Az utóbbi évtizedek marxista tanulmányainak egyik legfigyelemreméltóbb aspektusa a politikai gazdaságtan marxi kritikájában döntő fontosságú, társadalmi és ökológiai anyagcserével kapcsolatos érvelés fölelevenítése és továbbfejlesztése. Marx a munkafolyamatot mint olyant anyagcsere­ként határozta meg. Ennek megfelelőn írta A tőkében: „A munka minde­nekelőtt olyan folyamat, amely ember és természet között megy végbe, amelyben az ember saját tettével közvetíti, szabályozza és ellenőrzi a természettel való anyagcserét.” (Marx 1967, 168) Ez a fölfogás kétoldalú. Éppúgy megragadja a munka társadalmi jellegét, anyagcsere-újrater­melési mivoltához társítva, mint ökológiai jellegét, ami megköveteli a természettel való folytonos dialektikus kapcsolatot.

A marxi társadalmi és ökológiai anyagcsere-fogalom föltárására mosta­nában tett úttörő kísérletek lényegében véve két nyomvonalon haladnak: (1) a tőke mint történetileg sajátos társadalmi anyagcsere-újratermelési rendszer elemzése Mészáros Istvántól, Lukács ifjabb kollégájától; (2) jelen szerzők és mások munkássága, akik Marxnak a természet és a társadalom kapcsolatában beállott „anyagcsere-szakadás” (Marx 1974, 765) fogalmából indulnak ki.

Ezt a két irányban folyó munkát tekinthetjük úgy, hogy összetett dia­lektikus kapcsolat áll fönn a kettő között. Ennélfogva, jóllehet Mészáros munkája főképp a társadalmi anyagcsere újratermelésének kérdéseivel foglalkozik, mégis némelykor a leginkább dialektikusan mélyenszántó és jövőbelátó elemzését adja az ökológiai problémának. Ugyanígy, az ökológiai anyagcseréről szóló, Marxra támaszkodó újabb munkák is konvergálnak a társadalmi anyagcsere-újratermelés dialektikájával, ahogyan azt Mészáros fölvázolja A tőkén túlban, amelyben meghatá­rozza egy jövendő, fönntartható társadalom föltételeit. Nevezetesen, amiként Mészáros hangsúlyozza, a társadalmi rendben az ökológia által megkövetelt változások elengedhetetlen elemei az ugyanilyen horderejű kihívások – mint a társadalmi ellenőrzés és a lényegi egyenlőség szüksé­ge – tágabb együttesének, amely meghatározza a szocializmusért vívott harcot a XXI. században.

Marx és az anyagcsere

A metabolizmus, vagyis az anyagcsere fogalmának bölcsője a kémiában és a biológiában ringott, a XIX. század elején, az élő szervezetek vegyi folyamatainak, működésüknek és a környező közeggel való kölcsönha­tásaiknak tanulmányozása közben született meg. Ez a fogalom lefedi az anyagcsere bonyolult biokémiai folyamatát, amely által egy organizmus (vagy egy meghatározott sejt) anyagokat és energiát von ki környezetéből, és különböző anyagcsere-reakciók révén átalakítja őket saját növekedésé­nek alkotórészeivé. A metabolizmus fogalma lehetővé tette a tudósoknak, hogy dokumentálják a szabályozó folyamatokat és a sajátságos kapcso­latokat, amelyek irányítják a rendszerek belsejében és rendszerek között kialakuló kölcsönös viszonyokat: azt, ahogyan a szervezetek fölemésztik a szerves anyagokat. Marx hasznosította ezt a fogalmat – de sokkal tágabb összefüggésbe helyezve – minden nagy politikai-gazdasági munkájában az 1850-es évektől kezdve; ez tette lehetővé számára, hogy anyagcsere­ként kezdje elemezni a társadalom és a természet közti dialektikus kap­csolatot. Úgy fogta föl az anyagcserét, mint amelynek van egy specifikus ökológiai jelentése és egy tágabb társadalmi jelentése, rámutatva, hogy a metabolizmus „társadalmi-ökológiai” fogalom.¹ Az emberek és a föld között szükségképpen „anyagcsere” megy végbe, mivel ez utóbbi az élet fönntartója. A munka „az embernek minden társadalmi formától független létezési feltétele, örök természeti szükségszerűség, amely az ember és a természet közötti anyagcserét, tehát az emberi életet közvetíti”. Az em­berek a munkafolyamat révén átalakítják a világot és saját magukat, az emberi létezés „pusztán természet adta módon keletkezett körülményeit” átalakítva teremtik a történelmet. (Marx 1975, 209; 1967, 48, 471)

