a pá­rizsi sans-culotte-izmus igazi rezonanciatartományában vannak, mivel alapvetően osztoznak annak életfeltételeiben.

A hegypártiak félnek a befolyásuktól és esetleges áttöré­süktől. Ha meg vannak is győződve arról, hogy a Köztársaság csak a népi erőkre támaszkodva győzhet – amihez tehát szük­ség van ezek igényeinek kielégítésére, a városok élelemmel való ellátására -, elsősorban mégis az arisztokráciával szem­beni elégedetlenség kanalizálására törekednek. A Konvent visszautasítja a terrort, a népfelkelést és az irányított gazda­ságot. A halogatás taktikája egész augusztusban tart.

Így aztán, bár megszavaztatja a harácsolok elleni törvényt, Robespierre megtámadja a Veszetteket. Nem habozik J. Roux-t „külföldi ügynökként" jellemezni. 1793 végén a vörös plébánost letartóztatják. Megtörten és legyőzötten néhány hó­nappal később az öngyilkosságot választja, hogy megmene­küljön a forradalmi törvényszék elől. „A jellemes embereket mindenhol felhasználták a forradalom érdekében – írja kese­rűen. Amikor nincs többé szükség rájuk, úgy törik össze őket, ahogy egy üvegpoharat."

Mégis, a sans-culotte nép a Hegypárt előtt jár, és maga után vonja. Szeptember elején semmi sincs elintézve, azon­ban egy eszme utat tör magának a párizsi körzetekben: új fordulat szükséges a népi program elfogadtatásához.

1793. szeptember: kétértelmű győzelem

Szeptember 4-én munkásgyülekezet követel kenyeret a pári­zsi Községtanács előtt, ilyen kiáltásokkal: „háborút a zsarno­kok, az arisztokraták és a harácsolok ellen!" Másnap hatalmas felvonulás megy a Konventhez, körülzárja azt, s a Hegypárt végül enged. A Konvent végül dekrétumot hoz a forradalmi hadsereg felállításáról, a forradalmi bizottságok megtisztításá­ról, a gyanús elemek letartóztatásáról. Ez a terror napirendre kerülését jelenti. A Nemzetgyűlés Danton javaslatára hason­lóképpen megszavazza, hogy ülésenként 40 sou napidíjat fi­zessenek azoknak a polgároknak, akik részt vesznek a heti kettőre csökkentett szekciógyűléseken.

Szeptember 4-e és 5-e fontos népi győzelmet hoz, a sans-culotte-ok újfent meghátrálásra kényszerítik a Konventet. Mindazonáltal ez befejezetlen győzelem. A gazdasági és szo­ciális intézkedések csak később és még mindig csak nyomás­ra születnek: a gabona és a búza árának maximálását szep­tember 11-én, az élelmiszerárak és a bérek maximálását 29-én csikarták ki.

Miközben a Hegypárt eleget és időben engedett ahhoz, hogy megőrizze a nép támogatását, megmentette a számára leglényegesebbet: a sans-culotte-ok elfogadták a Konvent ha­talmát, s nem vonták kétségbe a parlamenti legalitást. A tör­vényes hatalom paradox módon felkelések által nyeri el legi­timitását, a legális terror győzedelmeskedhet a spontán akci­ókon, s az állami erőszak a társadalmi mobilizálás helyébe léphet. A szeptemberi napok kétségkívül a Francia Forradalom és a tömegmozgalmak radikalizálódásának csúcspontját jel­zik. A Forradalom gazdasági és szociális tétje ekkor mutatko­zik meg legkiteljesedettebb formájában.