A marxi anyagcsere-fölfogásból világosan kiderül, hogy az ökorendszerek sajátságos szabályozó folyamatokat foglalnak magukban, ame­lyekben bonyolult történeti cserekapcsolatok rejlenek, ezek segítségével regenerálódnak és tartják fönn magukat. Minthogy társadalom és termé­szet egymásba fonódik, az embereknek megvan a lehetőségük rá, hogy megváltoztassák „az emberi létezés természet adta föltételét”, olyannyi­ra, hogy áthághatnak a természet adta határokon, és aláaknázhatják a természeti rendszerek újratermelését. Az anyagcsere fogalma lehetővé tette Marxnak, hogy reálisan értékelje az emberi munka révén létrejött kapcsolatokat természet és társadalom között. Ugyanakkor abban is segítette, hogy górcső alá vegye azoknak a tőkés rendszer létrejöttével és kibontakozásával keletkezett, állandóan továbbfejlődő szükségle­teknek és követelményeknek az együttesét, amelyek átalakították a társadalom-természet kölcsönhatást akképpen, hogy azt a szakadatlan haszonszerzés irányába terelték.

A tőke állandó, folyton növekvő mérvű újratermelése fölerősítette a természettel folytatott anyagcsere iránti követelményeket, új társadalmi viszonyokat és társadalmi-ökológiai csereformákat vezetett be, amelyek a fölhalmozás parancsait követték. Marx elemzése itt rávilágít azokra a bonyolult formákra, amelyekben a munka/természet elidegenedése és degradálódása kibontakozik a tőkés társadalomban. Mindez – mondja – az emberi munkaerő (amely maga is természeti tényező) elidegene­déséből s ekképpen az ember és természet közti egész anyagcsere elidegenedéséből fakad.

Szakadás az anyagcserében

Marx egyesítette az anyagcsere elemzését a politikai gazdaságtan kriti­kájával, rámutatott, hogy a kapitalista iparszerű földművelés anyagcse­re-szakadást idézett elő, ami a rendszeregész tarthatatlan gyakorlatára adott visszahatásként állott elő. Marx a nagy vegyész, Justus Liebig munkájára támaszkodva tette azt az észrevételt, hogy a talaj táperejének fönntartásához nitrogén, foszfor és kálium állandó visszatáplálására van szükség, hogy a növények ezek abszorbeálásával növekedhessenek. A növényi maradványokat és az ember után maradt hulladékokat az elsőd­leges, nem kapitalista földművelő társadalmakban szokás volt trágyaként visszajuttatni a talajba, a tápanyagveszteség pótlására. Ám a közföldek bekerítése és magánosítása a kapitalizmus kezdetétől oly módon való megosztást idézett elő város és vidék között, hogy a falusi lakosság nagy részét elűzték, a városi lakosságot pedig földuzzasztották. Intenzív földművelési eljárásokat honosítottak meg, hogy növeljék a jövedelme­zőséget. Az élelmiszereket és a rostos növényeket – velük a talaj táp­anyagait is – száz meg ezer kilométernyi távolságra fekvő városi piacokra szállították. Városokban és folyókban halmozódott – szemét és szennylé alakjában – a talaj számára nélkülözhetetlen tápanyag. Ez a gyakorlat lerombolta a termőtalaj megújításához szükséges természeti föltételeket. Marx rámutatott (1967, 471), hogy a tőkés mezőgazdálkodás „megzavarja az ember és a föld közti anyagcserét, azaz az ember által táplálkozási és ruházkodási eszközök formájában elhasznált talajalkatrészek vissza­térését a talajba, tehát a talaj tartós termékenységének örök természeti feltételét”. Más szavakkal mondva, módszeres rablásról van szó, amikor is a magánhaszon nevében fosztogatják a természet kincseit.

A nagyüzemi gépesített földművelés és a távolsági kereskedelem elmélyítette az anyagcsere megszakadását a talajban levő tápanyagok körforgásában. Marx rámutatott (1972, 298), hogy csak a tőke hozza létre „a természetnek […] egyetemes elsajátítását” arra törekedve, hogy alávesse a természet törvényeit és rendszereit a fölhalmozás szeszélyei­nek. „Mindezekkel [a természettel] szemben romboló a tőke és állandóan forradalmasító, ledönt minden korlátot, amely gátolja a termelőerők fejlő­dését, a szükségletek bővülését, a termelés sokrétűségét és a természeti és szellemi erők kiaknázását és cseréjét.” Intenzív iparszerű földművelési eljárásokat alkalmaz a termelés fönntartására és növelésére, valamint a tápanyagok ciklikus forgása által támasztott korlátok ledöntésére. Marx fölhívta rá a figyelmet, hogy az ipar, amint behatolt a mezőgazdaságba, egyben „a talaj kimerítésének eszközeivel” (Marx 1974, 766) is ellátta az utóbbit, és fölgyorsította a környezet pusztításának folyamatát (Marx 1967, 472).

A tőke kielégíthetetlen fölhalmozó és terjeszkedő mohóságát csak tovább erősíti a csereérték uralma a használati érték fölött, a versengés, a tőke koncentrációja és centralizációja. A szakadatlan fölhalmozásból fakadó ösztönzés bővíti a társadalmi anyagcserét, fokozza a természet kutatását és a természetre támasztott igényeket. Új technológiákat alkalmaznak, mindenekelőtt azért, hogy kibővítsék a termelést és csök­kentsék a munkaerő-költségeket. A kapitalizmus társadalmi anyagcseréje mindinkább elválik a természeti anyagcserétől, többrendbeli szakadást idéz elő az anyagcsere összefüggéseiben, az ökológiai elsatnyulás formáit hozza létre a természeti ciklusokban és folyamatokban, ami a természeti föltételeket fönntartó társadalmi termelés szabályozásának természet adta törvényei megsértéséhez vezet.

A tőke romboló ellenőrizhetetlenségét föltáró munka része tisztázni a rendszer társadalmi viszonyait, hangsúlyozva a termelési módban előidézett társadalmi átalakítás lehetőségét és szükségét. Marx amellett érvelt, hogy a szocializmus lehetőséget kínál rátérnünk a valódi emberi fejlődés útjára. Ugyanakkor azt is hangsúlyozta, hogy a társadalmi viszo­nyok átalakításának magába kell foglalnia a metabolizmus helyreállítá­sának folyamatát is. „[A tőkés termelés] egyúttal azáltal, hogy ennek az anyagcserének pusztán természet adta módon keletkezett körülményeit szétrombolja, rákényszerít arra, hogy ezt az anyagcserét rendszeresen, mint a társadalmi termelés szabályozó törvényét, mégpedig a teljes emberi fejlődésnek megfelelő formában állítsák helyre.” (Marx 1967, 471) Ekképpen az anyagcsere helyreállítása a tőkés rendszert jellemző elidegenedés megszüntetését követeli meg – nem pusztán a rendszeren belüli reformokat. Marx fejtegetése szerint a „társult termelők” társadalma azért szükséges, mert abban „a társadalmasult ember, a társult termelők ésszerűen szabályozzák, közös ellenőrzésük alá vetik ezt a természet­tel való anyagcseréjüket ahelyett, hogy az mint vak hatalom uralkodna rajtuk; ezt az anyagcserét a legkisebb erőfelhasználással, az emberi természethez legméltóbb és ennek legmegfelelőbb feltételek között hajtják végre” (Marx 1974, 772-773). A fönntartható ökológiai jövő itt egy új társadalmi rendre való átmenethez kapcsolódik, ami roppant nagy kihívást, sürgető föladatot jelent az emberi civilizáció számára.

A társadalom-ellenőrzés szükségessége

A természethez való emberi-társadalmi viszony központi jelentősége és az a tény, hogy ezt egyfajta elidegenült munka közvetíti, ami az ember társadalmi környezete élővilágának elszennyezését idézi elő a tőke alatt, kellő megvilágításba került Mészáros Marx's Theory of Alienation (1970) című Deutscher Emlékdíjas könyvében. A díj átvételekor mondott beszédében, amelyet első ízben 1971-ben publikált, Mészáros erőteljes ökológiai kritikával fogalmazta meg gondolatait „a tőke strukturális vál­ságáról”, ami akkoriban kezdett kibontakozni, s bírálata megelőlegezte (csak épp jóval radikálisabb alapon) azt az érvelést, amelyet a Római Klub fogalmazott meg A növekedés határaiban (Meadows – Meadows – Randers – Behrens 1972).² Az ökológiai és társadalmi kihívásokat, amelyekkel szembekerülünk, általában olyan mértékben becsülik le, hogy a tőke logikája ezektől megkérdőjelezhetetlen maradjon, s az ennek a logikának a fönntartására irányuló különféle reformokra (mint amilyen a piaci eszközökkel történő energetikai hatékonyság-javítás) annak a fölté­telezésnek a szellemében kerül sor, hogy a rendszert lehetséges annyira megzabolázni, hogy figyelembe vegye az emberi szükségleteket és a környezeti aggodalmakat. Az ilyen fölfogás nem hajlandó szembenézni azzal a könyörtelen ténnyel, hogy a tőke szerkezeti meghatározóiból elkerülhetetlenül a kizsákmányolás folytatása következik, ez pedig az élet föltételeinek aláaknázásával fenyeget mindaddig, amíg a tőkevi­szony teljes kiirtásával nem következik be a rendszer megváltozása. Erre irányul Mészáros súlyos kritikája, amely a tőke és kitartón destruktív tendenciája ellen szól – mindenkor rámutatva egy új társadalmi rend szükségszerűségére.