A második év tétje

A legradikálisabb párizsi népesség ekkor érte meg a közvetlen demokrácia egyik ritka történelmi pillanatát. A népi mozgalom a permanens önszerveződés struktúráiban bontakozik ki: a „szekciók" (körzetek) gazdag és intenzív politikai élet színterei. A legharcosabbak ott találkoznak minden este, hogy kifejtsék a Forradalom általános vagy lokális problémáit, és megvitas­sák a követendő lépéseket, megszerkesszék beadványaikat a Konventhez vagy pedig más párizsi szekciókkal levelezze­nek stb. Ott, a szekciókban nevelődtek ki az igazi sans-culotte militánsok, ott vitatkoztak a Veszettek javaslatairól. 1793 nya­rán és őszén a mobilizáció csúcspontján, a közvetlen demok­ráciának ez az aktivitása egészen a felkeléshez való jog kö­veteléséig és gyakorlásáig jutott el, amelyet a nép kormány­zókkal szembeni önvédelmi jogaként fogtak fel, mi több, a sans-culotte-ok nyomására azt is elérték, hogy ezt becikkelyezzék az Alkotmányba!

Ebből a szempontból tehát a nemzeti Konvent kénytelen volt alávetni magát egy szigorú népi kontrollnak, hiszen a kép­viselők „a nép megbízottai", akiknek a nemzetgyűlés szekció­iban rendszeresen emlékezetébe vésik feladataikat.

Ami a hegypártiakat illeti, ők az ellentmondásos követelmé­nyek között manővereznek, a forradalom megvédésének szükségessége és az ettől radikálisan eltérő államkoncepció­juk között. A közvetlen demokráciával a Köztársaság egységét és oszthatatlanságát állítják szembe, amelyet a hosszú hóna­pokkal korábban megválasztott Nemzetgyűlés testesít meg, és ahol a hallgatag többség, a mocsár, a parlamenti élet ma­nővereinek bázisául szolgál és igazolja a félmegoldásokat. Sok képviselő számára a sans-culotte-utasítások tolerálhatatlanok. A népi mozgósítás áradatának a parlamenti legalitás medrébe kellett igazodnia. „A társadalom építményét lándzsá­val lehet megdönteni, felemelni és konszolidálni viszont a zse­ni és az ész iránytűjével lehet" – írta Danton.

Mindazonáltal a sans-culotte-ok sohasem vitték végig logi­kájukat: a Konvent autoritását mindig elismerték. A népi moz­galomnak a szeptemberi napokban még sem szándéka, sem eszköze nem volt a Nemzetgyűlés megdöntésére. Az így meg­őrzött állam hamarosan kicsúszik a kezük közül.

Gazdasági program vagy szociális vágyak?

A „meztelen karúak" gazdasági és szociális követelései olyan társadalmi ideált vázolnak fel, amely radikális szakítást jelent a forradalmi burzsoázia liberalizmusával.

A maximálási követelések először a létfenntartási cikkek árára vonatkoznak, aztán kiterjednek előbb minden árura, majd a bérekre, és végül a tulajdonra. „Ugyanazon egyén csak egy maximum erejéig birtokolhat" – hangsúlyozza a kis-tulajdonra való általános törekvés jellegzetes szellemében a sans-culotte-izmus. E kistulajdonosi rendszerben a bérmun­kások nem rendelkeznének olyan meghatározó szereppel, amely lehetővé tenné számukra saját nézőpontjuk elfogadta­tását. Robespierre-nek magának is el kellett ismernie, hogy a tulajdonjog alárendelődik a Köztársaság által garantált meg­élhetési jognak (ami számára a legitimitás forrása), ám éppen a „mindenki tulajdonos" elve tűnik a legjobb eszköznek a bő­ség megvalósítására. Ugyanígy a sans-culotte-ok nem érzé­kelik az ellentmondást abban, hogy az élelmiszerárak maxi­mumának megszabását éppúgy követelik, mint a bérek beha­tárolását.