Amiként Marx, Mészáros is úgy használja az anyagcsere fogalmát az emberi társadalomról szóló elemzésében, hogy a tőkét mint „a társadalmi anyagcsere-újratermelés” történetileg sajátságos rendszerét mutatja be. Hangsúlyozza annak a fölismerésnek a fontosságát, hogy a tőke logikája totalizáló logika, amiért is a környezettel kapcsolatos aggodalmak nem valami elszigetelt kérdéshez kapcsolódnak. Ellenkezőleg, szorosan kap­csolódnak a tőke társadalmi anyagcsere-rendjének szociális-ökológiai viszonylataihoz, ez a tény pedig szükségképpen a társadalom-ellenőrzés kérdésével szembesít bennünket. És tüstént ez lesz a leglényegesebb az egész dologban, mihelyt olyan globális ökológiai problémákhoz próbálunk közelíteni, amilyen például a klímaváltozás.

A tőkerendszer, mutat rá Mészáros, nem valami „ésszerűen ellenőriz­hető »mechanizmus«„. Ellenkezőleg, „egy végső soron ellenőrizhetetlen módja a társadalmi anyagcsere-ellenőrzésnek”. A tőke különös formáját alakítja ki az emberek és a természet „cserekapcsolatának”, lévén hogy működési logikája egyfajta „»totalizáló« kerete az ellenőrzésnek, amelybe minden egyebeknek, ideértve az emberi lényeket is, bele kell illeszkedniük, így bizonyítva »termelői alkalmasságukat«, vagy ha ez nem sikerül, veszniük kell”. (Mészáros 2008, 83-84) Ilyenformán a tőke logikája mindent fölülír, legyen szó az egészségügyről, az oktatásról, a termelésről vagy a környezetvédelemről. A csereérték válik egyetemes mércévé, minthogy a tőkések a profitmaximalizálásra törekednek. „A tőkerendszer, a legbensőbb meghatározottságát tekintve, terjeszkedés orientálta és fölhalmozás hajtotta rendszer.” (Mészáros 2008, 88) Nem képes „önelégültségre”. Állandóan meg kell újulnia, előrehaladásra ösz­tökélve és forradalmasítva termelési viszonyait, zabolátlanul elsajátítva a természetet és alávetve a világot a fölhalmozás folyamatának.

Minthogy a tőke torzító számvitele olyan rendszer, amelyik csak a csereértékre figyel, a használati értékre nem, így hát egyfajta „egyetemes értékegyenlőség” uralkodik benne, amely „mindenütt eltörli a lényeg­bevágó összemérhetetlenséget”. A közvagyont (a használati értékek összességét, amelybe beleértendő a természeti gazdagság) a növekvő magánvagyonok kedvéért aknázzák ki és csapolják meg. A tőke az állandó növekedésen és terjeszkedésen alapul, ezért „alapvetőn meg-zabolázhatatlan”, nem „ismer határt”, sem társadalmit, sem természetit. Sikerét csakis az határozza meg, milyen mértékben képes folytatni a tőkefölhalmozást. Ahogy Marx a Grundrissé-ben, úgy Mészáros is akként érvel, hogy a tőke elismer ugyan leküzdendő korlátokat, de nem ismer el abszolút jellegű határokat. Ezért legbensőbb logikájához tartozik minden objektív korlát ledöntése.³

A kapitalizmus a társadalomban mindenki számára szükséges lényegi egyenlőség helyett egyenlőtlenséget, munkanélküliséget, ki­zsákmányolást, emberi nyomorúságot, háborút és környezetkárosítást produkált. A világnak megígért állítólagos demokrácia ára: a világné­pesség többségének jogfosztása a munka elidegenítő közege révén, az ellenzéki politikában való részvétel miatt folyton fenyegető erőszak, a létfönntartást célzó és az élet föltételeihez elengedhetetlen termelés háttérbe szorítása.

Mészáros hangsúlyozza (2007, 89), hogy a tőkés rendszer, amikor erőfeszítéseket tesz az újratermelés bővítésére, csupán a „rombolás kü­lönböző módozataival” képes ezt biztosítani. A jelenlegi realizálási folya­matban „fogyasztás és pusztítás funkcionálisan egyenértékű”, amennyi­ben a romboló és tékozló erők – mint amilyen a katonai-ipari komplexum – törnek élre a rendszer fönntartásában. A világháború még a kölcsönös pusztítás árán is megmarad olyan eszköznek, amellyel biztosítható az uralkodó helyzet egy nemzetközi versengésen alapuló rendszerben. Túl ezen, a profit hajtotta rendszer képtelen hatékonyan szabályozni az emberi társadalom és a természet közti társadalmi anyagcserét, mivel a tőkés termelés állandósítja az olyan mérvű környezetrombolást, hogy a károk helyrehozatala még akkor is évekbe telne – ha egy szempillantás alatt megváltozna a rendszer.

Mészáros „A társadalom-ellenőrzés szükségességé”-ben rámutat arra, hogy az emberiségnek le kell küzdenie a társadalmak fölaprózottságát és egységet kell kialakítania a túléléshez. Nyomatékosan kiemeli az ökológiai hanyatlás és a tőke égisze alatt tág körben és társadalmilag ellenőrizhetetlenül folyó tékozlás és rombolás logikája közötti kapcso­latot:

A tőkés ellenőrzési rendszer másik alapellentmondása az, hogy nem képes elválasztani a „fejlesztést” a rombolástól, sem pedig a „hala­dást” a tékozlástól – akármilyen katasztrofális eredményekkel jár is ez. Minél inkább szabad tér nyílik a termelékenység erői előtt, annál inkább szabadjára kell engedni a romboló erőket; s minél nagyobbra növekszik a termelés volumene, annál inkább mindent betemetnek a fojtogató hulladékhegyek. A takarékos gazdálkodás fogalma gyö­keresen összeegyeztethetetlen a tőketermelés „gazdálkodásával”, ami szükségképpen halmozottan tetézi a károkozást, amikor előbb rablógazdálkodással elpocsékolja bolygónk korlátozott erőforrásait, majd tovább súlyosbítja a helyzetet avval, hogy tömegesen termelt hulladékával és szennyvizével elszennyezi és megmérgezi az emberi környezetet. Ámde megint csak ironikus módon, hatalma csúcsán mond csődöt a rendszer, mivel maximális kiteljesedése elkerülhetetlenül létfontosságú szükségletté teszi számára a korlá­tozást és a tudatos ellenőrzést, csakhogy ezekkel a tőketermelés strukturálisan összeférhetetlen. Tehát a társadalom-ellenőrzés új módjának kialakítása elválaszthatatlan a szocialista gazdálkodás elveinek megvalósításától, amelyek a termelőtevékenységgel való értelmes gazdálkodásra összpontosítanak: az emberi értékek gaz­dag kiteljesedésének sarkalatos pontjára egy olyan társadalomban, amelyik megszabadult az elidegenedett és eldologiasodott ellenőrző intézményektől. (Mészáros 2010, 44)

Ahogy Mészáros rávilágít, „nem az a lényeg, hogy egyáltalában el­lenőrzés alatt termelünk-e vagy sem, hanem hogy milyen ellenőrzés alatt; hiszen dolgaink jelenlegi állása a tőke »vasöklű ellenőrzése« alatt alakult ki, s politikusaink avval számolnak, hogy a jövőben is ez lesz életünk alapvető szabályozó ereje”. A politikának föl kell szabadulnia a magántőke hatalma alól ahhoz, hogy a nép megszerezhesse a társa­dalmi ellenőrzést saját termelő élete – ebbe beletartozik a természettel folytatott társadalmi anyagcsere – és az emberi fejlődés fölött. Mészáros hangsúlyozza (2010, 18), hogy Marx már az 1840-es évek első felében „tökéletesen átlátta, hogy a természeti erők fölött gyakorolt hatékony ellenőrzésnek előfeltétele az emberi érintkezés és ellenőrzés módjának radikális szerkezetátalakítása”.

A tőke abszolút ökológiai határai

Még fontosabb a társadalom-ellenőrzés szükségességére figyelnünk, ha tekintetbe vesszük, amit Mészáros a tőke abszolút határainak nevez, ki­váltképp a kialakulóban levő ökológiai válsággal kapcsolatosan. „Minden társadalmi anyagcsere-újratermelési rendszernek megvannak a maga belső vagy abszolút határai, amelyeket nem lehet átlépni anélkül, hogy ne változtatnánk át az ellenőrzés érvényben levő módját minőségileg mássá.” (Mészáros 2008, 237) De fölhívja a figyelmet arra, hogy még ha aktivizálódnak is a tőke abszolút határai, ez nem jelenti azt, hogy a végéhez érkezett a tőke, s meg sem próbálja áthágni a korlátot amelybe beleütközik. Ellenkezőleg, nagyon is képes ilyesmire.