A csapda később lép működésbe, Thermidor előestéjén, amikor a Robespierre-isták ki akarják kényszeríteni a bérek maximálását, miközben szabad folyást engednének az árak alakulásának. Valójában a gazdasági liberalizmus, a „laissez-faire, laissez-passer", ami 1789 óta minden kormányt vezetett, számukra meghaladhatatlan horizontnak bizonyul. Számukra a gazdasági dirigizmus, a maximálások, a rekvirálások rész­ben háborús követelmények, részben a népi nyomás által ki-kényszerített kényszermegoldások. Egyébként a szeptember­ben megszavazott ármaximumokat a valóságban végül is se­hol sem alkalmazták, lévén, hogy a hatóságok ez idő tájt in­kább elnézték a tulajdonosok, a termelők, a birtokosok túl­adóztatását. Amint a háborús veszély elmúlt, a liberalizmus ismét előtérbe került.

Ki az a sans-culotte?

Törekvéseik és gyakorlatuk felvázolása után fokozatosan elénk tűnik a sans-culotte-izmus ellentmondásos képe. Vajon a munkásmozgalom őséről vagy a történelem kerekei alá ke­rült kisburzsoázia utolsó fellángolásáról van-e szó?

A sans-culotte-izmusnak több arca van, s a definíciója politikai-szociális. Nem osztály, nem politikai platform, hanem a népi mozgalom maga, előretörésben a maga dinamizmusával, sokféleségével, de ellentmondásaival és korlátaival együtt. Szociális összetételében átfogja a kézműveseket, a kereske­dőket, a bérmunkásokat, de azok alkalmazóit, a kistulajdono­sokat is. A bérmunkások csak később, a harmadik évben vál­nak jelentőssé, amikor a Köztársaságnak egyetlen ütőkártya­ként már csak a csapatok állnak rendelkezésére. A sans-cu­lotte törvényességnek tehát mélyek a gyökerei. A gazdasági­lag és kulturálisan önállótlan, szociálisan változatos és hete­rogén sans-culotte-izmus nem munkálhat ki olyan autonóm és saját nézőpontú politikát, amely független a forradalmi bur­zsoáziáétól, melynek rettegett, de végső fokon legyőzött szö­vetségese marad. A Veszettek is csak maroknyian vannak, és távol maradnak a hatalomtól.

A népi mozgalom valójában az idő elhúzódása folytán merül ki. A drága megélhetés, az ínség, a gazdasági nehézségek kötik le erőit. A sans-culotte-izmus legjobb harcosait a fron­tokra való mozgósítás szívja fel, így a forradalmi bizottságok­ban kifejtett aktivitás gyorsan átkerül a Közjóléti Bizottság el­lenőrzése alá. A heti kétszerire csökkentett szekciógyűléseken résztvevő aktivistáknak szeptemberben javasolt segéllyel Danton telibe talál. A szekciók szüntelen működése azt koc­káztatja, hogy a népi aktivisták kimerülnek, hiszen keményen kell dolgozniuk a megélhetésért. Mindazonáltal a szekciómoz­galom ettől elgyengül, és ereje nem tér vissza. Csak a legel­szántabb aktivisták maradnak meg a népi egyesületekben, amelyek később felvirágoznak, egészen az 1794-es tavaszi feloszlatásukig, amely kormányzati nyomásra következik be.

Stabilizálódás és apály

A gazdasági és politikai téren kivívott nyilvánvaló győzelem hatására a forradalmi aktivitás újraéled és más területekre te­vődik át. Ez 1793 őszének nagy dekrisztianizációs fellángo­lása. Túl egyik vagy másik jakobinus szereplésén, ilyen vagy olyan képviselőjük feladatán, az egész népi avante-garde részt vesz benne.

A dekrisztianizáció

1791 és a klérus civil Alkotmánya után, amely az állam és az egyház elválasztásának kezdetét jelentette, a klérus jó része ellenséges a forradalommal szemben. 1793-ban az alkotmá­nyos papság többsége már Hegypárt-ellenes. A Hegypárt em­berei a maguk részéről nem gondolnak a kultusz, s különösen nem a vallás elnyomására. De azért az állam, az ünnepek, a népi áhítat formái és hamarosan a naptár is laicizálódnak.

1793 őszén a dekrisztianizáció hulláma, amely eredetileg vidékről indul, úrrá lesz a Nemzetgyűlésen is. November 6-án egy vallásellenes álarcos menet betör a Konvent-bíróság elé.