Azon pedig, hogy egy olyan környezeti válsággal, amelyik az egész bolygót fenyegeti – ahogy naponta látjuk -, nemigen tudnak mit kezde­ni, senki sem lepődhet meg, hiszen politika és gazdaság kéz a kézben együtt jár. Ironikus módon épp a tőke destruktív ellenőrizhetetlensége az, ami „segít elodázni a »végítélet napját«, ameddig csak fönntartható a mindenhová behatoló expanziós folyamat”. Amiként Mészáros rámu­tat (2008, 94 és 285), „sem a természet rongálása, sem a társadalmi dúlással járó kínszenvedés nem jelent semmit a tőke társadalmi anyag­csere-ellenőrzési rendszere számára, ha saját egyre bővülő újraterme­lése föltétlen parancsolatával áll szemben”. A tőke egész struktúrája a természettel kapcsolatos alapvető válság állapotában leledzik, s erre nem lehet megoldást találni a rendszeren belül. Ennek kifejtése közben a következő megállapításokra jut:

Csak idő kérdése volt […], hogy a tőkének – föltartóztathatatlan törekvésében, hogy túllépjen minden útjában álló korláton – túl kel­lett vállalnia magát, ellentmondásba kerülve saját belső logikájával azáltal, hogy beleütközik saját társadalmi anyagcsere módja áthág­hatatlan szerkezeti korlátaiba. […] Manapság ugyanis már elképzelni sem tudjuk a társadalmi anyagcsere-újratermelés semelyik elemi föl­tételét, amelyet ne érne halálos fenyegetés attól a módtól, ahogyan a tőke viszonyul hozzá – az egyedüli módtól, amire képes. Nemcsak az emberiség energiaigényeire vagy bolygónk ásványi kincseinek és vegyi potenciáljának használatára igaz ez, de a globális mezőgaz­dálkodásra is, bármelyik oldaláról nézzük, beleértve azt a pusztítást, amit a nagybani erdőirtás okozott, meg azt a minden ízében felelőt­len bánásmódot, amelyet még avval az elemmel kapcsolatosan is tanúsítanak, amelyik nélkül egyetlen emberi lény sem élhet: a vízzel. […] Csodás megoldások híján azonban a tőkének az okság és az idő objektív determinációival szemben tanúsított önkényes önérvénye-sítő magatartása végtére óhatatlanul keserű aratnivalót terem – az emberiség számlájára. (Mészáros 2008, 286-287)

Áthágni az abszolút ökológiai határokat – világméretű romlást indítva el vele -, ez súlyos következményekkel jár az emberiség jövőjére nézve. Amikor a tőke társadalmi anyagcsere-rendje korlátokba ütközik, „előtérbe kerülnek romboló alkotóelemei, olyannyira fölidézik a teljes ellenőrizhe­tetlenség kísértetét, hogy ez már az önpusztítás árnyát veti nem csupán erre az egyszeri társadalmi újratermelési rendszerre, hanem egyáltalában az emberiségre”. (Mészáros 2008, 89) A tőke erőnek erejével tovább tör előre, aláásva ezáltal a létezés elemi föltételeit – csak hogy tovább folytathassa a fölhalmozást. A klímáról folyó vita tartósan kapcsolódik a tőke agóniájához, amennyiben a tőkés vállalatok a környezetkárosításra adott megoldásként hirdetik magukat – ennek a megoldásnak a működési elve a létező társadalmi anyagcsere-rend védelmezése, merthogy ennek változatlannak kell maradnia minden lényeges aspektusában. (York – Clark – Foster 2009, 4-5)

Mészáros kiemeli, hogy a kapitalista intézmények eltörlése csak az első lépés egy forradalmi társadalom számára. „Mindenütt ki kell iktatni a tőke” logikáját, mivel ez „mélyen gyökerezik”, áthatja „társadalmi életünk minden egyes területét”, beleértve a „társadalmi anyagcsere folyamatát”. „Mélyreható társadalom-átalakítás fáradságos folyamatát” kell végigvinni a munkakapcsolatok és a termelési koncepciók átszervezése végett, ami egyúttal befoltozza a természet és a társadalom közti szakadást is. Csakis a tőkével szembenálló munka egésze képes az élet társadalmi anyagcsere-ellenőrzésére. Mindent összevetve, „a keserű igazság az, hogy ha korunkban nincs jövője egy radikális tömegmozgalomnak, akkor az emberiségnek magának sincs jövője”, mert „a tőke pusztító fejlődési folyamatának végső velejárója az emberiség kipusztítása” (Mészáros

2005, 92).

Elemi háromszögek: a társadalmi anyagcsere-újratermelés fönntartha­tó rendszere

A fönntartható társadalom felé vezető út azonban olyan társadalmi ellenőrzést igényel a társadalmi anyagcsere-újratermelés rendje fölött, amelyik kiterjed a termelés egész körére, beleértve azt, hogy mit és ho­gyan termelnek, és tartalmazza a társadalomnak a természethez fűződő kapcsolatait is. Marx amellett érvelt, hogy a társult termelők társadalmá­nak „az élet természettörvényei által megszabott anyagcsere” közegében kell működnie ahhoz, hogy biztosítani tudja az alapvető létföltételeket a jelen és a jövő nemzedékei számára. Ugyanakkor ez a megközelítés lehetővé teszi, hogy tovább funkcionáljanak az ökoszisztémák, és ké­pesek legyenek olyan különböző ökológiai „szolgáltatásokra”, amelyek gazdagítják a világot, és támogatják az élet más formáit is (Marx 1974, 765, 772-773).

Szükségszerű szintézis valósul meg Marx és Mészáros kapcsolatában abban a tekintetben, ahogyan megfogalmazzák az átmenet koncepcióját a társadalmi anyagcsere-újratermelés fönntartható rendszerébe. A tőke logikájától és diktátumaitól mentes társadalomnak éppúgy pillére a lényegi egyenlőség, mint az ökológiai fönntarthatóság. Ezek segítenek leküz­deni a tőkerendszer fejlődésével velejáró megosztottságokat. A lényegi egyenlőség segíti meghaladni a tőkés viszonyokra jellemző társadalmi elszigetelődést és az elidegenedést. Az ökológiai fönntarthatóság föltétele a természettel kapcsolatos elidegenedés megszüntetése. A legégetőbb je­lenkori környezeti problémák a tőke működéséből fakadnak. Ezért a társa­dalmi cselekvéshez a tőke kritikájára van szükség, hogy véget vethessünk annak a rendszernek, amelyik állandó és ellenőrizetlen terjeszkedésre alapozódik, függetlenül ennek társadalmi-ökológiai következményeitől.

A társult termelők társadalma marxi fölfogásának és Mészáros átmenet­elméletének hatására Hugo Chávez olyan új XXI. századi szocializmusról beszél, amelyik a „szocializmus elemi háromszögében” gyökerezik. Az ő új társadalomhoz vezető „munkaterve” a következőket tartalmazza: (1) társadalmi tulajdon; (2) a dolgozók által megszervezett társadalmi termelés; (3) a közösségi szükségletek kielégítése. A társadalmi ellen­őrzés adja az alapját ennek az átalakulásnak, amely egyfajta szocialista anyagcsere-rendbe vezet át. Michael Lebowitz (2009) fejtegetése szerint, ha a szocializmus nem öleli föl ezt a három aspektust egyidejűleg, akkor nem kap erőre, s nem lesz fönntartható.

Világos, hogy ez a szocializmus elemi háromszöge dialektikus kapcso­latban van azzal, amit az ökológia elemi háromszögének nevezhetünk, az élet természeti törvényei előírásainak megfelelőn: (1) a természet társadalmi használata, nem tulajdonlása; (2) az emberek és a természet közti anyagcsere ésszerű szabályozása a társult termelők által; (3) a közösségi szükségletek kielégítése – nem pusztán a jelenlegi, hanem a jövendő nemzedékekre tekintettel is. Marx leszögezte, hogy az emberi fejlődésnek fönntartható emberi viszonyokban kell gyökereznie, ehhez hozzátartozik az anyagi világ tiszteletben tartása, ami viszont állandó odafigyelést igényel és megköveteli a nép tudományos tájékozódását. (Foster 2009, 32-35) Végtére a két háromszögnek egybe kell vágnia, ami lehetővé teszi, hogy „a létező összes társadalmak […] kötelesek jobb állapotban örökül hagyni [a Földet] a következő nemzedékeknek”. (Burkett 2005, 34-62; Marx 1974, 731)

A társadalmi anyagcsere-rend fölötti társadalmi ellenőrzés megszer­zése bekövetkeztével, hangsúlyozza Mészáros, elengedhetetlen a tőke­viszony teljes kiiktatása, a társadalomnak és a társadalmi viszonyoknak teljesen újonnan kiépített alapra helyezése. Ma, ez a gyökeresen új irányvétel, a lényegi egyenlőség irányába való fordulás különösképpen nyilvánvaló a bolívari forradalomhoz kapcsolódó harcokban Venezuelá­ban és Latin-Amerika más részein. Mészáros szerint a hangsúlyosabban ökológiai viszonyulás kialakítása az emberiség számára nem valami elszigetelt probléma, hanem elengedhetetlen, majdhogynem meghatá­rozó része – jóllehet csak része – egy minőségileg új társadalmi rend megteremtéséért vívott harcnak, amelyben a valódi emberi szükségletek kielégítését tartják szem előtt. Ennek megfelelőn azt írja O desafio e o fardo do tempo histórico című könyvében:

„az ökológia […] fontos, de alárendelt oldala az előteremtett javak és szolgáltatások használata szükségszerű, minőség szerinti újra-meghatározásának, aminek híján az emberiség maradandón fönntartható környezetének védelme – s ez megint csak abszolút szükségesség – sohasem lehet több jámbor óhajnál.” (Mészáros 2007, 260-261)