Azok a papok, akik maguktól nem lépnek ki a rendből, hogy megházasodjanak, szinte mindenütt arra kényszerülnek, hogy lemondjanak társadalmi rangjukról; a templomokat be­zárják, a vallási szertartás tilos, a harangokat leszerelik és beolvasztják, hogy ágyút öntsenek belőlük, a „fanatizmusnak, babonának és hűbériségnek" minden jelét megszüntetik, a kö­zösséget újrakeresztelik.

Ez a szándék azonban, nevezetesen, hogy radikális tabula rasa-i teremtsenek a meggyalázott múlt helyén, kisebbséginek bizonyult. A népesség még erősen kötődik a hagyományos valláshoz. A dekrisztianizáció azt kockáztatja, hogy leválasztja az avante-garde-ot a népesség többi részéről. így érvel Robespierre is, amikor megálljt mond: a vallásgyakorlás eltörlése az ő szemében politikai hibának tűnik. így a Konvent decem­ber 6-án dekrétumot ad ki a vallásszabadságról. Bár a temp­lomok ismételt megnyitása lassan haladt, a Közjóléti Bizott­ságnak mégis sikerült megerősítenie tekintélyét a mobilizáci­óval szemben, amely teljesen kikerült az ellenőrzése alól. Első sikereiktől felbátorodva a jakobinusok fokozatosan távolodni kezdenek a sans-culotte-októl.

Robespierre és a folyamat megakadása

A jakobinusok, minthogy nem tudnak meglenni a tömegmoz­galmak nélkül, megkísérlik ellenőrizni, kanalizálni őket, s ugyanakkor támadják legelőrehaladottabb törekvéseiket. A vallásszabadság megerősítése is ebbe a kontextusba tartozik. Robespierre ugyancsak csapásokat mér a Veszettekre és a forradalmi feministákra. Ezek a tömegmozgalmak élén ide-oda fluktuáló csoportok gyakran elszigetelt, könnyű támadási felü­letet nyújtanak. A Közjóléti Bizottság megerősödése ezek fel­számolásán keresztül történt. „A népi mozgalmak csak akkor jogosak, amikor azokat a zsarnokság szükségessé teszi" írja szeptember 19-én a Journal de la Montagne. Miután J. Roux-t és Leclerc-t letartóztatják, marad a Claire Lacombe-féle Forradalmár Republikánus Asszonyok Társasága, amit azután október 20-án oszlatnak fel, amikor is betiltják a női klubokat. 1793-ra a Forradalom két ékét, az örökké elsőként mozgósított Veszetteket és a Forradalmi Feministákat leverik. Az állam logikája felülkerekedett a tömegmozgósítás logiká­ján.

Az állam építménye

A Közjóléti Bizottság kormánya – mely „a béke eléréséig forra­dalminak" nyilvánítja magát – arra törekszik, hogy a terror gya­korlásán keresztül a győzelmet legális keretek között vívja ki, a népi mozgalom kordában tartásával. A háború meggyorsította a Gironde bukását, olvasztótégely ott, ahol kikovácsolódik és megerősödik a forradalmi hatalom, amely az állami mobilizáció logikáját írja elő a társadalom szereplőinek. A tömegfelkelés, a rekvirálások, az ármaximálások bevezetése, a háborús üzemek nacionalizálása, a tábornoki kar megrendszabályozása mobili­zálja a népesség és az állam minden energiáját. Egészen az aggastyánokig ki kellett vinni az embereket a közterekre, hogy „bátorítsák a harcosokat, hirdessék a Köztársaság egységét és a királyok gyűlöletét!". A burzsoázia szemében a gazdasági dirigizmus éppen ebben találta meg igazi és átmeneti létalapját.