Ebben a dialektikus és egyetemes látásmódban, amelyre Mészáros szolgál példaként, annak a problémája, hogy életképes társadalmi és anyagcsere-rendet kell kiépíteni – ellentétben A növekedés határai érve­lésével, amely szerint itt valami elvont jellegű „növekedés” a probléma, nem maga a tőkerendszer -, egy nagy horderejű forradalmi folyamat központi kérdésévé válik. E folyamat véghezvitele társadalmi ellenőrzést igényel – azt, hogy elvonjuk a tőkétől mint cselekvőerőtől a meghatározó hatalmat, s átruházzuk a szuverén népre. Arról van szó, hogy „emberileg ajánlatos és érdemleges használatba vegyük a termelékenység elért potenciálját egy olyan világban, amely ma bűnösen elfecsérli az anyagi és emberi erőforrásokat” (Mészáros 2007, 249). Fönntartható társadalom csakis egy minőségileg másként fejlődő társadalom lehet, olyan, amelyet a lényegi egyenlőség vezérel, amely lehetővé teszi az ökológia fogalmá­nak egyetemessé tágítását, túllépve ennek megszokott, elidegenedett és leszűkített fogalmán. Az ökológiai anyagcserében támadt szakadás megköveteli, hogy megszüntessük a társadalmi anyagcserében támadt szakadást.

(Fordította: Csala Károly)

Eredeti megjelenés: Ivana Jinkings és Rodrigo Nobile [szerk.]: István Mészáros e os desafios do tempo histórico, São Paulo, Boitempo Editorial, 2011 , 117-128.)

Jegyzetek

¹ Alfred Schmidt amellett érvelt, hogy Marx Jakob Moleschott befolyása alatt alakította ki a maga anyagcsere-koncepcióját. Még ha igaz volna is, hogy Marx úgy vette át ezt a fogalmat, ahogyan Moleschott használta, akinek csakugyan látogatta az előadásait, akkor is tény, hogy az „anyagcsere”, a „metabolizmus” fogalma már Moleschott előtt ismeretessé vált a szakirodalomban. Marx az évek során figyelmesen tanulmányozta Liebignek a mezőgazdasággal kapcsolatos munkáit, és A tőkében hozzá hasonló fölfogásban használta az említett fogal­mat. Lásd ehhez Foster (2000, 161-162; illetve 1999, 381), valamint Schmidt (1971).

² Mészáros kritikája ez utóbbiról: (2007, 248).

³ A korlátok/határok dialektikájáról, amit Marx Hegeltől örökölt s a tőkére alkal­mazott, és amit Mészáros továbbfejlesztett, lásd Foster (2008).

Hivatkozott irodalom

Burkett, Paul 2005: Marx's Vision of Sustainable Human Development. Monthly Review, 57. évf., 5. sz.

Foster, John Bellamy 1999: Marx's Theory of Metabolic Rift: Classical Foundations for Environmental Sociology. American Journal of Sociology, 105. évf., 2. sz.

Foster, John Bellamy 2000: Marx's Ecology. New York, Monthly Review Press

Foster, John Bellamy 2008: Marx's Grundrisse and the Ecological Contradictions of Capitalism. In: Marcello Musto (ed.) 2008: Karl Marx's Grundrisse. NewYork, Routledge

Foster, John Bellamy 2009: The Ecological Revolution. New York, Monthly Review Press

Lebowitz, Michael 2009: The Path to Human Development. Monthly Review, 60. évf., 9. sz.

Marx, Karl 1967: A tőke. Első könyv. MEM 23. Budapest, Kossuth

Marx, Karl 1972: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai. Első rész. MEM 46/I. Budapest, Kossuth

Marx, Karl 1974: A tőke. Harmadik könyv. MEM 25. Budapest, Kossuth

Marx, Karl 1975: Texts on Method. Oxford, Basil Blackwell

Meadows, Donella – Meadows, Dennis L. – Randers, Jorgen – Behrend III, William W. 1972: The Limits to Growth. New York, Univers Books

Mészáros, István 1970: Marx's Theory of Alienation. London, Merlin Press

Mészáros István 2005: Szocializmus, vagy barbárság mint történelmi alternatíva. Budapest, Napvilág

Mészáros István 2007: O desafio e o fardo do tempo histórico. São Paulo, Boitempo

Mészáros István 2008: A tőkén túl. Első rész. Budapest, L'Harmattan – Eszmélet Alapítvány

Mészáros István 2010: A tőkén túl. Negyedik rész. Budapest, L'Harmattan – Esz­mélet Alapítvány

Schmidt, Alfred 1971: The Concept of Nature in Marx. London, New Left Books

York, Richard – Clark, Brett – Foster, John Bellamy 2009: Capitalism in Wonderland. Monthly Review, 61. évf., 1. sz.