1793 őszén a megszilárduló győzelem módosítja a politikai erőviszonyokat. Az egybeesés frappáns: a külső fenyegetés elmúltával a kormány rögvest a Veszettekre támad. Az állam által monopolizált háború, a győzelem a sans-culotte-ok ellen fordul. 1793 decemberében (második év, Frimaire) a kormány tovább növelheti előnyét. A helyi hatóságokat és a forradalmi szervezeteket alávetik a Közjóléti Bizottságoknak. Az állam­apparátusban a kinevezések győzedelmeskednek a választá­sok fölött, az adminisztratív stabilizáció és centralizáció fel­számolja a tömegmozgalmak autonómiáját.

Robespierre bukása

Tél végén az újjáéledő élelmezési válság alkalmat adott a kormánynak arra, hogy szakítson saját népi bázisával. 1794 februárjában a Cordelier Klub, a hébertisták bástyája, agitációba kezd a terror felgyorsításáért és az irányított gazdaság megerősítéséért.

A cordelier-k és a jakobinusok szembenállása törékennyé tette a Közjóléti Bizottságot. Március elején az újságíró Hébert leleplezi a „szunyókálókat", és egy új „Párizs napjával" fenye­geti meg Robespierre-t; – anélkül azonban, hogy előkészítené ezt, vagy kialakítaná a politikai szakítás feltételeit. A hatalom ekkor offenzívába mehetett át. Március 14-én a cordelier-k ve­zetőit letartóztatják, majd kivégzik. Hogy a kormányzati poli­tikai egyensúlyt megkísérelje fenntartani, Robespierre ezután felszámoltatja a Danton megszemélyesítette Engedékenyek lázadását. Az elnyomás a csüggedt harcosok ellen fordul, fé­lelem és bénultság lesz úrrá a szekciók életén. „A forradalom megfagyott" – írja Saint-Just.

Azután, hogy a népi bázissal való kapcsolatot megszakítják, s a Konventben szájkosarat kényszerítenek a mocsárra, a Közjóléti Bizottság még néhány hónapig fenn tudja tartani ma­gát, megél az űr fölött, a fellendülő terror „együttesen ható erényére és erejére" támaszkodva. Míg 1793 márciusától jú­niusáig naponta 3-4 elítélt volt, a Robespierre bukását meg­előző hónapban a kivégzések átlagosan mintegy napi 40 főre emelkedtek. Egy időre a guillotine helyettesíti a politikai har­cot. De Robespierre semmit sem tehet a sans-culotte-izmus elhidegülésével és a burzsoázia növekvő ellenállásával szem­ben. Az első külső győzelmek, miközben egyszersmind iga­zolják módszerei eredményességét, elveszik tőle legitimitásá­nak maradékát is. Miért kellene fenntartani a terrort, ha a ka­tonai fenyegetettség távolodik? A végkifejlet ezután már csak idő és kezdeményezés kérdése.

A Konventben a mocsár ismét összeszedi magát. Kihasz­nálva a Közjóléti Bizottság és a Közbiztonsági Bizottság né­zeteltérését, a Konvent Thermidor 9-én letartóztatja Robespierre-t. Parlamenti legalizmusuk nem tette lehetővé a jakobi­nusok számára, hogy a Nemzetgyűléssel szemben szervez­zék meg szimpatizánsaikat. Másnap, a vérpad felé vivő úton, Robespierre hallhatja a párizsi munkások tiltakozását az öt nappal korábban bevezetett munkabér-maximálások ellen.

A hegypárti kormány bukásával a Forradalom új lapja kez­dődött. Néhány kísérlet ellenére a népi mozgalom többé már nem ért el olyan kedvező erőviszonyokat, mint amilyenek e második évben voltak, és 1795-ben drága árat fizetett az Első Köztársaság burzsoá stabilizációjának kísérletéért.

[Critique Communiste, 130-131., 1993. május]

(Fordította: Szigeti Péter)

Jegyzetek

1 A Gilbert Romme által készített köztársasági naptár időszámítása szerinti II. évről van szó (1793-94). A naptárt a Konvent 1793. október 5-én fogadta el. (A ford.)

2 Vö. Maximilien Robespierre: Elveim kifejtése. Budapest, 1988. 337.